Szerencsés beszólások 1

Zánka borozó, 2004
Szemmel láthatóan
megszűnt.

Szörnyen távol áll tőlem, hogy úgy komolyan beszóljak valakinek. Heccelődés haverok között, az elmegy – de úgy komolyan beszólni valakinek, miközben az ember asztal alatt már gyűri fel az ingujjat, készülve a verekedésre… az nem az én műfajom.

Ennek ellenére kétszer már sikerült.

Nagyjából 1984 körül voltunk. (Jó év volt, szó se róla.) Cimborákkal üldögéltünk a Zánka borozóban. Ez egy olyan kocsma volt, amilyen már elég kevés helyen található manapság. Horganyzott lemezzel borított pultot képzelj el, a belesüllyesztett üstökből mérte merőkanállal a csapos bádogmérőbe a kocsisbort, aztán unottan spriccelte jelig szódavízzel a poharat. Csapolt sör… az nem volt. Maga a kocsma Veszprém úgynevezett Dózsaváros részének határán volt, a Hosszú utcában, nem messze attól a résztől, ahol a rokonság szokott felordítozni a börtönbe. Ennek ellenére csak látszólag volt veszélyes hely. Sokszor jártunk oda, soha nem ért minket inzultus.
Eltekintve egy alkalomtól.
Négyen-öten mentünk le. Hétköznap kora délutánra járt az idő, alig volt forgalom. Egyedül egy másik asztalnál ült egy nagyobb roma társaság. A mi társaságunkban jelen volt Péter, aki külsőre, mondjuk úgy, hogy meglehetősen cigányos képű gyerek volt. Szoktuk is ezzel heccelni, különösen azért, mert egyből be tudott gurulni rá.
Szóval üldögéltünk, fröccsözgettünk. Jókat vigyorogtunk azon, hogy a másik asztaltól néha átintegettek Péternek.
Ahol input van, ott output is lesz. A klotyi elég lepusztult volt, de hát ettől a helytől nem is lehetett jobbat várni. Két piszoár volt egy nagyon szűk folyosón, a közelebbinél egy nagydarab öreg cigány csavargatta az uborkát. Próbáltam elmenni mögötte úgy, hogy ne lökjem meg, de nem sikerült.
– Bocs – szóltam oda neki.
– Hogy a faszba mersz tegezni! – ordított fel.
– Elnézést. Hátulról nem látszik a kora.
– Akkor is!
– Jaj, ne legyen már annyira sértődős. Nem akartam megsérteni és elnézést is kértem.
Erre már csak morgott valamit. A párbeszédnek diszkrét bájt sugárzott, hogy közben mindketten kézben fogtuk a farkunkat. Mindenki a sajátját.
A folyó ügyek végeztével mindenki visszament a helyére.
A jó ég tudja, mi volt abban a fröccsben, de nem sokkal később megint ki kellett mennem. Mit ád az ég, megint ott volt az öreg faszi a közelebbi piszoárnál. És megint meglöktem hátulról.
– Bocs – vetettem oda, mert a rövidtávú memóriám akkor éppen nem működött.
– Áááá!! Már megint letegeztél!! – ordított egy nagyot.
– És akkor összedőlt a Föld? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam kihámozni az eszközt.
Csak a szeme villogott.
– Nézze, elnézést kérek. Nem figyeltem. A továbbiakban egyszerűsítsünk: tekintsük úgy, hogy ez az elnézéskérés az összes későbbi alkalomra is vonatkozik, oké? – ajánlottam fel végül.
Továbbra is villogott a szeme, aztán váratlanul felnevetett.
– Van vér a pucádban, ezt szeretem! Aztán vagy-é bátrabb?
– Mire gondol?
– Kimegyünk innét és úgy csinálunk, mintha összevesztünk volna idebe. Aztán megnézzük, mit csinálnak a többiek.
– Felőlem. De semmi verekedés, oké? Előtte leállunk – igyekeztem pontosítani.
– Háde, persze.
Pisiltünk, megigazítottuk a felszerelést, majd kimentünk a söntésbe.
Én mentem hátul.
Ahogy kiértünk, elég hangosan rászóltam.
– Na, bazdmeg, most ismételd meg, amit odabenn mondtál!
– A kurva fajtád! Már megint letegeztél! – ordított hatalmasat.
Szemei szószerint vérben forogtak. Basszus, ez most vagy komolyan vette vagy csak nagyon jó színész. De visszatáncolni már nem lehetett.
– Bazdmeg, le is kurvázlak! – ordítottam én is.
– Mit mondtál anyámra? – meredt ki a tekintete.
– Arra a sárgalábúra? – kérdeztem vissza. Ez egy olyan patikamérlegen kimért sértés volt. Éreztem, hogy nagyon vékony jégen járunk, valami olyasmit akartam mondani, ami azért nem akkora sértés. Nem sikerült.
– Ááááá!!! Megöllek, te mocsok!! – hörögte, miközben elkezdett keresgélni valamit a gatyájában.
Ekkor már feje tetején állt a kocsma. A hapi asztaltársasága az első szóra felpattant, rohantak megvédeni őt. Néhányan beálltak, hogy elzárják az én haverjaimtól, néhányan melléálltak, hogy ne tudjak támadni. Az én haverjaim sokkal lassabban kapcsoltak. Egyfelől senkinek nem volt kocsmai verekedős rutinja – minden látszat ellenére ez egy értelmiségi bagázs volt. Másfelől pedig egyszerűen nem hittek a szemüknek. Fogalmuk sem volt, mi történt azzal a jámbor sráccal, aki én voltam. De végül halványan érezték, hogy az se túl jó, ha tovább üldögélnek, így bizonytalanul ugyan, de kezdtek felállni és felsorakozni a védvonalban álló cigányokkal szemben. A kocsmáros szedegette lefelé a töményes üvegeket a polcról.
Mi támadó pozícióban, félig meggörnyedve álltunk egymással szemben, szemeink szikráztak.
Aztán kiegyenesedtem és elvigyorodtam.
– Köszönjük, uraim, az előadásnak vége – hajoltam meg színpadiasan jobbra is, balra is.
– Hogyan?? – értetlenkedett a bevadult roma velem szemben.
– Nem emlékszel? A budin megegyeztünk, hogy megtréfáljuk a kocsmát.
– Már megint letegeztél! – ordított fel.
– Jaj, ne csináld már. Emlékszel vagy sem?
Hatalmas szerencsém volt. A ködön keresztül kezdett neki derengeni a megállapodás.
Lassan kiegyenesedett. Vigyor öntötte el a képét.
– Fasza gádzsó vagy – nyújtotta a kezét.
Ekkor viszont nagyon közel álltunk ahhoz, hogy egyesített asztaltársaságaink rontanak ránk és vernek minket laposra. Szerencsére a roma valami tekintély lehetett a brancsban, pillanatok alatt lecsillapította a társaságot. Aztán intett nekünk, hogy üljünk hozzájuk. Kellemesen el is fröccsözgettünk velük egy ideig.
Nekünk legalábbis kellemes volt. Péter nem biztos, hogy így emlékszik rá: az összes cigány kapacitálta, hogy nincs abban semmi szégyen, ha valaki roma, ismerje csak be nyugodtan a fajtáját.