Van itt ez a fene nagy reformhangulat. Lassan odáig fajul a helyzet, hogy az emberek mazochista örömmel várják, mikor csavarnak már egy kicsit a présen.
De nem ezen akarok agyalni; tudom én is, hogy kell.
Különösképpen ideges sem vagyok: Nejjel biztos állásunk van, jól is keresünk, félretett pénzünk is van – kibírjuk valahogy. Nem nagyon számítottam rá, hogy túlzottan hasbaakasztanának a várható megszorítások.
Aztán mégis megtörtént – pedig még el sem kezdték. De már pusztán a várakozások befagyasztották az ingatlanpiacot. Eddig se tolongtak túlzottan a vevőjelöltek, de mostanában abszolút nincsenek. Most ellövünk még egy másfél hónapos hirdetéssorozatot – jelentősen leengedett árral – és ha erre sem lesz érdeklődés, elhalasztjuk az eladást.
Azért őrület. Állunk úgy anyagilag, hogy meg tudnánk finanszírozni egy 10-12 milliós plusz költségű ingatlant. És nem tudunk csinálni semmit, mert a mostanira nincs kereslet. Annak ellenére sem, hogy a kezdetekhez képest eddig másfél milliót engedtünk az árból. Lassan bent vagyunk a lakótelepi árzónában és azt meg már azért mégse kellene.

Voltunk már egyébként ilyen helyzetben. Akkor éppen a Bokros csomag idején akartuk eladni vidéki házunkat. Jó móka volt az is.
Az 1995-ös telet úgy húztuk ki, hogy eladtuk az autót és abból vettünk tüzifát. Mivel több autónk nem volt, a következő telet már nem mertük bevállalni a Bakonyban. Januártól nekiálltam interjúzgatni Pesten, május elejére meg is lett az állásom. Ekkor én felköltöztem, a család – Nej és a két pici gyerek – meg lent maradtak. Pontosabban hol lent voltak, hol anyósoméknál, hol a szüleimnél. Letelt a próbaidőm, véglegesítettek. Ekkor költöztünk össze Pesten albérletbe és próbáltuk eladni a vidéki házat. Egy évbe tellett – és ezzel még baromira szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Egy idős nagytétényi házaspár vette meg, a falusi túrizmusba akartak belevágni. (Nem tudom, mi lehet velük. Az interneten nincs nyoma, hogy lenne bármilyen panziójuk. A régi telefonszámunk sem él.)

Szóval, egyszer már sikerült a széllel szemben.
Bízni a sorsban… és a puskapor szárazon tartva.