Day: April 9, 2006

Érzem. Pedig még nem kellene, de már abban a korban vagyok, hogy nem tudom behunyni a szememet.

Ott kezdődött, hogy Nej keresztanyja (gyk második anyja), anyósom testvére nemrég halt meg. 55 évesen. Szklerózis multiplex. Roppant dinamikus, fiatalos nő volt. Akkor is, amikor megtudta, hogy mit diagnosztizáltak nála. Pontosan tudta, hogy 1-2 éven belül megszűnik az idegi kontrollja, lebénul keze-lába, elsorvadnak az izmai, végül elhal az agya. Így is történt. Eszméletlen időszak volt. El-eljártunk hozzá römizni, döbbenten láttuk a leépülést. Végül elesett, összetörte magát, a műtét után pedig elvitte egy tüdőgyulladás.

Tavaly nyáron halt meg nagyanyám. Azt kell mondjam, mindenki megkönnyebbülésére. Az utolsó két hónap horror volt, számára is és a szüleim számára is. Teljesen elfogyott az agya, öntudatlan állapotaiban valami hatalmas energiával esett neki környezetének, szószerint közveszélyes volt.

Apám még mindig kórházban van. Erről nemrég írtam, érdekesen alakult a helyzet. Először az volt, hogy epeköve van és nem komoly a helyzet. Bedugnak egy csövet, kikapják a követ, mindenki happy. Aztán elromlott a gép, emiatt kénytelen-kelletlen megműtötték. Valószínűleg ennek köszönheti az életét, mert a műtét során derült ki, hogy gyakorlatilag szét volt rohadva az epehólyagja. Valami lebeny feltapadt valahová, ez zárta el a fertőzött részt a többi belső szervtől. Ha ez a feltapadás nem lett volna, már nem élne.
Megműtötték, baromira szenved, epehólyagja már nincs. Lassan azért kezd magához térni, úgy néz ki, megmarad.

De a legelkeserítőbb helyzetben apósom van. Évekkel ezelőtt, nyugdíjas éveinek első napján történt vele valami. Többször panaszkodott kettőslátásra, illetve a keze olyan szinten zsibbadt folyamatosan, hogy nem tudott semmit sem megfogni. Aztán tavaly nyáron újra történt valami, kórházba került, onnantól folyamatosan fennáll a kettőslátás, ha valamire fókuszálni akar – és immár a lába is zsibbad. De legalább kiderült, miről van szó: agyi infarktus. Mind a két alkalommal.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy élőhalott lett. Egész nap magatehetetlenül fekszik, járni nem tud. A kézzsibbadás miatt járókerettel sem. Olvasni, tévét nézni nem tud. Egyébként minden szerve tökéletesen működik, a tudata tiszta. Hosszú évekig elélhet így.

Nagyon durva.
A haláltól nem félek… feldolgoztam a tényt, megbékéltem vele.
De az öregséggel… azzal képtelen vagyok.

Éreztem én, egész héten, hogy nem az én napjaimat éljük. (Hogy csak a kerékpárral kapcsolatos kínlódásra hagy utaljak.) De ekkora szívásra azért nem voltam lelkileg felkészülve, mint amekkora ezen a hétvégén volt.
Régóta halogatott akciónk volt meglátogatni Nej szüleit Szoboszlón. Szombat reggel mosolygott a nap, mosolygott az autó, mosolyogtunk mi is. Valamivel később ketten abbahagytuk a mosolygást.
Én speciel már akkor, amikor lépésben araszoltunk a körúton és megint elment az alapjárat. De elvergődtünk az M3-asig, onnan meg már sima minden. Gondoltam én, egészen Poroszlóig. Először az tűnt fel, hogy milyen régóta jön felettünk az a repülőgép. Aztán amikor jött egy korlát és a zaj felerősödve dopplerezett vissza, akkor kapcsoltam és húzódtam félre. Olyan szép defekt volt, amilyenre minden gumis megnyalja az összes ujját. A gumi füstölt és amikor leszedtem, akkor látszott, hogy dróthálóig kopott a külső réteg, majd körbe ledurrant. Persze a leszedés sem volt egyszerű, ugyanis a gumis – a franc tudja, milyen megfontolásból – két kerékcsavart 18-as, két másikat meg 19-es anyával rakott fel, nálam meg csak 18-as crowa volt. Szerencsére nagy a kocsi, sok szerszám fér el benne és egy rég elfelejtett rekeszben megtaláltam a jó tíz évvel ezelőtt szétrozsdált kerékkulcsot – mely a kilazításhoz még elég volt. A változatosság kedvéért most a kerékőr is nálam volt, így röpke negyven perc alatt kicseréltem a kereket. Kicsit aggódtam, amikor az első emelési ponton beszakadt a kocsi alja, de végül találtam egy másik pontot.
Család persze némán aggódott.
– “Na, most meg fogod tanulni a kerékcserét. Mi is az első lépés?” – fordultam Nejhez.
– “Belevisítok a telefonba, hogy JoeP gyere!!” – válaszolta a kedves.
Aztán megérkeztünk. Aztán visszaindultunk. Nem mentem gyorsan, mert azért aggódtam egy kicsit. Volt is miért, mert Gyöngyös környékén újból defektet kaptunk. A változatosság kedvéért most a bal oldalon. A jelenség ugyanaz, füstölgő gumi, kilógó drótváz.
Az első gondolatom az volt, hogy azért mégiscsak tud ez a Michelin, milyen frankón be tudták lőni, hogy mind a két Premier Exalto gumi egyszerre fáradjon el – de aztán végiggondoltam, hogy négy év és ötvenezer kilométer talán még nem kellene, hogy halálos legyen.
Persze bármennyire nagy dög is ez az autó, két darab 205/55*r16 pótkereket nem cipelek magammal. A ragasztás szóba sem jöhetett. Ment a telefon Egerbe. Öcsém nem kis utánjárással szerzett egy tökugyanilyen gumit acélfelnin, melyen ráadásul szintén öt lyuk volt. Jó két óra után le is ért. Addig én próbáltam előre dolgozni, de miután megint beszakítottam az autó alját, úgy döntöttem megvárom a szakembert. Aki – gondolom – jót derült, amikor meglátta, hogy állandóan a küszöbnél próbáltam megemelni a gépet. (Én speciel nem mosolyogtam ugyanolyan őszintén. Eszembe jutott, hogy akkor is a küszöbnél volt megemelve az autó, amikor Szlovákiában többször is bemásztam teljes testtel a kocsi, pontosabban a motor alá. Ha akkor is beszakadt volna, ma már nem itt gépelnék.)
Na, mindegy, új kerék felment, nyolcvannal hazacsorogtunk. Tesó egy ideig jött mögöttünk, tőle tudom, hogy menetközben mindkét kerék kihomorított alul, mint a lúdtalpas kacsa – valószínűleg ez okozta a katasztrófát. A ferdén forgó kerekeknél túl nagy terhelés hatott a gumik belső felére és azok nullára amortizálódtak.
Most van egy hetem a szlovák kirándulásig, hogy rendezzem a gumikat és rendberakassam a kerékfelfüggesztést. A bónusz, az alapjárat javíttatása lesz. Mindezt úgy, hogy öcsém hétfőn reggel tízkor jön a kölcsönadott gumiért.
Nehogymár sima hetem legyen.