Nosztalgiát, igen, nosztalgiát hord a városban szerte a szél

Soha nem voltam igazán Piramis rajongó. Általános iskolás korban én inkább az Omegát favorizáltam a magyarok közül. Ennek ellenére 1978-ban, amikor 14 éves lettem, szüleim azzal jelezték, hogy érettnek tartanak, hogy kaptam egy jegyet az egri Piramis koncertre. (Bár nem mondták, de ez olyan búcsúzásféle is volt – elkerültem Barcikára és utána mindenféle városok, kollégiumok jöttek és már csak vendégként keveredtem haza.)
Mindez onnan jutott eszembe, hogy most véletlenszerűen választottam zenét és a Piramis első, 1977-es lemeze került a lejátszóba. Legalább húsz éve nem hallgattam ezt az anyagot.
A nosztalgia olyan elemi erővel terített le, hogy félretettem a Larson albumot és döbbenten néztem a plafont. Egy pillanat alatt újból a gyerekkori szobámban voltam. Épp most érkeztem haza az iskolából. A függöny által megszűrt fény élesen emelte ki a levegőben kavargó porszemcséket. A táskát belöktem a sarokba és rohantam az Europa Star kazettás magnómhoz, mert már előre be volt karikázva a tévéújságban, hogy a délutáni Tánczenei koktél vagy Popzene Sztereóban műsorokból mely számokat akarom felvenni. (Volt még a Melódiakoktél és a Slágermúzeum.) Ültem az íróasztal mellett, figyeltem a tévéújságot és hallgattam a zenéket. Akkoriban ugyanis ennyi volt a zene: minden nap 13 óra körül egy óra. (Illegális adókat nem hallgattam. Nem is tudtam róluk.) Annyira közel ültem a magnóhoz, hogy a melegedő bakelit egyedi szaga még mindig itt van az orromban. Az összes akkori előadó szorgalmasan nyomott zenéjét ismertem – és még ma is ismerem. Ahhoz, hogy az ember elkapja a Bűvész-t, meg kellett hallgatnia ötször a Savanyú a csokoládé-t vagy a Postakocsi-t. Ez volt a biznisz. És bár nem szerettem, de ezen a módon rögzült bennem a 77-es Piramis lemez is.
De ha egy hullám elindul, nem áll le könnyen. Ahogy meghallottam a “Mondj egy mesét” című számot, beugrott a hozzá tartozó klip is. Ez volt akkoriban a nagy szó, néhány zenéhez filmművészek mindenféle lila művészkedést párosítottak és már össze is állt az Egymillió Fontos Hangjegy. Emlékszem, mekkora hányingerem volt az előbb említett Piramis szám klipjétől: mindenféle eltorzított arcok vartyogtak eltorzított hangon… és akkor – emlékezés közben – megcsapta orromat a tévénk szaga.
Azt mondják, képre a legkönyebb visszaemlékezni, utána jön a hang, a sor legvégén pedig a szag van. Hát, én most elmerültem a szagokban is. A mi családunk tévéket illetően teljesen az élbolyban volt: már akkor volt színes tévénk, amikor sok családban még semmilyen sem. (Nagybátyám gátlástalanul csencselt az oroszokkal.) De mi, gyerekek, külön tévét kaptunk: egy szintén orosz minivizort. Akkora volt az egész, hogy éppen ráfért a 10*8 centis képernyő az elejére – de nekünk maga volt a csoda. Ha megágyaztunk estére, akkor a duplaágy beterítette a szobát és pont az íróasztalig ért. Hasravágtuk magunkat öcsémmel, bekapcsoltuk a tévét és 50 centiről néztük a hangyamozit. Na, ezért nem véletlen, hogy annak a készüléknek is rögzült a szaga.
És az íróasztalomnak is megvolt a maga aromája. A grafit, a radírok, a faragott ceruza semmire sem hasonlító illata, mindez megjött most hirtelen. Eszembe jutott a szürke Philips zsebrádióm – hogy én azt mennyire szerettem. Tanulás közben általában az szólt, halkan. (Mekkora nagy királyság volt a Kívánságműsor kettőtől-ötig; Orchideák, lila orchideák…) Időnként félrelöktem a tananyagot és elővettem kedvenc ásványaimat. Nézegettem, forgattam őket a – szintén orosz – kocka asztali lámpa fényében. Ezekről a kövekről mindig morzsolódott le egy kevés törmelék, így az asztalomnak nemcsak a szaga volt jellegzetes, hanem a tapintása is. Száraz, meszes szagok és a fényezett asztallapon szétszóródott karcos por. Melyhez hozzájött a Pajtás magazinok édeskés nyomdaszaga is. Mindig volt néhány az asztalomon – nagy rajongója voltam a lapnak. (Még verset is küldtem be – de az alkotásokat borítsa a feledés jótékony homálya.)
Végül vegyük hozzá a koktélhoz az égett mezei poloskák émelyítő mentolos-édes szagát. A fűtés ugyanis konvektoros volt és ezek a kis hülyék a parapetkéményen keresztül egészen a fűtőtestig bemásztak. Aztán amikor jött a fűtési időszak, bent égett az egész család. Minden évben. Idővel ez a szag teljesen belevette magát a szoba atmoszférájába.

Hosszú időbe telt, mire tisztázni tudtam magamban azt a hirtelen rohamot, mely arra a pár akkordra indult be bennem. Legalább egy órája próbálom kibontani ezeket az érzéseket, melyek akkor, pár másodperc alatt robbantak fel bennem.
Ne csodálkozz, hogy percekig tényleg csak a plafont voltam képes bámulni.

3 Comments

  1. Ezzel nem “meghallgatok egy számot, eszembe jut az életem” dologgal nem vagy egyedül. Nekem is vannak ugyanilyen élményeim, csak nemigazán prezentálom. Viszont látszik, hogy az emberek ugyanúgy működnek. Jó dolog a nosztalgia. Én is szeretem.

  2. Hát igen , ez így volt. Ahogy olvastam amit írtál teljesen elém tárult a kép a szobánkról . Mondjuk nem volt semmi a sárga NDK-s tapéta illata sem vagy a konvektor a narancshéjjal , de a beépített szekrénynek is volt egy buchéja ! Oh az a retro korszak :)

  3. Jogos. Ezek a szagok teljesen kiestek. Pedig a beépített szekrény finom penészillatát még Úrkúton is élvezhettem. :)

Leave a Reply to Lepenye Tamás Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading