Most egy kicsit mélyebbre nyúlok az emlékezés pocsolyájába. Van apropó is, de azt majd a végén.
Szóval Röjtökmuzsaj, 1974. Szüleim nagyon jók akartak lenni hozzám, kiharcoltak nekem két heti nyaralást a muzsaji kastélyban – ahol akkoriban úttörőtábor üzemelt. Szegényeket a jószándék vezette, de mint tudjuk, a pokolba vezető úton is azt használják bitumen helyett.
Aki esetleg nem tudná, a falu az ország nyugati felén, Sopron és Csorna között található.
Én pedig Egerben laktam. Mint ahogy a turnus nagy többsége is. Jó korán volt a gyülekező, aztán egész nap utaztunk. Gőzössel, fapadon. Imádtam. Aztán valahol Győr körül átrakodtak minket buszra (a jó öreg faros) és az utolsó szakaszt ezzel abszolváltuk. Rohadt nehezen. Ekkor már késő estére járt, az összes gyerek hullafáradt volt, emiatt kezelhetetlen és hisztis. Ráadásul valahol két busz koccant is, és a sofőrök anyázása csak eleinte volt érdekes. Aztán megtanultuk az összes kifejezést és onnan már untuk.
Végül este tízkor érkeztünk meg – és naívan azt hittük, hogy lesz egy ágy, ahová lecsattanhattunk. Ádehogy. Bőröndöstől, zsákostól betereltek minket egy hatalmas hodályba, ahol elkezdték beosztani a gyerekeket szobákba. Persze, hogy mindenki tolongott, minél hamarabb legyen helye. Nekem szerencsém volt, velünk jött a család esze, az unokatesóm. Neki volt annyi esze, hogy félrehúzott engem, meg azt a két srácot, akikkel a vonaton haverkodtunk össze. Ne tolongjunk, és akkor van esélyünk, hogy a végén egy szobába kerülünk – javasolta. Eszméletlen este volt, ugyanis a szobabeosztás úgy ment, hogy minden gyerek vonult az összes cuccával sorban a pavilonokba és akit belöktek az ajtón, az már ott maradt. (A pavilonok marha nagy hodályok voltak, 40-50 ággyal.) A többiek mentek tovább. Alig maradtunk a végére. Mintahogy erőnk is. Ekkor már elmúlt éjfél. De bejött a srác számítása: mi a kastélyba kerültünk, az egyik tízfős szobába.
Mit mondjak, nem kellett altatót dúdolni: elalvás előtt még annyi átfutott az agyamon, hogy innentől minden rendben lesz, nyaralunk… és már aludtam is.
Nos, ekkorát régen tévedtem. Reggel 6.30-kor ébresztettek mindenkit. Reggeli torna. A hűvös, friss levegőben, pizsamaalsóban. Ha akkor ismertem volna a ‘kapjátokbekapjátokbe’ kifejezést, biztos azt mantráztam volna abban a húsz percben.
Pedig a java ezután következett. A kápók – ötvenes, melegítős rosszindulatú banyák, lsd fénykép – sorra járták a szobákat és mindenkitől elszedték az összes kaját, az összes pénzt és tollat, papírt. Az utóbbiakat először nem értettem, később esett csak le a tantusz. Majd összehívtak mindenkit és megtartották az eligazítást. A lényeg nagyjából az volt, hogy nehogy már azt higyjük, hogy mi itt céltalanul lébecolni, neadjisten szórakozni fogunk; hajnalban reggeli torna, reggeli előtt még udvartakarítás, szemétszedés, napközben pedig kiképzés. Ebéd után csendespihenő, közös program, fegyelmezett, irányított séta a park területén, este korán alvás.
A pénzéből mindenki napi tíz forintot kapott vissza, méghozzá reggelenként porciózva. Ezt a hatalmas összeget a büfében lehetett elkölteni. Életemben nem ettem még annyi Korfu szeletet, mint akkor. Az elv mögött gondolom az állt, hogy eltűntessék a különbségeket a szegények és gazdagok között. Istenem, az egy ilyen korszak volt.
A táborvezető bátran elmondhatta, hogy ez nem csak ígéret, hanem maga a valóság. Tényleg kegyetlen napok következtek.
Habár füllesztő nyári kánikula volt, enyhülésre nem sok hely akadt. Ugyan ott folyt el a park végében az Ikva patak, de elterjesztették, hogy mérgezett a vize, tilos még csak a közelébe is menni. A francnak sem volt kedve tesztelni.
Így boldogan gyűjtögettük a szemetet abban a bazi nagy parkban. Én annyival megcifráztam a dolgot, hogy az érdekesebb cukor- illetve csokipapírokat nem a szemeteszsákba gyűjtöttem, hanem beléjük csavartam egy-egy kavicsot vagy egy fadarabot és ezeket a hamis édességeket zsebrevágtam.
Amikor azt hittem, hogy már nem tudnak meglepni, eljött az esti zuhanyzás ideje. Bejött egy kápó a szobába és mindenkinek le kellett vetkőznie pucérra. Egy szem törölközőbe csavarva vonultunk végig a kastély nagy részén, nem kis derültséget okozva.
Aztán a kápó bejött velünk a csoportos zuhanyzóba… és ott maradt. Karbatett kézzel figyelte, hogy mindenki alaposan lemossa-e minden porcikáját. A mindent tessék szó szerint érteni.
Másnap szintén reggeli torna, a friss, harmatos fűben. Elbújni nem nagyon lehetett, volt egy bazi nagy tisztás a kastély előtt, a hóhér pedig az emeleti teraszról vezényelte a gyakorlatokat. Utána megint kötelező tisztálkodás volt a pagodáknál (japán utánzatú nyitott mosdóhelyiségek), reggeli – és megint szedtünk egy kis szemetet. Tanították nekünk rendesen a magyarok istenét, mondhatom. Majd ebéd, csendes pihenő… és kötelező levélírás. Igen. Nem elírás. A kastélyban lakókat beterelték egy nagy (mellesleg gyönyörű) helyiségbe, mindenki kapott tollat, papírt és levelet kellett írnia haza. Az első verzióban gyakorlatilag mindenki megírta, hogy “Kedves Anya, Apa, gyertek, vigyetek haza, ígérem soha nem leszek rossz.” A borítékok a kápóknál voltak, akik szó nélkül elolvasták, amit írtunk. Természetesen összetépték és új papírt kaptunk. Ez egészen addig ment, amíg meg nem feleltek a levelek az elképzeléseiknek. A második héten sikerült valamelyik cellatársnak hazacsempésznie egy levelet és amikor értejöttek a szülők, egy csomó sóvárgú szemű gyereket láthattak, ahogy orrukat a kerítésnek nyomva nézték, hogyan száll be a szerencsés a szülei kocsijába.
A levélíráson kívül voltak még kollektív programok. Például közös inghajtogatás. (A seregben ezt stokizásnak hívtuk.) Mindenkinek kiborították a szekrényét és szépen összehajtogatva vissza kellett pakolnia. Aztán goto10.
Így éltünk. Egyszer, az egyik normálisabb banyussal elmentünk sétálni a faluba. Ettünk egy fagyit valahol, utána leültünk az árokpartra, beszélgettünk, kifeküdtünk… az jó volt. A felügyelő is lazább volt így, a többiektől távol.
Utolsó nap volt tábortűz is, de akkor fordult elő velem először és utoljára, hogy a tűznél is jobban örültem annak, hogy vége a tábornak.
Otthon először mindenki mosolygott. Nyilván egy szót sem hittek el abból, amit mondtam. Öcsém fogta fel legelőször, hogy nem vicceltem. Ugyanis odadtam neki vagy húsz kiló válogatott édességet: csokikat, cukrokat. Boldogan rohant be a szobába, bontotta a sok finomságot… és később csak az ordítással kevert bőgés hallatszott ki a szobából, miközben én sátánian vigyorogtam a konyhában, szüleim körében. A jellemem határozottan fejlődött a mindennapi szemétszedés során.

És hogy mi az apropó? Nemrég egy manager oldalról érdekes lapra tévedtem. Nos, nemcsak mi változtunk azóta, megváltozott az ország is. A prolinyaraltatás ideje elmúlt, a lepusztult kastély pedig kivirágzott. Ma egy főnek egy éjszakára 150 euró a taksa abban a lakosztályban, ahová mi voltunk bezsúfolva. Ahol egykor pucérseggű koszos kölykök randalíroztak, most cégvezetők, managerek, CEO-k élvezik rendszeresen egymás társaságát. (Valószínűleg tőlük nem szedik el első nap az összes pénzt. Inkább az utolsón.;)
Ez alatt a 32 év alatt a gyerekekből immár komoly felnőttek, doktorurak, mérnökurak, rektorurak, neadjisten CEO-k vagy kopaszvállalkozók lettek. A kápók, ha élnek egyáltalán, maximum lélegeztetőgépre kötve. Én is megbékéltem már az emlékkel, végülis túléltem. Akkoriban fura világ volt. Haragudni meg nem haragszom senkire… de stilszerűen egy Alvin idézettel zárom az írást:

Hogy büntetlenül egy szurony hátba szúrhat,
Hogy egy egyenruhás bárkit megkúrhat,
Hát baszódjon meg, aki visszahozná a múltat!