A kék metróval járok dolgozni. Előtte-utána még busszal kell mennem négy-öt megállót. Mindkét csatlakozási pontot utálom, amennyire csak lehet. Ugyanis mindkettőnél van két-két olyan buszjárat, melyek jók lennének nekem – csak éppen nem egy megállóból indulnak. A megállók pont olyan távolságra vannak egymástól, hogy amikor meglátom a másikba érkező buszt, már nem tudnám elérni.
Mi is történik itt? Én azért utazom tömegközlekedéssel, mert ki akarom kapcsolni magam. Ehelyett mit kapok? Versenyhelyzetet. És mint fajtám méltó képviselője, egyből felpörög bennem a győzniakarás. Ha a másik busz jön meg hamarabb, az ugyanúgy frusztrál, mint amikor a másik sor halad gyorsabban a postán. Miközben a szerencsés döntés okozta örömöt észre sem veszi az ember.
Pedig nincs olyan nagy különbség a két busz között; még ha vesztek is, az maximum 3-4 percet jelent. Ha csak egy buszjárat lenne, ennyi késést észre sem vennék.
Mindennek a versenyhelyzet és a bennünk lakó ősember az oka.
Meg Aba Botond.
Day: November 25, 2005
*LM
Mi olyan nagyon egyedi, nagyon fontos a szerelemben?
Az, hogy viszontszeressenek. Az, hogy az az ember, aki a legfontosabb számunkra, kijelentse, hogy számára mi vagyunk a legfontosabbak.
Kimondva-kimondatlanul mindenki, aki él, arra vágyik, hogy elfogadja őt a világ. De a világ marha nagy és különben sem ér rá velünk foglalkozni -> ezért a világot reprezentaló személy kell, hogy szeressen minket.
És ezért elviselhetetlenül frusztráló, ha elutasítanak.
[Update]
Persze nem csak ez a fajta visszajelzés létezik. Az embernek vannak barátai, van haveri köre, elismerhetik a munkáját – akár egy üveg sörrel is, jöhet egy comment a blogon, hogy ez igen… ezek mind-mind értékes visszajelzések a külvilág felől.
De a legértékesebb mégis az, amit a szeretett lény ad: azzal, hogy viszontszeret.
Recent Comments