Tánc a ködben, tánc a jégen, tánc a hóban, tánc a fagyban

Jobbra lassan, balra lassan,
Ritmus halkan ring a hajban,
Újra kavarog a –
Végre csikorog a –
Mégis mosolyog a –
Napra hunyorog a –

Tánc a hóban

Nem tudom, ki hogy van vele; nálam, amikor folyamatosan monoton, megállás nélküli terhelésnek vagyok kitéve, teljesen váratlanul bukkannak elő rég elfeledettnek hitt képek. Például az a januári groteszk tánc.

Először a liget és a téli hideg szaga ugrott be, majd a köd, a szmog, végül apránként a többi. Dunaújváros a helyszín.

Nej – akkor még csak jövendőbeli – és én is Veszprémben koptattuk az iskolapadot ún. kétlépcsős egyetemen. Ez röviden azt jelentette, hogy a harmadik év után államvizsgázni kellett, illetve megvédeni egy szakdolgozatot; mindezért kaphattunk egy üzemmérnöki oklevelet. Akik jól feküdtek, meg maradt még kedvük hozzá, dekkolhattak plusz két évig, majd egy újabb államvizsga és diplomavédés után nyerhették el az okleveles mérnöki diplomát.
Nej a harmadéves szakdolgozatát valami vasgyötrésből írta, emiatt január közepe felé leutazott három hétre Dunaújvárosba. Én elég korán befejeztem a vizsgákat és váratlanul nagyobb mennyiségű szürke pénzhez jutottam – úgy döntöttem, lemegyek pár napra boldogítani a csajszit.
Szokás szerint nem problémáztam sokat a szállással. Majd csak lesz valahogy. Bementem a kohász főiskola kollégiumába, hogy ‘csókolom, hasonszőrű vagyok, adjanak szállást’. Először csak egy nevelőtanárt uszítottak rám, később kirángatták az igazgatót is – de én váltig ragaszkodtam hozzá, hogy felsőoktatási intézmény tagjának kötelesek szállást adni. Végül kaptam is egy vendégszobát.
Nej a munkásszálláson lakott és ebből a szituációból mulatságos dolgok sültek ki. Ott kezdődött, hogy első délután beinvitáltam magamhoz a leányzót. A kollégium portása irtózatos visítással csapott le rám: ‘A vendégnek tilos nőt behoznia magával!’ Mondtam neki vigasztalólag, hogy ne hülyéskedjen már, a hölgy egy éve a barátnőm, szintén egyetemista és egyébként sem szándékozunk dugni – de ettől sem javult meg a kedve. Ki lettünk ebrudalva. (Másnap pedig behivatott az igazgató, hogy ‘mit képzelek, vendégként bordélyházat akarok csinálni a kollégiumából?’ Úgy csináltam, mint aki elgondolkozik. A hapi megsejtette, mit akarok mondani, mert azelőtt kizavart az irodájából, mielőtt azt mondtam volna, hogy ‘nem is rossz ötlet’.)
Azért még megkérdeztem Nejt, hogy mennyi esély van arra, hogy beengedjenek a munkásszállóra, de nem sokkal vígasztalt. (‘Mint a hintalónak Epsomban.’) Így maradt az, hogy a délutánokat mindenféle barátságos melóskocsmákban töltöttük a kies Dunaújvárosban. Az egyik lebujban volt egy romantikus lelkű pincérbanya, szerintem meg volt róla győződve, hogy a háttérben valami súlyos dráma zajlik, melynek következtében kénytelenek vagyunk ilyen helyeken rejtőzködni. Mérhetetlen empátiával szolgált ki minket, összeesküvőként suttogva vette fel a rendeléseket és valósággal sugárzott az együttérzéstől.
Egyik éjjel sikerült bejutnunk egy züllött éjjeli diszkószerűségbe is. Ugyan mindenfélét próbáltak kérdezni a bejáratnál, de udvariasan intettem nekik és bementünk. (Ez az egyik kedvenc trükköm; kellő határozottsággal egy csomó helyre be lehet menni.) Nem érte meg.
Szemben a következő napi Komár Laci koncerttel. Zenei ízlésem elég széles skálán mozog, emiatt szobatársaim többször is megpróbáltak már eltenni láb alól. Pusztán szeretnivaló személyiségemnek köszönhetem, hogy még élek. Az egyik ilyen vörös posztó volt az idétlen Komár Laci rákkendrollok szeretete. (A másik Nikisz Teodorakisz Axion Esti-je.) Természetesen marhára megörültem, amikor megtudtam, hogy a nagy ember azokban a napokban ad koncertet a művházban. Már nem emlékszem, miért, de jegyünk, az nem volt. Még az se kizárt, hogy elvből.
Becserkésztük az épületet: a szokásos szocialista stílusú művház volt, böszme nagy réttel, apró ligettel a háta mögött. Itt vertünk tanyát és bevált a számításom: a zene tisztán kihallatszott a hátsó bejáraton.

Enyhe köd volt, a levegőben szmog keveredett a kémények füstjével, az egész városban mindenki hazulra menekült a farkasok elől. A csillagok időnként átragyogtak a ködön. Nemrég havazhatott, mindenfelé még érintetlen hó nyújtózkodott. Itt hajoltam meg Nej előtt, majd nekiálltunk a ritkás ligetben, bokáig érő hóban rokizni. Csak úgy szállt a friss porhó körülöttünk.
Kösz, Laci.