Nem, ne gondold, hogy jegyzeteltem volna a temetésen. Egyszerűen csak észrevettem dolgokat és valahogy megmaradtak.

Nehéz is lett volna elfelejteni azt a groteszk játékot, ami akkor folyt, amikor a pap mondta a misét. Egy ilyen szertartáson ugyanis időnként fel kell állni, időnként le kell ülni. Nagyanyám misére járó ember volt és a jelenlévő barátnői szintén. Ők ketten ismerték a szertartást, így sunyiban mindenki őket leste. Az első sorból próbáltunk hátrapislogni, meg időnként a hátsó sorokból előrepisszegtek nekünk. A legcifrább a mise vége volt, a két barátnő közül az egyik elbökte a dolgot: akik hozzáigazodtak, azok felálltak; akik a másikhoz, azok ülve maradtak. Jól néztünk ki.

A koporsónál a pap sorolta az elhunyt erényeit, momentumait. Az egyiknél nagyon elkezdtem bólogatni: “nem tétova életet élt” – mondta a tisztelendő és igencsak fejen találta a szöget. Nagyanyám rengeteg szétborzolt idegrendszert hagyott maga után.

Aztán persze voltak furcsa dolgok, mint pl. az oldalfalon Szűz Mária szobra mellett az üres telefonkonnektor; de a legjobb a halottszállító autó felirata volt:

Van of the Year
Brindza és fia
Temetkezési vállalkozó.

Ez így, egymás alatt, közel azonos betűkkel.

Furcsa világ ez a temetkezési vállakozóké. Egerben kettő van és erősen utálják egymást. (‘Brindza és Társa’, illetve ‘Brindza és Fia’ – igen, a családi vállalkozás vált ketté.) Apámék az öreget bízták meg, de a temető az ifjabbik felségterülete. Emiatt szépen gusztusosan nekiálltak egymás alá tenni, árban és szolgáltatásban. Az egy dolog, hogy az ifjabbik el akarta happolni a tetemet az öreg elől (amikor már elvitték nagyanyámat, beállítottak, hogy ők a Brindza temetkezési vállalat és jöttek a holttestért). De a legdurvább a vége volt. Értelemszerűen a sír betemetése után maradt ki föld. Logikusan annyi, mint amennyi a besüllyesztett koporsó térfogata. (Itt kellett nagyon figyelnem magamra, mert ekkor kezdett kaparni a torkom. Egész eddig jól tartottam magam, de az a kupac a sír mellett annyira szomorú, annyira végleges volt…) Nna, túl sok időt nem hagytak az elérzékenyülésre, ugyanis odajöttek apámhoz a sírásók, hogy ha el akarjuk vitetni azt a kupacot, akkor az plusz négyezer forint lesz. Amin persze apám húzta fel magát, hiszen csak a sírásásért fizetett 51e pénzet. (Nekem egyből a ‘Tajtékos napok’ jutott eszembe – ahol külön kellett fizetni a plébánosnak (bádogbános), hogy ne meséljen disznó vicceket temetés közben.)
Ja, és még apámnak lesz egy menete a tiszteletes úrral – megküzdenek, hogy hány év egyházi adót kell visszamenőleg befizetnie. Ez ugyanis kell az egyházi temetéshez.

Valahogy… emberként nem tudunk megszabadulni emberi mivoltunk attribútumaitól – még akkor sem, ha arról emlékezünk meg, hogy egy társunk emberi mivoltától szabadult meg éppen.