Month: May 2005

Egy éj a hullaházban

Ha már belevágtam bizarr éjszakáim elmesélésébe, jöjjön a legvadabb.
A sztori jó húsz évvel ezelőtt játszódott, akkoriban éppen nagyreményű egyetemista voltam Veszprémben. Két cimborámmal – Gáborral és Ferenccel – úgy terveztük elmúlatni az egyik délutánt, hogy elsétáltunk a Sport nevű szórakoztatóipari egységbe és sör mellett eszméket cseréltünk. Közben meg is vacsoráztunk és élveztük a világ kiegyensúlyozottsága feletti örömünket.
Gáborról tudni kell, hogy ha ivott, akkor elveszítette maga felett a kontrollt és gátlástalanul udvarias lett mindenkihez. Záróra környékén, miután kiment a klotyira, azzal jött vissza, hogy baj van: az előtérben odament hozzá egy idős hölgy, miszerint hazaindult volna, de feltűnt neki, hogy két alak követni kezdte. Ijedtében visszajött a kocsmába és szépen megkéri Gábort és barátait, hogy kísérjék haza. Nem tudom, mondtam-e már, hogy Gábor spiccesen ló és lovag is volt egyszemélyben, így természetesen felajánlotta a szolgálatainkat. A vénasszony még elszaladt és vett elvitelre egy liter bort.
Már akkor gyanút kellett volna fognunk, amikor azt mondta, hogy nem lakik messze. De akkor már erősen gyanakodnunk kellett volna, amikor befordult a kocsmával szomszédos temető kapuján. Legkésőbb akkor már teljesen biztosak lehettünk volna, amikor egy bazi nagy rozsdás kulcscsomót halászott elő a retiküljéből és nekiállt szöszmötölni a ravatalozó kovácsoltvas ajtajával. De ott voltunk, három nyitott lelkű fiatalember… mit kellett volna tartanunk egy öregasszonytól, aki hálából behívott bennünket, hogy fogyasszuk el vele azt az egy üveg bort?
Az előtérből három ajtó nyílott: jobbra volt egy elsötétített szoba (oda egyikünknek sem volt kedve benézni), a másik oldalról nyílt egy konyha és egy szoba. Bevonultunk és amíg a mamókával és Gáborral elrendeztük a terepet, Ferenc kiment a konyhába, összeszedte az összes kést és elrekkentette azokat valahová a spájzba.
Hármunk közül Ferencnek volt a legkeményebb gyerekkora.
Leültünk a szobában, a nyanyus négyfelé borította a bort és beszélgetésbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy valamikor nagyon szép nő volt, Anna-bál győztes és Bertha Bulcsú múzsája – elő is halászott néhány hozzá dedikált könyvet. (Balassi Bálintot jobban el tudtam volna képzelni, már csak a kora alapján is.)
Aztán egyszer csak az asztalra csapott, hogy egyszer élünk, mulassunk hát! Van neki egy ráncos doboza, előszedi és majd éneklünk nagyokat. Mindezt éjjel 11 után. Egy hullaházban. Persze, hogy belementünk.
Enyhe túlzás volt, hogy tudott játszani a harmónikáján. Leginkább ütemre csapkodta a billentyűket – de mi sem voltunk a Balsój Tyeátr daliás férfikórusa, így meglehetősen illettünk egymáshoz. Egész életképes produkciókat adtunk elő, de éreztük, hogy minden jó véget ér egyszer és az éjfélt valahogy nem akartuk megvárni ebben a szobában. (Ahogy Niels Bohr mondotta: ‘Nem hiszek a babonában, de attól állítólag még működik’.)
Kezdtük elővezetni, hogy nekünk igazán mennünk kellene. A mamóka persze marasztalt, hogy ugyan már, fiúkák, hát még csak most indult el a móka. Nna, itt viszont már tényleg elkezdtünk gyanakodni. Udvariasan, de határozottan nekiálltunk sodródni a kovácsoltvas kapu felé. Igen ám, de a banya kulcsra zárta. Beállt a kapu mellé és kacér mosollyal megkérdezte, hogy azért egy búcsúpuszit ugye megérdemel?
Balszerencsémre én voltam a sor végén. Gábor és Ferenc megúszta egy udvarias puszival, nálam viszont hirtelen visszazárta a kaput és elállta az utamat.
Jámbor lélek vagyok, verekedni nem akartam; és a kulcscsomót is elsuppasztotta valahová a ruhái ráncai közé… láttam, hogy magamtól az életben meg nem találom.
Mit tehettem volna, lesmároltam. (Nem számoltam meg a fogait a nyelvemmel, ha erre vagy kíváncsi.) Kihasználva az intim közelséget, a fülembe súgta, hogy ez csak a kezdet, ennél sokkal nagyobb földöntúli gyönyörűséggel tud megajándékozni, ha maradok. Szintén kihasználva az intim közelséget, a fülébe súgtam, hogy majd megőrülök a vágytól, de ha nem érek be éjfélig a koliba, akkor kirúgnak az egyetemről. És alig várom a holnapi napot, amikor visszajövök és merítünk egy nagyot a gyönyörök tavából.
Erre kiengedett.

Viszont mégsem értünk be éjfélre a koliba, mert legalább tíz percembe került, míg azt a két idiótát magához térítettem: ott fetrengtek a sírkövek között a röhögéstől. Ugyanis amikor kimentek, megálltak az ajtófélfánál – így tisztán hallották, mit kellett alakítanom a kijutáshoz.

Idézet

Van egy Weöres Sándor idézet. Mindig megrőkönyödök, amikor a szemeim elé kerül:

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

Rendszeresen ki tud zakkantani magamból; ilyenkor félretolok mindent és agyalok rajta egy sort.

Egy blog halála

Azt hiszem, Barna befejezte a blogolást. Annyira belezsongott a vasutazásba, hogy heti 1-2, nemritkán 3 szolgálatot vállal. (Most is ott van, meg holnap is oda megy.)
Ennyit már nem lehet írásban/képben lekövetni – vagy ha igen, akkor az vagy a tanulás vagy a szórakozás rovására menne.

Mindegy, legalább megtanulta ezt is.

Fizetésemelés

Jó egy hónappal ezelőtt hívatott a főnököm. Egyből belevágott a közepébe:
– Nagyon elégedettek vagyunk a munkáddal, JoeP. Te kaptad a legnagyobb fizetésemelést: A-ról C-re emeltük a béredet. Érezd úgy, hogy a cég maximálisan elismeri a munkádat és teljesen beléd veti a bizalmát.
– Köszönöm, főnök, ez szép tőletek. De az én alapfizetésem B.
– Izé, akkor újrakezdem. Kedves JoeP, az én tisztem közölni, hogy a többiekéhez hasonló átlagos fizetésemelést fogsz kapni.

Kölcsönös vigyor.

ps: Azóta azért elfogadhatóan rendeződött a helyzet.

Első szavak

Gabával váltottunk nemrég pár szót, többek között kisgyerekekről is. Akkor mondtam valamit, hogy mi volt gyerekeim első szava – de nem jól emlékeztem. Itt a helyes verzió.

Dóra: Dida.
– Saját magát nevezte így, rajta is maradt egy ideig.

Barna: enyim.
– Neki aztán beszélhettünk a javak egyenlő elosztásáról.