Csak az archívum kedvéért

Estefelé szokás szerint kikérdeztem a gyereket az aznapi okosságokból. Földrajzból a különféle kőzeteket tanulták, azokról beszélgettünk, amikor bejött Nej és hallva az anyagot, elvigyorodott.
– Ohó, emlékszel még a híres kőtan vizsgákra?- kérdezte(1).
– Hajjaj! Kő Sárinál, kegyelem kettes, kilógó pöccsel? Lehet azt elfelejteni? – kérdeztem vissza.
Látszott, hogy a bevezetés mindenkinek felcsigázta a figyelmét, így elmeséltem a sztorit.
Kő Sári – ötvenes, téglaforma nő – meglehetősen szigorú hírű Ásványtan vizsgáztató volt. Viszont közismert volt róla, hogy gyengéje az udvarias, de határozott, férfias fellépés. Ha jól sikerült belépni a férfiembernek a helyiségbe, az már kettest jelentett. És én megkaptam a nagy ziccert is: amint beléptem a szobába, Sári pont leejtett egy papírlapot. Természetesen odapattantam, udvariasan felvettem, határozottan odanyújtottam neki – és próbáltam nem tudomást venni a nadrágom felől jövő reccsenésről. Bevetődtem a padba, gyors matatással felmértem a helyzetet és rájöttem, hogy nagy baj van. De közben elkezdődött a vizsga, kénytelen voltam azzal foglalkozni – egész addig, amíg Sári meg nem kért, hogy fáradjak ki a táblához, és rajzoljam fel valami nyomorult zeolit szerkezetét.
– Nem – jelentettem ki határozottan.
– Hogyhogy nem?
– Nem fogok kimenni a táblához – szögeztem le.
– Nem tudja, hogy néz ki a zeolit?
– De, tudom.
– Akkor menjen ki és rajzolja fel.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert belépéskor bokától a sliccig végigszakadt a nadrágom.
Szerintem én vagyok az egyetlen a diákok közül, aki látott valaha is mosolyt átsuhanni Kő Sári arcán. A vizsgának természetesen vége lett, beírta a kettest (gondolom a jól sikerült belépő miatt), a következő vizsgázó behozta a télikabátom és annak takarásában sikerült eljutni a koliba. Én elégedett voltam.

(1) – Első diplománk szerint mindketten vegyészmérnökök lennénk.