Search: “petofi”

We found 9 results for your search.

Az én hősöm

Tipikus kisiskolás dolgozati téma. Aranydrága fiacskám, írjál már pár sort arról, ki a te hősöd? Én anno az utcaseprőt írtam meg, a tanárnőnek nagyon tetszett, tovább is küldte, meg is nyertem vele az iskolai pályázatot, évzárón adták át a díjat, bemondva a mikrofonba 500 ember előtt a dolgozat címét, miszerint Életcélom az Utcaseprő. Anyám hanyag eleganciával csuklott össze.
De ezt már megírtam egyszer.

Most már felnőttem. Megkomolyodtam. Most már mást válaszolnék.

Az én hősöm Táncsics Mihály.

Meglepődtél? Nem kellett volna.

Táncsics Mihály újságíró volt. Kíméletlenül ment neki minden társadalmi visszásságnak. Emiatt az osztrák bürokráciával rendszeresen összetűzésbe keveredett, melynek nem ritkán börtön lett a vége. Ez történt éppen 1847-ben is. Petőfiék 1848 márciusában remekül érezték, hogy az ilyesmi szimbolikus cselekedetre mennyire harap a média, így felmentek a várba, kiszabadították Táncsicsot és hősként hordozták körbe a városban. Gondolom a hapsi meg zavartan pislogott ki a szakálla mögül.
Eddig ismerjük a történetet.
Pedig a lényeg, mint a mesékben is, a ‘boldogan éltek’ rész után jött.
Táncsics Mihály ugyanott folytatta. Ha valamit elcseszett a kormány, akkor azt megírta. Kíméletlenül. Kossuth viszont meglehetősen hiú ember volt, nehezen viselte a kritikát. Aztán egy idő után betelt a pohár és a nemrég nagy csinnadrattával kiszabadított Mihályt visszavágta a börtönbe. Mégis, hogy mer ez a krapek mindent megírni?
A szabadságharc bukása után az újabb osztrák kormányzás Táncsicsot a forradalomban vállalt szerepe miatt halálra ítélte és jelképesen ki is végezte. Hogy ekkor röhögött-e, vagy csak tépkedte a csempéket a falról, azt nem tudom, mindenesetre elrejtőzött egy üregben a háza alatt. És írta továbbra is a cikkeit az újságba. Igen, kíméletlenül.
Aztán az ötvenes évek végén jött egy tömeges kegyelem, neki is elengedték a büntetését. Előmászhatott.
Szerinted mit csinált? Megint cikkeket írt. Kíméletlenül. Meg tüntetéseket szervezett. 1860-ban 15 évre börtönbe is vágták. A kiegyezéskor amnesztiával szabadult, de ekkorra már teljesen összetört, gyakorlatilag megvakult.
Na? Szerinted? Természetesen tovább politizált. Képviselő lett, lapot alapított, szervezkedett. Végül 1870-ben szállt ki mindenből, de addigra elfogyott minden vagyona, élete hátralévő részében már nyomorgott.

A kortársai szerint teljesen kompromisszumképtelen volt.
Hát… milyen legyen egy újságíró?

Bikepacking

Éreztem már én a korábbi írásban is, hogy nem fogom csak úgy ennyiben hagyni. De azért kellett hozzá egy erőteljes lökés.

Úgy kezdődött, hogy Kínában valami idióta megevett egy denevért. Ebből kifolyólag lányom hazaköltözött Amerikából. Mit is csináljon magával? A vendéglátás a turizmussal együtt tűnt el a térképről. Kínjában kipróbálta az országúti bringámat és rájött, hogy ez jó. Trump bácsi ezerkéccász dollárjából rögtön vett is magának egy bicót és azóta nagy a szerelem. Tavaly tekertünk együtt egy csomót és tök jó családi programok lettek belőle. Csakhogy mi nem csak csillagtúrákat szeretünk tolni országútikkal, hanem lánctúrákat is, megpakolt trekking bringákkal. Lányom viszont, miután kipróbálta a trekkinget egy Balaton-körön, közölte, hogy nemnemsoha. Csak az országúti. Forever.
Idénre öt lánctúra van betervezve. (És csak egy csillag.)
Fel lett adva a lecke a csajszinak.
Ebből sült ki az, hogy bikepacking. Az ő országútijára.

Megrendeltük a táskákat. Próbapakolás. A fél lakás nyilván nem fér bele, de meglepő módon össze lehetett rakni önellátónak. Sátor, hálózsák, matrac. Nem is kevés ruha. Tartalék alkatrészek. Kicsi mindenes táska.
Én biztos nem mennék el egyedül vele, de úgy, hogy velünk jön és a közös cucc nagy részét mi visszük, úgy már korrekt. Még egy altatólövedékes nyílpuska kell nálam, hogy ha nagyon előreszáguldozik, akkor tarkón lőjjem.

~oOo~

Itt jön be a képbe a múltkori célozgatás. Ugyanis a terv akkor már megvolt. Én pedig elgondolkodtam, hogy ha itt lesz a felszerelés, nehogy már ne próbáljam ki a trekking bicón is.

Imhol. Szemmel láthatóan több a cucc. Van váztáska, nem is egy, na meg ott lóg az elején egy nagyobb kormánytáska. És még így is kicsi. Egyszerűen nem értem. Aki rendszeresen jár ennyi cuccal, hogyan oldja meg? Hátul ott van a sátor, a matrac és a hálózsák. Fullon is van a zsák. Az első göngyölegben a ruhák. Oké. De akkor még ott van egy csomó cucc bringaszereléshez, powerbankek tömege, aksik, töltők, kábelek, aztán kamera, gopró, mobil, gps, kaja, evőeszköz, tisztálkodási cucc, rengeteg papírzsepi, gyógyszerek. A biztonsági sör már csak a táska tetején fért el. Játék a vízállósággal, játék a súlyelosztással. Így lett belőle ez a kompromisszum. Meglehetősen orrnehéz, ami ennyi kormánytáskánál nem is csoda.
Jó. Próbáljuk ki. Kell egy jó röfögős terep. Olyan tengelyközépig érő sáros dagonya. Meg legyenek meredek emelkedők, lejtők. Legyen életszerű. Az igazi az valami hegyes, erdős túra lett volna, de hegyekből elég szűken vagyunk errefelé elengedve. Akkor legyen a Szilas-patak. Ennek egy része mára példás bringaút, de ha _végig_ a patak mellett akarsz menni, na ott lesz azért röfögés is rendesen. Meg tegyük mellé az EuroVelo6 kifelé menő szakaszát. Vicces, mi? Európai bringafőút. Osztrákoknál 3 méter széles kerékpársztráda. Nálunk meg teleszkópos bringanyúzó terep. Ez van, a bringautakon keveset lehet lopni.

Aztán ez lett. A Naplás-tóig példás. Sőt, utána is. Egy ideig. Majd jött a dagonya.


Nem baj, erre készültem. Arra viszont már nem, hogy a Pólus Center mögött elfogy az út. Visszamenni sok lett volna, tolni az erdőben bizonytalan, de egyszer élünk. Aztán annyira sűrű lett az erdő, hogy a vállamra kaptam a bicót, ekkor kis híján kilőttek a paintball harcosok, végül hátamon a bringával átmásztam az M3-as alatt, aztán végre valaki megszánt egy vacak betonhíddal, visszakerültem a jó oldalra. Ahol csak sár volt. Meg rengeteg ember. Ez volt a legfurcsább. Oké, hogy vasárnap volt, oké, hogy kisütött nap, de emberek, az a rengeteg futó meg kutyasétáltató az Ázsia Center mögötti szántóföldön, az tényleg túlzás volt. Annyira kellett volna slanyálnom, de a forgalom miatt képtelen voltam. Aztán jött egy csomó vasúti híd, melyeknél nem túlozták el az áthaladási lehetőségeket. Az elsőnél még harmadszori próbálkozásra átbújtam a bringával, de a későbbiek már kifogtak rajtam. Aztán jött még egy átvágás, a Mogyoródi-patak pont az én oldalamon csatlakozott be, jó nagyot kellett kerülnöm miatta.
És már a Megyeri-hídnál is voltam.
Innen a szokásos úton le a Lágymányosi hídig.
Illetve, mégsem. A Parlament előtt nem volt kedvem kimenni a Bajcsyra, meg a Deák térre. meg a kiskörútra. Egyszerűen csak mentem egyenesen.
Pontosan az ilyesmikért kell sáron-szaron átmászni, reménytelen utakon valahogy mégis átjutni. Ahogy a szólás mondja: az ember, aki hegyre ment fel, de dombról jött le. Ha legyőzöl valami nagy ellenfelet, akkor mindenki más is összemegy. Nehogy már ne menjek neki szemből a forgalomnak a Petőfi utcában, amikor ma már átkúsztam-másztam egy húsz centi széles platón egy vasúti híd alatt.
Aztán az Eurovelo6. Ezen csak röhögni tudtam. A Gubacsi-hídig nem is lehet mást. Utána már jó lesz, de a Molnár-szigetnél megint elromlik és az M0-ig ki is tart. Tragédia.

Végül még benéztem a haraszti csónakházba, remek, még megvolt a stég, majd haza. Naná, mindenhol a rücskös úton. Benéztem a drónozós pusztára is, nem hiszed el, ez tényleg egy szántóföld közepe a Soroksár és Erzsébet közötti senkiföldjén, nos, most tömve volt kirándulókkal. Pedig tele volt a földút tankcsapdákkal, fogalmam sincs, hogyan jöttek be egyáltalán a kocsikkal.
De az igazi döbbenet a Halomi-erdőben volt. Befordultam az erdőbe… és berántottam a féket. (Mármint, ha lett volna.)
– Mi az isten, nagyszünet van az iskolában? – morogtam.
Tömeg. Mintha egy egész iskolát hajtottak volna ki az ösvényekre. Alig bírtam átnyomulni rajtuk.

Tapasztalatok
– A hátsó fékem már az elején elment, az első pedig durván begyengült. Életszerű volt a teszt, nosztalgiáztam is egy kicsit a Regensburg utáni szakaszra. Majd megnézem, lecuccolás után is marad-e.
– A ruhás vákuumos zacskó kúpos, az nem jó előre. Mindig kiesik.
– A biztonsági sör már az elején leesett és szökőkutat játszott. Gyorsan meg kellett innom.
– Több papírzsepi kell. Hogy kipárnázzák az érzékeny dolgokat (mobil, kamerák) a kormánytáskában.
– Tök jó buli dagonyában röfögni.

A Moldva vidékén 06/06

Cesky Krumlov
2020.08.11; szerda

Amikor még az elején tervezgettem, ezt tűnt a leggyengébb túrának. Egészen addig, amíg bele nem gondoltam, hogy haza is kellene jönnünk. Azaz szor kettő. Erre rakódott rá, hogy Budejovice főterétől még 12 kilométer a kemping, szóval saccra 80-90 kilométer és olyan 800 méter szint lesz. Ami már nem kevés.
Majd megnéztem a szintprofilt.

Hoppá. Bal oldalon van Krumlov, a jobb oldalon Budejovice, mi pedig jobbról megyünk balra, majd visszafele. Jó tíz kilométerig semmi. Aztán teperünk felfelé. Két bosszantó lejtő, majd belezuhanunk egy szakadékba. Nem tudok rá mást mondani, nézd meg, kábé 300 méteren 75 méter szintnyi esés. Utána pedig egy gigantikus, közel 200 méternyi kaptató, melynek végén ezerrel bezúgunk Krumlovba. De ami még rosszabb, az az, hogy miután kilötyögtük magunkat a városban, rögtön induláskor fel kell másznunk az égbe, száguldás lefelé, majd utána fel kell másznunk a szakadék falán és csak utána kezdhetünk megnyugodni.

A Moldva meredek sziklafalak között vágta ki magának az utat, mely szűk völgyben épült ki Krumlov városa. Egyik oldalon lankásnak nem mondható hegyek, a másik oldalon sziklafalak. Az utak meg mind felmásznak ezek tetejére. Azaz nekünk is fel kell.

Elindultunk. Az első 20 kilométer igazából nem vészes. – És innentől már csak 21-22 kilométer van – vigasztaltuk magunkat. Nem igazán sikerült. Az első kaptató rögtön mély gyomorütést vitt be. Egy kanyar után az országút felrúgtatott az egekbe. Már a közepén le kellett váltanom a legalacsonyabb fokozatra. És ez még csak a bemelegítő emelkedő volt. Mentünk. Tepertünk. Az egyik nagy emelkedő után váratlan kocsma. Váratlan, de nagyon kellemes meglepetés. Lelkibéke helyreáll.

A szemét Locus. Mutatja a magasságprofilban, hogy hol járunk. Azaz amiről azt hittük, hogy ez már a nagy emelkedő volt, nos, nem az volt. Most jön még csak a java.
Mentünk. Az egyik aprócska faluban végig bekapcsolt fejkamerával mentem, mert annyira hangulatos volt. Ja. Csak éppen ilyenkor nem lehet máshová nézni. A túragps-re sem. Így hibáztuk el a kerékpárút oldalsó lehajtóját. Aztán egyszer csak kint voltunk a főúton. Egy másik bringás párral együtt. Mindenki tanácstalanul nézett, hogy ilyenkor mi van. Majd a pár elindult egyenesen egy földúton. Ránéztem a térképre. Hát, ez zsákutca.
– Figyeljetek, nincs tiltótábla – vontam meg a vállamat – Menjünk az autók között.
– De biztosan tilos.
– Lehet. De az út nagyon széles, forgalom alig, és csak 7 kilométert kell mennünk rajta. Nem mellékesen megússzuk azt a bizonyos szakadékba-zuhanást.
Nekiindultunk. Rögtön jött egy embertelen hosszú 12%-os lejtő, utána egy még embertelenebb emelkedő. Ránézésre ijesztő dolgok ezek, a valóságban viszont egészen jól lehetett kezelni. Valamiért az autósokat jobban pátyolgatják, mint a bringásokat. Értem ez alatt azt, hogy a nagyforgalmú autóutakat jobban elhúzzák, nem viszik neki tökegyenesen a meredek hegyoldalnak. Persze, sokat kellett felfelé tekernünk, de ez olyan, hogy ha benne vagyunk a bringa áttételi tartományában, akkor meg lehet találni azt a fokozatot és azt a tempót, amikor már nem fárasztó a tekerés. Be kell hozzá lőni az egyenletes légzést… és fel lehet menni akár a Holdba is.
És még valami aljasság. Visszafelé már szabályosan mentünk a bringaúton. (Majd mesélek.) Most legyen elég annyi, hogy egymás mellé tudom tenni a két magasságprofilt. Az országúton 60 méterrel volt kevesebb a szint, és ez is elnyújtottabban jelentkezett. Kerékpárút. Az.

De bent voltunk a városban. Ijesztő. Ugye track nem volt, saccra mentem, csakhogy ebben a városban nem lehet hibázni. Egyből ugrasz 10-20 méter szinteket, ha elkalandozol oldalra. Határozottan örültem, amikor kiszálltunk a forgalomból egy parkolóba, mely mögött feltűnt az óváros körüli kerékpárút. Áttoltuk a bringát a völgyhíd alatt… és gyönyörködtünk. A város még mindig nagyon szép. (Képek nem nagyon lesznek, a múltkor lefényképeztünk minden darab téglát.)

Annyi azért más volt, hogy a múltkor már ősz volt az idő, most viszont fullban nyár. A zúgóknál hosszú-hosszú sorok álltak, kenukból, gumicsónakokból, akik arra vártak, hogy lecsúszhassanak. Aki beborult, az külön örült a hideg víznek abban a nagy forróságban. Néhányan direkt bementek fürödni a hajók közé. Irígykedtem. Mi mászkáltunk, izzott lábunk alatt a kő.

Ja, bringatárolók. Egyszerűen nincsenek. Nem is igazán értem. Oké, mint írtam, az egész belváros egy meredek szurdok alja, tényleg nem ideális ide kerékpárral jönni, de bringatúrák meg indulnak innen, szóval legalább mutatóba nem lett volna hülyeség valami, akár egy olyan vacak, a kereket megfogó darab is. Mi végül egy játszótér melletti kerítéshez kötöttük ki a bringákat, de nem volt túl kultúrált megoldás.

Megint bejártunk mindent. Legnagyobb meglepetésemre most voltak medvék is. Kilenc évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy az egész csak marketing kamuzás.

Viszont – vírushelyzet ide, vagy oda – sok volt a turista. Ami sajnálatosan azt jelzi, hogy vírusmentes időben már ez a város is turistafertőzöttnek tekinthető, Prágához hasonlóan.

Végül elsétáltunk a sörgyárig. Egy kicsit izgultam is, a városban minden étterem, minden terasz tömve volt, mi lesz, ha a sörgyári étterem is tele lesz?

De szerencsére túlságosan is távol van ez a hely a vonulási útvonalaktól. Le tudtunk ülni, hűvös, vastag falak, végre klasszikus cseh ételek és a változatosság kedvéért Eggenberg sörök.

Bekajáltunk. Besöröztünk. Majd megegyeztünk, hogy most az lenne a legjobb, ha bevonulnánk egy hideg sörraktárba és ledőlnénk három dikóra. Aludni egy kicsit. Vagy ha itt lenne a városban a légkondis szállásunk és hazasétálnánk. Valójában bármi jó lenne, eltekintve attól, hogy tűző napon, ötezer fokban felbringázzunk egy böszme magas szikla függőleges oldalán.

De végul ezt csináltuk. Nem akarok beszélni róla. Megvolt.

Utána lejtő. Ha megnézed a profilt, nem is kicsi. Gondoltam legalább lesz egy őrült nagy száguldás. Nem lett. Ugyanolyan vacak, poros, csúszós, kőtörmelékes földút vezetett lefelé, mint a tó körüli úton. Begörcsölt a kezem az állandó, erős fékezéstől.
Csesszék meg. Szívtunk felfelé, szívunk lefelé. Dollárban fizettünk, rubelben adtak vissza.
És csak utána jött a függőleges sziklafal.
Nem hittem a szememnek. A másfél méter széles aszfaltútról két bokor között nyílt oldalra egy ösvény. Igen, bakker, egy kábé egy méter széles, nem túl jó minőségű aszfaltsáv. Mely minden lacafaca nélkül, nyílegyenesen ment neki a hegyoldalnak. Majdnem függőlegesen. Az elejére ugyan kiraktak egy 12%-os figyelmeztető táblát, de köze nem volt a valósághoz. És mindez egy kilométeren keresztül. Pusztán a feltolásba kis híján belehaltam.
Ki volt az, aki ezt az utat megtervezte? Aki bringaútnak jelölte? Élő ember ezen nem megy fel.
Legalábbis ezt morogtam közben. Egészen addig, amíg egy kanyar után meg nem láttam, hogy előttem egy középkorú nő teker felfelé. És jól halad. Kész. Kardbadőlés. Egy nagy nulla vagyok. Szőrös lószar.
Az emelkedő után kifújtuk magunkat, majd sokkal nyugodtabban haladtunk. A jókedvünk is visszatért. Túl vagyunk a nehezén. El is eresztettük egy kicsit a bringákat, fickándoztunk, adtunk a tempónak. Aztán utolértünk egy tízfős csapatot, köztük azzal a nővel is, aki feltekert azon a lehetetlen emelkedőn. Mindannyian elektromos bringával tolták. Hja. Így könnyű.
Úgy húztunk el mellettük, mint a villám. Nem véletlenül. Ugyanis közeledtünk ahhoz a rusztikus kocsmához, ahová már idefele is beültünk egy sörre. És nem akartunk hosszú sort magunk előtt.

Azt hiszem, a rusztikus szó nem fejezi ki teljesen a lényeget. Mára ezt a kifejezést a marketing jelentősen megszelidítette, szalonképessé tette. Ez a kocsma nem volt az. Egy 20 házas faluban az egyik parasztember gondolt egy merészet és az istállóját átalakította. Pontosabban, elkezdte. A kifelé nyitott pult már elkészült, odabent volt egy asztal is, de azon a barkácsfelszerelését tartotta a hapsi. Az udvaron voltak rönkökből összerakott asztalok, padok. És ennyi. A mosdó… az istálló mögött volt egy vakolatlan, burkolatlan, ajtók nélküli melléképület. Abban volt egy piszoár meg egy vécékagyló. Mondom, ajtók nélküli. Amikor a csajok elindultak pisilni, a pacák is érezte, hogy ez nem lesz jó, inkább átkísérte őket a saját házába. Mely alig különbözött az istállótól. Volt bent egy ágy és egy tévé.
Na szóval, rusztikus. A szó eredeti értelmében.
Mindemellett egy kicsit irigykedtem a hapsira. Úgy néz ki, működik a koncepciója. Napközben elbarkácsolgat a kocsmáján. Pár év és már ki is fog nézni valahogy. Ha közben beesik pár bringás, kiszolgálja őket. Jó helyen van, ez a 7-es bringafőút, nem messze attól az elképesztő emelkedőtől, odafelé jólesik egy sör előtte, visszafelé meg utána. Közben meg-megiszik egy sört az árnyékban, egy cigi mellé. Időnként átjönnek a haverok, a szomszédok, azokkal is megy a sőr. BMW-t biztos nem fog venni a bevételből, de gondtalanul és kellemesen él.

Már ismerősként vigyorogtunk egymásra. Rámutatott a sörcsapra. Visszamutattam, hogy három. Aztán megpróbált beszélgetni.
– Deutsch?
– Ja.
– English?
– Yes.
– Deutsch? English?
– Both.
– Glatymatty?
– Beide.
Ekkor kimutatott oldalra. Miszerint ő ugyan egy mukkot sem tud ezeken a nyelveken, de itt van a haverja, aki perfekt. A haverja, egy tipikus Svejk-fejű alkoholista, már vörös orral, bambán rámvigyorgott. És integetett is hozzá. Hogy igen, ő beszél ezeken a nyelveken.
I think, this is the beginning of a beautiful friendship.
Közben a csajok kóvályogtak az udvaron. Minden pad a tűző napon volt. Ekkor intett a tulaj, hogy üljünk oda hozzájuk. Az tényleg árnyékos asztal volt. Odaültünk.
A nyelvzseni egyből aktivizálta magát.
– Honnan?
– Ungarn.
– Ejha! – füttyentett – Hány kilométer?
– 600.
– Piripatty dalek!
– Hát, bazdmeg, igen, tényleg dalek! – vigyorodtam el.
Ennyiben maradtunk. Nem lepődnék meg, ha a pacák azt hitte volna, hogy egyenesen Magyarországról jöttünk idáig bringával.
Aztán beesett a csoport, a pultos elment kiszolgálni, mi meg csak úgy szótlanul vigyorogtunk egymásra az egybenyakú haverjával.
Végül felálltunk és mentünk tovább.

Még volt egy közepes emelkedő, két nagy lejtő és onnan már a húsz kilométeres tinglitangli. Budejovicében még toltunk néhány sört.
Megegyeztünk, így utólag, hogy kifejezetten jól jött ki, hogy odafele eltévedtünk. Az autóút sokkal járhatóbb volt.

Hazafelé elengedtem Dórát, hagy menjen. Oda is tett egy 30 kmh feletti tempót. Fura. Hogy valaki így, 28 évesen jöjjön rá, hogy neki ennyire jól fekszik az országúti bringa.

Kemping. Hurrá! Megcsináltuk.
Mind a mai, kissé ijesztő napot, mind az összes kiválasztott túrát. Nem áztunk el, nem volt defekt, nem romlott el egy bringa sem. Nem lett beteg senki, nem is sérültünk le. A túrák is jól sikerültek, szép helyeken jártunk.

A maradék koronánkat megpróbáltuk elinni a kempingbüfében, de addigra már mindannyian kipurcantunk.

Elalvás előtt még nézegettem az időjárást. A pénteki előrejelzés finomodott egy kicsit, az eső alacsonyabb intenzitású lesz Kremsben, de egész nap esni fog. Kár érte. Ilyen időben nincs semmi jó Wachauban.

A megtett út a Mapy.cz oldalon.

Illetve 3D Relive animáción.

Hazautazás
2020.08.13; csütörtök

Most nem siettünk. Hová? Minek? Nyolckor keltünk. Módszeresen szétszedtünk mindent. Felkupacoltunk. Majd minden ment bele a kocsiba.

Hazafelé benéztünk a Globalba és jelentősen csökkentettük a sörkészletüket.

Nagyon sokáig nem történt semmi említésre méltó.

Aztán Budapest. Te jó ég, mekkora szutyok!

Várjál. Az egész út, sátortól házig, 464 kilométer. 5 és fél óra. Na most, ebből csak Budapest 1-1,75 óra, attől függően, merre mész. Nem, nem csúcsidőben. Este 7 és nyolc között. Egyszerűen elfogadhatatlan horror.
Mindenkinek, aki érintett abban, hogy az eredetileg tervezett egy év helyett immár 2,5 éve járhatatlan az M0, izzó vasrudat dugnék a seggébe. Tudom, vannak kulturáltabb megoldások is, kötbér, meg ilyesmik, de ezeket úgyis ellopja valaki, szóval inkább maradnék a vasrúdnál.

M1. Odaértünk, ahol rá lehet menni az M0-ra. Azt mondta a gps, hogy innen még 1 óra 45 perc az út. Hülye vagy, babám? Hát mennyire szar már ez a szoftver. Aztán az útjavítás miatt elböktem a felhajtást. (Úgy rémlik, hogy rögtön a terelés elején el kell dönteni a sávot, utána már nincs korrigálás, és csak a jobb oldaliról lehet felmenni a nullásra.) Na mindegy, mentünk befelé a városba. Az ETA le is csökkent 1 órára. Ejha. Akkor mégsem a szoftver rossz. Nézzük, merre visz. Egér út. Hát, jó. Aztán az Egér útra nem lehetett rámenni. Annyira beállt az úton a forgalom, hogy messze kilógott az M1/M7 behajtóra. Asztakurva. Akkor menjünk a Petőfi híd felé. Pár kilométer múlva az is beállt, mint a gerely. Kész. Budapest meghalt. Hétköznap. Este fél nyolckor. És nem, nem azért, amiért egy nagyváros általában meg szokott, nem az agglomerációs ingázások miatt. Hiszen akkor reggel befelé lenne dugó, délután meg kifelé (este pedig már sehová), hanem egyértelműen a városon átmenő forgalom tömítette el a várost. Látszott is a térképen. Piros végig a Budafoki útig, piros a Lágymányosi híd, piros a Könyves Kálmán körút. Rákerestem, nem volt karambol. Az összes autó azért kénytelen keresztülharcolni magát a városon, mert az M0 nem működik, döglött. Mint a kék norvég. 2,5 éve.
Vasrúd. Izzó.

Na, mindegy. Hazaérkeztünk. Komótosan behordtunk mindent. Legalább egy hét, mire mindent elrakok. Már úgyis olyan régen pakoltam.

Itthon
2020.08.14; péntek

Ja, nem úsztuk meg. Az utolsó napokban bekaptam valami nagyon ragaszkodó fosós virnyákot.

Kíváncsiságból még ránéztem, mi van ma Krems és Melk között. Ez.

Jól döntöttünk, hogy kihagytuk.

Linkek
– Egy részletes írás a környék történelméről. (Egyelőre csak az egyik fele, mert a blogger valamiért nem ér rá befejezni.)
Fényképalbum

Zakopane. Majdnem. 06/06

Majdnem Gubalowka
2018.03.15; csütörtök

– Hé, süt a nap! – ültem fel az ágyban.
De nem. Csak a frissen hullott hó világított. Egyre jobban. Ugyanis folyamatosan szakadt a vattaszerű felhőkből.

Megreggeliztünk. Kimentem egy szivarra. Vastag, fekete felhők, a szomszéd dombokat sem láttuk, nemhogy a hegyeket. Nem túl jó jel.
Persze a hótól még sétálni lehet, nem olyan vacak dolog, mint az eső.

Hová menjünk?

Nem mondom végig a töprengést, a vége az lett, hogy Gubalowka.
Nem, ne kapj a fejedhez. Én is tudom, hogy ilyenkor nem érdemes.
Gubalowka ugyanis egy vidám, élettel teli bazársor fent a dombtetőn. Szezonban. Szezonon kívül csak csend és hullaszag. Embert sem látni, még a szél is unottan csapkodja a nyitva felejtett spalettákat. Mondhatnád, hogy dehát a kilátás! Igen, az gyönyörű. Ha nem telepedik rá a völgyben lévő városra és az összes környező dombra, hegyre ez a tetvarek fekete felhő. De rátelepedett. És mivel mi nem láttuk a Gubalowkát, sanszos, hogy onnan sem látszik sem a város, sem a Giewont, sem a többi nagyfiú.

Így nézett ki Gubalowka a városból.

DSC_4791

Így meg a Tátra a Gubalowka oldalából.

DSC_4798 Stitch

Akkor mégis, miért? Egyszerűen csak. Mert gyalog még nem voltunk fent. Meg a sportérték. Meg valamit kezdenünk kell magunkkal és nem akartunk egész nap a faházban tespedni.

Útközben szerencsésen találtunk egy boltot: elég nagy volt, hogy minden ajándékot meg tudjunk benne venni és volt előtte parkoló is. (Ez errefelé egyáltalán nem jellemző.) Megjegyeztük.

Elsőre meglett a gyalogösvény is: közvetlenül a kábelvasút állomásának – szemből nézve – a bal oldalán indult felfelé. Remek. Nekivágtunk.

Háát…

Eleve városi túrára készültünk, azaz nem vittünk sem nyuszitalpat, sem túrabotot. Annyi eszünk azért volt, hogy az erősebb túrabakancsot vettük fel. Nos, az út vastagon dagonya volt. Olyan jófajta, bokáig érő.

Mentünk. Csak mentünk. Aztán egy idő után teljesen elfogyott a köves rész, a domboldal meredekké vált és az egészből olyan gusztustalan csúszás-mászás lett. Nej le is állt. Én még felszenvedtem magamat az inflexiós pontig, hogy lássam, az egymás felé húzódó kerítések között egyáltalán ki lehet-e menni, meg mi vár még ránk, de nem időztem sokáig. Egyrészt mert láttam, hogy semmi jó, másrészt meg Nejt odalent megtámadta valami nagy dög kutya. Lekiabáltam neki, hogy induljon el, lent találkoztunk. A kutya nem követte. Ráadásul nagy szájhős lehetett, mert hozzám már szólni sem mert. Mármint a kutya.

Odalent… viccesen néztünk ki. Nej csak bokáig volt sáros, én térdközépig. Valahogy a jégbuckákon megpucoltuk magunkat, én meg találtam egy tócsát és kisgyermek módra toporzékoltam egyet benne. Á, alig néztek meg. A közepesen zsúfolt piacon…

Tulajdonképpen ennyi is volt mára a tudomány és a természet érdekességeiből. A piacon vettünk sapkákat, sajtokat (ajándékok), egy jó hosszú sétával hazaértünk. Kocsiba vágtuk magunkat, elszaladtunk boltba. Így letudtuk az összes kötelességeinket, plusz valahogy ki is húztuk ezt a kedvetlen időt.

A sétálóutcán gyakorlatilag csak magyar beszédet hallottunk. Odahaza meg békemenet, talán lengyelekkel. A magyarok meg inkább külföldön. Petőfi beájulna.

Ebéd a Kulipintyóban. Mivel ma gyengébb nap volt, így levesek. Hah. A lengyelek képesek a levesekből is kalóriabombát gyártani. Mindegy, egyszer élünk.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Aztán már semmi. Csendes pihenő estig. Utána meg még csendesebb.

Majdnem Morskie Oko (Halastó)
2018.03.16; péntek

Vacak idő. Ehhez vacak kirándulóterep illik. Azaz Morskie Oko. Tudom, a Lengyel-Tátra legnépszerűbb útvonala. De csak azért, mert 8 kilométer aszfaltozott, könnyű út vezet oda. Emiatt járja boldog-boldogtalan. Hogy kis fáradsággal lásson valamit a Tátrából. Hát, lát. Tömeget. Ráadásul most a tó is döglött: be van fagyva, ugyanúgy vastag hó fedi, mint a környékét, tényleg nincs semmi látnivaló.

Mára viszont masszív esőt, sötét felhőket ígért a meteorológia. Ahogy öcsém mondta: esküdni csak esőben, ha már úgyis el van cseszve a nap… Nos, nagyjából ez a logika vezérelt minket is.

Ültünk az asztalnál, reggeliztünk. A meteorológia szerint délig még elviselhető idő lesz, utána romlik el. Korán kellene letudni ezt a sétát.
Aztán reggeli után szétnéztem a magyar híroldalakon… és elhűltem. Szombatra armageddont mondtak. Különösen észak-keleten, az Északi-Középhegységben. Azon kellene keresztülmennünk. Meg az itéletidő nyilván nem ismer határokat, valószínűleg megkapnánk ezt már a Tátrában, illetve a Gömöri érchegységben is.
Kell ez nekünk?
Pusztán csak azért, hogy esőben felsétálhassunk a Halastóig?

Nem is tépelődtünk sokat, hamar összepakoltunk, leadtam a kulcsot és kilenckor már úton voltunk hazafelé. Beugrottunk a szülőkhöz Egerben, de ott sem maradtunk sokáig, mert már pénteken is eléggé trágya volt az időjárás. Gyakorlatilag Zakopánétól végig szakadt valami, nagyrészt eső, de a Gömöri hegységben vastagon hó. Egyszerűen minél hamarabb otthon akartunk lenni, a meleg lakás biztonságában.

Szombaton meg vártuk az ítéletidőt. Ha már hazajöttünk miatta egy nappal korábban, akkor legalább tomboljon.

Link szekció:
Fényképalbum

Majdnem fürödtem a Dunában. És te?

Ez olyan izgalmasnak tűnő dolog: az ünnepek – és a bejglihegyek – között lecsorogni kajakkal a Luppa szigettől a Kopaszi gátig, azaz gyakorlatilag végig Budapesten. A Dunapart nem rossz látvány, középről, a vízről pedig még szebb.

Most elmondom, hogyan nem szabad nekimenni egy ilyen evezésnek:

  1. A legfontosabb: ne legyél lusta. Én az voltam. Tegnap még úgy volt, hogy Barna is jön, így lementem a harmadik kajakért Dunaharasztira. A kocsiról nem vettem le, mert minek. Ma reggel derült ki, hogy a gyerek megfázott, nem jön. Én pedig lusta voltam levenni a kajakját a kocsiról és felrakni a helyére az enyémet: úgyis ugyanolyan a két kajak, jó lesz nekem ez is. Aha.
    • Mivel az extra magas vízállás miatt eltűnt a beszálló part, így elfelejtettem beszállás előtt ellenőrizni a lábtámaszt. Valójában arra koncentráltam, hogy a kellemetlen körülmények között egyáltalán beletechnikázzam magam valahogyan a kajakba. Ja, Barna 12 centivel magasabb nálam.
    • A srác kajakjában patenthiba miatt nincs benne a gyári szivacs az ülésen. Ez nyáron kifejezetten jó, télen… nem annyira. Ki lehet védeni, van itthon neoprén rövidnadrágom… de az itthon volt.
    • Barna kajakján nincs kormány. Ezt tudtam, de nem érdekelt: szépen lecsorgunk a Dunán, nem kell ide semmi faxni.
  2. Ne próbálj ki túl sok újdonságot egyszerre. Rajtam új volt a gumicsizmám, a kézvédő pogácsám és legfőképpen az evezőlapátom. Ez nem is csak új volt, hanem teljesen új típus is: egy grönlandi pálcika. Eddig életemben 10 percet eveztem ilyen lapáttal. Tavon. Szélcsendben. Gondoltam, ez egy szolíd csorgás lesz, majd itt összeszokok a lapáttal.
  3. Soha ne becsüld le az időjárást. Egy kicsit több ebből, egy kicsit más abból… és hirtelen az életedért küzdesz.

Oké. Ezek után lássuk, mi történt. Időben érkeztünk, kábé időben vízen is voltunk. Kisütött a nap, a Luppa sziget melletti külső ágban sima volt a víz. Minden rendben. Illetve nem, itt jóttem rá, hogy gond lesz a felszerelésemmel: a lábtámaszt nem érem el, így nincs hajókontakt, a hátsóm már öt perc után oda akart fagyni az üléshez, a kézvédő pogival meg nem tudtam jól kezelni az új lapátot, ergo leszedtem. Három óra evezés, kesztyű nélkül. Legalább nem csak alul fogok fázni. De mindegy is, ezek csak kényelmetlenségek, simán végig le lehet csorogni így is a Dunán. Emlékeztem, tavaly alig kellett csapni néhányat az evezővel, a sodrás szolgálatkészen levitt, mi csak néztünk a cockpitből, mint Rozi a moziban.

Aztán a Luppa sziget alatt a csoport eleje felfelé kanyarodott. Mi van? Felfelé evezésről nem volt szó. Majd ahogy kiértünk a sziget takarásából, egyből elkapott az igazi sodrás. Ezt legszívesebben nem is kisbetűvel írnám, hanem így: Sodrás. Nagyon magasan áll a Duna, ebből kifolyólag őrültként jön a víz lefelé. Nem, ne csettintsél, hogy ez az igazi, csak meg kell lovagolni a vizet és száguldani lefelé. A Duna a városban kanyarog, hídpillérek keverik meg az áramlást, hajók járnak fel-alá, de még a kikötött hajók is tekerik a vizet. Már ez is éppen elég akadály lenne az erős sodrásban, de mi még kaptunk extra nehezítést is… de erről majd később.

Szóval a sziget alján elkapott a sodrás, szembe kellett vele fordulnom, átmenni a túloldalra, ahol a homokpadok miatt alacsony volt a víz, persze a sodrás itt is dolgozott és ha valamit utálok, az az alacsony víz / erős sodrás kombináció. Mindez egy olyan lapáttal, melyet éppen megismerni készültem. Lábtámasz nélkül. Ha most kihagyom a káromkodásokat, akkor éppen semmit tudok írni a következő félóráról.

From Kajak

Hamarosan bementünk egy romantikus oldalágba, megkerültük a Tündérszigetet. Szép volt, ráadásul a magas vízállás miatt jól járható. De nem annak, aki irányítási problémákkal küzd. Ja, nem mondtam, az új lapát 240 centis, az eddigi leghosszabb lapátom 220 centi volt, de amelyikkel az utóbbi időben járok, csak 210. A szokatlan hosszú lapát külön jól jött a szűk járatokban.

From Kajak

Aztán innen nekiindultunk a Dunának lefelé. Eleinte még megpróbáltam fényképezgetni, de ahogy kibukkantunk a Szentendrei sziget mögül, telibe kapott minket az erős szembeszél. Akkora hullámokat kaptunk, mintha az Adrián eveztünk volna egy átlagosnál picit erősebb napon. Csak éppen itt minden jéghideg volt, naná a szél is, emellett egy elmebeteg erős sodrás vitt előre, a hídak pedig kajánul vigyorogtak: csak jöszte, csak jöszte!

Szerencsére hamar besurrantunk a Hajógyári sziget mögé, itt végre pihenősen csoroghattunk. Persze az áramlás itt is megvolt, a kormányzásra oda kellett rendesen figyelni: ha elbambultunk, akkor már forgott is körbe a kajak. Figyeltem Nejt, elég jól tűrte. Pedig simán az orrom alá dörgölhette volna, hogy ‘ez az a kellemes karácsonyi csordogálás?’ Igaz, neki rendben volt a kajakja és a ruhája is.

Az igazi tánc a Margit-híd után kezdődött. Megszorult a víz, jöttek a kanyarok, jöttek a szélcsatornaként és örvénygenerátorként is működő hídak, ráadásul a Gellért hegyről viharként zúdult le a szél a vízre. Én azzal az egy dologgal próbáltam stabilizálni a kajakot, ami még megvolt: a sebességgel.

From Kajak

Itt hallottam, hogy valaki kiabál mögöttem a vízen:
– Gyertek vissza, Nándor szeretne csinálni egy csoportképet, a háttérben a parlamenttel!
– Fotósopp! – kiabált vissza László.
Úgy látszik, másnak sem tetszett a víz.

From Kajak

Hülye fejjel a Lánchíd alatt a középső lyukon mentem át, nem messze egy pillértől. Nagyon rossz döntés volt. Akkorra fortyongó katyvasz volt mögötte, hogy a lélegzetem elállt. Valami ilyesmi lehet a vadvíz, csak ott ritka az ilyen erős szél. A hullámok mindenfelől jöttek. A szél is. Egy időben. Hátrahúztam a lábamat a gumicsizmában, egészen addig, hogy a lábfejem már a szár felső részében volt, így tulajdonképpen meghosszabbítottam a lábamat a gumicsizmával és elértem a lábtámaszt, összehozva egy enyhe hajókontaktot. De mennyire örültem ennek is! Az őrületben felváltva csapkodtam hol ide, hol oda a lapáttal, míg végül kikecmeregtem a budai oldal szélére. Pihenés itt sem volt, de legalább már nem kellett az életemért küzdenem. Ekkor realizáltam, hogy mindezt a harcot a pilincka grönlandival csináltam végig, úgy, hogy el is felejtettem, mi van a kezemben. Csak jó evező ez. És csak nem olyan bonyolult megszokni.

From Kajak

Az Erzsébet híd szerencsére piece of cake: nincs pillére. A szél ugyan emberkedett, de egyedül nem volt ellenfél. A Szabadság-híd volt az utolsó nehezebb akadály, de a folyó szélén evezve ezt is könnyen vettük. A Petőfi hídnál az A38 nehezítette a dolgunkat, be kellett menni a folyó közepére, ráadásul éppen jött is a BKK helyijárat hajó, de a Lánchídhoz képest kezdők voltak, márpedig, ha azt is megcsináltuk, akkor ez sem lehetett akadály.
Az biztos, hogy ezen a szakaszon az adrenalintól egész egyszerűen elfelejtettem, hogy a kezemnek már rég le kellett volna fagynia. Illetve még egy érdekesség: anélkül, hogy rákoncentráltam volna, megtanultam az új lapáttal is úgy menni, hogy ne szedje fel a vizet. Tényleg nem lesz ez rossz.

A többi már rutinmunka volt. A Kopaszi-gátnál kihasználtuk, hogy extrém magas a vízállás, így szószerint feleveztünk a nézőtér második teraszára és a deszka ülőhelyekre szálltunk ki. Pakolás, logisztika, délután ötkor már itthon is voltunk.

Hát, mit mondjak. A tavalyi egy méltóságteljes, könnyed evezés volt a két ünnep között. Idén… feltűrt ujjú birkózás egy vadkannal. Ahogy Attila fogalmazott a végén: “Ez az a víz volt, amelyikre azt szoktam mondani a hídon állva, hogy nem szeretnék benne lenni.”

Szerzői jogok:
Az utolsó négy kép Norbert oldaláról van.

 
Végül a túra útvonala térképen: