Plicit

Bringázás közbeni gondolatmenet.

Mi is a különbség az explicit és az implicit hozzáállás között?
Nézzük meg egy példán. Kerékpárral haladsz, mellékútról keresztezel egy főutat. Szemből jön egy csuklós busz, szintén keresztezi a főutat, kicsit már be is lóg.
Ha explicit módon viselkedsz, akkor lelassítasz, benézel jobbra-balra és csak akkor mész át a kereszteződésen, ha sehonnan sem jön semmi. Ha implicit módon viselkedsz, akkor úgy okoskodsz, hogy a buszvezető már szétnézett, azaz ha ő elindult, akkor bátran mehetsz te is, különösen úgy, hogy a busz blokkolja a főutat, tehát még ha jönne is valami, annak meg kell állnia. Gyakorlatilag a busz védőszárnya alatt mész át a kereszteződésen.

Az explicit/implicit fogalmakat egyébként matematikai bizonyítások során ismerhettük meg. Az explicit megoldás az volt, hogy addig tekergettük a bizonyítandó állításpárt, amíg ki nem derült róla, hogy az egy azonosság. (Vagy éppenhogy nem.) A lényeg, hogy a bizonyíték ott volt, feketén-fehéren. Meg lehetett fogni. Implicit esetben csak közvetett bizonyítékod keletkezett: egyenként bebizonyítottad minden szóbajöhető lehetőségről, hogy hamis, azaz csak az lehet igaz, amiről a bizonyítandó állításpárod szól. (Leegyszerűsítve – és lebutítva: ha egy egyenlet megoldásánál kijött, hogy x=2, az explicit megoldás. Ha úgy oldottad meg az egyenletet, hogy feltételezted, miszerint x nem egyenlő kettővel, majd erről bebizonyítottad – minden szám esetén – hogy nem igaz, akkor x csak kettő lehet.)
Tulajdonképpen mind a két megoldás jó. Csak éppen nem egyformán. Tudás szempontjából a ‘minden’ kifejezés sajnos nem egzakt. Egész egyszerűen nem lehetünk biztosak benne, hogy a ‘minden’ vizsgálatakor tényleg mindent számbavettünk. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Vagy lehet, hogy van valami olyasmi, amit a tudomány jelenlegi állása szerint nem ismerünk, nem tudunk róla, hogy létezik. De létezik.

Térjünk vissza a kerékpáros példához. Tételezzük fel, hogy az implicit gondolkodást választottad és úgy döntöttél, fékezés nélkül átzúgsz a busz védelme alatt. Igenám, de jobbról jön egy autó, a sofőr elbambul és belezúg a busz oldalába. Illetve, így, hogy belerongyoltál a kereszteződésbe, téged passzíroz bele a buszba. Meghaltál. Mert rossz matematikai bizonyítási módszert választottál.

Újabb nagy igazságok

Szokták mondani:

A részeg ember őszinte.

A francokat. A részeg ember kontrollját vesztett. Nagyon nem ugyanaz. A részeg ember sokkal inkább úgy viselkedik, mint egy viharban elszabadult hajóágyú. Ahogy hullámzik a tenger, úgy gördül összevissza, előre senki nem tudja megmondani, hogyha elsül, mit fog eltalálni. És ha végül eltalált valamit, azt nem azért találta el, mert józanul bosszantotta az illetékes tereptárgy, és józanul félt “őszinte” lenni – nem, azért találta el, mert véletlenül pont az volt előtte, amikor elsült. Kár lenne ebből következtetéseket levonni.
Mégis ezt tesszük.

Nevelés

A gyereket nevelni kell, ez nem is kérdés. Csak hát milyen értékék mentén? Amíg kicsik, addig ez nem gond, de mi van akkor, ha már nagyobbak? Hagyod, hogy kialakítsa a saját értékrendjét, vagy megpróbálod ráerőltetni a tiédet? Feltételezve, hogy a tiéd bejött neked, biztos, hogy neki is be fog? És tulajdonképpen melyik értékrendről is beszélünk? Hiszen teljesen máshogy gondolkozol most, mint 15 évvel ezelőtt. Ezt hívják ugye személyiségfejlődésnek. Csakhogy… mit gondolsz, mennyire leszel elfogadható forrás a huszonéves gyereked számára, ha a 40 éves értékrendedet próbálod ráerőltetni? A fater már megint jön a szentbeszédével – fogja lereagálni, és igaza lesz.
A legtöbb, amit tehetsz, az a biztos alapok lefektetése a gyerekkorban. Ez közös egy hatéves kölyökben és egy negyvenéves apában. Az építkezést pedig segíted, de tudd, hogy nem a te házad épül, hanem az övé.

Nagy igazságok, még mindig

Úgy látszik, elkaptam ezt a fonalat.

Az a tiéd, amit megtanulsz. Azt már senki nem veheti el tőled.

Dehogyisnem. Például az idő. Megint csak saját példán tudom bemutatni a jelenséget. Anno írtam könyveket a TCP/IP hálózat alapjairól. Nem voltam zöldfülű, amikor belevágtam, de az látszott, hogy a tudásom messze volt a könyvek elvárt mélységétől. A Microsoft ezzel tisztában volt és őket úgy is érdekelte a dolog, ha egy tanulási folyamaton keresztül ások le az alapokig, és ezt írom le. A két könyv egy évembe került, és nem túlzok, rengeteget tanultam közben. Mint utólag kiderült, feleslegesen. Ugyanis a rendszeres munkám során soha nem kellett ennyire elmélyednem a hálózatok világában. Márpedig a tudás olyan, hogy ha nem használjuk, akkor elmaszatolódik. Időnként még megkeresnek konkrét kérdésekkel – mert azt hiszik, nálam az egész fejben van – én pedig olvashatok utána a saját könyvemből és próbálhatom felidézni, mit is írt anno ez a pacák.
Hasonló jelenség a légüres térben történő tanulás. Valamiért kispadra kerülsz, hosszabb ideje nem kapsz olyan munkákat, melyek előre vinnének. Amiket kapsz, azokat meg rutinból letolod pár óra alatt. Van egy csomó időd. Szerencsés helyzet, nem? Látod, mi folyik a szakmában, van időd is, miért ne tanulhatnád meg ezeket a trendi dolgokat? A neten van egy csomó infó, kis utánajárással beszerezhetők a szakkönyvek is, egy virtuális játszótér kialakítása sem olyan nagy ügy manapság. Sajnos nem működik. Megtanulod, persze. De ha fél éven belül nem lesz rá szükséged, akkor huss, az egész el is illant. Hiába tanultad meg, nem marad a tiéd.

Cinikus vagy-e?

Ha engem kérdezel, akkor hajjaj. Még csak fel sem tudod fogni a mélységét.

Az emberiség, úgy ahogy van, katasztrófa. Az úgynevezett jó emberek pusztán azért jók, mert kevés információval rendelkeznek és úgy általában fogalmuk sincs, mi történik a világban. Abban a pillanatban, hogy megérted, mi folyik körülötted, mi folyik a tágabb környezetedben, hogyan születnek döntések, melyek alapvetően befolyásolják az életedet – meg mindenki másét – rájössz, hogy csak két lehetőséged van: kiszállni az egészből és maximum csak szemlélni a történéseket (hajléktalan életpálya), vagy bedobni magadat, beleállni a folyamatokba, persze ettől egyből szar ember leszel, aki innentől egész életében kénytelen lesz racionalizálni.
Ez van.

Nagy igazságok kettő

Nej szokta mondani, amikor fáradtan hazaesik és kisétál a teraszra: Én is macska akarok lenni.
Ezzel itt is van egy második, úgynevezett nagy igazság.

“Az ember az egyedüli élőlény, akinek fizetnie kell azért, hogy a Földön tartózkodhasson.”

Szintén frappáns, humoros, önironikus. Csak sajnos ez sem igaz. Minden élőlény fizet azért, hogy a Földön tartózkodhasson. Idővel, érzelmekkel, izommunkával, vadászképességek kifejlesztésével, menekülési képességek kifejlesztésével, túlélési küzdelemmel, vagy szabadságának feladásával. Az ember az egyedüli, aki kitalálta a pénzt, mellyel a tudás, a munka, a tehetség konvertálhatóvá vált. Szidhatjuk a pénzt – különösen, ha kevés van belőle – de ez tette lehetővé, hogy magas szinten kooperáljunk. Aki pedig rossz pénzvadász, az valószínűleg gazellára sem lenne túl jó.

Az úgynevezett nagy igazságok

Vannak olyan remekbeszabott, frappáns gondolatok, melyek egyből ütnek. De tényleg. Tömörek, és pont azt mondják ki, amit igaznak tartunk. Vagy igaznak szeretnénk tartani.
Itt van éppen egy:

Találj magadnak olyan munkát, melyet örömmel végzel és az életben soha többet nem kell dolgoznod.

Jól hangzik.
De létezik-e valójában ilyesmi? Rossz hírem van: nem. Nincs olyan munka, melyet negyven éven keresztül örömmel végzel. Én 1989-ben választottam az akkor vadul szeretett informatikát, az első hat évben fejlesztő voltam, de voltam IT vezető, oktató, hálózatos, infrás, és ezek közül csak az utóbbi is annyira szerteágazó, dinamikus, hogy gyakorlatilag öt évente újra kell tanulnom a szakmát. Elég változatos, nem? Mégis bele lehet unni. Gyakorlatilag csak idő kérdése és minden, korábban élvezettel végzett tevékenységből rutinmunka lesz.
Azaz ne egyszer találj magadnak élvezetes munkát, mert az nem fog kitartani. Figyeld magadat: élvezed, vagy rutin? Keresd, mit csinálnál, ha nem lenne villanyszámla befizetési kényszer. Igen, tudom, sajnos van, tehát sokszor az a válasz, hogy már nem élvezem, de csinálom rutinból, mert a számlát fizetni kell. Amit csinálnék helyette, abból meg nem lehet megélni. Vagyunk így vele néhányan.
De legalább annyit csináljunk meg, hogy az ilyen leegyszerűsítő, nagy igazságokat fogadjuk erős kritikával.

Dignitás

Azaz méltóság. Az, ami egyre keményebben veszik ki a világból. Mire gondolok? Pl. Facebook. Valaki leírja, hogy milyen nagy dolgot csinált. A kommentek között a gyerekkori haverja egyből reagál rá: “Nagy vagy, pöcörő!”. Nézem a megszólított illető profilját: jó hatvanas úriember, ápolt, ősz szakállal, öltöny, nyakkendő, értelmes tekintet. És egyben pöcörő is.
Egy csomó ember bejelöl, olyan is, akit talán egyszer, ha láttam, de láttam, tehát nem illik visszautasítani. Ezáltal látom mindenféle emberek lájkolásait, sőt, a mindenféle emberek mindenféle ismerőseinek a lájkolásait is, olyan emberek bejegyzéseinél – a bejegyzéssel együtt – akikről halványlila fogalmam sincs. Tök ismeretlen emberek magánéletébe tekinthetek bele, mit tekinthetek, egyszerűen kíméletlenül a képembe nyomják az intim szférájukat. A pöcörőjüket. Na, így, ilyen környezetet megszokva, nehéz lesz méltóságot kinevelni magunkban. Pedig egy picire mindenkinek szüksége lenne.

Fülinap

Nocsak, nocsak, egy újabb születésnap. Ünnepeljük meg.
De mit is?
Hülye kérdés. Hiszen ezen a napon születtünk. Most van éppen X éve. Kereken.
Biztos? Oké, hogy ugyanúgy nevezzük a napot, de biztos, hogy kereken X*365 napról van szó? És mi a helyzet a szökőévekkel? Valójában, ha a napokat nézzük, negyvenegy évesen már tíz nappal is el lehetünk csúszva.
Akkor most mi van? Kezdjük ott, hogy ezek csak számok. Az emberek találták ki. A természet nem használ sem órát, sem napot, sem évet. Működik. Mi próbáljuk csak valamilyen formában mérni, korlátok közé kényszeríteni az időt. Azt az időt, melyet a természet szintén nem ismer – nem véletlen, hogy mérni sem akarja. Van csillagok járása, van időjárás, van születés, van szerelem, van reprodukálás, van meghalás… idő, az nincs. Csak mi találtuk ki, mert egyszerűsíti az életünket. Mi találtuk ki a tick-et, a percet, az órát, a napot, az évet. Az utóbbit speciel úgy, hogy a leghosszabb nap június 21-re essen, a legrövidebb meg december 21-re. Ehhez persze játszani kellett a szökőévekkel, de a mérés működik.
Oké, de akkor mi is a lényege az év mérésének? Az, hogy mindegyik általunk elnevezett nap, függetlenül attól, hogy ide-oda csúszkálunk, mindig ugyanazt a Nap-Föld viszonylatot jelentse. Ez a mérés lényege. Azaz a születésnap pontosan annak az ünnepe, hogy aznap áll úgy egymáshoz viszonyítva a Nap és a Föld, mint, amikor megszülettünk. Ezt ünnepeljük.
Biztos? Persze, hogy nem. Nem azt ünnepeljük, ahogyan a Nap és a Föld áll, hanem azt, hogy _megszülettünk_. Az együttállás csak apropó. Emlékeztet minket. Hogy most van itt az ideje annak, hogy tegyünk le mindent kezünkből és pusztán örüljünk annak, hogy létezünk. Hogy emlékeztesse mindazokat, akik érintettek, hogy örüljenek annak, hogy vagyunk. Nem az a lényeges, hogy hányadik, hanem az, hogy van.

Mi vagy te?

Elgondolkodtál már ezen?

Hagyok egy kis időt.

 
 
 
 
 

Várj, megpróbálom kitalálni. Lehet, hogy arra gondoltál, hogy az a jóképű, jóalakú Adonisz? Vagy az a könnyűbombázó Vénusz? Vagy az a testképzavarral küzdő félénk alak? Vagy… várjál, lehet, hogy arra gondoltál, hogy az a szellemes, kicsit cinikus, de igen okos illető? Esetleg az a kicsit lassú észjárású, de jóindulatú lélek? Vagy… mi?
Kezdjük az alapoknál. Van egy neved. Ez a név a rád ragasztott cimke. Amikor azt mondják, hogy Kazimír Béla, akkor rád gondolnak. Hogyan? Háát, ki hogyan. A feleséged biztosan máshogy jellemezne, mint a munkatársad, a fiad tuti mást mondana, mint a horgásztársad. Akkor… melyik is vagy te?
Koncentráljunk jobban. Ne foglalkozzunk azzal, mit mondanak az ismerőseid, rokonaid, üzletfeleid. Mit mondasz te? Ha felteszed magadnak a kérdést, mi vagyok én, hogyan foglalnád össze? Milyen tartalmat tennél a címke mögé? Mire koncentrálnál? A testedre? Lehet, hogy nálad tényleg ez a fontosabb; ha meg akarnám érteni a lényedet, a testednél kellene kezdenem. Vagy mégsem? Lehet, hogy valójában a lelked, a viselkedésed, a gondolataid a fontosak? Várjál, megmutattad ezeket valamikor nekem? Mert addig lehet, hogy csak a saját elképzeléseimet vetítem beléd.
Szóval mi is vagy valójában, Kazimír Béla? Nem, ne mond azt, hogy a tested, vagy a lelked, ezt nem hiszem el. A kettő mindig összefügg, kölcsönösen befolyásolják egymást. Nem lehetsz csak a tested és nem lehetsz csak a lelked. Gondolj ebben a kölcsönhatásban magadra. Ez már, ha még definiálatlanul is, de azért körvonalaz valamit, amiről azt hiszed, hogy vagy. Hiszed te. Mert ahány emberrel találkozol, az mind körvonalaz valamit rólad. A buszon lehet, hogy te leszel az a kövér alak, aki elállja a feljáratot. A munkatársad úgy jellemezne, hogy te vagy az, akinek a nyugalma legendás, nem lehet kihozni a sodrából. A nejed meg lehet, hogy azt mondja, idegbeteg vagy, mert otthon adod ki magadból a feszültséget. Ej, ej, Kazimír Béla, nagyon ravasz ember vagy te, ahány emberrel kapcsolatba kerülsz az életben, annyiféle embernek mutatod magad. Most komolyan, hogyan mered feltételezni, hogy meg tudnád fogalmazni magadnak, ki is vagy te?

Bonyolult kis dögök vagyunk mindannyian, ez a helyzet.

Mérnök úr

Ha nem is túl sűrűn, de előfordult már, hogy privát közegben mérnök úrnak szólítottak. Nem vettem zokon, bár nem is örültem neki túlzottan. Velem is előfordult már, hogy a társasházban lévő idős úriembert ügyvéd úrnak szólítottam, a tanárnő, doktornő megszólításokról már nem is beszélve.
Pedig nem helyes. A mérnök, az ügyvéd, a tanár, a doktor… ezek a foglalkozásaink. Oké, hétköznaponként napi 8-10-16 órában űzzük az ipart, de akkor is, a tevékenység csak része az életünknek. Ennél sokkal többek vagyunk. Apák, anyák. Amatőr festők, írók. Hobbikertészek. Horgászok. Szakácsok. Gourmandok. Társaságban jó cimborák. Sportemberek. Vagy egyszerűen csak beszélgetőpartnerek. Lusta, vagy szenvedélyes szeretők. Ezek mind mi vagyunk és hiba lenne egy embert pusztán csak a foglalkozásával megcímezni. Amikor van nevünk is, amely mindezt jelenti egyben. Még akkor is, ha az időnként csak annyi, hogy Dönci.

Így is, úgy is

Beszélj bátran
Hiheted, hogy te vagy Clint Eastwood, neked nincs szükséged a szavakra – de az élet nem film, itt nem esnek meg olyan sűrűn kalandok, melyekben bemutathatnád, hogy hallgatag ember létedre mennyire jó arc vagy. És, magunk között szólva, te sem vagy Clint Eastwood. Ha ilyen helyzetbe kerülnél, ugyanúgy állnál bénán, mint a többi ember. Mert az élet nem film.
Szóval beszélj csak bátran, mindenki jobban kedveli a jó társalgókat, mint a szótlan pockokat.

Beszélj liftben
Nej kedvenc példabeszéde. Beszélj úgy, mint vezérigazgatóddal a liftben. A véletlen ekkor összesorsolt benneteket egy fél percre – és neked ez a harminc másodperced van arra, hogy átadd a világmegváltó gondolataidat, pontosan kifejtsd a véleményedet, de úgy, hogy a pacák ne csak megértse, hanem meg is győződjön a helyességéről, ráadásul mindez a fejében is maradjon, ne felejtse el, amíg elsétál az irodájához.
Azaz beszélj röviden, tömören, de azért vizuálisan, figyelemfelkeltően.

Hülyeség

Alapvetően kétfajta hülye létezik: a szimpa hülye, meg a szánalmas hülye. A szimpla hülyék mi vagyunk, mindannyian. Nincs olyan ember, aki mindenhez ért, aki mindenhol egyből optimálisan viselkedik. Ha nem ismerjük a rendszert, akkor először hülyeségeket csinálunk. Ha a rendszer logikáját sem ismerjük, akkor még csak kitalálni sem tudjuk, mi lenne a jó, azaz nem hülye lépés. Ez így természetes. Aztán egyszer megtanuljuk és onnantól már értünk hozzá. De mindig lesznek olyan más területek, ahol elsőre hülyék leszünk.
A szánalmas hülye viszont teljesen más. Az nem azért hülye, mert először találkozik valami ismeretlennel, hanem zsigerből. Azért, mert ostoba, erőszakos, arrogáns és nem is akarja megérteni az ismeretlent.

Még egy üzenet a gyerekeknek

Az a baj, hogy ha az ember röviden össze szeretne foglalni egy hosszú gondolatmenetet, akkor az mindig olyan coelho-s lesz. Na, mindegy.
Szóval, gyermekeim, tanulni jó. Tanulni kell. Amíg fog az agy. Meg még utána is.
A lehetőségek kapuját két kulcs nyitja: a tudás, vagy az aljasság. De csak az előbbi adhat lelki békét.

Van-e élet a halál előtt?

Felírat a síromon.

Élt: alig.
Nem volt ideje rá.

Gondolatkisérlet: vizsgáld meg magadat, mit csinálsz egész nap. Milyen bonyolult rendszert tartasz mozgásban. Egy rendszert, melyet hosszú évek, évtizedek alatt raktál össze, lépésről lépésre, és már csak azért üzemelteted, mert mégiscsak a tiéd, a te munkád van benne. Mert élvezet egyre kevesebb jut belőle. Mint amikor a Civilization játékban a vége felé már száz városod van és minden – végtelen ideig tartó – forduló abból áll, hogy száz város ügyes-bajos dolgait hangolgatod, meg 500 katonai egységet terelgetsz. Oké, a birodalom nagy, de már csak azért foglalkozol vele, mert mégiscsak a te munkád gyümölcse és nincs szíved az egészet belerúgni az árokba és elmenni sétálni az erdőbe.

De jó vagy!

Ma 10 másodperccel jobb átlagot futottam, mint tegnap. Tetszett. Elégedetté tett. Pedig a tracking logokat elemezve pontosan tudom, hogy ekkora különbség simán jöhetett a GPS pontatlanságából is. De az ember már csak olyan, hogy ha valami látszólag pozitív dolog történik vele, akkor könnyen elhiteti magával, hogy az valóságos. Elégedettnek lenni magunkkal az jó.

Innen már csak egy lépés elgondolkodni, hogy mennyire könnyen dicsérsz meg embereket. Csak akkor, ha tényleg valami rendkivülit tettek? Hát, ekkor maga a dicséret nem sokat ér, hiszen az illető is tudja, hogy rendkívülit tett, már előre beárazta a dicséretet. Természetesnek veszi és inkább az elmaradása az, ami kiakaszthatja. Nem, ilyenkor maga a rendkivüli tett teszi elégedetté az embert. Ha viszont nem csinált mást, csak tette a dolgát, akkor a te dicséreted lesz az, ami feldobja, ami elégedetté teszi. Még akkor is, ha azt fogja válaszolni, hogy nem jár neki dicséret, hiszen “csak” tette a dolgát.

Apró sztori a végére. Barna még óvodás volt, amikor csinált valami jó dolgot otthon. Meg is dicsértem:
– Barna, te vagy a családban a legjobb fiúgyerek!
Szemmel láthatóan teljesen fel lett dobva. Napokig madarat lehetett fogatni vele. Pedig nem hülye gyerek, gondolom hamar felfogta, hogy ő az egyedüli fiúgyerek a családban, márpedig egyfős mezőnyből nem valami nagy dolog a legjobbnak lenni. Mégis, a dicséret íve, a váratlansága, erős pozitív érzelmeket keltett benne, melyet a később racionalizáló agy már nem tudott elvenni tőle.

Entrópia

Gyere buci, hammbekaplak.

Számomra természetes, hogy van. Definiáltuk a fizikában, a kémiában, a fizikai-kémiában, majd újradefiniáltuk a statisztikus termodinamikában, végül teljesen máshogy definiáltuk az informatikában is (lsd trollok), szóval mondhatni szénné lett definiálva.
Nem mintha ettől érthetőbbé vált volna.

A legegyszerűbb megközelítés az, hogy az entrópia az univerzális rendezetlenség felé vivő folyamat, illetve annak mérőszáma.
Nem is tudom… most jobb?

Kezdjük egy egyszerű példával. Van egy kertem. Ápolom, gondozom. Dísznövényeket ültetek, gyümölcsfákat nevelek. Permetezek, füvet nyírok. Öröm ránézni a kertre, öröm benne járkálni. Aztán valamiért nem foglalkozom vele tovább. Tíz év múlva már rá sem lehet ismerni: minden elgazosodott, a fákon élősködők vették át az uralmat, a dzsumbujban járni sem lehet, úgy elburjánzottak az életükért küzdő gyomok. Én, aki képviseltem a rendet, kiszálltam, helyettem pedig megjött az entrópia. Aztán el lehet mondani ugyanezt az épületekkel kapcsolatban is: ha magára hagyok egy házat, tíz év múlva már arra sem fogok ráismerni. Bedőlt tető, lepusztult vakolat, növényekkel benőtt szobák. Dolgozik az entrópia.

Ha a példákból indulok ki, akkor megalkotható az első definíció: mi, emberek, képviseljük a rendet, ezzel áll szemben egy folyamat, mely ezt a rendet elpusztítja. Ezt nevezzük entrópiának.
Fúj. A dög.

Csakhogy vannak más példák is. Például Eger és a gyerekkorom. Az a város, amelyikben felnőttem, már csak a fejemben létezik. A kertváros helyén lakótelep van, a gyár helyére kitüremkedett a strand, az uszoda és a fürdő helyén üdülő van, a tér melletti kocsmák helyén meg Makovecz uszoda. A játszóterek leépültek, a bozótos területeken, ahol játszottunk, hajléktalanok vették át az uralmat, mint gaz a kertben. Ezek bizony mind-mind emberi beavatkozások. A rendezettség felé mutatnak? Részben. De inkább arról van szó, hogy az emberek egyszer így képzelik el a rendet, egyszer meg máshogy és van, amikor sehogy. És mindig hozzáalakítják a környezetüket.

Dehát… pont ezt csinálja az entrópia is.

Nos, itt az ideje, hogy összerakjuk végre rendesen a definíciónkat. Az entrópia mindig egy folyamat. Az állandó változás folyamata. Egy olyan változásé, amelyben mindig – hangsúlyozom, mindig – az a résztvevő dominál, akinek számára a környezet éppen a legmegfelelőbb. Aztán ahogy változik a környezet, úgy kapnak erőre, vagy éppen halnak el szereplők. Mi, emberek, nem az entrópia ellenségei, hanem komponensei vagyunk. Most éppen nekünk áll a zászló a Földön, tehát kedvünkre alakíthatjuk a környezetünket. De látszik az is, hogy az entrópiát nem tudjuk legyőzni, abban a pillanatban, ahogy elrontunk valamit, vagy elbizonytalanodunk, egyből más optimumok alakulnak ki, melyek már nem feltétlenül nekünk kedvezőek.

Azaz az entrópia van mindenek felett. A rendezőelv pedig a változás, a változásra való készség, a mindenkori lokális optimumok gyors, vagy lassú keresése minden résztvevőtől … azaz röviden a kiszámíthatatlan rendezetlenség. Szörfözni tudunk az entrópia hátán, de legyőzni, azt nem.

Faster. Better.

Fókuszvesztés. Már régóta nem arra figyelünk, ami értékes, hanem valami másra. Valami hamis értékmérőre.

Az újságírónak már nem az a célja, hogy az olvasó elégedett legyen az írásával. Leszarja. Az a lényeg, hogy jó legyen a cím. Egy jó cím mindent elad, és ha az olvasó rákattint, akkor pörög a letöltésszámláló, ha felkelti a figyelmét a standon, akkor fogy a példány. Az olvasó pedig hamar elfelejti, hogy átvágták, hiszen már ott van a következő izgalmas cím.

Ha projektezel, akkor tudod, hogy nincs olyan, hogy normál tempóban, alaposan végiggondolva végzed a munkád. Azt senki nem fizeti ki. A kiírás szigorú, a túlélésért folytatott küzdelemben mindig van pályázó, aki extrém határidőket vállal. Van, amikor a te céged az, van, amikor a konkurencia, ilyenkor persze meg kell próbálnotok még ennél is lejjebb menni. A minőségi munka maximum lózungok formájában szerepel, mindenki tudja, hogy nem fér bele. A végén persze elégedetlen lesz az ügyfél, stresszes a beszállító, de ki nem szarja le.

Sorolhatnék még példákat, de minek. Látható, hogy valahogy úgy alakult, hogy a fő cél a pénz előteremtése, pontosabban a pénz _minél hatékonyabb_ előteremtése. A gond ezzel a ‘minél hatékonyabb’ kifejezéssel van. Lennie kellene egy határnak. Hogy ne menjünk le kutyába. Hogy legyen egyensúly a hatékonyság és a minőség között. Jelenleg az arány teljesen eltolódott a hatékonyság felé. Mindegy, mennyire szar, csak olcsó legyen. Elégedett olvasó, elégedett ügyfél, munkáját élvező szaki… ezek már mind nem számítanak semmit.
Pedig ezeknek kellene lenniük a fókuszban. Csak éppen akkor éhenhalunk.
Na, itt ment félre valami, de nagyon.