Posedarje 05/04

One way or another, I’m gonna find ya’
I’m gonna get ya’, get ya’, get ya’, get ya’
One way or another, I’m gonna win ya’
I’m gonna get ya’, get ya’ ,get ya’, get ya’
Blondie: One Way or Another

Tulajdonképpen ez is kajakos videó lenne, be is mutattam a kajakos filmfesztiválon, de evezést csak nyomokban tartalmaz.

Röviden összefoglalva: tavaly júliusban lementünk a novigradi beltengerre, nagy reményekkel. Maga a tó/tenger hibrid is izgalmas (tök furcsa növények voltak a vízben), de ebbe folyik bele a Zrmanje folyó, melynek a kanyonja ritka élmény. (Anno Winnetou filmeket is forgattak errefelé.) És még ott volt bónuszként, hogy ki is lehetett volna evezni a tengerre. Szóval jó programnak nézett ki.
Aztán a négy napos kirándulás során kifogtunk egy 3,5 napos borát. Vízreszállni reménytelen volt. Jobb híján filmeztem az időjárást, a teraszunkról remekül láttuk a tavat. Tisztán látszott, mit csinál egy erős szélvihar a vízzel. (Amikor a strandon megbillen a kamera, az azért van, mert a szél kis híján felborított. Engem, a 110 kilós nemkarácsonyfadíszt.) Aztán kínunkban körbebringáztuk a tavat. Egyedül az utolsó napon csitult valamelyest a szél, csitultak el a hullámok. Csakhogy ekkor már indulnunk kellett volna haza. De. Csakazértis. Úgy pakoltunk, hogy miután elhagytuk a szállást, még be tudjuk vizezni a kajakokat egy röpke órára. Ebből került bele a 4 perces videóba durván fél perc. Így jártunk.


Posedarje 2016.07 by jozsef-petrenyi

Őskőrös, azaz Élővíz Csatorna

Megint egy kajakos videó. Kicsit hosszabb, mint az előző, de amennyi élmény volt ezen a két napon, csoda, hogy 5,5 percbe bele tudtam mindent zsúfolni.

A videóhoz tartozó írást itt találjátok, és igen, az összeállításból végre megkapjátok a magyarázatot arra, miért lett olyan népszerű szlogen a “leszarom a csalánt” felkiáltás.


Élöviz csatorna 2016 by jozsef-petrenyi

A csizma sarkán 06/05

Tél, fagy, szélvihar. A legjobb időszak az évközben felgyülemlett videó nyersanyagok feldolgozására.

Idén újítottam. Immár nem akarok minden anyagból dokumentumfilmet vágni. (Persze, lesz azért olyan is, de 2016-ból maximum egy.) Ehelyett a hangulatra mentem rá. Nem kell, hogy minden belekerüljön, amit felvettem. Nem kell, hogy unalmassá nyúljon. Tempós vágás, illeszkedő zene, instant öröm.

Barival kezdem. Ez egy kissé hosszabb lett (9 perc), de vedd figyelembe, hogy idén háromszor voltam ebben a dél-olasz városban: januárban a családdal, utána kétszer egyedül.


Bari 2016 by jozsef-petrenyi

Wellness

Ilyenkor már mindenhonnan záporozik ránk a ‘vedd meg ezt’, ‘ki ne hagyd azt’ és ‘egy utolsó senki vagy, ha nem leped meg szeretteidet valami nagyon drága, ellenben felesleges marhasággal’. Üde kivétel volt olvasni valahol egy írást, melyben a szerző kikelt a marketinghisztéria ellen. (De tényleg, ha nem lenne fájdalmas, hatalmasakat lehetne röhögni. Például azon, hogy ez az egész annyira megtetszett a török kereskedőknek, hogy ők is bevezetik. Nem, nem a karácsonyt, hiszen gyakorlatilag muszlim államról beszélünk. Nem, azt a felesleges karácsonyi maszlagot levakarják róla, nekik csak a vásárlási ünnep kell.) Nos, az a bizonyos cikk úgy végződött, hogy értelmes ember azt adja ajándékba a szeretteinek, ami a legdrágább kincse: az idejét. Egy közös élményben összefogva.

Elgondolkodtam. Mondjuk wellness? Igen.
Idén elviszem Nejt is a Bükkbe a háromnapos gyalogtúrára.

Ne húzd a szádat. A wellness azt jelenti, hogy egy hely, ahol jól érzed magad, ahol relaxálsz, ahol kisöpröd a fejedből a szemetet. Nekem ez a téli erdő.

Egy kicsit persze át kellett alakítanom a programot – a Kedves nem igazán szeret minusz tízben sátorban aludni – de nem volt gond.

Lillafüred – Bükkszentkereszt – Hollóstető – Répáshuta
2016.12.03; szombat

Reggelre elállt a szélvihar. Kisöpört minden felhőt az országból. Gyönyörú időt kaptunk.
Ez volt a karácsonyi ajándék az Univerzumtól.

Kései fekvés (ugye, Semmi Konferencia), hajnali ébresztő, reggel kilenckor már Lillafüreden kerestünk parkolóhelyet. Őrület, még télen is fizetősek a parkolók. Végül találtunk egy eldugott ingyeneset. Negyed tíz. Lendületesen nekivágtunk a túrának. Háromnegyed tíz. Hörögve támasztottuk hátunkat egy-egy fának.

  • Távolság: 17,28 kilométer.
  • Szint felfelé: 536 méter.
  • Szint lefelé: 350 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Nézd meg a térkép alatt a diagrammon: másfél óra alatt 300 méter szint. Négy kilométeren.

DSC_2400

DSC_2406

DSC_2408

Viszont ezzel fel is értünk Bükkszentkeresztre. Micsoda meglepetés: pont volt is egy szentnek látszó kereszt a falu határában.

DSC_2435

A jobb oldalon ácsorgó atyafiak kiszúrták a fényképezőgépet.
– Mosolyogj, Józsi! – szólt rá az egyik a másikra – Vesznek minket!
Integetve köszöntem meg a pozitív hozzáállást.

A tetőről remek kilátás nyílt a településre.

DSC_2439

DSC_2441

A nap is megjelent végre. Eddig egy árnyékos völgyben jöttünk felfelé. Ahogy később megbeszéltük, minden hegynek van egy jó és egy rossz oldala. A keleti, északi oldalakat nem igazán érte a nap, anélkül meg nem csak hogy hideg volt, de sokkal szomorúbbnak nézett ki az erdő is. Bezzeg ahol sütött a nap, nem győztünk eltelni a hangulattal.
De komolyan, nézd meg ezeket a képeket.

DSC_2414

DSC_2419

Nej neki is állt kaktuszokat emlegetni.

Ezt már írtam többször is, most csak röviden. Nej amikor hazajött Arizonából, boldogan mutogatta a fényképeit. Volt köztük vagy ötszáz kaktuszos. Amikor egy idő után kigúnyoltuk (Nem mondod? Még egy kaktus? Micsoda meglepetés!), elszontyolodva jegyezte meg, hogy valahogy odakint teljesen normális ötletnek tűnt lefényképezni minden érdekesebb kaktuszt. Azóta kaktuszolásnak nevezzük azt, amikor valaki belezúg egy tájba, és csak nyomja a gombot, sokadszor örökítve meg ugyanazt a témát.

Valahol igaza volt. Nekem a bükkerdő egy kicsit olyan, mint a templom. Azok a hatalmas szál fák, mintha oszlopok lennének, az oszlopcsarnok teteje pedig a lombtakaró. Sokkal hitelesebb hely Istent keresni, mint egy katedrális. Most pedig gyönyörűek voltak a fények, minden érdekesebb színkombinációnál felsikoltottam és már fényképeztem is.

DSC_2418

DSC_2448

Oké, lassan abbahagyom. Ott jártam, hogy beértünk Bükkszentkeresztre. Habár jól esett volna egy sör, de némi matekozás után inkább mentünk tovább. A GPS kijelezte, mikor megy le a nap, nem volt az olyan messze, addigra meg kellett érkeznünk. Volt nálunk fejlámpa, persze, de ember, a Bükkről beszélünk, a legendásan vacak túrajelzések hazájáról.

Megjegyzem, a jubileumi körtúra sárga jelzése – ezen mentünk egész nap – meglepően jó volt. (Pedig a múltkori bükki túra leírását úgy fejeztem be, hogy jubileumi körtúra, a jó k. nénikédet.) Egyébként úgy általában is éreztük, hogy elindult valami változás. De még igen messze vagyunk a jótól. Lásd a Bükki Srácok kiáltványát az útjelző táblák mellől.

DSC_2415

A faluból a túraút végig kacérkodik a műúttal, hol rámászik, hol lefordul róla, hol csak átmegy rajta. Megéri kitartani mellette, elképesztően változatos a terep: hol bükkös, hol fenyves, olykor közvetlenül, éles határvonallal elválasztva egymástól.

DSC_2450

DSC_2459

Aztán a vége felé kissé kaotikus lett a jelzés, megjelentek tanösvények, de csak összezavarták az addig jónak nevezhető jelzéseket. Jött még két szuszogós kaptató és már Répáshuta fölött is voltunk.

DSC_2474

DSC_2473

Lezúdultunk a tetőről a faluba, mint Gandalf öt nap után virradatkor. Nej most először túrázott hátizsákkal és bár könnyített példány volt rajta, de már nagyon várta, hogy megszabadulhasson tőle. Na meg mind a ketten vártuk a sört és a vaddisznópörköltet.
Természetesen meglett minden. Délután négykor érkeztünk meg, húsz perc múlva be is sötétedett. Elfoglaltuk a szállást, ittunk egy csapolt Fácánt az ivóban, utána csendespihenő, fél hatkor pedig vacsi.

DSC_2475

DSC_2477

Vannak dolgok, melyek nem változnak. Most olvastam vissza, hogy pont ugyanazt rendeltem, mint amikor először voltunk itt: házi szőlőpálinka, tárkonyos vaddisznóleves, tócsiba csavart vaddisznópörkölt. Desszertet nem kértünk. (Vicces is lett volna. Na meg emlékeztünk rá a társasjátékozós hétvégéről, hogy a hely nem igazán erős édességekben.)

Vacsora után nem siettünk fel. Rajtunk kívül nem volt senki az étteremben, jól esett üldögélni a cserépkályha mellett. Aztán megjöttek a népek az esti rendezvényre – volt velük vagy harminc aprókölyök – ezt inkább már nem vártuk meg. Én még kimentem a teraszra egy jégcsapos szivarra. Nej már aludt, mire visszaértem. Még olvasgattam estig, aztán alvás.

Répáshuta – Háromkő – Tarkő – Bánkút
2016.12.04; vasárnap

Nem biztos, hogy túl népszerűek voltunk, amikor reggel 8.00-kor megjelentünk reggelizni. A rendezvény hajnalig tartott, a személyzet pedig ugyanaz volt. Minket viszont szorított az idő. Kaptunk egy jó nagy adag hagymás rántottát. Az íze végigkísérte a napot. Reggeli után higiénia, pakolás, fél tízkor már a falu utcáit róttuk.

DSC_2479

  • Távolság: 17,9 kilométer.
  • Szint felfelé: 605 méter.
  • Szint lefelé: 233 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Eleinte ugyanazon az úton mentünk, mint másfél évvel ezelőtt. A kaptató erősen belénk mart, de hát ezért jöttünk. A fennsík szélén tértünk le a jól ismert útról. Habár a látványos köveknél már többször is voltunk, de Nej ilyen gyönyörű, tiszta időben még nem látta a tájat. Márpedig a jó idő kitartott, semmi szél, semmi felhő, semmi csapadék. Igaz, minuszból egy kicsit sok volt, de valamit valamiért.
Gyakorlatilag a fennsík oldalán, peremén haladtunk. A tegnapi bükkös helyett most tölgyerdőkben sétáltunk. Ezek a fák nem olyan ünnepélyesek, sokkal inkább olyan, mint amikor bohó, játékos kutyák rohangálnak az ember körül.

DSC_2495

DSC_2504

DSC_2518

Először a Háromkőre másztunk fel. Itt szembesültünk azzal, hogy a jó idő és a hétvége kihozta az embereket a fennsíkra. Nekem mindenképpen szokatlan volt a tömeg, én télen hétköznap szoktam túrázni, na akkor nincs senki sem. Itt viszont népes társaság telepedett le a kilátási pontra, szemmel láthatóan ott tervezték tölteni a napot. Elég nagy tahóság, nem is időztünk sokat, mentünk át a Tarkőre. Az egyébként is szebb.

DSC_2508

DSC_2507

A napfényből megint bementünk egy hegy rossz oldalára, árnyék… és hó.

DSC_2514

Tudom, december, nem kellene meglepődnöm, de egész nap napsütésben jöttünk, el is felejtettük, hogy a víznek van szilárd halmazállapota is.
A Tarkó nem okozott csalódást. Ugyan itt is volt egy népes társaság, akik egész napra jöttek – tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, sört bontottak – de a Tarkőnél a kilátó szakasz jó száz méter, elfértünk egymás mellett.

DSC_2524

Itt realizáltuk, hogy az idő nem mindenhol ilyen szép. Vannak olyan kevésbé szerencsés részei a vidéknek, melyekre vastag köd ült rá.

DSC_2528

A fenti képen a Kékestető lóg ki a köd fölé.

DSC_2529

Ezen pedig Eger látszik. Illetve pont nem, mert betakarta a köd.

Leültünk mi is egy-egy szélső sziklára, elővettük a szendvicseinket. Ebédeltünk. Ritkán van alkalmunk ilyen szép ebédlőben étkezni. A nap vadul sütött, odalent a játék utakon matchbox autók vánszorogtak.

Aztán mentünk tovább Bánkút felé. A GPS alapján egy kicsit el is rontottuk az időzítést: két óránk maradt a naplementéig, a tervezett táv pedig jó két és fél óra gyaloglás. A Bükk kiemelten legvacakabbul jelzett területén. Kicsit kiléptünk.

Legnagyobb meglepetésemre még jöttek szembe emberek Bánkút felől. Ők vajon hogyan számolhattak? Oké, a kövekre még kimennek, de hazafelé már sötétben kell bóklászniuk.

Belefutottunk egy nagyobb, jó húszemberes csapatba. Az élen négy, korunkbeli ember jött.
– Maguk a kövek felől jöttek? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Melyikről? A Tarkőről, vagy a Háromkőről?
– Mindkettő.
– Ejha. Melyiket ajánlják?
– A Háromkő közelebb van. A kilátás viszont a Tarkőről szebb.
– És ezek merre vannak?
– Mennek itt, aztán lesz egy elágazás. A Háromkő balra, a Tarkő jobbra.
– A Tarkő mennyi idő?
– Olyan 30-40 perc.
– Az nekünk 40. Köszönjük.

Mentünk tovább. Ekkor találkoztunk a kicsit leszakadt többiekkel. Elkaptunk egy beszélgetést.
– Te tudod, hol vagyunk?
– Dehogy tudom. De ott mennek elől a vének, elég, ha ők tudják.

Na, ezt már nem bírtuk röhögés nélkül Nejjel.

Aztán a szokásos produkció, először enyhe morgás, utána kisebb dühöngések. Nem tehetek róla, a fennsíkon mind az utak vezetése, mind a jelölése egyszerűen botrányos. Igen, látszik az erőlködés, sok az új festés, megjelentek az útjelző táblák (valakit valószínűleg kiküldtek külföldi tanulmányútra és ő jött vissza ezzel a fantasztikus új lehetőséggel), de összességében így is sokszor csak a GPS mentett meg attól, hogy éjszaka megegyenek a farkasok.

Az egyik jelzetlen földúton (igen, időnként inkább ilyesmiken haladtunk a jelzések helyett) Nej elvonult a fák közé könnyíteni magán, én pedig előrementem a jelzett útig. Pont jött is egy fiatal pár, akik nekiálltak tanakodni, hogy földút, vagy túraút. Vakartam a fejemet, aztán szolgálatkészen a segítségükre siettem és addig beszéltem nekik a fennsíkról, amíg elő nem bukkant Nej. Utána már elengedtem őket a földúton. Ezen is vigyorogtunk egy adagot.

Megint tökéletesen érkeztünk: tíz perccel a naplemente előtt. A látóhatárt szegélyező narancssárga gyűrűt már a teraszról néztük, sörrel és szivarral. A csendespihenőt kihagytuk, finoman szólva is farkaséhesek voltunk.

IMG_20161204_171330

Ez volt a legnagyobb adag kaja, melyet rendelni lehetett. Ha azt kérdezed, mi volt rajta, egyszerűbb lenne azt felsorolnom, hogy mi nem. Levest nem kértünk elé, inkább sörrel locsolgattuk.

Ma én dőltem el hamarabb. Szép nagy alvást mutattam be.

Bánkút – Lillafüred
2016.12.05; hétfő

8.00-kor megint lent kukorékoltunk az étteremben. A személyzet még nem bootolt be teljesen, mi közben szétnéztünk, mit hagytunk ki. A fogadóból ugyanis este nyolckor mindenki hazament, rajtunk kívül más vendég nem volt, így miénk volt az egész épület. Tudtunk volna csocsózni, volt egy hatalmas bőr ülőgarnitúra, ahol társasjátékozhattunk volna és ha olyan kedvünk lett volna, akár akadálypályát is építhettünk volna, melyen a gyereketetőszékekkel krosszozhattunk volna körbe-körbe. Csupa jó program. Nekem is ilyenkor kellett beleszédülnöm az ágyba.

Reggeli, szivarkávé a teraszon, tisztálkodási körök, pakolás. Fél tízkor megint úton voltunk.

Elméletileg a lefelé menetet már unnunk kellett volna, annyiszor mentünk végig a Garadna völgyén. Ezért nem is arra mentünk: a Kühne Andor túrautat választottuk.

  • Távolság: 17,6 kilométer.
  • Szint felfelé: 151 méter.
  • Szint lefelé: 708 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

DSC_2535

A csordáskúti ménes szénatárolója.

Errefelé kezdtünk filózni, hogy a kidőlt fákat vajon miért nem termelik ki? Hatalmas szál fák hevertek szanaszét. Szemmel láthatólag régóta. Nézd meg ezt.

DSC_2540

Rádőlt a túraútra. Erre lépcsőt vágtak bele. De a másfél évvel ezelőtti akadálypálya is megvolt, csak motorosfűrésszel utat vágtak bele.

DSC_2542

No mindegy, biztosan van rá valami logikus magyarázat.

A túraút jó választás volt. Sokkal szebb, mint a Garadna völgye. (A völgynek viszont nagy előnye a pisztrángkeltető, a sütödével. Persze csak szezonben, télen nincs nyitva.)
Fenyvesek váltják egymást bükkössel.

DSC_2546

DSC_2548

DSC_2547

Aztán ahogy közeledtünk a műúthoz, megjelentek a házak.

DSC_2543

DSC_2550

Az utóbbi egy kulcsosház volt, teljesen lengyel hangulattal. Úgy értem, a lengyel kajaktúrán voltak ilyen helyek: fedett közösségi tér, valami tűzrakó hely, pottyantós budi. Itt ebédeltünk. Mármint a fedett térben.

Hamarosan ki is értünk az erdőből. A Hámori tóig a túraút szorosan a műút mellett megy, mi nem is tértünk le, hanem maradtunk a térdkímélő aszfalton.

DSC_2555

DSC_2557

Aztán a tó, de ez már gyakorlatilag Lillafüred. A távolság ugyanannyi volt, mint az előző két napon, de ma egy órával hamarabb érkeztünk meg, nyilván lefelé könnyebb haladni, mint felfelé.

Végül egy szelfi, ahogy én szeretem.

DSC_2562

Nem tudom, mennyire jött át, az egyik legjobb túránk volt. Kimaxoltuk mindegyik napot, jó nagyokat mentünk, gyakorlatilag pont sötétedésig, az időjárás barát volt, sütött a nap ezerrel, se szél, se csapadék. Minden nap pont kellemesen fáradtunk el és mindegyik napot fejedelmi étkezéssel zártuk.
Valószínűleg lesz még pár ilyen a közeljövőben.

Ja, és ahogy elindultunk a kocsival, Lillafüred szélén megjelentek a felhők, Miskolc szélén eltűnt a nap, bent a városban pedig akkora köd volt, hogy kilóra mérték. Utána ugyanilyen sűrű köd a sztrádán, gyakorlatilag Gödöllőig.
Jól időzítettünk.

A teljes túra adatai:

  • Távolság: 52,74 kilométer.
  • Szint: 1457 méter.
  • Útvonal: Wikiloc map.
  • Fényképalbum: Flickr.

Ezt szépen mondta

Még akkor is, ha előre megírt szöveget olvasott fel. :)

Pont ugyanúgy érzem én is. Amikor kimegyek telente egy-két napra az erdőbe (mert ilyenkor már senki nincs kint), amikor elmegyek egy hétre Zakopánéba (kiírni a fejemből dolgokat) és amikor elmegyek Bariba szivarért és sajtért. Mert jó dolog a családdal mászkálni, de időnként kell egyedül is.

Cseh Paradicsom

Azt írtam, hogy tíz nap. Igen, annyi kellene ahhoz, hogy legyen időm rendesen megírni. Csak éppen tíz nap múlva az elképesztő fogfájásokon kívül túl sokra már nem emlékeznék. Ma este felszabadult egy kis időm, összedobok valamit.

Jicin meglátogatása több éve tervben volt. Rumcájsz. A Rejtekadó Erdő. Melynek a mai neve az, hogy Cseh Paradicsom. Kedves kisvárosok. Elragadó természeti környezet. Ősz. Mi kell még? (Ja, a cseheknél a Halottak Napja nem ünnep, tehát hétfőn is, kedden is nyitva voltak a boltok.)
Aztán végül mégsem Jicinben szálltunk meg, mert bejött a képbe Cseh Svájc is, melyet végül kihagytunk, de ekkorra már félúton, Liberecben foglaltam apartmant. (Az apartmanháznak elképesztő 9,2-es pontszáma volt a Booking-on, nekünk speciel annyira nem jött be. De erről majd később.)

Előkészületek

Őrület. A köbön. Időm semmi, a programválaszték gazdag, persze mindennek utánanézni, mikor van nyitva (egyáltalán nyitva van-e még, hiszen egy csomó minden bezár október végén), sorbarakni, jó időre, rossz időre, túra is legyen, városnézés is, eh. Aztán valami összeállt, a felét meg is csináltuk.

Kiutazás
2016.10.29; szombat

Ébresztő hajnali háromkor. Indulás négykor. Hogy reggel már kint legyünk a terepen, azaz már a szombat is teljes nap legyen.

Első turistalátványosság: a brno-i Tesco. A három napot ugyanis úgy terveztük, hogy reggeli és vacsora a szálláson, ebéd valami cseh kiskocsmában. Három nap. Négy éhes és nagyétkű ember.

2016-10-29 09.07.43

És akkor a sörről még nem is beszéltem.

Kutna Hora, csontház. Itt az történt, hogy a középkorban rendszeresen megtelt a temető, emiatt – az akkor szokásos módon – a régi csontokat kiásták és elrakták egy csontházba. Csakhogy volt egy pajkos szerzetes, aki úgy gondolta, hogy nahát, itt van ez a rengeteg jópofa csont, pazarlás lenne ezeket csak úgy beszórni, dekoráljuk ki inkább velük azt az alsó kápolnát. Megcsinálták.
A hangulatról legyen elég annyi, hogy Nej, amikor belépett a kápolnába, csak annyit suttogott:
– Atyavilág, mennyi eszement dolgot voltak képesek az emberek Jézus mögé bújva elkövetni.

DSC_2235

DSC_2236

Igen, azok ott a plafonon gerinccsigolyákból vannak összerakva.

Nymburk. Egy városka. A Városka. Ahol megállt az idő. Megvan? Itt áll az a sörgyár, ahol Hrabal nevelkedett. Ahol a sörgyári trilógia játszódott.

Nem tudom, mennyire közismert, de Hrabal a gyerekkori élményeit kétszer is megírta: egyszer a Városka, Ahol Megállt Az Idő című könyvben, utána pedig a Sörgyári Capriccio / Díszgyász / Harlekin Milliói trilógiában.

Nos, ezek mind itt játszódtak. Itt volt az iskola, ami nem nagyon ment az ifjú Bohumilnak. Itt hirdette Pepin bácsi Batista úr munkásságát. Itt száguldozott Frantisek a megvadult oldalkocsis motorkerékpárral.
Persze ehhez már fantázia kell, ha nem tudod, hol jársz, nem nagyon hívják fel a figyelmedet. Van ugyan a kisvárosi múzeumban két szoba Hrabalnak, de nem nagy durranás. (Virtuálisan bejárható.)

2016-10-29 13.52.35

A sörgyárba sem lehet bemenni, már a bevezető út is sorompóval van lezárva. Van előtte egy aprócska sörkimérés, kiülési lehetőséggel, de szemerkélt az eső, nem sétáltunk el odáig. Inkább csak az Elba gyalogoshídjáról mutattam meg a többieknek az épületet.

Utána próbáltunk ebédelni valahol, de totális kommunikációs katasztrófába futottunk bele. Végül mindenki evett egy-egy hermelint, egy-egy vizihullát (utopenec) – ez ugye mindkettő előétel – és mindezt lekísértük sörrel.

Mlada Boleslav, a Skodaváros. Ezt csak úgy betettem, hiszen úgyis ott megyünk el mellette, de mindenkinek ez jött be legjobban a napból.

DSC_2245

DSC_2266

Nekem persze külön jó volt, gyerekkoromban öcsémmel megveszekedett autóbuzik voltunk, hangról ismertük az összes KGST autót. Igen, még a Syrena-t is. Jó volt látni a gyönyörű régi Skodákat. Tudom, belegondolni is rossz, hogy már ilyen idős vagyok, de gyerekkoromban én még láttam 1201-eseket, Tudort és Populart is. Feliciát, Octaviát, naná.

DSC_2261

Persze nem ezek domináltak. Hanem például a nagyon szép 1000 MB. Viszont a fenti autótól lehidaltam. 1000 MB, kombiváltozatban. Na, ilyenről még csak nem is hallottam.

Ami viszont határozottan meglepett, hogy a múzeumban gyakorlatilag kiradírozták a Skoda S100-ast. Igen, az új Skodát, ahogy a mi időnkben neveztük, hiszen ez váltotta az 1000 MB-t. Semmi. Se a fényképanyagban, se kiállítva, de még a weblapon sincs. Mit követhetett el? Külön bánatom, hogy nekem gyerekkoromban az istenkirálycsászár autó a Skoda 110 Rapid volt, itt meg nyoma sincs, hasonlóan, mint a 100-as sorozatnak. Mondjuk a 120-as sorozat sincs túlreprezentálva. (Oké, nem voltak se túl szép, se túl jó autók, de akkor is, részei voltak a történetnek. Meg a fiatalkoromnak.)

Akkor képek:

DSC_2255

Nem hittem volna, hogy ezt az autót – Skoda 1000 MB – valamikor érdekességképpen kell bemutatnom. Abszolút népautó volt a hetvenes években.

DSC_2257

Na, ezt viszont kevesen ismernék fel. Ez a Skoda Superb.

DSC_2258

DSC_2263

Végül egy Tudor és egy Octavia kombi.

Innen már a szállásra mentünk. Volt némi kavarás (elfelejtettem érkezés előtt félórával szólni), de a nő távolról(!) kinyitotta a telefonvezérlésű(!) kaput, hogy be tudjunk állni. Annyira elállt a szavam, hogy mire feleszméltem, mi folyik itt, már vissza is csukódott az ajtó. De a csajszi hamar megjött. Kiderült, hogy ez egy komoly, nagyméretű apartmanház, saját irodával, ahol 4-5 alkalmazott is szorgoskodik. (Persze nem szombat este.) Az automatizálásba pedig beletoltak apait-anyait. És minden működött is. CCTV hálózat. Vagy öt wifi AP. A külső ajtó úgy nyílt, hogy fel kellett hívni egy ingyenes telefonszámot. Meg ilyenek.

DSC_2379

A dohányzóterasz. Nem mintha túl sok esélyem lett volna, a három napból kettőn szemerkélt az eső.

Bőséges vacsora, alvás. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó békés estém.

Cseh Paradicsom, Jicin
2016.10.30; vasárnap

A meteorológia szerint délelőtt vacak, esős idő lesz, így nem siettünk. Volt egy óraátállítás is. Előtte mindenki alvásdeficittel küzdött, lerendeztük.
Reggeli után annyit beszéltünk Rumcájszról, hogy Barna rákeresett a mobilján, erről eszembe jutott, hogy van ám itt laptop is, meg youtube is, így vagy egy órán keresztül Rumcájsz rajzfilmeket néztünk. Megadta a nap alaphangulatát.

50 kilométer autózás és már a Porladó Sziklák (Prachovské skály) bejáratánál voltunk. A Cseh Paradicsomnak ez az ikonikus része, a koncentrátuma. Kis helyen rengeteg homokkő szikla, melyeket az időjárás rendesen megfaragott. A leghosszabb túraút is csak 3,5 kilométer, de nagyon tömény. És tele van szinttel.

A bejáratnál sikerült beégnem. Kértem egy családi jegyet. A pénztárosnő ránézett a két nagy ló gyerekre és kiakadt. Mondtam nekik, hogy vegyék elő a diákigazolványaikat. Erre kiderült, hogy Dóra otthonhagyta. A pénztárosnő úgy nézett rám, mint akinek sikerült lelepleznie az évszázad összeesküvését.

A hely viszont elképesztően gyönyörű volt. Legszivesebben ideborítanék vagy 50 képet. (Nyugi, nem teszem. Ha kíváncsi vagy rájuk, menj el az albumba.)

DSC_2303

DSC_2305

DSC_2318

És mindez a legszebb időszakban, ősszel. Önmagában ezért a kétórás kirándulásért érdemes volt ilyen messzire elcsavarogni. Na meg utána a kijárat melletti turistaházban mért sörért.

Viszont az is látszott, hogy a többi programnak reszeltek. Tervben volt Tros vára és az Óriás Sziklák. Az óraátállítás miatt hamarabb sötétedett, így inkább Jicin mellett voksoltunk. Valami jó ebéddel. A többit meg majd legközelebb.

2016-10-30 15.34.51

Ez itt Jicin. Főtér, szemben az óratoronnyal, mely alatt Rumcájsz olyan sokszor ment át. És rögtön mellette jobbra a Waldstejn palota. Igen, ott lakott az Uraság. Az árkádok alatt van egy kicsike 3D Rumcájsz játszadozó is. Nem egy nagy durranás, de aranyos és nagyon olcsó.

Utána ebéd. Újraértelmezett hermelinnel és újraértelmezett knédlis hússal. Jó volt.

Éppen sötétedésre értünk haza. Nem mondanám, hogy halálos volt a túra, de úgy néztünk ki, mintha az lett volna. Fáradtan, jóllakottan, mindenki csak üldögélt és szopogatta a sörét. Elég hamar fújták el a takarodót.
A többieknek. Nekem ugyanis teljesen váratlanul bedurrant bal oldalon a fogam. Igen, ez az a felső körhidas baromság, mely már február óta húzódik, de még mindig nem került a helyére. És azért váratlanul, mert már hónapok óta teljesen ártatlanul viselkedett. Amit gyökérkezelni kellett, azt gyökérkezeltek, nem lehetett semmi, ami fájjon. Aztán mégis. Nem is kicsit. Nem voltam nyugodt. Külföldön, eléggé az isten háta mögött. Négynapos ünnepen. (Ekkor még nem tudtuk, hogy odakint nem az.) Fájdalomcsillapító senkinél sem volt.
Végül csak egy speciális alvási technikával(*) tudtam elszunnyadni.

(*) Itt konkrétan azt alkalmaztam, hogy belekapaszkodtam az első irrelitásba, ami eszembe jutott és beleéltem magamat. Szószerint áthúztam magam az álomvilágba. Konkrétan az volt az álom bevezető része, hogy a halál után lehetőségem volt találkozni az őrangyalommal és valamilyen trükkös módon elértem, hogy képes legyek fizikailag bántalmazni. (**) Az örökkévalóság végéig.

(**) Aztán a dolog továbbment rajtam, mert kiderült, hogy az ember nem csak alanya az őrangyalkodásnak, de maga is őrangyalként viselkedik a felügyeletére bízott állatokkal. Így a halál után Picúr macska is találkozott velem és valamilyen trükkös módon elérte, hogy képes legyen fizikailag bántalmazni. Az örökkévalóság végéig.
(Ennek az a realitása, hogy idén először bedurcáztam és télire sem engedjük be a macskákat a lakásba. Picúr persze eszét vesztve pánikol, kaparja a teraszajtót, kívülről követ, akárhová megyek a lakásban, mindig a hozzám legközelebbi ablaknál nyávog szívfájdítóan. És nem érti, mert képtelen vagyok neki elmagyarázni, hogy ha nem engedi megcseppenteni a nyakát a bolhairtóval, akkor soha nem fog bejönni, mert elegem van abból, hogy félévente bolhátlanítani kell a lakást.)
Ennyit arról, hogy simán lehet, az őrangyalnak valós célja van azzal, hogy ennyire szívat, csak én nem tudom felfogni.

Bautzen, Drezda
2016.10.31; hétfő

Igazából a mai program lett volna a másik szép természeti egység, Cseh Svájc. De Drezdát mindenki szereti, közel is van, így a család megszavazta, hogy legyen ez egy városnézős nap.

Indulás előtt volt egy kis gikszer. Ekkor még úgy tudtam, hogy a kedd ünnepnap, így lementem az irodába fizetni. (Kedd reggel terveztünk hazaindulni.) A pacák magyarázta is, hogyan számolt. Nekem pedig feltűnt, hogy ugyan euróban adták meg az árat, de azt átszámolták koronára, majd nekem abban kellett fizetnem, azaz a bankom forintból vált koronára. Azaz két pénzváltás is lesz, mindkettő az én terhemre. Felvetettem, hogy úgyis megyünk Drezdába, mi lenne, ha ott kivenném a pénzt euróban és azzal fizetnék kedd reggel? (Ekkor már tudtuk, hogy dolgoznak kedden is.) A pacák bólintott. Én még felszaladtam a kabátomért, mert eléggé vacakká vált az idő és mire lejöttem, már várt a hapsi, miszerint beszélt a főnökével.
– Nem lehet euróban fizetni.
– Miért?
– Nem tudom. De a főnök azt mondta.

Oké, ismerem a technikát. Az alkalmazott zombivá változik és mindent a távollévő főnökre ken.

– Jó. Ha nem, akkor nem – és már mentem is volna tovább.
– És most kell fizetni.
– Miért?
– Nem tudom. De a főnök azt mondta.
– Holnap is nyitva lesznek, ugye?
– Igen. De most kell fizetni.

Ekkor esett le. Az eddigiekből a főnök azt vette le, hogy ezek ilyen szarozós alakok, kinézte belőlünk, hogy fizetés nélkül távozunk. Némileg elpirultam, de nem tudtam mást csinálni, bementem, fizettem. Az értékelést viszont megnézhetik. (Azt már nem is mondom, hogy a kártyával fizetés +3%, mert nehogymár ők viseljék a költségét.)

Így indultunk el. Nem mondom, hogy nem éreztem magam megalázva.

Ja, meg persze a folyamatosan hasogató fogfájás. Igaz, nappal még elviselhető volt, én meg bíztam benne, hogy estére elmúlik. Hiszen itt sem lett volna szabad lennie.

DSC_2381

Bautzen. Hangulatos kisváros. Sétáltunk egy jót. A főtéren, a katedrális mellett a csajok kiszúrtak egy nyilvános vécét. Próbáljuk ki. A beugró 50 eurocent. Remek, itt a lehetőség elszórni azt a tömérdek aprót. Nej kapott egy marék 1-2 centest. Utána viszont a biztonság kedvéért én is bementem. Én 10 centesekkel fizettem.
Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam kifelé.
– Hé, fiatalember! – pördült elém a vécésmami – Maga nem fizetett!
– De, fizettem!
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Ne szórakozzon már, csupa tízcentest adtam.
– Ja, tényleg.

Ekkor jött ki Nej. Mosolyogva. Őt is elkapta a cerberus.
– Maga nem fizetett!
– De, fizettem! – húzta fel a szemöldökét Nej. Mi, kicsit arrébb, vigyorogva figyeltük a show-t.
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Egy marék aprót adtam, hát már arra sem emlékszik?
– Ja, tényleg.

Ezen már tényleg csak röhögni lehetett.
Aztán sétáltunk tovább, elől mi, a gyerekek mögöttünk. Aztán elkaptam Barnától egy félmondatot.
– … az tetszik benne, hogy harapós és gyors… –
– Most a vécésnéniről beszélsz? – fordultam hátra.
Újabb röhögés. Kiderült, hogy a kedvenc autójáról értekezett.

Innen Drezda. Eddig sem volt túl jó idő, de itt kifejezetten kellemetlenre fordult. Ahhoz képest, hogy a meteorológia mára mondott egész napos szikrázó napsütést, itt beborult, fújt a szél, csapkodott az eső. Én viszont dafke nem vettem fel a kabátot. Jó nagy marha voltam.

De előreszaladtam. Először ugyanis szerettem volna leparkolni. A kedvenc parkolóhelyünkön. Ahol közel van a csülöksütős. Ahol közel van a bolt. És persze ott van a belváros szélén. Hát, nagyon nem tudtunk odajutni. Fel volt túrva még az ég is. Aztán ahogy megpróbáltuk megkerülni, belefutottunk a rendőrkordonba. Kénytelenek voltunk átmenni az Elba túlpartjára, onnan vissza, de megint rendőrkordon. Leizzadtam, mire sikerült valami nyomorult zsebkendőnyi területre lerakni azt a nagy autót.
Mi van itt?
Ünnepnap.
És migránsellenes tüntetés. Nem is kicsi. (Láttunk magyar delegációt is.)

Mondanom sem kell, bolt nem volt nyitva (pedig errefelé is voltak kedvenc söreink), a csülkös hely meg bezárt. Ettünk egy dönert valami töröknél. Stilszerűen. Aztán belevetettük magunkat a belvárosba és szép volt, mint mindig. De túl sokat nem időztünk. Valahogy nem volt jó a hangulat.

image1

Igen, ez egy szelfi. Nem szoktam szelfizni, de amkor mégis, akkor így.

Oké, kocsi. Beütöttem a gps-be, hogy Liberec Tesco. Mert Dóra első esti Sztroganoff marhasültje knédlivel annyira jól sikerült, hogy megszavaztuk az ismétlést.

DSC_2362

DSC_2370

Akkor legyen egy kis Liberec is. Ez itt a főtér és a katedrális. Igen, drámai felhőkkel. Jók ezek a felhők, van hangulatuk. Csak éppen elmondhatatlanul tele van a hócipőm azzal, hogy az utóbbi félévben akárhová is megyek, mindenhol ilyen drámai felhők vannak fölöttem. Tele esővízzel.

Tesco. Volt három is. Ráböktem az egyikre. Nyilván ez volt a belváros kellős közepén lévő bevásárlóközpontban. Majdnem félóra volt, míg a délutáni csúcsban bevergődtünk odáig. (Liberec nem kicsi város.) Parkolóhely persze sehol, szóval félóra, mire kivergődtünk, majd a másik Tesco szerencsére már ilyen városzéli izé volt.
Nekem ekkor már annyira beindult a fogfájásom, hogy szószerint rángatózott az arcom. Elég egyértelmű volt, hogy ez nem fog elmúlni estére. A biztonság kedvéért vettünk egy üveg szájvizet. Halottnak csók, de hátha.

Ja, hogy miért nem volt ilyesmi eleve nálunk? Tipikus kapkodós pakolás. Nej azt hitte, én raktam el a tisztálkodási szereket, én pedig azt hittem, hogy ő. Aztán kint derült ki, hogy se fogkefe, se fogkrém, se szájvíz.

Hazafelé menet a két tájékozódási antitalentum (Nej és Barna) hulla rendesek voltak, szóltak, hogy dobjam ki őket a belvárosban, keresnek nekem fogfájás-csillapítót, aztán valahogy majd hazakeverednek.

Otthon Dóra nekiállt főzőcskézni, én pedig öblögettem egy kövéret a szájvízzel. És ha hiszed, ha nem, a fogfájás percek alatt elviselhetővé szelídült. Madarat lehetett volna fogatni velem. Nemcsak az erős fájdalom elmúlása miatt, hanem azért, mert ez azt jelentette, hogy nem a fog gyulladt be (az nagyon durva lett volna, kezdhettük volna előlről a gyökérkezelést), hanem “csak” az íny. Szóval mire az expedíció megérkezett a fájdalomcsillapítóval, én már mosolyogtam.

Nem is volt gond az alvással. Szükség is volt rá, hiszen másnap jó hosszú vezetés várt rám.

Hazautazás
2016.11.01; kedd

Egészséges, könnyű ébredés. Terülj-terülj asztalkám.

“Tischlein deck dich” – ahogy tegnap megtapasztaltuk.

Jól bereggeliztünk, utána kávészivar a teraszon.

Lassan nyílik a teraszajtó, megjelenik egy kéz, mely kávéspoharat nyújt kifelé. Mint a Tó Asszonya Artúrnak az Excalibur-t.

Az időjárás kegyes volt, nem esett az eső. Éppen kezdtem volna élvezni a napot, amikor erős fájdalom hasított a fogamba. A _jobb_ oldalon. Ott eddig semmi nem volt. De nem is igazán hasított, hanem hasogatott. Folyamatosan. Kitartóan. Nem is hagyta abba. És hogy ne legyen egyszerű az élet, a tegnap már szájvízzel leszedált oldal a váratlan támogatástól újra életre kelt, és innentől felváltva hasogatott hol a bal, hol a jobb oldal.
A vezetést Brno-ig bírtam, aztán átadtam a kormányt Barnának. Nejjel hátrültünk, magam mellé vettem a pálinkásüveget és hazáig igyekeztem tompítani a fájdalmat. (A szájvíz immár nem használt, a fájdalomcsillapítóról pedig kiderült – Dóra tesztelte – hogy a fogra nem hat.)

És ennyi. Hazajöttünk, elpakoltunk. Rám már erősen rámég a következő meló, közben a fogam… őrjítő. Hívtam a fogorvost, nem ér rá csak a jövő héten. Azon a héten, amikor nekem alvásra sem lesz időm. Majd utána. Szerencsére még régebben kaptam tőle egy kenőcsöt, azzal kezelem az ínyemet (rá van írva, hogy külsőleg, de ki nem szarja le), ezzel nappal fájdalomküszöb alatt vagyok, alváshoz meg Kataflan. Így telt el ez a hét és ilyen lesz a következő is. Szép kilátások.

Ja, a kirándulás egyébként tök jó volt. Egyszer még visszamegyünk, mert rengeteg látnivalót hagytunk el.

Az egyre barátságosabb Bari

Jönnek
2016.10.19; szerda

Szokásos anyagbeszerző körút: sajt, szivar, olajbogyó. Bari.

A ferihegyi szekun fennakadt a dugóhúzó. Aztán alapos átvizsgálás után átjött. Ezt mindig eljátsszuk.

Az új kézigránát, a Samsung Galaxy 7 Note. Csak kikapcsolva lehet felvinni a gépre, tölteni tilos. És ezt eljátsszák az összes repülőtársaság összes gépén. Kíváncsi vagyok, hogyan fog ebből felállni a Samsung. (Mellékesen megjegyzem, nálam speciel van egy Galaxy Note Tab. Ez ugyan nem a robbanó széria, de amilyen pánikhangulat van, a stewardessek simán falhoz állítanának, ha tudnák.)

Azért innen felülről igazán ijesztő, mekkora nagy a Balaton. Én is alig tudom elképzelni, hogy ezt mi rendszeresen körbeevezzük.

Ez pedig már az Adria. A parti hegyek között az a bemélyedés Omis, a sziget pedig Brac.

2016-10-19 11.10.14

A szokásos első célpont, a kultúra: könyvesbolt. Tisztáztuk, milyen szivar kell, milyen méretben, a csajszi le is vett egy dobozzal, mosolyogva közöltem, hogy tíz, erre megijedt, de kiderült, hogy pont annyi volt. Üres polcok a dohányboltokban, azok jelzik a nyomomat.

Belváros. Rosszkedvű eladó a szivarboltban. Rosszkedvű én. A múltkor ez a bolt kimeríthetetlen forrásnak tűnt, most meg csak négy dobozuk volt. Ez elég rendesen felborította a programomat.

Nem fogod elhinni. Itt vagyok 1500 kilométerre Budapesttől, egy idegen városban és ahelyett, hogy csavarognék és a helyieket nézegetném, ülök a teraszon és dolgozom. Kicsit sűrű lett ez az időszak.

Elbontották az Umberto tér közösségi blokkjait. Mondom, elbontották az Umberto tér közösségi blokkjait. Ha van emberiség elleni bűntett, ez biztosan az.
Az umbertózáshoz (ülni a téren, szivarozni, sört inni és embereket nézni) vettem az arabnál egy hideg sört. Elsőre észre sem vettem, hogy nem tíz fokos, hanem tíz százalékos. Tekintve, hogy reggel hatkor ettem utoljára, ekkor meg már délután négy volt, a sör és a szivar úgy megütöttek, hogy csak pislogtam.
Ekkor jöttem rá, hogy nem volt jó ötlet a kordbársony farmer. Ennek ugyanis csak két zsebe van, szemben a túranadrág három zsebével. Nem tudtam hová tenni a túra gps-t. Márpedig most nagyon kellett, mivel elhatároztam, hogy minden fontos pontot rögzítek. Végül felkötöttem elől a derékszíjamra, lazán ott himbálózott a… szóval ott himbálózott. Engem meg a sör után kurvára nem zavart. Olaszország. Itt úgyis mindenki laza.

Írtam, hogy a nyáron gps csere volt, 62-ről 64-re. Nos, ebben már kicsivel másabb a firmware. A régi Nyugat-Európa térképet például nem tudja beolvasni. És ezt csak kint Bariban vettem észre. Szerencsére a régebbi track-ek rajta voltak, az alapján tudtam saccolni, de egyébként csak a nagy köd, az látszott a képernyőn. És ezt az utat szántam arra, hogy alaposan bejárom a fehér foltokat. Most az egész város az.

Véletlenül megtaláltam azt az öregurat, akit a múltkor is, akinek már keze is, feje is remegett, de rendületlenül szolgálta ki a dohányra éhes embereket, aztán amikor a múltkor vettem tőle tíz doboz szivart, annyira meghatódott, hogy adott egy öngyújtót ajándékba, most viszont 15 doboz kellett volna, viszont csak tíz volt, ettől kiült a szomorúság az arcára és most fájdalomdíjként kaptam meg öngyújtót.

Az egyik boltban kicsúszott a kezemből egy sör. Lábbal levettem, így az üveg nem tört, de a kupakot ledobta és kihabzott.
– Scusi…. – vittem a habzó sört a csemegéspulthoz.
– Angelica! – kiáltotta a hapsi, majd intett, hogy minden rendben.
És már fókázott is az angyalka. Ennyi.

2016-10-19 20.06.54

Mit csinálsz, amikor látsz egy akkora grana padanot, mint te? Ki nyerne?

Kiskölykök fociztak este a bazilika előtt. Az egyik boltív volt az egyik kapu. Szerintem rendben volt, még Isten is csak mosolygott.

2016-10-19 22.16.41

Megvan az Umberto tér konkurenciája. Az erkélyem előtt egy 2*4 sávos forgalmas út megy el és pont velem szemben, egy templomnál lehet kihúzódni az útról. Na, ide szoktak beállni a rendőrök igazoltatni. Esténként kirángatom a babzsákot az erkélyre, viszek egy marék szivart (mind a kettő tilos, de ki nem szarja le, Olaszországban vagyunk), na meg egy üveg bor, aztán figyelem a showt. Van olyan jó, mint az Umberto téren stírölni a csajokat.

Primitivo… most komolyan, hogyan lehet ilyen nevet adni egy bornak? Én érzem magam hülyén, amikor iszom.

Az első napi túra útvonala

Esznek
2016.10.20; csütörtök

Olyan helyen voltam, amely nem létezik.

Tegnap, érkezés után a recepciós addig hajtogatta, hogy “van-e még kérdésem”, amíg rákérdeztem: ismer-e valahol Bariban piacot? Azt mondta, hogy nincs. Ez összecsengett az én eddigi tapasztalataimmal.
Aztán módszeresen elkezdtem bejárni a sakktáblaszerű belvárost. Már éppen legyalogoltam a térképről (mely ugye eleve nem létezett a készülékemen), amikor benéztem egy kapun. Valami ruhaáruda. Mentem volna tovább, amikor kapcsoltam. Halszag? Milyen ruhák ezek? Benéztem, a ruhák mögött halárus. Nézzük már meg. Bementem. Lefagytam.

2016-10-20 11.08.24

2016-10-20 11.08.34

Hatalmas tér, tele őrjöngve áruló halasokkal. Mint egy kiskutya, úgy rohangáltam fel-alá. Aztán mögötte egy másik épület. Zöldségek, gyümölcsök, sajtok, pékárú. Egy park. Amögött még két épület,egy vegyes és egy húsárus. Azt hittem, soha nem keveredek ki. Egy órát bolyongtam a piacon. Azon, amely nincs.

Persze nem bírtam megállni, hogy ne vegyek olajbogyót hazára. Egy bácsi púposra pakolta a pultján kedvenc verdémet, a teteje száraz volt. Kértem belőle egy kilót. Az öreg, fogatlan bácsika belemérte egy zacskóba, majd ráborított fél liter levet.
– Na, ezt azonnal borítsa vissza! – mutogattam el.
Az öreg vette a lapot, széles vigyorral elkezdett a kezeivel verdesni, majd a fejével mutatta, hogy ő most magasan jár.
– Si – válaszoltam, nehezen visszafogva a röhögést.

Sízokni. Vastag kordbársony nadrág, vastag kanadai favágóing. A hátizsákban esőkabát. Aztán ugyanúgy jártam a várost, mint nyáron: folyamatosan árnyékba menekülve a nap elől.
Meteorológia, az.

Középkorú nő, kutyát sétáltat. A kutya frottírba öltöztetve. 24 fokban. Nehogy megfázzon.

Egy boltban láttam jó áron igazi parmezánt (parmigiano reggiano), gondoltam, veszek. Beálltam a sorba. Aztán kiderült, hogy a – bolton belüli – csemegés sorba csak sorszámmal lehetett beállni. Hogy hol adják a sorszámot, az nem látszott. Ja, a boltlánc neve Simply.

Újabb umbertózás.
Nehogy azt hidd, hogy az Umberto tér a helyi entellektüellek gyűlekezőhelye. Inkább a különféle kivert kutyák dominálnak. Például rengeteg a fekete. Nem az egyszerű sötét bőrű, hanem a nagyon fekete fekete. Olaszországban biztosan találkoztál már velük, ők azok, akik pokrócon árulnak gagyit, aztán ha jön a rendőr, akkor felmarkolják és futnak; ők azok, akik napsütésben szelfibotot, esőben esernyőt, este világító bizbaszokat árulnak. Bariban nincs igazán turizmus, itt a néger srácok sziesztaidőben az Umberto téren lazulnak – most is itt van vagy hatvan – öt óra után viszont megszállják az élelmiszerboltok kijáratát: mindegyik előtt ott koldul valamelyik. Aztán itt vannak azok a haléktalanok, akik éjszaka megalszanak valahol, nappal viszont itt élnek. Épp az előbb valami teljesen lepusztult alkoholista vénasszony balhézott össze egy fiatalabb, de hasonló úton járó csajszival, sörösüvegekkel dobálták egymást, a rendőrök szedték szét őket. (A téren folyamatos a rendőri felügyelet.) Estefelé sok a nyugdíjas is, tipikus hőzöngő, olasz bácsikák. És persze az olyan kivert turisták is, mint én, aki inkább itt ücsörög, mint a szobájában egyedül. (Jó, persze, ennyire azért nem a pokol tornáca a tér, vannak itt sokan mások is. Eleve a városból a téren keresztülvágva lehet elérni a vasútállomást és a buszpályaudvart, a helyi váciutca is ide torkollik, na és ne felejtsük el, hogy a téren van a város egyeteme, elég sok a diák is.)

Tipikus olasz: egy hapsi kegyetlenül ordítozik valakivel mobiltelefonon, a mobilt nem a fülénél tartja, hanem az arca előtt, direktben ordít a mikrofonba. Nyilván nem hallja, hogy a partner mit mond, de valószínűleg nem is érdekli.

2016-10-20 15.22.33

Infrastrukúra minisztérium. Előtte szobor: egy haragos tekintetű munkás, karba tett kézzel, miközben deréktájon tart egy fejszét. Vagy a harmadik kezével, vagy a farkával. Ezekkel nem nagyon lehet viccelni.

Miután megint legyalogoltam a térképről, a tengerparton sétáltam vissza. Az a sétány… egy újabb érv amellett, hogy miért lehet Barit szeretni.

2016-10-20 14.47.05

Beugrottam egy pizzériába. Enni egy pizzát. Nem tudom, mennyire vagy képben, szokták mondogatni, hogy a pizza hazája Nápoly és bezzeg ott még lehet kapni pizzát 4 euróért is. Ilyen szempontból Bari teljesen hasonló, a két nagyváros között 250 kilométer van csak. Elméletileg itt is lehet kapni pizzát 4 euróért. De ez csak elméleti ár, valójában ennyiért nincs pizza. Mindenhol felszámolnak 1-2 euró szervízdíjat fejenként, ha pedig nem a legalapabb margherita pizzát kéred, szépen felpörög a számláló. És akkor a gyémántárban mért innivalókról nem is beszéltem. (Négy deci sör négy euró, de kaptunk már Firenzében egy liter csapvizet is tíz euróért.)

Mint írtam, most a misszió az, hogy gps-be felvenni a fontos pontokat. A múltkori módszer látványosan megbukott, az ugyanis nem elég, hogy errefelé volt egy bolt. Bari belvárosa rács formájú, sűrű rácspontokkal. Hiába érzed a környéket, a pontos koordináta megtalálása gps nélkül reménytelen. Geocaching.
Viszont ez egyben vadászélmény is. Elképesztő eredményekkel. Ugye, a nemlétező piac. Aztán találtam két akkora boltot, hogy hipermarketnek is elmenne, de a választék…hogy mást ne mondjak, tízméteres sajtpult. Kezd határozottan tetszeni a város, lassan érdemes lenne ide is szervezni egy hedonista családi hétvégét.

A levadászott pontok

2016-10-20 14.00.35

Megfejtettem. A két erkély között volt valami tároló, ránézésre macskaalommal. Elég rondán nézett ki, nem is értettem, milyen dekoráció ez. Aztán rájöttem: ez egy óriási hamutartó. Innentől megnyugodtam: ez azt jelenti, hogy a dohányzási tilalom nem vonatkozik az erkélyre. A szomszédtól pofátlanul elloptam az asztalt, megint kicibáltam a babzsák fotelt, bontottam egy negroamaro-t és álomba füstöltem magam.

– A második napi túra útvonala –

Elmennek
2016.10.21; péntek

Reggeli kávécigi a teraszon. Közben az emberek nézegetése. Bombanő, belekarolva egy 55-60 körüli, túlzottan is nagyhasú pacákba. A pacák fiatalosan, fehér ingben, napszemüveggel, kicsit olyan Andy Vajna karakter. A csajszi kora reggel megsétáltatja a pénzeszsákját.

Kiborítottam a cuccokat az ágyra. Lássuk, befér-e minden a táskába. Az már látszik, hogy izlandi szintű pakolás lesz.

Reptéri busz. Az egyik buszmegállóban mind a három ajtón felszállt egy-egy férfi. Ellenőrök. Van ilyen nálunk is. Mind a hármon öltöny, kék ing. Az ellenőrzés végén udvariasan elköszöntek, leszálltak. Az ilyesmi már ritkább. Aztán az egyik utas udvariasan utánuk köszönt: viszontlátásra! Na, ez az, ami nálunk abszolúte nincs.

Szeku. Besípolt, ok nélkül. Taperolás. Zsebben szivar. Vegyem ki. Hosszú nap lesz. Aztán a táskát kerülőpályára küldték. Nyissam ki. Elővettem a dugóhúzót, mert általában az a gond. A hapi nézegette, majd intett, hogy mehet. Sajt van? – kérdezte. Majdnem rávágtam, hogy csak az van, de aztán csak bólintottam. Vegyem ki. Please no! – volt a szememben, aztán próbáltam elmagyarázni, hogy a táska alján van. Belenézett, látta, hogy odabent az anyagsűrűség a fekete lyukakéval vetekszik, így csak legyintett. Menjek a fenébe. Elképzelni sem merem, mi lett volna, ha kipakolom azt a tömérdek – összességében hat kiló – sajtot. De túljutottam.

Letettem a kapunál a csomagot, majd elmentem venni egy kólát. A sorban előttem lévő nő elképesztően sokat vacakolt, öt perc volt, mire kiválasztott egy croissant és egy ásványvizet, aztán kártyával fizetett… engem meg evett a fene. Sokáig magára hagyott csomag. Vagy ellopják, vagy felrobbantják.

Aztán sima hazaút. Mármint a repülőtérig. Utána úgy felb@sztam magamban az ideget, hogy ugrott a három nap pihenés, a három napnyi stresszmentesítés.
Úgy készültem, hogy kijövök a terminálból, taxi, 15 perc múlva otthon vagyok. Aha. A droszt előtt vastag, 50-60 méter hosszú sor. Ránézésre száznál is több ember. Az eső persze szakadt. Beálltam a sorba. Aztán leesett az állam: taxik olyan 2-3 percenként érkeztek. Számold ki: ez több óra várakozási idő. Tíz perc után feladtam, irány a busz.

Na ez az, ami nálam kifejezetten frusztráló lehetőség. 5 kilométerre lakom a repülőtértől, de arrafelé nincs semmilyen közvetlen járat. Be kell mennem a Köki-re és ott átszállnom egy kifelé menő buszra. Több mint húsz kilométer, durván másfél óra.

Ehhez tedd még hozzá, hogy szakadt az eső, a táskám pedig 14 kilós volt. Nem valami olyasmi, amellyel az ember sokat akar sétálni. Az esőben. De nem volt más értelmes lehetőség.

Aztán a busz beragadt a dugóba a Ferihegyi úton. Nagyon közel álltam hozzá, hogy zokogva tépjem apró darabokra a busz berendezését. Végül leléptem a Ferihegy vasútállomásnál, a túloldalról 266-os busszal közelítettem meg a lakásunkat, majd 1 kilométer séta. Esőben. Nehéz táskával. Itthon jutott eszembe, hogy mi lett a tablettel, de szerencsére csak a tokja ázott szarrá, a készülék megúszta. Én viszont agyilag teljesen lerongyolódtam. A 15 perc helyett másfél óra, ronggyá ázva, vacogva, fáradtan. Pedig megvolt a pénzem a taxira, ide nem is drága. Inkább nem részletezem, miket mondtam a diszpécserekre. Hogy ennyi eszük van. Én, ha látnám, hogy gyorsan nő a sor, benyomnám a piros gombot, hogy minden taxi a repülőtérre. Sőt, ha látom, hogy egyszerre érkezik több gép, kint pedig rohadt mocskos az idő és szakad az eső, akkor már eleve odarendelek vagy 50 taxit. Egy csomó ember állt ott, zsebében pénzzel, használni akart egy szolgáltatást és nem kapta meg. Helyette kapott egy gyomorszájast abból a kultúrából, melyet éppen meg szeretett volna látogatni.

Apró érdekesség, hogy pont ezelőtt az út előtt gondolkodtam el, hogy kocsival megyek a repülőtérre és leteszem a sárkányt a Holiday Lite parkolóba. Három nap, 4900 forint, a taxi meg oda-vissza 6000. Utána megnéztem a térképen. A parkoló a termináltól egy kilométer. Ez kifelé még elmegy, de belegondoltam, hogy visszafelé a nehéz csomaggal egy kilométer séta, miközben a taxi házhoz hoz… jó lesz az a taxi. Aha.

Aztán szombaton defekt, mert a lomtalanítás után nem takarítottak el rendesen, természetesen rohantam, természetesen az utolsó pillanatban tudtam még elvánszorogni a gumishoz, eh.
Olyan messzinek tűnik már Bari.

A Tisza-tó még mindig jó hely

Leutazás, buli
2016.09.30; péntek

Váratlanul időben tudtunk indulni – és ez később nagyon jól jött ki. Mi még pont lejutottunk az M3-ason Füzesabonyig, de rögtön utána jöttek a hírek, hogy egy csomó tömegkarambol van a sztrádán, meneküljön, aki tud. (Sajnálatosan érintettünk is volt a balesetben, Lászlónak ripityára tört az autója az egyik összecsúszásban.)

Az egészben számomra az volt a legfélelmetesebb, hogy a balesetek már kora délután benne voltak a levegőben. Én a három kajakkal amikor csak lehetett, mentem ki a külső sávba, de az emberek mintha hisztérikus pszichopatákká váltak volna. Egyszerűen senki nem engedett be előzni a belsőbe. Senki. Ha utolértünk egy hosszú kamionsort, kitettem az indexet, megvártam vagy tíz autót, aztán amikor láttam, hogy semmi hatása, az első kicsit is nagyobb lyukba kivágtam. Tudom, hogy balesetveszélyes, de most mit csináljak? A belsőben majdnem folyamatos volt a sor. Kajakokkal maximum 120-130 a tempó, azzal kivillogtak, letoltak, ha folyamatosan ott mentem. Na mindegy, én azért figyeltem arra, hogy ne legyen vészfékezés belőle, de arra tippelek, hogy nem mindenki járt el ennyire óvatosan, mert vagy 5-6 blokkolós fékezés így is volt a belső sávban. Aztán néhányból később tömegkarambol lett.

Megérkeztünk. Recepció.

– A másik szemely is felnőtt?
– Néha – néztem ki a kocsira.
Aztán odabent elmeséltem.
– Te most engem leinfantiliseztél? – háborodott fel Nej.
– Jaa… de milyen finoman!

Tényleg nagyon korán érkeztünk, a tegnapiak még a vízen voltak, a maiak még sehol. Kiszámoltuk, hogy ebből még sokára lesz bogrács, így ettünk pörköltnokedlit. Aztán szép lassan beindult az élet, megjöttek a túrázók, szállíngóztak a friss földrajzi ismeretekkel rendelkezők. (Ők voltak azok, akiket letereltek az M3-asról az Alföldre.)

Nagyjából a szokásos: a csajok nekiáltak pucolni, felvágni (bár Sándornál jobban senki nem tud szeletelni, ez tény), a hapsik meg a tűz körül babráltak. Nekem már csak egy pozíció maradt: én voltam az, aki nem csinált semmit. Elbírtam a feladattal.

Aztán odajött András.
– Józsi, szeretnék bekerülni a blogba.
– Az nem fog sikerülni – vont vállat mellettem Justin – Én Lengyelországban még a kajakomat is eltörtem ezért, aztán semmi.

Én meg csak pöfékeltem szótlanul. Hogyan nagyarázzam el, mennyire szigorúan veszem azt, hogy senki kivülálló nem szólhat bele a blogba, nem határozhatja meg, hogy miről írok és miről nem? Legyen az bármennyire jó barát, derék cimbora. Itt van például Albin, aki bedobott mindent, évekkel ezelőtt faragott nekem grönlandi evezőt, most hozott ajándékba egy masszív lilaakácot földlabdával, de nem, akkor sem fogom leírni, hogy Albin. (Jut eszembe, anno Albin faragott evezőt Andrásnak is és Justin-nak is.)

Szóval ment a szokásos bográcsolás. Valaki tüzet gyújtott, aztán András átvette. A megcélzott vacsora tárkonyos csirkeraguleves volt, a főszakács pedig András felesége. Justin is derekasan kivette a részét, bár most, ha agyonütnek sem ugrik be, mivel foglalkozott. A többiek is csináltak valamit.

A leves kifejezetten jól sikerült, az elfogyasztása közbeni elhalkulás pontosan jelezte a minőséget. Vagy az éhségünket. Utána hosszas beszélgetések, némi alkohol, pöfékelés. Kifejezetten sokat beszélgettem az András mellett álló emberrel, Justin-nal valahogy elkerültük egymást. Jó hangulatú este volt.

Tisza-tó
2016.10.01; szombat

Habár most 10 órai indulás volt előirányozva, inkább már hétkor felkeltem. Szeretem, ha mindenre bőven jut idő. Gyors reggeli, kávé csapvízből (megint nem vittem le a gázfőzőt, minek is, nagyon jól mutat a fiókban), persze utána megtaláltuk a közös konyhát, de ekkor már túlvoltunk a kávén. Fél tízkor lementünk a partra, és mint a mutatványosok, vártuk azokat, akik ki akarják próbálni az új kajakot. Másodiknak András vetődött rá, ügyes volt, nem borult ki. Aztán minimális késéssel, de elindultunk. 48 egység. Ebből négy darab kettes kajak, egy darab kettes kenu. Plusz négy kutya. Azért erre még a sokat látott tiszai horgászok is felkapták a fejüket. (Mást úgysem tudtak. A beszálláskor tuti, hogy Vásárosnaményig zavartuk fel a halakat.)
Előző este Andrással, mint önjelölt diktátorral megpróbáltuk egyeztetni az útvonalat, de nagyon jól rezonál az idők hangjával, mert egyből letagadta, hogy diktátor lenne. Anyiból igaza is volt, hogy a felvázolt útvonalnak köze sem lett a ténylegeshez. Ügyes fiú, jól álcázza magát.

Mindenki örült, amikor Justin barátja, a tegnapi balesetben érintett László végülis reggelre befutott. A kocsija ugyan darabokra tört, de a – Justin által – készített kajaknak semmi baja nem esett. És szemmel láthatóan László jókedvének sem.

Eveztünk. A sok hajóból álló mezőny erősen széthúzódott, a horgászok és a motorcsónakosok nagy örömére. Volt olyan motoros is, aki inkább visszafordult. Mindig mondtam, hogy errefelé találhatók a legudvariasabb vízi népek.

Poroszlón nem a megszokott helyen – a Csicsman kikötőben – kötöttünk ki, ennyi kajak oda sem fért volna a stéghez.

G0031148

Elindultunk kaját vadászni. Mi a lángos szekcióhoz csatlakoztunk. Többet kellett gyalogolnunk, de a lángos tényleg finom volt. Velünk tartott András felesége, Justin felesége és fia is. Jól megharcoltunk a darazsakkal, minden érdekelte őket: a lángos is és a lekváros fánk is. Illetve, mint később kiderült, Botond szája is. Őt belülről csípték meg. Alig volt darázsérzékeny, de szerencsére András feleségénél volt hisztamin.

Hazafelé nyílt vizen vágtunk át, a szél is feltámadt, de azért tengerélmény még nem volt. A Tiszavalki medence végén betepertünk a Szartosba, onnan pedig a klasszikus labirintus.

GOPR1160

GOPR1167

Ez egy nagyon szép útvonal, csak az a baj vele, hogy szinte mindegyik szezonzárón erre szoktunk menni. Ezért próbáltuk meggyőzni Andrást, hogy most más legyen, de kiderült, hogy ő csak a publikum elé kilökött hamis diktátor volt. Egy ideig még bizakodtunk, hiszen Poroszlóig bármi lehetséges volt, de később rájöttünk, hogy hiúak voltak a reményeink, ugyanazt az utat jártuk be, mint máskor, csak most fordított irányban. Ettől függetlenül mindenki elégedett volt, az útvonal még a kevésbbé edzetteknek sem okozott problémát, délután négy körül már visszaértünk, így volt idő bőven az újabb esti bográcsolásra.

Kikötéskor nem vettük észre őket, de mint utólag kiderült, volt rajtunk kívül más érdekesség is a strandon. A kempingben a szomszéd faház lakói freestyle kenusok voltak. Tudom, most hülyén nézel rám, de először én is úgy néztem rájuk. Ha jól értettem, ez egyfajta kenu-balett. A pacák beül a kenuba tüllruhában valami öltönyben és figurákat mutat be – magával is, a kenuval is – a pontozóbírák meg pontoznak. Hihetetlen. Még csak nem is hallottam erről a sportról, erre belefutok olyanokba, akik űzik.

Vasárnap reggel mondtam Péternek, hogy kikkel találkoztunk.
– Hogy mondtad, Józsi? Mit csinálnak?
– Freestyle kenu.
– Az mi?
– Gondolom, ülnek a kenuban és teljesen szabadon eveznek.
– Óh, nálunk a Lazafröccs csapat ezt már a marathon startjakor is tudja!

Vissza a szombatra. Sikerült a kikötés után szerencsés pillanatban elkapnom Justin-t, hogy megnézze az új kajakom ülését, meg belepróbáljuk az általa ajánlott ülést. Úgy néz ki, stimmelnek, szóval valamikor ősszel elvégezzük a mútétet. Tibortól is kaptam tippeket a háttámaszra. Jó, ha az embernek ilyen lelkes barátai vannak.

Aztán szombat esti buli. Most János főzött. (Igen, ez egy ritkaságszáma menő hétvége volt, László csak nézte a bográcsot.) Babgulyás volt megcélozva, ez sem sikerült rosszul. Kevesebbet kellett dolgoznunk (mondom én, aki megint a semmit nem csinálók táborát gazdagítottam), mert János a munka nagy részét már otthon elvégezte. Itt is tízperces néma csenddel adóztunk az ételnek. Utána szabadfoglalkozás. Attila elhozta az uniciklijét, melyre óriási lelkesedéssel vetette rá magát a kajakos csapat, kocsiról kocsira pattogva a kempingben. Mindig volt kin röhögni.
A magam részéről nem maradtam sokáig. Előző este rosszul aludtam, elálmosodtam, fél tízkor elsétáltam a faházunkhoz. Ennyire futotta.

A vasárnapról túl sokat nem tudok írni, a partról még integettünk a többieknek, utána viszont indultunk haza. Vendégünk van. Az a hülye holland, a Van Dógom.

Búcsúzóul álljon itt egy kép. Az a kép, amikor 48 egység partra száll, miközben a Nap, átérezve a pillanat nagyszerűségét, laposan sütve csodálatos fényeket varázsolt a tájra.

GOPR1178m

Balaton Végtelen 06/06

Keszthely – Balatonmáriafürdő
2016.08.06; kedd

A becélzott nyolc órakor felkeltem, aztán hosszas imádkozások után levánszorgott egy met.hu. Más nem, viszont elsőre ennyi is elég volt. Azt írták, hogy délig szar idő lesz, mely utána gyorsan eltűnik, visszaengedi a nyarat. Összefutottam Péterrel, az ő meteorológus ismerőse is ugyanezt mondta, így gátlástalanul visszafeküdtünk aludni.
Tulajdonképpen elképesztően laza és jó hangulatú délelőttöt kaptunk. A szél persze fújt és valami eső csapkodott is folyamatosan, de antik bútorokból formás base camp-et építettünk az előszobában. Irgalmatlanul ráértünk. Gabi tojásrántottát sütött, nekem bőven belefért a reggeli mellé a kávé/szivar kombó. És még mindig üres óráink voltak az indulásig.

De azért délben már készen álltunk. Ekkor futott be Imre.
– Nem vagytok normálisak – közölte, amikor meglátta, hogy pakolunk.
– Miért?
– Pont a legnagyobb viharban indultok neki.
– Nekünk azt mondta a meteorológia, hogy innentől lesz szép idő.
– Hülyeség. Odakint tombol a szél.
– Majd kikerüljük. Úgyis el akarunk menni a Zala folyóhoz.
– Ti tényleg nem vagytok normálisak. Abban a sarokban van a legkutyább idő. Ott nem szélcsatorna van, hanem centrifuga. Biztosan ezt akarjátok?
– Hát, izé, nem. De a balatonkerülés így néz ki. Muszáj.
– Nem vagytok normálisak.

Volt bennünk egy kis idegesség. De elindultunk.

Durva volt. Kegyetlenül, állatiasan durva. Viharos szelet, túlméretezett hullámokat kaptunk, tökéletesen hátulról. Ez első rénézésre olyan hurrá dolog, hiszen evezni sem kell, csak egyensúlyozni, de valójában ez már nem öröm. Az erős hullám megemel és egyben meg is csavar olyan kilencven fokkal. Persze, nyomhatod a kormánypedált, de a kormányod nagy része ilyenkor a levegőben lóg, alig ér valamit. (A kisebb hullámoknál igen, de a nagy fordításokat a nagy hullámok produkálják.) Ki vagy szolgáltatva az ítéletidőnek. Csípőből ficánkolva, derékból döntve, evezővel támaszolva és ráhúzva tudsz kinlódni. A trükk az, hogy ha az első hullám befordít, és nem vagy felkészülve a következő erősre, akkor az simán beborít. Azaz ha nem tudod kivédeni az első hullám fordítását, akkor pánikszerű gyorsasággal kell irányba tenned a kajakot, hogy megküzdhess a következővel. És ezt csináltuk, több, mint egy órán keresztül. Az, hogy végig ordítva káromkodtam, semmit nem jelentett. Az, hogy végig halálfélelemben eveztem és kétszer úgy befordított a hullám, hogy azt mondtam, vége, de valahogy csak kikeveredtem belőle, szintúgy csak epizód volt. Amikor megláttam végre a Zala torkolatát, minden erőmet bedobva csak tepertem befelé. Nem érdekelt. Csak ennek legyen már vége.
Odabent a többiek kérdezgettek, de senkinek nem tudtam válaszolni. Csak néztem magam elé. Egyszerűen az univerzumomban nem volt más személy. Én voltam benne és a túlélés.
Aztán persze összeszedtem magamat. Még mosolyogtam is. A Zala teljesen nyugodt, szélmentes volt. Csorogtunk. Beszélgettünk. Közben folyamatosan analizáltam. Miért éreztem én élet-halál harcnak az egészet, a többiek viszont miért élvezték ugyanezt fülig érő szájjal? Gyors és magától értetődő a válasz, ha összehasonlítjuk a kajakokat. Az enyémen a kormány felső forgáspontú, azaz könyebb szállítani, de kisebb része merül a víz alá. A többieké alsó forgáspontú, azaz vacakabb szállítani, de mélyebbre tud merülni. Aztán a másik két kajakon volt a kormány mellett szkeg, az enyémen nem. Szóval ezek mind tények, de szvsz nem itt rontottam el. Ez volt az első út, amikor nem neoprén cipőben eveztem, hanem szandálban. Az elején kipróbáltam, működött a kormány. Látszólag. Ugyanis szandálban csak kicsit tudtam fordítani rajta. Ez sík vizen elég is volt, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell a kormányt finomhangolnom. Pedig kellett volna. Ugyanis viharos időben ezek a kis kormánymozdítások már kevesek voltak. Azaz úgy csináltam végig ezt a nem kicsit durva terepet, hogy a kormányom használhatatlan volt, szkegem pedig nem is létezett. Nem csoda, hogy pánikoltam. (De persze jó lecke is volt, hiszen azt jelentette, hogy szkeg nélkül és forgathatatlan kormánnyal is képes vagyok átmenni egy ilyen durva terepen. Igaz, közben kifolyik az agyam a fülemen.)

No mindegy, ott jártunk, hogy béke és boldogság, csorogtunk a Zalán, etettük a hattyúkat és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat. Elmentünk a zsilipig, aztán visszafordultunk. Megint a hattyúk… és visszaértünk a folyó torkolatához. Ahol elhűltem. Konkrétan lefagytam. Sokkal nagyobbak voltak a hullámok azoknál, amelyekkel megérkeztünk. Nagyobbak voltak azoknál, melyekkel tegnap azon az utolsó 2,5 kilométeren küzdöttünk. Gyors fejszámolás: tegnap 2,5 km teljes erővel elkövetett harc ment le egy óra alatt, most viszont még hátra van 26 kilométer. Ezen a terepen.
Kész. Erre én képtelen vagyok. Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük meg tudják-e evezni. Bólintottak. A hősök. Végül abban maradtunk, hogy visszacsorgok a Zala hídig és előkészítem szállításra a felszerelésemet. Péter pedig értem jön kocsival, miután beérkeztek.

Bocs fiúk, de nekem ez nem megy. Elfáradtam agyban.

Ők nekivágtak, én pedig visszaeveztem a hídig. Kiszálltam. Felmértem a terepet, teljesen rendben volt. Rágyújtottam egy szivarra. Időmilliomos voltam. 50 perc múlva elpöcköltem a csikket és kezdtem volna átöltözni, amikor hívott Péter.
– Józsi, itt vagyunk Berényben.
– Egészségetekre.
– De a vízről hívlak,
– Tegnap még hugyozni is tudtál ilyen időben. Miért kellene meglepődnöm?
– Na figyelj. A Zala torkolata után a terep csak 500 méterig szar. Utána folyamatosan enyhül. Berénynél már annyira sima, hogy ha nem is tükör, de olyan, amilyenben tegnap elemet cseréltél a gopro-ban.
– Hmm. Elgondolkodtató. Mennyi ide Berény?
– Négy kilométer.
– Azt mondod, vágjak bele?
– Azt. Mi meg visszamegyünk érted.
– Felejtsd el. Találkozzunk a Zsé kikötőben. Szélvédett. Addig ti ebédeltek. Így nem veszítünk időt.
– Visszamegyünk érted.
– Ne gyertek vissza.
– De.
– Ne.
– Ez parancs.
– Jézus. Csináljatok, amit akartok.
– Nem értettem a választ.
– Hjaj. Parancs, értettem.

Becuccoltam a kajakba, kicsorogtam a torkolatig. Nem változott semmi. Viharos szél, elképesztő mennyiségű haragos, tarajos hullám. Asztakurva. De menni kellett.
Beleálltam szemből. Úgyis beljebb kell kerülnöm, mert az alacsony déli parton nem lehet evezni. Aztán úgy enyhe ívben haladtam. Igyekeztem a hullámokat részlegesen szemből venni, igyekeztem el is távolodni a parttól, de egyben követni is a partot. Furcsa kompromisszum volt, de működött. Csak éppen 500 méter után nem történt semmi változás. 1000 méter után sem. Sőt, három kilométer után sem. Küzdöttem, mint malac a jégen, a hullámok óriásiak voltak, a szél erős és ez egész pont olyan volt, amilyen viszonyok miatt eleve nem is akartam belemenni ebbe a terepbe. A többiek pedig sehol sem látszódtak.
Fogcsikorgatva eveztem. Persze ezerrel koncentrálva mindenre, hiszen. Fejben pedig elképzeltem, hogyan fogom kínzócölöphöz kötözni Pétert.
Aztán Berény környékén feltűntek.
– Fasza a terep – jegyeztem meg.
– Józsi, haragszol?
– Á, nem. Ugyan miért?
– Úgysem fogod elhinni. Mi még hullámot sem kaptunk.
– Igazad van. Nem hiszem el,
– El tudod képzelni, hogy direkt átbaszlak?
– Eh. Igaz. Nem.
– Na ugye. Amikor mi jöttünk itt, teljesen sima volt a víz. Meg sem fordult a fejemben, hogy fél órával később viharos lesz.
– Remek.

Aztán tepertünk. Amilyen szar volt az időjárás, túl sok beszélgetésre úgysem volt időnk. Tény, hogy Balatonberény környékén egy kicsit csillapodott a szél. De utána ismét visszadurvult. Amikor elértük Zsé kikötőjét – ez Balatonmáriafürdő és Balatonkeresztúr határán van – a szél szószerint befújt minket a kikötőbe. A legkomolyabb problémánk a lefékezés volt a stégnél.

Ekkor már délután háromra járt az idő. Dacosan és elkeseredetten néztük az időjárást a mobiltelefonon. Ugye egész nap mindenki mindenhol azt nyomta, hogy délben elül a vihar, havajdídzsi. De tényleg mindenki: windguru, windyty, met.hu… aztán a francokat. Ide, a fonyódi medencébe valahogy beszorult egy szélvihar, egy olyan, amelynek elfelejtettek szólni, hogy lassan abba kellene hagynia, a többiek már rég hazamentek.

Titokban abban bíztam, hogy az egyórás ebédszünet alatt csillapul az időjárás, de lófaszt. (Elnézést, de az adott szituációban leegyszerűsödtem.) Kisétáltam a stég végébe, megnéztem a hullámokat, majd belegondoltam abba, hogy innen még 16 kilométer Fonyód, az időpont meg 16.00, azaz 3,5 óránk van, dühöngő szembeszélben, na ezt az én tempómban tutira nem csináljuk meg. Ők, a sajátjukban talán. Meg, őszintén szólva, semmi kedvem sem volt egy újabb hősies erőfeszítéshez. Én már az első 7 kilométeren kipukkadtam agyilag. Nincs tartalék fejben.

Odaadtam Péternek a slusszkulcsot, jó szerencsét kívántam mindkettőjüknek és lerogytam egy padra. Oké, szivar. Aztán átöltözés, pakolás, kajak átcuccolása az autó parkolóba, majd a cuccok áthordása, persze, volt dolgom, de ez már mind automatikus volt. Az eszem közbem azon járt, mi lehet velük. Ránéztem a met.hu-ra, azt írták, hogy a fonyódi medencében 50 km/h-ra erősödött a szél. Ekkor röhögtem fel harsányan, mert eszembe jutott, hogy az első napokban milyen lelkesen vetettük bele magunkat a nagy hajók farvizébe: végre egy kis hullám!

A teljes – általam megtett – útvonal: 16,42 kilométer.

De a hosszú üldögélésnek is meglett az értelme. Nejjel együtt kajakflotta bővítést tervezünk, és most bejött a képbe egy váratlan kajak. Egy negyedik. Tök jó lenne, de… Aztán amíg üldögéltem, kivariáltam, hogy honnan lesz rá pénz és hol tároljuk. Jöhet.

Mondjuk, nem biztos, hogy normális vagyok. Két ilyen kajakos kirándulás után, ahelyett, hogy a fékre lépnék, még fokozom a tempót.

Péter kilenc körül érkezett meg. Éppenhogy beértek még szürkületben.
Gyorsan összepakoltunk, visszavittem a kocsijához, aztán tűz haza.

Itthon valami enyhe lefolyású buli lehetett a hétvégén, szemmel láthatóan mindenki hozott valami italt, de alig fogyott valami. Sebaj emberek, hazaérkezett a kapacitás.

Link:
A túra teljes útvonala (letölthető)

Balaton Végtelen 05/06

Badacsonytomaj – Keszthely
2016.09.05; hétfő

Arany alvás. Évek óta nem aludtam ilyen jól, évek óta nem tett ennyire jót velem az alvás. Szuper volt az ágy, szuper az ágynemű és gátlástalanul aludtunk kilencig. Ez olyan 10,5 óra alvás. Ébredés után rögtön elrohantam a klotyira és megszabadultam mindentől, ami két napja kínzott. A lábam is rengeteget javult. Szédülés, hányinger, mind elmúltak. Harapós lettem. Vihar? Gyere.

GOPR1133

Jött. Persze először csak az egyik lábát tette be az ajtón. Mi reggeliztünk, kávézgattunk, szépen, óvatosan, az idő pedig folyamatosan borult, végül le is szakadt az ég. De a reggeli meteorológia ugyanazt mondta, mint az esti. Azaz a terv nem változott. 11-kor, ha a fene fenét eszik is, elindulunk. 24 kilométer, durván négy óra. Ha szerencsénk van, még kevesebb is lehet. A lényeg, hogy a délutánra ígért második vihar már védett helyen érjen minket.

Időben startoltunk. Meg esőben. De a lengyel napok után fel se vettük. Félóra múlva el is állt.

GOPR1137

Ezt a fényképet azért lőttem, mert el se tudtam képzelni, hogy ezen a napon még ilyen időnk is lesz.
Sőt. Ugyanitt képes voltam a gopro kamerában elemet cserélni. A vízen. Ugyan izgett-mozgott, de sikerült.

Na, később erre esélyem sem lett volna. Ahogy haladtunk előre a Keszthelyi öbölben, úgy lett egyre erősebb a szél, hullámosabb a víz. Végül 2,5 kilométerrel a cél előtt lecsapott az igazi, vadállatias balatoni vihar. (Egyből fel is lőtték a kettes viharjelzést.) A szókincsem jelentősen beszűkült, gyakorlatilag végig azt mantráztam, hogy miafasz és asztakurva. Durva nagy hullámok, 60+ km/h szél, minden mozgott, leginkább kiszámíthatatlanul.
A 2,5 kilométert kábé egy óra alatt tettük meg. Egy óra harc, teljes erőbedobással. Miközben orrunk előtt volt a cél.

Közben láttuk, hogy a vihar egy vitorlást is elkapott. Szenvedett ő is. Döntötte a gépet, de a vihar sem ma jött le a falvédőről. Túlzottan persze nem sajnáltuk, elég volt nekünk a magunk baja. Én konkrétan kataton állapotban eveztem, csak arra koncentráltam, hogy a következő hullámot túléljem és legalább pár centit haladjak evezőcsapásonként. Gabriella élvezte a helyzetet és magabiztosan haladt. Péter? Ő meg csak röhögött az egészen. Ebben a viharban megállt pisilni. Amihez még sík vizen is kell egy kis akrobatika. Lerendezte. Aztán látta, hogy én eléggé feszült vagyok, emiatt úgy döntött, hogy időnként bevár. Azaz meg-megállt és hagyta, hadd játszon addig a vihar a kajakjával. Ennyi szórakozás neki is járt.

Nem hittem volna, de egyszer csak elfogyott a táv. Becsúsztunk a Yacht Club csatornájába, eltűnt a szél, eltűntek a hullámok.

GOPR1139

Konkrétan ilyen időnk lett. Ugye, hihetetlen?

A napi táv: 23,2 kilométer.

Kisiklottunk a stéghez, kiszálltunk. Rögtön utánunk beérkezett a vitorlás is.
– Nem vagytok normálisak – közölte Imre, a szkipper.
– Naná – válaszoltunk – Erről szól a történet.
– Az öbölben van egy sáv, ahol ilyenkor nem szabad tartózkodni. Mehettetek volna a part mellett.
– Az megalkuvás.
– Így meg majdnem belefulladtatok.
– Ugyan már. Senkinek nem lett semmi baja.
– Igen? – húzta fel Imre a szemöldökét – Hát ezt a faszit már többször is majdnem kimentettem!

És Péterre mutatott. Mindenkiből kitört a röhögés. A csapatban kimagaslóan Péter a legerősebb, és bőven van tapasztalata is. De aztán belementünk a játékba. Péter eljátszotta, hogy ő egy lúzer, mi meg harapdáltuk a szánk szélét, Imre pedig előadta, hogy szerinte Péter hányszor veszítette el a kontrollt a kajakja felett, hányszor fogyott el erőben is, fejben is. Péter pedig irult-pirult.

Mielőtt gyorsan véleményt alkotnál, Imre kifejezetten jó arc volt. Tudta, hogy a klubban minket várnak, tudta, hogy kemény idő lesz és csak azért hajózott ki, hogy minket bekísérjen. Az, hogy félreértette a szituációt, az persze vicces és mi ki is hoztuk a helyzetből a maximumot, mert aljas dögök vagyunk. De ettől még óriási respekt Imrének.

Meglepő módon fél négykor már a parton voltunk. A kocsmában 15-16 között számítottak ránk, azaz atompontosak voltunk. Elpakolásztunk, átöltöztünk és négykor már vártuk a kaját. Gazdag húsleves, utána sertéspaprikás nokedlivel, uborkasalátával. Bőven meglocsolva sörrel. Mindezt úgy, hogy félórával korábban még azt éreztem, az életemért küzdök. Tudom, közhely, de hidd el, itt pontosan át tudtam érezni, mennyire változatos és sokszínű ez az izé, ez az élet.

Kikötés után kiraktuk a ruháinkat száradni, persze jött az újabb vihar, eh, a szokásos kinlódás.

Ebéd után… nem történt semmi. Ültünk az asztalnál, ki kávét, ki sört tolt, élveztük, hogy miénk a nap. Ma már nincs evezés. Befejeztük. Piszkosul ráértünk. És egy kocsmában ültünk, ahol ha azt mondjuk, hogy kérünk még egy narancsos kacsát, akkor Ági azt is megoldja.

Aztán észrevettük a dobogót az udvaron.

CAM02366

Láttál már ilyet? Az első helyezett szerényen pózol, egy üveg sörrel a kezében, a második viszont sörrel és szivarral vigyorog pofátlanul. Péter pedig csak a harmadik lett, de ez érthető, hiszen őt majdnem menteni kellett.

Innentől tulajdonképpen nem történt semmi említésre méltó egész délután. És ez jó. Ültünk, dumáltunk, zrikáltuk egymást. Jöttek mindenféle népek – ez a Yacht Club leginkább hozzánk hasonló őrültekből áll – beszélgettünk velük. Megnéztük a kajakraktárt, csorgott a nyálunk. (Ennek később lettek is következményei. Ugye, vettem egy kajakot.) Szóval elvoltunk, jól éreztük magunkat, még az idő múlását sem érzékeltük. Illetve annyiból igen, hogy ezerrel próbáltuk összerakni a következő napot. A reggeli előrejelzés szerint erősebb lesz a szél (ennél?), jó lett volna este friss előrejelzést olvasni. Nyilván néztük a meteorológiát. Péter hívta az ismerősét, mi Gabival küzdöttünk a mobilnettel. Vesztettünk. Hihetetlen, de a Balaton alján, Keszthely és Fonyód között egyszerűen nincs mobilnet. Nulla. Azaz nem lassú, hanem nincs. Felfoghatatlan. Windguru, Windity, Met.hu… ezek mind jó dolgok, de net nélkül kenhettük a hajunkra. És ez nem Mucsaröcsöge, ez Magyarország egyik kiemelt idegenforgalmi régiója, benne két várossal. Telenor. Hipernet. 4G+. Ja. Most majdnem csúnyát írtam.

Na mindegy, első körben annyi körvonalazódott, hogy a nagyon korai indulásnak nincs értelme. Kelünk nyolckor és majd meglátjuk.

Balaton Végtelen 04/06

Zamárdi – Badacsonytomaj
2016.09.04; vasárnap

Valami elképesztően vacak éjszakám volt. Először kirázott a hideg. Majd rámtört egy brutális hányinger. Többször is felálltam, hogy mese nincs, mennem kell. Aztán valahogy mégis leküzdöttem. Utána jött egy hőhullám. A mobilhome jéghideg falára tapadtam, hogy hűtsem magamat. És folyamatosan zakatolt az agyamban egy rémálom. Hiába ébredtem meg, ahogy visszaaludtam, ment tovább. Lengyelül volt.

Nem voltam üde és friss reggel hétkor. Dacára, hogy forradalom zajlott a pocakomban, a sokadik próbálkozásra sem jutottam dűlőre. Pedig bedobtam az ultimate kávé/cigi párost is.

Így is indultunk el. Gondoltam, majd kievezem ezeket magamból. Aha. Pluszban bejött melléjük a szédülés. Ami kajakon annyira nem szerencsés.

Mára nem terveztünk sokat. 35 kilométer. Ez már elég a viharra felkészüléshez. De…

Az első 15 kilométer Balatonakali volt. Nem egy nagy táv, olyan felkeltünk, aztán evezünk pár órát. Nem is akartunk itt ebédelni. De a lányoknak palacsinta hiányuk volt. Bebukták: a palacsintás már bezárt. Én viszont ráborultam egy korsó búzasörre. Szénhidrátot nekem, sok szénhidrátot. Aztán megnéztem a weben a kék gyógyszert, melyet a csajok tömtek belém.

  • Nos, először is a leírások alapján nincs neki semmi _olyan_ hatása. Elég rendesen feltúrtam a netet, de sehol sincs még csak célzás sem arra, hogy ez a cucc felpattintja a fickót.
  • Másodszor viszont pont ez volt az, amely nekem kellett. Gyulladáscsökkentő, sebgyógyító.
  • Csak éppen két gyógyszeremmel is akadt.
  • És a mellékhatásai között ott volt a hányinger és a szédülés is.

Fasza.
De azért örültem. Végülis nem vagyok beteg, ez az egész csak mellékhatás. Ha leállok a szerről, akkor minden rendbe jön. Eltekintve a lábamtól.

Nem eveztünk nagyot. A csajok nagyon rákattantak a palacsintára, a következő ilyesmi hely Zánkán volt.

Itt már a kikötés sem volt egyszerű. Az északi parton a Balcsi általában magas, ha alacsony vízben szeretnénk kiszállni, akkor az általában a gyerekmedence. Zánkán két kajakot engedtek itt kikötni, többet nem. Azaz Péterrel el lettünk zavarva a vízibicikli stégre. Oké, kitekergettük magunkat, de nagyon nem ehhez szoktunk. Ember, eddig az összes balatonkerülésen embert is alig láttunk, szabályok pedig nem léteztek. Pedig csak pár nappal később csináltuk.
Ellenben működött a strandétterem. Palacsinta ugyan nem volt, de házi gyártású pizza igen.
Sajnos.
Valahogy megéreztem, hogy csak a felét szabad megennem. A többiek betolták az egészet. Aztán Tomajig mindenki böfögött és igyekezett nagyokat nyelni.

Na most, nem kifejezetten Zánkát akarom bántani. Egyszerűen csak az utószezon első hetében a strandkocsmák már kármentő üzemódban működnek, azaz kiszórnak minden gyanússá vált dolgot. Rajtad áll, hogy eszel-e belőlük. (Az éttermek nem játszanak. Azoknál nem csak a szezon létezik.)

De előrerohantam. Hol volt még ekkor Tomaj?
Eredetileg itt végig a part mellett terveztünk menni – hiszem ma csak olyan 35 kilométeres laza napunk van, belefér a kószálás – de aztán jó érzékkel elkezdtünk öblöt vágni. És igen, Révfülöp környékén bejelentkezett az időjárás. Hahó, van nálam még egy adag szél. Érdekel valakit?
Megkaptuk. Szembe.
A sebességünk leesett 6-7-ről 4-5-re. Miközben ugyanúgy, ha nem erősebben húztunk. És még hátra volt 18 kilométer. Vicces, mi? Gondolom, a matekfaktosok már kiszámolták, durván négy órán keresztül szenvedtünk ebben az időjárásban. Négy óra kemény birkózás. Pihenés nélkül. Miközben nekem már reggel sem volt semmi kedvem ehhez a naphoz.
Nem is akarok róla sokat írni.
Megérkeztünk.

A napi távolság: 33,7 km.

Orsolya ekkor már túl volt az első infarktuson. A recepciós bácsi ugyanis egy vidám öregúr volt. Egyből meglátta a szituációban rejlő szivatási lehetőséget. Közölte Orsolyával, hogy az autója ugyan ott parkol a kemping bejárata mellett, de mivel ez az autó már napok óta ott állt és senki nem tudott róla semmit, így bejelentették a rendőrségen, a rendőrök pedig lefoglalták. Orsolya rommá omlott. Aztán a recis faszi nekiállt röhögni. Jó vicc volt.

Mindettől függetlenül ez volt a legjobb kempingünk. A legjobb szállás, a legjobb kiszolgálás. Ha az időjárás is odatette volna magát… de hát nem tette.

Miközben még utoljára leültünk dumálni, kiderült, hogy Etelka túlnőtt önmagán. Valami olyasmit csinált, melyet képtelenség űberelni. Egyedül, tehát mindenféle stabilizálás nélkül, kimászott a kajakja hátsó fedélzetére, majd belekakilt a szapolyba, kimosta és visszamászott a kajakba. Leesett állal néztünk rá. Istennő.

Szóval meglett ez a nap is. Ez volt a leghosszabb evezős napunk. Miközben ez volt eddig a legrövidebb táv. Hiába, a viharos szembeszél tud érdekes trükköket. És ez várhatóan csak rosszabb lesz.

Mindegy. Túl voltunk rajta. Orsolyát elbúcsúztattuk, aztán mindenki tisztába rakta magát. Vacsoráztunk. Söröztünk. Pálinkázunk. Szivaroztam. Ezerrel néztük a meteorológiát. Péter felhívta a meteorológus ismerősét. Mindenki azt mondta, hogy a vihar megjön éjjel, nappal 11 és 16 között lesz egy csendes lyuk, de egyébként Armageddon. Még felhívtuk Keszthelyt, hogy sertéspaprikást kérünk nokedlival és jöttünkre fél négy körül számítsanak, kelet felől. Aztán ökörködés, jó sokáig. Hiszen ráértünk, a 11-es induláshoz elég a 9-es ébresztő.

Balaton Végtelen 03/06

Alsóőrs – Zamárdi
2016.09.03; szombat

– Nem horkoltam? – kérdeztem reggel Pétertől.
– Nem. Miért?
– Mert kétszer is arra ébredtem, hogy hanyattfekve alszom.
– Nem szoktál?
– Nem. Utálom.
– Akkor most miért nem tudtál hasonfekve maradni?
– A fene tudja.

Jó anyag ez a gyógyszer.

Reggeli. Pakolás. Aztán az extra műsorszám: lehúzni a kajakokat a partra. Orsolya vette kamerával. Direkt megkértem, hogy koncentráljon arra a pillanatra, amikor Péter házilag barkácsolt kiskocsija összecsuklik, az enyém meg fütyörészve halad tovább. De lemaradt róla. Vagy Péter többet fizetett.

GOPR1104

A képen már a megérkezés látható. Az én kiskocsim még áll, mint a cövek, Péteré útközben elhalálozott.

Vízreszálltunk. Péter udvariasan beemelte a lányokat, nehogy vizes legyen a bábójuk, bezzeg engem, akinek tényleg száraznak kellett volna maradnia, nem kapott ölbe. Utána gyönyörű napsütésben, sugárzó optimizmussal nekivágtunk az újabb evezős napnak.

Én annyit variáltam, hogy spricó nélkül eveztem ugyan, de a törölközőmet beterítettem a combjaimra. Így védtem magam a leégéstől és védtem a sebet a víztől. Nagyjából. Mert azért a törcsi csak szedett össze vizet, de ha forgattam, akkor kibírt egy napot. A módszer működött, de sokkal kevesebbet tudtam izegni a kajakban.

Eltelt félóra és megálltunk. Gabriella Anyánk ugyanis bevezetett egy szigorú szabályt: félóránkánt összekapaszkodunk és mindenki iszik valamennyi vizet. A sör nem számít. Ugyanis meleg van, sportolunk, nagy a veszély, hogy kiszáradunk.

GOPR1106

Aztán mentük tovább. Néztem, hogy a lányok milyen szépen, harmonikusan eveznek. Jóval előttünk. Ezen úgy el is töprengtünk Péterrel.
– Érted te ezt? Eddig mondhattuk, hogy üvegszálas kajakkal meg wing lapáttal mennek, de most mindketten PE kajakban ülnek, Gabi gyerekevezővel, Orsolya meg egy nehéz tartaléklapáttal, aztán mégis csak a hátukat látjuk.
– Hát, ja. Akkor más magyarázat nincs, ezek a csajok nagyon erősek.
– Lehetséges… lehetséges. De akkor magyarázd el nekem légyszives, hogy miért mi cipeljük a parton az ő kajakjaikat is?

Nincsen kajakozós nap pisilési akrobatika nélkül. Például ezek a kajakok azért csak imbolyognak egy kicsit, egyik lábbal az egyikre, másikkal a másikra guggolva nem olyan stabil az érzet. Javasoltam Péternek, hogy kezdjünk el közben vadul evezni, hiszen a sebesség stabilizál, és még vizisízhet is közben a leányzó. Aztán felvetődött, hogy ha a hölgy hanyattfeküdne a fedélzeten és onnan pisilne fel a levegőbe, akkor stabilabb lenne a pozíciója. Persze mi csak dumáltunk, nem láttuk, valójában mi is történik mögöttünk. Mindenesetre amikor vizet éreztem a hátamon, felsikoltottam, de megnyugtattak, hogy ez már csak a kajaklemosás volt.

Ebéd Kenesén, a Honvéd üdülőben. Ezt a legutóbbi túrán járattuk be. Akkor rendezvény volt, mi hamar otthon éreztük magunkat, aztán később derült ki, hogy a rendezvény a szellemi fogyatékosoknak lett megszervezve, de még mindig otthon éreztük magunkat. Nos, most ilyesmi nem volt, tömeg viszont igen. A kiszolgálás továbbra is a balatoni szisztéma legalja és még a menekülési útvonalakat is elvágták (palacsintás/hamburgeres bódék zárva), nem is bírtuk kiállni a sort, ettünk hideget.

Innen egy bátor öböllevágással mentünk tovább. Szép volt az a rész, melyet kihagytunk, de mára elég nagy táv volt enélkül is előirányozva, a vihar meg nagy úr.

Szabadi-Sóstó környékén, konkrétan a siófoki Aranypart kempingnél értünk partot. Közben kiderült, hogy Etelka újabb szintet ugrott: nem kellett neki négy kajakból álló sziget, egyszerűen csak összekapaszkodott Péterrel, majd kimászott a saját kajakja végébe és az egészet elrendezte egy szapolyba. Elképesztően ügyes csajszi.
Péter nem is győzött lelkesedni.
– Te, Józsi, mi itt most valamire nagyon ráéreztünk. Meg tudjuk váltani a világot!
– Mire gondolsz?
– Megoldottuk a világ egyik nagy problémáját! Gazdagok leszünk!
– Úgy érted, hogy nyitunk egy vállalkozást, miszerint csajokat pisiltetünk akrobatikusan a Balaton közepén?
– Hm, így már nem is hangzik olyan jól. Bár ha a parton meg indítanánk egy távcsőkölcsönző vállalkozást…

Aztán várt ránk egy lélekölő 15 kilométeres evezés. Ha van monoton, unalmas part a Balatonnál, akkor a Szabadi – Siófok – Zamárdi táv ilyen. Az egyedüli vizuális élmény az északi part, mert az viszont innen a legszebb. Én menetközben azért erősen figyeltem a lányok evezési technikáját és itt éreztem úgy, hogy ki kell próbálnom. Jól sikerült. Túl jól. Egyszer csak otthagytam a csapatot, beleszédültem a sebesség mámorába és csak mentem, mentem, lobogott utánam a hajam. Az a pár szál. Nyilván a tempót nem bírtam végig, de így is elképesztő időt mentem.

Egy jó tanács. Ha hullámra vadászol, a katamaránokat kerüld el messziről. Bementem az egyik farvizére, de hullám egy gramm sem volt. Ellenben örvény, az annál inkább. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mi csavargatja ennyire a kajakot.

A napi távolság: 43,55 km.

Mondanom sem kell, a Zamárdi kempinget is átépítették. A GPS egészen a kiszálló sólyáig vitt, csak éppen a sólya már nem létezett. Valahogy kievickéltem egy vaslépcsőn.

Nevezhetnénk akár véletlennek is, de furcsa volt, hogy azok, akik odajöttek hozzánk dumálni, nagyjából mind Pouch tulajok voltak. Pedig az egy 40 éves, meglehetősen elavult cucc.

Itt is, kiszálláskor letámadott egy bácsika, hogy az ő Pouch-ja, az bezzeg. És igen, ez tengeri? Nahát. Mitől az? Mert az unokának már ilyen kell. Próbáltam válaszolni, de hamar elegem lett: utálom, amikor a kérdező valójában nem kérdez, hanem a megalapozatlan prekoncepcióit borítja rám. Szerencsére tíz perc múlva megjöttek a többiek és a bácsinak elállt a szava: tengeri kajakból ilyen sokféle van?

Recepció. Szállás. Ez már nem volt olyan messzire, de azért még kellett a kocsi. A kempingétterem viszont pont a házzal szemben. Még kocsikázás előtt be is léptem egy fröccsre.
– Egy hosszúlépést kérek.
– Tessék 450 forint.
– Ejha. Kajátok van?
– Itt az étlap.

Ebből megtudtam, hogy a _kimért_ fehér boruk 3500 forint/liter. Na, ez a tipikus MQA (MegaQrvaAnyád).

Felcuccoltunk… és utána úgy éreztem, hogy ha nem iszok valami nagyon sok folyadékot, akkor összeomlok, a külső légnyomás fasírttá gyömöszöl. Emlékeztem, hogy volt itt egy kocsma, ahol azt a piszkálódós videó első jelenetét forgattuk anno, gondoltam beugrok. (Nem azért, de visszanéztem a videót és szénné röhögtem magamat.) Nos, a kocsma működött.
– Csókolom – köszöntem az idős hölgynek – Mennyiért adják a bor decijét?
– Hát, 250 forintét szoktuk, de ma angebot van.
– Aha. Akkor kérnék két viceházmestert.
– Nézd, ne szórakozzál velem. Mit kérsz?
– Oké. Két félliteres pohár, 2-2 deci bor, 3-3 deci szóda. Van szóda?
– Dehogyis van. Ásványvíz?
– Jó lesz. Akkor abból egy fél liter erősen szénsavast kérnék.
– Oké, itt van a bor. Szerinted mennyi a két deci?
– A cimke aljáig.
Blugy.
– Minden rendben?
– Igen, köszönöm. Mennyit fizetek?
– Mennyit szeretnél?
– Izé… – bősz kalkulálás – Ezer forint?
– Hülye vagy? Adj egy ötszázast.
– Tessék.

Visszasétáltam a szálláshoz, majd szóltam a többieknek, hogy a másik kocsmában nem kicsi angebot van. De mire mindenki rendbe szedte magát, az öreg hölgy már bezárt.

A csajokat nem is ez érdekelte inkább, hanem az étterem. Meleg étel. Leginkább a palacsinta. Átmentek.
– Helló! – üdvözölték a fickót – Itt lakunk szemben. Kérhetünk úgy kaját, hogy ha elkészült, áthozzátok?
– Igen.
– Remek. Van palacsintátok?
– Nincs.
– De hát ki van írva?
– Ja. De nem indítjuk be a palacsintasütőt, mert kevesen rendelnek. Nem éri meg.
– Aha. Akkor ki sem hozzátok?
– Mit?

Ezzel nagyjából vége is lett. Maradt a hideg vacsora. Betoltuk. Aztán leült a hangulat. Én a nagy hajrám, meg a fröccsök és pálinkák miatt lettem hallgatag, a többiek nem tudom, miért, tény, hogy ez volt a legnagyobb táv. Valahogy még az ugratások is olyan lagymatagok voltak. Nem messze tőlünk egy társaság bulizott nagy hangon – ötvenes, kövér pacákok, Nej tutira informatikusoknak nevezte volna őket – de eldőltek hamar.

Mi is.

Balaton Végtelen 02/06

Fonyód – Alsóőrs
2016.09.02; péntek

Ez már a negyedik balatonkerülésünk, igazából az indulásról nem is tudok újat írni. Rutinszerűen bepakoltunk mindent a kajakokba, végül magunkat is. Az egyedüli furcsaság az volt, hogy ilyen korán még soha nem indultunk, így a szomszéd üdülő még működött. Elég sokan kijöttek nézni minket. (Háttérben hangszóró mondta be, hogy lehet – és kell is – jönni reggelizni. Olyan jó SzOT üdülősen.)

Szárszóig nem történt semmi. Szép időnk volt Gangoltunk.

– Józsi, ráállítottad a halálsugarat Szárszóra? – kérdezte Péter.
– Rá. Bár erre sokkal szívesebben állítanám – intettem fejemmel az öszödi üdülő felé.

Meglepő módon a szárszói strand teljes kapacitással működött. Nem ehhez szoktunk hozzá. Be is gyűrtem egy lángost egy vicével. A nap továbbra is sütött, jó volt a hangulat. Az élet szép.
Nem úgy a lábam. A biztonság kedvéért zárt spricóval mentem, de ez is kevés volt. Egy kevés víz bejutott, odabent pedig minden frankón bedunsztolódott. Majdnem elsírtam magam. A lengyel kaland óta folyamatosan gyógyult a sebem, már majdnem teljesen bevarrasodott. Erre ahogy víz, vízpára érte, az egész begennyesedett, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem szó szerint kiforrott belőle a cucc. Óvatosan megtörölgettem. Az egy óra ebédszünet alatt a napon megszáradt, rendbejött. Csak éppen megmutatta, hogy nem érheti víz. Hol is vagyunk? Egy ötnapos kajaktúrán. A Balcsin. Ahol szinte az összes ki/beszálló hely strandlépcső, azaz vízből kell beszállni, vízbe kell kilépni. Na meg kánikula van, jócskán számítottam strandolásra is. A természetes hűtésről – az evezőlapát által magamra locsolt vízről – nem is beszélve.
Kezdődött a kinlódás. Oké, ne legyen spricó. Hadd levegőzzön. Így is indultunk el. Csakhogy ekkor besüt a nap, megég a bőröm. Szerencsére ekkor már hátulról jött a nap, jórészt beárnyékoltam a beülőt, csak egy csíkon sütött be a nap, de pont ott volt a seb. Rákötöztem a sapkámat. Szuper. Csakhogy így meg a fejem maradt védtelen. Tűző napsütésben. De ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Így toltam végig a napot.

Még valami a szárszói strandról. Két évvel ezelőtt írtam arról a fura párról, ahol egy féllábú férfi valami szörfdeszkaszerűségen ülve evezgetett, maga után húzva egy másik hasonló valamin sütkérező párját.
Nos, azt hittük, időcsapdába kerültünk. Ahogy közeledtünk a strand felé ugyanők bukkantak fel a nádasból, ugyanott. Mosolyogva üdvözöltük egymást.

Haladjunk. Ez itt az a pillanat, amikor már látszik a tihanyi cső, azaz balra Tihany, jobbra Szántód.

GOPR1099

Szép.
A csőben pont elkaptuk a pillanatot, amikor két komp középen találkozik. Bementünk mögéjük hullámot vadászni. Mert olyan jók ezek a hullámok. Mi szerencsétlen marhák. De erről majd később.

Jöjjön egy – úgy általában – diszkrét téma. Itt viszont nem tudom kihagyni, mert majdhogynem ezzel telt az egész nap. Etelkának ugyanis szinte azonnal vécére kellett mennie, ahogy kajakba ült. Aztán utána is. Nyilván ha bandázunk, akkor az állandó partraszállások jelentősen lassítják a csapatot. (A fiúknál ez nem probléma, eleve nekik nem kell anyiszor pisilniük, másfelől nekik megvan ehhez a megfelelő technikájuk.) Szóval először csak tréfálkoztunk a leányzóval, felvázoltunk néhány meredek, de kifejezetten érdekes figurát, aztán egy idő után előkerültek olyan ötletek is, melyeken legalábbis el lehetett gondolkodni. Aztán a gondolkodást tett követte. A négy kajak szigetbe tömörült, a hátsó fedélzetek pedig úszó stéget alkottak. Etelka kimászott hátra és adott a természetnek. Mi persze próbáltunk közben beszélgetni vele, érezze azért a törődést. De megoldotta. Etelka ügyes lány.

A napi táv: 41,91 km.

Az alsóőrsi Europa Pelso kempinget alig találtuk meg. Pedig ezt a kempinget ismerem a legjobban a parton, órákig tudnék sztorizgatni az itteni dolgainkról. Csakhogy az egészet átépítették. Nem kicsit. A GPS kivezetett egészen a strandjáig, de csak hitetlenkedve néztük. Ez valamikor egy szellős, sok szabad gyepes kemping volt, most pedig még a strand fövenyét is beépítették bungallókkal. De nem csak úgy szellősen. Kifejezetten bungalló lakótelepek épültek ki. Egyedül az vigasztalt, hogy így keletkezett egy csomó vízparti szállás, mi pedig még a kajakból foglaltunk egy kifejezetten vízpartit, szóval valószínűleg nem kell majd sokat cipekednünk.

Aha.

Nézd meg ezt a track-et. Ha satellite nézetre váltasz és belenagyítasz, láthatod, hogy a kempingben a vízparttól a létező legmesszebb lévő mobilházát kaptuk meg, gyakorlatilag a kemping északnyugati csücskében.
Mennyi a súlya egy nomád túrás kajaknak? Hát, olyan hetven kiló. És volt belőlük négy. Kösz, te nyomorult recepciós.

Szerencsére nálam is, Péternél is volt kajakszállító kiskocsi, végül két fordulóval felhúztuk a hajókat. De a lábam nem élvezte. Ahogy kezdett megszáradni, úgy kezdett összehúzódni a varr és ez nagyon tud fájni. Egyszer pedig annyira belehasított a fájdalom a sebbe, hogy megálltam, behunytam a szemem és égnek fordított fejjel káromkodtan. Aztán lenéztem. Egy káposztalepke méretű bögöly dagonyázott a seben és éppen hatalmasakat harapott ki a lábamból. B+ pont te hiányoztál oda. Egy nap sántikálás.

De minden jónak vége szakad egyszer, a kajakok is felértek. Zuhany. Helyett kocsma. Mert kiderült, hogy mire megtisztálkodnánk, bezárna az étterem. Leültünk.
– Mit lehet enni? – kérdeztük az idős pincért.
– Gyakorlatilag semmit – válaszolta udvariasan.
– Hogyhogy?
– Egy órán belül zárunk.
– És úgy egyébként tartanak ételt?
– Szezon vége van. Alig.
– Pizza? Itt valamikor finom házi pizza volt.
– Igen, én szoktam keverni a tésztáját. De napi tíz pizzáért nem fűtjük fel a kemencét.
– Akkor mit ajánl?
– Itt van az étlap. Ami le van húzva, az nincs. Ami nincs lehúzva, jó eséllyel az sincs. Tudok hozni gordon bleu-t hasábbal.
– Hát, köszönjük. Akkor egyelőre még válogatunk.

Végül megittuk a sörünket és visszasétáltunk a szálláshoz. Jó lesz az a hideg vacsora is.

– Józsi, szedsz valami gyógyszert a sebedre? – kérdezte Etelka.
– Férfiember inkább szenved.
– Van nálam gyulladáscsökkentő. Kérsz?
– Az a potencianövelő kék tabletta? – érdeklődött diszkréten Péter.
– Az, na. És?
– Viagrát akarsz nekem adni? – ugrott fel a szemöldököm.
– Csökkenti a gyulladást.
– Tudod mit, jöhet.
– Állj! – csapott az asztalra Péter – Én, mint Józsi szobatársa, megvétózom!
– Ne izélj már. Kérjél te is egyet.
– Arra gondolsz, hogy buzulunk?
– Nem. Arra hogy átmegyünk a csajokhoz.

Este bezárt ajtó mellett aludtak.

Balaton Végtelen 01/06

Előkészületek

Nagyjából sikerült regenerálódnom az előző kalandból. Nagyjából. A technikai felszerelés még hiányos, az új ruhák sem érkeztek még meg, a lábam is eléggé bénácska, de már indul a következő menet.

Egy dolognak mentem nagyon utána. Hogyan tudott beázni az a Lock&Lock doboz? Megbízhatok-e benne annyira, hogy ismét belerakom a mobiltelcsit? Lássuk. Telepakoltam nehéz vasakkal. Aztán belevágtam egy lavór vízbe. Félóra múlva kiszedtem. Száraz volt belül. Oké, belevágtam fejjel lefelé. Aztán ebédfőzés közben elfeledkeztem róla, csak éjjel vettem észre, amikor zuhanyozni mentem. Hoppá. Ez közel tíz óra, fejjel lefelé történő lubickolás. Kinyitottam. Csont száraz volt.

WTF?

A Bliznán egy perc alatt félig telt meg vízzel. És le volt zárva, ebben biztos vagyok.

Mi lehet az algoritmus? Csak akkor ázik be, ha százezer forint feletti érték van benne?

Most nem tudom. Egy eléggé szegényes magyarázatom van még: a doboz púposan tele volt, megfeszült, amikor lezártam. Esetleg ez lehetett a probléma. (Valamikor le fogom tesztelni.)

Ha tényleg ez volt, akkor verhetem rendesen a fejemet a falba. Van vagy öt L&L dobozom, simán tudtam volna vinni kettőt is a cuccoknak. Csak a fene sem gondolt rá.
Oké, hogy a jó pap holtig tanul, csak egy kicsit drágállom a tandíjat.

Szóval Balaton Végtelen. Hogy miért végtelen? Ezért.

bv02

Most tekintsünk el attól, hogy az alja nincs lezárva, de ez, akárhogy is nézem, egy fekvő nyolcas. Azaz végtelen.

Persze, hogy nem ment minden simán. Az útvonalat már egy évvel korábban megterveztük. Az időpont fix és mozdíthatatlan.
Aztán jött az időjárás. Az első három nap tökéletes. Napsütés, szélcsend, havaj, dídzsi. Aztán hétfőn jön egy vihar, mely vagy elmegy keddre, vagy nem. Azaz utolsó pillanatban újratervezés. Nyomjuk meg az első három napot, mert lehet, hogy az utolsó kettőben már csak a viharszünetekben tudunk aprókat előrelopózni. Orsolyát éppenhogy csak tudtam értesíteni, hogy változott a terv, máshol kell leraknia a kocsiját. (Mert ő már vasárnap hazament. Nagy úr az iskolai beiratkozás.)

Szóval így. Csak hogy ne legyen minden sima.

Leutazás, találkozó
2016.09.01; csütörtök

Nos, akkor az indulás. Mire tippelsz? Igen, idegbaj. A lengyel út után bejelentettem az autót olajcserére. (Már előtte kellett volna. 20000 kilométerrel.) Csütörtök délelőttre vették be. Nekem legkésőbb délután kettőkor kellett elindulnom, hogy végiglogisztikázva a napot, még emberi időben érkezzek. Napközben kaptam egy fizetési felszólítást a Telenortól, miszerint igazán nagyon még nem idegesek (de), viszont lassan rendezhetném már a legutolsó öt számlát. Ebben az a vicc, hogy én rendes ember vagyok, ahogy számla jön, már tolom is be a webbankba. Nagyon ritkán szokott kimaradni fizetés. Egy. Nem öt. (Oké, kettesével kapom, tehát ez nem öt hónap.) Nyomoztam egy sort és kiderült, hogy tényleg. Valamiért a Telenor számlákat leadminisztráltam, aztán elfelejtettem befizetni. Közben persze pakolnom kellett volna, meg túrát szervezni.
Szóltak, hogy mehetek a kocsiért. Utána tankolás, autópályamatrica. Itthon már kétségbeesett pakolás. Kettőre éppen elkészültem. Aztán eszembe jutott, hogy bele sem néztem a motortérbe. Belenéztem. Tocsogott az olajtól. A kocsi alatt pedig apró tócsa. Bakker. Vissza a szervízbe. Kajakkal a tetőn. Nézzék meg. Vegyem le a kajakot. Szó sem lehet róla. Erre megemelték a csápossal. Kajakostól. Amilyen hülye voltam, a kocsiban hagytam a mobilt, pedig remek kép lett volna belőle. Kiderült, hogy ez bizony szelepfedél-tömítés. De megnyugtattak, hogy ráér, ha visszajövök. De azért legyen nálam tartalék olaj. Megnyugtattam a szerelőt, hogy a fékolaj is szivárog, meg a hűtővíz is, egy kisebb benzinkút shop van már úgyis a csomagtérben.

Aztán indulás. Késve. Orsolyát felszedtem Badacsonytomajban. A Waze teljesen meghülyült, először közölte, hogy nem létezik út Fonyódra, amikor pedig Boglárt adtam meg, akkor kompoltatni akart, mert szerinte időben az a rövidebb. Ráhagytam. Innentől Keszthelyig sikoltozott, hogy azonnal forduljak vissza. Aztán beletörődött, de később meg mindenáron fel akart vinni a sztrádára. Nem volt jó napja.
Lellén még vettünk egy tortát Gabriellának – a kis születésnaposnak – végül már elég későn érkeztünk meg a fonyódi üdülőbe. A többiek régen ott voltak, gyakorlatilag névről megismerkedtek az összes kockakővel a kikötőben.

Úgy terveztük, hogy felvesszük a klasszikus formációt: a csajok a konyhában lecsót főznek, mi Péterrel a teraszon szivarozunk. Persze, hogy nem hagyták. A lányok is kiültek a teraszra és zavarták az élvezetünket holmi hagymapucolással, paprikaszeleteléssel, paradicsomvagdosással. Ja, meg készült ujjfelvágott is.
Úgy indult, hogy – ugye kapkodós pakolás – az utolsó pillanatban kerestem kést, kicsit, hogy beleférjen az edényembe, találtam is, de olyan csutvasz volt, gondoltam, legalább megélezem egy kicsit. Jól sikerült. Elsőre a szuper tőrökkel, késekkel rendelkezők még kinevették, de amikor ráejtették egy paradicsomra és még az asztalt is átvágta, akkor lett némi respektje. Gabi rögtön neki is állt ezzel szeletelni. Csak percek kérdése volt, mikor vágja bele az ujját. Megtörtént. Orsolya folytatta a munkát. Az első vágásig. Final cut.
A lecsó ettől még finom lett. Csak a lányok viseltek kesztyűbábokat.

Ja, pakolás. Lazán elfelejtettem hozni matracot. Meg az esti szivarokat. De nem én nyertem, Orsolya evezőlapátot felejtett el berakni, ami egy ötnapos kajaktúrán elég bátor vállalás. Szerencsére Péternél volt tartalék. Olyan jó… nehéz.

Vacsi után sokáig beszélgettünk. Volt téma bőven, hogy mást ne mondjak, a közelmúltbéli lengyel kaland. Aztán alvás.

Suwalki kajaktúra 07/07

Logisztika
2016.08.20; szombat

Ordító napsütés ébresztett reggel. Eddig hol voltál, a jó ég áldjon meg? Újból kiteregettem a pénzeket a kajakon, húsz perc múlva már szárazok voltak. Jó anyag ez a zloty.
Zoltán rögtön egy fergeteges tisztálkodáspartival kezdett, naná, a zsilipben.

GOPR0910

GOPR0911

Optimisták voltunk. Szombat van, a gazda biztosan otthon pihen. Nem is lehet más vágya, minthogy befogja a traktort a szekér elé és kijöjjön nyolc, jól megpakolt kajakért. (Az elmenők is hagytak ott némi cuccot, ‘nektek már úgyis mindegy!’ felkiáltással.) De ha mégsem, akkor biztosan lesz annyi pénz, amennyiért megemeli a hájas seggét. Meg persze örömmel fuvaroz el minket 25 kilométerre Bryzgielbe.
Oké, mondtam, hogy optimisták voltunk.

Nos, a gazda nem volt otthon. Csengőt nem láttunk, de kopogtattunk ajtón, ablakon, hergeltük a kutyát… semmi. Jó, nem probléma. Először jussunk el a kocsikhoz, arra meg bárki jó lesz. Találtunk egy nyaraló családot és bár polákon kívül semmilyen nyelvet nem beszéltek, de végül jó ötletnek tartották a kocsikázást. (Azért képzeld el, ahogy három koszos, büdös, kétharmadban kifejezetten korpulens, megfáradt ember aktivizik kétségbeesetten, körben pedig feszülten figyel a család.) Részünkről három sofőr, részükről a család, jó nagy autó volt. És el sem hittem, de… félóra múlva a kocsimban ültem. Könnyes szemmel öleltem magamhoz a kormányt. Egy falatnyi civilizáció. Még beugrottam a boltba (sör és nápolyi az ottmaradottaknak, zubrovka és cider az itthoniaknak), aztán irány vissza. GPS-szel rögzítettük az útvonalat, így csak Ariadné fonalát kellett felgöngyölítenünk.

A kocsikat ledobtuk a csűr mellett. Frissen szedett gomba vigyorgott az ajtó melletti kosárban. Szóval a gazda szemmel láthatóan hazaérkezett. Csak éppen visszafeküdt aludni. És az istennek sem ébredt fel, pedig a kutyák szája már habzott az őrjöngéstől.
Ezt bebuktuk.
János észrevette, hogy az érintett kaszáló, ahol a kajakjaink hevertek, tulajdonképpen két gazdához tartozik. Átmentünk a másikhoz. Otthon volt. Ébren volt. De nem akart kimenni a kajakokért. Még pénzért sem. (Valamit nagyon hegesztett a melléképületben, igazából nem is tudtunk vele beszélni, csak a feleségének vakkantgatott ki egy-két szót.)

Hát, ennyi.

Bryzgielben viszont megbeszéltük, hogy ha minden kötél szakad – de tényleg csak akkor – hajlandóak vagyunk beülni a kajakba és felszenvedni magunkat a 600 méterre lévő kiszállóhoz, ahol a kocsik parkoltak. (Igen, 600 méterre rendes táborhely volt, fedett résszel, vécével. Ezért kellett volna tegnap ennyivel feljebb mennünk. De nem volt olyan isten.) Nos, maradt ez. A 60-70 kilós nyolc kajakot a négy férfinak kellett volna felcipelni kézben, na ezt gyorsan elvetettük. Így is épp elég volt, amíg a pluszban itthagyott – és a kajakokba már be nem férő – cuccokat felvittük kézben.

Nem hittem volna… de bepakoltuk ismét a kajakot, átöltöztünk evezős cuccba (szerencsére a napon megszáradtak) és becsúsztunk (leszarom a csalánt!) a vízbe a gát fölött.

Nem, ne is erőlködjél, belsős poén. Na jó, ma mesélős kedvemben vagyok. A Pyrus Tengeri Kajakosok Baráti Társasága (ezek vagyunk mi) egyik alapító tagját tolták be a fiúk a vízbe, egy nagyon dzsuvás ferde partról. Az illető a fenti – leszarom a csalánt! – csatakiáltást hallatva siklott be, majd vízreérkezéskor mutatott be egy tízpontos beborulást. Ha jobban belegondolsz, a jelenet tele van rejtett szimbolikákkal. Azóta többen is felvetették, hogy esetleg lehetne ez a Társaság jelmondata is.

Persze, készült róla videófelvétel.

Tehát ismét a vízben. Miután mindenre, ami szent számomra, megesküdtem, hogy ebben a vízben már nem fogok evezni. Csak hát, más út nincs. Meg egyébként is, 600 méter. Olyan kicsi táv, biztosan nem lesz benne szopás.

Te mire tippelsz?

Igen, nyertél. Olyan kétszáz méter után jött egy bedőlt fatörzs, de valami durván közel a felszínhez. Ledugtam az evezőt. Sok. Meg iszapos. A kiugrás nem működik. A múmiás koporsósok átcsúsztak, de nekem ez a technika nem jön be. Kerestem, hol tudnék kiszállni a partra, de végül Justin meggyőzött, hogy átdugja a – törött – kajakja végét, én pedig feküdjek oldalt rá. Hát, így. Az autókig még volt néhány fullra benőtt rész – nádak, fák teljesen bezárták az utat, az evezővel kellett csapkodni a vastag növényzetben – de végül ott mosolygott a stég. Kiszálltam, kihúztam a kajakot, belerúgtam egyet – lehet, hogy többet is – kivettem a söröket a kocsiból és boldogan tespedtem el a civilizációban.

A többi rutinmunka volt. Szétpakoltunk, átrendeztünk, összepakoltunk. Mi speciel már úgy, hogy ez a végleges. A többiekkel még találkozunk Ateny-ben, eltöltünk egy búcsúestét – ekkor mi már a kocsiban alszunk – aztán hajnali indulás és este már a macskáink, bolháink és poloskáink között leszünk. (Pontosabban az egyik autó nem várta meg a búcsúbulit, ők már innen hazamentek.)

A következő feladat: Ateny-ben találni egy igazán jó táborhelyet. Volt rá bőven időnk, a többieknek, annak az öt mazochistának, még hátravolt 13 kilométer Blizna, csak késő délutánra vártuk a csapatot. Akkor már kétszer is átmentünk a falun, voltak tippjeink. Az enyémről kiderült, hogy habár tiptop hely, de magántelek. (Meg is leptünk a stégen egy párt.) Elmentünk a hivatalos kempingbe, ami abszolút tökéletes is lett volna, ha nem pont aznap bérelik ki az egészet esküvő céljára. Visszamentünk a magántelekhez, próbáltuk megfűzni őket, valami alakult is, azt mondták, hogy beszéltek a tulajdonossal, hamarosan érkezik. Aztán… amíg vártunk, odasündörgött mellénk egy meglehetősen kétes egzisztencia. Olyan 65 éves bácsika, öltöny felsőben. De olyan öltöny felsőben, melyről ordított, hogy ez a pacák egyetlen ruhája és ebbe már beleszámoltam a pizsamát is. Komolyan, büdösebb volt, mint mi. Újabb aktiviti. Az öreg érdeklődött, hogy esetleg nem biwakolni akarunk-e? Mert van egy frankó vízpartja. Ránéztem. – És akkor te hol alszol? – volt a tekintetemben. De a tulaj nem jött, így elsétáltam vele. Mutasd meg. Sétáltunk olyan kétszáz métert. A bácsika leemelt két keresztrudat, beléptünk az udvarra.
– Ez az! – tárta szét büszkén a kezeit, miközben körbefordult.
Nem osztottam a lelkesedését. Tulajdonképpen egy vízparti telek volt, stéggel. És ezzel el is mondtam az összes pozitívumot. A fedett helyiség tetejét rég megette a szú, már az oszlopok voltak soron. Elméletileg volt egy tűzrakó hely, padokkal, de a szú és a rothadás azokon is dolgozott keményen. A budi pedig… hát, halottakról vagy jót, vagy semmit. Aztán nekiálltam meditálni. Tulajdonképpen egy éjszaka. Közel van a bolt, közel az étterem. És jó a stég.
Elmutogattam a pacáknak, hogy beszélnem kell a többiekkel. Visszasétáltam. A tulaj még mindig nem érkezett meg. Jánossal visszasétáltunk. Nagyjából ugyanarra jutottunk: az alternatíva az lenne, hogy a lakott településektől távol keresünk táborhelyet, de akkor már inkább ez a béna, itt, a falu közepén. Na meg pont szemben a Blizna torkolatával.
A bácsika közben szerzett angol tolmácsot a szomszédból.
Elkezdtünk alkudni.
– Mennyi? – kérdezte János.
– 15 – mondta a bácsi.
Kurwa sok… néztünk egymásra Jánossal.
– Mennyiért szoktak máshol aludni? – kérdezte a tolmács csaj.
– 7-10.
– Akkor mennyi lesz?
– Nyolc – vágtam rá.
Az öreg levegőbe ugrott a boldogságában. Különösen, amikor egyből ki is fizettük a pénzt. Ez azért közel két liter vodka.

Birtokba vettük a partot. Először János ugrott be a vízbe, megpucolni a kajakját. Aztán apránként mindenki. Ezerrel sütött a nap, a saccra 17 fokos víz még jól is esett. Úsztunk egy jót. Aztán felderengett, hogy meg is fürödhetnénk. Egy hét koszvadás után. Előkerültek a tusfürdők. Tisztának éreztem magamat. Elmondhatatlan érzés volt.
Utána János kitette jellegzetes kajakját a stégre, én ráparkoltam (a lila és a sárga kajakok a zöld kocsi tetején szintén jellegzetesek), majd elsétáltunk az étterembe. Hiszen mi már civilizáltak vagyunk. Tiszták. Jószagúak. Aztán amíg vacsoráztunk, befutottak a többiek, a kajakok alapján egyből megtalálták a szálláshelyet, utána telefonon – már akinek volt – elmagyaráztuk, hol vagyunk.

Én még elvittem Attilát Bryzgielbe, mert az ő autója még ott volt. Beültünk, elindultunk. Mentünk pár kilométert, amikor kigyulladt a műszerfalon az a sárga Engine lámpa. Ez hivatalosan azt jelenti, hogy azonnal megállni, szerelőt hívni. 1000+ kilométerre Magyarországtól. Észak-Lengyelországban. Mindenfelé néptelen kaszálók között. Kiszálltunk, nézegettük a motorteret. Attila szúrta ki, hogy a hűtővíz nagyon durván a szint alatt van. Hát ez meg hogyan? Ha eddig nem jelzett a lámpa, akkor pillanatok alatt hogyan ment el ennyi víz? Szerencsére elég hűvös volt, a hűtővíz hőmérséklete teljesen rendben volt, mentünk tovább. Aztán a faluban kértem csapvizet. (Gondolj bele, mekkora kihívás egy boltban, ahol százféle ásványvizet tartanak és nem beszélnek semmilyen nyelvet, elmagyarázni, hogy kérek másfél liter csapvizet, igen, onnan hátulról, a mosdóból.) Egy litert be is nyelt az autó, hogy legalább a minimumszintig megteljen a tartály. Visszamentünk Atenybe. Nem voltam nyugodt.

Ekkor már nem vágytam másra, mint sör, szivar, haverok. De még pakolni kellett. Meglepően sokat. Aztán persze eljött az én időm is.

DSC_2150

DSC_2151

János valahogy tűzet gyújtott abból a nedves dzsuvából, amely a tűzhelyen terpeszkedett. Aztán benyomta az autóba az ‘István a Király’-t. Elvégre gusztushúsz. Szerencsére az autó nem így gondolta, hamar lekonyult. Búcsúbuli. Én nem tudtam elengedni magamat, erősen kísértett még a tegnapi nap, na meg most az autó, mégiscsak 1000+ kilométer lesz holnap. Elfogytak a söreim, a szivarok, aztán amikor megéreztem az álmosság első jeleit, elbúcsúztam mindenkitől és elmentem aludni.

Hazautazás
2016.08.21; vasárnap

A hajnali különítmény – Attiláék – úgy mentek el, hogy senki nem ébredt meg rá. Mi hatkor keltünk, reggeli, összekészülődés és időben – hétkor – mi is nekivágtunk a távnak. Várható megérkezés a GPS szerint éjfél. Az első benzinkútnál kimentem desztillált vízért. A kútnál mindösszesen egy liter volt. Na ezt simán megette a kocsi. De legalább már jó tartományban voltunk. Később, az első tankolásnál vettem egy kisebb marmonkannával, de nem volt rá szükség. A víz egész úton tartotta a szintet. Elképzelésem sem volt, mi lehetett az a tegnap délutáni eset. Azóta is áll a vízszint, mint a cövek.

Szinte alig történt említésre méltó esemény. Nejjel megegyeztünk, hogy ha fáradtnak érzem magamat, cserélünk. Nem került rá sor. Tankoláskor toltuk a lengyel hotdogot és a fél literes kávét, gyűrtük magunk alá a kilométereket.

Na jó, Eperjesen durván megszívattak. Van egy körforgalom, mely Kelet-Szlovákia fő közlekedési csomópontja lehet. Na, ezt a tót atyafiak lezárták. A GPS viszont csak és kizárólag úgy volt hajlandó útvonalat tervezni, hogy ezen keresztül. (Abban az átkozott Here-ben nem lehet útvonalakat letiltani.) Vagy félórát kavarogtunk a városban, hátha találunk másik utat Kassa felé. Nem találtunk. Aztán kiderült a turpisság: a GPS-nek igaza volt. A körforgalom nincs teljesen lezárva, ha kilencven fokkal arrébb lévő úton megyünk be, akkor már át lehetett menni. Kösz.

Innentől viszont tényleg nem történt semmi érdekes. Nagyjából időben meg is érkeztünk Budapestre.

És akkor az utólagos értékelés.

  • A lábam elég szarul van. Oké, lehetne sokkal rosszabb is. Ahhoz képest, hogy az elején még azért aggódtam, hogy elfertőződik, erről most már szó sincs. Sőt, gyógyul. Csak éppen akkora varr van rajta, hogy minden mozdulatra darabokra szakad szét és pokolian fáj. De már nem gennyes. Várni kell.
  • A mobiltelefonnal volt némi szerencsém, valamiért a szaküzlet beakciózta az ezüst színűt és bár nem a kedvencem, de húszezer mínuszt megért.
  • A dslr gép viszont már nehezebb eset. Itt ugyanis még történt egy baleset. Tekintve, hogy az utolsóelőtti napon minden vízhatlan zsák – kivéve a kajást – beázott, így a gép az ennivalók között utazott. (Meg minden más cucc is.) És kaphatott egy erősebb ütést. Amikor itthon összeraktam, a váz nem ismerte fel az objektívet. Elvittem egy szerelőhöz, szétkapta, kihajtogatott néhány érzékelőt és azóta működik az objektív. Illetve. Később vettem észre, hogy zoomoláskor nem megy a fókuszálás. Zakopáne óta tudom, hogy ilyesmi akkor van, ha belül benedvesedett a lencse. Csak éppen akkor egy nap alatt kiszáradt. Most meg már egy hete szárad. Eredmény nélkül. Ebből megint szervíz lesz. Legrosszabb esetben pedig egy újabb objektív. 140e forint.
  • Tudomásul vettem, hogy a felszerelésem nem alkalmas kicsit is erősebb kajaktúrákra. Ez önmagában is erősen sokkoló, hiszen mind a spricóm, mind a dzsekim neves gyártó neves – és nem is kicsit drága – gyártmánya. Hittem bennük. Nem kellett volna. Csere. Megrendeltem ezeket: spricó és dzseki. A pénz meg csak úgy terem a réten.
  • Végül egy személyes üzenet. F99 kommentelte valamikor régen, hogy roppantul kíváncsi, milyen lehet az a túra, amelyre azt mondom, hogy na, ez aztán tényleg szar volt. Fisher, örülhetsz.

Linkek: