Tiszafüred 05/07

Pihenőnap
2017. július 13; csütörtök

Ma reggel a kereszthuzat letépte rólam a takarót. Mely eseményben már a takaró megléte is újdonság volt, hiszen eddig kitakarózva aludtunk folyamatosan menő ventillátor mellett. (Hajnalban 8 fokra hűlt le a levegő.) Nem is erőltettem a korai kelést. Kilenc körül néztem rá a meteorológiára és láttam, hogy jól éreztem. Kettes viharjelzés, 30-40 km/h alapszél, 40-80 km/h lökésekkel. Még elgondolkodtunk, hogy bemegyünk a csatornákba, de odáig el is kell jutni, az meg 2-3 kilométer a Tiszán, ott meg nem akartuk kipróbálni ezt a szélvihart.

idojaras

Mint látható, a mérés szerint reggel kilenckor 50-es szél volt és közeledett egy 65-ös góc.

A biztonság kedvéért kisétáltunk a partra. Néhányan álldogálltak a térdig érő vízben. Egy pacák úszkált bólyától bólyáig. Neoprén kezeslábasban.

Oké, pihenünk. Nézzünk várost. Melyiket? Egert, Debrecent már túlságosan is ismerjük, a Hortobágyon nincs semmi, az meg csak a német turistákat érdekli. Mi van még? Aztán rájöttünk, hogy alig ismerjük Tiszafüredet. Megnéztük. Kellemes negyedóra volt.

Városnézés kerékpárral.

DSC00380

Hazafelé a Teszkóból feltöltöttük a sörkészletet. (Ott volt egyedül Soproni IPA.) Vicces dolog ám úgy hazakerékpározni, hogy 15 sör figyel kettőnk kormánytáskájában.

Délután álmos, üdülőhelyi olvasgatás. Öt óra körül kocsiba vágtuk magunkat, átmentük estebédelni a Fehér Amúrba. Érdekes kontraszt, gyakorlatilag a másik véglet, ha a Hellóhal-hoz viszonyítok. Abszolút semmi modernség, semmi kísérletezés, semmi misszió, semmi enyhe sznobságba hajló gasztró, egyszerűen a régi iskola: zsírral, hagymával, vastagon, púpos tányérral. Nej klasszikus dorozsmai pontyot rendelt, én pedig vegyes fatálat, jól megdurrantva mindenfélével, a tetején kakastaréj szalonnával. Finom volt. Ugyanannyi pénzért úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk felállni.
Valószínűleg mi már elvesztünk a gasztroforradalom számára.

Otthon egyből egy unikum, mert hónapok óta egyikünk sem evett egy ültőhelyében ennyit és jobb megijedni.

Az étteremben egy apa a 12 év körüli fiával. A gyerek nyomkodja a mobilját, az apja pedig unatkozva nézi a plafont. Másik asztalnál szinte ugyanez: nagyapa üldögél a tizenéves unokával, aki játszik valamivel a mobilján. A nagyapa meg csak ül és nézeget.
Nem tudom. Mondhatnám, hogy milyen udvariatlan kölykök, de azért ez valahol kétoldalú. Itt elsősorban nem is a nevelésre gondolok, hanem az egészséges viszonyok kialakítására. Beszélgetni kell a kölyökkel, hülyéskedni, esetleg mesélni neki. Megtalálni vele a közös hangot. Akkor nem menekül bele a mobiljába. Ha nekem gyerekkoromban egy unalmas nagypapával kellett volna egy asztalnál üldögélnem, lehet, hogy én is kerestem volna valami más szórakozást.
Mondjuk az én időmben ez maximum az orrpiszkálás lehetett.
Aztán bejött egy család, apuka, anyuka meg két tíz év körüli kölyök. És zengett tőlük az étterem, olyan jól elvoltak együtt.

A szállásra visszatérve bekapcsoltam a laptopot. Úgyis pihenőnap van, le kellene írnom valamit az utóbbi napokról a blogba.
– Akkor most te vagy az a mobiltelefon-nyomkodó gyerek? – érdeklődött kedvesen Nej.
– Olvass. A kultúra nemes szórakozás.

Aztán beütött a ménkő. Nem, nem a vihar, az csak igérgette magát.
Ezt úgy hívták, hogy Windows Update.
Ugye volt nemrég az a bizonyos hőn utált Creators Update, mely óta néhány program egyszerűen nem működik a laptopomon. (A Geonaute-tól visszajeleztek, hogy igen tudnak róla, az összes készülékük kommunikációja meghalt, a Dropboxtól le kellett tölteni egy bétát, az Outlook továbbra is képtelen indexelni, szóval elvagyunk.)
Most pedig megjelent egy üzenet, miszerint az oprendszer feltelepített egy javítást, akarom-e most újraindítani a gépet, vagy megvárom, amíg este magától újraindul. Nem kápráztattak el a választási lehetőségek bőségével, de nem bántam. Valahol reménykedtem, hogy talán ez az a patch, amellyel elkezdték javítgatni a CU okozta károkat. Szóval azt mondtam, hogy oké.
Ezzel öltem meg a gépemet.
A laptop újraindult. Feljött a bejelentkező ablak. Majd a jelszó begépelése után kaptam egy üres fekete képernyőt. Meg egy egérkurzort. Ennyi.
A szép a dologban az volt, hogy nem sokkal korábban másoltam fel mindent (track-eket, fényképeket, videókat, szövegeket) a laptopra, hogy biztonságban legyenek.

Órákig küzdöttem vele. Fasza nyaralás, morogtam. Utána a hétvégén otthon is. Végül sikerült kinyomoznom, mi történt és orvosoltam is a hibát. De ezeket most nem írom le, mert nem akarom, hogy egy utazós bejegyzésbe ékelődjön egy hosszú IT írás. Hamarosan lesz róla külön bejegyzés. A korrektség kedvéért annyit azért elárulok, hogy nem a Microsoft volt a hibás.

Este még meteorológia. Hah, nem is rosz! Holnapra mérsékelt szél (15-20 kmh), semmi kánikula, igazi vizitúrás idő. Irány a hordódi holtág! Igazából akkor kezdtem sejteni, hogy mégsem, amikor Nej az esti bevásárláson hanyagul bedobott a sörök mellé egy tampont, utána meg a gyógyszertárban egy Algoflexet.
Oké, majd kitalálunk valamit.

Tiszafüred 04/07

A nagy kajaktúra
2017. július 12; szerda

Reggeli. Utána pedig minden nap ugyanaz a vajákolás: meteorológia. Kerékpár? Kajak? A Kodiak vagy az M07? Mekkora túra? Merre? Beleférünk a vihar előtt? Megrizikózzuk, mert nem minden vihar érkezik meg.. de ha mégis, hol bújunk el? És ez megy mindennap. Átkozott, kiszámíthatlan áprilisi időjárás.

Most viszont nem is olyan rossz. Mérsékelt szél. (20-25 km/h.) Vihar csak este. Menjünk, evezzünk egy nagyot. A kérdés az, hogy mivel? Habár nagyon rágerjedtem, hogy az M07-tel kellene, de volt min elgondolkodnom. A Sarudi medence ugyanis kutya egy hely. A felső negyedén kell átvágnunk, a szél pedig délnyugatról fúj, azaz bőven van tere hullámokat kinevelni. Ráadásul ez a medence a legsekélyebb, azaz nagyon könnyen keletkeznek törőhullámok. Nekünk pedig pont párhuzamosan kell mennünk a hullámfronttal, azaz totál oldalba kapjuk az egészet, márpedig az M07 erre a legérzékenyebb. Nem mondom, nem nagy távolság az átvágás, 3 kilométer, de ilyen körülmények között lehetetlen küldetésnek tűnt. Legalábbis nekem, a jelenlegi tudásommal. Sóhaj. Legyen akkor a Kodiak. Az meg sem érzi ezt a terepet.

De előtte még el kellett rendeznem valamit. Pénz. Mint kiderült, Nej az én pénztárcámból hagyott othon Dórának zsebpénzt, aztán a bringázáson meglehetősen szabadon költekeztünk, a lényeg, hogy tegnap estére elfogytunk. Sebaj, ez ugye város, biztosan lesz automata valahol. Aha. Spar, Lidl, Penny. Ezek azok a boltok, ahol nincs automata. Végül a város túloldalán, a Teszkóban sikerült találnom.
Érdekes volt a visszhang. A közeli Sparban hallgattam ki vásárlókat, mind megkönnyebbülve sóhajtozott, hogy végre vége a halfesztiválnak. Számukra ez egy kibírhatatlan hétvége. Látva, hogyan lepik el a lakótelepet az autók, az autókban alvók, nem is csodálkozom rajta.

És akkor végre indulhattunk.

Kánikula, szélviharokkal: a legrosszabb kombó egy videóbubusnak. Kánikulában a sapka muszáj, de a sapka és a fejkamera csak akkor férnek el egymáson, ha nincs viharos szél. Ha. Nem sok felvétel fog készülni.

Nos, az M07-tel már az öntözőcsatornában beborultam volna kétszer. Egy hülye picsa, aki úgy előzött meg közelről motorcsónakkal, hogy nem lassított, majd rögtön utána egy yacht, aki méltóságon alulinak találta, hogy észrevegyen. Még a Kodiakban is kapaszkodnom kellett.

A meteorológia által mérsékeltnek nevezett szél percenként tépte le a fejemről a sapkát a Tiszán.

Aztán a Sarudi medence. Armageddon. Ahogy ráfordultunk, közöltem Nejjel, hogy innentől mindenki csak magáért felel, sok szerencsét és találkozunk a túlparton. A három kilométerből négy lett, rengeteget kellett gépészkednünk, hogy mikor merre (az egyenes irány járhatatlan volt), de a végén megjött a feloldozó nádas, ahová beszöktünk, mit beszöktünk, a hullámok hátán ezerrel beszörföztünk, majd takarásban beosontunk a sarudi strandra. M07? Még a Kodiakban is necces volt. (A tavalyi Balaton Karika óta azért sokkal jobban bízok a kajakomban, olyan nagyon nem voltam most ideges, tudtam, hogy ha nem rontom el, akkor nem borulok. Ha nem rontom el.) Még Nej is parázott, pedig ő nem szokott, hiszen a lila kajak atomstabil.

Kocsma. Naná.
Csak éppen a sarudi kocsma egy vicc. Rossz vicc.
Az elhelyezkedése kiváló, öreg, árnyékos fák alatt van egy nagy udvar, valósággal csábítja az embert: gyere, üljél be, van itt minden, mit szemed-szád kíván.
Viszont a személyzet képes ezt az élményt földig rombolni. Ettünk volna valamit. Hat emberes sor. Észrevettem, hogy külön pult van az italoknak, gyorsan rendeltem két korsó sört. Mire visszaértem a kajáspulthoz, már tizenketten vártak. Sóhaj. Beálltam. Aztán megjelent az italospultnál egy haragos vendég, hogy már egy órája vár az ételére, mi a fasz van? Na, ekkor mondtam le a meleg kajáról. Átmentem a sörös pulthoz, kértem 3 zacskó (70g) magot (3000 pénz), aztán elrágcsáltuk a sör mellé. Kalória ebben is van.

DSC00374

Közben a kajáspultnál kezdett lincshangulat kialakulni, egyre többen reklamáltak a hosszú várakozási idő miatt. Fogalmam sincs, mi ment félre, amennyire beláttam, a konyhában három szakács is szorgoskodott. Aztán mégse.

Mellettünk, az udvar másik végében volt a fagyisbódé. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy ott is tizensok emberből álló sor van. A pult mögött viszont senki. Az egyik vevőjelölt elment kérdezősködni, de leforrázva jött vissza: ugyanaz a csajszi a fagyis, aki az italospultnál is felszolgál. Márpedig az elkövetkező húsz percben mindig volt valaki a pultnál. Számoltuk, 17 vevő hagyta ott ez alatt az idő alatt a fagyispultot. 17 potenciális vevő. Amikor korábban a csajszi a sörömet csapolta, panaszkodott az egyik ismerős vendégnek, hogy milyen kevés a bevétel a fagyisbódénál. Normális?

Nem is maradtunk sokáig ezen az elátkozott helyen, meg azért hosszú út is volt még hátra. Daráltuk a kilométereket. (Igen, egy kicsit aggódtunk az esti vihar miatt. Nem akartuk a vízen elkapni.)
Emellett viszont nagyon hangulatos volt a víziút. Nem annyira közismert, de a Kis Tisza gyakorlatilag Kisköréig tart. Mi Sarudnál csatlakoztunk rá. Eleinte nádasban tekeregtünk, később pedig az erdőben. Most először fordult elő, hogy végig élveztem Poroszló után a folyót. (A korábbi túráinkon – mint ahogy most is – ez már a hazavezető út utolsó fázisa szokott lenni. Mindenki fáradt, nyűgös, a Kis Tisza meg csak nem akar elfogyni.)

Délután. Amikor éledeznek a szúnyogok. Amikor berepül evezés közben egy a napszemüveged alá. Nem tudsz vele reflexből elbánni, hiszen evezel, meg egyensúly, meg ilyenek. És ott van, pont a szemed előtt, látod a szemét, látod benne a mohóságot, ahogy a véredre szomjazik.

Amikor rádrepül egy valamilyen rovar. Egy állat, melynek fogalma sincs arról, hová került és persze bepánikol és csíp vagy harap. Mi, mint egy magasabb kultúra képviselői, mi, akik jobban képben vagyunk, hogyan reagáljuk le? Bepánikolunk és agyoncsapjuk. Kulturáltan, felsőbbrendűen. Vacakul hangzik? Nem. Ugyanis nem arról van szó, hogy mocskos dögök vagyunk, egyszerűen csak a tapasztalat. Ami rádszáll, az általában megcsíp. Ez van.

A Kis-Tiszán böglyök. Egy ilyen nagy dög rászállt a kajakomra. Első mozdulatra lesöpörtem volna, de aztán hagytam: amíg utazik, addig sem csíp. Békésen haladtunk. Én meg elgondolkodtam a világ nagy dolgain: lehet, hogy az életem értelme annyi, hogy elszállítsak egy nagyon fontos legyet Poroszlótól Tiszafüredig?

A vihartól való parázás megtette a magáét, egy órával a tervezett érkezés előtt már a tiszafüredi strandon voltunk. 35 kilométer, benne négy olyan, mely duplán számít.

A kajaktúra útvonala.

Becuccoltunk. A múltkori nagy sikerre való tekintettel megint lencsegulyás.
– Milyen csapolt sörük van?
– Borsodi és Dreher.
– Akkor kérek két korsó Drehert.
– Értettem. És a hölgynek mit hozhatok?
– Aranydrága bogaram – temettem kezembe az arcomat – Maga kinézi belőlem, hogy egy tányér lencsegulyáshoz megiszok két korsó sört, ebből az egyiket még a leves előtt, egy húzásra?

Mindannyian jót nevettünk rajta, mint valami képtelenségen. Pedig a csaj kinézte.

Este a szokásos program: néptáncimitálás szúnyogokkal. Rohadék szúnyogok. Leteszteltem: nem csitulnak el este tízkor. Inkább szétszednek. Még éjfélkor is. A szivart felejtsd el. Meg az összes szúnyogriasztót. Kiröhögik. Egyedül az esti vihar segít. A ruhán is simán átcsípnek.
Ja, igen. Minden este vihar. Nem, nem olyan barátságos: inkább olyan égzengéses, földindulásos. De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, amikor nem érkezik meg. Vagy amikor pár kilométerrel arrébb megy el mellettünk. Csinálni már úgysem tudunk semmit, ülünk a terasz alatt, várjuk, hogy szakadjon már le az ég, hűljön egy kicsit a levegő és legfőképpen takarítsa már el ezt a töménytelen mennyiségű legyet meg szúnyogot.

Tiszafüred 03/07

Alsó bringatúra
2017. július 11. kedd

Reggel nyilván meteorológia. Nyilván erősen szeles idő.

De most komolyan, nézzétek vissza az utóbbi két hónapot: nem hogy szélcsend, de mérsékelten szeles nap sem volt. Csak és kizárólag élénk, illetve erős szél. Remek időjárás.

Szerdára mérsékelt szelet ígértek, átraktuk oda a nagy túrát. Csütörtök, péntek… egyrészt messze vannak, másrészt a másik túránk csatornajárás lesz, abban nem zavar a szél. Szóval ma, kedden, jöhet a bringa. Körbetekerünk a tavon. Pontosabban az alsó felén. Egyébként általában ezt tekintik a Tisza-tó megkerülésének – később rájöttünk, hogy jogosan – de a teljes kör úgy néz ki, hogy északon is megkerüli a tórendszert.
Mi egyelőre csak a déli kört vállaltuk be. Ez is 70 kilométer.

A kerékpártúra útvonala.

DSC00360

Poroszlói szabadstrand, olyan 12 kilométer Füredtől, azaz az indulástól. Talán még nem kellene megállni egy sörre.
– Te, valami nem stimmel – jelezte Nej – mintha puha lenne az első kerék.
Oké. Sör. Mert ebből még sohasem sült ki semmi jó.
De aztán elég volt felpumpálni a kereket és kitartott.

Az első pihenőnk a sarudi strand lett volna, de kihagytuk. Utolértünk egy kábé harminc bringás csapatot, pont akkor indultak el a pihenőjükből. Én az ilyentől mindig felhúzom magam. Nem irigylem másoktól az élményt, különösen nem egy gyerektábortól, nem is rájuk vagyok mérges, hanem a balszerencsémre. A túrákhoz, legyenek azok gyalog, vagy bringával, hozzátartozik az, hogy szabadon élvezhetem közben a természetet, meg-megállhatok fényképezni, nem zavar senki. Na most harminc hangos kölyök, akik fényképezéskor megelőznek, utána visszaelőzőm őket, egy nem túl széles kerékpárúton, minden, csak nem szabad élvezet. Ilyenkor valamit fel kell adni. Jelen esetben a fényképezést. Magasabb fokozatba kapcsoltam és otthagytam a csapatot. Mondjuk Nejt is, de az a jó a gát tetején futó kerékpárútban, hogy nem lehet rajta eltévedni.

DSC00362

A következő tankolási hely Dinnyéshát volt. Bíztam benne, hogy eddigre elég nagy előnyt szedtünk össze.
Kocsma. Egy mogorva pultosnővel. (“Vegye ki a sört. Ne válogasson, mindegyik sör egyformán hideg.” Azaz mindegyik egyformán langyos.)

Túl sokat nem időztünk, közben megérkezett a kölyökcsapat, szerencsére ők is lepihentek.

DSC00365-mod

Egy helyen nem bírtam ki, fényképeztem. Ez ugyanis egy érdekes találkozási pont. A fenti képen a piros nyíl mutatja a Tisza-tó nyugati felén lévő Sarudi medencébe a bejáratot, középen a sárga a nagy Tisza (még ha ez nem is annyira látványos), a zöld nyíl pedig a keleti oldalon lévő Abádszalóki medence bejárata.

A durva szembeszél Kisköréig tartott.

DSC00366

Elfordultunk… és megtáltosodtunk. Az Endomondo track-en is remekül látszik: előtte 15-20 km/h, utána 25-30. Á, nem is fújt a szél.

Abádszalók. Fizetős strand.
– Átmentek, vagy strandoltok? – kérdezték a jegyszedők.
– Átmegyünk.
– Mehettek.
Aztán száz méterrel arrébb lecsűrtünk a kocsmába. Szerintem ez még nem strandolás.

DSC00370

A sörre nagy szükségünk volt, mert innentől 22 kilométernyi, megállás nélküli szakasz jött.
Egészen a Szabics kikötő melletti Hellóhal büféig tekertünk. Itt hosszabb megállást terveztünk, ebéddel, pihenővel. A jól végzett túra pihenőjével, hiszen innen már csak négy kilométer a szállás, jóllakva is hazagurulunk.

A Hellóhal-ról már hallottam korábban, méghozzá jókat. A víziójuk sem rossz.

“Vendéglátóegységeinkben más szemlélettel és hozzáállással találkozhatsz amikor eljössz és megkóstolsz valami finomat. A hazai hal, mint alapanyag drága, de áraink megfizethetőek. Olyan alapanyagokat használunk, melyek fogyasztása eddig nem volt szokványos, divatos. Semmit sem csinálunk úgy, mint más, szeretünk kísérletezni…”

Nos, a fish&chips-ben felszolgált rántott süllő olyannyira más volt, hogy egyáltalán nem volt halíze. Ez még engem is zavart, pedig egyébként nem vagyok oda a halízért. Megettük persze, de nem ájultunk el tőle.

A szállásig még volt egy kis kavirc, egy elágazásnál bevártam Nejt, mert le kellett mennünk a gátról, ő meg nem észrevéve engem továbbment, és mivel én sem vettem észre őt, visszamentem a Hellóhal-ig, aztán amikor felhívtam, hogy hol a fenébe van, vigyorogva közölte, hogy már a faházban sörözik. Azaz átment ott, ahol nem lehet átmenni. Mindig ilyen.

Gyors sör, pihengetés.

DSC_3366

Nem sokkal később meglepi, befutott Öcsém a párjával. És még a felesége is elkísérte.
Vacsora a kempingben, beszélgetés késő estig. Nem kellett altató.

Tiszafüred 02/07

Bemelegítés
2017. július 10; hétfő

Reggeli, kávé, meteorológia. Ránézésre zűrös hét lesz, naponta gyökeresen változnak az előrejelzések. Mára például kifejezetten szeles időt mondtak. Sebaj, akkor ma játszunk a strandon. Hiszen főleg ezért jöttünk.

Előtte a technika átnézése. Aztakurva. A GPS üres. Pedig erre raktam rá az összes túra útvonalát. A bringásokét is és a kajakosokét is. Anélkül nehéz lesz. Szerencsére annyira nem rossz a helyzet, vittem laptopot, azon még rajta vannak a gpx fájlok, csak át kell tölteni. Csak. Mini usb kábel ugyanis nincs. Hogy az a. Na mindegy, városban vagyunk, csak lesz valahol. A neten kinéztünk egy műszaki kereskedést, első próbálkozásnak jó lesz. Elindultam. A műszaki kereskedés kerékpár- és szerszámgépbolt volt. Nem messze találtam egy Tesco-t. Hátha. Mini usb kábelt itt sem tartanak. De jött egy ötlet: a GPS-ben van micro sd kártya, ha lenne hozzá sd adapterem, akkor közvetlenül is fel tudnám másolni a fájlokat a laptopról. Egy ilyen adapter kábé 10 forint, kérdés, hogy van-e. Addig turkáltam, amíg találtam akciósan egy 16 gigás micro sd kártyát 3500 forintért, és amellé volt csomagolva adapter. Hurrá. Meg vagyunk mentve. Aztán a pénztárnál sokan álltak, volt időm töprengeni – és beugrott, hogy a fényképész felszerelésemben van ilyen adapter, pont azért, hogy szabadon tudjak variálni a kártyákkal a különböző kamerák között. Sd kártya vissza a pultra. Menjünk haza. De legalább megismertem a várost.
A Teszkóból kifelé menet találtam egy mobiltelcsi boltot. Gondoltam, megkérdezem a mini usb kábelt. (Azért szerettem volna ránézni a készülékre, miért nem látom a fájlokat.) Volt. Ugyan nem bontatlan, de hátulról, a műhelyből előhalásztak egyet. Tökéletes.

A szállásnál kezelésbe is vettem a technikát. A fájlok azért nem látszódtak, mert nem voltak fent. Valószínűleg a régi 62s-re másolhattam fel. (Kinézésre ugyanúgy néz ki, mint a mostani 64s. Nem volt szívem kidobni a régi, immár nem vízálló példányt.)

Oké, irány a strand.
Ledöbbentünk. A máskor olyan kedves, sima vízű öböl vadul hullámzott, a szél duhajul tombolt. Izé. Ez arra jó, hogy gyakoroljam a szelet, meg a hullámokat, de eddig is ezt csináltam a Velencei-tavon. Talán még párosmentéshez is jó, mert azt is inkább hullámos vízen kell gyakorolni, csakhogy ezzel a kajakkal előbb sima vízen kellene kísérletezgetnünk. (Konkrétan nincsen rajta körbefutó kötélzet, anélkül meg eléggé problémás a művelet. Mind mentőként, mind mentettként.)
Na, mindegy. Nej elment ismerkedni az új evezőjével. (Ja, nem mondtam, kapott egy winget.) Én meg a térdig érő vízben gyakoroltam a ki/beszállást. Nagyon kellemesen csalódtam. Azt hittem, hogy orrba-szájba fogok borulgatni és tényleg orrba-szájba borulgattam, de kizárólag az erős hullámzás miatt: egyszerűen a hullámok rátolták a kajakot a támasztó lapátra, így az támasztás helyett befordult. Végül annyira profin ment, hogy sikerült két hullám között beugranom. Még a derékig érő vízben is. Ezek után elmentem hullámokra vadászni. Ekkorra Nej is belőtte magának a toldós wingen a megfelelő szöget. Miért ne próbálnánk ki magunkat? Van ott egy sziget, kerüljük meg. Megkerültük. Két kilométer. Nem volt gond. Kerüljünk nagyobbat. Irány a Tisza. Ettől azért paráztam egy kicsit ebben a szélben, de kár volt. Kimentünk a morotván, lementünk a Kormorán kikőtőig, majd feljöttünk az öntözőcsatornán.

A bemelegítő túra útvonala.

Annyira megjött az önbizalmam, hogy a strand előtt látványosan beborultam és szóltam Nejnek, hogy mentsen ki.
Nos, ezzel lesznek gondok.
Nem úgy. A kajakban nagyon kellemesen csalódtam. Miután az első kísérlet nem sikerült, feltérdepeltem a hátsó deckre. Teljesen biztosan mozogtam rajta. A gond ott van, hogy Nej nem tud mibe kapaszkodni, így nem tudja megtartani. Emiatt szétmászik a két kajak. Az adott helyzetben végül a beülő karimáját fogta meg, de egy karbon kajaknál ez törik le a leghamarabb, szóval ez nem pálya. A további kísérletezéstől eltekintettünk, akkora hullámzás volt, hogy mire az előbbi próbálkozást befejeztük, teljesen rácsúsztunk a strandolókra, köztük egy éppen akkor becsődülő vizitábornyi gyerekre.
(Azannya, kajak! Megáll. Bámul. Közelről.)
Majd.
Ha enyhébb lesz a szél. (Mert naívak vagyunk.)

Én mindenesetre elégedett voltam. Kaptam egy újabb adag önbizalmat.

Visszacuccoltunk. Sör. Pihengetés. Utána vacsora a kempingben. Lencsegulyás. Vidám éjszaka lesz. Majd alvásig sör, szivar, olvasgatás.

Kerestünk wifit. Találtunk.

DSC00359

Ha esetleg nem látszik jól a képen az Access Point neve, kiírom: TEK Megfigyelő Furgon.
Lehet, hogy be kellene gyújtani a kandallóba?

Tiszafüred 01/07

Előzmények, leutazás
2017. július 9; vasárnap

Van itt ez az új kajak, az M007. (Becenevén M07.) Amikor év elején összeraktuk az idei nyaralási tervet, kerestünk egy olyan vizet, ahol lassan mélyülő part van, de azért nincs messze a mély víz sem. És nem úgy hívják, hogy Balaton, mert az kajakos szempontból trágya egy hely szezonban. Így választottuk ki Tiszafüredet. A kemping jó, a szállás jó, a strand nem zsúfolt, vizitúrázni is lehet, de a legfontosabb, hogy lehet gyakorlatozni az új kajakkal: beszállni vízből, kiszállni vízbe, stabilitáspróbák, páros mentés, Nejnek meg stégről ki/beszállás.
Nos, júliusra a tervezetthez képest sokat haladtam, a szeles velencei-tavi túrák hozzáedzettek a kajakhoz, de azt vártam, hogy ettől csak jobb lesz a Tisza-tavon. A Kodiakot feldobtuk ugyan a tetőre, hátha szükség lesz rá, de határozottan elszántam magam, hogy túrázni is az M07-tel megyek.

Ehhez képest… de ne szaladjunk előre.

Szállásfoglalás. Két héttel utazás előtt. Szombattól szombatig. Nagy kemping, még nyáron is szokott bőven hely lenni. Most nem volt. Csak vasárnap estétől. Mibe nyúltunk már megint bele?
Igen, jól sejted. Halfesztivál.
Emiatt a vasárnapot, mint vizes napot, le is húztuk: tutira nem tudunk begurulni a strandra kocsival. Mint kiderült, még gyalog sem volt egyszerű, mert a szabadstrandot lekerítették és kopasz emberek őrizték.
De nem szomorkodtunk túlságosan, Nej imádja a halat, én meg majd elleszek valahogy.

Így megmaradt a szombat pakolásra. Gondoltuk, végre kényelmesen, átgondoltan tudunk készülődni. Aha. Éppenhogy végeztünk vasárnap délre. De elraktuk a fél konyhát, egy ventillátort, meg a fene tudja még mi mindent. Jó az a kombi autó.

2017-07-09 10.12.59

A faház szuper, még akkor is, ha ráfért volna némi karbantartás a fabútorokra.

DSC_3387

DSC_3382

DSC_3374

DSC_3375

A szállás átvétele után gyors bolt, sörök, reggelinekvalók. A boltnál parkolóhely nulla, de még a közeli lakótelep is tele volt autóval. Úgy értem, nem csak a parkolóhelyek, de még a gyep is. Itt ugye ingyen lehetett parkolni.
Utána Halfesztivál, ha már belecsöppentünk.
Hal, ez nem volt. Vagy ha volt, akkor nem találtuk meg. Ellenben találtunk tömérdek vásározó bódét, vurstlit, körhintát, dodzsemet, meg mindent, amit ilyenkor lehet. Egy kézműves sajtműhely mentette meg a napot, finom darabokat szereztünk be. Rókagombás kecskesajt: teljesen olyan, mintha grana padano lenne. Mondjuk, annyiért is adták.

A vasárnap délutánra meglehetősen kifulladó halfesztiválnak méltó lezárása volt este a Beatrice koncert, a teljesen kutyába lemenő Feróval.

Pisa és Firenze 04/03

A szokásos idióta számozás. Mert a videó mindig olyan, mint a kutya vacsorája: vagy lesz, vagy nem lesz. Aztán ha mégis lesz, akkor kapjuk ezt az idétlen számozást, miszerint negyedik rész a háromból.

Ez egyben a Sony RX100 kamera debütálása is. Alapvetően elégedett vagyok vele. Fényképezőgépként nem egy dslr, érezhetően gyengébb, de kamerának abszolút jó. Egyedül azt sajnálom, hogy repülőgépen nem merem elvinni a monopodot, így még mindig rázkódik egy kissé a kezemben.


Pisa és Firenze 2017.05 by jozsef-petrenyi

Pisa és Firenze 03/03

Harmadik nap
2017.05.10; szerda

Nagyon hamar a reptéren voltam. Osztottam, szoroztam… és belefért Firenze. Igaz, némileg bosszantó módon: a repülőgépem este tízkor indul, bőven ráérnék valami kései busszal visszajönni, de a csomagmegőrző hétkor zár, szóval jóval kevesebb időm lesz Firenzére és jóval több a pisai repülőtér meglehetősen egyszerű várótermére. De így sem rossz.

Ez egy nagyon kemény újítás: a busz panorámatetős. Azaz tök felesleges számolgatni, melyik oldal lesz árnyékos, melyik napos, a tetőn keresztül mindent eláraszt a napfény. Klíma ugyan van, de az első félórában mindenki csatakosra izzadt.

Firenze. A busz teljesen máshol állt meg, mint a múltkor. Valami lepukkadt tér, a fenetudjahol. Szerencsére annyi eszem volt, hogy a régi firenzei túráink útvonalát ráraktam a gps-re. Csak éppen rossz könyvtárba, így nem látszódtak. Remek. Ismét tök feleslegesen cipeltem magammal a technikát. (A mobiltelefonos Here működött, szóval nem voltam minden segítség nélkül, trekkelni meg tud az órám is, azaz végül elvoltam, de azért hiányzott a Garmin.)

Gondoltam, beülök hűsölni a dómba. Csak éppen többezer turista ugyanezt gondolta. Skip.

DSC00245

DSC00269

Jártam a várost, próbáltam visszaemlékezni, mi merre volt.

DSC00252 Stitch

DSC00263

A külváros felé találtam egy pizzázót, amely már nem nézett ki annyira lenyúlósnak. Háát… érdekes élmény volt. Kaptam egy mindenmentes pizzát, teljes kiőrlésű lisztből.

A régi fotóstáska / új fényképezőgép kombináció szuperül bejött.

DSC00266

Mint látható, elfér benne a mobiltelefon, a két pénztárca (euró/forint), egy doboz szivar, egy sör és az utóbbi tetején a fényképezőgép. Kompakt. És így tudtam boltokban is sört venni.
Persze a firenzei cigánykodást így sem úsztam meg: ugyanaz a sör, egyszer sem a belvárosban, volt ahol 1 euróba került, volt ahol 2,5-be. Ha belegondolsz, hogy 3 deci mezei sör 780 forint, boltban, háát…

Ebéd után leültem a Santa Croce lépcsőjére, sör, szivar. Nézelődés. Ezt a katedrálist is alaposan megfigyeltem. Aztán egyszercsak soványmalacvágtában elkezdett rohanni az összes éjfekete nő és hapsi, befelé a mellékutcákba, hónuk alá kapva a portékáikat tartalmazó háncsszőnyeget. Annyira gyors volt a jelenet, hogy lemaradtam róla a kamerával. Igen, a téren megjelent egy rendőrnő. Mint aki éppen csak erre sétált.

Az Öreg téren megpihentem. A szökőkutat beállványozták, így csak a turistákat és a szobrokat tudtam nézegetni. És ha már itt járunk, tudod miért olyan kicsi Dávid fütyije? Illetve miért olyan kicsi a legtöbb antik szobor fütyije? Nem, nem azért, mert mindegyiknek ugyanaz a pasi volt a modellje. Hanem azért, mert abban az időben a kicsi fütyi volt a decens. Azaz nem volt szabad, hogy a fütyi előtérbe kerüljön. Ott kellett lennie valaminek, hiszen az olyan, hogy van, de nem volt szabad, hogy háttérbe szorítsa a szobor eredetijének egyéniségét, esetleges hősi viselkedését. Akinek méretes fütyit rajzoltak/szobortak, azoknál ez a hangsúlyozás nem volt véletlen: az ilyen illető híres kellett legyen pajzán, kicsapongó életviteléről, illetve léteztek olyan szobrok, melyek szándékosan a termékenységet célozták. Akit bővebben érdekel a téma, itt utánaolvashat. (Kiemelném azt a tanulmányt, melyben azt elemezgetik, hogy Dávid fütyije azért ilyen kicsi, mert be volt tojva Góliáttól.)

A sétálgatással, ücsörgéssel jól elment az idő. Néztem is, hogy az utolsóelőtti buszhoz már igencsak ki kell lépnem. (Olaszoknál nem szívesen rizikózom meg az utolsó megfelelő járatot.) Kiléptem. Még rövidítettem is. És ekkor jött szembe velem A Bolt. Minden ajándékok öreganyja. Ide be kellett mennem és meg kellett koronáznom a családnak vitt ajándékhalmazt.

DSC00271

Nej egyszer azt mondta, hogy mindent megadna egy lila színű gumikacsáért, melyet a kajakjára szerelhetne. Kapott egy csókokkal telehintett példányt. És a két gyerek is megkaphatta kedvenc szereplőjét gumikacsa kivitelben. Barna egyből be is vitte Darth Duck Vadert a fürdőkádba.
Ja, és nyifog. A kacsa.

A hely neve egyébként Florence Duck Store.

Nyilván csak az utolsó busz lett végül belőle. Illetve…
Amikor jó negyedórával késve közeledtem a buszmegálló felé, láttam, hogy éppen húz ki egy pisai busz. Csak nem ennyivel késve indul az utolsóelőtti busz? Kivágtam egy nagy sprintet, folyamatosan integetve, kiabálva a busz után. A buszkisérő az ajtón kihajolva integetett, hogy hajrá, meglesz ez. Meg is lett. Csak éppen a busz háromnegyed óra múlva indult, tíz méter gurulás után egyébként is megállt volna. Ebből lett ugyanis az utolsó. A kísérő vigyorogva kacsintott, amikor odaértem.

Jólesett a buszban a klíma. A külső hőmérő szerint 29 fok volt. Fél ötkor, árnyékban. Én meg ugyanabban a meleg ruhában nyomtam végig, mint előző nap a jeges felhőszakadásban.

Repülőtér. A csomagmegőrzőt simán elértem. A szekun elsőre átmentem. Nem kicsit döbbentem meg: elvileg mától lenne a G7-ek miatti szigorított ellenőrzés, nálam pedig volt dugóhúzó, 3,5 kiló sajt (hasonlít valami robbanószerre, ekkora mennyiségben már ki szokták pakoltatni) és a legdurvább, volt egy műanyag dobozos olajbogyó, kábé fél liter lével. Minden átjött egyből.

Érdekes, itt ki tudják írni 3,5 órával az indulás előtt, hogy melyik kapuhoz kell menni. Gyülekeztek is az emberek, az este nyolcas hamburgi járathoz. De milyen emberek! Egy csomó kétéves forma ordító hisztizsák. Egy ilyen pont mellettem ült. A szülei szemmel láthatóan azt az elvet vallották, hogy ha hisztizik a gyerek, akkor hagyni kell. A gyerek meg már vérprofi volt, tudta, hogy nincs felső határ, annyit ordíthat, amennyit akar. Ha a gép pontosan indult volna, akkor is pokoli másfél órám lett volna, de a tíz perces késés minden perce egy-egy tőrdöfés volt. Folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy takarodjatok már abba szomorú retkes Hamburgba és hagyjatok engem élni. Aztán amikor már sorakoztak, akkor egy babakocsit toló anyuka pont előttem bontott ki valami szénsavas löttyöt, mely szószerint kirobbant az üvegből és beterítette a sporttáskámat, meg a babakocsiban szundikáló gyereket. A tökmagnak kinyílt a szeme és kezdett volna ordítani, de aztán összeakadt a szemünk és az enyémben az volt, hogy csak egy mukkot szólj és keresztüldugom a füleden a cumisüveget.

Végül elment a hamburgi gép, én pedig úgy voltam, hogy nem érdekel az ára, de a stresszre iszok egy sört. Jól tettem, hogy nem érdekelt, mert ha érdekelt volna, akkor nagyon fájt volna. És még én berzenkedtem Firenzében a drága sörre. Az árnál csak a kiszolgálás volt durvább. A pultos csaj elvette a pénzt, majd ahelyett, hogy csapolt volna, elment egy másik pulthoz pizzázni. Vagy öt perc múlva jött vissza a pénztárgéphez, ekkor az emberek feje fölött átkiabáltam, hogy hé, némber, hol a söröm, erre a fejéhez kapott, elment csapolni, de pont akkor fogyott ki a hordó, így eltűnt a pincébe. A pizzás pultnál nagyjából ekkor tört ki a parasztlázadás és rajtam csapódott le, hiszem én kiabáltam be valamit soron kívül. De szúrós szemmel visszanéztem: kapjátok be, semmik sem vagytok egy teli torokból hisztiző hamburgi csecsemőhöz képest.
Majd a sör után slanya és kényelmesen visszaültem a kapuhoz.
Ahol közben kiírták a 20.50-es stuttgarti gépet és kezdtek újra gyülekezni a nagytüdejű csecsemők.

Linkek:

Pisa és Firenze 02/03

Második nap
2017.05.09; kedd

Reggel makacs, kitartó csatában sikerült úrrá lennem magamon… és nem keltem fel korán. Egészen kilencig aludtam. Külföldön ugyanis erősen bennem van a ‘nem aludni jöttünk, azt otthon is lehet’ mentalitás. Ez valahol igaz is, de egyfelől illik valamilyen mértéket tartani, hiszen nem azért utazik az ember külföldre, hogy stresszelje magát, másfelől ez a mostani utazás más. Ez a szokásos szivar/sajt túra, csak most egy olyan kisvárosba, ahol a repülőgépes menetrend három teljes napot dobott ki: hétfő hajnalban indult a gép Pestről, szerda éjszaka megy visza. Ugyan lehetne csavarogni más városokba, de ne feledjük, dolgom is van, és így már zsúfolt lenne a menetrend. Szóval marad az, hogy nagyokat pihenek és szép kényelmesen bejárom a városkát.

Sztori. Gyerekkoromban félénk, visszahúzódó gyerek voltam, tipikus könyvmoly. A szüleim ki akartak mozdítani ebből az állapotból és beirattak egy tánciskolába. Igen, jól hallottad. Meg sem fordult a fejükben, hogy ez visszafelé is elsülhet. Hogy az iskolában öreg, őrmester stílusú oktatók kiabáltak az ember gyerekével, aki ettől még jobban összezavarodott, utálta az egészet, a lányok valami félelmetes áttétellel – ebben mindig is jók voltak – az összes kényelmetlenséget átvetítették a fiúkra, mintha mi tehettünk volna az egészről, azaz ők nem a helyzetet utálták, hanem minket. Vidám összejövetelek voltak. Nem is húztam sokáig, hamarosan elkezdtem az iskola mellé járni. Szerencsére Eger szép város, én pedig heti két alkalommal 2-3 órát csavarogtam benne, csak úgy, hogy teljen az idő. Alaposan megnéztem a házakat, a templomokat, a várat. Azóta vallom, hogy igenis hasznos dolog, ha valaki be van zárva egy időre a körülményei közé, hasznos, ha tudomásul kell vennie, hogy itt és most nincs pörgés, jobb híján érdemes elmerülni a részletek megfigyelésében.

Nos, ez van most. Megreggeliztem, megvolt a szivar és a kávé, átfutottam a netes sajtót. Lehet, hogy visszafekszek még lustálkodni. A város megvár.

DSC00196

Ódon kisvárosi utcák nézegetése, az. Felhőszakadás, vihar, jégeső. A kabát persze a szálláson, hiszen induláskor ezerrel sütött a nap. Először nem is vettem komolyan az esőt, sétáltam tovább. Pár perc múlva rákezdett, úgy igazán. Kerestem egy boltíves átjárót. Elég sokan szorultunk alá. Aztán széles mosollyal az arcán megjelent egy ébenfekete esernyőárus hapsi. Tudta, hogy nem tudunk elmenekülni előle. Esernyőt ugyan senki sem vett, de legalább nem unatkoztunk.
Amikor csendesedett az eső, elindultam, de korai volt. Ekkor jött ugyanis a java. Meg a jég. Végül bemenekültem egy kávézó teraszára, kávé és szivar. A nagy ijedtségre.
Csak azért nem lesz kávémérgezésem, mert a szivar beelőzi.

DSC00187

DSC00204

DSC00209

DSC00211

DSC00227

DSC00232

A többi már nem volt annyira izgalmas. Gyalogoltam. Sokat.

Nem nagyon szoktam falfirkákat fényképezni, de ez megfogott.

DSC00217

Az van odaírva, hogy “Internet: lobotomia generalizzata”, ami nagyjából azt jelenti, hogy az internet egyenlő a teljes agyeltávolítással. Oké, ez is egy vélemény. De nagyon nem mindegy, hová írták: a fenti szöveg konkrétan a pisa-i egyetem (1343!) filozófia és történelem könyvtárának falán jelent meg.

DSC00218

Valaki nagyon komolyan veszi a szakmáját.

DSC00222

Az egyetem egyik kollégiumának kapuja a Cavallieri térre nyílik. (Fent balra.) Azért nagyon nem mindegy, milyen környezetben indul útnak reggelente az a nebuló.

Bármennyire is berzenkedek ellene, de tény, hogy öregszem. Már nem tartom annyira szorosan a kezemet a hétköznapok ütőerén. Ma például egy csomó, leginkább fiatal emberen ütköztem meg. Hát ezek mi a fenét fényképeznek? Mögöttük van Európa egyik legérdekesebb tere, ezek meg valami unalmas tűzfalat fotóznak. Időbe tellett, mire leesett, hogy a mobilokon a szelfikamera az előlapon van.

Hazafelé megvettem a hiányzó szivarokat, kinyomoztam végre, mi volt az a nagy kavarás a buszjáratokkal(*), ami indulás előtt összezavart, a sajtok és ajándékok is megvannak. Holnap korai kelés (a kicsekkolás miatt muszáj), utána meg… csak kitalálok valamit. A repülőgép este tízkor indul.

(*) A pisai buszok nagy része körjáratban közlekedik, azaz egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazon az úton megy be a városba, mint amelyiken kijött. Emellett hiába van légvonalban kábé 200 méter a szállásom és a bevásárlóközpont között, ez két különböző főutat jelent és nincs köztük átjárás. Azaz ha a szállás előtt be akarok lépni a boltba, akkor más busszal kell mennem, mintha egyből hazamennék. Cserébe viszont mindkettő körjárat, így elég ha látok valahol egy jó megállót, mert biztos lehetek benne, hogy záros időn belül (ez Pisá-ban 70 perc, ennyi ideig jó a jegy) ott leszek a megcélzott megállóban.

Még egy szó a mai napról. Pisát elég sokan lebecsülik, hogy nem egy nagy dobás: oké, a Csodák Tere nagyon ott van, emellett szép a korzó meg az Arno partja. Csak hát ez maximum két óra.
Nos, a mai nap után csak azt tudom mondani, hogy tessék bátran eltévedni. Nem összevissza, hanem úgy, hogy nekiindultok és ha láttok egy szimpatikus sikátort, akkor ráfordultok. Én ma egész nap így csavarogtam és gyönyörű utcákra, terekre találtam. Olyan nagyon eltévedni sem lehet, az óváros városfallal van kerítve, az azért megfogja az embert.

DSC00192

DSC00194

DSC00193

DSC00195

DSC00203

DSC00213

DSC00240

És akkor a csodálatos este. Úgy terveztem – mind időben, mind bormennyiségben – hogy este még bemegyek a városba, megnézem, milyen a Csodák Tere díszkivilágításban. Megvacsoráztam, szivar, frizzante, vártam a sötétet. Nem jött. Ekkor rágugliztam, mikor megy le ma a nap Pisában. 20.30. Azannya. Ekkor még csak este hét volt. Számoltam. Nagyjából kilenckor lesz rendes sötét. Utána még séta. Saccra este tízkor ülök föl a visszajövő buszra. Itthon még van egy üveg chiantim, szóval éjfél előtt nem lesz alvás. Reggel pedig legkésőbb hatkor ébresztő, mert egyrészt kicsekkolás, másrészt egy elképesztően bonyolult pakolás, mivel ezt a rengeteg mindent össze kell raknom úgy, hogy beleférjek a repülőtársaság poggyász szabályzatába. A vége az lett, hogy beírtam a gugliba, hogy ‘Pisa by night‘, átváltottam a képekre és megnéztem, mit hagytam ki élőben.

Hagyjunk valamit a következő alkalomra is.

Pisa és Firenze 01/03

Első nap
2017.05.08; hétfő

Iszonyú pakolás.
Ezt a felkészülést nagyon elböktem. Általában időben szoktam összeszedni mindent, de most az idő másra ment el, gyorsan el is fogyott, én meg úgy voltam, hogy az évek, meg a rutin, majd csak meglesz valahogy. Majdhogynem nem lett meg. Vasárnap este jutott eszembe, hogy még nem váltottam pénzt és ebéd után ugyan fröccsöztem, de a szükség – és a hétfő hajnali indulás – nagy úr, kocsiba vágtam magam és elindultam eurót vadászni. Aztán este derült ki, hogy olasz térkép csak a régi garmin gps-re van, csakhogy az nem vízálló és naná, hogy a három napból kettőn esni fog az eső. Elmentem a kedvenc oldalamra, hogy léccilécci adjatok térképet, iktatták is a kérésem, majd közölték, hogy 11 óra múlva megkapom. A repülőgépem 10 óra múlva indult. Reggel hatkor viszont ott várt az email, miszerint letölthetem. Nosza. Azt mondta, hogy félóra, ami elég neccesnek tűnt, utána begyorsult, majd rögtön be is állt. 6.40-kor el kellett indulnunk, akkor még volt hátra 40 perc a letöltésből. Remek. Majd valahogy megoldom.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy hajnali fél egykor még a buszjáratokat néztem, mert azt, melyet korábban vadásztam le, egyszerűen nem találtam, de még a googlemaps sem adta ki, szóval újratervezés. Azért ilyen bakik – ennyivel az indulás előtt – nem szoktak beesni.
Olyan sem sokszor volt, hogy amikor átértem a szekun, már ki volt írva a kapu.

Pisa környékén bemondta a captain, hogy tíz pecet késni fogunk, mert a légtérben nagy a torlódás. A köd miatt. Rezignáltan bólintottam: végre a helyemen vagyok. Amikor Budapesten éppen kezdene jó idő lenni, én akkor megyek le délre a mediterránumba, ahol rendszerint pont akkor jön meg az az öt nap, amikor a térség megkapja az éves esőmennyiségét.

A reptéren egyből megvettem a szivarmennyiség felét, utána séta a vasúti pályaudvarig. Itt vettem gyűjtő buszjegyet, majd sikeresen meg is találtam az új busz megállóját. Még az eső sem esett. Leszálltam az óriási nagy bevásárlóközpontnál és élvezkedtem egy sort. Nagyszemű oliva verde, négyféle paradicsom, olyan kenyér, hogy énekelt (1000 forint/kiló, ennyiért már áriázhat is), vaj, sajt, szalámi. Meg öt üveg bor. Vigyáznom kell, hiszen csak két éjszakát alszom itt.
Úgy jöttem ki, mint egy málhás szamár. Ugye az összes cucc, több hónapnyi szivar és a gigantikus bevásárlás. A szállás kábé egy kilométer séta.
Na, ekkor eredt el az eső.

Árkon-bokron keresztüli gyaloglás. Négysávos út, járda nuku, de még ösvény sincs. Vidám. Valahol megfoghatatlan, hogy itt, a város szélén van egy nagy lakópark, egy kilométerre tőle egy nagy bevásárlóközpont, de közöttük semmilyen gyalogos infrastruktúra sincs.

A szálláson pakolás, wifi, terasz, szivar, frizzante.

DSC00147

Utána ebéd. Elképesztő, mennyire finom tud lenni a sima vajas kenyér, ha jó a kenyér, jó a vaj és van mellé négyfajta paradicsom, meg olajbogyó. A sajthoz és a szalámihoz hozzá sem nyúltam, valószínűleg haza fogom vinni.

DSC00141

Nekem egyébként ez lenne a halálom. Ha lenne otthon finom kenyér és olasz választékban paradicsom. Csak ezt enném és öt éven belül el is vinne a diabétesz. Szóval please, ne kommenteld be, hogy hol lehet Budapesten jó kenyeret kapni, mert azzal megölsz.

Ebéd után összekaptam magamat, bebuszoztam a városba. Valahogy mindig így kellene. Hogyan is működik egy turista? Elmegy a híres helyre, megnézi, lefényképezi, jöhet a következő. Nekem viszont van két napom egy olyan kisvárosra, melyre fél nap is elég lenne. Azaz rengeteg időm van. Simán belefér, hogy leülök a Csodák Terén egy lépcsőre, pöfékelés mellett egy óra alatt tégláról téglára átnézem a híres épületeket. Tudtad például, hogy a klasszikus állítás, miszerint a firenzei dóm tele van színekkel, a pisai pedig pont ezért tök fehér, valójában nem igaz? Tény, hogy nem annyira erősen, de itt is megtalálhatók azok a bizonyos színes márványlapok.

DSC00158

DSC00159

DSC00162

DSC00168

DSC00173

DSC00181

Este hétig barangoltam,majd úgy döntöttem, behúzom a kötelező feladatokat. Megint bevásárlócentrum, sajtok, kisparadicsomok, csokik, azaz minden, ami az otthoniakat érdekli. Meg nekem frizzante, mert gyorsan fogy. Megint tergenyés szamárként értem haza, de ezzel vége. Innentől már csak szórakozás és szivarvadászat. Hazafelé másik irányból jöttem, itt már volt járda, és – hah! – ez 30 méterrel közelebb.

Utána még üldögéltem a teraszon és megfigyeltem egy külvárosi panellakótelep, bocsánat, egy mediterrán lakópark esti életét.

Track-ek:

Összesen 11 kilométer, ebből kettő duplán számít.

Prágai remete 10/10

Hazautazás
2017.03.16

Beletartott egy kis időbe, mire kinyomoztam, honnan indul a busz. Már éppen elkezdtem volna morogni, amikor észrevettem, hogy az állás száma rajta van a jegyen.

A buszon Charlie és a csokigyár. Az első negyedórában nedvesre bőgtem magam alatt a széket, aztán nem bírtam tovább és átkapcsoltam a Linkin Park-ra.

A busz átlépte a magyar határt. Elővettem farmeringem zsebéből az utolsó Fidorkát.
Oké, zárjuk le ezt a fejezetet.

Link rovat:
Az összes fénykép.

Függelék

Az általam kijegyzetelt kocsmák koordinátái:

Ejtőernyős 50.075867, 14.416316
Tigris 50.085792, 14.418034
Kandúr 50.088706, 14.401952
Viziló 50.089195, 14.403218
Rotunda 50.082576, 14.414501
Glaubicu 50.087657, 14.403527
Kövér Egér 50.083032, 14.405595
Arany Horgony 50.066500, 14.419010
Novák 50.079793, 14.415648
Jelinkova 50.081658, 14.422119
Sachte 50.103668, 14.436146
Koutku 50.077554, 14.405123
Jamajka 50.071411, 14.406832
Ruzku 50.060329, 14.409636
Oázis 50.060653, 14.408679

Szószedet:
(Nem tökéletes az írásmód, sok esetben hiányoznak a cseh karakterek; ezek befolyásolják a kiejtést.)

burgonya brambory
sültkrumpli hranolky

friss cerstvy
füstölt uzeny
nyers syrovy
főtt vareny
töltött nadivany
rántott smazeny
párolt duseny
sült peceny

marhahús hovezi
sertéshús veprove
csirke kure, kureci
kacsa kachna
ponty kapr
pisztráng pstruh

fokhagyma cesnek
hagyma cibule
sárgarépa mrkev
lencse cocka
leves polevka
zsömle rohlik
tojás vejce

smazeny syr – rántott sajt
rizek – rántott hús (smazeny rizek)
koleno – csülök
vepřo-knedlo-zelo disznó-knédli-párolt káposzta

spekova knedliky s uzenyim stehnem, dusenym zelim a smazenou cibulkou
füstölt csirkecomb szalonnás knédlivel, sült hagymával és párolt káposztával

Moravský vrabec – sertéslapocka darabok, fokhagymával, hagymával (Morva veréb)
zelná polévka – sűrű, krumplis, kolbászos savanyúkáposztaleves
bramborova polevka – krumplileves
Pivovarsky gulaš – sörfőzők pörköltje knédlivel
Svíčkova na smetaně – vadas
Svickova omacka hovezi maso houskovy knedlik – vadas marha zöldségmártásban házi knédlivel
pečená žebrá – sült oldalas
Nabidka dne – napi menü

Utopenec – hagymás-ecetes krinolin (Vízbefulladt)
nakládaný hermelín – fűszeres olajban érlelt camembert sajt (A nakladany szó fontos, mert van sült hermelin is.)
párek – főtt virsli
tlačenka – hagymás-ecetes disznósajt
pečená klobása – sült kolbász
pivní sýr – csípős, illatanyagában a pálpusztai sajtot idéző cseh sörsajt (A fogyasztásának koreográfiája van, javaslom, nézzél utána.)
matesy – olajban pácolt heringszelet
škvarky – töpörtyű

Jó reggelt! Dobré ráno.
Jó napot! Dobrý den.
Jó estét! Dobrý večer!
Viszontlátásra! Na shledanou! (Na szklé)
Nem értem Ne rozumím.
Nem tudom Ne vím.
Talán snad
Jó dobrý
Rossz špatný
Kérem Prosím
Tessék! tady prosím!
Köszönöm Děkuji, diky (gyiki)
Elnézést Promiňte
Szabad? Môžem?
Fizetek Za platem

Prágai remete 09/10

Beszerző körút
2017.03.15; szerda

Ez már egy kicsit szomorkás. Már azt számolgatom a nyitott hűtőajtónál, hogy hány étkezés is lesz, melyiken miket kell ennem, hogy minden elfogyjon, beleértve a söröket is. (Jut eszembe! Asztaltól feláll, hűtőig elsétál.)

Délelőtt megírtam a tegnapi napot, aztán irány a város. Leginkább ajándékok, na meg még egy utolsó élménygyűjtés. Az ajándékok hamar meglettek. Irány a Jelinkova, hátha délután egykor beférek. Végülis, hétköznap, nyitás után két órával. Ahogy azt Móricka elképzeli. Totál tele. Nos, ez a kocsma nem adta meg magát egyedül.
Innen jó nagy sétával a Vén Oroszlán. Most evési céllal.

DSC_3281

Hihetetlen, de kilenc nap alatt nem ettem sehol sült húst knédlivel és párolt káposztával. Itt sem sikerült. Csak menü volt, abban pedig mára nem szerepelt a velpro-knedlo-zelo. Bepróbálkoztam az őzikepillantással, de nem hatotta meg a csapost. Végül ráböktem az egyikre, amelyikről nagyjából sejtettem, mi lehet. Így ettem füstölt sonkát krumplipürével és uborkával. Végülis nem volt rossz, sőt. Az ára meg verhetetlen: egy korsó csapolt sörrel együtt fizettem 120 koronát. A söntés viszont tele volt, azaz az ebéd utáni szivart buktam.
Nos, melyik az a kocsma, ahol nincs étel, azaz állandóan lehet bagózni? Koutu.
Nos, éppen hogy befértem. Hétköznap, délután kettőkor. Mi van itt?
A törzsközönség dartsozott. Elsőre el sem hittem. A falak ugyanis tele vannak muzeális sílécekkel, szánkókkal, a sarokban pedig áll egy muzeális dartsgép. Legalábbis eddig így hittem. Kiderült, hogy nem, a darts működik.

DSC_3289

DSC_3290

Beültem a kártyaszobába, innen pont ráláttam a játékra. Izgalmas volt. Három nyílból kettő simán kipottyant. Ugye muzeális értékű soft tábla, tele beletört hegyekkel. De ez senkit nem zavart. Sőt. Óriási ujjongás volt, ha valaki talált a nyilával egy szabad lyukat.
Igyekeztem kihasználni, hogy a belső helyiségben vagyok, engem nem lát senki, így bátran kamerázhatok. Aztán amikor kivettem a kamerát a táskából, kiborult és szanaszétgurult vagy tíz fidorka. Azt hiszem, ennél már nem lehet az ember turistásabb.

Innen Tesco. Négy sör, egy vodka… igyekeztem határozottan járni. De az ajtóban megint megnyugodtam. Egy meglehetősen ingatag öreg fazon próbálta betolni a Tesco kocsiját a tárolóba, de nem igazán akart belecsúszni a kosara a másik hátába. Végül az öreg feladta a reménytelen küzdelmet és a kosarára borulva elaludt. Nem zavarta, hogy így senki nem tudott kosarat vételezni. Mondtam már, hogy hétköznap délután három?
Aztán fizetéskor csak önkiszolgáló pénztár volt, én pedig az összes cseh tudásomat összeszedve (nye cseszki, proszim pomoc) jeleztem a felügyelőnek, hogy blokkoljon helyettem.

Útvonal.

Elkezdtem egy lassú, kényelmes pakolást. Van még egy deci vodka és egy tábla keserűcsoki. Egyiket sem akarom itthagyni, kidobni meg a Petrényi-vér nem hagyja, viszont egyiket sem kívánom. Aztán most azt csinálom, hogy a vodka ízét a csokival veszem el, a csokiét meg a vodkával. Win-win.

Néhány furcsaság, amely most tűnt fel:
– A tíz nap alatt nem sétáltam végig a Vencel téren.
– Nem mentem át egyszer sem a Károly hídon.
– Nem sétáltam keresztül a váron. (Oké, fizetős lett.)

Mivel ma már csak ilyen eseménytelen nap volt, leírom, mit tanultam a prágai kocsmákról. Az, amit korábban írtam, hogy vannak sör-székesegyházak, hülyeség. Nem igaz. Veszélyeztetett kocsmák vannak. A Várnegyedben, a Kisoldalon és az Óvárosban, meg mindazon helyeken, ahová tömegesen borítják ki a buszokból a fogalmatlan turistákat; ahol minden arra járó turista úgy érzi, hogy neki ide be kell mennie és megmutatnia, ki a fasza legény. Ezek a kocsmák kétféleképpen küzdhetnek: vagy elkurvulnak és ráállnak a turisták megfejésére, akár szelídebb formában (Pinkász, Medvebocs, Két Macska) akár extrém durván (U Fleku, Svejk, Kehely, Sztrachov kolostor). A másik megoldás, hogy kitartanak. Azaz igyekeznek olyanok maradni, mint amikor még családias kocsmák voltak. Ilyen az Ökör, a Víziló, a Kandúr, a Rotunda és a Tigris, Azaz ezek nem katedrálisok, hanem ostromlott végvárak, sokszor már türelmüket vesztett, ingerült pincérekkel. (Nézd meg, a Fekete Ökör előtt idegenvezető beszél a csoportnak a kocsmáról. Tutira be is fognak menni.) Ha jó arc akarsz lenni, akkor ezekre a helyekre csúcsidőben nem mész. Mert olyankor már csak a csatát látod. Menjél nyitás után 1-2 órával, ekkor még nincs tömeg, a kocsma, mint épület hangulatát ugyanúgy tudod élvezni ilyenkor is. (Kivétel persze a Tigris a nyitvatartása miatt, itt elégedjél meg azzal, hogy egyszer bekóstolsz egy félórára. Ne csatlakozz az ostromlókhoz.)
Ha nem sznobkodni akarsz, ha a prágai kocsmák hangulatára vagy kíváncsi – és mi másra lenne kíváncsi egy sörturista? – akkor pedig menjél Smichovba. A Vencel tértől két kilométer, a Narodni sugárúttól egy. És rögtön beleütközöl a fantasztikus hármasba, a Vén Oroszlánba, a Koutku-ba és a Jamajkába. Ha olcsón akarsz kajálni, akkor az Oázis a pályaudvaron és vele szemben a Ruzku. Ezek védett világok, erre turista nem jár. Emiatt nem is csesztetnek csak azért, mert létezel. Ugyanúgy emberként kezelnek, a csapos mosolyog és kérdezés nélkül hozza a sört. Ha pedig estig maradsz, akkor megtudod, miért szeretik a helyiek ezeket a kocsmákat: a társaságok összefolynak, mindenki beszélget mindenkivel, a rózsaszín műkörmös fiatal csaj az egyik asztaltól veszett dartspartit nyom egy negyvenes, munkásoverallos, durván sörhasú kopasz melóssal a másik asztaltól, a társak meg sikoltozva szurkolnak. És folyik a sör.

Hjaj. Holnap reggel utazok haza.

Prágai remete 08/10

Vysehrad
2017.03.14; kedd

Reggelire grillsajt. Megsütöttem, jól megsóztam… és csak ekkor vettem észre, hogy adtak hozzá zacskóban valami szószt is. Hajrá. Ráborítottam. Áfonyalekvár volt.

Gyakorlatilag a mai az utolsó szabad nap. Holnap már ajándékvásárlás, pakolás, készülődés haza. Azaz mindent bele.

Délután egykor indultam neki a városnak. A távoli cél Vysehrad volt, előtte viszont egy kis tekergés az Újvárosban. Kezdtem az Ejtőernyősben.
Ez egyike azon kevés kocsmáknak, melyeknél tudom, miről nevezték el. A nácik Reinhard Heydrich-et, az egyik legkegyetlenebb hóhért, a holocaust megtervezőjét nevezték ki Csehország élére, ő pedig ezerrel nekiállt felszámolni az ellenállást. Néhány külföldön képzett cseh kommandós úgy döntött, hogy elteszik láb alól. Ejtőernyővel ugrottak le Prága közelében. Alaposan megtervezték a merényletet, majd végre is hajtották. Az akció után egy újvárosi templomban rejtőztek el. Viszont egyik társuk beárulta őket. A nácik megtámadták a templomot és egy hosszú, véres küzdelemben mindenkit lelőttek. (Utána jött Lidice és Ležáky.)

Csak megjegyzem, hogy amikor a német neve alapján – Ležak – rákerestem az utóbbi falura, hogy nálunk hogyan hívják, a google első tíz(!) oldala Lezsák Sándorral volt tele. Elképesztő, mennyire félrement a világ.

Nos, a kocsma ennek a bizonyos templomnak a szomszédságában van, és a mai napig őrzi a desszantosok emlékét. A falakon a portréik függnek. (Az egyik sarokban meg Heydrich képe. De a legbizarabb a mellékhelyiség feletti tábla: Geheime Staatspolizei, azaz Gestapo.)

GOPR1233

DSC_3194

Innen befelé sétáltam, a Novákék kocsmája felé. Novák, Novák, szupernovák… dúdolgattam.
A kocsma maga hangulatos, a pincércsaj mosolygós.

DSC_3196

Azt szokták mondani, hogy külföldön illendő a legfontosabb szavakat megtanulni a helyiek nyelvén. Ez most visszaütött, mert a köszönésem után a csaj egyből akkora szóáradatot zúdított rám csehül, hogy csak pislogtam. Természetesen kicsúszott lábam alól a talaj. Végül igyekeztem elmutogatni, hogy tízfokos Gambrinust kérek – mert mintha azt láttam volna távolról a táblán – a csajszi meg továbbra is magyarázott, végül legyintett és elment. Ja, és az étlapot sem tudtam áttanulmányozni, olyan gyorsan jött a pincér az asztalhoz, végül rendeltem egy hermelint. Pedig rendesen akartam kajálni. A sörnél kiderült, mi volt a hölgy baja: Gambrinusból csak 12 fokos, meg pasztörözetlen volt; küzdhettem én a tízesért. Kaja után arrébbültem a söntésbe, mert az volt egyedül dohányzó. Nos, ezen némileg berágott a személyzet. Délután negyed három volt, amikor átültem, gyakorlatilag üres volt a kocsma, csak egy asztalnál söröztek négyen. Rágyújtottam… és hirtelen bejöttek egy csomóan kajálni. A szivar meg olyan, hogy hiába megyek félre, azért egy idő után mindenhol érezhető. Szóval hiába vonultam át a söntésbe, a kijelölt helyre, a személyzet éreztette, hogy az ebédzónán (11-15) belül azért eléggé illetlenség szivarra gyújtani. A mosolygás abba is maradt, a számla pedig igen vaskosra sikeredett. (Hermelin 90 korona. Csak jelzem, hogy ez egy faék egyszerűségű előétel, az étlapon pedig főétel már volt 120 koronától is. Vagy másképpen: egy klasszisokkal jobb helyen lévő klasszisokkal jobb kocsma – konkrétan az Ökör – klasszisokkal jobb hermelinje 55 korona.)
Hát, ez olyan felemásra sikeredett. Még vécére is elfelejtettem elmenni, pedig a következő megcélzott kocsma igencsak messze volt. Mentem, mendegéltem… aztán egyszercsak szembejött velem az U Fleku. Ez egy ronda turistacsapda, kerülendő. Pontosabban egyszer be kell menni, mert a házisörük igen finom – csak éppen aranyárban adják (4 deci 59 korona, azaz 710 forint) és jó eséllyel át is vágják a vendéget – szóval jegyezzük meg jól az ízét és a továbbiakban kerüljük a helyet. Igenám, de nekem vécére is mennem kellett. Úgy gondoltam, hogy csomagban már megéri a két szolgáltatás, feltéve, hogy nyitva van az udvar. Nem volt nyitva. Az egyedüli működő terem előtt négy pincér állt karbafont kezekkel, odabent egy tangóharmónikás rángatta a ráncos dobozt, kifejezetten undorító volt. Nem is vacakoltam, kimentem, ráadásul olyan lendülettel, hogy észre sem vettem a védtelenül hagyott vécéajtót. De nem volt gond, a Károly téri metróállomáson volt nyilvános klotyi.

DSC_3206

DSC_3208

Közvetlenül a vysehrad-i kaptató előtt van még egy ajánlott kocsma, az Arany Horgony. Erőgyűjtésre kiváló. Kora délután még nem volt bent senki, később megjelentek a törzsvendégek. Ezt onnan tudom, hogy a szemmel láthatóan törzsvendégek számára fenntartott asztalhoz ültek le, a csapos – aki saccra a tulaj is lehetett – pedig odaült hozzájuk. Némi zavart csak az okozott, hogy az összes törzsvendég nőből volt, ráadásul elég sok fiatal csaj is volt köztük. De otthon érezték magukat, időnként felálltak és kiszolgálták magukat a pult mögül.

Innentől egy kis kultúra. Felmentem a magas várhoz (ugye, Vyse Hrad), sétáltam, nézelődtem. Olyan borult, esőre hajazó idő volt, hétköznap délután, ilyenkor szerencsére nincs buszokból kidőlő turistaáradat.

Jó hosszú séta, majd újabb kocsma: Jamajka. (Írtam, ugye, hogy utolsó kocsmázós nap?) Ez a kocsma kibérelte nálam az első helyet. De úgy látszik, nem csak nálam. Amikor megérkeztem, akkor csak egy asztalnál ültek, de egy órán belül tele lett a helyiség. Néztem is, hogy most mi lesz, de aztán elmentem vécére és kiderült, hogy hátul még két ekkora terem van. Két óra múlva azok is megteltek. És ezt a három nagy termet egy darab csapos/pincér simán kiszolgálta.
Egy törzsvendég, az öreg tininidzsa teknős a pultnál. A gömbölyű, kopasz feje, a kissé bárgyú mosolya és a teknőspáncélnak tűnő hatalmas sörhasa. Már tegnap is itt volt, nyitástól.
A székeknek nevük van, a háttámlájukra festve. Amikor megérkeztem, egy asztalnál ültek csak, pont a Pepin és a Francin székeken.
Leültem egy sarokba, és annyira, de annyira jól éreztem magamat, hogy semmi kedvem nem volt hazamenni. El is fogyott három korsó barna Megrövidített. Ezek voltak a 7-9 sorszámú sörök aznap.
De minden jó véget ér egyszer, kezdtem megéhezni, meg várt a szálláson is az a bizonyos kétbetűs.

Útvonal.

Hazafelé még beléptem a Teszkóba. (Ez egyébként a harmadik nagy Teszkó, egy kilométeres körön belül és van még egy Express is. Azért ez elég durva.) Kicsit tartottam attól, hogy talán látszani fog az a kilenc sör, de az ajtóban éppen kitámolyogni próbált egy atyafi, elég sokszor lekoccolva az ajtófélfát, és mindez szemmel láthatóan senkit nem zavart. Végülis csak kenyérért mentem, gyorsan végeztem.

Hazafelé a Koutku mellett sétáltam el. Bakker, még az utcán is söröztek emberek, annyira tele volt.

Otthon még vacsora, behúztam a tizedik sört is, még egy gyors netezés, aztán szunya.

Prágai remete 07/10

Smichov
2013.03.13; hétfő

Hiába jöttem el, a hazai abszurd ide is elér. Indulás előtt rendeltem meg egy kamerát, beleírva a megrendelésbe, hogy március 16 után kérem a kiszállítást. (Csak szállítással lehetett rendelni.)

Jogos lehet a kérdés, hogy ha van itthon 3 olyan eszközöm, melyekkel fényképezni is és videózni is lehet, akkor minek egy negyedik? Nos, azért, hogy legyen egy jó videós is köztük. A gopro ugye akciókamera: kajakon, bringán, vallásfanatikus templomban zsebből kamerázáshoz kiváló, de máshol kifejezetten béna. A mobiltelefonról ne is beszéljünk, az maximum arra jó, hogy koccanásos balesetnél rögzíteni lehessen a tényállást. Még a dslr a leginkább elfogadható kompromisszum – az eddigi videók jelentős része is ezzel készült – de kompromisszum. A képe nagyon jó. És ennyi. Az autófókusz tragikus: zoomolásnál 20-30 másodperc, mire beélesedik. A fókuszmotor viszont folyamatosan teker. Hol van a fókuszmotor? Közvetlenül a mikrofon mellett. Ezért van szinte minden videóm alatt végig zene, mert le kellett szednem a külső hangot. (Az audacity-ről már hallottam, de macerás.) Oké, használhatnék diktafont, de az újabb, állandóan dolgozó kütyü. Aztán a kézi zoom gyakorlatilag használhatatlan. Az olyan abszurd dolgokról meg ne is beszéljünk, hogy maximum tíz perces felvételt lehet készíteni vele, de időnként magától is kikapcsol. Szóval profiltisztítás: a gopro akciókra, a mobil remélhetőleg soha, a dslr fényképezésre… videóra pedig egy Sony RX100 MII. (Azért MII, mert ár-érték.) Kíváncsian várom. Egy dologtól tartok: hogy a mérete miatt kiszorítja a dslr-t a fényképezésből is. De ezt majd meglátjuk.

Nos, ehhez képest ma reggel negyed nyolckor jött az értesítés, hogy hozzák a szenet, legyek otthon. Fél nyolckor felhívtam a futárt, hogy menjen a fenébe. Ráírtam a megrendelésre, hogy március 16 után. Ő erről nem tud. Oké, megegyeztünk, hogy a kereskedő k.anyját. Aztán abban maradtunk, hogy péntek délelőtt hozza ki.
Erre délután kaptam egy értesítést, miszerint a futár megpróbálta a kézbesítést, de nem voltam otthon, ezért nem sikerült.
?
Az egyik nem olvas, a másik meg gyorsan felejt? Vagy mi ez?

Na, mindegy. Prága.

Most, hogy az inzulint elhagytam valahol, Fidorka rajongó lettem.

Csak megérte olyan sokat böjtölni, ma csupa jó helyen voltam. Igen, végig külvárosban, konkrétan Smichovban. (A szállás ilyen szempontból jó helyen van, Smichov és a Kisoldal határán, de innen közel van a Várnegyed, meg az Ó- és Újváros is.)

DSC_3158

DSC_3161

Elsőre lesétáltam a Staropramen gyárhoz, de csak éppen bekukkantottam. Az itiner szerint a látogatás nem éri meg a 200 koronát, a benti kocsma meg vérlázítóan drága hely, igazi turistacsapda és már a szűretlen sem a régi. Továbbmentem. Egy vasúti restibe.

DSC_3163

De útközben elmentem emellett a remekbeszabott nevet viselő kocsma mellett. A neve nagyjából annyit jelent, hogy kutyafasza, de ugye tudjuk, hogy az angol szlengben ez a kifejezés annyit tesz, hogy szuper, tökéletes.

DSC_3164

DSC_3165

A vasúti resti tényleg egy vasúti resti: a smichovi pályaudvar peronszintjén van egy Oázis nevű kocsma, ahol a szájhagyomány szerint rendkívül finom vadasmarhát készítenek. Bementem, leültem és éppen igyekeztem felidézni a vadasmarha bohém nevét (SVÍČKOVÁ OMÁČKA S HOVĚZÍM MASEM A HOUSKOVÝM KNEDLÍKEM), amikor a pincércsaj szó nélkül elém tett egy tányér levest.
– Sto etá? – néztem rá meglepődve. Még azt sem mondtam, hogy enni jöttem.
– Grhglve – válaszolta.
Aztán valahogy elmutogatta, hogy menü. Oké, maradjon, legyintettem, majd kivágtam az adut:
– Szvicsková!
Erre megcsóválta a fejét. A mai menüben nem az van. Végül valahogy összeaktivitiztük, hogy kivételesen kaphatok egyet.

DSC_3167

Most mondd azt, hogy nem impozáns? Ráadásul finom is volt.
De azért zavart, hogy nem tudtam, milyen levest ettem. Annyit tudtam lepuskázni az étlapról, hogy a leves neve nabidka dne, de erről otthon kiderült, hogy annyit tesz, mint napi menü. Nem voltam előrébb, de a fergetegesen tömény köménymag ízből és a benne úszkáló takony jellegű húsdarabokból végül összeraktam, hogy pacalleves, azaz dršťková volt. Broáf. Ha nem ilyen agresszíven tolta volna a kis csaj, tuti, hogy magamtól soha meg sem kóstoltam volna. Ezután sem fogom.

De végül jóllaktam, a vadas finom volt. Elindultam keresni egy füstös kocsmát, ahol szivar és sör mellett le lehet ülepedni, akár hosszabb távra is. A szintén ajánlott Ruzku sajnos nem dohányzó, de a Vén Oroszlánban végre minden jól jött ki. Bőven volt hely… és füst is. Egy újabb remek kocsma.

Útvonal.

Innen hazasétáltam, mert… szóval a tejföl nálam alkalmi vendég, éppenhogy csak benéz és már szalad is tovább. A táskámat lecseréltem hátizsákra, Tesco, sörök. Utána pedig becéloztam a Koutku-t, egy hosszabb szivaros délután céljából. Tömve volt. Nem hittem a szememnek. Voltam itt már máskor is fél négy körül, akkor volt hely. Nem örültem. Már nagyon rákészültem a füstös kocsmára, ráadásul tíz sörrel a zsákban olyan sok kedvem sem volt gyalogolni. Aztán eszembe jutott a megoldás: Jamajka. Itt van 600 méterre, fél négykor nyit, nézzük meg. Úgyis tervben volt.
Menet közben tipikus nyuszika és kapa morgásokat hallattam. Úgysem lesz hely, hiszen az ilyen késő délután nyíló sörözőkre a törzsvendégek már dél óta fenik a fogukat és nyitáskor egyből elfogynak a helyek. Nem lesz dohányzó. Nem lesz nyitva.
Ezekből semmi nem jött be. Dohányzó volt. Egyedül egy nyugdíjas bácsika üldögélt bent, de ő is hamar elment. Én pedig egy kicsit megint a mennyországban éreztem magamat. Az egész kocsma Hrabalnak, pontosabban a sörgyárának lett szentelve. A falon két kép is a Sörgyári Capriccióból, az egyiken Francin fenekeli el az éppen rövidhajúvá vált Maryskát, doktor Gruntorád érdeklődve nézi, a másikon pedig Pepin bácsi mesél egy történet, a szokott stílusában. (Nem pont a linkelt kép van kifüggesztve: a jelenet ez, csak Pepin tárja szét a kezét.)

2017-03-13 15.57.09

G0031268

A falon pedig felírat, miszerint van világos és barna Postřižinské sör, mely egyfelől nyelvtörőnek sem utolsó (posztrzsizsinszké, a pincércsaj vigyorgott is a rendelésnél), másfelől pedig…

És ekkor derült fény arra is, hogy a sör neve mért Postřižinské Pivo, mért nem Nymburki Sör, csak így, és akkor elmesélte ez a másik Bohumil, hogy hiszen a maga regényének és Menzel úr filmjének a cseh címe Postřižiny, ami annyit tesz, hogy Megrövidülés, mivel ott mindent levágnak és megkurtítanak, és amikor az új tulajdonos birtokba vette a sörgyárat, megkereste magát, és maga beleegyezését adta, hogy a sör neve ez legyen, Postřižinské Pivo, és így ért körbe a kör, hogy a nymburki sörgyárban cseperedett legényke megírta a nymburki sörgyárat, ahol ennek a könyvnek és még Menzel úr filmjének a nyomán hetven évvel később olyan sört kezdtek főzni, amit úgy hívnak, ahogy maga elnevezte.
Nymburki Capricció

Elővettem a direkt erre a célra tartogatott szivaromat és két barna nymburki Megrövidült kiséretében elpöfékeltem.

Innen már olyan sokminden nem történt. Szállás, vacsora, irkálás.

PS.
Igen, tudom.

Prágai remete 06/10

Exszikátor
2017.03.12; vasárnap

Folytatódnak a száraz napok. Ma meg sem próbálkoztam kocsmát keresni. Valójában a szobámat is csak annyira hagytam el, amíg pöfékeltem egyet-egyet a lépcsőházi balkonon.

DSC_3139

DSC_3140

DSC_3151

Amikor ebédkészítési célzattal elővettem a sütnivaló kolbászt, ráébredtem, hogy még nagyobb farok vagyok, mint gondoltam. Ez is három centi vastag volt. Csakhogy ez olyan lágy, sütnivaló kolbász volt, mint amilyet nálunk disznóvágáskor sütnek a még nyers húsból. Elvoltam vele, amíg körbesütöttem, majd valahogy felvágtam és belül is megsütöttem. Mindezt egy zsebkendőnyi konyhasarokban.

És ez volt a nap legizgalmasabb élménye.

A nap ugyanazt játszotta, mint tegnap: délelőtt sütött, mint az állat, aztán fél kettőkor elment és már nem is jött elő.

DSC_3185

Én pedig végre foglalkoztam a kézirattal. Mivel ma nem igazán van miről írnom, elmesélem, hogy mi is ez. Évek óta gyűjtögetem a témáimat. Vannak novellányi anyagok, vannak kisregénynek valók… és van egy, amelyből valószínűleg regény lesz. Ezt 2-3 évvel ezelőtt el is kezdtem, aztán 130 oldal után abbahagytam. Nem tetszett, meg időm sem volt rá. Hagytam érni a témát.

Nos, ezt az anyagot vettem elő itt, Prágában.

Nem volt jó ötlet. Úgy értem, sem Prága, sem a kézirat. Itt nincs meg az az áldott időtlenség, ami megvolt tavaly a tátraszéli erdőben. És egy félbe-negyedébe hagyott, elhanyagolt kézirat gatyábarázása sem adja meg az alkotás örömét. Ez csak tömérdek átírás, módosítás, forrásellenőrzés… gyakorlatilag körömvágás. Kivágtam belőle az idióta szálat, rendberaktam az idősíkokat, formáztam egy csomót, lecsökkentettem a történelemleckéket és belevettem egy plusz szálat, ami elsőre nem igazán sikerült, de adok neki még egy esélyt. A történet egyelőre még egy mondattal sem gyarapodott. Valószínűleg nem is nagyon fog, mert most az évekkel ezelőtti jegyzeteimet kellene átbogarásznom, hogy mit is akartam én ezzel az egésszel.

Annak a tavalyi kellemes érzésnek, melyet az okozott, hogy hatalmasakat pihentem, sétáltam és élveztem, hogy megszűnt az idő, nem mellékesen naponta írtam valami szösszenetet… most nyoma sincs.

Két nap Prágában, kocsma nélkül.

Prágai remete 05/10

Liben
2017.03.11; szombat

Jó tanács: számolj. Ha a teflonsütőd oldala másfél centi magas, és abba maximum egy centi magasan tudsz olajat önteni, akkor ne vegyél három centi magas fasírozottat. Vagy ha veszel, akkor legalább legyél kreatív. (Keményre sütöttem mind a két oldalát, utána középen elvágtam és megsütöttem a nyers belsejét is.)

Az időjárás szopat. Persze ez nem újdonság, mindig ezt szokta.
Most éppen ezerrel sütött be a nap már kora reggel a tetőablakon. Pont az az idő, amikor az ember gyorsan összekapja magát és irány a város. Csak éppen mára nem ez a program. Ugyanis szombat van. Prága belvárosa általában zsúfolt, hétvégén meg különösen. Ezért terveztem azt, hogy hétközben járom be, hétvégén pedig maradok a szálláson és írok. Erre mi történik? Hétközben esős, szeles, trágya idő… hétvégén meg virító napsütés. Gondolj bele, nem mindig pont fordítva szokott lenni? Mondom, szopat.

Délután egyig bírtam. Aztán cucc vállra, irány a város. (Mondanom sem kell, kettőkor eltűnt a nap és tömör szürkeség jött helyette.)

DSC_3079

A tömeggel kapcsolatban nem tévedtem. Durván nagy. Szerencsére a külvárosokat terveztem bejárni, ott meg nem számít.

A cseh parlament meglepően földszintes. Mondjuk a fenesztrációk után ez annyira nem is meglepő.

A metronómnál buli volt. Valami diákféleség elveszthetett egy fogadást, így be kellett öltöznie crash test dummy-nek (autó törésteszt próbabábu), majd egy cipőfűzőkkel összekötött tornadorkó párt kellett feldobnia egy magas vezetékre, úgy, hogy ott maradjon. Lelkes társaság szurkolt neki. Egyikük sem volt kiszáradva. Végül sikerült. Az örömujjongást még a Tyn templomnál is hallani lehetett.
Én pedig örültem, mert az egészet pont frankón elkaptam a kamerámmal. Aztán a szálláson meg dühöngtem, mert a kamera csak úgy, magától megállt kábé 10 másodperc után. Na, ilyenek miatt lesz lecserélve. (Tudom, túlmelegedés elleni védelem. De akkor is.)

DSC_3106

Ha jobban megnézed, a képen látszanak is a fennakadt cipők.

A mai terv egyébként kifejezetten nagyratörő volt. A végcél Liben – ugye egy Hrabal mániásnál ez nem is kérdés – és persze gyalog, mert határozott véleményem, hogy így lehet legjobban megismerni egy várost. Viszont végignéztem az utat StreetView-n és a Florenc – Liben 5 kilométernyi táv rendkívül ingerszegény: egyik oldalon embermagas beton kerítés, a másik oldalon meg elszórt épületek. Ezt kétszer végiggyalogolni… nem akaródzott. Így azt találtam ki, hogy odafelé a Moldva másik partján megyek, a Letná – Bubny – Holesovice útvonalon. A kocsmakalauz szerint Holesovicében van is egy említésreméltó kocsma, remek, nem fogok elhervadni.
Aztán kiderült, hogy az a kocsma nem is esik annyira útba, mert útközben van egy hatalmas rendezőpályaudvar, melyen keresztül nincs átjárás (vagy ha van, akkor nem akarom megismerni), így viszont már tetemes kerülő lenne. Sebaj, mentem tovább, legfeljebb Libenben két korsó sört iszok.
Meg is érkeztem. Hülye fejjel a kocsma (Na Palmé) koordinátáit nem raktam be a GPS-be, mert minek. A főúton van, azon a főúton, melyen beérkezek, a fényképek alapján nagyjából a buszpályaudvarnál. Azért ennyinek elég kell lennie.
Nem volt. Zavartan kerestem a kocsmát, de nem találtam.
Oké, nem csak ezért jöttem. Irány a buszpályaudvar.
Ez ugyanis különleges buszpályaudvar. A helyén valamikor egy bérház állt, a bérház udvarában pedig egy toldaléképületben – egy valamikori kovácsműhelyben – lakott Hrabal a feleségével 1950 és 1973 között. Ezek voltak az elvadult évei, nagyjából ekkor vált íróvá. Ezt az időszakot dolgozta fel szenzációs trilógiájában (Házimurik – Foghíjak – Vita Nuova), mindenkinek erősen ajánlom olvasásra. Nos, a bérházat idővel lebontották, a helyén buszpályaudvar van, de a teret Hrabalról nevezték el, a pályaudvar tűzfalát pedig Hrabal helyi életéből vett illusztrációk díszítik.

DSC_3123

DSC_3119 Stitch

Mondjuk a macska, mint motívum inkább Kerskóhoz köthető, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Az emlékfalat végignéztem, sajnos egy ott parkoló kisbusz és munkagép miatt egyben nem tudtam lefényképezni, de így sem lett rossz.

Második nekifutás. Nehogy már ne találjak meg egy kocsmát. Nekiálltam bejárni a környéket. Találtam is egy La Palma nevű helyet. Gyanús. Igaz, nem ott van, ahol lennie kellene, igaz, hogy olasz étterem, de ez is Pálma, szóval kapott egy lehetőséget. Aztán az étlapon csak olasz kaják voltak, sörben pedig nyoma sem volt a beharangozott Uneticka söröknek, szóval úgy döntöttem, hogy mégsem az. Szegény pincér, mire visszaért, már csak egy étlapot talált az üres asztalnál. (Nyugi, nem rendeltem addig semmit.)

Kezdett zavarni a dolog. Azon a helyen, ahol a kocsmának lennie kellett, egy másik kocsma volt, ahol csak pilzenit csapoltak. Ez nem lehet az. De alaposan körbenézve más kocsma meg nem látszott. Végül vállat vontam. Ezek a leírások nem maiak, simán lehet, hogy a kocsma megszűnt, vagy profilváltással együtt átnevezték.

Utólag megtaláltam a Streetview segítségével, de mintha szándékosan beálcázták volna, hogy senki ne találja meg. Gondold el: gyakorlatilag ott álltam előtte és nem ismertem rá. Rá? Azt sem ismertem fel, hogy kocsma.

Útvonal.

Sétáljunk haza. Illetve. Ekkor már volt a lábamban kilenc kilométer, bennem pedig egy erős frusztráció és immár kétsörnyi szomjúság. Előttem meg öt kilométer sivár út. Hamar meggyőztem magam és bemetróztam Florenc-ig.
Amivel persze nem jött minden egyből rendbe. Előttem van Prága turistákkal sújtott belvárosa. Szombat délután. Hol fogok én itt sört inni? Sokat? Tipródtam… majd eszembe jutott a családi étterem, a Jindrisské Vezé.

DSC_3127

Hogy miért családi? A családdal először 2005-ben voltunk Prágában. GT ajánlott egy jó szállást a Vencel tér környékén (mondjuk egy sztriptízbárokkal teli kis utcában, de mindegy) és amikor Prágáról semmit sem tudván nekiindultunk, a Jindrisská utcában lévő Jindrisské Vezé volt az első elfogadható hely. A többiek itt találkoztak először a hermelinnel, a klasszikus vepro-knedlo-zelo hármassal (sertéshús, knédli, párolt káposzta) és persze a csapolt barna Kozellel. El voltak ájulva. A hely nem is volt különösebben drága, így azóta mindig itt indítottuk a prágai kalandozásainkat.

Nos, odasétáltam. Bementem. Elég rendesen átrendezték az éttermet, de éppen volt egy üres hatszemélyes asztal, leültem. A pincér sürgött, forgott.. és ignorált. Közben bejött két hapsi, leültek egy kétszemélyes asztalhoz, tőlük egyből felvette a rendelést és ki is szolgálta őket. Intettem a hapinak, visszaintett, hogy hamarosan. Aztán semmi. Vártam vagy öt percet, aztán láttam, hogy az ajtóban tipródik egy hatfős társaság, mert nem tudnak sehol leülni, intettem nekik, hogy jöjjenek, én pedig leléptem.

Ekkor már minusz három sörnyi hiány tombolt bennem. Szerencsére eszembe jutott, hogy itt van nem messze a Jelinkova. Erről azt kell tudni, hogy az Országos Csapolt Pilsner Urquell versenyen első helyezést értek el (ez komoly), így itt igazán finom sörre lehet számítani. Viszont már az ajtó is gyanús volt: olyan félig nyitva, félig zárva állapotot vett fel. Beszuszakoltam magamat… és bent egy gyanúsan zártkörű bulit találtam. Udvariasan kifaroltam. (Itthon néztem meg, szombat-vasárnap zárva vannak.)

Minusz négy sör. Mivel elég közel voltam a szálláshoz, nem is kísérleteztem tovább, elindultam haza. Miközben igyekeztem összerakni a nap további részét. Valahol nagyon muszáj lesz sört innom, plusz szivarok terén is eléggé le vagyok maradva. Adja magát, hogy ez a hely a jó öreg Koutku lesz, csakhogy ott nincs kaja. Utoljára reggelire ettem valamit, az pedig elég régen volt. 15 kilométerrel korábban. Azért korgó gyomorral betolni 4-5 sört, ugyanannyi szivarral, nem jó ötlet. Nyilván ehetnék otthon is, de ott éppen nincs semmi, persze elmehetnék a Tesco-ba, de az az út pont a Koutku mellett vezet, az meg tutira bevonzana és ugyanott vagyunk. Aztán szerencsém volt, mert teljesen véletlenül megtaláltam a Narodni sugárúton azt a Tesco-t, melyről tudtam ugyan, hogy létezik, de soha nem találtam meg, most viszont egy forgó óriásfej installáció miatt bementem egy belső udvarra és hoppá, onnan nyílt a Tesco. (Kifelé jövet megtaláltam a Narodni bejáratot is.)

DSC_3133

Vettem is gyorsan kenyeret és sajtkrémet. Ezzel a kaja meg volt oldva. (Az inzulin meg ott szűkölt a sarokban.)

Útvonal.

A szálláson kajáltam egy nagyot, ittam hozzá – végre – egy sört… és teljesen elnehezültem. A derekam is elmacskásodott. Dehogyis volt kedvem újra átöltözni és lesétálni a Koutku-ba.

Ehhez képest félórával később már lent voltam az utcán. Ugyanis kiszámoltam, hogy kevés a sör. Ha kitöltöm a bennem rejtőző űrt, akkor már nem marad reggelire. A reggelt meg boltbamenéssel kezdeni… nem kellemes. Szóval hátizsák és irány a Tesco. Persze ekkor már szóbajöhetett volna a Koutku, de mivel nem tudtam, mikor zár a Tesco, így először oda mentem, utána viszont már nem akartam egy fullra pakolt hátizsákkal befurakodni a kocsmába.

Szóval így alakult, hogy habár próbálkoztam, de egy egész napon keresztül nem tudtam sört inni egy prágai kocsmában sem. Azért ez bravúr.

Prágai remete 04/10

Kisoldal
2017.03.10; péntek

Lassan csinálni kellene egy olyan napot, amely után nem püffedten fekszem le aludni.

Ezen a kiránduláson lakom be az új fotóstáskámat. Meg is van az első áldozat: tegnap hazafelé valahol kipotyogott belőle a szivartartóm meg az öngyújtóm. Ez utóbbi meglehetősen fáj.

Ólomszürke az ég, valósággal ránehezedik a városra. Az eső csapkod, a szél fel-alá rohangál. Nem a legjobb idő. Különösen, ha belegondolok, hogy a tegnapi meteorológia szerint tegnap esett utoljára az eső és most egy hét napsütés jött volna.
De a program az program. Mára reggelit terveztem az Ökörben, utána még begyűjtöm az elmaradt kisoldali kocsmákat, délután pedig dolgozok. Mert valamikor azt is kell.
A tervet némileg megzavarta az öngyújtó elvesztése. Tekintve, hogy az Ökörig hegyen-völgyön, parkon keresztül megyek, előtte kerülnöm kell a bolt felé valami tűzszerszámért. Aztán hirtelen ötlettel elindultam a Koutu felé. Gondoltam, átnézem az utat. Aztán ránéztem az órámra és láttam, hogy 5 perc múlva nyit a kocsma. Kivártam. Bementem. Nos, ahhoz képest, hogy 1 perce volt nyitva és amíg előtte várakoztam, senki nem ment be, fura volt, hogy a kocsma fullra tele volt, nemhogy üres asztal, de üres szék sem akadt. Mi van itt? A kocsmárosnak aktivitiztem egy kicsit, aztán megismert, a fejéhez kapott és elővette a pultból a szivarokat és a gyújtót. Nem győztem hálálkodni. Huh, ezt megúsztam. (Valószínűleg akkor esett ki a táskából, amikor a vállamra dobtam.)

Mindjárt más volt a séta az Ökör felé. Még akkor is, ha az esőszitálás megerősödött. Fényképezni reménytelen volt. Illetve…

DSC_3055

DSC_3056

DSC_3059

Aztán az Ökör. Korán értem oda, alig volt bent valaki. A törzsasztal tele volt törzsvendéggel, naná. Jót vigyorogtam: ott ült az a pacák is, aki tegnapelőtt csapolta a sört. Szóval akár dolgozik, akár nem, mindig itt van.
Bementem a belső terembe. Le akartam ülni, de az asztal annyira rá volt tolva a padra, hogy képtelenség volt. Arrébbfordítottam a térdemmel az asztal szélét két centivel. Ekkor ért oda a pincér. Azt a hőbörgést, amit levágott! Én közben leültem. A pincér kérdő hangsúllyal fejezte be a mondókáját, gondolom, válaszra várt. – Ne rozumim – közöltem vele. Erre azon kezdett el hőbörögni, hogy miért nem értem, amit beszél. Az újabb kérdő hangsúlyra azt mondtam, hogy Hermelin. Ez se tetszett neki, de az újabb hosszú szövegből kivettem, hogy azt kérdezi, milyen sört kérek. Mondtam, hogy Kozel tmavy, erre elment. Még utána kiáltottam, hogy Hermelin.
Finoman szólva sem éreztem jól magam. Én szeretem ezt a helyet, talán túlságosan is. Erre itt van egy egótúltengéses pincér és úgy lebasznak, mint egy fogalmatlan turistát. Azért, mert pár centit arrébbfordítottam egy asztalt, mely a takarítás után úgy maradt, hogy nem lehetett leülni.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a sajthoz iszok egy sört, aztán utána szivar egy másikkal, de teljesen elment a kedvem tőle. A pincér hordott ki mindent, de egy mukkot sem szólt. Végül erőt vettem magamon, belegondoltam, hogy inkább itt pöfékelek, mint kint a csapkodó esőben, szóval végigcsináltam a programot. A pincér csak a borravalónál engedett fel, ekkor azért kicsúszott egy diky a száján. De amikor elmentem, a naszklé-re nem jött válasz.

Borravaló. Csehországban nem szokás, én se nagyon szoktam adni. Egyedül az Ökör a kivétel. Itt ugyanis a törzsvendégek vették meg a kocsmát és nonprofit módon üzemeltetik, azaz a nyereséget a szomszédos épületben működő vakok iskolájának adják.

Nem volt túl jó kedvem, amint sétáltam a vár felé. Ezért az élményért nem érte meg korán elindulni otthonról és felmászni egy Gellérthegy méretű dombra. (Citadella ennek is van a tetején.) Azt hiszem, ennyi is volt.

Lefelé még várt rám a Glaubicu. De ma valahogy nem akart összejönni semmi. Pedig ez is egy jónevű kocsma. Bementem. Még volt üres asztal. Viszont némileg ellentétes információkat kaptam: az ajtóra az volt kiírva, hogy nemdohányzó, bent viszont hamutartó volt minden asztalon, az egyiknél bagóztak is. A pincércsaj sok időt nem hagyott a mérlegelésre, még csak álldogáltam, de már letámadott, hogy milyen sört kérek. Mondtam neki, hogy pilzenit, meg megkérdeztem, hogy le lehet-e ülni kint? Az mégiscsak egyértelmű. Igaz trágya volt az idő, de az árkádok alatt nem esett, hideg meg nem volt. Persze, mondta a csaj és elment. Aztán nem jött vissza, én meg álltam szerencsétlenül az előtérben. Végül kimentem és leültem egy asztalhoz. Ekkor vonult át egy ötvenfős turistahorda, szorosan az asztalok között. Egyből elment a kedvem az egésztől. Gondoltam, bemegyek és szólok a pincércsajnak, hogy stornó. Álldogáltam vagy öt percig a söntésben, de nem mutatkozott. Végül eltávoztam. Úgy tűnik, itt valami félrement.

A sör és a szivar viszont nagyon bennemragadt, így a szálláson ledobtam a fotóscuccot és elsétáltam a Koutku-ba. Az én füstös oázisomba. Három-négy asztalnál ültek, volt bőven hely.

GOPR1223

A füstöt vágni lehetett. A vendégek köszöntek, visszaköszöntek, a pincér korrekt volt. Úgy éreztem, az egész napot el tudnám itt tölteni, figyelni a többi embert, meg időnként a tévét. (Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de itt mindig valami síverseny megy, miközben a falak, de még a plafon is egyfajta síléc- és szánkómúzeum.) Szóval jól éreztem magamat. És volt időm eltöprengeni a dolgok állásán. Oké, az úgynevezett nagy kocsmák elromlottak. Majdnem azt írtam, hogy elkurvultak, de nem. Pont az nem történt meg. A kocsmák korrektek maradtak, az áraik sem szálltak el… csak éppen egyre kevésbé viselik el a turistákat és hamar bepöccennek.
Nem mondhatnám, hogy nem értem meg őket. Ugyanaz, mint Firenzében. A sok fogalmatlan, beömlesztett turista elfoglalta a várost, a kocsmákat a helyiektől. Kitiltani viszont nem lehet őket, mert pénzt hoznak, sokat. Haragudni viszont lehet rájuk, átvágni lehet őket, kutyáztatni lehet őket. Hátha így kordában tartható a mennyiségük.
Érthető is, meg nem is. Az ilyen szivatásokkal ugyanis pont azokat marják el, akik tudják, hol vannak és akik lelkileg hasonlóak, mint a helyi sör- és kocsmakedvelők. Pont a buszról beborított turistahadat nem zavarja az egész, mert nem is tudnak róla, hiszen a túravezető intéz mindent, ők csak leszálltak a buszról, abszolválják az adott feladatot és már szállnak is vissza, irány a következő feladat.
Nem tudom, mi a megoldás. Mindenesetre ha Prágában jársz, igyál egy-egy korsót a nagynevű intézményekben, mert ennyival tartozol a söristennek, de az igazi prágai kocsmahangulatot már a belváros szélén álló sörözökben keresd. Oda szorult ki.

Útvonal.

Késő délután ballagtam haza. Pont elkaptam a takinénit a folyosón, gyorsan be is rántottam a szobámba és mutattam neki, hogy nem működik a főzőplatnim. Tíz perccel később hívtak a reciről, hogy sajnos tele van a szálloda, nem tudnak másik szobát adni, de megoldják: hamarosan kapok egy dedikált rezsót. És kaptam. Holnap dőzsölünk.

Aztán végre elkezdtem, amiért jöttem. Éjfélig meló.

Prágai remete 03/10

Egy kicsi az Óvárosból, az Újvárosból és Smichovból
2017.03.09; csütörtök

Ideje befejezni a kihágásokat. Lement két nap, úgy hogy vajas kenyéren, sajton és sörön éltem. Tudnám még hónapokig tartani, de nem szabad. Szerencsére mindent megterveztem. Eleve azért béreltem miniapartmant, hogy legyen konyha. Van is, egy minikonyha, tulajdonképpen főzősarok: mosogató, mikró, vízmelegítő, két főzőlap, elszívó. Nem is kell más.

DSC_2939

Eltekintve a konyhai felszereléstől. Az ugyanis nincs.
Mindegy, van a közelben Teszkó, bevásároltam: kicsi teflonsütő, fakanál, éles kés, lapos műanyagtányér, mosogatószer, szivacs, papírtörlő, olívaolaj, só, süthető sajtok, fasírtok, kolbászok, mustár.
Ma reggel a biztonság kedvéért kinyitottam a tetőablakot, beindítottam az elszívót és beledobáltam a teflonba a sajtot meg a kolbászt.
A főzőlap nem működött. Kipróbáltam mindent: áram főkapcsoló, alkapcsoló, végigkövettem a vezetéket, végigtapogattam alul-felül a főzőlapot, megnéztem a biztosítéktáblát. Semmi. Vagy ki van kötve valahol a pult mögött, vagy rossz.
Remek.

Maradt a sajtos, vajaskenyeres reggeli. Sörrel.
De legalább a zenére megtaláltam a megoldást: youtube-mix. Most éppen a Piknikre álltam rá, stílszerűen.

Ma nem kapkodtam. Szerencsére. Délelőtt durva hasmenés kapott el, kifejezetten örültem, hogy két méterre üldögéltem a klotyitól. Meg legalább át tudtam nézni, mit is akarok írni.

Aztán kettőkor megint nekiindultam a városnak. Hiszen a Tigris háromkor nyit.
De előtte egy kicsi Rotunda. A szakirodalom alapján kiváló söröző, mindenképpen meglátogatandó.

GOPR1206

Háát… ha szereted azt, hogy levegőnek néznek, akkor ez a te söröződ. Konkrétan fél méterről köszöntem rá a pincérre, oda is, vissza is, mégcsak úgy sem csinált, mintha hallott volna valamit. A számla valami zsebből elémlökött papírfecni volt. Oké, valamelyik szakirodalom írja is, hogy ez egy ilyen hely: ha nem iszol meg legalább három sört, akkor levegőnek néznek. Én viszont nem járok olyan helyekre, ahol levegőnek néznek, szóval ezzel ez a kocsma le lett húzva a listáról. Szépen néznék ki, ha én is szembeköpném az ügyfelet, mert csak egy Exchange migrációt rendelt meg, nem hármat.

Következő állomás a Tigris. Az Arany Tigris. Ez ugye sörkatedrális, ráadásul összenőtt Hraballal, nagyon komplex kocsma ez érzelmileg. A bejutás igazán cifra. Azt írja a szakirodalom, hogy 15.00-kor nyit és 15.01-kor már teljesen tele van. Jelentem, a hír igaz.

DSC_3013

Öt perccel három előtt érkeztem meg, beálltam a tekintélyes sorba, majd nyitáskor besodródtam a tömeggel. Az üres asztalt a lélekjelenlétemnek köszönhettem: a csapossal szembeni asztalon kint volt egy cetli, miszerint 16.00-tól foglalt, emiatt mindenki továbbsodródott. Nekem viszont ez pont megfelelt, nem szándékoztam egész nap itt ülni.

GOPR1215

Szóval bejutottam, egyedül ültem az asztalnál (nem sokáig) és sör volt előttem. (Az sem sokáig.) Én pedig nézelődtem körbe, mint egy templomban. (Oké, templomban nem szoktam szivarozni.) Végül félóra megilletődés és két sör után kijöttem.

Egy utólagos megjegyzés, melyet illik ide, előre berakni. Ezek még első napi írások. A másfél hétnyi “vizsgálkódás alatt némileg cizellálódott a véleményem, méghozzá úgy, hogy a sörivási élmény minősége eltolódott a nagy, híres kocsmáktól a kicsi, alig ismert, sokszor külvárosi kocsmák felé. Most például már azt tanácsolnám a sörkedvelő utazónak, hogy az élmény kedvéért nézzen be egyszer a Tigrisbe, de ha rendszeres sörözőhelyet keres, akkor jobb a Rotunda. (De a legjobb Smichov.)
Na, mindegy, ezt a végén úgyis kifejtem, itt csak utalok rá.

Innentől mentem az orrom után a belvárosban, összevissza. Jólesett sétálni.

DSC_3012

DSC_3015

Úgy tűnik, Prága felfedezte a kürtőskalácsban rejlő lehetőséget. Minden sarkon sütötték. Volt, ahol még krémet is töltöttek bele.

DSC_3033 Stitch

Kijutottam a Narodni utcára, beestem egy szivarboltba. Hihetetlen, de volt Toscano szivarjuk is, igaz elég drágán. Mindenesetre jó tudni, hogy ha kifogynék a hazaiból, itt tudom pótolni.

Utána a Narodni minisörfőzde. A szakirodalom jókat írt róla. Végülis nem volt rossz… de másik iskola. Nem füstös, inkább egy kicsit ipari. Az árai sem olcsók, de egy kevés sziszegéssel még kifizethetők. Ettem egy cipóban tálalt gulyást. A cipó tök finom volt. (Az inzulinom napok óta sikoltozva rohangál fel-alá a belvárosban. Majd hazafelé összeszedem valahol.) A helyben főzött sör sem volt rossz, de olcsó sem.

Innen a tegnapra tervezett Kövér Egér. Megtaláltam.

DSC_3044

Tök jópofa kocsma, de sajnos ez sem dohányzó. Én pedig az ötödik sörömet már egy füstös csehóban szerettem volna letolni. Jelentősen hozzájárulva a füstmennyiséghez.
Mit hoz az élet, meg is találtam ezt a kocsmát.

DSC_3169

Koutku, azaz Sarok. A nap nagy felfedezése számomra. Egy kocsma. Egy igazi, füstös kocsma, nagyjából a belváros határán, a szállásomtól 400 méterre. A sör (Staropramen, naná, Smichov) ára barátságos (290 forint), sem a vendégek, sem a csapos nem finyásak, turisták ide nem járnak. Megültem egy sarokban és élveztem, ahogy a cseh emberek kocsmáznak. Mert ez az egész messze nem az alkoholizálásról szól, hanem a beszélgetésekről, a közösségi életről. Üres asztal bőven volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, ittam a söröket, szívtam a szivarokat és úgy éreztem, hazaértem. Ez az én világom. Mert oké, a Tigris egy szent hely: de zsúfolt és rengeteg a turista. Összeszorítva ültem két ember között és nem esett jól a szivar, mert tudtam, hogy a velem együtt szorongókat zavarja. Meg… szóval éreztem én, hogy a Tigrisben egyike vagyok annak a tömegnek, mely a hely sírját ássa. Azoknak, akik csak egy félórára ülnek be, megtapasztalni a hangulatot. Csakhogy ha sokan ülnek be ilyen félórákra, akkor megölik a helyet. (Persze erről a Tigris is tehet a három órai nyitással. A többi nagy kocsma korán nyit, így a turisták ki tudják lelkendezni magukat korán, estére meg maradhat a stamm.)

Na mindegy, örültem: két és fél napi szorgalmas kutatás alapján megtaláltam a törzskocsmáimat: délelőtt, amikor még éppen csak ébredeznek a népek, akkor az Ökör, … késő délután pedig a Koutku. (Meg persze nagy gyaloglások: felkészül Smichov, Liben, Zizkov.)

A Koutku-ban étlap nincs. Csak itallap. Van rajta tej is. Az alján kiemelt felírat: Echt sudetische klima – kostenlos. (Nem tudom: itt a sziléziai gyárvidék tömény füstjére célzott vajon a művész?)

Útvonal.

Ha csütörtök, akkor Darts Premiere League. Jelen esetben ez kimerült a T-Home lendületes, kreatív anyázásában. Adják ezt a TV-GO nevű szolgáltatást. Adják… de minek? Ez valami őskori szörnyeteg, de a T évek óta nem hajlandó se lecserélni, se fejleszteni. Amikor már rég elszállt fölötte az idő. Eleve Windows-ra nem lehet telepíteni, mert olyan régi directX-et akar felteni, melyet az oprendszer már nem enged. Más oprendszerre meg naná, hogy nem megy fel. Nálunk egyedül androidon működik. Direkt hoztam is a tabletet, csak ezért. Nos, azt hiszed működött? Valami hülye egyedi portot használ, melyet a szálloda tűzfala kivág. Szóval jó kis hordozható TV-GO: csak egy platformon működik és csak otthon. Ahol egyébként van tévé is. (Értem én, hogy mobiltelefon és mobil adatforgalom a cél, de Európában, ahol még mindig gyémántárban van a roaming, a wifi meg gyakorlatilag ingyen, inkább csak bosszant ez a szolgáltatás.)
A cseh tévé meg nyilván nem adta a derbyt.