Prágai ősz 04/08

Megint kocsmatúra
2017.10.10; kedd

A mai nap eleve ketté lett törve, délután 1-kor céges skype konferencia. (Igen, tudom, családi kirándulás közben ilyet nem lehet, de ez most kivétel.) Szerencsére az időjárás velünk van, egész délelőtt esett az eső, nem is nagyon akartunk kimozdulni a szállásról. Egyedül boltba mentünk el.
Egy dolog miatt izgulok: mára a Tigris bevétele van tervben, ahhoz viszont 15.00-ra ott kell lenni. 15.01-kor már nincs hely, (Illetve biztosabb a 14.45.) Na most, ha elhúzódik a megbeszélés, akkor vagy futunk, vagy kihagyjuk.
Aztán az lett, hogy elfelejtettek behívni, később meg már nem volt értelme. De legalább meglesz a Tigris.

Meglett. De még hogy. Pole position. Igaz, ferdeszeműek próbáltak előzgetni, de nagyon szigorú cseh fazonként cöcögtem rájuk, így visszamentek a sorba. Megint elcsíptük a pulttal szembeni asztalt, amiben az a jó, hogy mindig műsor van. Most például bejött Tuskó Hopkins, alias a Víziló pincére. Gondolom, szabadnapos és ilyenkor a Tigrisben bűnözik iszik. Bezzeg az Ökör pincérei szabadnapjukon is az Ökörben isznak. Azért ráköszöntem. Megismert. (Nem mindenkinek van ilyen szép zöld mellénye és ilyen tízkilós narancssárga fotóstáskája.)

Utána Nyúl. Érdekes váltás. Teljesen fiatalos hely, dzsessz szól a hangszórókból és rendelhetsz világos, félbarna, barna, vörös és zöld sört. Én vöröset kértem, Nej, a nagy kalandor meg zöldet.

DSC_4136

Tapasztalatnak jó volt, de legközelebb maradunk a hagyományos söröknél.

Ilyen is van a közelben.

DSC_4134

Némi csavargás után a Jelinkova. Hátha most lesz hely. A talponállóban volt, gyorsan kértem is két sört, de Nej ekkor kiabált ki bentről, hogy lett ülőhely, bementem a két sörrel, mely cselekedet egyszerre verte ki a biztosítékot a csaposnál és a pincérnőnél. Hogy ezek milyen érzékenyek. (Sajnos, tipikus. A csaposnak eszébe sem jut, hogy azalatt szabadult fel odabent két hely, amíg csapolta a sört. Nem, ehelyett leb@ssza a vendéget, hogy milyen hülye fogalmatlan turista már, hogy kijön a pulthoz sörért és nem a pincércsajtól rendel.) Aztán pont úgy ültünk le, hogy egy kis ablakon kiláttunk a pult elé, ahol egyszerre két törzsvendég csöcsörészte két oldalról a tálcát tartó pincérnőt, aki harsány vigyorgással élvezte a szituációt. Nem rossz dolog Prágában törzsvendégnek lenni.

Innen Branikova. Mert olyan jó dolgokat írt róla a sörkalauz. Nos, nem. A sör is jelentősebben drágább lett, a hely sem fogott meg, ráadásul tele volt. Egymásra néztünk, biccentettünk és mentünk a törzskocsmánkba. Koutku. Akkora füsttel, hogy késsel szeletelve falazóanyag lehetett volna belőle. Három sör, két szivar. Két órát dumáltunk ebben a veszetten mérgező közegben. Időnként jó veszélyesen élni. Ahogy fiatalkorunkban is tettük.
Volt szerencsém figyelni a lepusztult, hajléktalanforma alkeszeket, miközben dartsoztak. Félelmetes volt. A hapsik imbolyogtak, már az is nehézséget jelentett nekik, hogy a vonalra álljanak… ehhez képest mindegyik tökéletes stílusban dobott. Olyan stílusban, melynek elsajátítása nekem évekbe került. Józanul.

Link:
A kocsmatúra útvonala.

Prágai ősz 03/08

Csak úgy, a belváros
2017.10.09; hétfő

Úgy kezdtük, ahogy mindig is kezdeni kell, kivéve, ha nem hétvégén érkezünk. Gyors reggeli, majd felmentünk a Petrin-hegy övvonaláig. Ezen a szinten végimentük a várnegyedig, gyönyörködve az őszi erdőben, a völgyben és a várban.

DSC_4121

DSC_4124

A célprémium pedig a Fekete Ökör. A múltkor már eleget írtam róla, most nem is részletezném. Maradjunk annyiban, hogy egyike a legkedvesebb helyeimnek. Sajnos erősen veszélyeztetett a turisták által, viszont délelőtt még szinte üres, ekkor lehet megérezni az épület hangulatát. (Azt a régi kocsmahangulatot, amikor még főleg a helyiek jártak ide, azt már semmikor.)
Nem fogom mindenhol elmondani, gyakorlatilag az összes vendéglátó egység nemdohányzó lett, nyilván az Ökör is. Azok a kocsmák, ahol van terasz, vagy kerthelyiség, még haladékot kaptak, de már október elején is elég hűvös volt a kinti ücsörgéshez.
Ettünk egy-egy hermelint (itt kötelező: olcsó is, finom is), ittunk csapolt barna Kozelt, aztán mentünk tovább. A Vízilóhoz túl korán érkeztünk, csak délben nyit. Gondoltuk, átmegyünk a Kandúrba.

– Bakker, a kocsmák között delirium tremensben fogok közlekedni – rémült meg Nej.
– Csak úgy lehet – vigasztaltam meg – Pontosabban, csak úgy érdemes.

Nos, a Kandúrt _nem_találtuk_ meg. Ami mindenképpen bravúr, mivel már kétszer voltam ott, a GPS-ben be is lett jelölve. Meg tudtam mutatni az ajtót, amely mögött lennie kellett volna, de az ajtó zárva volt és se felirat, se cégtábla nem hirdette, hogy itt kocsma van.
Megszűnt volna? (Jéghideg marok szorítja a szívet.)

Este utánanéztem, semmit nem találtam a megszűnéssel kapcsolatban. Aztán pár nappal később kiderült, hogy szó sincs róla: egyszerűen csak délben nyit és tényleg nincs semmi felirat, vagy cégtábla.

Jobb híján átsétáltunk a Glaubicu-ba, hogy ott húzzuk ki délig. Üldögéltünk, söröztünk, szivaroztam. Nyilván a kocsma előtt. Ahol a fő vonulási útvonal van, a vár és a Károly híd között. Turistacsoportok, idegenvezetők színes esernyőkkel, táblákkal, csoportos walkie-takie-val. Az idegenvezető unott pofával rámutat a Glaubicu ajtajára. Aztán néhány – főleg idősebb alak – kedvet kap és lelépnek a csoportból, be a kocsmába. Ők a bekalkulált veszteség.

12.00-kor léptünk be a Vízilóba. Elsőként. 12.15-kor minden asztalnál ültek. 12.30-kor minden asztal megtelt. Nem könnyű ide bejutni.

Jó jel, amikor azt látod, hogy Tuskó Hopkins dohányzik az ajtó előtt. Azt jelenti, hogy még nincs sok vendég és Hulk is el tudja látni őket.

Ha nem értenéd, róluk van szó.

DSC00688

Egy öreg csont, járni alig bír, de bevánszorog. Szemmel láthatóan törzsvendég. Belép egy negyvenes hölgy, üdvözli, odaül mellé. Akkor valószínűleg ő is törzsvendég lesz. De ahhoz meg túl normális. Aztán a hölgy feláll és két kapufa után csak harmadjára tud kimenni az ajtón. Délben. Tutira törzsvendég.

Nej teljesen el volt ájulva a helytől. A hangulatától. Pedig ő nem is tudja, hogy itt csapolják Csehországban a második legjobban a pilzenit. (Komolyan, vannak ilyen versenyek. Az első helyezett a Jelinkova.)

Majd egy kicsit turistáskodtunk. Károly-híd. Óváros tér. Nézzük meg a zsidónegyedet. Furán hangzik, de eddig hatszor voltam Prágában és egyszer sem láttuk. (Illetve egyszer azt hittük, hogy megnéztük, de az nem volt az.)

DSC_4131

DSC_4132

Ajándékbolt. 330 koronáért közepes gólem.

DSC_4130

Mi legyen? Igyunk még sört. Becéloztuk a Novákot, de a természet hamarabb szólt. Pontosan a Medvebocsok előtt. Az se rossz. Nem kicsi sörfőzde, simán el lehet tévedni odabent. Viszont van belső udvara, naná, dohányzó. Egy hosszú leülés.
Az asztalterítőn régi fénykép, rajta konflis és sörszállító kordé.
– Ezt húzták kézzel – jegyezte meg Nej.
– Vagy lovat fogtak elé – vetettem fel – Illetve az asszonyt.
– De csak azért, hogy kiméljék a lovat – korrigáltam gyorsan.

Puff. Szerencsére vastag dzseki volt rajtam.

Innen még megnéztük a szeletekben forgó Kafka fejet, majd Teszkó… és persze hazafelé a Koutku.
– Na, figyelj, azt a pacákot eddig minden alkalommal itt láttam. Ő a Törzsvendég.
– Melyiket?
– Pont mögötted áll.
150 kilós, nagyon kövér, harmincas pacák az átjáróban. Kinyúlt póló, rongyos nadrág. Zavart tekintet. Aztán benyúlt a nadrágjába, megrázta és megigazította a farkát.
– Aha, már látom – fordult vissza Nej.

Vacsi. Beesett a szállásadó néni. Végre lezártuk a szállásdíj témát. Eh.

Link:
A csavargás útvonala.

Prágai ősz 02/08

Liben
2017.10.08; vasárnap

Reggelire ugyanaz, mint vacsorára: kifli, hermelin, sör.
Aztán hosszú gyalogtúra. Hétvégén Prága még szezonon kívül is használhatatlan, emiatt külvárosi sétát nyomtunk. A “budai” oldalon végigsétáltunk a parton, piszok sokáig.

Itt látható a művész.

IMG_1686

Itt pedig az elkészült kép.

DSC_4069

Újabb kísérlet a Glaubicu kocsmában, immár sikerrel.

IMG_20171008_111057

Szűretlen Pilsner Prazdroj. Mifene. Még csak nem is hallottam róla. 43 korona. A Kisoldal főterén. Hülyének is megéri. A napocska meg úgy süt, mintha soha nem olvasta volna a meteorológiai előrejelzést, miszerint már esőnek kellene esnie. Árnyékban ültünk, szabadban, mégsem fáztunk.

Utána felmentünk a metronómhoz.

DSC_4102

Ekkor borult be. Esni a lengyelpiacnál kezdett el. Először. Aztán teljesen megbolondult az időjárás-felelős: hol csak borult volt az ég, hol a nyakunkba szakadt minden, hol kisütött a nap. Pár percre. Vicces volt.
A lengyelpiac melletti piszkosul külvárosi kocsmában megint a ronda arcát mutatta a város. Két korsó sör (Hubertus barna Kacov-ból), 120 korona. A csajszi nyilván levette, hogy turisták vagyunk, árlista sehol. Én meg kénytelen voltam kifizetni, de az addigi vidám fecsegésnek lőttek. Azért amíg márciusban egyedül voltam és igyekeztem nem turistának látszódni, ilyenek nem voltak. Sem a tegnapi 136 koronás lenyúlás, sem a mai 120-as.
Egyértelmű, hogy Nej a hibás.
Kezdi a város újra gyűjteni a rossz pontokat. Ha így halad, megint tiltólistára kerül. (Ja, hogy értsd az arányokat: ugyanaznap a belvárosban barna Staropramen 29, pilzeni 33.)

Liben-ben megint ránk szakadt az eső. Emiatt a Hrabal emléktűzfalat is elég gyorsan futottuk át, mesélni sem nagyon tudtam. Kár érte.

Viszont meglett a múltkor halálra keresett, de jól elbújt Na Palme. Csak éppen 17-kor nyitott.

Na, mindegy. Őszintén szólva ilyen körülmények között Liben bőven nem érte meg az utat, de maga a túra remek volt. A nyugati oldalon felmenni Holesovicé-ig kellemes élmény: Kampa sziget, Kisoldal, a parlament épületei, a metronóm melletti park, hosszú séta közvetlenül a Moldva partján, sátoros piac, van minden.

DSC_4109

Viszont az esőben úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Zizkov-ot, bemetrózunk a Köztársaság térig. Ahol az eső, ha lehet, még jobban szakadt.
Egyenes tekintettel, befogott orral és füllel átvágtunk a nagy lenyúlások utcáin. A Tigrisbe bekukucskáltunk (vasárnap, 15.18-kor), üres asztal nyilván nem volt, viszont leülni le tudtunk volna. De nem mára volt tervezve. Aztán Rotunda (fincsi barna Staropramen) és váratlanul még a csapos is kedves volt. Hová kerültünk? Hazafelé még bolt, majd zárásként a Koutku. Két sör, két szivar. Nem is tudom, mi lenne velem, ha ez a hely, az ellenállás fészke, nem lenne. Nejnek is egyre jobban tetszik, teljesen rejtőjenői alakok tántorognak a füstben.

A szállást még mindig nem tudtuk kifizetni. Nem szeretem az ilyesmit. Teljesen tönkre tudja tenni a kirándulást. Eltelt a második nap és nem tudom, mennyit fogok fizetni. Egy ilyen kiszámíthatatlanul átvágós városban.
Vacsi, track-ek kezelése (nagyon elburjánzott a technika, egyre több idő már rendezni a dolgokat), aztán net, blogírás. Csak eljött az este.

Ágy. Középre lejt. Aki hamarabb engedi el magát, begurul és lelöki a másikat.
Az óra a töltőn azt hiszi, hogy alszom. Meg a buszon is azt hitte. Mélyalvással.

Linkek:
A túra útvonala Liben-ig.
A túra útvonala a Köztársaság tértől.

Prágai ősz 01/08

Adjunk Prágának egy újabb esélyt. Hiszen tavasszal egészen jó volt kint.

Most nem annyira.

Kérdezhetnéd, hogy miért erőltetem még ezt a várost? Nos, tavasszal úgynevezett alkotói szabadságra mentem ki, azaz egyedül, azzal a feltett szándékkal, hogy – Zakopánéhoz hasonlóan – témákat vegyek elő az ‘Ötletek’ folderből és írjak. Ebből gyakorlatilag semmi nem lett. Túl érdekes a város, túl sok a jó csapolt sör ahhoz, hogy bezárkózzak egy szobába.
Itthon el is kapott némi lelkiismeretfurdalás. Hiszen ennyi erővel jöhetett volna Nej is: csavarogni, sört inni ő is szeret, és hát én sem csináltam mást.

Emiatt ismételtük meg a túrát a házassági évfordulónkon.

Előkészületek

Hah! Végre leírhatom, hogy minimális. Busszal mentünk, ugyanazzal a társasággal, akikkel tavasszal is mentem. (Őszintén: 5500 forint utanként. Nem kell vezetni, nincsenek matricák, nem kell kinlódni a parkolással. A buszon egérmozi. Bőven megéri.) Szállást ugyanabban az apartmanhotelben nem találtam, de ugyanabban az épületben igen. Programot meg nem kellett terveznem, hiszen még emlékeztem mindenre. Nejnek adtam ki házifeladatként, hogy olvassa el Hrabal libeni éveiről írt trilógiáját. Ha már gyaloglunk 18 kilométert, legalább tudja, hogy miért.

Kiutazás
2017.10.07; szombat

Ritka szar idő induláskor. Hajnali hat óra, fok is ugyanannyi, bezzeg a szél, az durván erősebb. A busz meg cseszett beállni időben, a jegy szerint nekünk félórával indulás előtt kint kellett volna lennünk, kint is voltunk, a busz viszont csak indulás előtt 5 perccel gurult elő.
Együtt kocogott a fogunk egy csomó lengyellel és csehhel.

A buszon induláskor ment a klíma. A közönség hangos felhördüléssel kapcsolta ki.

A mai termés három mozifilm és két lemez. Naná, hogy megint a Madagaszkár Pingvinjei. Nem azért, mert annyira jó… a többi ennyire béna. Aztán megérkezés előtt félórával vettem észre, hogy kontaktos a fülhallgatóm. Megigazítottam és innentől már rendesen hallottam a hangokat. Megnyugodtam: mégsem az angolom volt ennyire vacak. (Bár a cseh nyelvű Asterix-nél nem játszott.)

A megérkezés hasonlóan ronda volt, mint az indulás. Az erős szélben vízszintesen esett az eső. Szedhettem le magamról a dögnehéz hátizsákot, meg a dögnehéz oldaltáskát. Előbányásztam az esőkabátomat; nyilván mire felvettem és visszamálháztam magamat, elállt az eső.

A szállás némileg zűrös elfoglalása. Utána bolt. De nehogy már ne nézzek be az egykori házikocsmámba. Koutu. Döbbenet. Dacolnak a dohánytilalommal. Ugyanolyan ordas füstös hely maradt, mint volt. Széles mosollyal hátradőltem és rágyújtottam egy szivarra.
Érdekes módon Nejnek is ez a kocsma jött be a legjobban. Olyan otthonos, mondta.

IMG_1713

Innen bolt. Sörök, sok, kenyér, kevés. Aztán a rohadt nehéz hátizsákkal a Jamajka. Na, ez viszont megváltozott. Betartják a dohányzási tilalmat, a kocsma eléggé pangott is. Aztán kértünk két barna Megrövidítettet, a csapos hölgy kihozta a számlát, brutális 132 korona. Én meg nem tudtam elolvasni, adtam egy százast. A nő meg visszaadott belőle. Érti ezt valaki?

Persze, hogy érti. Megpróbáltak átvágni, aztán amikor nem ment, visszaadtak rendesen.

Mindenesetre a kocsma lehúzva a listáról. Pedig ez volt tavasszal a legjobb smichov-i csehó.

Kinlódtunk egy sort a bankautomatákkal. Indulás előtt nem volt időm elmenni normális pénzváltóhoz, emiatt csak 500 koronát váltottam egy vacaknál, a többit meg kint terveztem automatából kivenni. Nos, a helyzet az, hogy észnél kell lenni. Ugyanis mindegyik automata felajánlja, hogy majd ő átváltja a forintodat koronává. Na, ezt nem szabad engedni nekik, ugyanis brutálisan rosszul váltanak. Nagyjából 200e forintnyi koronát szerettem volna kivenni (a szálláson nem lehetett kártyával fizetni), a magyarországi váltási áraknak (12,2 HUF) megfelelő mennyiségű koronát 230e forintért akarta ideadni elsőre az Erste helyi automatája. Amikor újrakezdtem és azt mondtam, hogy majd a bankom, akkor 192e forintból megúsztam ugyanazt a mennyiségű koronát. (Vedd észre, hogy ezzel jobban jártam, mintha itthon egy normális pénzváltónál váltottam volna. Még egy jó tanács: a helyi pénzváltókat messziről kerüld el. Haramiák.)
– Akkor ezt elisszuk – szögezte le Nej.

DSC_4148

Vacsora finom kenyér, vaj, hermelin, sör. Megérkeztem, ismét.

Linkek:
Útvonal Budapestről Prágába.
Séta a buszpályaudvarról a szállásra.

Albán körút 07/07

Vlore
2017.09.18; hétfő

Reggelre kiderült, hogy túl is teljesítettük a tervet: a 16 fős társaság több, mint fele elhullott. Valami enyhe hasmenésem nekem is volt már pár napja, de én úgy vagyok ezzel, mint Bruce Banner: az én titkom az, hogy állandóan enyhe gyomorrontásom van.
Mindenesetre ijedten néztünk össze Nejjel.
– Van elég rakink?
– Hát létezik ilyen helyzetben elég raki?

A biztonság kedvéért átszaladtam a kisboltba feltölteni a készleteinket.

Meglehetősen mordori tájon vezetett az utunk. Ez a vidék lett áldozata az iparosításnak: bányák, olajkutak. Mindenféle tárolók, sőt volt valami olajfinomító is. Egy völgyben.

IMG_1656

Körülöttük pedig csupa lepukkant iparváros, annak megfelelő kinézettel. Ráadásul, miközben kerestük az egykori illír város, Byllis romjait, többször is eltévedtünk, így volt szerencsénk végigélvezni a környéket, előlről, hátulról és oldalról is. Ahogy a 3D animáción is látszik: Berat – Vlore.
Mondjuk, volt némi irónia a tájban: mindenfelé olajfúró tornyok, némelyikben még bólogatott is a keljfeljancsi. Körülöttük pedig rengeteg olajfa. Lent is olaj, fent is olaj. De micsoda különbség.

Már a romok között vettem észre, hogy Timurlenket dúdolok magamban. Hogyan juthattam idáig? Aztán beugrott. Valószínűleg az alábbi, a helyzetünkhöz illő klasszikus sorok indították el a magnót a fejemben:

A pálinka szétmarja a torkom,
A fos kieszi a picsám.
Tipusblúz

Innen már egyszerű lépés volt a Sajtot Evett Józsika.

A biztonság kedvéért megkérdeztem Tamást, meddig kell izgulnunk.
– Az előző turnus alapján aki eddig megúszta, az már megnyugodhat.

Hah! (Utólagos bejegyzés egy héttel későbbről.)

Végül csak megtaláltuk Byllist. Pontosabban a romjait.

DSC_3967

DSC_3969 Stitch

Fura volt sétálgatni a hegy platóján. A romok alapján itt valamikor egy sűrűn beépített, nagy település volt. Olyan igazi görögös, szűk utcás település.
– Miből élt itt annyi ember, egy ennyire eldugott hegy tetején?
– Bányásztak. Aranyat, vasércet. Aztán feldolgozták, eladták. Gazdag település volt, jól ment a biznisz.

És ebből mára szinte semmi sem maradt. A romok kövei szokás szerint már csak bokáig értek, a mozaikpadlókat elvermelték télire. (Vastagon beszórták homokkal.) Ahogy elsétáltunk egyik romtól a másikig, nekünk kellett hozzáképzelnünk a tömérdek házat, szűk utcákat.

A büfében egy sör. A lábadozók összeszedése. Aztán ismét a mordori út. Fier város különösen ijesztő volt. Utána sztráda. Rögtön egy virslis óriásplakáttal. Ölni tudtam volna egy virsliért. (Ekkor már napok óta nem ettünk húst.)

Habár az úticél Vlore volt, de magából a városból keveset láttunk. Az albán tengerparti városok nem túl kellemesek: Durres-t a koszovói újgazdagok szállták meg (Ndreke sztorizott is róluk), Vlore-t pedig a görögök. A szállásunk mondhatni bizarr volt: egy csilivili, modern hotel, nagyjából a semmi közepén, a várostól olyan 20 kilométerre. Jelöletlen murvás út vezetett odáig, néhányszor el is tévedtünk.

Megint én mentem be először az ajtón és vidáman felkiáltottam:
– Tehénre néző szobánk van!
Nej meg örült, mert úgy értette, hogy tengerre.

DSC_3977

Sikerült megkapnunk a legrosszabb tájolású szobát, ráadásul ment a betonkeverő, meg egy albán melós egy cölöpöt ütögetett nem túl nagy meggyőződéssel, de különösebben nem zavart egyik sem. Alig voltunk otthon, este meg mindegy volt. A tengerpartra meg le lehetett sétálni.

Befigyelt egy kis logisztika. Eredetileg úgy volt, hogy autózunk vagy 40 kilométert a Llogara úton, mely állítólag egy gyönyörű hegyi út, közvetlenül a tengerpart mellett. De sok elgyengült ember volt a csoportban, ők minél előbb a szálláson szerettek volna lenni, meg a tengerben pancsolni. Emiatt mentünk először a szállásra, utána a Zvernec félszigeten fekvő kolostorba, majd csak azok mentek volna tovább autókázni, akik azt választották. A ‘volna’ nem véletlen: a félszigetről gyönyörűen ráláttunk a csúcsra és a hágóra; teljesen ködben volt az egész. Llogara Path törölve.

DSC_4004

Pár szó a kolostorról. Ez egy romos épület, mely valamikor kolostorként működött, aztán elhagyták, később pedig lelkes hippik költöztek be és lakhatóvá tették. De lehet látogatni és mindenképpen egy élmény, már csak a romantikus táj miatt is.

DSC_3987

DSC_3988

DSC_3999

DSC_3997

Vacsora előtt lementünk a tengerhez és megnyugodtunk. Nem vesztettünk semmit. Hiába volt a szállodának saját strandja, eléggé elcseszték. Az erdetileg homokos öblöt feltöltötték, aztán lebetonozták, majd az oldalába köveket szórtak. A vízbe betonlépcsőn lehetett bemenni. Még akkor sem lett volna hozzá sok kedvem, ha nem fújt volna erős szél.

DSC_4032

Vacsorára végre hús; még ha valami nem túl szofisztikált csirkemell került is a tányérra, de a grillezett zöldségek szokás szerint mindent vittek.

Este még biztonsági raki.

Hazafelé
2017.09.19; kedd

A mediterrán kakas kilenckor kukorékol. A tehenek meg délig alszanak.

Nem mentünk egyből Tiranába, először ismét egy kis Mordor Fier, ráadásul most elég sokat tekeregtünk is a városban. Hát, ez is egy élmény. De muszáj volt, mert innen lehet felmenni Apolloniába. Igen, egy újabb illír/görög város romjai. De ezt mindenképpen látni kell. Elég, ha annyit mondok, hogy ezekkel a romokkal vannak tele az albán idegenforgalmi prospektusok.

A szokásos 3D útvonal: Vlore – Tirana.

A város sémája hasonló volt Byllis-éhez: fent valami isten háta mögötti hegy tetején, egy valamikori nagy város. Csak itt a romok mellett épületek is maradtak épen.

DSC_4044

DSC_4045

DSC_4047

Én még továbbmentem az akropoliszba.

DSC_4051

DSC_4052

Ezért a tűzhellyé alakított bunkerért megérte.

A büfében búcsúsör, aztán Tirana, ott is. A repülőtéren van egy normális árú közért, kihasználtuk. A boarding halál laza volt, a gép késett vagy 40 percet, de kiírva az volt, hogy on time, az indulási időn már túl voltunk, de a beszállítók még oda sem jöttek a boarding pulthoz. Végülis igazuk volt, nekünk is jobban esett a váróteremben ücsörögni, mint egy buszban álldogálni.

2017-09-19 14.55.19

És ennyi.

Mi maradt ki? Minden ellenkező híresztelés ellenére leket váltani kell odakint. Nem mindenhol lehet euróval fizetni és sok helyen botrányosan váltják.

A címválasztásról. Eredetileg a Szkipetár Tűzhely lett volna, de az ugye kiesett. Adódott még a Végigfostuk Albániát, de végül nem vállaltam be. Öregszem.

A repülőtéren van wifi. Nej egyből kapott is egy emailt, miszerint indul egy projekt és szerdán már azzal is kezd.
– Könyörgöm, menjünk vissza hegyekbe!
– Birkát terelni?
– Mi bajod van a birkákkal?
Kemény projekt lehet.

Utóirat

Elég későn érkeztünk haza. Gyrost rendeltünk. Valami botrányos vackot hoztak ki, de éhesek voltunk. Másnap mind a ketten fostunk. Most vagy az van, hogy a gyros volt romlott, vagy az, hogy miután abbahagytuk a rakit, az albánok bosszúja utolért és aktiválódott a vírus. (Nem lettünk volna egyedül, az egyik túratársunkat is szerdán kapta el, immár itthon.) Mindenesetre elég kellemetlen a dolog. A többiek 2-3 nap alatt átestek rajta – igaz, utazás közben – nálam viszont immár egy hete nincs javulás, sőt, két napja olyan izomfájdalmaim vannak, hogy tegnap csak ülve tudtam aludni.
És az élet persze nem áll meg, de erről majd később.

Függelék track mániákusoknak

Autóval:

Tirana – Shkodra
Térkép
Animáció

Shkodra – Theth
Térkép
Animáció

Vaskat Nderlysaj – Tethi Paradise
Animáció

Shkodra – Valbona
Térkép
Animáció

Valbona – Tirana
Térkép
Animáció

Tirana – Berat
Térkép
Animáció

Berat – Vlore
Térkép
Animáció

Vlore – Tirana
Térkép
Animáció

A teljes kör
Térkép

Gyalog:

Shkodra séta 1
Térkép

Theth vízesés
Térkép
Animáció

Blue Eye tengerszem
Térkép
Animáció

Shkodra séta 2
Térkép

Valbona séta
Térkép

Prizren séta
Térkép

Tirana séta
Térkép

Berat séta
Térkép
Animáció

Byllis séta
Térkép

Apollonia séta
Térkép

Albán körút 06/07

Tirana és Berat
2017.09.17; vasárnap

Reggel megtaláltuk azt a boltot, melyet tegnap délután javasolt Tamás. Ötven méterre a szálloda bejáratától. Mi meg mentünk vagy két kilométert, de csak kis szatócsboltokat találtunk. Gyorsan be is szaladtam még buszindulás előtt a napi rakiért.

Délelőtt Tirana, városnézés.
– Tamás, mi történt azzal a hollywood-i stílusú Enver Hodzsa felirattal a domboldalon?
– Megcserélték az első két betűt.

Fura hely. Amikor megláttuk a parkolót, elméletileg a legbelsőbb belvárosban, azt mondtuk, hogy ez egy vicc. Aztán maga a főtér is inkább az volt.

DSC_3881

DSC_3883

Munkásmozgalom elegyítve az olasz fasizmus stílusával. Enver Hodzsa helyén Szkander bég.
Fűszerként egy rokokó mecset. Kicsit olyan bazári, illetve nem is, inkább olyan vidámparki hangulata volt az egész térnek.

DSC_3875

DSC_3893

Meg egy modern bevásárlóközpont.

Valószínűleg az egyetlen az országban. A bejárati ajtóra ki volt rakva a fényképezni tilos tábla. Szerinted?

Katari ultramodern szálloda, a sarka alatt egy középkori oszmán kút.

DSC_3897

Hangulatos sétány. A színház mellett bunker. (Bunkerekbe lépten-nyomon belefutottunk, egy idő után már fel sem tűntek.)

DSC_3898

DSC_3903

Aztán az Enver Hodzsa piramis. Habár nevezik mauzóleumnak is, de ez téves: a diktátor holttestét nem itt helyezték nyugalomra. Emlékmúzeumnak szánták, aztán később konferenciaközponttá alakították át, ma pedig leginkább züllik lefelé. A márványborítása rég eltűnt, kívül-belül nyers beton. Jelenleg ez az épület is politikai csatározások áldozata: sorra adják be a petíciókat mind az elbontására, mind a felújítására.

DSC_3905

Utána megnéztük az egykor elzárt kommunista blokkot. Ez egy villanegyed, ahol az uralkodók laktak.

DSC_3911

Ez itt például Enver Hodzsa villája.

A főtér melletti murvás parkolóban kidőlt a hányós-fosós vírus első áldozata. (A parkolóőr empatikus kommentje: nem kellett volna annyit inni.)
Berat felé haladva a buszon kidőlt a második áldozat is.

Miközben az elesettekre emlékezünk, tekintsük meg a Tirana – Berat utat 3D-ben.

A Hotel Beratban átvettük a szobáinkat, a közeli boltban gyorsan vettem is egy üveg rakit. Az a biztos.

Gyülekező a hallban.
– Nem akarok pánikot kelteni – kezdte Tamás – De az előző túrán is pont ugyanígy történt. Mire Beratba értünk, addigra lett rosszul két ember.
– És?
– Estére még négyen dőltek ki.

Drámai zene. Lapos pillantásokkal méregettük egymást. Tíz kicsi néger Beratban.
– Vajon van-e elég rakink? – villant a fejembe – És ittunk-e ma eleget?

Aztán nekiindultunk a várnak. Először azt hittem, Tamás csak viccelt, hogy felmegyünk oda.

DSC_3914

De felmentünk. Így: Berat vár, 3D-ben.

Berat egyébként része a Világörökségnek. A fenti képen is látszik, hogy kis fehér házak húzódnak fel a vár oldalába. Ezek öreg oszmán házak, nagyjából eredeti formájukban megőrizve. Az óváros a vár felé vezető tekergős út két oldalán alakult ki. Ma ezen házak jelentős részét meg lehet tekinteni, a tulajdonosok minimális összegért beengedik az érdeklődőket.

DSC_3918

Valamikor ez az épület volt a karavánszeráj. Mostanra kapott egy szobrot, meg egy kosárlabda-palánkot.

DSC_3926

DSC_3925

Az alsó kép nem csak egy öreg ház, hanem berendezték néprajzi múzeumnak is. Mindenféle faköcsögök, persze, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a házon végigkövethető, hogy ki meddig mehetett be. Azaz volt egy tornác, odáig jöhettek be a melósok. Aztán eggyel feljebb mehettek a vendégek. Utána eggyel beljebb a közeli vendégek. Mármint a férfiak. A nőknek külön szobájuk volt a padláson, ahonnan minden terembe nyílott egy rácsos ablak. Ők innen vettek részt a társalgásban. Ettől beljebb már csak a család tagjai tartózkodtak. Ez volt a hárem.

DSC_3929

DSC_3931

Mielőtt elhagytuk volna az épületet, kaptunk egy rögtönzött jelenetet. A helybéli hölgy, aki vigyázott az épületre, éppen fentről könyökölt ki a teraszról, Tamás pedig elkapva a hely szellemét, elkezdte szavalni Rómeótól azt a bizonyos erkélyjelenetet. Olaszul. A csaj vette a lapot és mondta Júlia szövegét. Olaszul. Majd a produkció után a leányzó elénekelt egy dalt valami várról és a védőiről. Törökül. Mire Tamás is elénekelt egy dalt valami várról és védőiről. Görögül.
– Kész – mondtuk Tamásnak kifelé – Ez a csaj már megvan. Senkinek nem fogsz hiányozni, ha nem alszol velünk.

Kérdezheted, hogy mi is volt ez a bábeli nyelvkeveredés? Nos, a helyzet az, hogy Albániában meglepő módon sokan beszélnek idegen nyelveket. Mivel az ország volt török terület is, olasz terület is, ezek a nyelvek megmaradtak. Emellett délen a görög is teljesen természetes. Az angolt is sokan ismerik. Ehhez add még hozzá a két hivatalos albán nyelvet (geg és toszk; elméletileg nyelvjárások, de annyira nem hasonlítanak, hogy simán tekinthetők külön nyelvnek is), és megkapod, hogy errefelé éppen az egynyelvűség ritka.
Tamás meg már csak ilyen.

Aztán mentünk tovább a várba. Felértünk. Lihegtünk. Jól esett a sör a vendéglőben.
Utána elvesztünk a kis utcákban.

DSC_3939

DSC_3938

DSC_3940

Volt fent egy orthodox templom. (Valójában ikonmúzeum.) Természetesen a Fényképezni Tilos bácsi itt is aktivizálta magát. Elég sokszor lecsapott, de egy ártatlan ‘Ó jaj, véletlen volt’ pillantással le lehetett szerelni, aztán fényképezni tovább. A személyzet valahogy megtudta, hogy informatikus vagyok, gyorsan be is rángattak a szobájukba és lelkesen magyaráztak az asztalukon fekvő Cisco routerről. Udvariasan helyeseltem.

DSC_3950

Egy gyors kipislantás a völgyre, majd mentünk vissza a várkocsmába vacsorázni. Az utcai részen ültünk le. A tulaj kijött, ölelgették egymást Tamással, aztán a hapsi gyorsan összetolt három asztalt, hozott egy adag sört, majd eltűnt. Valamelyik gyerek jött ki felvenni a rendelést, de mindenre csak húzta a száját. Nincs. Van, de sokára lesz kész. Kiderült, hogy az emeleten van egy nagy német csoport, ők viszik el a kapacitást. Tamás bepöccent, hívatta a tulajt és közölte, hogy ha 10 percen belül nem kapunk ehető vacsorát, akkor már itt sem vagyunk. Majd elindított egy stoppert. Nyolc perc múlva érkezett az első adag. Végighordtak nekünk egy klasszikus albán menüt. (Egyedül a hús maradt el a végéről.) Gondolom, a tulaj mérlegelt: a német csoport egyszer van itt, Tamás meg visszatérően hoz vendégeket. Van egy gyanúm, hogy a németeknek szánt vacsorát hordta ki nekünk, ők meg vártak egy kicsit.

Igencsak éjszakába nyült a vacsora és még le is kellett sétálni a nem igazán kivilágított úton. Mire leértünk, jól esett volna a szálláson egy sör az elalvás előtti szivarhoz. De hol találok egy ilyen kisvárosban vasárnap éjfélkor nyitvatartó boltot? Mindenhol. A folyóparton még ezerrel pezsgett az élet, a párhuzamos utcában meg még nyitva voltak a boltok. Kaptam sört. Meg vérszemet. Úgyis kevés a szivarom, nézzünk be a dohányboltba. Nem vagyok egyszerű eset, az olasz szivarokat kedvelem, konkrétan a Toscano-t, illetve a feleméretű Toscanello-t. Nem sok esélyt adtam, hogy ebben a kicsi koszos lyukban lesz. Volt. Három fajta is. Köztük a grappa ízesítésű Toscanello, mely Olaszországban már nem is kapható. (Bianco van helyette.) Árban alig volt drágább, mint az olaszoknál.
Mondjuk úgy, hogy a leesett államat magam előtt tolva gyalogoltam a szálláshoz.

Később fel lettem világosítva, hogy muszlim vidéken a vasárnap egyszerű hétköznap.

Még hajnalig tartó blogolás (mobiltelefonba) és a kialakult vészhelyzetre való tekintettel bőségesen raki.

Albán körút 05/07

Tirana, de Koszovón keresztül
2017.09.16; szombat

Ma megint korai kelés. De immár müezzin nélkül.
Viszont muszáj. Nagy távolságok, érdekes látnivalók.

Koszovóban, tekintettel a népekre, jellegzetesen háromnyelvű felíratok jelzik a városokat. És, sajnos jellemzően a helyi állapotokra, ezek közül kettő gyakorlatilag mindenhol le van fújva fekete neolux-szal.

Az első célpont Decsány, ott is az öreg kolostor. A kolostorok általában békés helyek…. ez viszont balszerencséjére belekeveredett a politikába. Ami Koszovóban nem is olyan nehéz.

A kolostor története Milutin királlyal kezdődik. (Teljes nevén II. István Uroš Milutin a Nemanjics dinasztiából.) Milutin nagyon sok templomot és kolostort építtetett, már életében szentté avatták. Aztán meghalt. A rossz nyelvek szerint ehhez a fiának is volt némi köze. Az utód teljes neve III. István Uroš Dečanski volt. Ő kezdte el építeni királyi temetkezési helyként a decsányi kolostort. És ő is avatta fel, némileg korábban, mint ahogy tervezte. Istenem, a fia, Dusán türelmetlen volt. IV. István Uroš Dušan néven koronáztatta meg magát, először királynak, később a területi hódításai után cárnak. Az ő uralkodását tartják a szerb aranykornak. Igen, az a bizonyos ‘három tenger mosta az országunkat’ életérzés. Dusán király tetteit felsorolni nem áll szándékomban, a lényeg, hogy ő fejezi be a decsányi kolostort. Sőt, ebben a korban alakul ki, hogy ez a környék (Decsány, Pecs, Prizren) lesz a szerb királyság leggazdagabb, központi része.
Azaz Koszovó, az egykori Kosovo Polje, magyarul Rigómező, a szerb államiság aranykora, gyökérpontja, ősi dicsősége.
Némileg kínos, hogy ez a terület ma már Szerbián kívül található.
Némileg kínos, hogy a szerbek, a szent érzésekkel visszaélve, a decsányi kolostorból szervezkedve folytatták aknamunkájukat Koszovó ellen. (Fegyverrektárak, szervezkedési központ.)
Némileg kínos, hogy a koszovóiak (jelenleg 90%-ban albánok) emiatt mindent elkövetnek, hogy az ősi kolostorokat – Decsány, Pecs – elpusztítsák.

Hogyan jelenik meg ez a valóságban?

DSC00635

Nagyjából így. A kolostort a KFOR erői védik. Van is mitől: a helyiek nem egy véres ostromot indítottak a szerb enklávéként üzemelő kolostorok ellen.
Azt írtam volna, hogy enklávé? Hát, ez is csak részben igaz. Kábé száz ország szerint az. Szerbia, meg másik száz ország (beleértve az ENSZ-t is) szerint meg nem az. Nem fogadták el Koszovó függetlenedését, szerintük a terület még mindig Szerbia része, azaz nem is lehetnek bent szerb enklávék. Miközben – állítólag – folynak tárgyalások az EU-ba való felvételükről.

És még nincs vége. A nagypolitika megjelenik a csóró turisták szintjén is. Koszovóba csak útlevéllel lehet belépni. Ők pedig könyörtelenül belepecsételnek. Ha nem Szerbia felől léptél be, akkor bizony nagy bajban leszel. Ugyanis ezzel az útlevéllel immár soha nem mehetsz be Szerbiába. Ők ugyanis kifejezetten vadásznak erre a pecsétre és akinél meglátják, úgy, hogy nem előzi meg szerb pecsét, akkor illegális határátlépésért lecsukják az illetőt. Hiszen szerb ellenőrzés nélkül ment be szerb területre és erről bizonyíték is van.
Azaz mi is, ha valamikor Görögországba fogunk menni, már csak személyivel tehetjük meg.

Vicces, mi? Vagy nem.

DSC_3809

DSC_3810

Már rögtön a kapuban határozottan jelölték, hogy fényképezni tilos. A kolostor egész területén pribékek vadásztak azokra, akik megszegték a szabályt. Ehhez képest légyszives értékeld a bravúrt, hogy a második képen sikerült lekapnom a kolostor apátját.

DSC_3812

Ez pedig a kolostor belseje. Ja, nem mondtam, az egész abszolút orthodox, szóval aszerint kell nézegetni a képeket. (Pontosabban, szerb ortodox, azaz kívülrül tisztán román stílus, mint nálunk a jáki templom.)

A következő célpont Prizren volt. Ez egy eléggé jópofa koszovói város, némi muszlim felhanggal. Mondjuk, mi a muszlim standardokhoz képest simán kaptunk sört a presszóban.

Elhangzott egy kifejezés: Vatra Shqipëria. Tamás szerint annyit tesz, mint a Szkipetár Tűzhely, azaz az albán eredettségi pont. Ez annyira jól hangzott, hogy kis híján ezt tettem meg az albániai túránk főcímének. De aztán nekiálltam guglizni. Kiderült, hogy a ‘vatra’ szó, a románoktól eltérően nem azt jelenti, hogy ‘tűzhely’, hanem azt, hogy ‘szív’, másfelől a Vatra Shqipëria jelenleg egy amerikai albán nacionalista szervezet neve, melyet ha összevetünk az albán maffia amerikai elterjedtségével, szóval nem az a név, melyet egy politikailag semleges blog címnek választhat.

DSC_3824

DSC_3828

DSC_3832

DSC_3845

Utána Prizren. Fura város. Tapinthatók az oszmán gyökerek, de mégsem az. Valamikor ugye Jugoszlávia része volt (ezért vannak utak), azon belül is erősen szerb érdekeltség, de a polgárháború után le akartak válni az erőszakosan nacionalista szerbektől. Valami ilyesmi katyvaszt találtunk.

DSC_3851

DSC_3847

Prizrentől Tirana délnyugati irány. Délután. Tuti, hogy aludhatok végig, az én oldalamra nem fog sütni az egyébként perzselően meleg nap. Aztán de. Ugyanis akkora hegyek között tekeregtünk, hogy na.

Ezek az albánok elég sokszor állhattak sorban, amikor a hegyeket osztogatták.

Vissza Tiranába. Ugyanazok a hegyek, melyekért annyit küzdöttem a buszból első nap a fényképezőgéppel. Most csak ásítottam egyet.

Ne menjünk el amellett, hogy mi a legjellemzőbb élmény az országban. Leginkább az, hogy épül. De tényleg. Mindenhol épül valami. De azt is észre kell venni, hogy a nagy építkezési lázban elvesztették az esztétikát. Mindenki úgy épít, ahogy kedve támad. Tudtad, hogy Albániában az épületek 90%-a építési engedély nélkül épül? Na, ez meg is látszik. Senki nem figyel a városképre, egyáltalán a szomszéddal való összhangra. (Már csak érdekességképpen említem meg, hogy a zivataros történelmüknek köszönhetően az albánoknál _nincs_ ingatlannyilvántartás, nem tudható, hogy melyik földterület kié. A Földhivatalban semmi sincs. Azaz aki kapja, marja.)

Megérkeztünk a fővárosba. Valami kegyetlenül eldugott, hátsó úton.

Jut eszembe, a klasszikus 3D térkép:
Valbona – Prizren – Tirana

Durva belépő: szeméttelep, nyomorgó családok, kukákban túrkáló gyerekek. A zebra szélén lekuporodó, már a koldulásban is csalódó asszony egy kenyérsarkot rágcsált.
Aztán beljebb jöttünk. A szálloda egy zárt lakóparkban van. Sorompók, biztonsági őrök. Más világ. Ilyen magunkfajta nyugati turisták és tehetősebb albán családok számára.

Megkaptuk a kulcsokat. Hotel Prestige. 4 csillag. Felmentünk.
Én mentem be először a lakosztályba.
– Ha bejössz, beszarsz – szóltam hátra Nejnek, miközben mellettem a köpcös floor manager hajlongott.
Beszart. A hálószoba dupla ágyával szemben, üvegfal mögött a jaccuzi és a zuhanyzó.

DSC_3873

Azaz ha a pár bármelyik fele úgy dönt, hogy oldalba spricceli magát a kádban, vagy egyszerűen csak élvezi a forró vizet a zuhany alatt, a pár másik fele mindezt a kényelmes ágyból végig tudja nézni. Még durvább: ahhoz, hogy fenntartsuk a diszkréciót, kifejezetten idióta módon kell elrejtőznünk a szobában.
De végül megoldottuk. Engem nem zavart ez az egész, amikor pedig Nej zuhanyzott, kimentem a teraszra szivarozni.

Ja, várjál, jakuzzi. Életemben nem csináltam ilyet. Beüzemeltem a készüléket, (Vájtfülűeknek Bloody Stupid Johnson és az Old Faithful.) Nej mindenesetre élvezte. Én meg a teraszon a hangulatot.

DSC_3864

DSC_3865

Ez egy zárt lakópark, kisváros a nagy városban. Csak éppen játszóteret felejtettek el bele rakni. Így az összes kölyök az utcákon randalírozott.

Azt hiszem, én már menthetetlen vagyok. Itt vagyunk egy négycsillagos szállodában. Mit szoktak ilyenkor az emberek csinálni? Lemennek este a szálloda kerthelyiségébe, megvacsoráznak, isznak fél liter bort, esetleg elszívnak egy szivart, beszélgetnek, majd felmennek aludni.
Mi elsétáltunk egy hátizsákkal csavarogni, utcai árustól vettem egy sört, felpattintottam, majd élveztem a népszerűséget, mert hirtelen mindenki, de még ablakból kihajoló arcok is engem kezdtek el nézni, utána vettünk még hat üveg sört, bureket, a söröket beszórtuk a minibárba, megvacsiztunk a fésülködőasztalon, én pedig kiültem erre a befejezetlen teraszra, ami valószínűleg inkább balkonláda lesz, ha elkészül, nem terasz. És ülök, lógatom a lábam, szivarozok, sörözök, a kölykök rúgják a bőrt alattam, időnként felrepül idáig a labda, továbbpaszolom, mindenki vigyorog.
Nem nekünk való a szálloda.

Azért furcsa. Hajnalban még egy súlyosan hideg hegyi völgyben lévő faház teraszán pöfékeltem el a reggeli szivaromat, este meg a négycsillagos hotel véletlenül ittmaradt földes teraszán, közvetlenül a klímás lakosztály és a jakuzzis, üvegajtós csodafürdőszoba mellett. És csak pár óra telt el.

Albán körút 04/07

Valbona
2017.09.15; péntek

Hogy mennyire kevés? Nos, a müezzin hajnali ötkor kezdett el áriázni. Ugyan fél hatra húztam fel az órát, de ekkor már mindegy volt. Kitámolyogtam a teraszra. Legalább megnézem, hogyan éled fel egy albán város.
Sehogy.
Az égegyadta világon senki nem reagált a müezzinre. Még az a 20%-nyi muszlim sem. Nem gyulladt ki egy lámpa sem, nem jelentek meg emberek az utcákon. Kösz, müezzin.
(Azt azért tudni kell, hogy a szállásunk a főmecset mellett volt, ezért volt zavaróan hangos az ébresztő.)

Egyébként nem is volt baj a vártnál korábbi felkeléssel, nagyon vacak éjszakám volt. Ha becsuktuk az ablakot, megfőttünk, ha kinyitottuk, szanaszét csíptek a szúnyogok. Nálam ráadásul az éjszakai pizza beindította a refluxot, a feljött gyomorsav átbukott a légcsőbe, hajnalban hörögtem rendesen a vécén. És persze ilyenkor olyan lesz a szám íze, mintha hánytam volna.

Ébredés után rakival kezeltem a helyzetet. Meg hidegvizes zuhanyzással.

A mai terv igencsak ambíciózus: visszamegyünk a hegyekbe, nagyjából tíz kilométerrel arrébb, ahol tegnap voltunk. Hülyén hangzik? Csak elsőre.

Theth és a mai célunk, Valbona között tényleg csak tíz kilométer a távolság. De ez egy nehezen járható ösvény, közel 1000 méteres szinttel. Úgy értem, hogy a hágó közel ezer méteres, tehát aki egy nap átsétálna, majd ugyanaznap visszajönne, az valójában 2000 méter szintet gyűr le. Autó nem játszik, még Jimmyvel sem, a társaság pedig messze nem volt ilyen erőnléti állapotban. Maradt a kerülő út. De milyen kerülő! A hegyek miatt ugyanis nincs rövid kerülési lehetőség. Piszok sokat kellene leautózni.
Kész szerencse, hogy itt folyik a hegyek között a Drin folyó.

Tamás felvilágosítása: a Drin, Drina, Duna nevek a kelta nyelven mind ugyanazt jelentették: folyó.

Azaz elég sokat lehet nyerni azzal, ha utak helyett a hegyek között tekergő Drin folyón megyünk fel. Komppal. Hosszában a folyón. (Utak pedig pont a nehéz hegyes terep miatt nem léteznek.)

Ahelyett, hogy tovább ragoznám a témát, nézd meg a 3D-s videót. Mindent érteni fogsz.
Shkodra – Valbona

Oké, ez rövidebb. De gyorsabb is? Meg úgy egyáltalán, mennyire zűrös?
Nos, nagyon. A Drin folyó nem túl széles, nem megy rajta nagy komphajó. 6-10 autót tud szállítani. Két társaság indít járatokat. Ez maximum húsz autó. Mindkettő napi egy járatot üzemeltet. (3,5 óra a menetidő felfelé, lefelé olyan 3 óra.) Azaz ha csak odaállítasz, hogy szeretnél kompolni, akkor harsányan kiröhögnek. Napi max 20 autó. Miközben igény bőven lenne rá.
A megoldás egyáltalán nem magától értetődő. Shkodrában kell elővételben megvenni a jegyet. Weben? Nem. Telefonon. Az iroda pedig egy piszkosul külvárosban van, megtalálni sem könnyű. Aztán az elővételi jegy… Kézzel írt szöveg egy fecnin. Tamás lefordította: “Helló fiúk, ezt az autót engedjétek át, jó srácok, kifizették az árat.” Az, hogy hányan utaztunk a kisbuszban, senkit nem érdekelt.

Szóval elindultunk. Már mindenki a kompra izgult, de az odáig vezető út is igen vadregényes volt. A kompállomás pedig közvetlenül egy gát mellett volt. (A Drint, mint általában a vad hegyi folyókat, telepakolták vízlépcsőkkel.)
A behajózás… igen különös élmény volt. Kezdve azzal, hogy mindenki meleg napra készült, ehhez képest a vízen, árnyékban, erős és hideg szélben igencsak fogcsikorgató élmény volt a komp legfelső, nyitott fedélzetén álldogálni. Viszont megérte. Nem csak a tájat láttuk, hanem a berakodást is. Én fiatal koromban sokat játszottam az AT-s Shokoban játékkal, na ez ott haladó pálya lett volna. Az irányítók képesek voltak 10-15 percig irányítgatni egy kisbuszt, pusztán azért, hogy felszabaduljon 1-2 centi hely, miáltal már be lehetett irányítani egy másik kisbuszt a lyukba. Sajnos fényképen mindez nem jön jól át, de videóztam szorgalmasan.

DSC00607

DSC00609

Jellemző a laza albán hozzáállásra, hogy a komp egyből indult, ahogy felstokizták rá az utolsó autót. Nem foglalkoztak vele, hogy ez egy negyedórával hamarabb történt, mint a hivatalos indulás. Nem foglalkoztak vele, hogy esetleg néhányan még kávézgathattak a parti büfében.

És kezdetét vette a 3,5 órás utazás.

DSC_3748

DSC_3749

DSC_3750

DSC00617

DSC00618

Ha eddig nem ment volna át, ez egy hegyek között kanyargó vadregényes hajóút volt, erős fjord utánérzéssel megspékelve. Igaz, hideg szél fújt, de beindult a nap, mi pedig Nejjel toltuk rendesen a rakikat. Már csak a gyomorrontás megelőzése miatt is. Szóval szép volt, jó volt. Csak éppen hosszú volt. 3,5 óra még a világ legszebb látványosságából is unalmassá válik. Itt is ez történt. Persze, nyomtunk vagy száz fényképet, melyekből a selejtezés után maradt öt. Persze, az élmény, pontosabban az élmények összessége megmaradt. De amilyen lelkesen tátottuk eleinte a szánkat, olyannyira untuk a végén. Ezt a rendkívül gyönyörú látványt.

A kikötőben volt egy étterem, na meg vécé. Rendeltünk piláfot. Vicces volt nézni, ahogy mindenki várta a rizs mellé a húst. Aztán kiderült. hogy a piláf nem húsos rizs, hanem húslében főtt rizs.

Innen visszaszálltunk a buszra és irány Valbona. Egy újabb magashegyi desztináció.
A környék volt olyan szép, mint tegnap a Theth-völgy. Sőt, ez ismertebb és látogatottabb is. De bennünk már lezajlott egy változás. Tegnapelőtt azt mondtuk, hogy micsoda nagyszerű hegyek, micsoda nagyszerű sziklák. Tegnap, amikor megláttuk ugyanezeket köd nélkül, azt mondtuk, hogy ejha. Ma viszont, amikor megláttuk a tök ugyanolyan hegyeket, a tök ugyanolyan sziklákat, már csak azt mondtuk, hogy na, mi a franc, már megint hegyek. Ráadásul Valbona tényleg jobban ki volt építve, szóval még a theth-i romantika sem volt meg.
Elautóztunk ide, meg oda, végül toltunk egy kábé két kilométeres, nem túl megerőltető sétát is, de nem igazából hiányzott.

DSC_3769

DSC_3780

Egyfelől álmos voltam, fáradt voltam, nyűgös voltam. A négynapos szorulás ekkor mondta azt, hogy te, öreg, akkor most kijönnék. De nagyon. Mi meg még elmentünk ide. Meg oda. Igyunk egy teát a kompon összeszedett havernál, Linus-nál. Meg beszélgessünk erről. Meg arról. Én meg már csak a vécéülőkére koncentráltam.
Aztán félóra múlva már egy másik ember látta sokkal optimistábban a világot.

A szálláson voltak érdekességek. Például váltópapucs. Már a lépcsőházba is csak abban lehetett belépni. Ehhez képest a teraszunkra galambok fészkelték be magukat, vastag guano fedte a padlót. Hát, mi mindenre lehet jó a váltópapucs…
Érkezéskor kiültem a teraszra. Szivar.
Nej is kijött. Pont akkor tojt oda egyet az egyik galamb.
– Ez igen masszív volt – ismerte el.
– Minden madár maszív, ha szarásról van szó.

Érződik a görög hatás. A vécéülőkék mellett hol külön zuhanycső, hol a vécéülőkében külön spriccoló fej. Nyilván kipróbáltam mindent. Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs. Aztán azzal is szórakoztam, hogy a pihenőkön, a reggeli teraszos szivarozgatásokon próbáltam összerakni, hogyan lehet feljutni a sziklákra, mászófelszerelés nélkül. Végülis fel lehet. Szikla meg rengeteg van. Simán el lehetne tölteni errefelé akár hosszabb időt is.

DSC_3789

DSC_3791

Valbona. Abszolút Észak-Albánia. Itt van mellettünk a montenegrói határhegylánc. Faházban lakunk. A falban beépített ethernet aljzat.

A vacsora egy 800 méterre lévő másik faházban volt. Eleinte akadtak problémáink, mert az első pincértől mindenki menüt rendelt, de a másik pincér nem tudta, mi is az a menű, végül csak sikerült összerakni mindent. Olyan jó átlagos menüsor érkezett, a már jól ismert tálakkal. Az egyedüli, de kifejezetten pozitív változás a hús volt: itt kecskegida sültet kaptunk. Ettem már kecskét, de ez a gida teljesen meglepett, mind állag, mind íz alapján.
Most viszont tényleg nem húztuk sokáig, a hajnali ébredés azért érződött mindenkin, vacsi után hazaszállingóztunk.

DSC_3784

Nem is félálomban, hanem annál jóval kóválygósabban érkeztem meg a szállásra, amikor eszembe jutott, hogy még nem töltöttem semmit. Sem elemet, sem akksit, sem órát, sem mobilt. És miközben apránként összedugtam a kütyüket, a hosszabbítókat, az elosztókat, azért elnyomtam egy “James Bond, az, meg a f@szom” morgást a bajszom alatt. Oké, hogy az egész mese, de kifejezetten irritáló, hogy a fazon minden kütyüjét tökéletesen ismeri és mindegyik, mindig tökéletesen töltött állapotban van. Ha a film csak egy kicsit is realista lenne, akkor Mister Bondnak csajozások helyett minden este a kütyüit kellene töltenie.

Albán körút 03/07

Megint Shkodra
2017.09.14; csütörtök

Ahogy reggel kisüt a nap a hatalmas hegyek fölött. Ahol eddig csak ködöt láttunk. Most pedig tiszta az idő, belátjuk az egész völgyet. A teraszunkról.

DSC00588

DSC_3632

Nagyon édes fügelekvár reggelire.
Gyorsan ittam is utána egy rakit, hogy levigye a cukrot.

A mai túra: Blue Eye. Ez egy smaragzöld tengerszem. A völgyben végigfutó patak alakította ki, gyakorlatilag egy vízesés alatti, kőbe vájt medence. A patak nagyon tiszta… és nagyon hideg.

Jimmy elvitt minket Vaskat Nderlysaj falucskába. A szokásos stílusában. Mobiltelefon a kézben, horrorisztikus úton, szembejövő autók centizgetős kerülésével.

DSC_3727

A tengerszemig egy kiszáradt patak medrében vezet az út. Ja. Csakhogy a két nappal ezelőtti esőzés feltöltötte a patakot.

DSC_3646

DSC_3647

DSC_3652

DSC00565

Szerencsére meleg volt, a nap is ezerrel sütött. A hűvös reggeli levegő hamar elillant.

Az első akadály egy márványszerű kötömbökből kialakult csobogó-, illetve vízesés-rendszer volt. Ugyan vezetett út is mellette, de Tamás szerint az igazi élmény belebújni.

DSC_3663

DSC_3665

DSC_3668

A végén viszont át kellett kelnünk a patakon. Melynek ott sem kellett volna lennie. (De nem bántuk, mert akkor vízesések sem lettek volna.) Felmértem a terepet. Végülis, lépés, illetve kisebb szökellés távolságra voltak kiálló kövek. Ha az ember koncentrál, megoldható. Csak egyik se billegjen. Néztem egy ideig a köveket, majd megindultam. Első kő. Megvan. Második kő. Megvan. Harmadik kő. Megbillent. Hogy az a… A negyedik kő helyett a jéghideg vízű, térdig érő patakban landoltam. Még az is bravúros volt, hogy a sodrásban állva maradtam. Nyilván innen már végiggázoltam a patak maradék felében. A többiek tanultak a példából, levették a cipőiket, feltűrték a nadrágot és átgázoltak.

A túloldalon Tamás megkérdezte, mit szólnék egy rakihoz meg egy sörhöz. Ott álltam a világvége után kettővel, vizes nadrágban, átázott szandálban és vizes, vastag téli zokniban.
– Csúnya dolog ám hergelni a másik embert.
– Na gyere.
És bármennyire hihetetlen, de az elhagyatott fabódéban már ott vigyorgott egy szellős fogazattal bíró albán krapek, aki szorgalmasan mérte ki a rakit, illetve már jó előre behűtötte a sört. A patak vizébe, naná.

DSC_3676

Innen egy derék emelkedő, ahol teljesen megszáradt a ruhám. Sőt, a melegben még jól is esett az a kis hideg.

DSC_3698

Aztán elértünk a tengerszemig. A hírek nem hazudtak, tényleg jól nézett ki. És az extra: itt is volt egy vödör, behűtött sörökkel, meg egy kamasszal a tó partján, akinél fizetni lehetett.

DSC_3704

DSC00580

És ekkor indult be az őrület. Tamás közölte, hogy fürödni fog. A 6 fokos vízben. Erre Tibor azt mondta, hogy ő is.

DSC_3703

Volt egy fából eszkábált terasz, asztallal, paddal, mi Nejjel oda ültünk ki és sörünket kortyolgatva néztük a produkciót. Aztán Tamás odajött hozzám és közölte, hogy ne bénázzak már. Észérvekkel mindig lehet hatni rám. Igaz, úszónadrág helyett csak alsónadrág volt rajtam, de azt már megtapasztaltam, hogy itt fent minden gyorsan szárad. Szóval belemerültem. Semmi váratlan nem történt. A hideg víz többezer tűként döfött belém, én pedig kalimpáltam, csapkodtam a vizet. Jó volt. Különösen, amikor kijöttem. (Gyakorlott hideg vizes zuhanyzóként mondhatom, hogy elképesztően jó érzés, amikor az ember kijön a hideg vízből a melegbe. Aktív lesz tőle a bőr, minden simogatásra érzékenyebben reagál. Ilyenkor felvenni egy puha inget, az egyfajta mini orgazmus.)

Majd ekkor jött a legszürrealisztikusabb jelenet. Tamás elővette a telefonját és angol nyelven palacsintát rendelt. Alsógatyában. Fent, Észak-Albánia eldugott völgyének legeldugottabb sarkában. Aztán öt perc múlva megjelent a szikla tetején egy másik kamasz, fél kézzel lemászott a rozoga falétrán, a másik kezében egy tányért egyensúlyozva. Tele palacsintával.
Működik a kapitalizmus.

Innen visszasétáltunk a buszig, Jimmy pedig felvitt minket a faházunkig.

Majd elfelejtettem, a 3D útvonalak:
Blue Eye
Vaskat Nderlysaj – Tethi Paradise

Odafönt egy búcsúebéddel vártak minket. Valami sűrű, de finom leves.

DSC00586

Búcsúzáskor elsütöttem Ndrekének a teljes ausztrál szókincsemet: – No worries, mate!
Örült neki.

Busz. Vissza Shkodrába. Voltak itt is szürreális jelenetek. Még a murvás részen jött egy mentőautó szembe. Sietett ugyan, de a sofőr ismerte Jimmyt és Albániában elképzelhetetlen, hogy az ismerősök ne dumáljanak vagy öt percet, ha találkoznak.

A nagyvárosban már nem sok minden történt. Eleve későn érkeztünk meg, holnap nagyon korán kelünk, senki nem húzta sokáig a napot. Nejjel még sétáltunk egyet, megvettük a következő napi rakit, meg valami rágcsálnivalót a buszra és a hajóra, utána elmentünk egy tengeri herkentyűs étterembe. Ahol rendeltem egy négysajtos pizzát. Sajnálom, nem szeretem a halat. De meg is büntettek rendesen, telenyomták a pizzát kék sajttal. A kék sajtot sem szeretem. (Megelőzve a kommenteket, az átlagos négysajtos pizzában annyi kék sajt van, hogy pont jól elfér az íze a koktélban. Itt viszont olyan pizzát kaptam, amelyen a kék sajt íze elnyomott mindent.) Nej halas rizottója viszont isteni volt. Neki.

És utána már tényleg csak az alvás maradt hátra. Az a kevés.

Albán körút 02/07

Theth
2017.09.13; szerda

Reggel hideg zuhany, mert itt meleg van. Felfrissültem.
Utána egy pohár pálinka. Elzsibbadtam.
Reggeli előtt kávészivar. Felrázott.
Mindez fél órán belül.
Majd reggeli után két kávé, újabb szivar. Mindent az egészséges bioritmusért.

Időben útnak indultunk Theth falucskába, mely a Theth-i Nemzeti Parkban található, az Albán Alpokban. (A Dinári hegység keleti vége.) Nem a faluban volt a szállásunk, hanem a szerpentines út egyik oldalágában, a Thethi Paradise telepen.

De mielőtt felérnénk a hegyekbe, beszélek egy kicsit Albániáról. Nem az ősi múltjáról – legalábbis most nem – hanem csak a XX. századról. A XIX. század vége felé az albán öntudat már ébredezett, a XX. században pedig többször is nagyon közel álltak hozzá, hogy egy független, önálló államot alapítsanak. Csak aztán közbejöttek mindenféle dolgok, úgymint az I. világháború, a II. világháború, na meg Enver Hodzsa.
A II világháború után a szovjetek jó érzékkel vették észre, hogy Albánia annyira szegény, hogy gyakorlatilag mindenkivel lefekszik, így felajánlották a barátságukat, a szkipetárok pedig kapva kaptak rajta. Lehet, hogy nem kellett volna. Albánia bekerült a szovjet érdekeltségek közé. A sztálinizmus annyira bejött nekik, hogy amikor Sztálin meghalt és Hruscsov bejelentette, hogy stornó, minden vissza, az albánok megmakacsolták magukat. Sztálin forever. Ez teljesen logikusan sodorta őket Kína irányába. Miután egy moszkvai pártkongresszuson határozottan deklarálták is az álláspontjukat, a szovjetek leléptek, megjelent viszont Kína. Nekik minden pénzt megért egy európai hídfőállás. Albánia pedig átvette a kínai módszereket: brutális kegyetlenség, az ellenzék lemészárlása, kulturális forradalom segítségével az értelmiség kinyírása… és tökéletes elzárkózás. Gyakorlatilag egy Észak-Korea jellegű totalitárius állam alakult ki a Balkánon. Ez volt Enver Hodzsa uralma.
A diktátor 1983-ban halt meg. A rendszer még egy ideig elketyegett, de aztán jöttek a nagy európai változások, sorra buktak meg a nevükben kommunista/szocialista, valójában bolsevik pártok. Amikor 1989-ben Ceausescu-t kivégezték, az albán kommunista párt remek tempóérzékkel váltott. Azt mondták, hogy oké, legyen demokrácia. Akkor válasszunk. Kit? Hát, az ellenzéknek még nem volt ideje megszerveződni, így csak a kommunista párt maradt. Meg is választották őket. A ciklusukat viszont nem tudták kitölteni. Az ellenzék észhez tért, megalakult a Demokrata Párt, kiharcolták az időközi választást, melyet meg is nyertek. Csakhogy eddigre kiderült, hogy nagy a baj. Az ország elképesztően csóró volt. Sőt, még annál is csóróbb. Nemhogy Európa legszegényebb országa voltak, de még Afrikában sem emelkedtek volna ki a mezőnyből. Gazdaság? Volt valami erőltetett ipar, de minek. Aztán beütött a tragédia, egy külföldről szervezett piramisjáték formájában. Mindenkinek gyors meggazdagodást ajánlottak, a Demokrata Párt teljes mellszélességgel beleéállt, a derék albánok pedig nem csak az összes pénzüket ölték bele, de még a házaikat is eladták. A vége természetesen óriási bukás lett. Az utána következő időszak egy éhséglázadással kezdődő polgárháborúba torkollott 1995-97 között. A Demokrata Párt ezzel nyilván lehúzta magát a vécén, a konszolidációban pedig kik maradtak? Az egykori kommunisták.
Nem hangzik túl jól, mi?
Pedig nem lett annyira rossz. Egyfelől a megerősödött kommunista párt, a politikus elit és a hozzájuk kapcsolódó nagycsaládok (mi oligarcháknak neveznénk őket) kiegyeztek. Mindannyian az albán maffia szekerét tolják és leginkább kábítószercsempészetből élnek. (Ne becsüld le az albán maffiát, nagyon durvák. Egy időben ők mentették meg a szicíliai maffiát és jelenleg vállt vállnak döntve tevékenykednek. Európát gyakorlatilag uralják és Észak-Amerikában is elég jó pozíciójuk van.) Mivel a politika gyakorlatilag független a néptől, így nem is foglalkoznak velük. A nép pedig él.
Viszonyításképpen gondolj bele, mi van nálunk. Orbán retteg attól, hogy elveszít egy választást, vagy egyáltalán csak csökken a népszerűsége. A Fidesz – az ország kormányzása helyett – rettenetesen sokat költ propagandára, mert már csak így tudják eltorzítani a rájuk nézve kellemetlen tényeket. Az értelmiségről régóta lemondtak, pár éve már a köznépről is, ma már csak a könnyen befolyásolható, látens szektahívőket célozzák, akiknek segítségével – és a megbuherált választási rendszer illetve a kilóra megvett ellenzék segítségével – hatalmon tudják tartani magukat. Az ocsmány, hazug, gyűlöletre építő propaganda pedig folyamatosan mérgezi a közhangulatot. Ahogy nézem, jelenleg az ország depressziós, és ez meglátszik mindenen: az emberek viselkedésén, a motivációjukon, a jövőképükön, a beletörődésen, na meg az emigráción.
Ehhez képest az albánok jókedvűek, derülátók. Van jövőképük. Oké, szarban vannak, de hagyják őket dolgozni, hagyják őket boldogulni. Törökországban, Egyiptomban döglődik a turizmus, Horvátország szemmel láthatóan túlcsordult, az albánoknak meg van egy remek tengerpartjuk és nagyszerű hegyeik. Idővel minden rendben lesz.
És van itt még egy dolog. Amikor Albánia bezárkózott, rengetegen léptek le külföldre. Amikor a kilencvenes évek elején megnyíltak a határok, akkor szintén. Ezek az emberek odakint vagyont gyűjtöttek és most, hogy rendeződni látszik a helyzet, jönnek vissza. (Albániában hagyományosan erős a családon belüli összetartás.) Vállalkoznak. Építenek valamit. Próbálják meglovagolni a beinduló vendéglátási hullámot. Szinte mindenhol épületek emelkednek, utak épülnek. Ez mind-mind visszaszivárgó tőkéből történik.

Egy kicsit hosszú kitérő lett, de mindjárt érthető lesz, miért volt rá szükség. A hely, ahová megyünk, pontosan így keletkezett. Ndreke (magyarul András) tavasszal jött haza Ausztráliából. Kint halálra dolgozta magát, bányában kezdte, aztán nehézgépkezelő lett. Összeszedett valamennyi pénzt és hazajött a családjához, Theth-be. Itt pedig kiépített egy faházas üdülőtelepet, munkát adva a családnak és a helybélieknek.

Oké, nézzük meg az útvonalat 3D-ben: Shkodra – Tethi Paradise.
Tényleg érdemes megnézni: remekül látszik, hogyan kapaszkodik fel az út a hágóra, majd milyen meredek, szerpentines úton ereszkedik le a Theth völgyébe. És ha arra tippelsz, hogy a szakadék szélén egyensúlyozó murvás utakon voltak korlátok, tippelj még.

DSC_3507

A képen Jimmy látható, Ndreke bátyja, aki sofőrként dolgozik a vállalkozásban. Van róla pár sztori, de majd később.

DSC_3514

DSC_3547

DSC_3633

Az útról túl sok fénykép nem készült. Egyfelől a tegnapi váratlan esőzések után szinte minden ködben volt, másrészt annyira rázott az út, hogy esély sem volt a kocsiban egyenesben tartani a fényképezőgépet. Videókat viszont vettem ezerrel, remélem azokból át fog jönni az élmény.

Megérkeztünk, átvettük a faházat. Egy lámpa sem égett odabent. Megkerestem a tulajt. A válaszát elsőre nem is igazán értettem. Szóval az van, hogy Albániában nem annyira acélos az áramellátás, ezért minden házban fontosság szerint vannak bekötve a fogyasztók. A konnektorokban mindig van áram és a fürdőszobában is. A nappali/konyha világítása már másodlagos, azaz külön körön van. Az éjjeli lámpa meg már a harmadikon, azaz ha kezd elfogyni az áram, ez a kör kapcsol ki először.
Ez persze nem magyarázta meg, nálunk miért nem működött semmi, de aztán kijött a személyzet és sorra kicserélte az égőket.

A következő attrakció: Ndreke elkurjantotta magát, hogy jönnek a medvék! És jöttek.

DSC00555

DSC00557

Igen, a telepen medvék élnek. Két bocs. Valamikor nyár elején találták őket az erdőben, az anyjuk magukra hagyta őket. Az emberek meg befogadták. Azóta itt élnek, kedvesek, barátságosak. Megtanulták, hogyan kell kinyitni az ajtókat, hogyan lehet megnyitni a vízcsapokat. Nincs előlük védve semmi. Egy apróság utal arra, hogy nem emberek: amikor meglátnak valakit, rögtön szopni kezdik az ujjait. Mert hiányzik az anyamedve.

Ettől függetlenül nem ültünk sokat a hátsónkon. Hegyekben vagyunk, túrázunk. Jimmy levitt minket a faluba, ott szétnéztünk egy kicsit, majd irány egy vízesés.

DSC_3556

DSC_3560

Beszéljünk egy kicsit a vérbosszúról. Ahol erős a családi összetartás, ott szinte magától alakul ki a vérbosszú intézménye. Az albánoknál ez már többszáz éves hagyomány. Nem derült ki számomra, hogy még mindig él-e, de ha nem, akkor csak pár tíz éve szűnhetett meg.
Az elv egyszerű: aki megölt valakit egy másik családból, azt meg kell ölni. Ha az illető elmenekül, akkor a rangsorban utána állót kell megölni. Most majdnem azt írtam, hogy egy emberért egy embert, de ez már egy modern szabály. Régebben komplett családokat irtottak ki egy ilyen akcióban. Sőt, ha belegondolsz, ez egy lánc, melynek soha sincs vége. Hiszen az, aki bosszúból ölt, az szintén ölt, tehát őt is meg kellett gyilkolni. Egy hegyekbe feltelepülő szerzetes kezdte el ezt az egészet rendberakni és azóta vannak “szolídabb” szabályok. De láncok így is kialakulnak, melyeket valahogy kezelni kell.
Első körben a gyilkos, mielőtt bosszúból megölnék, kap 30 napot. Hogy elrendezze a dolgait, ne hagyjon maga után elvarratlan szálakat. Ez alatt az idő alatt sérthetetlen. A 30. nap után sem biztos, hogy egyből megölik, hiszen az illető bezárkózhat a családja által üzemeltetett védekező toronyba. Sejthető, hogy ez csak időnyerésre szolgál, hiszen egy életet leélni egy ilyen toronyban elég necces. De itt jönnek képbe a közvetítők. Megpróbálnak megegyezni az áldozat családjával. Hány kecske, hány birka válthatná ki a vérbosszút? Ha sikerül, az mindenképpen jó, mert megszakad a lánc – és ebben mind a két fél érdekelt. De persze a büszkeség nem ritkán írta felül a józan észt.

DSC_3572

DSC_3574

Így néz ki egy torony belülről. A felső kép a gyilkos szobája, az alsó az őrszemélyzeté.

A vízesés felé vezető útról szintén csináltam egy 3D animációt: Theth vízesés.

Megfigyelhető, hogy mielőtt felkapaszkodnánk a meredekre, van egy kunkor jobbra. Nos, itt az történt, hogy holt térbe kerültünk. Szétszóródott a csoport, nem láttuk sem az előttünk haladókat, sem a mögöttünk lévőket, így nem vettük észre, hogy egy ponton le kell váltani a szekérútról egy eléggé jelentéktelen ösvényre. Az sem segített sokat, hogy pont ezen a kritikus szakaszon hívtak a cégtől, így esélyem sem volt észrevenni az ösvényt. (Az előttünk lévők felmentek egy másik társasággal, a mögöttünk lévőket Tamás vezette, minket meg a lelkesedés.) Neki is indultunk Montenegrónak, de aztán egy öt ösvényes elágazóban elfogyott a tudomány. Próbálgattunk, próbálgattunk, végül véletlenül megláttam fent a hegyoldalban a vízesést. Jócskán mögöttünk.

DSC_3604 Stitch

Séta vissza.
A falu egyébként tipikus szórványfalu, itt egy 4-5 házas telep, ott egy másik, némelyik kifejezetten fent a magasban. Nagyjából 50-60 ház lehetett.
Mellettük pedig egy röplabdapálya, melyen éppen akkor is ott játszott a falu apraja-nagyja.
– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejemet – Miért pont röplabda?
– Mert nincs víz pólózni – tippelt Nej.
– Oké, de akkor miért focilabdával csinálják?
– Hogy erősödjenek.
– Akkor miért nem medicinlabdával?

Este félelmetes vacsora. A szisztéma ugyanaz, mint tegnap este. Mutatom.

DSC_3624

Az étel viszont fenséges volt. Vezetőnknek szöget is ütött a fejébe.
– Te, Ndreke – hívta magához a tulajt – A múlt héten sokkal vacakabb volt az étel. Hogyan van ez?
– Észrevetted? – húzta fel a szemöldökét Ndreke.
– Persze.
– A rendes séfem beteg. Viszont meglátogatott a haverom, aki történetesen 3 Michelin csillagos séf a tiranai Sheraton-ban, így be tudott ugrani.

Nos, nagyjából ez volt az a pont, ahol az udvariasság tartott vissza attól, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. Kezdjük ott, hogy Ndreke jó arc, de szereti kiszínezni a dolgokat. Ez viszont akkora lódítás volt, hogy akár már marketingnek is nevezhetjük. Talán nincs mindenki teljesen képben (engem a lányom edukál), szóval 3 csillagos helyből a világon összesen olyan 50-60 darab van, nagy részük Franciaországban. Nálunk, az albán szintnél jóval fejlettebb Budapesten, négy darab egycsillagos hely van és ezekre rettenetesen büszkék lehetünk, hiszen ez a legtöbb a régióban. (Prágában három, Varsóban egy van.) Két csillagban eddig egyedül a Costes reménykedhetett, de nem jött nekik össze. Három csillag? Albániában?
Itthon azért utánanéztem. A tiranai Sheraton semmilyen Michelin csillagot sem említ, annyit írnak a séfjükről, hogy tehetséges. Persze, lehet, hogy akad olyan séf, aki hazatért és odakint Michelin csillagos étterem séfje volt. Nos, egy ilyet találtam, de az illető odakint nem séf volt, hanem egy séf keze alatt dolgozott, három csillagról meg szó sem esett.
Szóval maradjunk annyiban, hogy aranyos lódítás volt. A kaja viszont tényleg kiemelkedően jóra sikerült, messze a legfinomabb menü jellegű étel volt odakint.

Vacsora után hárman ott maradtunk az asztalnál, Ndreke odaült mellénk. Én szivarral kínáltam, ő meg levett egy Metaxás üveget a polcról és hajnalig sztorizgattunk.

A legtöbb sztori arról szólt, mennyire máshogyan mennek a dolgok Albániában, mint máshol. Ndrekét gyerekkorában kivitték a szülei Görögországba, onnan pattant le Ausztráliába, az albán viszonyokkal nem is találkozott. Milyenek ezek a viszonyok? Amilyenek egy túlélésre berendezkedett, egykor bolsevik elnyomás alatt sínylődő, kelet-európai, balkáni mediterrán országban lehetnek. Neki ezek fantasztikus sztorik voltak, nekünk hétköznapiak.
Viszont mesélt Jimmyről. Mivel akkor nem tudtam jegyzetelni, így csak két sztori maradt meg. Jimmy valamikor nemzetközi buszsofőr volt, utána tagozódott be a családi vállalkozásba. Jól vezet, de időnként elképesztően laza. A Theth völgybe vezető út, illetve a völgyben fel-alá tekergő utak viszont… hát, eléggé kalandosak. Murva. Kő. Gödrök. Szakadékok. Na most, Jimmy szereti az albán zenét. Ha pedig úgy veszi észre, hogy a kisbusz utasai vevők rá, akkor feltekeri a potmétert. És táncol. Vezetés közben. A szakadékok szélén.
Egyszer bajba került. Éppen lopott fát szállított (mondom, számunkra természetes környezet), amikor elkapták a rendőrök és felültek a fa tetejére. Jimmy többször is mondta nekik, hogy ez nem lesz jó, szálljanak le. A rendőrök nem szálltak le. Legalábbis nem úgy. Jimmy egy meredek kanyarban beborította a rakományt az erdőbe. A rendőrök szanaszét törték magukat, elég komolyan. Természetesen bírósági tárgyalás lett belőle. Jimmy azzal védekezett, hogy a rendőrök jelenlététől annyira ideges lett, hogy remegett a keze, ezért nem tudta rendesen bevenni a kanyart. Felmentették. Azóta a rendőrök inkább nem állítják meg.

Albán körút 01/07

Shkodra
2017.09.12; kedd

Sok dolog van, melyekről gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy teljesen valószerűtlen a bekövetkezésük. Az egyik ilyen az, hogy Albániában nyaraljunk. Albánia akkor a vicc kategóriába tartozott nálunk. (Scott Adamsnél még ma is). Hiszen olyan jó volt nekünk itt, a világ seggluk csakrájában arra gondolni, hogy van nálunk is nyomorultabb ország.
Persze ha az ember ránézett a térképre, akkor láthatta, hogy adottságai éppen lennének Albániának. Hiszen a tengerpartja pont olyan, mint a jugóké vagy a görögöké. Csak hát Enver Hodzsa túltolta. Nem kicsit. Nagyon.
Aztán mi történt most? Megyünk Albániába. És még csak nem is a tengerpartra, ahová már beindult a turizmus, hanem fel a hegyekbe, a vad vidékre. Soha ne mondd semmire, hogy teljesen valószerűtlen.

Előkészületek. Ahogy az RSD túránál is írtam, őrület. Kedden indult a repülőgép, erre bevállaltuk hétvégére a kajaktúrát. Mivel a kajaktúrára készülés elvitte a pénteket, látható, hogy csak az előző heti szerda, illetve csütörtök jöhetett szóba. Na, ekkor esett be egy sürgős meló. Írtam már, hogy őrület? Aztán végül csak összejött minden. Kissé idegesen.

Ferihegy. Túrabakancs helyett túraszandál, műanyag öv, a táskában semmi necces cucc. Úgy gondoltam, simán átsuhanok a biztonsági ellenőrzésen. Ja.
Kifogtam egy szuperbuzgó alakot. Kezdte azzal, hogy kirakatta a zsebemből az útlevelet. Miért? Papírra is bejelez a kapu? Aztán félreirányította a csomagomat. Miért? Semmi gyanús nem lehetett benne. Csak éppen félreirányított még vagy tíz másikat. Csúcsidőben. Szegény kollégája meg izzadt, mert neki kellett szétszedetnie minden csomagot. Aztán a tíz csomagban volt összesen egy üveg nutella, amit ki kellett dobni. A többi vakriasztás volt. Az enyémet már meg se nézte, csak intett, hogy mehetek. Kösz, bazmeg. Elraboltatok egy negyedórát az életemből tök feleslegesen. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha sietek.
Szvsz ez az egész biztonsági szolgálati cécó túlnőtte magát. Egyre inkább önmagáért van, hogy szuperbugris házmesterszabályok alapján szopatni lehessen a jónépet. Gyakorlatilag joguk van bármit, hangsúlyozom, bármit elvenni, neked viszont a repülőgép indulása miatt nincs időd harcolni az igazadért, ezért csak a fogadat tudod csikorgatni. És amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek. (Jelzem, ebből a szempontból Ferihegy kifejezetten durva hely. Hiába, házmesterkedésben mindig jók voltunk.)

Az sem dobta fel a kedvemet, hogy a repülőtér információs képernyőjéről szószerint csorgott a vér. Rengeteg gép késett. Ki fél órát, ki akár 3-4-et is. A miénk konkrétan egy órát. Voltak törölt gépek is. Mi a franc van itt?
A francia légiirányítók sztrájkja.

Ehhez képest a repülés teljesen rendben volt, a pilóta nyomta a gázpedált rendesen.

Tamás, a túra vezetője a tiranai repülőtéren várt ránk.
– Ha most indulunk, pont elérjük a shkodrai várban az arany naplementét – javasolta.
– Remek időzítés – bólintottam – De hogyan tudtad elintézni a franciákkal, hogy pont egy órát késsen a gép?

Ez ránézésre egy egyszerű, nem is túl szellemes zrikálásnak tűnhet, de aki utazott már Tamással, pontosan tudja, hogy mindent, de mindent képes elintézni. Akár ezt is.

Itt van egy remek 3D animáció az útról: Tirana repülőtér – Shkodra vár.

A várban tényleg csodálatos fényviszonyokat kaptunk el. Szépen látszottak a horizontot lezáró hegyek, a shkodrai tó és természetesen maga a város is. Alattunk volt az Ólom mecset, távolabb pedig már egy modern dzsámi.

DSC_3413

DSC_3412

Megjegyzés a fényképalbummal kapcsolatban. Nemrég laptopot cseréltem és az egyik fényképfeldolgozó program már nem működött az új gépen. A helyette használt másik viszont elbaltázta az eredeti dátumokat, így az albumban nem működik a sorbarendezés. Gyakorlatilag fényképezőgép szerint lettek rendezve a képek, emiatt teljesen összekavarodtak a helyszínek. (Konkrétan egy csomó olyan képpel indul az album, amelyeken én vagyok; ez abból jön, hogy Nej képeit dolgoztam fel először.)

A szállás… minimum meglepő. Ránézésre egy régi karavánszeráj lehetett. Aztán a keményvonalas elzárkózás idejében körbeépítették panelházakkal. Manapság, amikor kezd fellendülni az idegenforgalom, észrevették a fogadóban rejlő értéket és felújították. Nyilván nem teljesen autentikusan, nekem egy kicsit olyan öreg épületbe oltott romkocsma jelleg jött le, de emészthető.

DSC_3426

DSC_3439

DSC_3440

DSC_3442

DSC_3447

DSC_3451

DSC_3458

A vacsora pedig… egyből megvett magának az albán konyha. Nyilván volt étlap, nyilván lehetett is róla választani, de felajánlották, hogy kérhetünk menüt is. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom. Olyan tapas jellegű a dolog. Sorban kihordanak egy csomó mindent, melyek az étlapon előételként szerepelnek. Saláta, feta jellegű sajttal. (De nem annyira sós és valami egészen markáns íze van. Először szokni kellett, aztán már csak szeretni.) Jöttek grillezett zöldségek, fűszeres sült, illetve főtt krumpli és kemencében sütött sajt fokhagymás, fűszeres olajban. Ehhez kaptunk valami lepényszerű kenyeret, melyet mártogatni kellett az olajba. Nagyon ott volt a szeren. Aztán jöttek krémek a kenyérhez. Végül amikor már mindenki tele volt, megérkeztek öntöttvas serpenyőben a sült húsok. Valószínűleg arra számítottak, hogy így kevesebb hús fog fogyni, de nem hagytuk magunkat.
A mellé felszolgált bor egyelőre nem győzött meg.

Vacsora után elugrottunk a sarki közértbe. Eddig olyan olasz-török keverék hangulatom van a városról. Egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy Albániában vagyunk. A boltban vásárolt raki viszont finom. Mi másért is mentünk volna boltba? Oké, Nej samponért, de ő még kispolgár.

Egy kis alkohológia. Aki esetleg nem tudná, a raki gyakorlatilag törkölypálinka. Ez nálunk a pálinkák alsó kategóriája, de érdekes, hogy nagy borkultúrájú helyeken a törkölynek is komoly kultúrája van, hogy mást ne mondjak Grúzia (csacsa), Olaszország (grappa) és most Albánia (illetve a Balkán) a rakival. Viszont az is érdekes, hogy a törkölypálinkát mennyire kifinomították, miközben a többi gyümölccsel egyáltalán nem foglalkoztak.

Tekintve, hogy az egy héttel ezelőtti csoportot elkapta valami hányós-fosós nyavalya, nem bíztuk a véletlenre: lefekvés előtt impregnáltuk magunkat rakival.

Megint Soroksári Duna

Cimkézz!
Mert ha nem cimkézel, berúgsz.

Szombaton és vasárnap kajaktúra. A jól ismert Ráckeve-Soroksári Dunán (a továbbiakban RSD). Az extra most a jó társaság. Itt lesz Minden Kocsmánál Kiszállunk László és Nehogy Már Csak Egy Vicét Igyunk János. Hogy a többiekről ne is beszéljek.

Az előzmények? Őrület. De erről majd később. A péntek esténk maradt az összepakolásra, éppenhogy elég lett. Igaz, későn feküdtünk le, korán keltünk, de már egy hete ez megy, megszoktuk.

Egy ilyen társaságba nem illik üres kézzel menni. Dobtunk be sört és egy laposüvegben pálinkát. Na, itt kezdődtek a gondok. A pálinkahűtőt kábé egy hónapja nem nyitottuk ki.
– Iszunk egy páleszt? – kérdeztem Nejt – Ha már úgyis kinyitottam az ajtót.
– Meggyőztél.
Glugy.
– Viszek a meggyből. Melyik lehet az? Ez a kis darab?
– Te tudod.
– Megkóstolom.
– Hajrá.
Glugy.
– Ez tényleg a meggy. És még jó is. Csak kevés van az üvegben. Na mindegy, átöntöm a laposüvegbe, aztán keresek még meggyet.
– Ez akár az is lehet. Meg kellene kóstolni, hogy jó-e?
Glugy.
– A kurva életbe. Ez vodka volt. Na nézzük ezt a másik üveget.
Glugy.
– Ez az. A meggy. Nem is rossz.
– Megkóstolhatom? – érdeklődött Nej.
– Naná.
Glugy.
– Ez acetonos.
– Ne hülyéskedj már! Az előbb kóstoltam meg.
– Márpedig az.
– Akkor megint megkóstolom.
Glugy.
– Nem is acetonos.
– Csak egy kicsit.
– Egy kicsit sem. Na, akkor kiöblítem a laposüveget.
Lötty.
– Te, nem most borítottál ki belőle egy deci pálinkát?

Tassi zsilip – Aporka
2017.09.09; szombat

Találkozó kora reggel Lászlónál. A nyolc kajakot felszórtuk egy zárt fülkés kisteherautóra, mi pedig beültünk a fülkébe és lezötyögtünk Tassig. Már ez is egy élmény volt. Olyan katonaságos. Meg egy kicsit menekültes. (Érkezés. Ajtónyitás. Első mondat: Főnök úr, ez már Ausztria? Meg Ich liebe Angela…)

DSC00489

DSC00487

Pakolás. Már annyira rutin, hogy behunyott szemmel is ment. Még csak figyelni sem kell semmire, fél óra múlva kocsma, azaz kiszállás. Lehet korrigálni.

Barna pont ekkor csörgött rám valami marhasággal, amíg telefonáltam, a többiek elhúztak, utána viszont felszívtam magam és egy remek hajrával utolértem a csapatot. 8,5-es átlag, csak mondom. Na, az útnak ezt a 2%-át értékelte a fitnesz óra, a többi szerinte említésre sem volt méltó. Ez a bizonyos ‘többi’ aznap 26 kilométer evezés volt.

Na, mindegy. Makád. Kiszálltunk a homokos strandon és elsétáltunk a kocsmáig. Másfél órát ücsörögtünk. Jogos lehet a kérdés, hogy hé, milyen túra ez? Ilyen. (Azt azért tudni kell, hogy egész nap, megismétlem, egész nap, csak ez az egy kocsma volt nyitva. És én ezt már tudtam. A többiek még reménykedtek.)

Persze kiszálltunk Dömsödön is, regisztrálni, hogy tényleg nincs nyitva a büfé. Jobb híján ökörködtünk.

Van, aki nézi…

DSC00494

És van, aki állja…

DSC00492

Enni is, inni is, mindenki megoldotta a kajakjából.

Ráckevén már ki sem szálltunk, látszott, hogy nincs értelme. Nejjel és Ferenccel előrementünk, mert nem akartunk várni, megbeszéltük, hogy találkozunk a lacházai strandon, csak éppen a többiek nem arra mentek, később félrevezető üzenetet küldtek, végül amikor már kezdtünk embervérre szomjazni, akkor jött egy telefonhívás a szigetszentmártoni strandról, hogy mi már itt vagyunk, ti meg hol? A hátralévő háromnegyed órában az hajtott, hogy elképzeltem, hogyan trancsírozom fel a többieket, de aztán érkezéskor láttam, hogy dolgoztak a makádi unikumok, a parton lévők ölték egymást nélkülem is.
Hogy hol aludjunk. Mert Joe Papa kocsmája ugyan nem volt nyitva, ellenben esküvő, az volt, szóval simán benne volt a pakliban, hogy a jókedvű vendégek hajnalban lehányják a sátrakat. Szigetcsép még egy-másfél óra, de már a harapós lónak sem volt kedve evezni, ráadásul még ha nyitva is van a büfé, mire odaérünk, biztosan bezár, a sátrakat meg állíthatjuk fel sötétben.

Végül László ötlete nyert. Lakik a közelben egy gyerekkori ismerettségű idős házaspár, essünk be hozzájuk. Este hétkor. Sötétedés előtt nem sokkal. Nyolc koszos, büdös kajakos. Egyik-másik félig részeg, netán egészen az. Mi bajunk lehet?

Semmi. Andrea és László odavoltak az örömtől, hogy ilyen népes társaságuk akadt, hordták kifelé a pogácsát, a pattogatott kukoricát és elbűvölőek voltak. Gyorsan felvertük a sátrakat a vízparton és ellazultunk.

Én konkrétan kilenc órát aludtam éjszaka. A héten összesen nem volt ennyi.

DSC00496

DSC00497

DSC00499

DSC00500

DSC00501

DSC00503

A túra útvonala 3D videóban.

Aporka – Kvassay zsilip
2017.09.10; vasárnap

Annyira jól aludtam, hogy úgy kellett kikényszerítenem magamat a hálózsákból. Míg a többiek aludtak, gyorsan körbefényképeztem a környéket. (Lásd fent.) Aztán ébredeztek a népek, ébredeztek a házigazdák és egy komplett reggelit toltak ki a teraszra. Nem tudom, Lászlónak ez hány sörébe fog kerülni, de olyan ellátásban részesültünk, melyet tegnap este a szentmártoni civakodásban el sem tudtunk képzelni.

A reggel második meglepetése, hogy mindössze félórás késéssel sikerült elindulnunk. Úgy, hogy voltak, akik legszívesebben egész nap ott maradtak volna.

A mai nap másolta a tegnapit. Az első kocsma Szigetcsépen, 40 percre. És valószínűleg ez lesz nyitva egyedül. Végülis, nem így történt. Ez sem volt nyitva. (Pontosabban délben nyitott, mint az a helyben táborozó kajaktúrás társaság közölte. Mondjuk, vicces lett volna, ha felevezünk és egyesítjük erőinket az éjszakai feladatokra. Ránézésre vevők lettek volna rá.)

Szóval Szigetcsép. Messziről minden rendben, emberek a strandon, emberek a kocsma előtt. Csak éppen a roló volt lehúzva.

DSC00507

Jobb híján házikoszt kajakból. László emlékezett egy hamburgeresre Szigethalmon. Becéloztuk.

DSC00508

Nyitva volt. Felzabáltuk a szezonvégi készletet. Meg végre sör. (Mi Nejjel ugyanis elfogytunk.) Gyorsan ittam is kettőt, mert amikor vezetek, akkor a taksonyi híd után már tilos. (Ja, a hamburgeres bódé a híd tövében volt, De még innen.)

A hamburgerrel annyira nem laktam jól, ezért kifejezetten örültem, hogy a következő kiszállóhelyünkön (Szigetszentmiklós, teniszpályák) nyitva volt a büfé és adtak lángost is. Tulajdonképpen ekkor már semmi bajom nem volt. Csak éppen a napi távnak még a felénél sem jártunk. A terep pedig… az RSD legkellemetlenebb formája. Olyan 10-15 km/h oldalszél, a nagy Duna meg árad, ilyenkor a Kvassay zsilipnél rányitják a vizet ezerrel, hadd termeljen az az erőmű egy kicsi áramot. Mi ebből azt érzékeltük, hogy az oldalszél miatt kormány kell, a szembesodrás meg annyira durva, hogy 5-5,5 között tudtunk maximum felfelé haladni. A 6-os értékhez már bele kellett feszülnünk. Én ráadásul megmakacsoltam magam és nem hagytam, hogy a teniszpályák mellett betegyenek a vízbe, beszálltam magamtól. Végülis sikerült, de annyi időt csesztem el vele, hogy mire kivergődtem a nádasból, a többiek már valahol a horizonton jártak. Annyira azért nem bántam, végre lehetett egy kicsit sprintelni. Olyan 6,2-es átlaggal értem utól őket, kábé 40 perc után. (A fitnesz óra értékelte is, ezen a napon már 10 százaléknyi teljesítményt regisztrált. Ja, amikor azt mondom, hogy regisztrált, az azt jelenti, hogy egyáltalán megjelent valami a skáláján. A rekreációs zónában. Az evezés nem egy kardió sport.)

Felfelé olyan túl sok már nem történt.

Ja, hirtelen ötlettel bementünk a Molnár-sziget belső oldalára. Évek óta nem jártam arra, mert nagyon koszos, nagyon csúnya arrafelé a víz. (Ez egy olyan szennyvízgyűjtő oldalág.) Volt meglepetés. Konkrétan kikaptunk egy olyan szakaszt, ahol hangosan felsikoltottam: már megint a Blizna! Úgy kellett áttörnünk, átverekednünk magunkat egy masszívan benőtt szakaszon. Mint valami vízitankok. Lászlóval ketten el is akadtunk, ahogy kell, intenzív csípőmozgásokkal tudtunk egyáltalán visszahátrálni a vízre. Szerencsére Szilviának sikerült az úttörés, mi meg mentünk utána.

Aztán masszív, monoton evezés fölfelé. Elhúzott velünk szemben egy sárkányhajó. Borzasztóan sajnáltam, hogy lemerült a fejkamerám (a tartalékelem otthon maradt a töltőben), mert az egész, ahogy mindenki egy ütemre hajlongott, annyira, de annyira montypython-os volt, tök jó kép lett volna a valamikori videóban. Aztán később elmentek mellettünk, mi pedig Ferenccel úgy döntöttünk, hogy rájuk ijesztünk. Beleálltunk a farvízükbe és toltunk egy olyan 7,9-es tempót. Úgy otthagytak, hogy még a kondenz párájukat is alig láttuk.

Érkezés a Kvassay zsiliphez. Még csak kerestem a kiszállási pontot, amikor László elkapta a kajakot és kirántott, mint egy méretes pontyot. Elképesztő, hogy ezek a kajakok mi mindent kibírnak.

Aztán ennyi. Pakolás, meg pakolás, hazavezetés, na meg pakolás. Jelenleg a száradó cuccok miatt úgy nézünk ki, mint egy menekülttábor.

Ja, ki fogadott minket itthon? Picúr macska ólálkodott ki a kapun és mondania sem kellett, ott volt a szemében a méltatlankodás: hé, humánok, tegnap mintha kiment volna a fejetekből az étkezés!
Most mondtam volna neki, hogy figyelj, te dög, szinte az összes kocsma zárva volt, mi is alig ettünk valamit?
Úgyse értette volna.

A túra útvonala 3D videóban.

Balaton-felvidék 08/07

A rengeteg kerékpározásban az is jó, hogy közben van idő mindenfélén gondolkodni. A balaton-felvidéki túrákon például azon, hogy miért nem vagyok elégedett a házivideóimmal. Az biztos, hogy nagy előrelépés volt, amikor limitáltam a videók hosszát. Rákényszerítettem magamat, hogy válogassak, ne törekedjek arra, hogy minden belekerüljön a filmbe: legyen egy koncepció, egy visszaadandó hangulat. A szűk idő miatt sokat fejlődtem vágásban is. Szóval minden szép, minden jó… csak éppen a videók valahogy mégsem lettek annyira ütősek. Olyanok lettek, mint valami rosszul sikerült videóklip.

Arra jutottam, hogy túllőttem a célon az időkorlátozással. Ember, Magyarósi Csaba a semmiről is képes 12 perces videót készíteni, Cobranco meg egy nyolcnapos túráról simán összerak nyolc darab, egyenként kétórás filmet. Azaz enyhíteni kell a korláton, de nagyon oda kell figyelnem, hogy mitől lesz hosszabb. Mert ha nem szórakoztató, akkor tökmindegy, hogy 3 perc, vagy egy óra, csak időpocsékolás lesz megnézni.

Viszont vannak határok, melyeket nem akarok átlépni. Soha nem fogok vlogger kamerával (tudod, az a kihajtható nézőkés) mászkálni és folyton belebeszélni, miközben éppen bejárok egy várost, vagy éppen tekerek felfelé egy hegyen. Ezek – véleményem szerint – már elrontják az élményt. (Időnként már az is, hogy mászkálás közben feljegyzek egy éppen eszembe jutó frappáns szófordulatot a telefonomba.) Én írni szeretek, ahhoz értek, az elsődleges csatorna továbbra is a blog lesz, a videók csak kiegészítésként jöhetnek szóba.

Szóval a videó. Először is, ez most egy kísérleti darab. Elcsalingáztam a vágó szoftverben olyan menüpontok mögé, amerre még sohasem jártam. Megérte. Bizonyos dolgok, melyekkel azért hagytam fel, mert túl körülményesek voltak, a tavasszal frissített szoftverben már kényelmesek lettek. (Például a narráció, illetve a színek finomhangolása. Bár a gopro3 felvételei így sem igazán természethűek.) Az összes kamerát átállítottam full HD-re, a végeredmény is az. Ezzel frankón kimaxoltam a vágó gép teljesítményét, néha egyszerűen kifeküdt.

Mondjuk úgy, hogy nem igazán értem a vágószoftver (Cyberlink Powerdirector) logikáját. Van a gépben egy viszonylag erős GPU (Nvidia N560GTX), na jó, 4 évvel ezelőtt viszonylag erős volt, ennek ellenére a vágószoftver nem használja a rendereléshez. Szürke a GPU kiválasztó checkbox. Driver hekkeléssel meg lehet kerülni (miután feltelepült az Nvidia driver, három dll-t le kell cserélni egy pár évvel ezelőtti driver csomagból kibányászottra), ezután már nem szürke a doboz, csak éppen fagyogat a szoftver. A gyártó arra hivatkozik, hogy ha úgy érzik, hogy a processzor bikább, mint a GPU, akkor nem is engedik a GPU-t használni, ami azért elég érdekes koncepció. Különösen annak fényében, hogy például a lenti 20 perces videó renderelése egy órán keresztül tartott és egy csomószor jelent meg egy kis ablak, miszerint előrenderel a nagy rendereléshez. Ezeket a melókat nyugodtan ki lehetett volna adni az egyébként semmit nem csináló GPU-nak.

Na mindegy, legyen ez az én bajom. Ez pedig az én videóm.

Balaton-felvidék 07/07

Hazafelé
2017.08.12; szombat

Reggel hatkor ébredés. Biztos, ami biztos. Aztán a reggeli fürdés elmaradt. A szél továbbra is tombolt, a hőmérő pedig 17,7 fokot mutatott. Nem az a strandidő. Végül azt vettük észre, hogy fél kilenckor már készen voltunk. Ebben az volt a gáz, hogy a Madáritató tízkor nyitott, oda meg mindenképpen fel akartunk menni borokért. Persze előtte még volt egy kör. Nej tegnap délután felhívta őket, hogy lehet-e kártyával fizetni, amire az a válasz jött, hogy általában igen, de napok óta nem működik az eszköz és valószínűleg szombaton sem fog. Aha. Vadászhattunk automatára. Legközelebb Zánkán volt, szóval extra kirándulás. De még mindig nagyon fiatal volt az idő. Kínunkban kitaláltam, hogy autózzuk körbe a Káli-medencét. Fullra felpakolt autóval, hátsó világítás nélkül. Yolo.

A borboltban tettük, amit tennünk kellett.

Utána hátsó út, Balatonszőllős felől Füred, mert az szép, majd felkerestük Barnát, aki Arácson kúrálja magát. Meglehetős haladást érhetett el. Amikor rácsörögtünk, hogy jöjjön le a neki szánt csomagért, borospohárral a kezében sétált le a haverjával. 11-kor. Még nem reggeliztek. Átadtuk a szalámit és egy madaras bort, aztán húztunk haza.

Mi van még? Ja. Hogy miért melíroztattam be rózsaszínűre a hajamat. Mind a két gyerek egyből kiszúrta, na meg az utcán is furcsán néznek a népek. Nos, a körülmények fura összejátszása. Nemrégiben vettem egy új bringás sisakot, olyat, amelyre lehet kamerát is szerelni. Szép, égőpiros sisak. Belülről is. A szivacsbetét is. Mely szivacsbetét, ha átnedvesedik, elkezdi engedni a színét. Összeraktad? Napi 6-7 óra bringázás, jó sok szinttel, kánikulában – és már meg is jelentek a rózsaszínű csíkok a hajamban. Egyelőre ökörködök. A fiam haverja be is vette, amin azért meglepődtem: ezek szerint _tényleg_ kinézhető belőlem, hogy szabadjára engedem a mélyen magamban rejtőzködő feminin énemet. De már látom előre, hogy hamarosan megpróbálom kimosni. Mert minden jó véget ér egyszer.

A fényképalbum elérhetősége

Balaton-felvidék 06/07

Még magasabbra
2017.08.11; péntek

Mára már viharközeli időt jósolt a meteorológia (illetve tegnap este már be is köszönt egy viharocska), így erre a napra tettük a legrövidebb bringatúrát. Persze a rövidség nem minden: ma megyünk fel a legmagasabbra. A cél a Nivegy-völgy felső bejárata, Mencshely. De ezt sem csak úgy simán érjük el. Persze, felmehetnénk végig a völgyben, de inkább megcifrázzuk: Zánka után átmegyünk a hágón a Káli-medencébe, majd egyből ki is jövünk egy másik hágón, fellihegünk Monoszlóig, aztán még tovább.

A túra adatai:
Útvonal
– Távolság: 30 kilométer.
– Szint: 380 méter.

Zánka után volt némi félreértés. Nej lemaradt, aztán meglátta a hágót és nem volt biztos benne, hogy fel kell-e mennie rajta. Így megállt és várt. Arra, hogy felvegyem a telefonomat. Én meg, immár a hágó tetején, leraktam a bringát és visszamentem a kilátási pontig, hogy lássam, hol késik a Kedves. Majd amikor visszasétáltam a kerékpáromig és fel akartam hívni, akkor láttam, hogy volt vagy hat nem fogadott hívásom.
Rendeztük a sorainkat.

Monoszlóig nem is volt semmi baj. Utána… át is kereszteltük a helyet GonoszLóra. Láttam, hogy emelkedő jön, visszaváltottam, nagy lendület… és vesekő műtét. Az aszfaltozott útból a létező legdurvább, köves, sóderes, gödrös út lett. Olyan 10% körüli emelkedéssel. Egy ideig bíztam benne, hogy csak elfogy, mentem, lihegtem, rázkódtam, aztán azt mondtam, hogy kösz. Innentől gyalogtúra.
Ezek voltak Nej percei. Az ő bringája ugyanis bírta a terepet. Először csak utolért, majd azt követően ő kezdte el magyarázni, hogy hol fog bevárni. Kaján vigyorral az arcán.

DSC00484

DSC00485

A táj egyébként gyönyörű volt. Ez a szakasz, Monoszló és Balatoncsicsó között, már a Nívegy-völgyhöz tartozik, láthatóan rengeteg is a szőlő.
Na meg a parlagfű. Bárhol. Mintha valami íratlan megegyezés lenne, hogy a földek határait parlagfűvel kell jelezni. Akkora erdők vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Simán akadtak két méter körüli példányok is. Nej, ha nem is látott, de a tüsszögéseimből pontosan tudta, merre járok.

A durva terep kábé másfél kilométerig tartott, utána újra aszfaltot tapodtak a kerekek. (Ja, csak szólok, hogy ez jelzett kerékpárút, része az úgynevezett panoráma útnak. A földúton láttunk is egy elágazást, ahol Városlőd volt kitáblázva. Azért ezen nem kicsit röhögtem. Ha te is akarsz, akkor nézd meg térképen.)

Hamarosan begurultunk Balatoncsicsóra. Elmeséltem Nejnek, hogy amikor gyerekként gyalogtúráztunk, itt is megaludtunk, a helyiek pedig kihívtak minket egy focimeccsre. Azaz 11 évesen én már fociztam nagypályán egy bizonyos válogatottban, és az eset jelentőségét csak minimálisan csökkenti, hogy a focipályán több volt a kecskeszar, mint a fű.

Végül a nagy mumus emelkedő. A völgy kijárata, Óbudavár, több okból is érdekes falu. Nekem ehhez a kaptatóhoz kapcsolódik minden idők kerékpáros sebességrekordja, 74 km/h. Azaz nem kicsi emelkedő. (A környékbeli leghíresebb mumuson, a Nosztori lejtőn csak 62 km/h jött össze.) Ráadásul hosszú is. A másik érdekesség, hogy Óbudavár az ország egyik legkisebb falva. Konkrétan több a kecske, mint a lakos. Hivatalosan 71 ember él a faluban és ha elolvasod a méltán népszerű óbudavári kecskesajt manufaktúra történetét, láthatod, hogy 100 fölötti az állomány. (Egyébként a sajt is finom, az akali Fék boltban lehetett kapni, Nej nagy örömére. Meg állítólag Pesten is van, a Klauzál téri piacon.)

De egyelőre ott járunk, hogy végeláthatatlanul hosszú, meredek emelkedő. Kánikula. Lihegés a négyzeten. A faluban meg is álltam a templom előtt.
– Huh, eh, öhöhöh, nem tudja, huh hol van valahol eh nyomóskút? – érdeklődtem egy bácsikától.
Kicsit furcsán nézett rám.
– Ott áll mellette – mutatott rá udvariasan.
És tényleg. Valami nagy kődarab, kijött belőle egy vízcsap és mellé volt téve egy márványlap, miszerint Szent Márton forrása. Apasztottunk rajta egy derekasat.

A java ekkor még hátra volt. A kellemetlenül meredek emelkedő gyakorlatilag Mencshelyig folytatódik. A falusi kocsma hozza a kötelezőt, reggel 6-10 között és este 17-20 között van csak nyitva. Pedig egy sör nem esett volna rosszul. Közben befutott egy bringás csapat, dumáltunk. Aztán megérkezett Nej, nem kicsit szétzilálva. Az egy dolog, hogy neki ez nagyon erős volt, de igazából akkor akart eret vágni magán, amikor ez a kerékpáros társaság elszáguldott mellette az emelkedőn. Mosolyogva. Éppenhogycsak tekerve. Nem kínoztam, megsúgtam neki, hogy mindegyik bringán volt elektromos rásegítés.

Csak az adatok kedvéért: két kilométeren 120 méter szint.

Mencshelyről hazáig már csak egy őrült száguldás volt hátra. Sajnos a sebességrekord elmaradt, akkora szembeszél volt, hogy néhol még a lejtőn is rá kellett tekerni.

Dörgicsén beugrottam a madáritatóba. A Madaras borászat a falu határában található és a községben lévő borboltban – Dörgicsei Borház Madáritató – rendeztek be egy helyes kis szobát. A borokat már kóstolgattuk, a Fék boltban lehetett kapni, nem voltak rosszak. Itt fent már csak a választékra és az árszínvonalra voltam kíváncsi.

Egy kis elmélkedés a helyi borokról. Már önmagában az, hogy helyi bor, megér egy külön misét, hiszen meglehetősen különböző vidékek érnek itt össze. Délről haladva ott van a Badacsony, rögtön utána a Káli-medence, majd a Nívegy-völgy, Dörgicsétől észak-keletre pedig a balatonfüred-csopaki borvidék húzódik. Badacsony, Csopak meglehetősen ismertek, sajnos a szocialista érában rendesen le is lettek járatva, az én bizalmamat még nem nyerték vissza. És itt vannak az üdvöskék, a káli köves borok meg a Nívegy-völgy. Határozottan azzal a céllal (is) jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a helyi specialitásokkal. Nos, választék, az van. Egyszerűen nem tudsz a környéken úgy eldobni egy követ, hogy ne találjál el egy pincészetet sem. És ez jó. Ami kevésbé jó, hogy nagyon elszaladtak az árak. Az ismerkedés pont olyan, hogy találomra leveszel egy-egy palackot a boltban. És már itt szembesülsz vele, hogy 1700 alatt nincs bor, de a többség 2500-3500 között mozog. Ami találomra vásárlásnál nem hangzik túl jól. Nyilván el lehet menni borboltokba, minden faluban van legalább egy, de ahhoz kocsi kell, meg ott van a választék kérdése is: egy borbolt egy borászat termékeit árulja, igaz, attól a borászattól mindent, de más termelőtől semmit. Most akkor körbeautózod a vidéket, hogy mindenkitől vehessél kóstolót, vagy elmész a boltba, ahol minden drágább?
Végül nekünk az jött be, hogy első nap vettünk boltban a Madaras borászattól egy üveg Sauvignon Blanc-t (1700) meg egy kékfrankost (2300). Mindkettő jó volt, így megszavaztunk egy nagyobb kontingest is, de ehhez már autóval mentünk fel Dörgicsére.

DSC_3409

Aztán itthon kisérletezgetünk.

Vissza a kiránduláshoz. Ledöngettünk a kempingbe. Olyan hamar megjártuk az utat, hogy még mindig árnyékban volt a teraszunk. Ki is használtam a lehetőséget. Aztán még egy hullámfürdő. Délutánra annyira beerősített a szél, hogy rajtunk kívül kevés őrült volt a vízben. Utána elkövettünk egy durva hibát: átmentünk a strandra ebédelni.
A szokásos hőbörgés. Hogy mikor fogja már elsöpörni a népharag ezt a végtelenségig elpofátlanodott fabódés, strandétkeztetős vircsaftot? Hogy külön ablaknál kell sorbaállni az italért meg az ételért. Hogy húsz percig kell sorbaállnod megalázó körülmények között, olajszagban, izzadt emberekkel körülvéve csak azért, hogy közölhesd, két lángost kérsz. Miközben az ételt pincérkölykök hordják ki. Hát mi a búbánatos lóalkatrészért nem tudnák felvenni a rendelést is? Mert nem. És ez még egy fejlett hely volt, mert máshol csak a pultos óbégat, hogy készen van a két lekváros palacsinta.
A Balaton környékén akárhol jártunk, mindenhol óriásplakátok: fedezzük fel a Balaton gasztronómiáját! Hát bakker, aki ezt kitalálta, annak fingja sincs az egészről. Addig tök felesleges gasztronómiáról beszélni, amíg nem tudjuk kiszolgálni a vendéget. Mert jelenleg csak flancos, lenyúlós helyek vannak és a vérig alázós, olajszagú büfék. Tökmindegy, milyen az étel. Mire odáig jutunk, hogy eszünk, már ezer a vérnyomás, gőz sivít ki a füleken. És ahogy korábban írtam, a horvátok miért tudják megoldani kulturáltan a strandbüféket? Leülsz, kiszalad egy faszi és felveszi a rendelést. Majd neki fizetsz. Ezt úgy hívják, hogy pincér. És nem kell három embernek sürgölödni a pult mögött, elég egy. A másik kettő meg menjen ki az asztalokhoz.
Itt konkrétan Nej állt be a sörökhöz, én a kajás sorba. Húsz perc múlva, mire tudtam közölni, hogy két lángost kérek, és leülhettem az asztalunkhoz, várni, hogy mikor készül el, a söröm már ihatatlanná melegedett. Én pedig annyira felhúztam magam, hogy nem is emlékszem, mit ettem.
Most gondold végig, mik a lehetőségek. Első nap elmentünk étterembe. 700-ért kaptunk vizes sört. Mindenki tócsit evett, mert az ‘csak’ 1800 körül volt. A többi étel ára elszállt valahová az egekbe, mint ahogy a vizes sör után az én bizalmam is. Marad a strandbüfé és a lángos, ami rendben is lenne, hiszen elég intenzíven bringáztunk, kajakoztunk, kellett a benne lévő szénhidrát és kalória. Csak éppen ahhoz, hogy hozzájussál, szarrá szopatnak. És nem, senki nem gyújtja rájuk a bódét. Mindenki bebirkul. Mert mindenhol így mennek a dolgok, miért is kellene változtatni bármin.
Az lett a vége, hogy nyaralás ide vagy oda, legtöbbször inkább főztünk magunknak valami egyszerűt, illetve ettünk hideget.

Megint vissza a kiránduláshoz. Habár már sokminden nem volt hátra, lévén szombat reggel cuccolunk és megyünk. A villanyszerelő nem jött se másnap, sem utána, nagy ügy, hazamegyünk rendszámpanel nélkül.

Bolt. Rózsaszín Luminarc pohár. Meg szalámi nagy tételben. A kecskesajt sajnos elfogyott.

Az idő viszont csúnyán bevadult. Megjött az überbrutál észak-nyugati szél, de most olyan erővel, hogy a parttól száz méterre már tarajosak voltak a hullámok. A mély vízben. Aztán megjött a felhőszakadás és megjött a villámcsapkodós tüzijáték is.

Vihar előtti pillanatok, a lapos fény játékaival.

DSC_3406

DSC_3393

DSC_3396

De a legrosszabb, hogy megjött a mellettünk lévő büfébe a táncos-zenés buli is. A lakodalmas zenén edződött énekes képes volt bármilyen zenét eltörni, a tömeg pedig élvezte. Jobb híján mi is poénra vettük. Meg egyébként is, az orkán erősségű szél elnyomta az akkordokat.