Ó, az a rohadt angol énekes

Istenem, milyen szép mintázat.

Amikor ötvenéves fejjel hirtelen _valójában_ megértesz egy Cseh-Bereményi dalt, mely arról szól, hogy fiatalkorodban, habár megismerted az akkori összes fontos zenét és bele is gondoltál dolgokat, de aztán felnőttél, majd 45 éves korodra ténylegesen is megértetted a szövegüket, megértetted, mit akartak _valójában_ mondani, mely csak nagyjából egyezett azzal, amiket akkoriban belegondoltál, de közben az agyadban az emlékek lassan kezdenek úgy átformálódni, mintha már eredetileg is pontosan értetted volna a zenéket.

A cím

Éppen a nagy Alexandra akciót nézegetem. Rettenetesen sok könyv, szinte fillérekért. Átnézni is egy fél nap, még gyorsolvasással is. Ha a cím, vagy a szerző neve nem kondítja meg a harangot a fejemben, már megyek is tovább.
Aztán elgondolkodtam. Nagyjából ugyanez van a könyvesboltokban, akár a hagyományosokban, akár a virtuálisokban. Ha a szerző neve nem mond semmit, a címe nem kelti fel az érdeklődésemet, már megyek is tovább. Elképesztő mennyiségű könyv dől ki a piacra, sokkal-sokkal több, mint fiatalkoromban. (Akkor még képben tudtam lenni a magyar könyvkínálattal. Ma már esélytelen.) Elszalasztok jó könyveket? Egész biztosan. De se pénz, se idő nincs finoman mérlegelni, kisérletezni.
Mi ebből a tanulság? Ha kezdő író vagy, vagy éppen szeretnél az lenni, addig bele se kezdjél, amíg nincs egy jó címed. Például ilyen, mint amit az előbb találtam: Vadászgörények a családban. Ez még úgy is felkeltette a figyelmemet, hogy az Állattartás rovatban volt. Simán elmenne családregénynek is.

Őstroll

– Jól van – súgta Winnetou. – De ha testvérem bajba kerül, utánozza a prérityúk hangját, akkor a segítségére sietek.

Meg még egy.

Négykézláb mászva és görnyedezve tettem eleget ennek a feladatnak, s csak akkor egyenesedhettem fel, amikor az erdő széléhez értem megint. Most kezemet kagyló alakban szájamhoz emeltem, és a tűzhasú béka hangját utánoztam. Winnetouval előre megbeszélt jeladás volt ez…

Ne mondja senki, hogy Karl May nem vigyorogva írta a fenti sorokat. – Nesze nektek, prérityúk! – röhögött – Meg tűzhasú béka. Az különösen.

Líra a punkban

Hát, ide is eljutottunk.

Néha fáradt de még remél,
Bőrig ázva is célba ér,
Hisz az ember képes a többezer éves kérgekkel tenyerén

Ez… valami olyan kép, mely az agy gyökereibe kapaszkodik, azokba a kérges gyökerekbe, mely kérgek nem csak a tenyéren vannak ott, hanem az agyban is.

Akit esetleg érdekel a zene is, itt van.

Bontsuk ki

Árnyaljuk egy kicsit az előző írást.

Először elmesélem, hogyan született.

Felmenten a padlásra szivarozni, mert odakint szélvihar tombolt. Kedvem támadt közben zenét hallgatni, igy beüzemeltem a khmm… hifit. (Van itt fent egy kidobott hifi torony, meg egy kidobott médiacenter. Összekötöttem őket, az utóbbit rádugtam a számítógépes hálózatra és így frankón el tudom érni a nas-on lévő zenéket. Igaz, monitor nincs – még – de távkapcsoló van és a kontroll ledekből látom, mit csinálok.)
Elnavigáltam a zene könyvtárba, megkerestem a megkívánt lemezt, elinditottam az első számot és mivel ez már egy kicsit meghekkelt firmware, igy a 0 gombbal utasitottam a médiacentert, hogy az egész könyvtárat jatssza le. Elkezdtem kindle-n olvasni a regényt, majd ahogy eszembe jutott egy gondolat, elővettem a telefonomat és az evernote-ba begépeltem. Amikor végeztem a szivarral, lementem a nappaliba, a laptopomon elinditottam az evernote klienst, és átmásoltam a jegyzetet. Így készült a blogbejegyzés.
Nem egy nagy ügy, persze, de tíz évvel ezelőtt fantasztának neveztem volna azt, aki mindezt megpróbálja elhitetni velem.
Gibson kábé 10-15 évvel jár előttünk az időben. Amiket ír, technológiailag elég meredek dolgok, különösen az, amilyen mélyen beleágyazódnak nála ezek a dolgok a hétköznapokba, de ha jobban belegondolunk, mindnek a csírája már jelenleg is létezik. És ami a leginkább elszomorító a könyveiben, hogy ugyanez nem csak a hétköznapi informatikára igaz, hanem az általa felvázolt jövőbeli gazdaságra és a politikára is. Márpedig Gibson nem optimista. Határozottan nem az.

Periféria

Először nem igazán értettem. Ez kifejezetten zavart, hiszen Gibson mindig is arról a világrol írt, amelynek én már a gyökereiben élek. De aztan felvettem a tempót, megértettem… és elszomorodtam.

ps.
A könyv végét felejtsétek el. Vagy találjatok ki helyette valami mást.

Istennel eltelve

Írtam, hogy nem túl régen az influenza folyományaként begyulladtak az izmaim, úgy, hogy sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mit csináltam?
Nos, kikisérleteztem, hogy ha a főnöki székemet egy bizonyos szögbe döntöm és ott rögzítem, akkor kibírok benne 30-40 percet. Utána negyedóra séta, aztán vissza. Éjszaka meg a fürdőkád.
Ja, hogy egyébként mit csináltam? Naná, olvastam.

Méghozzá furcsa könyveket, melyek többé-kevésbé véletlenül kerültek a figyelmembe.

Először valami történelmi regényre vágytam. El innen, valahová máshová. Elővettem egy Waltari könyvet, az volt a címe, hogy Az Ország Titka. Hát, Árpád… borzasztóan durva volt. Csak azért olvastam végig, mert reméltem, hogy biztosan lesz benne valami csavar; nem igaz, hogy egy jó író ennyire lemegy kutyába. Lement. A történet röviden annyi, hogy az I. században egy Alexandriában csámborgó aranyifjú megérzi, hogy Jeruzsálamben nagy dolgok fognak történni, elutazik, még éppen elkapja Jézus utolsó perceit a kereszten, de ennyi is elég neki, hogy megérezze, itt tényleg nagy dolgok történtek. Majd jön egy nyomozással egybekötött mászkálás Jézus ismerettségi körében, egy görcsös, erőltetett hinni akarás, miközben az immár feltámadott Jézus hol megjelenve, hol eltűnve cicázik hősünkkel. A történet vezetése, az események bemutatása valami olyan szinten naív és nem is titkoltan elfogult, bugyután térítő, hogy az írást még a jobbérzésű Jehova Tanúi is kidobták volna az Őrtoronyból. Hatalmas fekete pont Mikának.

Másodikra határozottan valami durvábbra vágytam. Kiválasztottam egy Philip K. Dick könyvet, Istenek Inváziója címmel. Úgy is indult, ahogy egy PKD scifinek indulnia kell: valami kietlen világvégi bolygón, metán légkörben, elszórt földi telepesek, akik személyes fémkupolákban élnek. Aztán az egyik kupolában furcsa dolgok kezdenek történni, kiderül, hogy a kupola alatti domb egy elfeledett ősi Isten lakóhelye, aki nekiáll kommunikálni a földlakóval. Az ősi Istent úgy hívják, hogy Jahve. Na, itt tettem le a Kindle-t. Te is fiam, Fülöp? Aztán folytattam és nem bántam meg. A történet lényege az, hogy a dolgok nem úgy történtek az I. században, ahogy azt mi most képzeljük. Jézusnak nem úgy kellett volna végeznie, Jézus gyakorlatilag vesztett és kivégezték. 20-30 évvel később Jahvét is legyőzték és el kellett hagynia a Földet. Helyette itt maradt a Gonosz és ő manipulálta a történetet Jézusról és Istenről. Konkrétan magát nevezte ki Istennek és az igazi – száműzött – Istent nevezte el Sátánnak. Ha megnézed, mit hirdetett Jézus és ezt összeveted a jelenleg létező keresztény egyházakkal, még csak meg sem fogsz lepődni a csavaron. Ez a világ, amelyben élünk, valójában a Gonosz világa. A Gonoszé, aki magát nevezte ki Jónak. Jahve egy ideig nyalogatta a sebeit a távoli bolygón, aztán amikor elég erősnek érezte magát, úgy döntött, hogy visszafoglalja a Földet. Mivel a Gonosz erős védelmet épített ki, csellel tervezte behatolni: egy földi telepesnő méhébe fészkelődött be magzatként. Szűznemzéssel, naná. Öreg kutya nem tanul új trükköket.
Nem mesélem tovább, ez a mesterterv is félrecsúszik, bonyodalom bonyodalom hátán, találkozunk egy csomó ismerőssel a Waltari könyvből, aki kíváncsi, olvassa el a könyvet, ha tudni szeretné kinek a világában is élünk voltaképpen.
Viszont ez egy jó könyv.

Harmadiknak visszatértem a történelmi regények körébe. Akkor jöjjön Graves. Bevallom, itt már direkt böktem rá a Jézus Király című könyvre. Nézzük, mit hoz ki a témából az öreg.
Nos, nem rossz. Jó az alaphelyzet: egy művelt és nyitott gondolkodású (kitalált) kortárs szerző írja le a némileg már leülepedett emlékeit az I. század végén. Ami zavaró, hogy rengeteg benne a hivatkozás, az idézet mindenféle munkákra. Kicsit úgy éreztem, mint a Foucault Ingánál, hogy azért áraszt el a szerző ennyi forrással, hogy esélyem se legyen beazonosítani, mi a valódi, mi a kitalált. Viszont itt a cél nem a misztifikálás, hanem pont fordítva. Az alapvetően misztikus történetet próbálja mítosztalanítani. Kezdve a múlttal: szerinte Mózes nem választotta szét a tengert menekülés közben, egyszerűen csak egy part menti nádasban lévő úton menekültek, az üldőzőket meg egy szélvihar által keltett szökőár sodorta el. Jézust sem a Szentlélek csempészte be Mária méhébe, hanem Máriának volt egy titkos házassága Heródes legidősebb fiával, majd amikor az atya kivégeztette a fiát, az akkor már terhes Mária hozzáment az öreg és Jámbor Józsefhez. Ezzel magyarázza azt is, hogy Jézus nem csak képletesen volt a zsidók királya, hanem Heródes után valóságosan is. Ezzel magyarázza, hogy miután Heródes megtudta a titkot, miért végzett ki annyi kisdedet Betlehemben. Jézus pedig nem volt más, mint egy elképesztően művelt próféta, aki az akkori valláskavalkádban szeretett volna rendet vágni. Graves leírja, hogyan keletkeztek a beszédei, hogyan tekintette az egyszerű nép csodáknak a cselekedeteit, mi volt a háttere a jellegzetes eseményeknek. (Később az utószóban írja, hogy rengeteget olvasott a korabeli forrásokból – pedig már eleve otthon volt bennük, hiszen ez a korszak az egyik szakterülete – és ezek alapján próbálta összerakni, hogyan is történhettek meg ezek a dolgok, mi járhatott közben Jézus fejében, melyik ősi könyv mondataira gondolhatott prédikácó közben.) Az is tény, hogy nem foglal egyértelmúen állást, a könyvben maradtak olyan részletek, melyeket csak emberfeletti képességek magyaráznak.
De összességében ez sem rossz könyv, valami ilyesmire számítottam volna Waltaritól is. Graves elképesztően otthon van a témában, hihető a koncepciója.

Igazából a sor végén még a Biff Evangéliumát kellett volna elolvasnom, hogy teljes legyen a kép, csak hát az már megtörtént korábban. De azért felidéztem, mert anélkül hiányos lenne a körbejárás.

Velvet Goldmine

Unalmasnak induló szombat reggel. Kócos ébredés, kávé, mandarin reggelire. Gép bekapcs, nézzük, mi is történt a virtuálisban. Meow jött ezzel a Publióval. Pont ő. Aki pontosan tudja, már csak a Foucault Inga alapján is, hogy mi a különbség a szerzői kiadás és a kiadói kiadás között. Hogy mennyire más, ha valaki pénzt öl bele abba, hogy a silány irománya látszólag kikerüljön az irodalmi piacra, illetve a kiadó tartsa értékesnek annyira a művét, hogy gazdasági kockázatot is vállalva, kiadja.
Hmm.
Aztán blogok, feed-ek, fórumok átfutása.
És, nocsak, már. Mi ez a zene, ami folyamatosan szól a fejemben? Hátradőltem a székemben, kezemet összefűztem a tarkóm mögött. Mi is ez? Bowie, az biztos. De azon belül? A szöveg… gyere már elő! Hoppá. Megvan a refrén: Velvet Goldmine. Tényleg, ennek a számnak volt egy überjó videója, kicsit olyan Picasso rózsaszín korszakából, bohócok a tengerparton, nagyon ütős. Fent van a Youtube-on? Nézzük meg.
Hát, nincs. De van egy csomó egyéb verzió.
Mi is ez a zene tulajdonképpen?
Beleakaszkodtam, mint Floki a lábtörlőbe.
Nos, néhány youtuber szerint ez a dal része a Ziggy Stardust anyagnak. Nem egészen. Tényleg akkoriban írta, de a lemezre már nem került fel. Egyedül egy kislemez B oldalán jött ki. Sem a Ziggy koncertfilmben, sem a Bowie kezdeti karrierjét bemutató filmben nem szerepel, azaz minden ilyen Youtube videó kamu.
Keressünk tovább.
Létezik egy 1998-as film Velvet Goldmine címmel, eredetileg Bowie életéről lett volna szó, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, határozottan közölte, hogy ehhez semmilyen formában nem adja a nevét, de még tőle származó zenét sem tehetnek be. A producer nem dőlt a kardjába, a filmben szereplő zenészek így is durván nagy nevek, a színészek szintén. Ennek ellenére a film felejthető, leginkább a biszexualitás nyílt tárgyalása miatt lehet emlékezni rá. (Azért az elsőre elég meredek, amikor Obi van Kenobi tök pucéran helikopterezik a farkával a szinpadon, vagy amikor Christian Bale-t megdugja.)
És van ugye az a bizonyos Bowie szám.
Aztán jött egy őrült fazon és megcselekedte azt, amit Bowie annyira tiltott. Fogta a Velvet Goldmine számot Bowie-től, majd alávágta a Bowie-től független Velvet Goldmine film részleteit.
Ezzel valami minőségileg más állt elő. Persze, lehetett érteni a filmet és lehetett érteni a számot is. De ez a kettő együtt valahogy jobban ütött.

Nézdd meg. Amikor a hangárban a menedzser megfordul, majd a várakozó zenészek közül rámutat egyre:
– Belőled sztárt tudok csinálni!
És a zenész körbefordul és már fények villódznak körülötte, leng a köpenye… és már sztár. És a klipben látszik az egész folyamat. Beleértve a zenész elzüllését is. Velvet Goldmine. Egyszerre egy szokatlan szerelem és az aranybánya. A zenéből. A sztárból.

Engem az élmény annyira durván megütött, hogy délben, amikor Nejjel éppen bevásároltunk az Auchanban, akkor sem tudtam vele kommunikálni. Nem volt rá kapacitásom. Csak dúdoltam a dalt magamban, folyamatosan.

Érted? Lehetsz bármennyire is jó. Lehetsz akár a legjobb is. Nem számít. Amíg rád nem mutat egy sztárcsináló, addig senki vagy. Ha rádmutattak, akkor lehetsz egy seggdugasz is, de sztár leszel. Senkit nem fog érdekelni, hogy neked mondanivalód van… hogy esetleg tehetséges vagy.

Sztár akarsz lenni? Vagy üzenni az embereknek?

Ha az első, akkor szállj bele nyugodtan az intézményesített lehetőségekbe. Kölcsönös alapokon nyugvó promóció. Tehetségkutató. Kiadók ingyenes akciója. Minden jöhet. Persze gáz, hogy ilyenkor nem azért leszel sikeres, mert jó vagy (persze lehetsz jó is, tényleg), hanem azért, mert dübörög mögötted a gépezet. Aztán ha ez valamiért leáll, nem érted, hogy miért marad el a siker, amikor te ugyanúgy dolgoztál tovább. Jön az összezuhanás.

De ha a második a fontos… akkor rossz hírem van. Akkor add oda nekik ingyen. Csak így tudsz kimaradni a gépezetből.
Igen, hallom a sikolyokat. Miből élsz meg? Nos, valami másból. Vagy ebből, de nyomorultul. Viszont, ember, nem vagy köteles adni az embereknek. Ha nem tetszik a rendszer, akkor csinálj mást, éljél meg belőle és tojjál az emberiségre. Még mindig jobb, mint beszállni a sztárcsináló bizniszbe.
Elhiszed, hogy mennyien leírták, elénekelték, megszoborták már a frankót? Ezeknek jó, ha egy tizede érte el az emberiség figyelmét. A világ pedig közömbösen ment tovább.

A végére még egy videó.

Keresgélés közben bukkantam rá és amikor először megláttam, csak annyit reagáltam, hogy mi ez a szar? Aztán megnéztem néhányszor, jobban odafigyelve a pacákra, és megértettem. Az a romlottság, az a cinikus önelégedettség, melyet ének közben mimikával, testbeszéddel sugároz, nagyon finoman, de egyben markánsan is körberajzolja a dal mondanivalóját. Megtetszett.

Majdnem jó könyvek

Nos, mindennek van előnyös oldala is. Csak meg kell találni.

Például pár évvel ezelőttig zömében papír alapú könyveket olvastam. Habár a print könyvek átlagos színvonala nagyon sokat esett az utóbbi 10-15 évben, de azért amikor egy könyv kijött a nyomdából, egy csomó ember keze nyoma volt rajta. Mondjuk, korrigálták a szerzőt. A szerkesztő elolvasta a nyersanyagot. Első – és egyben hozzáértő – kritikusként változásokat is javasolt. Vagy kidobta. Aztán korrektor. Meg grafikus. Meg tipográfus. Bár a külső megjelenés a könyv tartalmán nem sokat módosított, de értő olvasó számára pontos iránytűként működött. Ránéztél, és már láttad is, hogy az a könyv téged nem fog érdekelni. Ez egy tudás volt, mely a könyvekkel való több évtizedes együttélés alatt fejlődött ki.

Abszolút extrém körülmények között is működött. Vagy tíz évvel ezelőtt vettem egy Updike regényt. (Akkor még kedveltem a szerzőt.) A könyv megjelenése kész katasztrófa volt, a borítója.. eh, szóval így nézett ki. Hát hogy lehet egy Updike könyvnek ilyen külsőt adni? Aztán elolvastam, és azt mondtam, hogy ehhez a könyvhöz tényleg ez a külalak illik. És soha többé nem olvastam Updike-ot.

Csakhogy mi van most? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a számítógépén van ebook, vagy valami hasonló nevű könyvtár. Ahová a haverokkal pendrive-on keresztül cserélt könyveket szórta be. Kellően sok haver esetén ez a könyvtár több tízezer könyvet is jelenthet. És micsoda tartalommal, édes istenem. Oké, akadnak köztük színvonalasak is, persze, de azért… és most nem is arról beszélek, hogy külalak, meg tipográfia, hiszen az elektronikus könyvek, az ebook könyvtár arab bazári forgatagában mindez nem szempont, de hát még az az annyira istenített tartalom sem tűnik túlzottan acélosnak.

A tartalom előállítása demokratizálódott. Írtam valamit? Elküldtem ugyan az Igényes Kiadónak, de válaszra sem méltattak. Úgy látszik, nem értik meg a zsenialitásomat. Sebaj, csinálok egy weblapot és kirakom oda. Vagy csinálok egy blogot és ott közlöm folytatásokban. Vagy hohó, hát van a gépemen Calibre, csináljunk belőle ebook-ot. Tegyük ki ingyenesen a weblapunkra. Meg a blogunkra.
És a könyv elindul. Ingyenesen letölthető. Olvasni nagyon kevesen fogják, de sokan le fogják tölteni az ebook könyvtárukba, onnan meg pendrive-on terjed.

Igen, jól érzed, közeledem.

Ezek a könyvek nem igazán jók. Egyszerűen még nincsenek készen. Bármennyire is jó az ötlet, bármennyire is élvezetesek a párbeszédek, bármennyire is vannak benne elgondolkodtató fejtegetések, az egész nem áll össze. Nem jók a jellemek. Nem jó a tempó. Nem következik a cselekvény a jellemekből. Olyan, mint egy majdnem jól behangolt gitár: jó, jó, de amikor megpengetünk egy akkordot, érezzük, hogy valahol egy picit hamis. Itt túl hosszú az írás. Ott meg rövid. Az író, aki több hónapja benne élt a történetben, már annyira benne van, hogy a kívülálló olvasónak nem tudja átadni az élményt, mert már nem tudja, milyen lehet kívül állni. Az író ilyenkor egyébként is elfogult, szerinte ez a könyv már jó. Az igényes olvasó meg morog, mert a könyv nem lett volna rossz, ha még egy kicsit csiszolnak rajta.

Mostanában ilyen könyveket olvasok. Figyelmesen. Keresem bennük, hol vannak azok az apró hibák, amelyektől elmegy az összhangzás. Amelyektől egy könyv érezhetően amatőr marad.
Mert még a majdnem jó könyveknek is megvan a hasznuk.

Olvasónapló

Nemrég fejeztem be Sagan-tól a Kapcsolat című regényt. Végül is… nem is annyira rossz szájízzel. Regénynek nagyon rossz, a jellemek sablonosak, a történet tele politikai, szociológia közhelyekkel, de a vége, amikor megmutatja, hogy a rengeteg vallási szélhámosság ellenére tényleg van Isten, csak nem az egyházon belül, hanem a tudományban, az azért tetszett. Kihasználva a lendületet, nekiugrottam – immár negyedjére – Eco regényének, a Foucault-Ingának. Sokan dícsérték, nekem viszont rendszeresen beletört a bicskám. A Kindle 6%-ot mutatott, itt vágtam földhöz a legutóbbi próbálkozásomkor. Újrakezdve be is ugrott, hogy miért: az egész egy akkora szánalmas, misztikus ködösítés, hogy iszonyat. A szerző mindenféle eldugott mítoszokból, legendákból rángat elő szereplőket, démonokat, egyfelől villogva azzal, hogy ő mennyire művelt, másrészt pedig abban bízva, hogy senki nem fog utánaolvasni, igyekszik mind a nevekkel, mind a ködös szöveggel egyfajta tudományfeletti übermisztikus hangulatot kialakítani. Olyat, amelyben minden természetfeletti megtörténhet. Gondolom, idővel meg is fog. Amikor a főhős az ingát nézve arra gondol, hogy vajon a Templomosok is végeztek-e ingás kísérleteket, majd rögtön utána elkezd írni a Templomosokról, akkor már majdnem sírtam. Ennyi erővel az eszkimókra is gondolhatott volna és utána értekezhetett volna róluk is eleget. Vagy az nem lett volna eléggé misztikus? Komolyan, levehetném a polcról a hét Ráth-Végh kötet bármelyikét és az abban szereplő személyeket valahogy belekényszeríthetném valamilyen rövid megemlítésen keresztül egy könyvbe és az máris egy csoda művelt regény lenne?
Na mindegy, most nagy az elhatározásom, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani.

Ha már Ráth-Végh István neve felmerült, ez is megér pár sort. Az egyetemi éveimről, a csehbányai kulcsosházról, az elképesztően durva bakonyi bulikról már írtam eleget. Az egyik ilyen alkalommal érdekes társaság gyűlt össze, felerészben egyetemisták, felerészben – ismerősökön keresztül – városi fiatalság. Valamikor hajnalban – nyilván már nem szomjasan – az egyik bölcsésznek tűnő sráccal késhegyre menő vitám volt. Ő mindennek lehordta Ráth-Véghet, aki megtagadta a tudományt, aki csak kimazsolázta a történelemből az érdekességeket és ebből olcsó, szenzációhajhász könyveket írt. Én meg kitartottam amellett, hogy ilyen könyveknek is lenniük kell. Egy gyerekkel mi más szerettethetné meg a történelmet, ha nem egy ilyen könyv? Hogy a történelem nem csak évszám és gazdasági adat, meg királyok, meg politika, hanem emberi történetek, nagy szélhámosságok is? Az biztos, hogy nekem a történelem iránti érdeklődésem innen datálható, nem az általános iskolai oktatásból. (Konkrét sztori, hogy az egyik kötetet történelemórán olvastam a pad alatt, a tanár mondókáját ignorálva. Lebuktam, a könyvet elkobozták, ráadásul év végén – amikor legkésőbb mindig vissza szokták adni a prédát – szóval még akkor sem kaptam vissza. Valószínűleg a tanárnak is tetszett. Szerencsére a szülőknek nem tűnt fel a hiány, én meg, amikor elköltöztem otthonról, úgyis hoztam magammal a maradékot, aztán később antikváriumból pótoltam a könyvet.)

Most persze felvetheted, hogy akkor mi a bajom? Hiszen ezt csinálja Eco, meg egy csomó hozzá hasonló bestseller szerző is: összeszednek darabokat az emberiség történelméből, mítoszaiból, jópofa, izgalmas kalandokat kerítenek köréjük és kész. Mindenféle emberek elolvassák és lehet, hogy ettől támad majd kedvük a történelem megismeréséhez.
Lehet. De én ebben nem bízom. Az emberek ugyanis ezeket a könyveket a regény cselekményéért olvassák el, a történelem mögötte csak hangulatkeltő díszlet. Vajon hányan fognak utánaolvasni, mi is az a MU birodalom, melyet úgy futólag említett Eco? Senki. Ráth-Véghnél nem volt külön történet. Ő magukat az eredeti történeteket mesélte el, rengeteg háttérinformációval egyetemben. Hogyan nézett ki a francia udvartartás XIV. Lajos idejében? A szerző lelkiismeretesen felsorolta az összes léhűtőt, a feladatköreikkel együtt. Ez azért nem egy toszbunyólövöldözés kategóriájú írás, aki csak akcióra kiváncsi, itt leesik a könyvről. Aki marad, az meg akár meg is szeretheti a történelmet.

Carl Sagan nemigen érezte az idők szelét

Pihenésképpen kicsit politizáltak is – beszélgettek a dél-afrikai krízis megoldására született Mandala-elv körül Amerika-szerte dúló vitáról, meg az egyre élesedő szócsatáról a Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság között.

Aztán egy oldallal később..

A szűk kört érintő szakmai idegeskedés azonban beleveszett abba az általános, mámorító érzésbe, hogy az emberi faj csodálatos új kalandja kezdődik, hogy mérföldkövet hagyunk el, hogy új korszakba lépünk amit még megsokszorozott a közelgő harmadik ezredforduló.

Carl Sagan – Kapcsolat (1985)

Jeges vizes kihívás

Na, olyat speciel nem kaptam, de nem is baj. Eleve ez nem lenne túl nagy kihívás számomra: remélhetőleg az elkövetkező hónapokban több időm lesz kajakozni, márpedig egy téli beboruláshoz képest a jeges vödör csak diákcsíny.

Versközzétételre viszont igen. Ezzel egyfelől az a baj, hogy elvből nem kommunikálok szociális hálókon, az én attitüdömhoz legközelebb az antisocial networking (figyelem, startup ötlet) illik, abban viszont – a lényegéből következően – nincs egy ismerős sem. Ez a blog.

Az újabb probléma maga a vers. Van egy csomó szép vers, van egy csomó okos vers, de az a “vers” melyet rendszeresen szoktam olvasgatni és még tizedjére is újra, meg újra el tud gondolkodtatni, az nem egy konkrét vers, hanem egy ciklus. Weöres Sándor egy hosszabb munkájáról van szó, az a címe, hogy A Teljesség Felé. Szívem szerint ezt másolnám be, de ez egy 40 oldal körüli folyam, durván sok lenne.

Szóval akit érdekel, ezen a linken át tudja rágni magát rajta.

Orlandó

Oké, akkor bővebben kifejtve.
Szóval itt van ez a könyv, elkezded olvasni. Kicsit bénácska, már a kinézete is (1945-ös kiadás), a szöveg is olyan ódivatú, régies. Mindegy, olvasod. Szerencsére elkezd beindulni. Igaz, kicsit lassan, de aztán jön a vonzás, bekerülsz a könyvbe és megtörténik a varázslat. Ugyanúgy, ahogy Márquez-nél a Száz Év Magány-ban, ugyanúgy, ahogy bármelyik Rushdie könyvben, ugyanúgy, ahogy egy Vian regényben; a történet feloldódik, szinte nincs is, csak valami szürreális kavarodásban gázolsz, de élvezed. Egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy a könyv arról szól, hogy ő, az írónő tudja ezt a varázslatot, de te, aki olykor-olykor amatőrként íróskodsz, te viszont nem.

RIP

Egy újabb kedvenc mamut igazolt át a másik világba. Nem panaszkodom, kifejezetten gazdag életművet hagyott maga után. Legyen neki könnyű a föld.

Meghalt Slawomir Mrozek.

ps.
Azért kicsit fura az időzítés. Amikor leírtam a tegnapi írás utolsó bekezdését, kicsit elgondolkodtam. Hogy szabad-e ilyet. Hiszen annyira ordít arról a befejezésről, hogy mrozsekes.