Olvasgatok

Tökéletes illusztráció.

Jelenleg éppen ezzel a könyvvel küzdök. Ezt veheted szószerint is: 114 oldal bevezetés, 20 oldal fogalomdefiniálás után még mindig nem akar elkezdődni a ‘cselekmény’. De van bőven ideje, a két kötet együtt 1200 oldal. (Jó, ilyet tudott a Trónok Harca is, de valahogy azzal jobban haladtam.)

De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy abban a bizonyos 1918-ban íródott kötetben a szerző olyan pontosan megjósolta a jövőt, hogy még azt is eltalálta, száz év múlva milyenek lesznek a kommentek a könyvéről szóló írás után: retardáltak, arrogánsak és végtelenül ostobák. Mint az éppen aktuális kultúra, mely ebben a fázisában már méltánytalanná züllik.

Varjú dal

Valamikor régen ezt írtam:

Akkoriban fel sem tűnt, mekkora gáz már ez a Varjúdal. Egy csomó szakadt, büdös, agresszív rokker kiáll a színpadra és teljes világfájdalommal ordítják a mikrofonba, hogy ‘Varjú vagy, milyen kár, hogy varjú vagy!’. Ennyi erővel a Bóbitát is nyomhatták volna.

Nos, az érzékeim nem csaptak be. A dalnak nem ez az értelmetlen, szürrealista zagyvalék volt az eredeti szövege.

Akinek esetleg új:

Olvasónapló

Kemény, nagyon kemény.

Ha mindenképpen olyan érfelvágós fajta depressziós szeretnél lenni és azt kérdeznéd tőlem, melyik könyvet ajánlom a cél eléréséhez, szó nélkül a Harlekin Milliói-t nevezném meg.

Valamikor az ezredforduló környékén már nekiszaladtam. Ráadásul érintett is volt a családban. (Szegény nagyanyám nem is értette, miért látogattuk meg olyan sokszor abban az istenhátamögötti nyugdíjasotthonban.) Nos, nem bírtam a könyvvel. Akkoriban még erős volt bennem az élniakarás, elzárkóztam tőle. Szó nélkül beadtam egy antikváriumba, és még azzal sem foglalkoztam, hogy ez egy trilógia harmadik darabja, melyből az első kettő a kedvenceim közé tartozik és azért végülis csak ezzel lenne teljes.

Azóta eltelt tizensok év. A könyvet újra kiadták… én pedig ismételten nekifutottam. A sors fura játéka, hogy megint volt a családban érintett, arról nem is beszélve, hogy csak öregedtem én is közel húsz évet és ha nem is lettem érintett, de már nem esett nehezemre azonosulnom a szereplőkkel.

Másodikra végigolvastam a könyvet. És hiába énekli olyan átéléssel Lugossy Laca, nem, az elmúlás nem egy szép dolog. Különösen nem az, ha tömegesen követik el egy akármilyen otthonba összezárva.

Zamat

“Szegény Virágot eltemettük. Halála, mint többnyire minden litterátoroké, rettentő például szolgálhat mindannak, ki az ügyefogyott magyar litteratura kopár mezejére egy élet útjárul eltévedni elég boldogtalan; ha az ilyet valami rettenthetné. Szegényül és elhagyottan holt meg, egy-két jóbarátja segítette, tehetősb ismerősei nem úgy, mint ahogy illett volna. A gyermeklelkű öreg mindenét elajándékozta, vagy meglopatott; mert gondviselő nélkül élt, gyámtalan öregségségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerűen bölcs élete kevéssel elégedő volt. Az éjjel, hogy a gutaütés eltehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon s macskája rajta járt. Ezek voltak az őrállatai az emberektől elhagyottnak; s mind mondják egy összerágott ezüstkanál hevere székén, mellyel hihetőleg orvosságot akara bevenni, az ajtót háziasszonya úgy törette rá éjnek idején; de még akkor is szűken, utóbb pedig már késen jött az orvosi segedelem. Ő nem vesztett, de minket bánt sanyarú halálának meggondolása; vagy nem elég szomorú tünemény-e magában is a halál, hogy annak különös körülmények által még ijesztővé is kellett válnia.”

A fenti idézet Vörösmarty 1838-ban írt leveléből való, Horváth Ferencnek írta Virág Benedek haláláról.
De nem ez a lényeg. Hanem a stílus. A nyelv zamata.
Olvasd el még egyszer. Alaposan.
Képes lennél-e ilyen stílusban ma írni? Ilyen mondatszerkezetekkel?
Kizárt. Ma ezeket a szerkezeteket már nem ismerjük, nem használjuk. Persze, modernizálódott a nyelvünk, de egyben szegényedett is. Hiába van erő a fenti stílusban, ha ma próbálnánk használni, már modorosság lenne.

Olvasónapló

Eriggy, oszt baszd meg a hullócsillagot,
vagy ha nem tetszik, megbaszhatod akár a fényességes telihóóóóóóódat!

Hát mi mással kezdje az ember Vonnegut-ot, mint a Börleszk-kel? A második Vonnegut regényem volt, az elsőt, a Macskabölcsőt csak kölcsönben kaptam meg, azóta nyilván beszereztem, de sajnos már nem a Réber által illusztrált kiadásban, ezért nem is azzal kezdtem.

Szóval Jocika 18 éves, a szüleivel nyaral Kenesén a vállalati üdülőben. (A nyaralásról egy nappal hamarabb megy haza vonattal, mert már várja Egerben a katonai behívó.) Nappal úszik, emellett nagyokat pingpongozik az apjával. Az Öreg lassan kezdi felfogni, hogy a gyerek nő, növöget, és immár méltónak tartja arra, hogy az üdülői ebéd előtt meg-meghívja egy felesre. Jocika örömmel fogadja a gesztust.

Hat évvel később a már egyetemista Józsefet a furfangos sors ugyanebbe az üdülőbe vezérelte, egy országos bridzs versenyre. Amikor a szünetben elmesélte emlékeit a csapattársainak, mindenki jót mosolygott. És amikor Józsefnek éppen nem ment jól a játék, akkor hoztak neki egy felest.
A következő partiban József agyonvágta a torna egyik kiemelt párosát.

Szóval 1982, családi üdülés. Jocika a Börleszk-et hozta magával olvasnivalónak. A kényelemmel nem vacakolt, hasra dobta magát a padlószőnyegen, úgy olvasott. És a szülei rohadtul nem értették, miért dobja félre időnként a könyvet és csapkodja ököllel a földet. Fülig érő szájjal, harsányan röhögve.

Nos, ez a Börleszk. És ma is ugyanaz.

PS.
A külön vicc. A könyv hátsó borítóján az ár. 20 forint. Egy Réber által illusztrált, ma már beszerezhetetlen könyvért.

Olvasónapló

Heller elképesztően abszurd és mélyen fekete humorú regénye után határozott késztetést éreztem arra, hogy újraolvassam a teljes Vonnegut életművet, beleértve az eddig nem értett könyveit is. Pont itt van az idejük.

De addig elkövettem egy újabb véletlenszerű benyúlást.
Moldova: A Magyar Atom.
Elsőre azt mondtam, hogy remek választás. Annyi nehéz, döngőléptű könyv után legyen már végre egy kis vidámság, némi könnyed röhögés.

Hááát…

Tulajdonképpen röhögtem. De hogy felhőtlenül… az túlzás.
Moldova maró szatírái a hetvenes évek világát figurázzák ki. Csakhogy. Jelenleg egész Magyarország, úgy ahogy van, pontosan a hetvenes években van. Ráismertem. Most őszintén: röhögjek? Amikor Moldova kikarikírozza a semmihez nem értő, de feltétlenül párthű funkcioniárisokat? A nem megfelelően vonalas emberek pályán kívülre szorítását? Az ordítóan ostoba és ártalmas megoldásokat? Az “ezek a hülyék úgyis mindent bevesznek” hivatalos pártálláspontokat? Az életképes üzletekre való rátelepülést, lenyúlást, megfojtást?
Oké, tudom, ennek a népnek ez kell, mert ezt szokta meg, ehhez alakultak ki a szociális reflexei. De könyörgöm, nem kellene egyszer, csak a kiváncsiság kedvéért, kipróbálni valami újat is?

Nem láttam Lecsót

Végre találtam valami izgalmasnak tűnő produkciót, melyért talán érdemes kibújni a remetebarlangból.
Színház. Jó régen volt hozzá szerencsém. El is szoktam egy kicsit.
Sajnos későn eszméltem, így már csak a karzatra volt hely, ott is középre, bele a dzsumbujba. Ez pont az a hely, ahol lehet izgulni, ki ül eléd: Kis Piros Katica, vagy Zsiráf Zsolt?
Beültünk Nejjel. Vártunk. Aztán megjelent egy közel kétméteres srác a haverjával és elindultak előttünk két sorral befelé. Menj még, menj még! – rimánkodtam, ahogy oldalaztak az ülések előtt. És igen, a magas srác _pont_ továbbment, azaz már nem a színpadot takarta be a feje. Huh, ez meleg volt.
Ültünk, vártunk.
Aztán jöttek még abba a sorba és az a nyolc ember, akinek fel kellett állnia, úgy döntött, hogy inkább kisétálnak a sorból, ne kelljen az újaknak álló, kitekeredett emberek között oldalazniuk. Amikor visszafelé mentek, akkor pedig a colos srác haverja volt a gyorsabb, ő ment be előbb. Ebből az következett, hogy az égimeszelő egy üléssel beljebb került. Elénk. És igen, betakarta a színpad bal szélét.
Ja, a színpadkép úgy nézett ki, hogy az egyik főszereplő középen, a két másik főszereplő a két szélen produkálta magát.

Ennyit a hangulat megalapozásáról.

A darab egyébként tetszett, ügyesen rakták össze. A kerettörténet kicsit erőltetett volt, itt-ott éreztem időhúzásra utaló részeket is (kockacukor). De ennyi bőven belefért. A csúcspont maga a Semmi Konferencia volt, azt a részt szívesen megnézném még néhányszor, mert biztos vagyok benne, hogy elsőre nem jött minden át: tömény is volt és a szöveget sem mindig értettem. Szóval jó volt.
Csak Lecsót nem láttam.

Olvasónapló

Mondhatod, hogy csak trükközök, utólag keresek irodalmi párhuzamokat a valóságban történtekkel, de hidd el, nem így van. A könyvek választanak, a valóság pedig hozzájuk idomul.

Most éppen két könyvet olvasok. Papíron Hellertől A Záróra címűt vettem le hétvégén a polcról. Éppen tegnap este olvastam azt a részt, amikor a teljesen fogalmatlan Milo Minderbinder elad Amerikában a katonai vezetésből és szenátorokból álló bizottságnak egy, a fénysebességnél is gyorsabban repülő lopakodó vadászgépet. A bizottságnak ugyan vannak kétségei (nem tetszik nekik a projekt neve, az egyik tábornok szerint a fény nem is mozog), de végül megrendelik.
Ha ez kevés, álljon itt két részlet Legeza Ilona ismertetőjéből:

“…a Heller által mindig is kritikusan és szkeptikusan szemlélt “amerikai évszázad” zárórája, amelyet a folyamatos hanyatlás, az emberi és az életminőség folyamatos romlása korszakának tartott.
A személyes visszatekintések mellett a regény jelen idejű, nehezen megfogható cselekménye négy szürrealisztikus főtéma körül szövődik. Egyikük a KIHABUP, a Kikötői Hatóság Autóbuszpályaudvara hatalmas metaforaépítmény, Amerika teljes lezüllésének, militarizálódásának és rendőrállammá válásának megtestesítője.”

“A negyedik, talán legfélelmetesebb témája a félhülye elnök személye és szerepe, akit mindenki csak “Pöcsnek” hív…”

Mobiltelefonon egy trilógiát választottam, még jócskán a múlt héten. Ben Winters: Az Utolsó Nyomozó. Amennyit eddig tudok róla, az első kötet története nem valami rendkívüli: egy fiatal nyomozó megkapja első esetét, ránézésre öngyilkosság, de a nyomozónak gyanús lesz a dolog és kollégái tanácsa ellenére nyomozásba kezd. Csakhogy a körülmények… Köztudottá válik, hogy egy aszteroida halad a Föld felé, megállítani nem tudják és 100%, hogy fél év múlva eltalálja a Földet, kiirtva rajta minden életet. Az emberek különféleképpen reagálnak a helyzetre: van, aki a bakancslistáját kezdi kipipálgatni, van, aki az élvezetekbe veti magát és akad, aki öngyilkos lesz. A nyomozónk úgy dönt, hogy éli tovább az életét. Nyomoz. A regény pedig megy a maga útján, a főszereplő szenvtelenül számol be – mintegy mellékesen – arról, hogyan változnak meg apránként a hétköznapok Amerikában, hogyan esik szét minden, hogyan önti el az országot a káosz, a szürreális őrület.

Hogy múlik pontosan?

Volt itt egy bemutató az apple vblogon, melyen elgondolkodtam. Tulajdonképpen nekem is tollal rendelkező tabletem van. (Samsung Galaxy Note 10.1 Tab.) Valamikor én is sokat rajzoltam. Papíron is, digitálisan is. (PC-hez kapcsolt tablettel, illetve őskori MS TabletPC-vel.)
Hogyan történhetett meg, hogy még csak szét sem néztem, milyen rajzolóprogramok vannak Androidra? Hogyan történhetett meg, hogy immár 7-8 éve egy vonalat sem rajzoltam? Hiszen itt van egy polcnyi akvapapírom és egy fiók, tele csábító rajzeszközökkel?

Tudod, egy időben ez volt az életem. 2002-ben nagyon komolyan gondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az informatikát és megpróbálok grafikusként boldogulni. Csak szólok, akkoriban volt egy nemzetközileg (sőt, inkább nemzetközileg) ismert karikatúramagazinom, heti frissítéssel. (Tkp valamilyen szinten már az is blog volt.) A romok itt találhatók. (A saját rajzaim pedig a letölthető könyveknél.)

Szóval hogy múlik pontosan? Hogyan lehet eldobni valamit, amit valamikor egyéniségünk egyik legfontosabb elemének tartottunk? Mert el lehet, az látszik.

Hát, legfőképpen a hányinger. Mindennel kapcsolatban, ami sajtó. Nem, most nem csak a magyar helyzetre gondolok, bár elismerem, a miénk kiváltképpen gusztustalan, de nálunk már tíz éve kihalt a karikatúra, mint műfaj. Nem igényli senki, elszoktunk tőle.
Inkább nézzük meg, mi van a külvilágban.

  • Editorial cartoons. Elég nehéz lefordítani. Olyasmi, mint a vezérkarikatúra. Azaz a vezércikk gondolatát illusztráló, időnként önálló vezércikként funkcionáló rajz. Mindenképpen az újság álláspontját tükröző, erős rajz. A legtöbbször torzított, demagóg, egyoldalú. Leggyakrabban karaktergyilkosságokhoz használják. Értelemszerűen az alkotónak esélye sincs, hogy a saját véleményét rajzolja meg. Az újság megrendeli, hogy kell egy Hillary-t gyalázó rajz, legyen valahogy belekeverve az email. A rajzoló pedig leveszi a Hillary-sablonokat a polcról és már rajzol is. Feltűnt például, hogy anno az összes George W Bush képen egy ember-csimpánz sablon szerepelt? Na, erről van szó. Sárdobálás, de kitartóan. (Én anno a Bakonyi Betyárnál tapasztaltam ezt meg. A szerkesztők ugyanis állandóan azzal kapacitálták a rajzolókat, hogy fűtsenek már be annak a &@xx@ önkormányzatnak. Azaz a rajzok fegyverek voltak, a rajzolók pedig katonák.)
  • Sorozatok. Ezek egyértelműen a brazil tévésorozatok karikatúraváltozatai. Ki kell találni valamilyen közösséget. Lehet egy család (a leggyakoribb), lehet egy gyerektársaság, lehet egy kutya és a gazdája, lehet egy munkahely és persze lehetnek extrém közösségek is. Mindegy. A szerző kitalálja a karaktereket és mindenféle szituációkba helyezi a szereplőket. Ez önmagában nem baj, ettől még lehetne jó is. De ekkor jön be a képbe a PC. A rajzolókat egy jogi szindikátus fogja össze, a szindikátus pedig pénzt akar keresni. Sokat. Azaz azt szeretnék, ha egy rajzot minél több újságba el lehetne adni, függetlenül az újság törzsolvasóitól. Azaz nem rajzolhatsz olyat, ami bántja az X közösséget, az Y közösséget, a Z közösséget, stb. Mi marad? Üres, színtelen, szagtalan, humortalan valami. Egy rakás szar. (Két kivételt tudok mondani: Scott Adams a Dilbert-tel (mert nagyon régi motoros és a geek humorba sok minden belefér), illetve Stephan Pastis a Pearls before Swine sorozattal (Pastis ügyvéd és ráadásul elég agresszív egyéniség, rendre sikeresen küzd meg a szindikátusokkal)).
  • Egyedi táblarajzok. Ezekből vannak a fenti sorozatokhoz hasonlóak, nagyjából ugyanolyan szarok. (A New Yorker híres a minden számban megjelenő karikatúra válogatásairól. Tudod, melyek a legsikeresebb albumaik? Amikor a kicenzúrázott rajzokat jelentették meg külön albumokban. De mindhiába, a hülye John Doe miatt a lapba ezek nem kerülhetnek bele.) (Valamikor Wiley Miller nagy volt ebben a műfajban, de később elsikkadt egy családi sorozatban.) Ha viszont eltekintünk Amerikától, láthatjuk, hogy ezen a téren nem ők a legerősebbek. Táblakarikatúrákban kifejezetten dominánsak az egykori Szovjetunió utódállamai és – most kapaszkodj meg – az arab országok. (Ideértve Törökországot és Iránt is. Tudom, tudom.) A nemzetközi karikatúrapályázatokat – melyeken kizárólag táblarajzok szerepelnek – rendre ők nyerik. Más náció csak elvétve szerepel. Nos, ezekkel mi a baj? Ugyanaz, mint a sajtófotókkal. Az a minimum, hogy a képen drámának kell lennie. Agyonlőtt oroszlánnak. Éppen éhenhaló kisgyereknek. Erős, tömör üzenetnek. Árnyalni nem lehet, nem is szabad. Pasztel? Felejtsd el. Minél erősebb, minél durvább a véleményed, annál jobb a rajz, feltéve, hogy ráérzel a zsűri értékrendjére. Nekem valamikor ezek a rajzok még bejöttek – magam is indulgattam pályázatokon – de aztán elegem lett. Hirtelen minden fekete-fehér lett. A rajztollat magadba kellett szúrnod és envéreddel égre mázolni a mindent megoldó igazságot. Minden nap. Minden rajzban.
  • És akkor nézzük meg, mi van itthon. Csönd és hullaszag. Több, mint tíz éve. Minden elismerésem a Párkockának, próbáltak valami csinálni. Belehaltak. Innen is ezer csók és ölelés Grafitnak, jelenleg ő tartja egyedül magasba a karikatúra zászlaját az országban. Amíg az Index is úgy gondolja.

Másfelől pedig a hatékonyság. Ha jó a tollad, pár perc alatt felvázolod ugyanazt a képet szövegben, melyet 1-2 óra alatt hoznál össze rajzban. És az emberek nem értenék a finomságokat. (Tapasztalat.) Ugyanazokat a finom célzásokat, sejtéseket, melyeket szövegben fognak, grafikában elengedik. Akkor érdemes? Nézd meg Csordás Dani blogját. Mikor frissült? Hát, izé. Valószínűleg elege lett, már nem érte meg neki az idő, melyet beleölt.

Szóval ez van, nem rajzolok. Mert minek. Amit mondani akarok, elmondom írásban. A rajzokra – nem az én rajzaimra, hanem úgy általában az értelmes, erős, de mindenekfelett groteszken elgondolkodtató rajzokra – nem vevő a közönség. Egy mémet ezerszer könnyebb összerakni és ezerszer sikeresebb, mint egy karikatúra. Mutass ma egy Gary Larson-t, vagy egy Don Martin-t.
Na ugye.

Olvasónapló

Oké, kalandozzunk tovább. Nézzük meg az elvarratlan szálakat. Vannak. Elég sokan.
Mit értek ez alatt? Például elolvastam egy könyvet és azzal az érzéssel tettem le, hogy valami nem stimmel. Ebben a könyben sokkal több volt. De valahogy nem jött át.
Ezek a könyvek nálam külön könyvespolcon vannak. Várnak arra, hogy újra levegyem őket. Hogy megokosodjak annyira, hogy megértsem, mit akarnak mondani. (Naggyon durva könyvek vannak ezen a polcon. Jobb, ha rájuk se nézel. Süsd le a szemed, amikor elmész a polc mellett.)

Innen vettem le négy könyvet. Borges. Két esszékötet, két novelláskötet. Az ezredforduló táján már kiolvastam mindegyiket, de fanyalogva. Mondhatni, dafke. Mert annyian dicsérték az írót, hogy gondoltam, megismerkedek vele én is… később pedig elkeseredetten kerestem a könyvekben azt, amiért mások szerették. Nem találtam. Sejtettem, hogy nálam van a hiba.
Vártam 17 évet.

Rögtön az első kötet második írása akkorát ütött, hogy hosszú ideig csak néztem a plafont.

Elnézést, messziről fogok indítani. Az én generációmban természetesen alakult ki az az elv, hogy az alkotó és az alkotás, az két különálló dolog. Én magam is ezt vallom, immár 46 éve. József Attila egy kibírhatatlan pacák volt. A versei viszont remekművek. És ez a lényeg. Tökmindegy, milyen személyiség volt a költő. Csurka, amikor kilépett a politika világába, elborzasztotta a rajongóit. Sokan kidobták a könyveit. Pedig a könyvek jók.
Azaz a helyes metódus: felejtsük el az alkotót, bármennyire is seggfej. A lényeg a mű.
Erre ráerősített az irodalomoktatásunk. Nekünk a szerzők nem emberek voltak, hanem zászlók. Jelképek. József Attila, a kommunista költő. Amikor éppen nem volt az, akkor nem létezett. Emlékszem, az irodalomtanárnőnk középiskolában(!) mennyire zavarba jött, amikor egy kekeckedő osztálytársam megkérdezte, igaz-e, hogy Ady a fél életét kuplerájban töltötte és vérbaja volt? Erre csak annyit hebegett pirulva, hogy ez nem fontos. Pedig bizony az. Hiszen enélkül nem értenénk Csinszkát. A helyes válasz az lett volna, hogy igen. De rögtön hozzátéve, hogy abban az időben a bordélyházak látogatása ugyanolyan természetes volt, mint a kávéházaké, a vérbaj pedig népbetegség volt, mert nem ismerték a gyógyszerét. Szerinted mennyit tanultunk arról, hogy Villon egy kisstílű rabló volt, múzsája, Kövér Margot meg egy ribanc? Szerinted mondták azt, hogy Shakespeare a szonettjeit valószínűleg egy hapsinak írta? Hogy a reneszánsz zseni, Cellini, mellesleg egy pszichopata gyilkos volt? Nem voltak fontos dolgok. A mű a lényeg.

Kis kitérő a kekeckedők kedvéért. Igen, vannak olyan esetek, amikor – még a fenti logikában is – a szerző léte felülírja a művet. Amikor mégsem a mű lényeg. Hitler festményei. Néró költeményei. Még ha zseniálisak lettek volna, akkor is, az alkotó élete miatt ignorálnánk.

Na mindegy. Éltem az életemet és igyekeztem elválasztani az alkotót az alkotástól. Egészen addig, amíg meg nem jelent Borges és halkan, leheletfinoman, de gyilkos kegyetlenséggel a fülembe nem suttogta, hogy barátom, tévedsz. És amikor először suttogta, akkor nem értettem ezt a pókháló finomságú szellemi mutatványt.

************* SPOILER ********** SPOILER ******************* SPOILER ***************

Ha magad akarsz lépésről lépésre rávezetődni a gondolatmenetre, akkor szerezd be a könyvet.

Amennyiben könyvesboltban nem találod, akkor nézz szét torrent oldalakon. Hallottam már olyan emberről, aki látott olyasvalakit, aki szerint a magyar Borges irodalom fent van ezeken a csúnya szervereken.

************************************************************************************

Ha viszont a gyors megoldások embere vagy, akkor mehetünk tovább. Akkor mesélek.

Szóval van ez a novella, mely egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy novella. Az író egyik barátja – Pierre Menard – meghal. (Rákerestem, létezett ilyen személy, de egy meglehetősen jelentéktelen író volt.) Az író megemlékezik a barátjáról: felsorolja a műveit, minden kommentár nélkül. Zseniális! A címek, az évszámok tökéletes jellemzést adnak az emberről. Sokkal érthetőbb ezek után a későbbi őrület. (Nem is tudom, régebben hogyan nem vettem ezt észre.)
Az író rögtön ezután rátér arra, hogy mit tart barátja főművének: azt, hogy újraírta a Don Quijote-t.
Nem, nem úgy, hogy a modern korba helyezte. Nem, nem úgy, hogy leírta ugyan a történetet, de a saját szavaival.
Nem. Menard szóról szóra, betűről betűre leírta – spanyolul – az eredeti Don Quijote-t.

Most várok egy kicsit.

Legszívesebben idetennék egy szavazódobozt, felmérni, hányan gondoljátok, hogy ez egy kolosszális baromság? És hányan gondolkodtatok el a feladat nagyszerűségén. (Meg az oda-vissza hatáson: hogy egy leírt – kicsúszott – mondat mennyit változtathat az írója gondolkodásán?)

Tehát. Van egy obsitos katona, egy kalandor, egy ösztönös zseni az 1600-as években, aki megírta a Don Quijote-t. A kor tudásával, környezetével, nyelvével. És van egy francia író a XX. században, aki _olyan állapotba szeretne kerülni_, hogy megírhassa ugyanazt, szóról-szóra, mint az a négyszáz évvel korábban élt ember. Annak ellenére, hogy eltelt négyszáz év, és el nem lehet mondani, mi minden változott a világban, mi minden változott a fejünkben, a világlátásunkban. Hiszen a két ember még csak beszélgetni sem tudna. És ha mindketten le is írják ugyanazt a mondatot, a mondat mögötti jelentésbeli különbségek csillagászatiak.

Érted?

Látszólag csak a szerző neve változott, a könyv betűről betűre ugyanaz. De attól, hogy ugyanezek a mondatok egy XX. századi felvilágosult ember tollából jöttek elő, teljesen más a mögöttes tartalmuk, mint amire egy négyszáz évvel ezelőtti csavargó ritter képes volt gondolni.

Még egyszer, látszólag mi a különbség? Az író neve. Az alkotó személye.
Itthon vagyunk.
Akkor mégis fontos az alkotó személye? A személyisége? Az élete?

Naná. És természetesen mindezt mi is tudjuk. Hiszen amikor kiderült számomra, hogy Boris Vian elsősorban jazz zenész volt New Orleans-ban és csak másodsorban irogatott, rögtön újraolvastam az összes fontos könyvét.

De más dolog érintőlegesen tudni valamit és nagyon, nagyon más dolog tudatosítani ugyanezt, hiszen ha ezt az elképzelést tesszük az előtérbe, akkor megöltünk egy 40+ éves hitet, melyet fogékony ifjúkorunkban plántáltak belénk.
Én mindenesetre innentől máshogyan olvasok, máshogyan műértek.

PS.
Most mondd azt, hogy nem bizarr a világ. Borges 1938-ban egy buta baleset miatt kórházba került, meglehetősen sokáig élet-halál között lebegett, aztán meggyógyult. De a felépülés után elvesztette a hitét a saját írástudásában. Kíváncsiságból próbált ki egy új stílust, egy új világot. Hogy megy-e ez neki. Nos, ennek az új stílusnak volt az első eleme a cikkben kivesézett írás. És igen, ment neki.

Olvasónapló

Igen! Végre megtaláltam. Üdítő volt, léleknyugtató. Minden percét élveztem.

Eduard Uszpenszkij: Krokodil Klub.

Életem első könyve volt. Hatévesen. Hat évesen saját könyvem volt. Keménykötésű. Olyan rajzokkal, hogy lementem tőlük hídba. (Réber.) Imádtam. Szinte minden héten elolvastam, az elsősök kissé bizonytalan olvasási tudásával.

És most ehhez tértem vissza. Az abszolút, az ösgyökérhez. Oké, most már nem tartott tíz percig sem… de az a tíz perc napokra feldobta a kedvemet.

Olvasónapló

Gondoltam, kihasználom, hogy most ilyen vonaton vagyok. Hogy mostanában olyan könyvek kerülnek a kezembe, melyek valamilyen formában üzenni akarnak. Felmentem az emeleti közlekedőre és elkezdtem nézegetni a faltól-falig könyvespolcot. Hoppá. Ezt még nem olvastam. Mándy Iván: Mi az, öreg? Mondjuk úgy, hogy elsőre elsápadtam. Az író leírja azt az időszakot, amikor az (alteregója) anyja meghalt, apja pedig megbolondult.
Na.
Aztán a visszaemlékezésekből jött – egy érdekes montázstechnikával – az író gyerekkorának bemutatása. 72 oldalig bírtam, aztán visszatettem a polcra. Egyszerűen beugrott, hogy mi a bajom a realizmussal. Nem, nem az, hogy realista. Hanem az, hogy valamiért azt értjük realizmus alatt, hogy a világ összes szarát összelapátoljuk egy óriás hordóba és az olvasó nyakába borítjuk. Ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy mindig, minden annyira elviselhetetlen, amennyire csak elképzelhető. Ez egyszerűen érzelmi manipuláció. Fellini… a realista filmjeit képtelen vagyok megnézni, de számomra éppen a meseszerű filmjei a realisták. Mert – szerintem – ezek sokkal közelebb állnak ahhoz, ahogy a világot megéljük.
Nem csak fekete szín van azon a palettán.

Olvasónapló

Befejeztem azt a bizonyos trilógiát és még ugyanaznap este Dick-nek az Ember a Fellegvárban című könyvét is. Mint írtam, a trilógiát egyszerűen egy belső hang javasolta, hogy közel húsz év után olvassam újra, a Dick regény pedig véletlenül került elém, amikor a napokban a fogorvosnál valami olvasnivalót kerestem a mobilomon. Mit mondjak, érdekes keveréket adott kezembe a véletlen. Nem először.

PS.
Valahogy egyből ez a versrészlet jutott eszembe.

Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

Olvasónapló megint

Még mindig az a Szalay trilógia, de most idézettel.

“Már a hatvanas években sok baljős intést láttam a tudományos és a gazdasági életben, de ezeket senki nem vette komolyan. Sőt, a biztató jelek eltakarták a gondokat. Rövid távon nem is látszódhattak a hibák, az elvetett kukorica kikel, és egy év múlva termést hoz, de aki a nemzettudatot, a nemzeti érzést, az egészségügyet, a közoktatást, a népszaporulatot tönkreteszi, az a jövő ellen dolgozik. – Tudod, Feldebrői – mondta egyszer Tass a Bikakolostorban -, az a gyanúm, hogy ez a kormány úgy érzi, meg vannak számláva a napjai, és utána az özönvíz. Képtelen egy-két éven túl gondolkodni. Mintha maga sem hinne a szocializmus fönntarthatóságában, és így akar kibaltázni az őt követő rendszerrel, hogy felperzsel mindent.”
– Szalay Károly: Bikakolostor –

Mondhatnád, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Csakhogy ez a könyv 1989-ben jelent meg, azaz az író még a rendszerváltás előtt írta. Ekkor már, ha valakinek jó megérzései voltak, sejthette, hogy valami változás lesz, de a szocializmus bukására senki nem számított. Arra pedig még kevésbé, hogy egy ekkora változás után, az immár szabad országban, egy emberöltő múlva megint visszatérnek a hatvanas évek.

Olvasónapló

Este, elalvás előtt Márai korai publicisztikáit olvasgattam… és nem tetszettek. Már előző este sem tetszettek. Olcsó hangulatkeltés, erőltetett túlzások jellemezték az írásokat. (Igaz, az író ekkor még 28 éves volt, éretlen félfelnőtt.) Viszont hirtelen beugrott, hogy igen, most Szalay Károlyt akarok olvasni.

Szalay Károlyt nagyon sokáig utáltam és most sem szeretem túlságosan. Fiatalkoromban lelkes antikváriumos vásárló voltam, bátran kísérleteztem a filléres könyvekkel. Így került a kezeim közé Szalaynak néhány, a humorral, mint olyannal foglalkozó könyve. Borzalmasan unalmas fingreszelések voltak. Pedig ha belegondolsz, mi lehetne izgalmasabb téma, mint a manapság is definiálhatatlan valaminek tartott humor, illetve ennek kimutatása mondjuk Karinthy műveiben? Nos, Szalay elbökte. Nagyon.

Viszont írt egy trilógiát. (Szerelmes Éveink, Párhuzamos Viszonyok, Bikakolostor.) Ezt valamikor a nyolcvanas évek vége felé olvastam, és bár egyrészről gátlástalan bölcsész onániának tartottam, másrészről viszont – mindezek ellenére – megszerettem. Volt története, voltak benne életteli szereplők, ügyesen volt megszerkesztve. Még ha néha húzogattam is a számat, de fenntartotta a figyelmemet.
A trilógia első két részét évekig vadásztam az antikváriumokban, mire teljes lett a sorozat.

Most, kábé huszonöt évvel később, hirtelen úgy éreztem, újra el kell olvasnom.
Vannak ilyen váratlan késztetések.
Hiszen lehet, hogy már nem is fogom annyira sznobnak tartani a könyveket. Lehet, hogy már nem fognak annyira elkapni a szexjelenetek. Nem lehet tudni.

Nos, a trilógia ott fogott meg, ahol egyáltalán nem vártam. A történet 1947-ben indul, egyetemista közegben, fiatal bölcsészek, reálosok vitatkoznak és igyekeznek minden nőt megdugni, aztán a történet továbbhúzódik az ötvenes, hatvanas éveken át egészen a nyolcvanas évek pocakos tespedéséig.
A helyzet az, hogy amikor először olvastam, igazából nem is értékeltem helyükön a könyveket. Hiszen a nyolcvanas években ez a hangulat teljesen adekvát volt. Igen, pontosan emlékszem rá, hogy már gyerekkorban is tilos volt politikai vicceket mesélni, pontosan emlékszem, hogy amikor kamaszként kérdeztem apámat 56-ról, mennyire zavarba jött és semmit, de tényleg semmit nem volt hajlandó válaszolni (miközben húsz évvel később már kinyílt a szája), emlékszem, hogy kötelező volt kisdobosnak, úttörőnek, KISZ tagnak lenni, emlékszem, hogy a Párt rátelepedett a gyerekkoromra és csak egyetemistaként tudtam lerugdosni őket magamról a nyolcvanas évek közepén. Ezért ez a könyv – a szocializmus története fiatal értelmiségiek életén keresztül bemutatva – akkor nem ezért tetszett. Jók voltak a figurák, tele volt erotikus részletekkel. Meg némi iránytű. (Ez után a trilógia után vettem meg Némethtől a Minőség Forradalma művet.) De most… Itt vagyunk, 2016-ban. Elméletileg kapitalizmusban, elméletileg liberális demokráciában. (Ne hőbörögj, én se vagyok hülye. Mondtam, hogy elméletileg.) És ez az egész tetves trilógia újra aktuális!! Nem, nem állítom azt, hogy ha valaki elmesél egy Orbán viccet, akkor elviszik Recskre. Még nem járunk ott. De a nyomás már rajta van a társadalmon. Már látszik, hogy tort ül az ostobaság, az igénytelenség. Látszik, hogy a szakértelem burzsuj liberális csökevény, látszik, hogy a pozíciók csak és kizárólag a seggnyalási hajlam és a nyelvhosszúság alapján kerülnek kiosztásra, a legelemibb művezetői szinttől kezdve a legfelsőbb vezetésig. Látszik, hogy azt hiszik, az arrogancia soha nem üt vissza. Látszik, hogy senkit nem érdekel a pontosan megjósolható, hamarosan bekövetkező katasztrófa. Az majd valamikor lesz, addigra meg úgyis elmenekülünk – gondolják. Pedig. 56 azért volt, mert hirtelen néptömegek értették meg, hogy az állam, és az állam képviselői a legfontosabb ellenségük. És most? A fideszbérenceken kívül mindenki simán elfogadhatónak tartja, hogy az állam rendelte meg a körúti robbantást. Milyen messze van ettől, hogy az embereknek ordítva legyen tele a tökük az egésszel? Meddig lehet még ezen vad hullám tetején egyensúlyozni?

Huh, elnézést, kicsit elkapott a hév. A lényeg az egészből, hogy ez bizony egy jó kis trilógia: éppen jókor, szemléletesen mutatja be, milyen is az a világ, amely felé jelenleg menetelünk. Vakon. Ismét.

Remeterákok a rockzenében

“A remeterák hossza 12 centiméterig terjedhet; az ilyen méretű állat rendszerint a közönséges kürtcsiga (Buccinum undatum) üres házában él.”

Az utóbbi hetekben álltam neki rendezni fiatalkorom magyar zenéit a médiacenteren. Dátum és előadó szerinti sorbarakás, playlist-ek, na meg egy kis turkálás az előadók múltjában. (Pusztán csak az évszámozás miatt.) Fura volt ennyi év után visszanézni arra az időszakra… és meglátni mélyebb összefüggéseket is. Például tudtad, hogy olyan zenekar, hogy Bikini, valójában nem is létezett? Oké, tudom, volt egy ilyen entitás, de ez valójában csak a kürtcsiga héja volt. Egy olyan héj, amely alá az üldözöttek bemenekülhettek és egyből másnak látszódtak kívülről.
Volt ugye Feró és a Beatrice. 1981-ben kizárták őket valami zenész szakszervezetből, majd kihagyták őket valami össznépi seregszemléből, Ferónak ekkor lett elege az egész tyúkszaros magyar zenei életből, a Ricse feloszlott. Aztán… 1982-ben megalakult a Bikini. Feróval. Meg a fél Dinamittal. Az irányvonal viszont maradt a régi: polgárpukkasztás, valahol a punk-rock környékén, annyi, hogy bejött mellé az új hullám is. És láss csodát, ez már mehetett. Végülis nem úgy nevezték, hogy Beatrice. A bürokratánk ránézett a papírra: – “Bikini? Nincs felírva. Jöhet.” Aztán 1985-ben Feró ebből is kiszállt. (1987-ben meg újraalakult a Beatrice és taroltak, de ez már egy másik történet.)

Nézzük a másik vonalat. Létezett akkoriban egy zenekar, a Rolls Frakció. A Ricse megszűnése után ők lettek az ügyeletes utáltak, olyan szinten, hogy Feró többször fel is lépett velük együtt. Aztán 1982-ben jött egy karambol. A zenekar ütközött az Egymillió Fontos Hangjegy nevű zenés tévéműsorral.

Egyszerűen imádtam ezt a műsort. Akkoriban a tévében a könnyűzenét még mindig Koós János, Korda György és társaik uralták, természetesen nagyzenekari kísérettel. Ez a hetente leadott 15 perces műsor vette a bátorságot, hogy mutasson mást is. Heti 4-5 videóklip, már ha ezeket a korai felvételeket annak lehet nevezni. De a művészi szándék megvolt. Emlékszem például, hogy a Piramis “Mondj egy mesét” című számánál Révészt nem direktben mutatták, hanem a cintányérban visszaverődött, torzított képpel. Na meg ne felejtsük el Sándor Pál LGT klippjeit. (Mármint amelyeket a műsor készítői az LGT show-ból válogattak.) Szóval jó kis műsor volt.

Nos, ebben a műsorban leadták 1982-ben a Rolls Frakciótól a “Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából” című számot. Benne az ominózus “állva pisilek, ülve kakálok” sorral. Na, ez olyan sznten verte ki a biztosítékot abban az álszent időben, hogy a tévéműsort hamarosan beszüntették, a szerkesztőt valószínűleg Szibériába száműzték, a zenekart pedig örök életre eltiltották minden médiától. 1983-ban Trunkos egy koncerten (a sámlis) bejelentette, hogy kiszáll, 1984-ben pedig a Rolls Frakció is feladta.

Egyesítsük a szálakat. Ott van a Bikini frontember nélkül, és ott van egy megszűnt, hasonló gondolkodású zenekar. Naná, hogy D. Nagy átigazolt a Bikinihez és vitte magával a fél Rolls Frakciót. Azaz megint a Bikini név mögé bújt egy üldözött zenekar – és a trükk másodszor is bejött. A bürokratánk továbbra is csak bólogatott: – “Bikini? Még mindig nincs felírva. Jöhet.” A fiúk pedig egy idő után annyira elpofátlanodtak, hogy Bikini néven sorban lemezre játszották az összes egykori Rolls Frakció dalt. (Na jó, a Naplót nem.)

Már tudunk három akkordot

Ebéd utáni pangásban tologattam pénteken az egérkurzort a képernyőn, amikor szembejött velem egy programajánlat. Egy tucat punkzenekar, néhányat ismerek, néhány izgalmasnak tűnik, két terem, olcsó jegy… mi kell még? Különösen ilyen hofigézai mélységű interjúk után:

– Mért vagy Laci bácsi?
– Mert Lászlónak hívnak és öreg vagyok.

Még megvártam Nejt, hátha ő is jönni akar (akart), aztán már húztunk is.

Kezdtük a Malacka és a Tahóval, akik nekem nem annyira kedvenceim (két jó számuk van, abból is az egyiket a Leningrad írta), inkább kimentem az udvarra, illetve később átmentem a kisterembe, ahol a Gulyás Band nyúzta a húrokat és a hallgatóság idegeit. Igazi, autentikus punkzene volt, sajnos minden fantázia nélkül. Vagy csak én öregedtem meg. Visszamentem a Malackára, megkerestem Nejt. Szünet, cigi, aztán visszafelé pont elkaptuk a kisteremben a docens urat a Lopunk zenekarával – és ott is ragadtunk. A nagyteremben ugyan a fő attrakció, a két év után újra összeállt Aljas Kúszóbab döngetett, de valahogy őket sem kedvelem. Ellenben a kisterem… az felrobbant. Ha behunytam a szememet, akár úgy is érezhettem, hogy éppen egy Sex Pistols, vagy Ramones koncerten vagyok. Csak éppen 25 évvel később egy 30 évvel öregebb énekessel. De akkor is úgy érezhettem. (Másfelől meg hülye lettem volna behunyni a szememet, amikor a zene mellé műsor is járt. Kezdve ott, hogy Hammer Ferenc újraértelmezte a punkot, mondván, hogy a biztosítótű, bőrgatya és a taréj már túlságosan konvencionális, és mi lehetne punkabb egy punkkoncerten, mint az öltöny, a toka és a nyakkendő?)
Nej utána bement a Kúszóbabra, én inkább az udvarra bagózni. Itt összefutottam a Timurlenk egyik oszlopos tagjával. (Nem is tudom, Fisher, nem lesz abból bajod, ha kitudódik, hogy koncert előtt _kólát_ ittál?)

Ezzel rá is hangolódtunk a következő produkcióra. Ugye, punkfesztivál. A Timurlenk készült is, a repertoárjukból kifejezetten a durva számokat válogatták össze és amikor azt írom, hogy Timurlenk és durva, akkor hidd el, tudom, mit beszélek. Nagyon jól sikerült. A Timurlenk stílusában az a zseniális, hogy tökmindegy, hányszor rontják el, a számok nem lesznek rosszabbak. Ha technikai malőr miatt kiesik egy zenész, az sem tűnik fel. (A kiírás szerint jelmezben szerepeltek volna. Valószínűleg itt arra gondolhatott a szervező, hogy ruha lesz rajtuk.)

Lopunk és Timurlenk:

Az eklektika jegyében őket még szívesen megnéztem volna, de így jár, aki nem tudja fejből a programot.

Fura. Hogy a két legjobb koncert olyan volt, hogy egy-egy pocakos, idős faszi volt a frontember/showman/énekes. Punks not dead… ja, de öregedni tudnak. (Én magam is féltem, hogy túlkoros közönség leszek. Aztán még az átlagot is éppencsak vittem.)

Sétáltunk kifelé az épületből. Mögöttünk Nej ismerőse morfondírozott hangosan:
– Amióta felbomlott az LGT, csak egy jó magyar zenekar van, a Timurlenk.
Presser a szívéhez kapott, lefordult a székről.

Később a kocsiban.
– Szerinted ki írhatta a Timurlenk új számának a szövegét?
– Arra gondolsz, amelyikben végig azt énekelték, hogy “pina, pina, pina, pina, pina, pina, sööööööör”?
– Aha.
– Valószínűleg a zenekar együtt. Csoportmunkának tűnik.

Ó, az a rohadt angol énekes

Istenem, milyen szép mintázat.

Amikor ötvenéves fejjel hirtelen _valójában_ megértesz egy Cseh-Bereményi dalt, mely arról szól, hogy fiatalkorodban, habár megismerted az akkori összes fontos zenét és bele is gondoltál dolgokat, de aztán felnőttél, majd 45 éves korodra ténylegesen is megértetted a szövegüket, megértetted, mit akartak _valójában_ mondani, mely csak nagyjából egyezett azzal, amiket akkoriban belegondoltál, de közben az agyadban az emlékek lassan kezdenek úgy átformálódni, mintha már eredetileg is pontosan értetted volna a zenéket.

A cím

Éppen a nagy Alexandra akciót nézegetem. Rettenetesen sok könyv, szinte fillérekért. Átnézni is egy fél nap, még gyorsolvasással is. Ha a cím, vagy a szerző neve nem kondítja meg a harangot a fejemben, már megyek is tovább.
Aztán elgondolkodtam. Nagyjából ugyanez van a könyvesboltokban, akár a hagyományosokban, akár a virtuálisokban. Ha a szerző neve nem mond semmit, a címe nem kelti fel az érdeklődésemet, már megyek is tovább. Elképesztő mennyiségű könyv dől ki a piacra, sokkal-sokkal több, mint fiatalkoromban. (Akkor még képben tudtam lenni a magyar könyvkínálattal. Ma már esélytelen.) Elszalasztok jó könyveket? Egész biztosan. De se pénz, se idő nincs finoman mérlegelni, kisérletezni.
Mi ebből a tanulság? Ha kezdő író vagy, vagy éppen szeretnél az lenni, addig bele se kezdjél, amíg nincs egy jó címed. Például ilyen, mint amit az előbb találtam: Vadászgörények a családban. Ez még úgy is felkeltette a figyelmemet, hogy az Állattartás rovatban volt. Simán elmenne családregénynek is.