Fogpiszkáló, ha el nem cseszem

Megjegyzés: Az írás a június 23-24 hétvégéről szól. Csak ugye meg vagyok csúszva.

Voltak már egyszerűbb hétvégéim is, ez tény.

Eredetileg azt terveztük Nejjel, hogy tolunk egy egész hetes bringatúrát. Felpakolunk, letekerünk a Balatonig, megkerüljük a tavat és hazalihegünk. Csak hát jöttek a melóhegyek és elgázolták a túrát. Lefújtuk.
Igenám, de Barna, belelkesülve attól, hogy nem leszünk itthon, szombatra bulit szervezett az udvarra. Ez egyben azt is jelentette, hogy illedelmes szülőkként a hétvégén el kell hagynunk a környéket.
Volt már ilyen, akkor lementünk az RSD aljára és két nap alatt felkajakoztunk Dunaharasztiig. Ezt most is bevállaltuk. Jó buli szokott lenni. Eltekintve Szigetszentmártonban DJ Zoli vagy Roby vagy Miky tevékenységétől, aki hajnali négyig tolja emelt hangerővel a dizsit, az úri közönség meg szórakozik, aka oldalba hugyozzák a sátrat.

Csakhogy egy, a közelben lakó kajakos cimbora értesített, hogy tudjak róla, túl magas a Duna, így fullban rányitották az RSD-re. Azaz ha felfelé akarunk jönni, az közel olyan lesz, mintha a nagy Dunán eveznénk felfelé. Ehhez még megnéztem az időjárás-jelentést is, pénteken vihar, hétvégén intenzív lehűlés, erős északi széllel. Nos, ezek nem azok a körülmények, amelyek kedveznek a vidám kajakozásnak. Lefelé persze mehetnénk, egy nagy őrült száguldás lenne. Egy nap alatt leérnénk. Csakhogy két napra kell eltűnnünk.

Újratervezés. Egy sportolós közösségi oldalon megtaláltam egy kedves ismerős track-jét, egy kicsit felpumpáltam, lett belőle egy kétnapos bringatúra. A hűvös idő és az erős szél bringán azért még elmegy.
Nejnek viszont nagyon összejött, vasárnap is be kellett mennie melózni.

Újabb újratervezés. Akkor alszunk anyós lakásában. Igaz, egy reménytelen bútorraktár az egész, de hamarosan úgyis rendbe kell raknunk. Szombaton bringázunk egyet, vasárnap Nej bemegy dolgozni én meg lakást faragok a raktárból.
De ha már így jártunk, azért igyekeztem jó kis túrát összerakni. Először lemegyünk Dunaharasztiba, megnézzük a csónakháznál, milyen a Duna. Aztán a Csepel-szigeten a strand mellett, hol a sétányon, hol a műúton felmegyünk a központba. Micsoda véletlen, pont útba fog esni a Rizmajer. A sörözés után továbbmegyünk északnak, átverekedjük magunkat a műrepülő versenyen, majd a Római parton ebédelünk. Utána Megyeri híd, Káposztásmegyer, majd hátul hazacsorgunk.
Nos, végül ezt a túrát csináltuk meg.

Csak úgy, széljegyzetként. Elképesztő, mennyire terjed az agresszivitás a közlekedésben. Nem csak autós-kerékpáros viszonylatban, de a kerékpárosok között is. Két paraszt is beszólt a túra során, egyiknek sem volt igaza. Én meg csak néztem. Oké, jó dolog, hogy egyre többen tekernek, de ez egyben azt is jelenti, hogy egyre több a síkhülye, rutintalan egóbajnok is.

A HÉV hídjáról lenézve a Duna tényleg magasan állt, de az erős szél borzolásától nem láttuk, mekkora a sodrása. A csepeli rész nagy nyeremény volt, még soha nem bringáztam arra és kifejezetten hangulatos a terep.

DSC00885

Rizmájer. Szokás szerint végigkeseregtük, hogy de szívesen végigkóstolnánk azt a nyolcfajta sört, melyet csapolnak, aztán ittunk egyet, ettünk egy pogácsát és mentünk tovább. Nej azért küldött egy fényképet a gyerekeknek. Hogy tudják, a szülők jól érzik magukat.

A Red Bull Air Race. Nos, tényleg nagy volt a felfordulás. Még bringával is nehéz volt átvergődnünk. De legalább megnéztünk egy-két versenyzőt. Ijesztő volt, tudva, hogy milyen erős a szél a Duna felett.

A Római parton nem a megszokott kocsmánkba mentünk. (És nem is az Evezősbe, pedig azt szeretem a legjobban. Csak éppen olyan vacakul van megszervezve a kiszolgálás, hogy majdnem egy óra, mire megkapjuk az ételt és az italt.) Egy olyat kerestünk, ahol van lángos. Mert ma ki akartunk rúgni a hámból.
Kaja közben még mindig a Rizmájerről beszélgettünk.
– El kellene egyszer menni.
– De rendesen.
– Úgy bizony. Nem autóval és nem kerékpárral.
– Tömegközlekedéssel.
– Ja. Kényelmesen végigkóstolni a választékot.
– De valami olyan napon kellene, amikor sportoltunk is egy nagyot. Hogy beleférjen a kalóriakeretbe.

Egymásra néztünk.

– Te is arra gondoltál?
– Miért, te is?
– Ja. Hogy a mai nap pont ilyen. Közel 90 kilométer bringázás.
– Pontosan. A csepeli busz meg pont anyós lakása mellett áll meg.
– Meg pont a Rizmájernél.
– Úgy van. Még az erdőn sem kell átgyalogolnunk.
– Akkor ma, vagy soha.

Még gyorsan ment egy-egy fénykép a gyerekeknek. (Barna morgott is, hogy ez nem igazság: mi már voltunk Harasztiban, söröztünk a Rizmájernél, söröztünk a Rómain, a buliban meg még semmi nem történt.) Aztán igyekeztünk haza.

Hat óra körül érkeztünk meg. Sikerült észrevétlenül belopóznunk a lakásunkba, a fiatalok a kertben szórakoztak. Letettük a bringákat, felmentünk az emeletre, zuhanyoztunk, átöltöztünk.
A szobánkban nagyot vigyorogtam.
– Nézd már, át lett húzva az ágyneműnk.
– És milyen szépen megvetették az ágyat.
– Éljen az ifjú pár.
– Tudtad, hogy ezért az ágyért vetélkedés folyik?
– Nem tudtam. Te, mit szólnának, ha odacsempésznék egy tégely vazelint az éjjeliszekrényre?
– Hülye!
– Csak, hogy érezzék a törődést.

Végül nem tettem meg. Nem volt otthon vazelin.

Aztán elmentünk anyós lakásába. Hát, tényleg bútorraktár. Gyorsan kiszabadítottuk az egyik ágyat, aztán már mentünk is tovább. Éhesen. Szomjasan.

Pogácsával és fekete sörrel nyitottam, Nej a kedvencével, a szűretlen búzasörrel. Aztán rendeltünk egy hamburgert. Nem akármilyet. Valami olyasmi volt a neve, hogy Extra Sörgyári Akármi, mindenesetre a hozzávalók felsorolása három sor volt. Jó lesz. Közben kikértem még egy sört.

IMG_20180623_192753

Pont úgy ültünk le, hogy egy szélcsendes páholyból beláttuk az egész kerthelyiséget. Gyakorlatilag minden az orrunk előtt játszódott. Lehet, hogy ez egy perverzió, de én szeretem nézni az embereket, amikor mulatnak. Megfejteni a történetüket, vagy ha nem megy, akkor kitalálni egyet.
Persze nem kellett mindig tippelgetnem.
Kimentem vécére. Szűk volt a piszoár, szorosan egymás mellett álltunk egy fazonnal. Válaszfal nem volt.
– Jó kis hely, mi? – közölte könnyed társalgási hangnemben. Miközben a farkát fogta.
– Szuper! – bólintottam. Miközben a farkamat fogtam.
És ilyen oldott, mondhatni bizalmas légkörben társalogtunk. Elmesélte, hogy miért vannak ott, megjegyzésemre, miszerint az egyik fazonnak már nem kell sok, közölte, hogy ő az ünnepelt és lehet, hogy nem kell neki, de tutira inni fog még. Sokat.
Aztán rázogattunk még egy kicsit, majd mindenki ment a dolgára.

Közben elkészült a hamburger is. Emberes adag volt, alig bírtam egyszerre kivinni a kettőt.
Nejnek elkerekedett a szeme.
– Ezt meg kell enni?
– Csak ha éhes vagy – vittem be a kegyelemdöfést. Ugyanis egész úton azt hajtogatta, mennyire éhes.

Na most, hosszú együttes pályafutásunk van Nejjel, kezdve a bohó egyetemi évekkel. Láttam már őt többször is öntudatlan állapotban, de olyan még nem volt, hogy egy étel üsse ki. Márpedig most ez történt. A tányér utolsó negyedénél már láttam, hogy nem igazán kell neki, de a Szabó-vér dolgozott benne, miszerint kaját nem hagyunk ott. Elmentem egy adag sörért, jól el is húzódott, mert sokan álltak sorban a söntésnél. Mire visszaértem, Nejt már kataton állapotban találtam. Nem bírt ülni, gúvadt szemmel állt az asztal mellett és a semmibe meredt. Az est maradék részében nagyjából ez volt az összes kommunikációja.

Időközben kitört a német-svéd meccs. Sörözgettem, néztem, időnként megkérdeztem Nejt, hogy van. Mindig az a válasz jött, hogy most halok meg. Végül a meccs 92. percében mondtam azt, hogy oké, akkor most menjünk, itt már úgysem történik semmi. A svédek lenyelik a labdát, a németek meg tíz emberrel tehetetlenek lesznek.
Ha rám hallgatsz, ne velem tippeltesd meg a lottószámokat.

Nej végigszundikálta a buszon az utat, majd otthon sem vacakolt sokat, egyből ment aludni. Én még birtokba vettem a teraszt, bontottam egy üveg bort meg egy szivart. Hogy a szomszédok is érezzék, lakó állt a házhoz.

Ja, azt kérded, hogy mi lett a sörteszt eredménye? Nos, lehet, hogy kiábrándító lesz. Igazolva látom azt az elméletemet, miszerint a kézműves sörök mögött egy nagy parasztvakítás folyik. Mert lehet, hogy ínycsiklandozó ilyeneket látni a sörcsapon, hogy gyömbéres sör, meg málnás, meg meggyes, meg dinnyés, de ezek – szerintem – nem sörök. A málnásnál kis híján visszavittem és bevágtam a söntés mögé. Ez ugyanis tisztán málnaszörp volt. Annak mondjuk finom, meg én szeretem is a málnaszőrt, gyerekkoromban azon nőttem fel, de sörként eladni, piszok drágán, az nem korrekt. A végeredmény az lett, hogy finom a fekete, porter jellegű sörük, második helyezett lett az egyszerű világos sör, harmadik a szűretlen búza. A többi meg nem sör, hanem alkoholos üdítő. (Egyébként a listámból is látszik, hogy értenek hozzá. Ha nem állnak be a különcködős vonalba, akkor nagyon jó söröket tudnak csinálni. Csak hát ha az embereknek erre van igénye, meg ha a hely erről híres, akkor ezt nyomják.)

Reggel jó sokáig aludtunk. Nej nem igazán reggelizett, viszont a munkahelyre magával vitte az üveg kólát. Vakartam a fejemet, mert a hűtőben csak bor maradt. Mit fogok én inni, miközben rendbe rakom a bútorokat?
Végül megoldottam.

Dunakanyar-kör bringával 04/04

Velence – Budapest
2018.05.21; hétfő

Alig bírtam reggel kikászálódni a zsákomból. Nagyon jót aludtam. De vonzott a hagymás-sonkás rántotta, a sör, meg a kávé. Ezek a reggelik hiányozni fognak holnaptól. Meg ezek a kaják is.

Tőlünk nem messze laza kempingesek. Smart, két kerékpáros tartóval (kétszer akkora lett a kocsi tőle), a sátor előtt vízipipa. Így is lehet.

Összepakoltunk, nekiindultunk. Velence végénél ráfordultunk a 7-es útra.

– Ráfordulunk a 7-es útra? – értetlenkedett Nej.
– Rá.
– Az nem tilos?
– Úgy általában igen. De Velence és Érd között szabad. Legalábbis, ahol nincs kerékpárút.
– Nahát. Van, aki képes gondolkodni?

Természetesen viharos szembeszél. Ez a mostani túra mutatta meg teljes valójában, milyen alattomos dolog a szél. Ha megnézed, ez egy teljes, azaz 360 fokos kör volt. A szél pedig mindig szembe fújt.

Érdig nem történt semmi érdekes. Volt két emelkedő, de ezeket már ismertem. Utána viszont… jött megint az a tetű budai átvergődés. Utólag megnéztem a Merretekerjek oldalon, hogyan kellett volna. Ugyanis van egy szakasz, ahol akár akarom, akár nem, a határozott tiltás ellenére rá kell menni a 6-os útra. Ezzel kapcsolatban már leírtam a véleményem, ha a választási lehetőség szabálysértés vagy teleportálás, akkor marad az első. Nos, hivatalosan Érd Alsótól létezik egy nem táblázott, nem jelölt, kerékpárral is járható út, mely hatalmas tekergések árán, de átvisz a kritikus szakaszon. Oké. És aki nem helybéli, hogyan fogja megtalálni? Még egyszer: nem jelölt, nem táblázott.
Csepel felé le volt zárva a híd alatt átvezető kerékpárút. Úgy értem, hogy határozottan le volt zárva: ki volt táblázva, útlezárással el volt barikádozva és melléparkolt egy rendőrautó, benne ülő rendőrrel. Ezzel már nem lehetett tréfálni. Így már határozott ismerősként üdvözöltük újból a 6-os utat, melyre most a változatosság kedvéért a kifelé menő irányban hajtottunk fel. Isten látja lelkemet, nem én akartam erre jönni.
Komolyan mondom, teljesen meghatódva üdvözöltem Csepel kietlen külvárosát. Ronda is, büdös is, de innentől már otthon vagyok.

– Van egy jó kocsma Csepelen, keressük meg! – javasolta Nej.
– Csepelen? Miért ne, az olyan picike – helyeseltem.
– De már voltam ott Barnával. Tök jó hely.
– Oké. Hol van?
– Csepelen.

Aztán mentünk. Én elől, Nej hátul. Időnként belebubogott, hogy nem erre, meg nem arra és egyébként is rossz helyen vagyunk, de megmagyarázni nem tudta. Végül közöltem vele, hogy piszkosul nem érdekel a kocsmája, nem vagyok hajlandó egy fantom után rohangálni egy ismeretlen városrészben, különben is, 10 kilométerre vagyunk a házunktól.
– Oké – durcázott Nej – De akkor is álljunk meg valahol egy sörre. Hiányom van.
Úgy gondoltam, hogy a piacnál állunk meg. Ott csak nyitva lesz valami.
A keresett söröző a piactól kábé 200 méterre volt.
– Rizmájer!! – sikoltott fel Nej.
– Igen. És?
– Azt kerestük!
– Nem mondod?

DSC00823

Rizmajer. Izgalmasnak tűnő sörökkel. Nem is bírtunk megállni egynél. Istenem, legfeljebb egy kicsit becsiccsentve zárjuk a túrát.

És ahogy mondani szokták: minden jó, ha a vége jó.

IMG_20180521_125141

A megtett útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes túra útvonala:
Két dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 03/04

Tata – Velence
2018.05.20; vasárnap

Ahogy vártam, ritka vacak éjszakám volt. A fájdalmaim szerencsére estére elmúltak, de ez az éjszakai hangzavar túltett mindenen. Nem is húztuk sokáig reggel az időt, kajáltunk, pakoltunk, mentünk.

Illetve előtte kihasználtuk a váratlan ajándékot. A kemping recepcióján ugyanis volt a falon egy három dimenziós Magyarország térkép. Rögtön, már az első pillantásra levettem, hogy mekkora marhaságot terveztem. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy elindulunk Tatabánya felé, de rögtön a város elején elmegyünk jobbra, Környe felé, onnan irány Csákvár, előtte egy 20 kilométeres kerülő a gánti Bauxit Tanösvényhez, majd Lovasberényen és Nadapon keresztül érkezünk Velencére. Nos, ez az útvonal megmászta volna mind a Vértes, mind a Velencei-hegység csúcsait. És habár ilyesmivel nem lehet ijesztgetni azokat, akik már áttekertek a Dobogókőn, de ahogy a szólás is mondja, nicht ugribugri, langsam spazieren.
Gyorsan átterveztem az útvonalat. Legalábbis fejben. Hogy hogyan lesz Tatabánya után, ahol elméletileg csak az 1-es út van? Majd meglátjuk, ha eljutunk odáig.

Eljutottunk. Megláttuk.

Tatabányáig minden oké volt. Jó minőségű, főúttól távoleső, hangulatos kerékpárút.
– Bárcsak ilyen lenne végig! – sóhajtott Nej.
Aztán felébredt. Tatabánya ugyanis nem csak ótvar bringás szemmel, de egészen nonszensz is. Az 1-es útra ugyanis nem lehet felmenni, de dél felé meg nincs más kiút. Azt néztem, hogy ha valahogy el tudnánk jutni Szárligetre, az már jó lenne, mert onnan vidéki, sokadrangú utakon át tudnánk evickélni a 811-es útra, ott meg már jó helyen vagyunk. De hogyan jutunk el odáig?
Az egyik kereszteződésben elkaptam egy középkorú, szemmel láthatóan helyi hölgyet, aki szintén bringázott.
– Jó napot kívánok. El tudunk jutni ezen az úton Újbarokig?
– Kizárt.
– Tényleg? Hiszen errefelé van.
– Az 1-esen nem lehet kerékpározni. Más meg nincs. Talán ha elmennek Vértessomlyó-Csákvár felé.
– Keresztül a Vértesen? Óriási kerülő ám.
– Hát, ez van.
– Biztosan nincs más?
– Várjon, talán van. Végigmennek ezen az úton, átmennek az 1-es feletti hídon, mennek a főúttal párhuzamosan, majd visszajönnek az 1-esre, ott tolják vagy 100 métert a kerékpárt és utána lekanyarodnak Szárliget felé.
– Köszönöm, ez jó lesz.

Eszem ágában sem volt tolni a bringát. Tekertem én már úgy Egerbe, hogy Kerecsendig a 3-as főúton mentem. Ezt az egész egyszámjegyű utakra vonatkozó ész nélküli tiltást marhaságnak tartom. Ahol van mellette párhuzamos sztráda, ott az viszi el a forgalom 80%-át, nem sok vizet zavar már a kerékpáros. (A sebességszabályozás meg ugye olyan, mint minden más úton.) Ha emellé az is társul, hogy _nincs_ alternatív kerékpáros lehetőség, neadjisten kerékpárút, akkor bekaphatják. Amíg nem találják fel a teleportálást, addig rá fogok menni kerékpárral.

Mint kiderült, még ennyire sem kellett rebellisnek lennem. Valakinek van a környéken józan esze is, mert a szárligeti elágazóig nincs tiltva a kerékpáros forgalom az 1-esen, csak utána.

Száron okos emberek laknak. Ahogy beértünk a faluba, rögtön előttünk termett egy meredek emelkedő, a tetején kocsmával.
– Ehegy söhört khérek! – estem be az ajtón.

IMG_20180520_121807

A fenti képen két érdekes dolog van:
– Az első a ház. Nem akármilyen ház ez, ha nem ismered fel egyből, szégyeld magad. (A következő kép segít.)
– A másik, hogy ez az ing, a kedvenc ingem, hat hónappal ezelőtt még pont passzentos volt. Most már csak bringázáshoz veszem fel, mert ott előny, ha nagy és laza a felső ruházat.

IMG_20180520_121854

Az a jó a teljesen ismeretlen terepen való bringázásban, hogy nem lehet eltunyulni. Teljesen váratlanul kerülnek az ember elé izgalmas körülállások. Alcsútdoboz után például minden előzetes figyelmeztetés nélkül állt elénk egy akkora domb, hogy csak néztünk. Aztán Vértesacsán visszakaptuk egy gigantikus lejtő formájában.

Lovasberénybe nem mentünk be. A falu előtt van egy murvásnak jelzett földút, pár száz méter csak, de jó nagy kerülőt levágva tesz rá a verebi útra. Rámentünk. Mi bajunk lehet?

DSC00811

Aztán az egyik kanyar után váratlan tehenek. Vagy ötven. Mindenki meglepődött, ők is. Nagyon lassú mozdulattal bekapcsoltam a goprót. Szótlanul követték a fejükkel, ahogy lábujjhegyen eltipegtem előttük. Nyilván ekkor mondott csődöt megint a kamera. (Bekapcsoláskor nem kamera módban indult, hanem fényképezőgép módban. Én meg a fejem tetején nem látom, mi van, pittyenni meg ugyanannyit pittyen mindkét módban. Csak a felvétel leállításakor van különbség. De akkor már hiába káromkodok.)

Aztán azon az úton, mely megkerüli a Velencei-hegységet – és itt a kulcsszó az, hogy megkerüli, azaz nem megy fel rá – nos ezen az úton az egyik kanyar után szembetalálkoztunk egy akkora emelkedővel, hogy első meglepetésemben csókolommal köszöntem neki. De valahogy átvergődtünk rajta, utána pedig már csak gurulás a tópartig.

A velencei kempingben nem volt könnyű jó szálláshelyet találnunk. Szabad padok egyáltalán nincsenek. Így végül a közösségi konyha közelében tanyáztunk le, bevállalva, hogy viszonylag közel leszünk mind a két kocsmához. Nos, a közösségi konyhát kisajátította a személyzet, de mire ez kiderült, már állt a sátor. Rizikóztunk. Bejött. Csendes, nyugodt éjszakát fogtunk ki. Végre akkorát aludtam, amekkorát csak ágyban tudok.

A mellettünk lévő kocsmában folyamatosan ment a zene. Egy zenekar szakmányban gyalázta a nagyobbnál nagyobb bandákat. Egyforma szving ritmusban nyomtak Rolling Stones, Guns&Roses, Ramones és Midnight Oil számokat, de úgy, hogy adott esetben akár egy percig is eltartott, mire ráismertünk.
A szomszédban valami bringaverseny eredményhirdetése zajlott. Nagy cinikus dög az Univerzum, direkt úgy intézte, hogy közben a stílusgyilkos zenekar a ‘Nem Kaphatsz Meg Mindent, Amit Akarsz’ című Stones számot játszotta.

Kajáltunk itt is egy nagyot (plusz sör), aztán sétáltunk, én ettem még egy lángost (plusz sör), majd előjött az ‘És most?’ szindróma.

Tipikus sátras-túrázos jelenségről van szó. Akár gyalog-, akár kajak-, akár bringatúráról van szó, mindegyik úgy néz ki, hogy van egy napi útiterv. Ha az megvan, akkor az ember letelepszik, felveri a sátrat, eszik valamit… és… és utána mi van? Amikor meséltem Attilának, hogy szoktam télen egyedül túrázni, akkor rögtön furán nézett rám.
– Józsi, mikor kezdesz sátrat állítani?
– Hát, olyan fél öt körül.
– És utána?
– Berendezem.
– És utána?
– Főzök egy teát. Elszívok egy szivart.
– És utána?
– Háát, izé. Bebújok a hálózsákba és nézem a sátor tetejét.
Ez az ‘És most?’ szindróma. Faházban, apartmanban vannak székek, van asztal, lehet olvasgatni, blogolni, van ágy, el lehet terülni, ki lehet ülni teraszra, ház elé nézelődni, ezer módon el lehet tölteni kellemesen az időt. Sátorban csak egy dolgot lehet tenni: keresni egy közeli kocsmát és elüldögélni sötétedésig.

Így indult a mai este is. Éppen azon elmélkedtem, hogy kellene tolni egy második vacsorát, amikor először csak viccként, később egyre komolyabban előjött, hogy ugyan, bringázzuk már körbe a tavat. Itt vannak a kerékpárok, leszerszámozva, itt van a tó, itt vagyunk mi is, kombináljuk össze. – Meg itt van 72 kilométer bringázás a lábunkban – jegyeztem meg halkan, de kezdett nekem is tetszeni az ötlet. Egy ilyen kör után még egy harmadik vacsora is belefér.

Elmentünk. Engem rögtön az elején felpiszkált egy tizensok fős kerékpároscsoport, úgy vezettem le az idegességemet, hogy nekiálltam sprintelni, persze ésszel, a gyalogos/kerékpáros tömegben nyilván nem erőszakoskodtam. A vége kereken 80 perc lett, ami nem rossz eredmény, különösen túrabringával, egy fárasztó nap után.

Letettem a kerékpárt, telepakoltam a zsebeimet pénzzel, szivarral és mentem a kocsmába.
– Mit kér?
– Egy korsó sört.
– Máris adom. Ennyimegannyi lesz.
– Készpénzben csak húszezresem van. Hogyan jobb magának: pénzben, vagy bankkártyával?
– Tekintve, hogy valójában már be vagyunk zárva, pénzben.
– Be vannak zárva?
– Igen.
– Tudja, a feleségem azért rója bringával a köröket a tó körül, hogy még beleférjen a napjába egy tornyos hamburger.
– Hát, akkor ezt elszúrta – nevetett fel – Egész nap nem volt hamburgerünk.
– Ha ezt tudta volna – csóváltam meg a fejem – De várjon egy kicsit, akkor még kérek három doboz sört.

Aztán még elbeszélgettünk erről-arról, természetesen szóba jött a kemping-túrázók-bebaszósok háromszög is, ő nyilván a másik oldalról látta a dolgokat, hiszen a bulizósok kiszolgálásából él, de vigyorogva beszéltük végig, senki nem bántotta a másikat. Utána viszont megjegyezte, hogy reggel hattól nyitva vannak és adnak reggelit is.
Majdnem homlokon csókoltam.
Ugyanis az összes kajánk a még Tatabányán vásárolt húsz deka fornetti pogácsa volt és esélyünk sem volt másra. Így viszont megoldódott a reggeli, a pogácsákat meg el tudtuk rágcsálni este a sör mellé.

Ez is történt. Hamarosan befutott Nej, a hambuci köddéválása szemmel láthatóan érzékenyen érintette, de a sör láttán megnyugodott.

A megtett útvonalak:
Tata – Velence (2D)
Tata – Velence (3D)
A Velencei tó körbe (2D)
A Velencei tó körbe (3D)

Dunakanyar-kör bringával 02/04

Esztergom – Tata
2018.05.19; szombat

Nem aludtam jól. Már amikor egyáltalán aludtam. A nyakam, a bordáim rendesen fájtak, minden megforduláskor felébresztett a fájdalom. Este még mellénk költözött egy hármas sátortábor, gyerekekkel, hajnalig zajongó szülőkkel, az se tett jót az alvásnak.

Aztán a reggeli tanulságos volt.

IMG_20180519_075025

Nézd meg alaposan a fényképet. A reggelim így nézett ki: két tönkölykocka, egy májkrém, egy sör és egy dobozos kávé. Nem egy nagy durranás, igazából jól sem lehet vele lakni.

kaja

Majd amikor beírtam a Myfitnesspal alkalmazásba, kiderült, hogy 1400 kcal. Csak viszonyításképpen, ez több, mint Nej egész napi adagja (1350 kcal) és majdnem annyi, mint az én egész napi adagom (1720 kcal). Ez a csutvasz reggeli. Mely térfogatra csutvasz ugyan, de energiában brutális. És aki nem méri, aki nem matekoz, az minden további nélkül eszik ilyeneket, anélkül, hogy tudná, mitől hízik. Ja nem, nyilván a rossz genetikától.

Mára pihenőnapot terveztem. Már amennyire tervezésnek lehet nevezni a saccolgatást: ugyanis egyik útvonaltervezőt sem tudtam rávenni, hogy bármelyik távon azon a vonalon tervezzen, ahol menni gondoltuk, rajzolgatni meg nem akartam, szóval maradt a becslés. Ez alapján olyan 50-60 kilométer adódott mára, kábé annyi is lett. (49) Pont jó volt így, a tegnapi erős nap után ránkfért egy kis lazítás. (Mindenesetre jó érzékkel döntöttem a Duna partján haladó út mellett. Semmi faxni, semmi emelkedő. Az eredeti terv szerinti út – Dorog, Bajna, Vértestolna – simán átment volna a Gerecsén és mint utólag kiderült, a Gerecse nem is olyan kicsi hegység.)

Idióta viszont volt elég így is útközben. Egyszerűen vannak olyan agyonfrusztrált agresszív barmok, akik már attól üvöltenek, hogy létezünk. Neszmély előtt lementem balra egy mellékútra, megnézni, hogy nem indul-e onnan bringaút. Nem indult, visszajöttem. Szemből ugyan jött egy autó, de bőven messze volt, biztos vagyok benne, hogy fékeznie sem kellett. Erre a sofőr rátenyerelt a dudára és vadul integetett.
Nejre a tatai kemping területén belül ordított rá egy sofőr, kihajolva az autóból, mert szerinte lassan sétált át az úton. Egy kempingben.

IMG_20180519_113529

Ezt a fotót pedig a lányomnak készítettük. Hogy odaát, abban a fene nagy messzeségben is érezze a törődést. Hogy jártunk ott, ahol a kedvenc borát gyártják.

A lovak kikötve, amíg megfáradt lovasaik sörüket kortyolgatják.

DSC00792

Mindkettőnk számára váratlanul hamar értünk be Tatára. A kemping egyből meglett, bár zavaró volt, hogy az Öreg-tó túloldalán volt egy nagy sátortábor, de nem dőltünk be neki. Ott ugyanis lőttek.

DSC00794

Feltoltuk a sátrat egy nyugodt sarokba, óriási tölgyek alá. A kulcs az volt, hogy itt találtunk magunknak szabad asztalt is, ami az egysátoros felállásnál kincset ér.

– Tök jó lenne megint egy olyan egészségtelen fesztivál, mint tegnap Esztergomban! – néztem körül.

Lett. Igaz, ide már nem mentünk be, mert fizetős volt. De így legalább nem lőtték ki a szemünket. Viszont a tó partján folyamatosan pörögtek a harci dobok, durrogtak a puskák. Nagyon gyapálhatták egymást odabent a törökök, a magyarok és a vendégek.

A helyzet pikantériája az volt, hogy mindketten most voltunk először Tatán. Nem tudtunk semmit sem a városról, sem az Öreg-tóról. Idekeveredni is csak úgy keveredtünk, hogy útbaesett és volt kemping. Ehhez képest szemünk-szánk elállt, hogy mennyire jó hely ez. Nej először lekicsinylette a tavat, de amikor megjelent az Ajtony II rendszeres körforgalomban közlekedő óceánjáró, visszavonta.
A tó partja mindenféle fesztivál nélkül is tele volt pakolva evős/ivós helyekkel, határozottan kellemes volt a korzón sétálni, sőt, a végén sörkert is lett.
Kifejezetten tájjelegű.
Aki ismer, az tudja, amikor azt mondom, hogy tájjelleg, akkor már egy kicsit huncutul bazsalyog a szemem. Azaz ilyenkor olyasmi helyre gondolok, ahol megpróbálnak a hely nem túl kellemes adottságaiból előnyt kovácsolni és az egésznek végül lesz egy diszkrét bája. Itt konkrétan egy 70-es évekből megragadt játszóteret építettek körbe kivénhedt strandszékekkel, raklapbútorokkal, a büfé két roncs lakókocsi, a klotyi pedig toitoi. Igazi romkocsma, a szó valódi értelmében. (Nem keverendő össze a pesti mű-romkocsmákkal.)
A hosszú gyalogtúra és a megerőltető előebéd után itt ülepedtünk le.

A képen egy segg látható.

DSC00803

Mutatom.

DSC00801

Hazafelé még kedvem támadt egy lángosra, így kerültünk egyet. Ott kapott el minket egy váratlan vihar. A büfés gondosan _fel_tekerte az ernyőt, nehogy valami baja legyen. Az alámenekült vendégek meg csak néztek bambán.
Szerencsére csak a vihar szele érte el a partot.

Valami apró kis boltot még sikerült elkapnunk, vettünk valami vészreggelit holnapra. Hogy utána mi lesz… majd csak lesz valahogy.

Mire visszaértünk a kempingbe, kellemetlen meglepetés ért. Odanőtt mellénk, kábé 50 méterre egy lakodalmas sátor. Oké, hogy ez nem tartozott közvetlenül a kempinghez, gyakorlatilag a kemping melletti étterem hátsó udvara volt, de a sátor továbbra is fenyegetően uralta a tájat, a rengeteg somolygó öltönyös ember meg előrevetítette, miszerint ne számítsunk nyugodt éjszakára.
Megint.

És ez még csak a kezdet volt. Ücsörögtünk az asztalunknál, éppen szétpakoltuk az elektronikát (töltöttük a töltenivalókat powerbank-ről), amikor leszakadt az ég. Gyorsan átcuccoltunk a közösségi tető alá… ahol hirtelen, utánunk úgy egy perc múlva, megjelent egy ritka bunkó társaság. Az, hogy ordibáltak, az, hogy közben pálinkát vedeltek, az nem zavart, nekem is vannak ilyen haverjaim. De amikor összerakták a technikát és a felharsanó mulatós zenére kezdték verni az asztalt, gyorsan leléptünk. Szerencsére pont elállt az eső.

Furcsa dolog ez a technikai fejlődés. Nem vagyok ellene, sőt, tulajdonképpen ebből élek, de időnként kifejezetten taszító, hogy az emberek viselkedése nem fejlődik ezzel összemérhető módon. Mint például most is. Ez a közösségi hely távol volt mindentől, egyedül egy tűzrakó hely volt mellette. Erre kihoztak egy mobiltelefont, rádugták egy powerbank-re, rákapcsoltak egy JBL kockát és már lehetett is teljes hangerővel üvöltetni a szart. 500 méteres körzetben őrületbe kergetni a többi vendéget.
De ezzel még nem volt vége. Nem messze volt még egy hasonló közösségi tető, az alá is befészkelte magát egy másik társaság. Ők valamivel visszafogottabbak voltak, náluk Neoton ordított. Mert a fene tudja miért, de az emberek akkor érzik jól magukat a természetben, ha közben a kedvenc zenéjük nyom el minden hangot.

Ez az egész felvet egy kérdést. Jó-e, ha egy kemping hangulatos közösségi helyeket alakít ki? Nos, nem biztos. Az ilyen helyek úgy vonzzák a primitív tuskókat, mint fény a molylepkét. Ezek a kempingekbe járnak bebaszós bulikat tartani, mert ott – szerintük – nincsenek civilizációs korlátok. Jelen esetben a személyzet egy hatvan körüli néni volt, aki este nyolckor hazament, tőle nem kellett tartaniuk. A többi vendég meg az esküvőre jött, azaz ők is hajnalig ordibáltak. Mi, a kisebbség, akik a kempingbe sátorozni, neadjisten pihenni, kikapcsolódni járunk, mi konkrétan le lettünk szarva.
Jut eszembe, ne is beszéljünk arról, hogyan nézett ki másnap a vécé.
Hajnali négykor kikukucskáltam. Az étterem hátsó udvarában vagy tíz makacs, cefettül részeg atyafi óbégatott, a két közösségi hely közül az egyikben még vad élet zajlott. Hajnali négykor.
Hozzáteszem, a kemping egyébként tök jó lett volna, de ennyi bunkót régen láttam egy helyen. (Kicsit előreszaladok: vasárnap este a velencei kempingben szálltunk meg és halálosan nyugodt éjszakánk volt, dacára annak, hogy elméletileg ez is egy bulizós éjszaka lehetett volna. Itt ugyanis semmilyen közösségi hely sincs, egyedül a két kocsma asztalainál alakulhatnak ki gócpontok, de hát nem ide kell sátrat verni.)

Életkép.

Délután egy huszonéves lány sétált a kempingben, két csöppség kiséretében. Meglátták a menyasszonyi autót.
– Nocsak, egy esküvő – jegyezte meg a lány.
– Neked lesz férjed? – fordult az egyik csöppséghez.
– Lesz! – vágta rá a pici szöszke golddigger.
– És minek az neked?
– Gyereket szeretnék!

Több kérdés nem volt.

A megtett út:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 01/04

Mielőtt bármit is írnék, mutatom az útvonalat.

dunakanyar

Nos, ez volt a pálya.

Előkészületek

Voltak. Csőstöl. Csak nem mind ehhez a túrához.
Az történt, hogy miközben még ezt a kalandot terveztem, begyorsult a következőnek a szervezése, majd váratlanul egy nagyon sokára tervezett kaland szervezésébe is bele kellett vágnom, mert olyan volt az időzítés, hogy messzire előre kellett intézkednem. És ez mind az indulás előtti estére koncentrálódott, amikor úgy egyébként darts Premier League döntő is volt, melyet úgy akartam nézni, hogy bor/szivar és semmi más. Aztán alig láttam belőle valamit. Meg az ágyból is… pedig sejthettem, hogy a kempingekben sem lesz sok alvás. Nem is lett.

Budapest – Esztergom
2018.05.18; péntek

– Ez milyen nadrág rajtad? – kérdezte Nej – Még nem láttam.
– Tegnap vettem, direkt bringatúrákhoz.
– Tök jó.
– Vadásznadrág.
– Van vadász rövidnadrág?
– Van. Azt írták rá, hogy apróvadra.
– Akkor a hosszúnadrág a nagyvadakhoz kell?
– Tuti.

Pontosan indultunk. A mai terv nagyjából 70 kilométer, a fele Pesten, jól ismert terepen. Az első sörvételező hely a Római-part. Aztán utána… Dobogókő. Ami még üres bringával sem könnyű, nemhogy egy ilyen fullra pakolttal.

Már a külvárosban megjöttek a – nem várt – kalandok. Az Illatos úton begörcsölt a talpam. Csak néztem hülyén. Még nem is mentünk semmit. Mi lesz itt a végén?
A Külső Mester utcában meg kis híján ottmaradtam. Egy fa lombja ránő a bringaútként használt járdára, én meg nagy lendülettel mentem bele. Nem kellett volna. Óriási ütést kaptam a fejemre egy keresztbenőtt vaskos faágtól.

Ezt az ütést kapta helyettem a sisakom.

DSC_5208

Mondanom sem kell, a kamera is szanaszét repült. Nem estem el, megálltam, mint a tehén, amikor a tagló után még elgondolkodik egy kicsit, mi is volt ez. A fejem nem fájt, azt megvédte a sisak, de a nyakam és a gerincem annál inkább. Aztán ahogy a gerincfájás csillapodott, észrevettem, hogy a bordáim is fájnak, úgy, mint egy átlagos bukás után. Jól indult a túra.

Ahogy csillapodott a szédülés és kiderült, hogy nagy bajom azért nincs, mentünk tovább. De az összes lombos fa alá behúzott nyakkal mentem innentől.

Azt tudtuk, hogy erős lesz a szél, de azt, hogy az egészet szemből kapjuk, azt nem. Ha megnézed a térképet, láthatod, hogy mentünk északnak, nyugatnak, észak-nyugatnak, de hiába, a szelet nem sikerült kicseleznünk.

Jól esett a sör a Római-parton.

IMG_20180518_113141

Használjuk ki a pihenést és essen pár szó a felszerelésről.

DSC00784

Azért térek ki ezekre külön, mert rengeteget vacilláltam, aztán gyakorlatilag látatlanban rendeltem meg mindent, ennek ellenére tökéletes választás lett. Pont illett a páros túrázásunkhoz.
Láthatod, hogy az én csomagom nagyobb. Ez így is van rendjén, a saját cuccom mellett én viszem a közöseket is. Nej már csak a saját holmijait szállítja. A gond ezzel az volt, hogy 2015-ben, amikor elkezdtem kerékpártúrákban gondolkodni, nem igazán találtam jó táskát ebben a méretben. Végül emellett a Vaude Karakorum szett mellett tettem le a voksomat. Pedig akkoriban Magyarországon még nem lehetett kapni, Németországból rendeltem meg, 45e körüli összegért. Mondjuk úgy, hogy szívtam a fogam. Ennyiért már bringát is lehet venni.
Viszont az is látszott, hogy Nej bringájára nem kell ekkora masszív szett. Mivel a Wizzair táskák kapcsán jók a tapasztalataink a Himalaya termékeivel, szétnéztünk… és találtunk is egyet. A másik táska árának töredékéért. Egy kicsit azért aggódtam, nehogy híg legyen az olcsó hús leve, de nem lett az. Ugyan nem olyan könnyű a le/felszerelése, mint a másiké, de nem is bonyolult. És ez is pont megfelelően pakolható.

Ja, eddig nem mondtam. Ez a túra volt az éles tesztje a kerékpártúra felszerelésünknek. Ezen a túrán terveztük, hogy végigjegyzeteljük, mi mindenen kell majd változtatnunk.
Nos, semmin. Elsőre jó lett minden. Ilyen is van.

Kipihentük magunkat. Nagy elánnal indultunk neki Dobogókőnek. Az is csak egy hegy, márpedig minden hegynek van teteje. Csak idő kell, meg akarat és fent is leszünk.
Így utólag azt mondom, nem is lett volna ezzel semmi baj. Azért mászkáltunk már Nejjel erősen szintes terepen (Horvátországban, illetve a Balaton-felvidéken), nem haltunk bele. Ami a végén kicsinált minket, az a viharos szembeszél volt. Nem, nem az emelkedőn, hiszen a légellenállás a sebesség négyzetével arányos, azaz ha lassan megy a bringa, akkor nem igazán zavarja a szél, szóval nem, nem a kaptatón tett tönkre a szél, hanem odáig. Amikor elérkeztünk Pilisszentkeresztig, ahonnan kezd igazán bevadulni a terep, akkor már közel 50, erősen szembeszeles kilométer szedte ki az erőnket. A szembeszél nem csak azért szenyó, mert erősebben kell tolni, hanem azért is, mert nincs pihenő: a lejtőkön lefelé is tekerni kell. Amikor már a kaptatókon erőlködtünk, olyan izmaim is begörcsöltek a lábamon, melyekről eddig nem is tudtam. Amikor megálltam, képtelen voltam leszállni a bringáról, mert nem bírtam átvetni a lábamat a táska mellett.

De tényleg igaz, hogy minden hegynek van teteje, ennek is volt. Ne tudd meg, mennyire örültem, amikor feltűnt az elágazás a túraGPS képernyőjén.
Innen már csak egy viharos nagy száguldás volt Esztergom.

– A lejtőkön vigyázz! – intettem Nejt induláskor – Sok a cucc, nem fog annyira a fék.

Aztán csak nem bírtam magammal, megeresztettem a sárkányt lefelé, amennyire csak tudtam. Oké, hogy nem olyan hatékony a fék, de nem is kellett használnom.

A városban kifogtuk a délutáni, sőt, a négynapos hétvége előtti délutáni csúcsot, ráadásul pont a bevásárlóközpontok felől mentünk be, jó kis ügyességi feladat volt, hol a járdán, hol az autók között.

A megtett út:
Két dimenzióban.
– Három dimenzióban: Római-part, illetve Dobogókő. (Igen, az idióta sportóra lestoppolta a mérést pihenés közben.)

Kemping. Sátor.

– Éhes vagyok – közölte Nej – Meg tudnék enni egy lovat.
– Menjünk be a városba. Csak lesz valami utcai kaja.

Lett. Valami fesztivál ürügyén a Prímás szigettel szemben az egész korzó tele volt zsúfolva kajás sátorral. Annyi zsíros, egészségtelen dolgot ehettünk, amennyit csak akartunk. A keret is megvolt rá, Dobogókő jól fizetett kalóriában.

Ez itt konkrétan hagymás csülökkel rakott tócsni.

DSC00790

Mely után még toltunk réteseket is.

– Tudod mi lenne az igazi? – vetettem fel – Ha találnánk valahol egy sörkertet, ahol leülepedhetnénk. Sör, szivar, e kettő kell nekem.

Lett. A strand mellett találtunk sörkertet is. Sötétedésig elvoltunk.

Órateszt

Naná, hogy meg kellett hajtanom. Tegnap még csak bóklásztam a környéken, de aztán este behangoltam mindent, ma meg elővettem a legkeményebb edzőterepemet: Pestlőrinc – Rákoskert – Ecser – Maglód – Gyömrő – Üllő – Vecsés – Gyál – Pestlőrinc. 51,76 kilométer, 170 méter szint. Ha jól csinálom, akkor egyetlen hatalmas rohanás. Ha jól csinálom, akkor a bejárati ajtón már csak fókamászásban tudok betekeregni.

Azt hiszem, elégedett lehetek. Az új órát egy brutális rekorddal avattam fel. 2 óra 3 perc. Azaz majdnem két órán belül. 25 km/h feletti átlag. Úgy, hogy öt sorompóból háromnál elkaptam a vonatot. A régi rekordra nagyjából húsz percet vertem rá. A négy éves rekordra. Amikor 8 kilóval voltam könnyebb. Meg négy évvel fiatalabb.

Mondjuk, megdolgoztam érte. Az óra az 1-5 Aerobic TE skálán simán hozzámvágta a ‘tenagyonbarom, hagyod azonnal abba!’ jelentésű 5-ös értéket. Piszkosul kíváncsi vagyok, lesz-e holnap izomlázam. Az óra szerint 74 percet töltöttem az anaerob zónában (max 45 percet lehetne), ehhez képest végig rendesen kaptam levegőt. Vagy a zóna határa rossz, vagy én. Amikor megérkeztem és leállítottam a rögzítést, azt mondta, hogy ebből a bringázásból 72 óra kell, hogy regenerálódjak. (Majd fél óra múlva rámszólt, hogy túl régóta ülök, álljak fel és sétáljak. Mert el vagyok punnyadva. Ez volt az utolsó akciója a lépésszámlálónak. Kinyírtam.)

Még valami. Senkinek nem kell aggódnia, nem gyilkolom magamat. A Garmin van eltévedve. Csak azt látja, hogy 53 éves férfi, 180 centi magas, 108 kiló. Úristen, 33 feletti BMI! Óvatosan a mozgással, haver! Emiatt sikoltozik annyit. A valóság az, hogy én egy eléggé izmos pacák vagyok, olyan medve típus, a testzsír-százalékból számolt ideális súlyomhoz 29,5-es BMI tartozik. Ennyit a testtömeg indexről.

Az útvonal 3D animációban:
Relive

Itt pedig azt láthatja, aki érdeklődik, akár az óra, akár a Garmin világa iránt, hogy milyen elemzéseket ad a Connect:
Garmin Connect, a gyömrői pályán

Az óra pedig nemcsak jó, de maximálisan hozza a geek faktort is. Még csak a szélfogóban toltam be a bringát, de már pittyent az óra (feltolta az adatokat a mobiltelefonon keresztül a Garmin felhőbe), aztán pittyent a mobil (az Endomondo beszinkronizálta magához az adatokat, majd emailben értesített, micsoda rekord született), utána megint pittyent a mobil, mert a Relive észrevette, hogy van új track az Endomondón és szeretne belőle 3D videót gyártani. Mire letettem a bringát és ledobtam a cipőt, már minden el volt rendezve mind a gépen, mind a felhőkben. Nekem már csak nézegetnem kellett.

3D

A kajakos fórumon dobták be a linket, rögtön ki is próbáltam.

Arról van szó, hogy különböző tracker programok – Strava, Garmin, Polar, Endomondo – által rögzített útvonalat egy felhős alkalmazás megjelenít 3D-ben. Alaphelyzetben vannak megkötések, de azért használható. A legdurvább megkötés az, hogy csak a legutolsó track-ből készít videót, így a balaton-felvidéki bringázást már buktam. (Klubtagságival megkötések nincsenek, de az havi 11 dollár.)

A kerékpáros edzőterepeimből adtam oda neki kettőt:

Balaton-felvidék 08/07

A rengeteg kerékpározásban az is jó, hogy közben van idő mindenfélén gondolkodni. A balaton-felvidéki túrákon például azon, hogy miért nem vagyok elégedett a házivideóimmal. Az biztos, hogy nagy előrelépés volt, amikor limitáltam a videók hosszát. Rákényszerítettem magamat, hogy válogassak, ne törekedjek arra, hogy minden belekerüljön a filmbe: legyen egy koncepció, egy visszaadandó hangulat. A szűk idő miatt sokat fejlődtem vágásban is. Szóval minden szép, minden jó… csak éppen a videók valahogy mégsem lettek annyira ütősek. Olyanok lettek, mint valami rosszul sikerült videóklip.

Arra jutottam, hogy túllőttem a célon az időkorlátozással. Ember, Magyarósi Csaba a semmiről is képes 12 perces videót készíteni, Cobranco meg egy nyolcnapos túráról simán összerak nyolc darab, egyenként kétórás filmet. Azaz enyhíteni kell a korláton, de nagyon oda kell figyelnem, hogy mitől lesz hosszabb. Mert ha nem szórakoztató, akkor tökmindegy, hogy 3 perc, vagy egy óra, csak időpocsékolás lesz megnézni.

Viszont vannak határok, melyeket nem akarok átlépni. Soha nem fogok vlogger kamerával (tudod, az a kihajtható nézőkés) mászkálni és folyton belebeszélni, miközben éppen bejárok egy várost, vagy éppen tekerek felfelé egy hegyen. Ezek – véleményem szerint – már elrontják az élményt. (Időnként már az is, hogy mászkálás közben feljegyzek egy éppen eszembe jutó frappáns szófordulatot a telefonomba.) Én írni szeretek, ahhoz értek, az elsődleges csatorna továbbra is a blog lesz, a videók csak kiegészítésként jöhetnek szóba.

Szóval a videó. Először is, ez most egy kísérleti darab. Elcsalingáztam a vágó szoftverben olyan menüpontok mögé, amerre még sohasem jártam. Megérte. Bizonyos dolgok, melyekkel azért hagytam fel, mert túl körülményesek voltak, a tavasszal frissített szoftverben már kényelmesek lettek. (Például a narráció, illetve a színek finomhangolása. Bár a gopro3 felvételei így sem igazán természethűek.) Az összes kamerát átállítottam full HD-re, a végeredmény is az. Ezzel frankón kimaxoltam a vágó gép teljesítményét, néha egyszerűen kifeküdt.

Mondjuk úgy, hogy nem igazán értem a vágószoftver (Cyberlink Powerdirector) logikáját. Van a gépben egy viszonylag erős GPU (Nvidia N560GTX), na jó, 4 évvel ezelőtt viszonylag erős volt, ennek ellenére a vágószoftver nem használja a rendereléshez. Szürke a GPU kiválasztó checkbox. Driver hekkeléssel meg lehet kerülni (miután feltelepült az Nvidia driver, három dll-t le kell cserélni egy pár évvel ezelőtti driver csomagból kibányászottra), ezután már nem szürke a doboz, csak éppen fagyogat a szoftver. A gyártó arra hivatkozik, hogy ha úgy érzik, hogy a processzor bikább, mint a GPU, akkor nem is engedik a GPU-t használni, ami azért elég érdekes koncepció. Különösen annak fényében, hogy például a lenti 20 perces videó renderelése egy órán keresztül tartott és egy csomószor jelent meg egy kis ablak, miszerint előrenderel a nagy rendereléshez. Ezeket a melókat nyugodtan ki lehetett volna adni az egyébként semmit nem csináló GPU-nak.

Na mindegy, legyen ez az én bajom. Ez pedig az én videóm.

Balaton-felvidék 07/07

Hazafelé
2017.08.12; szombat

Reggel hatkor ébredés. Biztos, ami biztos. Aztán a reggeli fürdés elmaradt. A szél továbbra is tombolt, a hőmérő pedig 17,7 fokot mutatott. Nem az a strandidő. Végül azt vettük észre, hogy fél kilenckor már készen voltunk. Ebben az volt a gáz, hogy a Madáritató tízkor nyitott, oda meg mindenképpen fel akartunk menni borokért. Persze előtte még volt egy kör. Nej tegnap délután felhívta őket, hogy lehet-e kártyával fizetni, amire az a válasz jött, hogy általában igen, de napok óta nem működik az eszköz és valószínűleg szombaton sem fog. Aha. Vadászhattunk automatára. Legközelebb Zánkán volt, szóval extra kirándulás. De még mindig nagyon fiatal volt az idő. Kínunkban kitaláltam, hogy autózzuk körbe a Káli-medencét. Fullra felpakolt autóval, hátsó világítás nélkül. Yolo.

A borboltban tettük, amit tennünk kellett.

Utána hátsó út, Balatonszőllős felől Füred, mert az szép, majd felkerestük Barnát, aki Arácson kúrálja magát. Meglehetős haladást érhetett el. Amikor rácsörögtünk, hogy jöjjön le a neki szánt csomagért, borospohárral a kezében sétált le a haverjával. 11-kor. Még nem reggeliztek. Átadtuk a szalámit és egy madaras bort, aztán húztunk haza.

Mi van még? Ja. Hogy miért melíroztattam be rózsaszínűre a hajamat. Mind a két gyerek egyből kiszúrta, na meg az utcán is furcsán néznek a népek. Nos, a körülmények fura összejátszása. Nemrégiben vettem egy új bringás sisakot, olyat, amelyre lehet kamerát is szerelni. Szép, égőpiros sisak. Belülről is. A szivacsbetét is. Mely szivacsbetét, ha átnedvesedik, elkezdi engedni a színét. Összeraktad? Napi 6-7 óra bringázás, jó sok szinttel, kánikulában – és már meg is jelentek a rózsaszínű csíkok a hajamban. Egyelőre ökörködök. A fiam haverja be is vette, amin azért meglepődtem: ezek szerint _tényleg_ kinézhető belőlem, hogy szabadjára engedem a mélyen magamban rejtőzködő feminin énemet. De már látom előre, hogy hamarosan megpróbálom kimosni. Mert minden jó véget ér egyszer.

A fényképalbum elérhetősége

Balaton-felvidék 06/07

Még magasabbra
2017.08.11; péntek

Mára már viharközeli időt jósolt a meteorológia (illetve tegnap este már be is köszönt egy viharocska), így erre a napra tettük a legrövidebb bringatúrát. Persze a rövidség nem minden: ma megyünk fel a legmagasabbra. A cél a Nivegy-völgy felső bejárata, Mencshely. De ezt sem csak úgy simán érjük el. Persze, felmehetnénk végig a völgyben, de inkább megcifrázzuk: Zánka után átmegyünk a hágón a Káli-medencébe, majd egyből ki is jövünk egy másik hágón, fellihegünk Monoszlóig, aztán még tovább.

A túra adatai:
Útvonal
– Távolság: 30 kilométer.
– Szint: 380 méter.

Zánka után volt némi félreértés. Nej lemaradt, aztán meglátta a hágót és nem volt biztos benne, hogy fel kell-e mennie rajta. Így megállt és várt. Arra, hogy felvegyem a telefonomat. Én meg, immár a hágó tetején, leraktam a bringát és visszamentem a kilátási pontig, hogy lássam, hol késik a Kedves. Majd amikor visszasétáltam a kerékpáromig és fel akartam hívni, akkor láttam, hogy volt vagy hat nem fogadott hívásom.
Rendeztük a sorainkat.

Monoszlóig nem is volt semmi baj. Utána… át is kereszteltük a helyet GonoszLóra. Láttam, hogy emelkedő jön, visszaváltottam, nagy lendület… és vesekő műtét. Az aszfaltozott útból a létező legdurvább, köves, sóderes, gödrös út lett. Olyan 10% körüli emelkedéssel. Egy ideig bíztam benne, hogy csak elfogy, mentem, lihegtem, rázkódtam, aztán azt mondtam, hogy kösz. Innentől gyalogtúra.
Ezek voltak Nej percei. Az ő bringája ugyanis bírta a terepet. Először csak utolért, majd azt követően ő kezdte el magyarázni, hogy hol fog bevárni. Kaján vigyorral az arcán.

DSC00484

DSC00485

A táj egyébként gyönyörű volt. Ez a szakasz, Monoszló és Balatoncsicsó között, már a Nívegy-völgyhöz tartozik, láthatóan rengeteg is a szőlő.
Na meg a parlagfű. Bárhol. Mintha valami íratlan megegyezés lenne, hogy a földek határait parlagfűvel kell jelezni. Akkora erdők vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Simán akadtak két méter körüli példányok is. Nej, ha nem is látott, de a tüsszögéseimből pontosan tudta, merre járok.

A durva terep kábé másfél kilométerig tartott, utána újra aszfaltot tapodtak a kerekek. (Ja, csak szólok, hogy ez jelzett kerékpárút, része az úgynevezett panoráma útnak. A földúton láttunk is egy elágazást, ahol Városlőd volt kitáblázva. Azért ezen nem kicsit röhögtem. Ha te is akarsz, akkor nézd meg térképen.)

Hamarosan begurultunk Balatoncsicsóra. Elmeséltem Nejnek, hogy amikor gyerekként gyalogtúráztunk, itt is megaludtunk, a helyiek pedig kihívtak minket egy focimeccsre. Azaz 11 évesen én már fociztam nagypályán egy bizonyos válogatottban, és az eset jelentőségét csak minimálisan csökkenti, hogy a focipályán több volt a kecskeszar, mint a fű.

Végül a nagy mumus emelkedő. A völgy kijárata, Óbudavár, több okból is érdekes falu. Nekem ehhez a kaptatóhoz kapcsolódik minden idők kerékpáros sebességrekordja, 74 km/h. Azaz nem kicsi emelkedő. (A környékbeli leghíresebb mumuson, a Nosztori lejtőn csak 62 km/h jött össze.) Ráadásul hosszú is. A másik érdekesség, hogy Óbudavár az ország egyik legkisebb falva. Konkrétan több a kecske, mint a lakos. Hivatalosan 71 ember él a faluban és ha elolvasod a méltán népszerű óbudavári kecskesajt manufaktúra történetét, láthatod, hogy 100 fölötti az állomány. (Egyébként a sajt is finom, az akali Fék boltban lehetett kapni, Nej nagy örömére. Meg állítólag Pesten is van, a Klauzál téri piacon.)

De egyelőre ott járunk, hogy végeláthatatlanul hosszú, meredek emelkedő. Kánikula. Lihegés a négyzeten. A faluban meg is álltam a templom előtt.
– Huh, eh, öhöhöh, nem tudja, huh hol van valahol eh nyomóskút? – érdeklődtem egy bácsikától.
Kicsit furcsán nézett rám.
– Ott áll mellette – mutatott rá udvariasan.
És tényleg. Valami nagy kődarab, kijött belőle egy vízcsap és mellé volt téve egy márványlap, miszerint Szent Márton forrása. Apasztottunk rajta egy derekasat.

A java ekkor még hátra volt. A kellemetlenül meredek emelkedő gyakorlatilag Mencshelyig folytatódik. A falusi kocsma hozza a kötelezőt, reggel 6-10 között és este 17-20 között van csak nyitva. Pedig egy sör nem esett volna rosszul. Közben befutott egy bringás csapat, dumáltunk. Aztán megérkezett Nej, nem kicsit szétzilálva. Az egy dolog, hogy neki ez nagyon erős volt, de igazából akkor akart eret vágni magán, amikor ez a kerékpáros társaság elszáguldott mellette az emelkedőn. Mosolyogva. Éppenhogycsak tekerve. Nem kínoztam, megsúgtam neki, hogy mindegyik bringán volt elektromos rásegítés.

Csak az adatok kedvéért: két kilométeren 120 méter szint.

Mencshelyről hazáig már csak egy őrült száguldás volt hátra. Sajnos a sebességrekord elmaradt, akkora szembeszél volt, hogy néhol még a lejtőn is rá kellett tekerni.

Dörgicsén beugrottam a madáritatóba. A Madaras borászat a falu határában található és a községben lévő borboltban – Dörgicsei Borház Madáritató – rendeztek be egy helyes kis szobát. A borokat már kóstolgattuk, a Fék boltban lehetett kapni, nem voltak rosszak. Itt fent már csak a választékra és az árszínvonalra voltam kíváncsi.

Egy kis elmélkedés a helyi borokról. Már önmagában az, hogy helyi bor, megér egy külön misét, hiszen meglehetősen különböző vidékek érnek itt össze. Délről haladva ott van a Badacsony, rögtön utána a Káli-medence, majd a Nívegy-völgy, Dörgicsétől észak-keletre pedig a balatonfüred-csopaki borvidék húzódik. Badacsony, Csopak meglehetősen ismertek, sajnos a szocialista érában rendesen le is lettek járatva, az én bizalmamat még nem nyerték vissza. És itt vannak az üdvöskék, a káli köves borok meg a Nívegy-völgy. Határozottan azzal a céllal (is) jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a helyi specialitásokkal. Nos, választék, az van. Egyszerűen nem tudsz a környéken úgy eldobni egy követ, hogy ne találjál el egy pincészetet sem. És ez jó. Ami kevésbé jó, hogy nagyon elszaladtak az árak. Az ismerkedés pont olyan, hogy találomra leveszel egy-egy palackot a boltban. És már itt szembesülsz vele, hogy 1700 alatt nincs bor, de a többség 2500-3500 között mozog. Ami találomra vásárlásnál nem hangzik túl jól. Nyilván el lehet menni borboltokba, minden faluban van legalább egy, de ahhoz kocsi kell, meg ott van a választék kérdése is: egy borbolt egy borászat termékeit árulja, igaz, attól a borászattól mindent, de más termelőtől semmit. Most akkor körbeautózod a vidéket, hogy mindenkitől vehessél kóstolót, vagy elmész a boltba, ahol minden drágább?
Végül nekünk az jött be, hogy első nap vettünk boltban a Madaras borászattól egy üveg Sauvignon Blanc-t (1700) meg egy kékfrankost (2300). Mindkettő jó volt, így megszavaztunk egy nagyobb kontingest is, de ehhez már autóval mentünk fel Dörgicsére.

DSC_3409

Aztán itthon kisérletezgetünk.

Vissza a kiránduláshoz. Ledöngettünk a kempingbe. Olyan hamar megjártuk az utat, hogy még mindig árnyékban volt a teraszunk. Ki is használtam a lehetőséget. Aztán még egy hullámfürdő. Délutánra annyira beerősített a szél, hogy rajtunk kívül kevés őrült volt a vízben. Utána elkövettünk egy durva hibát: átmentünk a strandra ebédelni.
A szokásos hőbörgés. Hogy mikor fogja már elsöpörni a népharag ezt a végtelenségig elpofátlanodott fabódés, strandétkeztetős vircsaftot? Hogy külön ablaknál kell sorbaállni az italért meg az ételért. Hogy húsz percig kell sorbaállnod megalázó körülmények között, olajszagban, izzadt emberekkel körülvéve csak azért, hogy közölhesd, két lángost kérsz. Miközben az ételt pincérkölykök hordják ki. Hát mi a búbánatos lóalkatrészért nem tudnák felvenni a rendelést is? Mert nem. És ez még egy fejlett hely volt, mert máshol csak a pultos óbégat, hogy készen van a két lekváros palacsinta.
A Balaton környékén akárhol jártunk, mindenhol óriásplakátok: fedezzük fel a Balaton gasztronómiáját! Hát bakker, aki ezt kitalálta, annak fingja sincs az egészről. Addig tök felesleges gasztronómiáról beszélni, amíg nem tudjuk kiszolgálni a vendéget. Mert jelenleg csak flancos, lenyúlós helyek vannak és a vérig alázós, olajszagú büfék. Tökmindegy, milyen az étel. Mire odáig jutunk, hogy eszünk, már ezer a vérnyomás, gőz sivít ki a füleken. És ahogy korábban írtam, a horvátok miért tudják megoldani kulturáltan a strandbüféket? Leülsz, kiszalad egy faszi és felveszi a rendelést. Majd neki fizetsz. Ezt úgy hívják, hogy pincér. És nem kell három embernek sürgölödni a pult mögött, elég egy. A másik kettő meg menjen ki az asztalokhoz.
Itt konkrétan Nej állt be a sörökhöz, én a kajás sorba. Húsz perc múlva, mire tudtam közölni, hogy két lángost kérek, és leülhettem az asztalunkhoz, várni, hogy mikor készül el, a söröm már ihatatlanná melegedett. Én pedig annyira felhúztam magam, hogy nem is emlékszem, mit ettem.
Most gondold végig, mik a lehetőségek. Első nap elmentünk étterembe. 700-ért kaptunk vizes sört. Mindenki tócsit evett, mert az ‘csak’ 1800 körül volt. A többi étel ára elszállt valahová az egekbe, mint ahogy a vizes sör után az én bizalmam is. Marad a strandbüfé és a lángos, ami rendben is lenne, hiszen elég intenzíven bringáztunk, kajakoztunk, kellett a benne lévő szénhidrát és kalória. Csak éppen ahhoz, hogy hozzájussál, szarrá szopatnak. És nem, senki nem gyújtja rájuk a bódét. Mindenki bebirkul. Mert mindenhol így mennek a dolgok, miért is kellene változtatni bármin.
Az lett a vége, hogy nyaralás ide vagy oda, legtöbbször inkább főztünk magunknak valami egyszerűt, illetve ettünk hideget.

Megint vissza a kiránduláshoz. Habár már sokminden nem volt hátra, lévén szombat reggel cuccolunk és megyünk. A villanyszerelő nem jött se másnap, sem utána, nagy ügy, hazamegyünk rendszámpanel nélkül.

Bolt. Rózsaszín Luminarc pohár. Meg szalámi nagy tételben. A kecskesajt sajnos elfogyott.

Az idő viszont csúnyán bevadult. Megjött az überbrutál észak-nyugati szél, de most olyan erővel, hogy a parttól száz méterre már tarajosak voltak a hullámok. A mély vízben. Aztán megjött a felhőszakadás és megjött a villámcsapkodós tüzijáték is.

Vihar előtti pillanatok, a lapos fény játékaival.

DSC_3406

DSC_3393

DSC_3396

De a legrosszabb, hogy megjött a mellettünk lévő büfébe a táncos-zenés buli is. A lakodalmas zenén edződött énekes képes volt bármilyen zenét eltörni, a tömeg pedig élvezte. Jobb híján mi is poénra vettük. Meg egyébként is, az orkán erősségű szél elnyomta az akkordokat.

Balaton-felvidék 05/07

Arács – Lovas panorámaút
2017.08.10; csütörtök

A reggel fél hetes úszás a Balatonban. Amikor ember még alig látható, a természet pedig éledezik. Ez nagyon fog hiányozni otthon.

Reggel jött egy szaki, hogy ki szeretné cserélni a mobilház elektromos csatlakozóját, mert szétolvadt. Pedig nem is használtuk annyira intenzíven a klímát. Majd amikor végzett, megmutattam neki a kocsin az elektromos csatlakozót. Ő ugyan nem ért hozzá, de a kollégája igen. Kolléga megérkezett, hümmögött, hogy a bekötési ábra otthon van, holnap elhozza és megjavítja.
Halvány fény a sötétben,

Az időjárásnál még mindig bent maradt az indigó. Az előrejelzés ugyanazt mutatja és ez összhangban is van azzal, amit látok. Durva észak-keleti, keleti hullámok. Ami mára más, az az, hogy napközben erősödést jósol a leveli béka, 30-35-ös lökésekkel. Illetve délutánra megfordul a szél és délkeleti lesz, azaz a tervezett révfülöpi (pontosabban pálkövei) kajakkiránduláson lefelé is rusnya nagy 45 fokos hátsó hullámok lennének, meg visszafelé is. Nem hangzott jól.
Ettől persze még belevághattunk volna, hiszen nagyon jó jellemfejlesztő túra lehetett volna belőle, de a lónak a farát. 29 kilométer kinlódás. Miközben nyaralunk.
Azaz megint bringa. Erre már nem volt tervünk, de nagy úr a kényszer. Mini usb kábelért úgyis be kell mennünk Füredre (meg Nejnek algoflex a gyógyszertárból, hiába, óriási tehetségem van a túrák ütemezésében), szóval Füred adott, akkor meg menjünk el a kedvenc panoráma utamra, az Arács – Csopak – Palóznak – Lovas útra, fent a domboldalon.

A terv hátulütője az, hogy kábé 30 kilométert megyünk a 71-es melletti kerékpárúton. Nem akarok róla beszélni.

Füreden a Teszkóban volt minden. A mobiltelefon üzletben csak nekem, csak most, utolsó darab mini usb kábel, piszok drágán. Szerintem nekem vannak a legdrágább usb kábeleim az országban.

A kikötőnél a rendőrök leszállítottak a bringáról.
– Itt nem lehet kerékpározni. Szálljon le.
– Ez nem a kerékpárút?
– De. De nem lehet rajta kerékpározni. Szálljon le.
– Ja, akkor jó.

Szerencsére nem sokat akartunk rajta menni, hiszen a cél a vörös templom, ahhoz meg úgyis fel kell lihegnünk egy emberes kaptatón.
Fellihegtünk.
Aztán további fellihegések, végül rajta voltunk a panorámaúton. Hozta a kötelezőt.
Palóznakon étterem hatalmas terasszal. Néztem a borárakat. A Homola pince borait mérték ki, ha jól láttam messziről a táblát, egy deci bor 550 forinttól indult és valahol 1700 forintnál tetőzött. Ki a franc fog ennyit fizetni ezekért? Még ha jók is…
A sör viszont emberi árban volt, szóval nem morgok. Illetve, de. Most vagy én maradtam le, vagy hirtelen csúnyán változott a világ. Csapolt söröket (Dreher, Borsodi, Soproni) akár a Balaton partján, akár fentebb a felvidéken, olyan 550-700 között lehet kapni. Nekem ez egy kicsit sok. Szerencsére hoztunk otthonról két tálcával bolti áron, így a klímás mobilházban tobzódtunk, de elég durva volt szembesülni a piaci árakkal.

Aztán beléptünk Alsóőrsre, az Európa a Pelso kemping előtti kedvenc Suba éttermünkbe, ahol garantáltan házi pizzát sütnek, finomat. (Tavaly voltunk itt szezonon kívül és nem volt pizza. Amikor megkérdeztük a pincért, hogy miért, azt válaszolta, hogy minden reggel ő gyúrja meg a pizzatésztát, méghozzá annyit, amennyit saccolnak, hogy el fog fogyni. Aznapra nullát saccoltak.)

DSC00483

Utána rövid kerülővel megnéztük a sajkodi strand nagyon hangulatos kocsmáját immár a partról is, majd egy hosszú futam haza.

A túra adatai:
Útvonal.
– Távolság: 60 kilométer.
– Szint: 400 méter.

Én ennyire leamortizálódva még sohasem érkeztem meg. 37 fok, tűző napon tekerés, emelkedők, lejtők. Bevettem magam a 22 fokos klímába, de így is kellett egy félóra – na meg két sör – mire temperálódtam.
Beüzemeltem az usb kábelt.
Utána nagy levegő és kirohantunk az armageddonba. Először úszkáltunk egy félórát, utána – kihasználva a pillanatnyi lehülést – átsétáltunk a strandra egy lángos vacsorára, majd újabb félóra temperálási célú úszkálás, így el tudtam szívni egy szivart a teraszon. de közben folyamatosan éreztem a benti klíma szívó hatását. Gyere be szép szőke herceg, itt 22 fok van, nem pedig a kinti ocsmány 37.

Ami teljesen megdöbbentő, az az, hogy nincsenek szúnyogok. Este ki lehet ülni, éghet a lámpa, semmi. A kempingben parlagfű sincs. Nem is értem, miért mászkálunk el mindenfele.

Este megjött a vihar. Melyet péntek estére vártunk.

Balaton-felvidék 04/07

Káli Medence
2017.08.09; szerda

Az időjárás betette az indigót. Keleti, dél-keleti szél, váratlan megélénkülésekkel. Erőben nem nagy (20-as alapszél, max 35-ös lökésekkel), azaz még csak elsőfok sem lesz, de az iránya miatt az északi parton már jelentősek a hullámok.

szerdareggel2

Bringa.

Szerencsére elég sok túratervet raktam össze. Ezek közül is a mai a kedvencem. Gyakorlatilag a Káli-medencében csavargunk, majd a végén kibújunk Badacsony felé és valahogy hazajövünk. Vagy vissza a medencében, vagy a Balaton partján.

Ez lett belőle:
Útvonal
– Szint: 400 méter.
– Távolság: 60 kilométer.

Kezdjük egy visszaemlékezéssel. 11 éves voltam, amikor egy általános iskolai szervezésű gyalogtúrán vettem részt. Tapolcáról indultunk, fel-alá csatangoltunk a Káli-medencében, majd Zánkánál értük el a Balaton partját. Elméletileg a túra tovább is tartott volna, de Szöcske (az iskola úttörővezető pajtása, egyébként egy nagyjából 200 éves, elképesztő vitalitású hölgyemény, mellékesen rajztanár) úgy döntött, hogy innen már jó lesz a vonat is. Nem akarok sztorit írni a sztoriban, mai szemmel felfoghatatlan dolgok történtek ezen a túrán, de a lényeg, hogy napokig bolyongtunk fel-alá ebben a gyönyörű völgyben – és ez nekem ma is meghatározza a hozzáállásomat a Káli-medencéhez.
Naná, hogy teljesen fel voltam spannolva a kerékpáros bejárás lehetőségén.
Kicsit sajnálatos volt, hogy Nej ilyen élményekkel nem rendelkezett, így amikor én az országúti bringával csapongtam föl-alá, hogy menjünk be ide is, meg oda is, hiszen nem is olyan sok a szint, ő azért nem annyira élvezte. Végül egyfajta kompromisszum lett belőle.
Zánka után feltekertünk a Hegyes-tű mellé.

DSC00464

Így néz ki közelről.

DSC00473

Így távolabbról.

DSC00465

Ez pedig Köveskál, Kővirág. Nem bírtam ellenállni a vizuális szóviccnek.

De az élmény. Megállni Köveskál és Kővágóőrs között félúton, a Káli medence közepén… leírhatatlan. Körben látod a hegyeket – Ábrahámhegy, Badacsony, Gulács, Csobánc, Nagy-Kopasz, Hegyes-tű – az általuk körbezárt völgy pedig tényleg olyan, mint egy pici Toszkána. Illetve, ez egy marketing hülyeség. Ez a Káli-medence, a maga, saját jogon megérdemelt szépségében. Ne keverjük bele se Toszkánát, se Provánszt. Mások. Máshogy szépek.
A medencét körülölelő hegyek tövében pedig rengeteg a szőlő.

DSC00472

Nyilván megnéztük a Theodora forrást is Kékkút mellett.

DSC00470

Itt azért voltak igazi nagypályások. Végül is, nem tilos, de azért elég fura volt, amikor a forrásra rátolatott egy autó és nekiállt hordószámra vizet vételezni. A fene tudja. Ha a közelben laknék, lehet, hogy én is ezt csinálnám.

Kékkút után döntési ponthoz érkeztünk. Én eredetileg a völgy felső szegélyén terveztem a hazautat, de remek alternatíva volt az is, hogy a Gulács mellett lecsorgunk Badacsonyig, kajálunk valamit és a part mellett megyünk haza. Ez is lett.

Ebéd a badacsonyi gagyisoron. Meglepően rendben volt. 400-ért iható sör.. ilyet a balcsiparton sehol sem láttunk, sokkal jellemzőbb 700-ért a vizes vacak. A kaja is rendben volt, ízben is, árban is. Nej megjegyezte, hogy ez ugyanolyan gagyi, mint a Szépasszonyvölgy… és bár nem így gondolta, de találó a hasonlat, hiszen a Völgy is kezd feljönni mostanában.

A balatoni kerékpárút? Eddig nem mondtam véleményt róla, mert nem ismertem. Nos, most megismertem. Milyen? Három szó: szar, szar és szar. Valószínűleg pár embert most fel fogok bosszantani, de nekem az a véleményem, hogy a Balatont körbebringázni eléggé lúzer dolog. (Mindjárt elmagyarázom.) De ezen belül is a szuperlúzer megoldás az, ha valaki mindezt a bringautakon teszi. Elképesztő. Kezdjük ott, hogy az utat beviszik mindenféle település belsejébe. Strandoló gyalogosok, parkolóhelyet kereső, tolatgató autósok közé. Folytatva ott, hogy egy csomó helyen semmilyen formában sem jelzik, hogyan tovább. Bevittek egy útra, melyből egyszer csak peron lett a balatonrendesi vasútállomáson(!), majd a peron után egy lépcső. Aztán vége. Semmi jelzés, hogy mi van. Vagy Szepezdnél: váratlanul felvittek a domboldalba egy 30 méter magas emelkedőn. Tudod mennyi 30 méter? Valamivel magasabb, mint egy tízemeletes ház. Aztán mindenféle kis utcákban terelgettek, majd visszaengedtek a 71-es útra. Úgy, hogy a szintesésből nem tudtunk lendületet nyerni, mivel egy meredek (12%-os) dűlőn kellett tövig behúzott fékkel ráengednünk a bringát a főútra. Az egész szakasz kábé két kilométer volt. A 71-esen haladva nagyjából 6 perc alatt abszolválhattuk volna a távot. Így, hogy felzavartak a picsába, majd terelgettek a kis utcákban, így húsz percet töltöttünk hegymászással és útkereséssel. De ugye nem tartóztattuk fel a nagyságos autósokat azon a nyomorult két kilométeres szakaszon, nem kényszerítettük őket arra, hogy kegyesek legyenek egy apró kormánymozdulattal kikerülni minket.
De a legdurvább nem ez. Hanem az út minősége. Akkora gödrök, kátyúk és fagyökér okozta hepék és hupák voltak, hogy máig nem értem, hogyan bírta ki az országúti bringám. Mész egy településen kívüli szakaszon, egyenes terep, végre lehet egy kényelmes 25-ös tempóval menni (kényelmes, mert ha megpörgetem, akkor ez a bicaj megy ötvennel is), aztán jön egymás után 5 akkora dudor meg gödör, hogy kirántja a kormányt a kezemből, de legalábbis szétrázza a bringát. És ilyenből nem egy van, nem is öt, ilyenek elég sűrűn vannak. Ha meg eleged van és kimész az autók közé, akkor a sok idióta dudál, meg leszorít, mert hogy merészelsz te az Ő útjukon menni, amikor neked külön utad van. Kíváncsi vagyok, ha az autósokat törvény kötelezné, hogy a műút helyett tankcsapdákkal telített földutakon kellene járniuk, akkor hányan tartanák be és hányan szarnák telibe az idióta jogalkotók által kitalált idióta szabályt és merészkednének vissza a sima aszfaltos útra.
Na, szóval ez a kerékpárút így, ahogy van, még alibinek is rossz. Maximum arra használható, hogy egyik faluból átkarikázzunk a másikba egy papóka bringával, vagy falun belül lemenjünk a strandra. Mi olyan 35 kilométert tekertünk rajta és a végén már habzott a szám. El sem tudom képzelni, milyen lehet ezen hosszabb távot, neadjisten teljes kört menni. (Ha nekem nem hiszel, itt van Balázs monológja.)

Oké, akkor amit ígértem. Látható, hogy a Balaton körbebringázása a jelenlegi körülmények között mindenképpen szopás. Ha a főúton mész, akkor erős autóforgalomban haladsz, nem sokat látsz és el kell viselned a házmester-mentalitású hülyéket. Ha a kerékpárúton mész… ne menj a kerékpárúton.
Akkor mi is benne a jó? Semmi. Mert az, hogy adott esetben eldicsekedhetsz vele, az valójában semmi. Ha bringázni akarsz, és úgy, hogy élmény is legyen, vannak sokkal jobb lehetőségek. A Kis-Balaton körbebringázása. Hévíz körbetekerése. A teljes Balaton-felvidék, beleértve a Káli medencét, a Nivegy-völgyet és Veszprémet is. Elképesztő mennyiségű út, szebbnél szebb terepek, mindegyik út mellett tábla, miszerint támogatott a kerékpáros forgalom. Mi kell még? Oké, nincsenek kilométerenként lángossütő bódék. Oké, vannak szintek. De a szint egyben remek kilátást is jelent, éhen meg még soha nem haltam ezeken a túrákon.

Na, kimorogtam magam. Persze végül simán hazaértünk, a puffogások is elszálltak a levegőbe. Bevásároltunk a boltban (narancssárga Luminarc pohár), aztán nekiálltam rendezni az elektronikus adatokat.

A mini USB kábel bosszúja.

Nem, nem fogod elhinni. Én sem hittem el. Tiszafüreden óriásit szoptam azzal, hogy elfelejtettem mini USB kábelt csomagolni, a túraútvonalakat pedig egy rossz GPS-re töltöttem fel. De hatalmas szerencsém volt, megoldottam.
Természetesen erre a mostani túrára már csomagoltam kábelt. És mi történt? Az első csatlakoztatás után, amikor ki akartam húzni, a kábel beleszakadt a készülékbe. Döbbenten meredtem a darabokra. A kábel természetesen használhatatlan lett, de azzal is küzdöttem egy félórát, míg a csatlakoző darabjait kiműtöttem a GPS-ből. És ekkor még csak ott jártam, hogy zéró. Minden használható, feltéve, ha van egy jó kábelem. Körbeérdeklődtem, de közölték, hogy maximum Füred. Az viszont elvinne egy fél napot, annyink meg nincs.
Megint kábel-hajótöröttek lettünk.

Ami különösen vacak, hogy fullra visszajött a kánikula. A terasz teljesen felejtős. Teljesen. Este tizenegykor szerettem volna kimenni a teraszra egy szivarra, de két levegővétel után menekültem is vissza a klímába. Erősebb a meleg, mint a nikotinéhség.

Balaton-felvidék 03/07

Csakazértis kajak
2017.08.08; kedd

Az időjárásban alapvető változás állt be. Eddig nagyon durva északi, észak-nyugati szél volt, emiatt szorgalmasan pakolták kifelé a viharjelzéseket. Szomorúan néztük, hiszen ez pont az a szél, mely nem nálunk hat a vízre, hanem a déli parton. Itt egészen sima volt a víz. Ma reggelre lecsillapult a szél… csakhogy megváltozott az iránya. Észak-keletire váltott. Képzeld magad elé a Balatont. Észak-kelet, dél-nyugat tájolás. Az észak-keleti szél végig tud gyorsulni az egész tó felületén és itt Akaliban már armageddon erősségű hullámokat produkál a strandon. És még csak erős szél sem kell hozzá. A 20-30 km/h sebességű szél messze nem éri el még az egyes viharjelzést sem, ennek ellenére túlélő túrává változtatja a kajaktúrákat.
Természetesen belevágtunk. (Én a Kodiakkal.)
Már a beülés halálos volt. Az akali kempingben a vízreszállási lehetőségek nem igazán barátságosak. Sziklás part, a hullámok pedig folyamatosan a köveknek csapdosták a kajakokat. De valahogy bekinlódtuk magunkat. Úgy terveztük, hogy a szembe- illetve oldalhullámokkal elevickélünk szorosan a part mellett, gyakorlatilag kinyaljuk a tihanyi öblöt. Elmegyünk a fokig, de a csövön már nem megyünk át. Arrafelé brutál idő lehet, mind szélben, mind hullámban. (Nem véletlenül hívják a szorost csőnek.) Visszafelé pedig hazaszörfözünk a hátszéllel.
Nagyjából ez is történt.
Nem volt egy élménykajakozás. Amikor oldalba kaptak a hullámok, azért kellett riszálni a csípőinket. Az meg naív elképzelés volt, hogy a tihanyi öbölben szélárnyékban leszünk: olyan erős volt a szél, hogy jobbról is, balról is megkerülte Tihany dombját és az öbölben egyszerre kaptuk meg mind a kettőt. Rohadt kellemetlen ám olyan vízen kajakozni, ahol a hullámok sem tudják, merre menjenek.
Végül elvergődtünk Sajkodig. Ez egy kellemes strand, ki is kötöttünk.

DSC00453

Kajáltunk, söröztünk. (Csapolt barna Kozel, csak mondom.) Aztán visszaszálltunk a kajakba. Olyan tükörvíz fogadott, hogy nem hittem el. Az az igazi élménykajakozás.
500 méterig. Utána megkaptuk mind a két irányból a hátszelet. Sóhaj. Güzü.
Persze járt az agyam is. Hogy el kellene engedni a másik nagy kajaktúrát. Mert ez az idő nem alkalmas túrázásra. Ellenben nagyon is alkalmas arra, hogy a strandon ökörködjünk. Hiszen nagyon durvák a hullámok. Hiszen a strandon biztonságosan lehet forgolódni a vízen, lehet gyakorolni a szörfözést, a gennyes 45 fokos hátsó hullámokat, mindent. És ha belefordulunk, nagy ügy. Leér a lábunk. Hiszen valójában erre vártam az M7 kajakkal: biztonságos környezetben kipróbálni, mit tud viharos körülmények között. Erre lehetne dedikálni egy teljes napot. Meg is beszéltük Nejjel. Nem örült neki. Jogosan. Úgy jöttünk a Balcsi mellé, hogy kajakozunk. Oké, hogy én négyszer körbeeveztem a tavat és ismerem minden zugát, minden zsombékját, de neki ez az egész hiányzik. Balaton-elvonása van. Azért ha nehezen is, de meg tudtam győzni.

Túraútvonal: Akali – Sajkod – Akali

Mire visszaértünk Akaliba, megint változott a terv. Ne vigyen el a játszadozás egy teljes napot, Ennek már Nej is örült. Kiszálltam, kivonszoltam a Kodiakot és behoztam az M7-et. Nej, mint egy úszómester, a partról figyelt. És nekiálltam forgolódni. Olyan fél óráig csalingáztam fel-alá, kipróbáltam minden elképzelhető igazán vacak szituációt. Egyszer fordult csak elő, hogy kritikusan megbillentem, de abból is visszajöttem. Kérem, megy ez. Szóltam Nejnek, hogy szálljon vízre. Átmegyünk Zánkára. Ebben a szar vízben. Az M7-tel.

Igazából odafelé nem is volt baj. Pontosabban, annyi gikszer volt, hogy az erős szél bekeverte a parlagfű pollent a víz fölé és akkorákat tüsszögtem, hogy meg-megbillent a kajak. Masszív hátsó hullámokat kaptunk, szörföztünk, eveztünk. Mindent elmond, hogy különösebb megerőltetés nélkül meglett a 7.5-es átlag. (Ja, pontosítok: csak Zánka úttörővárosig Erzsébet-táborig mentünk, az nagyjából 4 kilométer oda, meg ugyanannyi vissza.) Kiszálltunk, ujjongtunk – én egészen biztosan – utána elmentünk lángosozni, meg sörözni. Az egész talán 40 perc lehetett. Mire visszasétáltunk a kajakhoz, teljesen elhűltem. Armageddon. Egyrészt brutálisan megerősödött a szél. Az idefelé elfogadható méretű hullámokból vad, tarajos hullámok lettek. Másrészt meg is fordult az iránya: az észak-keleti szélből – mely hazafelé menet kezelhető szembeszél lett volna – átváltott kelet, dél-kelet irányából fújóba, azaz kaptunk egy nagyon viharos oldalszelet. Talán emlékszel, írtam már, az M7 nagyon nem kedveli az oldalszelet. Én sem.
És akkor képzeld el. A strandról csak lépcsős stégről tudtunk beszállni, azaz hátrafelé kellett elindulnom. Aztán a viharos szélben, tarajos hullámok között kellett megfordulnom. Kábé négyszer billentem meg annyira, hogy azt mondtam, kampó, ebből nem lehet visszajönni. Visszajöttem. Nej az egészet végignézte és többször is elkapált. Ő lepődött meg legjobban, amikor végül sikerült irányba állnom. (Na jó, én is.)
Aztán elindultunk. Négy kilométer. Kábé ötven perc. Folyamatos élet-halál harc. Nej, akinek nagyon stabil kajakja van, igazából csak eveznie kellett benne, még ő is szétparázta az agyát. (A pulzusmérő órája alapján a maximális pulzusa 181(!) volt. Ez egyértelműen az adrenalin.) Én viszont ténylegesen végigküzdöttem az egészet. Minden csapásnál el kellett döntenem, hogy kibírom az adott oldalhullámot, vagy rá kell fordulnom. Ha ráfordultam, akkor később valahogy apró, sunyi irányváltásokkal vissza kellett nyernem a szöget. Ha éppen lankadt egy kicsit a szél, akkor soványmalacvágtában menekültem vissza a part felé, hogy legyen szögtartalékom. Nemhogy az életemben, de az összes előző életemben összesen sem lapáttámaszoltam annyit, mint ezen a visszaevezésen.
Nem is hittem el, hogy vissza tudok érni. Abban reménykedtem, hogy elvergődök valahogy az Akali kikötőig, ott kisodortatom magam és akár kézben, akár kocsival hazaviszem a kajakot. Nem sikerült. A kikötőnél akkora szögdeficittel bírtam, hogy teljesen befelé kellett eveznem a Balaton közepe felé és esélyem sem volt megközelíteni a partot. Még a strand mellett is nagy ívben mentem el, de a kempingnél valahogy sikerült a part mellé sodródnom. Aztán amikor öt méterre voltam a stégtől és láttam, hogy az iszonyatos hullámverésben esélyem sincs a kajakot uralva kiszállnom, hanyag eleganciával beborultam. A víz kiborítása a kajakból két mozdulat volt és már a parton is voltam. Utána pedig kiszedtem Nejt is.

A nap utolsó nagy dilemmája a szálláson: először pisilni menjek, vagy pálinkát igyak? Vagy húzzam meg az üveget a klotyin? Nej harsányan tiltakozott a háttérben. Mert nehogy már egyedül.

De ez már a szálláson történt. Ülni a teraszon messze több volt, mint amiről 30-40 perccel korábban álmodoztam. Valami ritka szédült állapotba kerültem. Megcsináltam valamit, amiben biztos voltam, hogy nem tudom megcsinálni. Igen, tudtam – és tudom most is – hogy ez valami olyasmi volt, melyet nem lehet hosszútávon produkálni. Úgy jöttem haza, hogy folyamatosan ezerrel koncentráltam és minden hullámot egyedileg kezeltem le. Csakhogy egy idő után elfogy a koncentráció és elég csak egy hullámot benézni.
De akkor is, most megcsináltam.

Elképesztő, de idén – úgy, hogy sokkal többet voltam vízen, mint más években – egyetlenegy túrán tapasztaltam csak viharos széltől mentes időt. Mindezt abban az évben, amikor szintet terveztem ugrani az új kajakkal.
A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok haladni a tanulással.

Kajakos videó, fénykép… nincsenek. Ember, a homlokomat sem tudtam megtörölni.

A túra útvonala: Akali – Zánka.

Este a szálláson mindenesetre megbeszéltük, hogy a mai nap bőven elég volt kajakos élményből. Ha nem fog javulni az időjárás, akkor a kajak felejtős. Aztán beszélgettünk még a komfortzónáról és annak folyamatos tágításáról, de nem akarom magam túlságosan ismételgetni.

Balaton-felvidék 02/07

Up!
2017.08.07; hétfő

A szomszéd sátorban apuka lakik két gyerekkel. (A macskaduettes csöppségek.) Ma reggel megérkezett anyuka is.
– Apa tegnap úgy nézett ki, mint aki másnapos – árulkodott rögtön az egyik.
– De Apa mindig úgy néz ki, mint aki másnapos – próbálta védeni a másik.

Felső szomszéd. A három kisgyerek megérkezett a boltból.
– Apa kérsz joghurtot?
– Mennyit vettetek?
– Hármat.
– Á, most annyira nem kívánom.

A tegnapi vihar utózöngéi még mindig pusztítottak, szóval bringa. Elővettük a leginkább magashegyi túrát. (Az ilyesmin jobb egyből túlesni.) Balatonakali – Dörgicse – Vászoly – Pécsely – Balatonszőllős – Balatonfüred – Tihany – Balatonakali.

A track adatai:
Útvonal
– Szint: 440 méter.
– Távolság: 50 kilométer.

Ugyan közöltem Nejjel, hogy közvetlenül indulás után lesz egy bemelegítős szakasz, de arra egyikünk sem számított, hogy nyolc kilométerrel később már kétszáz méterrel magasabban leszünk. Nem kispályás terep.

DSC00436

Gondolom, látszik, hogy gyönyörú tájakon tekertünk. Dombok, köztük hosszan elnyúló hangulatos völgyek. (Sebességrekord egy lejtőn: 58 km/h. Az Endomondo irigy volt, levágott belőle.)
Nem tudom, mennyire ismered a környéket, de Balatonszőllős felől beérkezni Füredre, az valami elmondhatatlan élmény. Amíg Úrkúton laktunk, többször is lebringáztam ezen az úton és minden egyes alkalommal elaléltam a szépségtől. Fent tekersz, nagyon magasban, a lábaid előtt Füred, kicsit távolabb Tihany, melynek mind a két oldalát látod és persze jobbra-balra a Balaton. Megállsz, kigyönyörködöd magad, aztán elrúgod a bringát és az elképesztő lejtőn bezúgsz ötvennel a városba.

Egy kis elkalandozás. Mostanában társaságban többször is szóbakerült, hogy mennyire extrém életet élünk Nejjel. Kajak, kerékpár, edzőterem, futás. Nyilván el lehet ütni azzal, hogy kapuzárási pánik, de van rá életszerűbb magyarázat is: negyven fölött az embernek megváltozik a tápanyag-szükséglete. Azaz ha nem akarunk elhízni, de nem akarunk koplalni sem, akkor mozogni kell. Meg egyébként is, a mozgás mindig hasznos, szóval ez egy jó csere. Nálam egészen odáig fajult a dolog, hogy ötven felettiként jobb erőnlétben vagyok, mint fiatalkoromban voltam. Ami azért nem kicsit bizarr.
Ez onnan jutott eszembe, hogy itt van ez a szakasz Balatonszőllős után, Füred felé. Úgy élt az emlékeimben, mint egy cudar emelkedő. Most pedig úgy jöttem fel rajta, hogy még csak le sem kellett váltanom elől az alsó lánckerékre. A mai emelkedőkkel összehasonlítva sehol sem volt.

Balatonfüredet igazából kihagytuk. Van rá esély, hogy jövünk még erre, így a hátsó úton eltekertünk Aszófőre, onnan pedig Tihanyba. Itt sem vacakoltunk, fellihegtük magunkat a hegy tetejére. Apátság.

DSC00438 Stitch

A kikötőben toltunk egy lángost és élcelődtünk azon, hogy holnap ugyanebben a büfében fogunk kajálni, csak a túlsó oldalról. (Kajaktúrát terveztünk, melynek végcélja a tihanyi strand.)

Hazafelé már a part mellett mentünk. Akaliig nem is történt semmi különös, eltekintve a tanktól, mely kivágtatott a szőlők közül.

DSC00450

Megérkeztünk. Csuron izzadtan. Szerencsére a mobilszálláson reggel nem kapcsoltuk ki a klímát, így bevettük magunkat a hűtőgépbe.

Aztán később bolt. Meglepően jó bolt. A tegnapi vacak Fék étterem mellett van egy Fék bolt (Tóth Béla), elképesztően jó dolgokkal. Helyi borok, bő választékkal, helyinek tűnő kolbászok és helyi (óbudavári) kecskesajtok. Dőzs. Fizetéskor kaptunk ajándékba egy Luminarc színátmenetes poharat. A lilát választottam.

A kolbászokról kiderült, hogy békésiek, de valami elképesztően finom házi kreálmányok voltak.

Séta hazafelé a faluban.
– Jé, egy kis posta – csodálkozott rá Nej – Ilyen még van?
– Kiirthatatlan. Mint a rák.

Estefelé sokminden már nem volt. A szállásunk tájolása nem túl kedvező, délelőtt vagyunk árnyékban (de ekkor ugye túrázunk), délután háromtól pedig este nyolcig totálisan a teraszra ver a nap. Strandoltunk, amiben az a jó, hogy félóráig kibírható a tűző nap, utána viszont menekülés klíma anyácska jéghidegen ölelő karjaiba.

DSC00457

DSC00458

DSC00460

Ez pedig lentebb a kísértés maga. Egy olyan autó, amelytől elolvadtam. Annyira, de annyira brutál jól nézett ki, hogy nem csak az én nyálam csorgott, hanem Nejé is, pedig ő kifejezetten rühelli a nagy autókat.

DSC00459

Egy Volkswagen Amarok, matt keki színben, durván nagy kerekekkel, megemelt karosszériával. Brutális. Ha nagy leszek, ilyen autóm lesz.

Balaton-felvidék 01/07

Leutazás Balatonakaliba
2017.08.05; szombat

Úgy alakult az élet, hogy egyikünknek sem sikerült előre pakolnia bármit is, így szombaton keltünk korán és raktunk össze mindent. Ezt élvezem a magyarországi nyaralásokban: ha délután háromtól lehet elfoglalni a szállást, akkor ráérünk délelőtt is pakolni.

2017-08-05 13.31.45

A szokásos felszerelés. Immár szürke rendszámmal. (Esetleg feltűnhet, hogy Nej túrabringája mellé egy országútit csomagoltunk. Nos, a fiam elkérte a túrabringámat erre a hétre. Nem mondom, hogy nem lettek ettől egzotikusak a túráink. Én nem tudtam lassan menni, Nej meg nem tudott elég gyorsan követni.)

Mondjuk a szürke rendszám nem bírta túl sokáig. Megérkezés után szétszedtem a cigánykaravánt és a csatlakozó (melyre már morogtam, hogy mennyire szoros) megadta a nyaralás alaphangját.

DSC00429

Igen, tövestől kiszakadt. Hazafelé megint BMW üzemmódban fogunk menni.

Más nem is igazán történt. Sör. Fürdés. Sör. Vacak pizza. Bolt. Sör. Szivar. Sör. Terveztük, de később már nem maradt idő bevizezni a kajakokat. Sör. Szivar. Beszélgetés. Éjszakába nyúlóan.

Kajakozás helyett döglés a teraszon
2017.08.06; vasárnap

Nekem kempingekben ősellenségeim a gyerekek. De ma reggel mindent helyrehoztak. A mellettünk lévő sátor előtt két kiskölyök, olyan 4-5 éves formák, végigénekelték kórusban a macskaduettet. Feküdtem.
Aztán elmentek a büfébe kávéért apukának. Jó nevelés.

Egy kedves ismerőst vártunk, akivel közösen toltunk volna egy enyhe kajaktúrát. Volna.
Már reggel fellőtték a kettes viharjelzést. A meteorológia alapján egyest vártam, de hát ugye balatoni előrejelzés. Obi van Bekaki.

Ez nagyjából az a hozzáállás, mintha egy új zsarolóvírus feltűnésekor az informatikusok kitiltanák az összes felhasználót a cég hálózatából, függetlenül attól, hogy éppen negyedéves zárás van. Természetesen a felhasználók érdekében.

Mit tehettünk volna? Beszélgettünk négyesben, aztán elmentünk ebédelni egy közeli étterembe. (Hiba volt.) Utána megint üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk.

Délután már jogos volt a kettes. Szélvédett helyen mértem 10-20-as alapszelet, 30-as lökésekkel. A tavon simán megvolt a duplája. De ez jóval eltörpült az este előtt, akkor érzésre lehettek százas rohamok is. A látvánnyal meg nem bírtunk betelni. Fölöttünk alig volt valami, csak a szél rombolt, de balra a Balaton fölött, jobbra a felvidék fölött elképesztő tüzijátékot produkált a vihar, gyakorlatilag folyamatosan villogtak a villámok.

Lupa tó

Kajak vagy bringa? Délelőtt benedvesített kisujjal kiültem a lugasba és a rögtönzött indikátor azt mutatta, hogy fúj a szél. Megint. Azaz kerékpár.

Kettős úticélunk volt: egyfelől már régóta izgat, milyenek lettek Gerendai strandjai az egykori bányatónál, másfelől meg… tudtommal augusztus után le kell bontani minden büfét a Római parton, szóval egy utolsó nagy bejárás, sörkóstolgatással, dokumentálással.

Az útvonal. (A rohadék mobiltelefon rohadék GPS-e 12 kilométer után kipurcant, kénytelen voltam aprólékosan megrajzolni az útvonalat a Google Earth-ben. A sebességértékeket nem is szabad komolyan venni.)

Túl sokat nem tudok írni. Piszok meleg volt. A Dunán tarajos hullámokat vert oldalirányba a szél. Nem bántam meg a döntésemet. A Batthyány térnél jó nagy tumultus volt, TEK-es páncélozott járművel, terelésekkel. Nem élveztem. A Római parton is nagy tumultus volt, azt azért igen. A strandok a Lupa-tónál… egyelőre nem lesznek a kedvenceim. A bányató holdbéli tájon fekszik, árnyék az nulla. A drágább strandon akadnak napernyők, de nem mentünk be, nem tudom, hogyan lehet hozzájuk jutni. A vizes VB miatt a hátsó úton jöttünk haza, jó nagyot kerültünk. Annál jobban esett itthon a sportfröccs. (Apropó, felfedezés: Aldi-ban a palackozott Vasuta fröccs. Elfogadható minőség, jó ár. Életet mentett.)

DSC00413

DSC00416

DSC00420

DSC00427

Már hiányzott

Defekt.

Ugye, milyen régen volt már?

Annyira nem is, a váci túrán Nej szedett össze egyet, de az mégsem az enyém volt. Még ha nekem is kellett megszerelnem.

De ez a mostani mondhatni klasszikus: országútival… és úgy, hogy fájjon.

Ma lazább napra számítottam, így bevállaltam az egyik nagy edzőkört: 17ker, Ecser, Maglód, Gyömrő, Üllő, Vecsés. A befejezéstől függően 45-50 kilométer, 2-2,5 óra. Nyolc óra körül neki is indultam, bízva abban, hogy a nagy meleg előtt már haza is érek.

Maglód végéig vitt a lendület. Ott találta meg a hátsó gumi azt a rusnya nagy szöget az út szélén.

– Jézusmária – néztem rá. Már teljesen el is felejtettem, hogyan kell ezt a kereket szerelni.

Behúzódtam az árnyékba. Azért a rutin pár perc után előbújt. Kirángattam a szöget. Akkora lyukat ütött a külső gumiban, hogy le kellett csiszolnom a sorját mellőle. Visszaraktam a tartalékbelsőt, a zsebpumpával felerőlködtem valami elfogadható keménységre és éppen a kerék dőlésszögét állítottam be, amikor hopp, megint leeresztett a gumi. Mifasz? Kézzel eléggé alaposan átvizsgáltam előtte a külsőt, nem maradt benne semmi.
Ebből viszont klasszikus szerelés lesz, több tartalékgumim nincs. Szétszedtem. Lyukkeresés. Meg is lett. Vajon mitől? Megcsiszoltam megint a lyuk peremét a külsőn. Jobb ötletem nem volt. Megragasztottam a belsőt.
Na, itt kezdtem el izgulni. Olyan régen kellett klasszikus módon defektet szerelnem, hogy nem is foglalkoztam azzal, milyen állapotban van a gumijavító kit. Nem volt jó állapotban. Volt benne négy kicsi folt, ez több is, mint elég, csakhogy a ragasztós tubusból eltűnt a ragasztó. Csak nyomtam, meg tekertem és éppenhogy csak a végén buggyant ki egy kevés trutymó. Ez így elég kemény lesz. Amíg száradt, elgondolkodtam. Valami kilyukasztotta a friss gumit, de mi az isten lehetett az? Megnéztem alaposabban is a külsőt. Hmm. Az a nyomorult szög durva nagy lyukat vágott bele. Mintha lenne is benne valami. Megpróbáltam csavarhúzóval kipiszkálni… és csak utána jöttem rá, mi is az. A gumiban lévő fém betét. Lehet ez a bűnös? Lehet. Amikor felpumpálom nagy nyomásra a belsőt, betüremkedik a lyukba, a fém meg kiszúrja. Frankó. Hogyan fogok én így hazamenni? Nagyjából 22 kilométer, pont a félút, azaz a legtávolabbi pont. Nézzük a lehetőségeket. Lezárom valahol, hazabuszozok, aztán visszajövök érte kocsival. Van nálam pénz? Nincs. Oké. Telefonálok Nejnek, hogy ha hazaér, dobja be a kocsiba a bringatartót és jöjjön ki értem, én meg addig elleszek valami kocsmában. Van nálam mobiltelefon? Nincs. Tudom fejből a számát? Nem. Sovány vigasz, hogy pénz sincs nálam beülni egy kocsmába. Hát, elég szűk a lehetőségek tárháza. Hazatolom. Oszt jól van. Ha rövidítek, akkor olyan 20 kilométer, kerékpárt tolva négy-öt óra. A szikrázó napsütésben. Alföldi kisvárosok közötti végtelen utakon.
Vagy kitalálok valamit.
Aztán beugrott: rakok foltot a külső gumi belső oldalára is! Már persze ha lesz annyi ragasztó a tubusban. Kifacsartam. Volt. Megragasztottam ezt is. Vártam. Aztán összeszereltem. Újra pöffentés a minipumpával. Visszaraktam a kereket.

Emlékszel még a Nagy Kalandom Északon filmsorozatra? Abban volt egy rész, amikor egy idősebb fazon elkószált, baleset érte, végül behúzódott egy fa alá és megpróbált tüzet rakni. Volt nála három szál gyufa. Az élete múlott azon, hogy valamelyikkel be tudja-e gyújtani az összekapart ágakat. Na, ő koncentrálhatott annyira, mint én most.

Vártam. Vártam, mi lesz. Ugye nagyon nem mindegy. Nem ereszt. Szuper. Elkezdtem összeszedni a szerszámokat. Újabb gumiellenőrzés. Mintha… mintha egy kicsit puhább lenne. Na, várjunk még egy kicsit. Vártam. Aztán egyszercsak teljesen leeresztett a gumi.
Kész. Tolhatom haza. Se pénz, se telefon, se gumiragasztó.

Közjáték. Arról, hogy mennyire szétszakadt a város és a “falu”. (Tudom, papíron Maglód város. Papíron.) Ekkor már több, mint egy órája szerelgettem a bringát, ez bőven elég idő ahhoz, hogy odajöjjenek emberek ismerkedni.
Klasszikusan öltözött idősebb fazon (keki rövidnadrág, V nyakú galléros póló), nagyjából apám korabéli. Utcai kerékpárt tolt.
– Hát, ez tönkrememt.
– Ugyan már, csak egy defekt – morogtam.
– Aztán mennyit ér egy ilyen bicigli, amíg nem ment tönkre?
– Nincs ennek semmi komolyabb baja. Defekt.
– Aha. Aztán mennyiért adnak egy ilyet a boltban?
– Százezer.
– Szűzmáriaszentjózsefmiatyánkkivagyamennyekben! Hát hogy kerülhet egy kerékpár ilyen sokba! Aztán még tönkre is megy.

Én meg csak néztem. Maglód nem a világvége, nem egy kelet-borsodi település. Gyakorlatilag Budapest közvetlen vonzáskörzete, az M0 tövében, két kilométerre a XVII. kerület szélétől. És százezer forint ma már nem kiemelkedő ár egy jó bringáért. Sőt. Országútiban ez kifejezetten baráti ár (link1, link2, link3), ennél már csak néhány egyszerűbb Csepel olcsóbb. És mégis: az öreg teljesen elkészült attól, hogy valakinek ilyen “elképesztően” drága kerékpárja van. Nem, mint írtam is az elején, az öreg nem valami lepukkant falurongya volt; egy átlagos idősebb ember.

Na, vissza a tönkrement kerékpárhoz. Ha azt mondom, hogy teljesen le voltam taglózva, még nem mondtam semmit. Kínomban megint szétszedtem. Legalább tudjam, mi lehetett a baj. Ránézésre semmi. Felfújtam a belsőt, kézzel, orral kerestem, hol ereszt… de nem találtam semmit. Csak éppen megint leeresztett. Végül amikor nekiálltam füllel is keresni, akkor találtam meg: az előző ragasztás alól sziszegett ki vékonyan a levegő. Elég hülyén néztem magam elé. Elfelejtettem volna, hogyan kell gumit ragasztani? Azért húsz évnyi defektisten múlt nem párologhat el ilyen könnyedén. Letéptem a foltot. Lejött. Már ettől meglepődtem. Ennek a ragasztóval együtt bele kellett volna épülnie a belső gumi anyagába. Aztán le tudtam tépni a ragasztót is. Na, ilyet sem láttam még. De legalább már sejtettem, mi történt. A tubusból elpárolgott az oldószer, a ragasztó összeszottyadt, én meg ugye ragasztás előtt – ahogy kell – vártam tíz percet, hogy elpárologjon az oldószer, az, amely ekkor már bőven nem volt ott, na ennyi idő alatt a ragasztó vígan megdöglött.

Lecsiszoltam a lyukról a ragasztó maradványait. Imádkozás minden Istenhez. Hátha valamelyik éppen vonalban van. Összepréseltem a tubust. Hátha kicseppen még belőle két csepp ragasztó. Kicseppent. Gyorsan rá is nyomtam az utolsóelőtti foltot és szorítottam, szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta. Hogy nem csak valami Isten figyelt rám, azt abból következtettem ki, hogy amíg a belsőt szorongattam, jött egy erősebb széllökés (volt belőlük rengeteg) és a gumiszerelős dobozomat lefújta a kerítésalapról. Be. Egy vadidegen ember kertjébe. Hétköznap délben. Gyors számvetés, mit buktam. Csiszólóvászon. Tartalék kupak. Egy üres ragasztós tubus. Az utolsó folt. Háát… több lehetőségem tényleg nem lesz. Vagy sikerül ez a ragasztás, vagy tolhatom haza a bringát. Írtam már, mennyire szorítottam a foltot?

Végül megint összeszereltem a bringát. Pumpa. Aztán meredten szuggeráltam a gumit. Mintha puhább lenne. Nem. Még ugyanolyan. Puhább. Mégsem. Ekkor már az érzékeim is szórakoztak velem. Végül negyedórányi várakozás után mertem elhinni, hogy ez a ragasztás jól sikerült. Mehetek haza.

A többi már rutinmunka volt. Nem mertem gyorsan menni, de nem is igazán tudtam volna, a 30 km/h szembeszél korlátozott rendesen. Azóta itthon nyalogatom a sebeimet, szivar és eddig három liter sportfröccs. (1 deci bor, hat deci szóda egy üres borosüvegbe.)
Ja, meg félóránként visszarakom a szúnyoghálót a konyhaablakra, mert a szélvihar rendszeresen letépi. De ez már jó. Itthon vagyok.

Gyerekkori vágyak

Jó, ha az ember még emlékszik rájuk. Némelyiken nagyokat lehet vigyorogni, némelyikre meg még mindig azt mondja az ember, hogy hű, de jó lenne. És van olyan, amelyik egészen furcsán teljesült.

Felsős koromban kifejezetten jó utcai bringám volt, egy orosz Fecske. Akkoriban ez nagy szó volt, a gagyi Darut messze verte. Más meg nem volt. De akármennyire is örültem neki, 13-14 évesen már felfelé kacsingattam. Eger azért annyira nem sík város, sokszor fárasztó volt a bringázás. Egyre többször játszottam azzal, hogy időnként azt mondtam, hogy vrmmm, majd megtekertem a kormány végén lévő műanyag markolatot és beletapostam a pedálokba. Mintha kismotoron ülnék. Nagyon vágytam már rá. Hogy lesz egy kismotorom, aztán egyre nagyobbak, majd felnőtttkoromban már olyan, amelyiknek annyit mondok, hogy vrmmm-vrmmm és már a Holdon is vagyok.

Felnőttem. A kismotoros időszakon átestem, nagymotorom már nem lett. Lehetne: meg kellene csinálnom az A jogsit és anyagi csődbe sem döntene egy középkategóriájú motor megvásárlása.

De máshogy teljesült a vágyam. Olyan formában, mely akkor. a hetvenes években meg sem fordult a fejemben.

Most ugyanis van egy közepes kategóriájú, de így is piszok könnyű és piszok gyors országúti bringám. Ha játszásiból tekerek egyet az ökörszarv kormány burkolatán és azt mondom, hogy brumm, már 25-ön vagyok, ha pedig azt mondom, hogy brumm-brumm, akkor már negyvenen. Őszintén szólva, ezt még a Komár mopedem sem tudta.
A 20 kilométerenként kötelező gyertyapucolásról már nem is beszélve.