Vasárnap: bringatúra

Nekem a szokásos bringás évadnyitó, Nejnek viszont… armageddon. Most először jött velem és becsülettel végig is pedálozta. Sőt, egy csacska eltévedés miatt hat kilométerrel többet is ment. Pedig a normál táv sem kevés: be a belvárosig, a budai oldalon fel Tahitótfaluig, komppal Vác, onnan pedig a pesti oldalon haza. 100+-os táv, jelenleg éppen 109 lett.
A Római parton sör, Leányfalun palacsinta, Gödön borjúpaprikás, az utolsó 50 kilométeren nyüszítés. Vácon gumiszerelés (defekt), a belvárosban CEU tüntetés. Mozgalmas nap volt.

DSC00275

DSC00276

DSC00279

DSC00280

DSC00285

DSC00287

Videó lesz. Egyszer.

Szürke rendszám

Nem akarok beszélni róla.

Na jó, mégis.

Először olvasd el ezt a két cikket:

Most mutatok egy képet.

IMG_20160605_163350

Utána nézzük meg egy kicsit az előzményeket.
Április 1-ig volt egy joghézag a szabályozásban.

  • Sem a hátsó rendszámodat, sem a hátsó lámpádat nem takarhattad el, még 1%-os mértékben sem.
  • Nem nyúlhattál a hátsó rendszámodhoz: nem szerelhetted le, nem rakhattad át máshová.
  • Magyarországon rengeteg gyártó bevizsgáltatta, engedélyeztette, azaz teljesen hivatalosan árulhatta az autó végébe szerelhető kerékpártartókat.

Na, ezt add össze. Megveszed – típustól függően – 20-100000 forintért az eszközt… és a hatályos szabályozás alapján egyből dobhatod is a kukába, mert _nincs legális mód_ a használatára. Hiszen hiába van az utánfutóra szerelhető változat úgy kialakítva, hogy a világítás ki lett vezetve egy panelre, melyen van helye rendszámtáblának is, hiába vehetsz a másik fajta, a hátsó ajtóra szerelhető tartó mellé külön egy panelt, mely gyakorlatilag ugyanezt tudja, a rendszámtábládat nem szerelheted le az eredeti helyéről. Harmadik rendszám nincs. Matt.

Szerencsére a józan ész nem halt ki teljesen, ha mégis átraktad a rendszámtáblát, a rendőrök nem cseszegettek. Értékelték, hogy szeretnél szabálykövető lenni és fontosabbnak tartottad a közlekedésbiztonságot (hátsó lámpák) és az ellenőrizhetőséget (rendszám), mint egy baromarcú szabályozást. Mindemellett teljes biztonságban nem lehettél, mert ha olyan rendőrbe futottál bele, akit pénzbetakarítási céllal küldtek ki posztolni, akkor az simán megvághatott.

Na de itt vannak az új idők. 2017 április 1-től életbe lépett az új szabályozás.
Bár ne tette volna.
Le kellett akasztanom a nappali faláról egy képet, hogy legyen hol falbavernem a fejemet.
Baromság. Őrület. Szűklátókörűség. Ha ezt nem egy kerékbelsőben lakó mongolidióta, autista, a társadalomtól teljes izolációban élő ember találta ki, akkor én vagyok az elmebeteg.
Olyan szinten semmi köze sincs a valósághoz, hogy elképesztő. Már csak abba gondolj bele, hogy úgy szüntettek meg egy joghézagot, hogy rögtön csináltak négy újat. Akinek esetleg mégis lehetősége nyílt a legalizálásra, azt meg szanaszét szopatták. Hogy érezze a törődést.
Nem akarom lelőni a poént, nekem sikerült. Ehhez pusztán 10000 forintra, hat órányi ügyintézésre és egy ember laza hozzáállására volt szükségem. (Elméletileg ugyanis abba a körbe tartozom, akinek – szigorúan alkalmazva a jogszabályt – _nem lehetett volna_ legalizálni a felszerelését.)

A hat óra alatt volt időm elgondolkodni, és azt hiszem, megtaláltam, hogyan születhetett egy ilyen elképesztően használhatatlan szabályozás. Akinek el kellett volna készítenie, vagy hülye volt, vagy lusta, vagy mindkettő, de inkább nem csinált új szabályozást, hanem elővette a _vonóhorgokra_ vonatkozó szabályozást, majd egy ctrl+h kombinációval kicserélte a ‘vonóhorog’ szavakat ‘kerékpártartó’-ra. Nem foglakozva azzal, hogy a két dolog ég és föld.

Elmagyarázom.

  • Műbizonylat. A vonóhoroghoz kell. Ott értelme is van, ne lehessen bármilyen kókányolt szart felszerelni, hiszen súlyos utánfutókat is húzhatnak vele. Mi történt? A kerékpártartókhoz is előírták a műbizonylatot. Olyan kerékpártartókhoz, melyeket előtte már bevizsgáltak, hogy egyáltalán árusítani lehessen. Olyan kerékpártartókhoz, melyekre egész Európában érvényes minősítés, illetve engedély tartozik. Nos, nekünk ez nem jó, nekünk magyar műbizonylat kell. Ugocsa non coronat.
  • Műszaki vizsga. Igen, jól látod. A vonóhorognál ez is logikus, meg kell vizsgálni, hogy tényleg jól lett-e felszerelve, majd bevezetik a forgalmiba, hiszen az autó tartósan bővítve lett. De egy sima, fel- és leszerelhető kerékpártartónál? Hát ki volt az az eszetlen barom, aki ezt kitalálta? Ez még akkor is nonszensz, ha nem kell teljesértékű műszaki vizsgát végigcsinálnod, hanem a helyi szleng szerint Szemle Adatváltozás Céljából a procedúra neve. El kell menned egy vizsgaközpontba (nem ám akárhová, csak a 27 kinevezett központ egyikébe, ezekből Budapesten konkrétan kettő van és az egyik a Mozaik utca, ahol ne is számíts könyörületre) és ott formálisan végig kell csinálnod egy teljes vizsgát. (Formálisan, mert a vizsgálat ugyan annyiból állt, hogy a hapsi megnézte a tartót, megnézte, hogy működnek-e a lámpák, lefényképezte a rendszámot és a motorszámot… és ennyi. Csakhogy az adminisztrációs várakozás simán volt 3 óra.)
    Gondold végig ennek a következményeit. Összefotózzák a kerékpártartót a kocsival. A kerékpártartó adatai _belekerülnek_ a forgalmidba. Ha másik kerékpártartót akarsz használni, akkor újra végig kell csinálnod a szemlét. Ha másik autón akarod használni ezt a kerékpártartót, akkor szintén. Persze ez mind plusz pénz, plusz idő. Mondom még egyszer: olyan termékről van szó, melyeket legálisan megvehetsz a boltban és legálisan felszerelhetsz az autódra. Mintha a Wunderbaum tipusát kellene állandóan aktualizálnod a forgalmidban egy félnapos vizsgával és 10e forinttal.
  • Ahol nagyon kilóg a lóláb: a tetőre szerelhető kerékpártartókat senki sem baszogatja. Simán kókányolhatsz szögvasból csomagtartót magadnak, simán rakhatsz rá valami ezerforintos vályus kerékpártartót, akár ötöt is, tiéd a pálya. Senkit nem érdekel, mennyire masszív, mennyire biztonságos. (Sajnos a tető használata nálunk a kajakok miatt nem jöhet szóba.)

És akkor ömlesztve még néhány baromság.

  • Gondold el, mit érezhetnek azok a kölcsönzők, ahol a bringa mellé kerékpártartót is lehetett bérelni?
  • Elméletileg csak a tompított/féklámpa világítást és az indexet kell kivezetni, a ködzárófényt és a tolatólámpát nem. _De ha olyan paneled van, amelyiken ki lett építve a helye, akkor azoknak is működnie kell!_ És itt jönnek a nagy bulik. Ugyanis a panel csatlakozóját a vonóhorog aljzatába dugod, melyben nincs benne a tolatólámpa. Hogy az is ott legyen, ahhoz igencsak bele kell nyúlnod a pénztárcába, olyan 30-40e forint mértékben.
  • Aki már látta, az szerint a szürke rendszám félhomályban olvashatatlan. Megvilágítva nyilván nincs.

Viszont van egy dolog, amit semmiképpen nem szabad felhánytorgatni. (Azért írom, mert sokan ezért is balhéznak.) A lámpának és a rendszámnak látszania kell. Pont. Ez mindenképpen méltányolható elvárás. Tehát nem mondhatod azt, hogy azért vettél direkt ajtóra szerelhető tartót, mert nincs vonóhorgod… ha felrakod a bringákat és azok takarják a lámpákat, akkor külön panel kell, mely számára meg kell oldanod a vonóhorgos elektromos aljzat kiépítését.

Oké. Akkor most elmesélem, hogyan történik ez tőlünk nyugatabbra. Tehát már Ausztriában is.

  • Elmész a boltba és megveszed a kerékpártartót. Mivel ezek egész Európára vonatkozó engedéllyel rendelkeznek, semmi dolgod nincs velük.
  • Elmész vagy a hivatalba, vagy a szervízbe és kérsz egy harmadik rendszámtáblát. Ugyanis arrafelé egy autóhoz három rendszámtábla jár, melyet bármikor kiválthatsz. Van olyan szervíz, ahol ott, helyben le is gyártják.
  • A harmadik rendszámtáblát beleteszed vagy a kerékpártartóba, vagy a külön panelbe.
  • Természetesen a kerékpártartókat simán csereberélheted az autók között, nyilván figyelve a helyes rendszámra.

Ennyi.
Ugye élvezed, hogy ez az izzadtságszagú magyar bürokrácia mennyi energiát öl bele, hogy érezzed, foglalkoznak veled?

A végére a mai nap, naplószerűen.

09:00 Munka helyett nekiálltam utánaolvasni, hogyan is vannak pontosan a dolgok.

09:45 Nagyjából összeállt a kép. Egyelőre bringával indultam neki, hogy minden résztvevővel egyeztetni tudjak. Először egy Thule márkakereskedésbe mentem. (Lehet ezért morogni, én maximálisan bízok a Thule termékekben és hajlandó vagyok megfizetni a minőségért a némileg borsos árakat.) Nos, a kereskedő finoman szólva sem volt képben. Makacsul kitartott amellett, hogy a szürke rendszám nem kötelező, simán át lehet rakni az eredeti rendszámot, a Thule meg egyébként is fasza termékeket gyárt, senki nem kekeckedik velük. Meg egyébként is, a tartóra nem kell műbizonylat, ha a világítótesten van E jelzés (ez az univerzális európai műbizonylat, ez az erősebb, ezt elfogadják nálunk is műbizonylatnak; ha csak engedélyezve van, E jelzés nélkül, az kevés), akkor a kettő egy egységet alkot, melyet el kell fogadnia mindenkinek. Próbáltam meggyőzni, hogy ez nem így van, de valójában mindegy volt, hiszen ekkor már eldöntöttem, hogy veszek egy panelt. (Azt így is, úgy is vennem kellett volna.) Aztán majd bizakodok. (Van a Decathlonnál is egy panel, sokkal olcsóbban, de azon nincs E jelzés. Én meg úgy voltam, hogy legalább az egyiken legyen.) Bankkártyát nem fogadtak el (márkakereskedés :), így félrerakattam.

10:00 Eeredetileg úgy gondoltam, hogy elmegyek a megszokott szervízbe. Két hete csináltam új műszakit, 04.21-től érvényes, talán bele lehet suppasztani ezt a módosítást. De közben utánaolvastam és kiderült, hogy a Vas Gereben utcai állomáson elég rugalmasak, van esélyem. Vettem ki pénzt, hazabringáztam, majd kocsival vissza a Thule boltba.

10:20 A kereskedő becsületére legyen mondva, ez alatt az idő alatt körbetelefonált, nyomozott, és mindenben nekem adott igazat. A helyzet az, hogy az E jelű termékekkel nincs semmi gond, a többinél pedig a Thule felvette a kapcsolatot a jogalkotóval, hogy barátaim, mi a fasz kell még nektek?
Megvettem a panelt.

10:35 Hazamentem, felszereltem a bringatartót, felszereltem a panelt. Volt némi gubanc a bekötésekkel, egyáltalán nem volt magától értetődő, de mivel véges számú lehetőségről volt szó, végül összejött. Felhívtam a Vas Gereben utcai állomást, nem kell bejelentkezni, hatig vannak nyitva, szóval hajrá.

10:50 A Vas Gereben utca megtelt. Mivel valaki – kerékpártartóval felszerelve – éppen bement a sorompón, utánaszöktem. Kizavartak. Parkoljak le kint. Mondtam már, hogy megtelt az utca? Végül találtam helyet, valahol a rák farkán.

11:10 Bementem az irodába. Ügyfélirányítás, sorszám-automata nuku. Tömeg annál inkább. Olvasgattam a feliratokat, de mintha nem is magyarul lettek volna. (Ekkor még nem tudtam, hogy ami nekem kell, az a Szemle Adatmódosítás Céljából, de ha tudtam volna, sem mentem volna vele semmire, mert ilyesmi nem volt kiírva.) Viszont az kiderült, hogy a második emeleten is van ügyfélszolgálat. Besaccoltam az egyik ablakot, megvártam, míg lefogy a sor, majd odamentem megkérdezni a némileg morcos hölgyet.
– Csókolom, kerékpártartó, szürke rendszám. Ide kell majd jönnöm?
– Nem érek rá. Üljön le.
– Csak annyit mondjon, hogy ide kell-e várnom?
– Üljön le.
Hát, jó. Leültem. Aztán öt perc múlva intett, hogy mehetek. Beadtam a papírokat.
– Másfél óra – közölte.
– Ha annyi, hát annyi.
Nagyjából én is ennyire saccoltam, de nem gondoltam volna, hogy ez csak az előzetes papírmunka. (Odakint százméteres kocsisor állt a vizsgaépület előtt.)
Közben csak úgy dőltek be az emberek. Aztán megint szólítottak, kaptam egy stóc papírt és hogy menjek a pénztárhoz. Laza tíz méteres sor. De egyszer csak elfogyott. A hölgy beszkennelte azt a papírt, melyet a másik ablaknál nyomtattak. Fizettem.
– Ezzel a papírral menjen el a portára, ott kap egy pecsétet. Azzal bejöhet. Majd megmondják, melyik sorba álljon.

12:30 Pecsét megvolt. A panel is. (Végig azon izgultam, hogy valaki lekapja, hiszen csak két tépőzár tartja.) Bementem a sorompón. Senki nem mondta, hová álljak. Szerencsétlenkedtem 3 percet a sorompó mögött, aztán vállat vontam és beálltam a sor végére.
Hamarosan jött egy pacák, hogy rossz sorban állok. (Ez az egy volt.) Tolassak ki és menjek át egy másik sávba. Bizonytalanul intettem hátra, ahol már álltak mögöttem, de kitolattatták az egész sort. Átálltam a másik sorba, ahol senki nem volt előttem és előre tudtam gurulni az állomásig. A másik sorból dühös arcok meredtek rám. Voltak köztük bringatartósok is, szépen.
Nem éreztem túl jól magam. Oké, hogy elől vagyok, de ebből a sávból csak úgy tudok bejutni, ha befurakodok a sorba. Fogalmam sem volt róla, hogy megtehetem-e. Megkerestem a biztost, aki éppen egy másik autóssal foglalkozott. A szituáció akkor sem lett volna kellemes, ha kedves emberről lett volna szó, de egy mogorva, pokróctermészetű fazon volt. Néhányszor beszólt, néhányszor megalázott, aztán mondta, hogy üljek be az autómba. Semmi több. Beültem.
Öt perc múlva odajött és elkezdte vizsgáztatni a cuccot. Ugyanolyan pokróc modorban. A végén már csak nyeltem egy nagyot és igyekeztem minimálisra szorítani a kommunikációt. Viszont a pacák nem foglalkozott semmivel, nem érdekelték a bizonylatok, meg az E számok, nem zavarta a pluszban felrakott prizma sem (elméletleg nem lehetett volna ott), fényképezett, adminisztrált, majd átküldött az állomás túloldalára. Tegyem le a kocsit, menjek a 4-es ablakhoz.

13:00 Tegyem le a kocsit, jó vicc. Meg sem lehetett mozdulni, annyi autó volt. Odajött egy irányító, azt javasolta, várakozzak a sorompón kívül. De hát ott sincs hely. Végül egy eldugott parkolóban kiszúrtam egy zsebkendőnyi helyet, becentiztem az autót.

13:20 4-es ablak. Persze megint nem tudtam, hogy jelentkezni kell, vagy szólítanak. Odamentem az ablakhoz és vagy 5 percig fixíroztam az ügyintézőt. Nem nézett fel. Ebből levontam a következtetést, hogy szólítani fognak. Leültem. Kábé félóra múlva szólítottak. Kaptam egy újabb adag papírt.
– Következő állomás? – kérdeztem.
– Okmányiroda.

14:00 Természetesen rosszul dekódoltam. Elmentem egy kormányhivatalba, pedig tudhattam volna, hogy az okmányiroda az a kormányablak. Kidobtak. Elmentem a jó helyre. Ügyfélgép. Sorszám.
Hurrá, csak heten vannak előttem.

14:45 Leültem az ügyintézőhöz.
– Szürke rendszám – közöltem.
Bólintott. Öt perc alatt elvégezte a papírmunkát. Fizettem.
– Három hét múlva kész lesz a rendszám.
– Értesítenek?
– Nem. Csak jöjjön be.

15:15 Újra itthon. Leszereltem mindent, elcsomagoltam. Kész. Győztem.

És valamikor még azt hittem, hogy a magyar Hajózási Szabályzatnál nincs nagyobb baromság, legalábbis kajakos szemmel. De, van. És ez a kerékpártartós nem egy idejétmúlt, elavult szabályozás, nem, ez egy vadonatúj, friss. 2017 április elsejei.

Pulzus

Akik nem szeretnék végigolvasni ezt a hosszú – és némileg önfényező – írást, azoknak rögtön felteszem a kérdést: ha adott távot, adott idő alatt, önerőből megteszel, egészségügyi szempontból mekkora a jelentősége annak, hogy milyen mozgással tetted azt meg?

És akkor nézzük a kifejtést. Illetve előtte röviden az előzményeket. (Irkáltam már erről a blogon, a részletekért vissza lehet keresni.) 2012-ben kiderült, hogy cukros vagyok, aztán kiderült, hogy erről is, meg a magas koleszterinszintről is, meg a refluxról is ugyanaz a dolog tehet: az, hogy a testzsír-százalékom egy helyen, deréktájon összpontosul. Abszolút értékben nem is lenne olyan vészes a helyzet, jelenleg kábé 23% körül van az érték, a táblázatok szerint 22-nél kezdődik a túlsúlyos kategória, szóval éppenhogy csak belecsúsztam, két kiló fogyással vissza is esnék az egészséges kategóriába.

Ezt úgysem úszom meg. Nézzünk néhány számot. Jelenleg 180 centi magas vagyok és 111 kiló. Igen, szinte hallom a felszisszenést, jesszusom, BMI 5000. Nos, a helyzet az, hogy nálam a BMI nem működik. Elmondhatom, mert nem rajtam múlott, ajándékba kaptam: már gyerekkoromban vasgyúró voltam. Később pedig erre sportoltam rá. A versenysúlyom, amikor nincs rajtam felesleg, 96 kiló, az egészségesnek tekinthető zóna pedig 96-109.

Szóval ez lenne a helyzet, ha a testzsír egyenletesen oszlana el. De mivel nem így van, lépnem kellett.
Pontosabban, futnom.
2013-ban (114 kilóról) nekiálltam, utánaolvasástól, tudástól nem elvakítva. Ösztönösen jól kezdtem, két hónapig csak gyalogoltam, napi 5-10 kilométereket. Utána elkezdtem futni… majd zokogni. Az első futásom 300 méterig tartott. (Kerékpárral simán letekertem 150 kilométert, kajakkal 50-et, én kis naív, azt hittem, jó az erőnlétem.) Nem részletezem, apránként feljavultam, őszre összejött a napi 5 kilométer, egyszer még a 7 is. Igaz, minden alkalommal behorpadt körülöttem az erdő, én pedig a klinikai halál állapotában vánszorogtam haza. Viszont a súlyom leesett 101 kilóra, az erőnlétem pedig brutálisan feljavult. Örültem. Egészen addig, amíg be nem jött egy bringás baleset. Két hónap kényszerszünet, pont a legrosszabbkor: december, január. Téli, raktározós hónapok, ünnepek, trakta. Vissza is kerültem 108-ra. És azóta itt szenvedek, a 108-112 zónában, több, mint két éve. (Volt később több baleset is, volt, hogy annyira túlhajtottam a térdemet, hogy amiatt kellett kihagynom heteket.) Most ott járok, hogy a futás kezd rendbejönni, néhány belesétálással megy az 5 kilométer. (1 kilométer futás, 100 m séta.) De a körülmények ugyanazok: vér, szenvedés, apró halálok.

Aztán elromlott a sportolós órám. (Vacak négygombos kvarc, de vízálló.) Elmentem a Decathlonba, volt is ilyen, de megláttam mellette, hogy alig valamivel drágábban adnak pulzusmérős órát. Próbáljuk ki. Megvettem. Persze az első használat előtt egy kicsit utánaolvastam, mire is kell figyelnem. Maximális pulzus. Van rá négyféle számítás, ebből egy már elavult, hárommal kiszámoltam, leátlagoltam, 178. Ez az az érték, melyet semmiképpen nem léphetek át, mert már káros. Találtam táblázatokat is, ebből az jött ki, hogy nekem a maxpulzus 60-70%-a a jó, ez 107-125. Elindultam. Bemelegítés könnyű futással. 5, azaz öt méter után a pulzusmérő 160-at mutatott. Miaf? Megálltam, megigazgattam a cuccot, kifújtam magam, újraindultam. Megint. Ekkor úgy döntöttem, hogy futok egy olyan edzést, amilyeneket korábban is szoktam, megnézem, hogy _eddig_ milyen pulzustartományokban mozogtam.
Háát… 160-175. Nézd meg a korábbi táblázatos linket: 90-100%, csak élsportolók, csak rövid ideig, kifejezetten veszélyes zóna. Én meg ebben küzdöttem, ekkor már három éve. Ja, és ekkor nem fogy sem a zsír, sem a szénhidrát. Mondjuk, ezt tapasztaltam is. Újabb teszt, bringával. Ekkor kifejezetten nem rohantam, a 25-ös átlag helyett végül csak 21,5-ös átlagot mentem, de a pulzusom így is az egekben volt: 140-155. (Tapasztalt sportolóknak, versenyek előtt.) Elvonultam egy sarokba és zokogtam.
Aztán elkezdtem olvasgatni. Azt írják, hogy akkor magas a pulzus, ha nincs rendben a vérkeringés. Hát, ez nem nyert. A vérnyomásom 120-130/80-90, ez teljesen jó, a nyugalmi pulzusom pedig 54, ez már némi edzettséget is feltételez. (A regenerálódás is stimmel: leállás után fél perccel simán esik a pulzusom 25-30-at.)
Végül egyetlen magyarázatot találtam: hiába vagyok elszánt, hiába vagyok erős, ez önmagában nem elég. Ezt a tömeget mozgatni is kell, ahhoz pedig oxigén kell és vérkeringtetés. A szakirodalom szerint kihagytam a 60-80%-os zónákat és most ezek bosszulnak.

Kimentem az erdőbe és kipróbáltam, hogyan muzsikálok a 60-70%-os, azaz zsírégető tartományban. Sehogy. Nem tudok ilyen lassan futni. Annyira belassultam, hogy olyan már nincs is. Nem vicc. Az Endomondo szerint tíz perc feletti kilométereket futottam, márpedig nekem itt van a határ: 10 perc felett már gyaloglás, nem futás. És még így is a nem kívánt 75-85%-ban voltam. Aztán három kilométer után – valószínűleg eluntam magam és egy kicsit gyorsítottam – kilőtt a pulzus, felszaladt 160-ra. Oké. Megálltam. Fáradtan. Nézzük, mi van a gyaloglással. Ráálltam egy kicsit tempósabb gyaloglásra. A pulzus szépen beállt 70-80% közé, egyáltalán nem fáradtam, kaptam levegőt, mosolyogtam. Ilyen tempóban egész nap tudok menni, kifáradás nélkül. És ami a legmeglepőbb, gyorsabb voltam, mint az előző futással. (10 perc alatti kilométerek jöttek ki.) Akkor most mi van? Gondoljunk csak bele: még a tempósabb gyaloglás is magasabb pulzust eredményez a kívánatos, zsírégető zónánál. Létezik, hogy ha fogyni akarok, akkor elég, ha naponta andalgok egy órát, virágot szedek a réteken és együtt csicsergek a madarakkal?

Nos, akkor ismét az alapkérdés: ha gyalogolva gyorsabban haladok, alacsonyabb pulzussal, mintha futnék, akkor ez jelenti azt, hogy gyaloglással ki tudom váltani a futást? Vagy más a mozgás formája és nem működik a csere?

PS
Nordic walking, hmm…?

Posedarje 04/04

Novigrad-ért meg kell dolgozni… és nem mindenki érdemli meg
2016.07.17; vasárnap

Az első mozdulatom reggel a teraszajtó kinyitása volt. Milyen az idő, milyen a tenger? Nos, szél már nincs, de a lavórban még lötyög a víz. Határeset.

Kilenckor beindultak a kabócák. Akkor mégiscsak jó időnk lesz.

Éjszakai meglepi: ez egy szúnyogos környék. Csak eddig a nagy szél miatt védve voltunk. Az éjszaka során szétcsíptek a napközben bejutott szúnyogok.

Klasszikus probléma: ha több órád van, sohasem tudod, mennyi a pontos idő. Három meteorológia oldalt nézek, az egyik szerint egész nap szuper szélcsendes idő lesz, a másik kettő szerint délután megerősödik (4-5 bft) a szél. Melyiknek higyjek? Eddig az elsőt követtük, elég pontos volt, a másik kettő meg híresen pontatlan. De ketten vannak. És ha az utóbbi jön be, akkor délelőtt frankón eljutunk ugyan a célunkig, de hogyan jövünk haza? Döntések, döntések…

Végül nyuszik voltunk. Ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy az eddig megbízhatónak tűnő Windyty is összezavarodott. Az előrejelzés szerint kilenckor bft 1-nek kellett volna lennie, de emellett mutatta a mért értéket is, az meg bft 4 volt. Majd amikor oldalon belül modellt váltottunk, teljesen más értékek jöttek ki. Osztottam, szoroztam… és úgy döntöttünk, hogy ez az idő bringára jó (ott leszarom, hogy bft 2, 4, vagy 6), arról nem is beszélve, hogy a bringához kell a legkevesebb előkészülés, meg hazacuccolás. És ne feledjük, holnap reggel már indulunk haza.

Hát, Árpád… imhol az adatok:

  • Távolság: 57,76 kilométer
  • Szint: 524 méter (!!!!)
  • Útvonal: Endomondo

Most az egyszer javaslom, nézdd meg a track-et (nagyítsd is ki), aztán csodálkozz. Elképesztő hullámvasút volt, a nap pedig leszarta az időjárásjelentést (felhős idő, kevés nappal), sütött, mintha az élete múlna rajta. Gondolj bele: 58 kilométeres táv, 524 méter szintkülönbséggel. Simán elmenne egy alpesi túrának is. Ja, meg ez: 8500 kcal. Egy műzliszelettel és két sörrel. (Azaz ezen a napon csak keveset híztam.)

Induláskor még gyanútlanok voltunk.

Aztán teljesen a semmiből, mondhatni váratlanul bukkant fel egy 120 méteres szint, mely a végén meredekre váltott és hopp, már 170-en is voltunk. Utána egy őrült lefelé száguldás (persze a gopro-t elfelejtettem felvenni, menetközben meg már nem álltam meg), Obrovácra meg szószerint bezuhantunk az égből. (Gopro itt sem volt rajtam. Még jó, hogy elvittem.)

De előtte a kanyon.

Obrovac, a kihagyott lehetőség. A fekvése alapján lehetett volna egy tök szép falu is. Kihagyta.

Utána egy akkora szerpentin, hogy kiköptem a tüdőmet. 4 kilométer, 200 méter szint. (Ez annyi, mint egy bazi hosszú 5%-os emelkedő.)

Viszont már fent is voltunk a szélkerekeknél.

Igen, azoknál, melyeket az öböl túloldaláról, azaz rohadt messziről egy rohadt magas hegy tetején láttunk. Nem örültem nekik. Nem voltak tervben.

Innen már azt mondtam, hogy laza lesz. Beláttuk mind a két öblöt, a csatornát, el is tudtam mutogatni, merre fogunk menni. Lezúgunk a hegyről, a benyúló földdarab tetejére hülyék lennénk felmenni, az út valószínűleg mögötte, a völgyben megy el a tengerparti (azaz 0 méter szinten lévő) Novigradba.

Nem tudom, miért vagyok ennyire naív néha.

Azok az idióta horvátok simán felvitték az utat a domb tetejére, végigvitték a gerincen, hogy utána lezuhintsák Novigradba. Így teljesen váratlanul, amikor már csak gurulást terveztünk, kaptunk a nyakunkba egy újabb 100 méteres szintet. A déli melegben. Valahogy felszenvedtük magunkat, megvigasztaltam Nejt, hogy most már tényleg vége, több ilyen nem lesz.

Nem tűnt úgy, mint akit meggyőztem. Neki lett igaza.

Nézz rá a track-re 37,48 kilométernél. Ekkor mentünk fel arra a bizonyos tök felesleges emelkedőre. Innen már tényleg csak lefelé mehetett az út. És akkor ezek a teljesen kretén útépítők bevitték az utat egy völgybe (43,47 km), melynek a túloldalán még ott volt egy szikla, 40 méter szinttel. Ahelyett, hogy körbevitték volna az utat a völgy peremén. Na ez volt az igazi szopatás, és most nem csak üresen poénkodok. Annyira váratlanul jött az emelkedő, hogy nem volt időm váltani, a hirtelen felerősödött terheléstől meg begörcsölt mind a két combom. Megálltam, de kakukk. Úgy kellett Nejnek kiműtenie alólam a kerékpárt. Közben meg a talpaim is begörcsöltek, szóval Nej gyakorlatilag azt csinálhatott volna velem, amit akar, álltam terpeszállásban, mozdulni sem tudtam. (Rendes csaj, nem élt vissza vele.)

Viszont innentől már tényleg csak gurultunk.
Azt kell mondjam, nagyon megszenvedtünk Novigradért.
Ahol hatalmas sört terveztünk inni.
Ahová végül nem mentünk be.

Egyszerűen az történt, hogy még igencsak fent voltunk a dombon, amikor kettévált az út: jobbra le lehetett ereszkedni Novigradba, balra viszont ment az út haza, azaz Posedarjé-ba. Ekkor körülbelül 50 méter magasan voltunk, azaz ha lemegyünk a faluba, akkor visszafelé még 50 méter szint. Megaharaposló. Majd jövőre megnézzük kajakból.

A sör ugyan probléma volt, de innen már csak 13 kilométer a szállás, kibírjuk. Aztán még ennyit sem kellett mennünk, Posedarje szélén találtunk egy újabb beach-et, ezt gyorsan kineveztük Novigrad-nak és leültünk, mint az iszap.

Sör. Drága. Tuctuc. Hangos. Le van szarva.

– Tudod mit tennék, ha én lennék a horvát közlekedési miniszter? – kérdeztem Nejt.
– Mit?
– Kötelezném az útépítőket, hogy minden emelkedő tetejére építsenek egy kocsmát.
– Én meg arra kötelezném őket, hogy összes hegycsúcsot túrják bele a mellettük lévő völgyekbe.
– Az se rossz.

A kör során megnéztük a vizet jobbról, balról, felülről, alulról, szél volt ugyan, de a terep böven kajakozható volt. Szóval túlóvatoskodtuk a napot. De. Ha kajakozni mentünk volna, akkor ugyan nagyobb lett volna az élmény, de így, kerékpárral, elképesztőt nőtt az önbizalmunk. Ember, azért csak egy alpesi túrát toltunk le, mediterrán melegben.

Megérkezés után egy liter Ozujsko. Mármint csak nekem. Kaja ugye nem volt egész nap, úgy megütött, mint a gőzkalapács.
– Kíváncsi vagy, milyen egy abszolút passzív hapsi? – vigyorogtam Nejre.
– Aha.
– Hát akkor csak figyelj rám.

Nej vacsorát sütött. Fogalmam sincs, honnét szerzett hozzá erőt.

– Hol eszünk? – kérdeztem.
– A teraszon.
– Nem, inkább bent.
– Miért?
– Mert bent klíma van és itt még normális vagyok. Odakint meg üt a meleg és spongyabobbá változom.
– Na látod, ezért eszünk a teraszon. Kíváncsi vagyok.

Vacsora: egy kiló csevap. Salátával. Vigyázunk a vonalainkra. Hozzá bor, utána egy újabb üveg beszélgetős bor, de már a klímában odabent. Frankón megbeszéltük, hogy egy seniornak mennyire munkahelyi kötelessége az, hogy geci legyen. Utána eljátszottam, milyen lettem volna spongyabobként. Végül leszartuk a pakolást, alvás.

Hazautazás
2016.07.18; hétfő

Korai ébredés, mert még tervünk volt. Nem bírtuk volna elviselni, ha szárazon visszük haza a kajakokat. Az idő hozta az ígért formát, sütött a nap, sima volt a tenger. Összepakoltunk, érzékeny búcsú. Visszaszereltem a helyére a wifi AP-t, megpróbáltam elmagyarázni, mi vele a helyzet, de a hölgy csak nagyvonalúan legyintett: legyen ez a következő turnus problémája. Búcsúajándékok, aztán irány Posedarje beach. (Nem a tegnapi, van egy bent a faluban is.)

Vízre dobtuk a kajakokat, átmentünk a másik beach-re, aztán el akartunk menni a szállásig, de végül lemondtunk róla. Mégis csak egy fél óránk volt az egészre, abba meg ennyi fért bele. Meg egy úszás. Mert nehogy már mi is szárazak maradjunk.

Innen már semmi különös. Illetve, de. Egy bosszantó “apróság”. Lucskónál megszoktam, hogy sorbanállás helyett elmegyek az automata kapuk felé. Bankkártyával pillanatok alatt át lehet jutni, míg az ember által üzemeltetett kapuknál egészen durva sorok is ki tudnak alakulni. Csakhogy. A bódéban ülő ember ránéz, látja, hogy személyautó, kajakkal, bringákkal. Az automata meg valamilyen cellával méri a magasságot és a kajakot hozzáadja az autó méretéhez, azaz kisteherautók leszünk. (A magasság nagyobb, mint 1,9 méter.) Ez viszont kategóriaugrás. Jelen esetben 112 kuna helyett 160 kuna. Nem ettől leszek hajléktalan, de a különbözetből már egészen jó üveg bort lehetett volna venni.

Itthon meg… minden olyan izé. A hajam még a tengervíztől tapad össze, de már látom a faliújságon, milyen mesterembereket kell hamarosan felhívnom. Meg ami egészen abszurd: az öt házzal arrébb lakó lenyúlta a szelektív kukánkat, úgy kellett visszarabolnom. Itthon vagyunk.

Posedarje 03/04

Bora #2
2016.07.16; szombat

Semmi sem változott. A szél éjszaka folyamatosan bontani akarta a tetőt, aztán belesikoltott az apró résekbe. Mi meg aludtunk, ahogy tudtunk. Én speciel 11 órát.

Reggeli. Nem a teraszon. A szél simán elfújná a tányérokat a kenyereskosárral együtt. Utána kávé, de ez már a teraszon. Ott van a hamutartó, a wifi router és a laptop. (Egyébként ez valahol hihetetlen. Nálunk ennél sokkal kisebb szélben is eltűnik a T-Home internet elérése, itt meg a legnagyobb szélvihar tombol, melyet életemben láttam, a mobilnet ennek ellenére folyamatosan hasít.)

A teraszon térelválasztóként van egy ilyen izé, egy függönyszerűség, mely zörgéssel jelzi a szelet. El fog kopni.

A tegnapi literes Plavac párja már vacak, romlott. Valószínűleg azért akciós, mert akadnak köztük ilyenek is. Tulajdonképpen szerencsénk van, egyből kiderült a turpisság, nem vásároltunk be belőle feleslegesen.

A reggelihez bontott bor alapján már rájöhettél: úgy döntöttünk, nem megyünk sehová. Plitvicére egész napos esőt jósolt a reggeli meteorológia (9-ig 90%-os valószínűséggel, utána 100), 10 óra körül itt is megindult az eső, szóval az időjárás kapja be. Vettünk csirkemellet, fokhagymát, az apartmant minden irányból rozmaringdzsungelek veszik körül, tegnap vettünk egy csomó finom dalmát bort. Elleszünk. (Egyébként pont ezen meditáltam reggeli közben. Morgok itt, hogy így, meg úgy, miközben nem történt más, mint hogy a körülmények más irányba kényszerítettek, mint amit szerettem volna. De igazából ez a más irány sem annyira rossz: szabályozott hőmérsékletű apartman, gyönyörű kilátás, egzotikus ízek, pihenés, kikapcsolódás. Oké, a teraszhoz meleg ruha kellene, de van bor.)

A külföldi pénztárcámban megtaláltam egy ottfelejtett Istanbul card-ot. Nem mostanában fogom elhasználni.

Kettő körül nem bírtam magammal, gondoltam legalább az egyik bringát megjáratom. Nos, kiderült, hogy nem véletlenül állt máshol, mint ahová leraktuk. Elvitte a szél, utána meg valamelyik házvezető visszahozta. A váltó szanaszét volt csúszva, eljátszottam vele, mire visszaállt. Aztán az úton masszívan beállt autósor (hurrá, óriásit szoptunk volna, ha nekivágunk Plitvicének), a szél durván büntetett (hurrá, óriásit szoptunk volna, ha mégis elmegyünk bringázni), szóval éppen elég volt eljutni a boltig és venni ezt-azt.

Pangunk. Én netezek, blogolok, Nej hol bort iszik, hol alszik. A jó hír az, hogy a meteorológia szerint a bora hajnal kettőkor elhúz a francba, és bár a vasárnap nem tűnik teljesen simának, de megjátszható. Megsülni biztosan nem fogunk.

Délután csirkemell fokhagymásan, rozmaringosan, salátával és hvar-i borral. Legalább ez legyen jó. Utána ágyban olvasgatás. (Kábé két percig.)

Késő délután terasz. A viharos alapszél már nincs meg, a pöffök még emberkednek, de jelentősen csillapodott az idő. Egy baj van: minden hideg, napok óta fázok, a tenger pedig barátságtalan. Semmi kedvem sincs holnap belebújni. (Igen, egy pillanatra megérintett az is, hogy hát hülye vagyok én, hogy a kényelmes nyugiból menekülve beülök egy ilyen billegő izébe és szélben, hidegben, vízben gyötröm magam?)

Lehet, hogy már az idegeimre ment ez az idő. A túloldali dombokon megjelent egy napcsík. Egyből lefényképeztem. Hogy legyen bizonyítékom. Hogy a nap még létezik. (Mire leírtam, már el is tűnt a csík. De késő, a fénykép megvan.)

Ebéd után kintfelejtettem a bort a teraszon. Fél hétkor keltem fel a délutáni szunyókából, akkor vettem észre. Nem melegedett fel.

Kicsit gáz, hogy – az érkezést is beleszámítva – 2,5 napja vagyunk itt, és a fényképezőgépben lévő közel száz fénykép szinte mind az apartmanban készült.

A látvány egyébként egészen elképesztő. Délnek nézve piros az ég alja (aligha szél nem lesz), nyugaton pedig rózsaszín felhőtömb nehézkedik a hegyre. Eddig azt hittem, ilyet csak Dali képes festeni.

Estefelé ülök a teraszon és Christopher Moore egyik horrorparódiáját olvasom bogarászgatom. Miközben a vérszomjas vízpára alattomosan közelít az apartmanhoz.

Posedarje 02/04

Bora #1
2016.07.15; péntek

És igen: reggel már dübörgő szélre és tarajos hullámokra ébredtünk. Ez egy kicsit megnyugvás is: oké, nem csak belengették, hogy szopunk, hanem tényleg.

Meteorológia. Az eddig kétnaposra jelzett bora immár 2,5 napos lett. Tekintve, hogy eleve három napra jöttünk, a túraterves papírt hanyag eleganciával kukáztam ki. (Pedig valami ilyesmire számítottunk.)

Reggeli után irány Zadar. Egyrészt a Getróban jó áron lehet horvát borokat gyűjteni, másrészt meg csavargunk egy kicsit az óvárosban.

Ahogy csorogtunk befelé, a város szélén megláttunk egy Metro áruházat. Tulajdonképpen ez is jó lesz. (A Nokia Here navigációja elég vacak, ez a bolt meg már itt van.) Kicsit gáz volt, mert a Metro kártyámat a magyar pénztárcámban hagytam (azt meg a szálláson), de Nejnél ott volt a Barnáé, határeset. Egy nagyobb csoporttal bementünk, telepakoltam a kosarat borokkal, aztán pénztár. Egy kicsit azért izgultam. A csajszi először nem fogadta el a magyar kártyát, aztán átintett a párhuzamos sorban várakozó vevőhöz, elkérte az övét, lehúzta… és ennyi. Vásároltam egy kosár bort a STRMGVA Kft nevében. Az ő diszkontjával: 10%, azaz olyan háromezer pénz kedvezmény. A pénztárosnő vigyorogva mutatta is, én pedig elmorogtam egy “how lucky we are” megjegyzést a bajszom alatt. De azért jól esett.

Utána Zadar bekeményített. Ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg nem csak a mi fejünkben fogalmazódott meg az a zseniális ötlet, miszerint a szar időben menjünk inkább várost nézni. A közlekedés gyakorlatilag beállt, mint a gerely. Az összes belvárosi fizetőparkoló megtelt, a tömeg meg csak araszolt. Kiszabadulni is csak úgy tudtunk, hogy leszartam egy behajtani tilos táblát, aztán később autóztunk egy kicsit a járdán, mert az út elfogyott, végül többszörös nehéztüzérségi becsületsértések mellett sikerült rávennem a Nokia herét, hogy vezessen ki, utána meg haza. Ennyi volt Zadar. (Egyébként voltam már itt, akkor sem fogott meg a város, szóval nem vesztettünk sokat.)

Odafelé is, visszafelé is átmentünk a sztráda fölött és mindkétszer csak annyit tudtunk hozzáfűzni a látványhoz, hogy asztakurva. A hazafelé menő sáv mindkét irányban beállt a horizontig. Úgy értem, hogy álltak, mint a cövek, semmi mozgás. Valószínűleg sok embernek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy ilyen ítéletidőben inkább hazamennek, nem várják meg a szombati turnusváltást. Aztán a dugó miatt az autófolyam természetesen kiáradt, jutott belőle bőven a posedarje-i magisztráléra is. A szállásunkhoz vezető meredek, hegyesszögű utcára ugye csak a szembejövő sávből lehet lekanyarodni. A fullra bedugult szembejövő sávból. Szerencsére villogtatással, indexlámpával és mutogatással le tudtam kommunikálni a helyzetet, így mindenki addig tolatgatott, amíg befértünk a kanyarba.

Ja, előtte még lementünk a faluba. (Dugó, hegyesszögű lehajtó, nyilván.) A teraszunkról ugyanis kiszúrtunk egy szimpatikus strandot. Nem csak a fakocsma tetszett meg benne, hanem a sima beszállási lehetőség, és az, hogy kocsival le lehet menni a partig. Ahogy nézem, max fél napunk lesz evezgetni, na erre a kis időre biztosan nem fogjuk le-, meg felcipelni a kajakot a szállás melletti meredeken.

Megjegyzés: miközben ezt gépeltem, a szélvihar belefújt egy hamutartónyi hamut a szemembe. Ja, a kettős terasz teljesen szélvédett felében gépelek. De itt most ilyen nincs. Az előbb elmentem vécére és a szél átfújt az ülőkén. Alulról.

Szóval lementünk a falu kikötőjébe, megnéztük a strandot, szuper. (Eltekintve attól, hogy kamerázás közben kis híján belefújt a szél a vízbe egy 110 kilós szimpatikus férfit.)

Utána beültünk egy part menti kiskocsmába. Pizza van? Van. Adjatok. Kaptunk két olyan pizzát, hogy kettéállt a fülünk. (A szokásos óriási horvát pizza.) A hangulat: ezer éve nem volt részem ilyen élményben. Dohányzó étterem. (Nej: eszedbe ne jusson!)

Hazafelé bolt. Nej beszaladt citromért, én meg megnéztem a borokat és meglepődve láttam, hogy van peljesac-i Plavac literes asztali bor 25-re leárazva (1100 forint), elég jól ismerem ezt a bort, könnyed, gyümölcsös, beszélgetésekhez, hétköznapi borozásokhoz kitűnő, vettem is két tesztüveggel. Ha beválik, akkor holnap rátolatok a boltra.

Aztán itthon.

Nehéz erről mit írni, mert ránézésre nem történik semmi, közben pedig ezerrel tekernek a fogaskerekek az agyban. A szombat elveszett, még rosszabb időt jósolnak, mint mára. El kellene autózni valahová. Valahová, ahol az embereknek még csak szavuk sincs a szélre. A Windyty szerint a szélcsendig legalább 250 kilométert kellene autózni. Háát… akkor marad a szél. Autózzuk le a tervezett kerékpártúra útvonalát? Ezzel pont az újdonságot vesszük el belőle. Hiszen sanszos, hogy ide még visszajövünk. (Evezni is jó terep, kerékpározni is.) Menjünk el Plitvicére? Vagy Paklenicára? Mindkettőhöz át kell menni a Velebiten, azaz Sveti Rok alagút. Márpedig a szombat eleve dugulós nap, ha valahol bedugul a sztráda, a két nagy alagútnál biztosan, az meg, hogy a szállás helyett a kocsiban ücsörögjek egész nap, annyira nem jó megoldás. Tényleg, mi van, ha egész nap a szálláson ücsörgünk? Nos, a szél eleve megőrjít. Valamikor dolgoztam gyárban, megszoktam, hogy gépek dübörögnek körülöttem, de ez a vihar egy hengermű. És az állandó, pokoli erős huzat, azt nem lehet megszokni. Simán átfúj a házon. Ember, megnéztem: a Beaufort skálán 5-7 erősségű alapszél mellett 7-9 széllökések vannak. Kilenc!!! Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor lesz szerencsém ilyen szélhez. Itt meg 2,5 napig benne élünk. Néha kisétálok a terasz szélére (közben kapaszkodok) és nézegetem az öblöt. A borákra jellemző híres/hirhedt vízpermet folyamatosan előttem van. Jobb híján tanulmányozgatom.

A borák vízpermete régi vitatéma. Egyrészt azt mondják, hogy a borába keveredett kajakost nem is az öli meg, hogy belefordul, hanem sokkal inkább a víz feletti vízpermetbe fulladnak bele. Lehetséges? A fene tudja. Aki belefulladt, az már nem tudja megmondani. Így megmaradt vitatémának: a nagyon profik kiröhögik, a vízimentők hümmögnek, a kevésbé profik meg tanácstalanok. Inkább kerülik a borát. Csakhogy. Ez a vízpermet-mizéria megjelent a Balatonnál is, ahol a szabályozás egyértelmű célja az, hogy soha, semmikor ne legyenek a vízen sportolási céllal emberek. (Ugye az informatikában is az a legstabilabb rendszer, amelyikben nincsenek felhasználók.) Ennek az idióta szabályozásnak pont kapóra jön a vízpermet téma, mert erre hivatkozva még jobban lehet szigorítani.

Szóval tanulmányozgatom. Az egyik érv az, hogy a vízpermet közvetlenül a vízfelszín felett alakul ki, azaz az úszókra veszélyes, de a kajakosokra nem. Ez egyértelműen nem igaz. Olyan 6-7 bft körül jelenik meg a vízpermet. Ez alacsony. De 8-9 bft körül már van 1-2 méter magas, ezt simán elkapja a kajakos is. Igaz, ezek a vízpermet foltok még nem túl nagyok. Ekkora szélben gyorsan mozognak, a kajakosnak rövid ideig kell kibírnia levegő nélkül és már ki is került belőle. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a 10-12 bft zónában már ki tudnak alakulni akkora vízpermet felhők, hogy tényleg bele lehet fulladni. De ilyen időben vízen lenni kajakban… az már egyébként is minősített öngyilkosság. Mindenesetre Magyarországon már a 10 bft is ritkaság, szvsz elég otromba dolog ezt a vízpermet izét belekeverni a balatoni viszonyokba.

Még variáltunk azon, hogy Nej nekiáll innen dolgozni szombaton, cserébe megkapja a keddet szabadnapnak, így egy nappal később megyünk haza (hétfőn babapopsi simaságú víz várható), de aztán elvetettük. Utána találtam Plitvicére egy kerülő utat Gracac felé, jó is lett volna, oké, megyünk… erre ránéztem az időjárásjelentésre, és… Plitvicén ugyan nem lesz orkán erősségű szél, viszont egész nap esik. Fasza. Rövidnadrág, póló. Hogyan is utazik az ember július közepén Horvátországba?

Magunk között szólva azért kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm a horvát tengerparttal. Kaptam már itt novemberi viszonyokat Porecben augusztusban, most itt van ez a viharos, októberi idő júliusban, márpedig eddig az volt a mondás, hogy a Balaton ugyan kiszámíthatatlan nyáron, bezzeg a horvát tengerpart. Bezzeg. Útiköltség sztrádán 60e.

No mindegy, gyakorlatilag beszorultunk. Nem tudunk menni sehová. Hiába a kajakok, hiába a bringák, hiába a feltankolt autó. Nem kicsit frusztráló. Persze, lehetne olvasgatni. Ha elraktam volna az olvasószemüvegemet. A kilátás ugyan gyönyörű a teraszról (már ha ki merek menni a korlátig), de egész nap azt nézni, nem egy nagy kihívás. Meg van még a laptop, internettel. Sírok.

És ekkor szakadt le este az ég, tömérdek esővel.

Posedarje 01/04

Előzmények

Kicsit messziről kezdem. Tavaly decemberben rakott össze a kajakos társaság egy túrát a Zrmanje kanyonba, májusi időzítéssel. Mi pont akkor mentünk Grúziába, így kimaradtunk, de alaposan átnézve a térképet, láttuk, hogy meglehetősen izgalmas a környék, megérne egy misét.

Nézegesd egy kicsit a térképet: a Zrmanje folyó (jobbra) egy kifejezetten hangulatos kanyont vágott a dombok közé – errefelé forgatták a jugó Winnetou filmek egyes jeleneteit is – majd a folyó beletorkollik a Novigrad öbölbe, mely a tenger egy furcsa betörése a szárazföldre. Az öbölböl ki lehet menni a tengerre is – bár a viaduktról nézve, elég erős áramlással kell számolni a csatornában – de maga az öböl is bejárható, nyilván a fő attrakció a Zrmanje kanyon, viszont az öbölrendszernek itt még nincs vége, az öbölből nyílik egy másik csatorna, mely mögött egy újabb öböl található. Települések mindenhol vannak, azaz evezgetés, bejárás közben bárhol ki lehet szállni pihenni, inni valami frissítőt, illetve hangulatos dalmát falvakat nézegetni. Minden szempontból védett öböl, a tenger hullámzó kilengései nem jönnek be, a szél persze igen. Az öbölrendszer kerékpárral is körbejárható, a távolság 58 kilométer, egy szolíd egynapos túra. (Bár szintek vannak, nyáron kánikula is, de ez adja a sportértéket.)

Nem is vacakoltam tovább, január első hetében foglaltam egy apartmant Posedarjében, július közepére. Dalmácia, július közepe, mi baj lehet?

Aztán májusban mindenki ráfaragott: mi Grúziában fogtunk ki egy felhős, esős időt, de Maslenicében, ahol a többiek megszálltak, szintén vacak idő volt. Sajnáltam is őket, de azért titokban megveregettem a vállamat: ha valaki biztosra akar menni, akkor csak júliusra foglal. A május… azért eléggé necces.

Aztán telt-múlt az idő, elérkezett a pakolás, indulás ideje. Szokás szerint stressz üzemmódban.
Indulás előtti napon Nej kisétált a lugasba. Kezében egy keverős csaptelep karja. Houston, we have a problem. A mosókonyhában próbált vizet engedni, de kezében maradt a kar. A forró víz pedig ömlött a csapból, megállíthatatlanul. Próbáltam csempecsapnál elzárni, de egyik sem hatott rá. Az összes vizet elzárni nem igazán szerencsés, szerelőt hívni, csaptelepet cserélni meg már nincs idő, mindjárt indulunk. Végül kalapáccsal és vésővel sikerült belenyúlnom a csaptelep belső lelkivilágába: addig ütöttem egy műanyag bumszlit, amíg el nem állt a víz. Megölnöm nem kellett, azt már Nej megtette.
Oké. Mehettem vissza tervezni. Windyty. És lemeredtem. Ekkor már egy hete tombolt itthon egy hőhullám, az utolsó napokban még éjszaka is alig ment le a hőmérséklet 30 fok alá. Erre azt mutatta nekem az online levelibéka, hogy az utazás napja még oké, de odalent éjfélkor jön valami bora erősségű szörnyeteg és csak szombat délben megy el. Ja, Pesten pedig már az indulás előtti éjszaka érkezik az itéletidő. Jó kis koktél.

Oké. Újratervezés. A bora nem megy csak úgy el, még ha távozott is, a víz a lavórban sokáig lötyög. Akkor szombat délután letoljuk a kerékpártúrát, vasárnap pedig a Zrmanje kanyon. Péntek? Benézünk Zadarba, egyébként meg maradunk a popsinkon a szálláson. Szerencsére lesz nálunk egy tálca sör. Három napra. Elleszünk.

Leutazás
2016.07.14; csütörtök

Az éjszakai vihar miatt nem pakoltuk fel az autót. Majd hajnalban. Ötkor keltünk, hétkor terveztünk indulni. Nos, a vihar megvolt, örültünk neki, aludhattunk bezárt ablakok mellett a fullasztó melegben. Aztán pakoláskor jött a következő vihar, nem is kicsi. Ekkor meg ugye csonttá fagytam odakint. Értékeltem a helyzet iróniáját: kánikula, utána felhőszakadásban pakolás, utána megint kánikula, végül bora. Én, a hőelem.
Nem hiszed el, hogyan pakoltunk hajnalban. A laptopot már elraktam, így a médiacenteren hoztam be a met/idokep párost, mindkét radar videót kiraktam a tévére, és a fél szemem mindig oda fókuszált. Amikor azt láttam, hogy jön tíz perc szünet, gyorsan kirohantam, beraktam ezt-azt, felszereltem a bringákat, feldobtuk a kajakokat. Így csak mérsékelten áztam szarrá. Indulás előtt egy forró zuhany, végül fél nyolc körül elindultunk.

Balatonfenyves környékén jöttünk ki az ólomszínű felhő alól. Utána persze megint kurvanap. (Teljesen leégette a bal oldalamat.)
Az M7-en akkora volt a forgalom, mint az M3 pályán péntek délután. Csak éppen csütörtök kora reggel volt. Nem értettem. Próbáltam beállni 100-ra, hogy békén hagyjanak, de nem. Látták a kajakokat, a bringákat és mindenkiben, még a teherautókban és a kamionokban is felgerjedt az előzési vágy. Utána meg visszalassítottak. Időnként meg nekem lett tele a tököm és 150-nel lehúztam az egész bagázst a faszba.

Határőr. Felpillantott a kajakokra. Hová mennek? Tengerpartra. Aha, köszönöm. Elengedett. Hová máshová mehetnénk? A Paklenicára sziklát mászni? A horvát bódé mellett szokás szerint elsprinteltünk, ordítás, visszatolattam, de csak intettek, hogy menjünk. Ez évről évre egyre bizarrabb.

Lejöttünk a sztrádáról, mentünk a faluba. Igazából piszkosul egyszerű az egész, a szállás a sztrádáról lekanyarodó magisztrále mellett van, nem is lenne gond, csak hát azok a fránya részletek. A szállás a főúttól kábé 20 méterre van, csak éppen a főútról nincs behajtás, a térkép nem ismer semmilyen másik utat és az egész egy durván meredek domboldalon fekszik, szóval a húsz méter oldaltávolság az legalább tíz méter szintkülönbség is egyben. Az autóforgalom meg durva, nincs ám olyan, hogy hoppá, megfordulok. Elautózgattunk a helyszín előtt néhányszor, a GPS koordináták alapján be is lőttük a szállásunk tetejét, de nem tudtunk lejutni. Próbálkoztunk a faluból is, de nem vitt ki odáig az út, korábban felment a főútra. A vége az lett, hogy ledobtam az autót egy közeli szálloda parkolójába és nekivágtam gyalog. Így találtam meg egy ösvény erősségű, rettenetesen meredek és hegyesszögű lehajtást. Gyakorlatilag látatlanban fejesugrás a fenyők közé. De egyértelműen ez volt a levezető út. Még úgy, hogy a szemközti sávból fordultam rá, még így is vagy kettőt ipszilonozgattam, mire be bírtuk venni a kanyart. (Kajakok, bringák, naná.) Aztán lefelé elmentünk egy – hát, erősen jóindulattal – félkésznek tekinthető épület mellett, majd bejutottunk egy kőfejtőbe. Tovább nem vezetett az út. De legalább volt hely parkolni. Visszasétáltam. A félkész épületből kihajolt egy hajléktalan.
– Jozsef? – kérdezte.
Elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam. Akarom én ezt? Próbáljuk meg.
– Yes. I’m looking for Frank Tschautscher.
– OK, this is.
Nem ugrottam a plafonig örömömben. De legalább értettem, miért volt olyan pokolian olcsó a szállás. (Az adott időszakban a környéken ilyen árban csak kempingben lévő deszkabódét találtam volna, mindenféle komfort nélkül. Ez meg full felszerelt apartmanként hirdette magát. Ugyanannyiért.) De túl sokat nem variáltam, félkész házban lakásban egyébként is jók vagyunk, ha elaludtunk ilyesmiben 2000 méter környékén Grúziában, mindenféle fűtés nélkül, csak elleszünk a horvát tengerparton is. Nagy levegő, udvarias mosoly, gyerünk. Elsőre bevittek valami pinceszerű szobába.
– Ez az egyik apartman. Itt nincs klíma, mert ez magától hűvös – magyarázta a hapi.
– Ja, sejtem – hümmögtem. A sóbányák is hűvösek. Terasz nem volt, az ajtó az udvarra nyílt, ott volt valami kertiasztal. Panoráma nulla.
– És a másik lehetőség? – kérdeztem vissza.
– Ahhoz mászni kell.
Felmentünk egy hosszú, vakolatlan lépcsőn. (Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna, az egész épület vakolatlan volt.) Aztán tekeregtünk egy sort, én legalábbis kezdtem elveszíteni a fonalat, majd felmentünk egy újabb lépcsőn (ez már rendben volt, de mellette volt egy másik, vakolatlan is), fönt valami ajtó, bementünk… és tátva maradt a szám. Gyönyörűen berendezett két hálószobás, konyhás, étkezős, fürdőszobás, klímás apartman, hatalmas dupla terasszal és akkora panorámával, mint ide Lacháza.
– Akkor melyiket választja? – kérdezte a hapsi.
Én meg néztem rá, mint a hülyére. Na, vajon melyiket?

Később kiderült, hogy a felmenetelhez nem kell bejárni a pince kazamatát sem, a kertben van egy roppant hangulatos kőlépcső, körbevéve rengeteg mediterrán virággal, fűszernövénnyel, szóval nagy királyság.
Felcuccoltunk. A házigazdák: Diana és Mikola. (Annak a bizonyos Frank-nak az anyósa, illetve az apósa.) Még csak elkezdtünk pakolni, amikor szóltak, hogy ugyan, igyunk már meg egy hideg sört. Visszaintettem, hogy a pakolás után nagyon szívesen. Nem várták meg, már közben odaszóltak, hogy most aztán tényleg irgumburgum. Jó arcok. (Végre valaki, aki rosszabbul beszél angolul, mint én.) Leültünk, kérdezgették, mit fogunk csinálni. Elmeséltem a túraterveinket. Egy kicsit hátrébb húzódtak. (A teraszról körbenézve, így 3D-ben, már nekem sem tűnik annyira magától értetődőnek az öböl körbebringázása. Azért az ott szembe, az egy ránézésre is 3-400 méter magas hegy.)

A kilátás tényleg gyönyörű. Már órák óta nézegettem a tájat, mire leesett, hogy szélerőművet oda szoktak tenni, ahol sok a szél. Itt meg van vagy harminc forgómorgó. Hmm. Kajakos terep?

A beszállóhely rendben is volt (hiszen ez kapott meg először az apartmanból), csak éppen… a part durván mélyen van. Szűk ösvényen. Izgalmas lesz levinni a kajakokat. (Bár Mikola felajánlotta, hogy segít.)

Mindenfelé rozmaring. Úgy nő, mintha gyom lenne. Nehogy már valamelyik napon ne süssünk valami fokhagymás akármit.

Egy másik házaspár van még a házban. Szlovákok. Üdvözöltem őket, a hapsi magyarul válaszol. Hoppá. Langsam spazieren.

Berendezkedtünk. Bár nem tartom magam internetfüggőnek (Nej szerint de), mindenesetre kellett volna a wifi hozzáférés. Tudod, már csak a meteorológia miatt is. A lépcsőfeljárónál népi motívumokkal díszített tábla, rajta a wifi konfigurációs doksija. Ez egyfelől remek, csak éppen én nem konfigolni szeretném a wifi-t, hanem használni. Aztán a papír alján kézzel írva: kljucs/key/lozinka:XXXXxYYYYY. Te mit gondoltál volna? Én azt, hogy a kljucs/key (egyik horvátul, a másik angolul) úgy néz ki, hogy lozinka:XXXXxYYYYY. Nem tudtam fellépni. Megkérdeztem a házinénit, de úgy nézett rám, mintha az anyját sértegetném.
– Aranyom, 62 éves vagyok, dehogyis értek ehhez. Tessék itt van az egész hóbelevanc, vidd föl, aztán csinálj vele, amit akarsz.
Így jártam el. Felvittem a teraszra a wifi AP-t, lekaptam a hátulját, ott volt benne a default jelszó. Igen, jól sejted: a lozinka azt jelenti, hogy jelszó. Azaz a kljucs/key/lozinka ugyanazt jelentette, a tényleges jelszó pedig az utána lévő jelsorozat volt. Persze ez nem volt elég, az AP teljesen behalt, reseteltem, aztán beléptem adminként, aktiváltam a SIM kártyát, végül beröffent. Visszavittem a helyére, de onnan meg nem láttuk. Rövid tanakodás. Ez a cucc eddig nem működött, mégsem zavart senkit. Ergo senki nem használta. Akkor meg miért ne vinném fel a szobánkba?

Összefutottam a szlovák szomszédokkal. Szóltam a hapinak, hogy van net, ha kell, meg tudom adni a jelszót.
– Ne hülyéskedj már. Van net, csak nem működik.
– Én meg megcsináltam.
– Tényleg?
– Informatikus vagyok.
Ezt lefordította a feleségének, majd mindketten harsányan röhögni kezdtek. Nem feszegettem.

Végre, miénk a kéró. Klíma! Az utóbbi napok hőség okozta szenvedései után! És pénteken bora, azaz addig alszunk, ameddig akarunk. Nem is olyan rossz ez eddig.

Aztán egyből meteorológia. Asztakurva. Az egynapos borából kétnapos lett. Ez azért már bosszantó. Eddig lehúztuk a belső öblöt, most bebuktuk a bringatúrát. Meg kell elégednünk vasárnap a Zrmanje kanyonnal. Szombatra meg kitalálunk valamit. Mittudomén, Plitvice sincs olyan messze.

A szar időre való tekintettel három könyvet is csomagoltam. Olvasószemüveg nélkül. Ügyes.

A kabócék délután hatkor bekussoltak.

Este fél tíz. Üldögélek a teraszon, a fullasztó meleg kezdi átadni a helyét az éjszakai hűvösnek. A Windyty szerint északabbra már elkezdődött a tánc.

Őskőr öskör

Na, jó cím? Olyasmi, mint a kas saison ka. Félelmetes, hogy milyen könnyen be lehet csapni az ember szövegértelmező képességét egy máshová tett hangsúllyal.

Akkor kibontom: Őskőrös kör. A Kőrösnek valamikor volt egy medre, de ennek a környékbeliek annyira nem örültek, mert a folyó rendszeresen elárasztotta azokat a településeket, melyeken keresztülfolyt. A XIX. században megrendszabályozták ezt is, a folyó kapott egy új medret, mely már kellő távolságban elkerülte az érintett városokat: Gyulát, Békéscsabát, Békést. A régi mederből pedig egy szabályozott csatornát alakítottak ki, mely meglehetősen népszerű lett a helyiek között. A mai neve Élővíz csatorna, de használják rá még az Ős-Kőrös nevet is.
Hogy mitől kör? Hja kérem, a logisztika. Úgyis el fogom részletesen mesélni, de a történet vége az lett, hogy mi Nejjel némileg függetlenedtünk a többiektől és az első napi Öskörös kajaktúra után bringával mentünk vissza az autóhoz, gyakorlatilag a csatorna mellett, azaz bezártuk a kört.

Essünk túl az adminisztráción, itt vannak az útvonalak:

Ha kíváncsi vagy, melyik lesz a leggyakrabban használt szó az írásban, ne fáradj szövegelemzéssel, már most elárulom: a ‘logisztika’ kifejezés fog nyerni. Ha a logisztikai feladat megoldására fordított szellemi munkát másra használtuk volna, mára kitört volna a világbéke.

Előzmények

Ez konkrétan logisztikából állt. A Kőrösök elég gyorsan folynak, azaz egy kajakos körtúra meglehetősen kemény meló lenne. Még a csillagtúra is. Viszont ha már lementünk jó kétszáz kilométerre, dőreség lett volna beérni 10-20 kilométernyi evezéssel. Csakhogy egy ötven kilométeres távnak az a hátránya, hogy a végén az autó ötven kilométerre lesz a kajaktól. Ezt meg lehet oldani úgy, hogy lerakunk ide-oda autókat, de itt – meglehetősen váratlanul – 16 ember jött össze és ez már mátrixgeometrián alapuló optimalizálási feladat. (Sőt, ha belevesszük a légellenállást is, akkor már nemlineáris mátrixokról beszélünk.) (Ne törd a fejed, belsős poén.)

Nem, nem fogom leírni az összes felmerülő változatot. A lényeg az, hogy középen, Dánfokon rendeztük be a főhadiszállást, azaz péntek este a helyi kocsmában röfögtünk beszéltük át a logisztikát, szombaton autóval lementünk Gyulára, kajakkal visszajöttünk Dánfokra (kocsma, logisztika), másnap kajakkal tovább Kőröstarcsára, utána jött az autók szervezett formában történő begyűjtése. Ezt néhányan megcifráztuk úgy, hogy lefelé jövet a kőröstarcsai kikötőben leraktuk a kerékpárjainkat, mondván, hogy a kajaktúra után ezekkel megyünk vissza az autókért Gyulára. Azaz szombat este mi Békésen (Dánfok) voltunk, az autók Gyulán, a kerékpárok pedig Kőröstarcsán. De persze a végső megoldás teljesen más lett.

Tekintve, hogy a logisztikánál már csak az időjárás látszott bizonytalanabbnak, így erre a két napra kicsivel több cuccot kellett pakolnunk, mint egy egyhetes horvát kajak/kerékpártúrára. És most nem viccelek. Csütörtök estétől péntek délutánig szinte csak pakoltunk, ezt a szöveget hétfő éjjel írom és még igen messze állunk attól, hogy minden visszakerüljön a helyére. De a társaság jó és egyébként is, kaland az élet.

Dánfok először
2016.06.03; péntek

Ugye, két kajak, két kerékpár, tengelysüppedésig megrakott autó. Ez az a kombó, mely az utakon még a Daewoo Tico tulajdonosokból is kihozza az állatot. Aki így meg van pakolva, az csak lassan mehet. Idén kipróbáltam egy új módszert az idióták kezelésére: tényleg lassan mentem. Ha ti ezt gondoljátok rólam, ám legyen. A 200 kilométer alatt összesen kétszer előztem, akkor is csak ott, ahol négysávos lett a 4-es. Egyébként pedig szolíd 80-90. A Waze saccolásához képest 15 perc késéssel érkeztünk meg, cserébe az 50 literes tank 660 kilométerre lett elég és még maradt is benne három liter. Nem bántam meg semmit sem.

Szállás elfoglalása, ismerősök felderítése. Pálinkák. Sok. Ugye, ilyesmit mindenki hord magánál, nyilván első nap mindegyiket meg is kellett kóstolni. És még csak utána mentünk át a kocsmába.
– Észrevetted már, hogy három hete csak iszunk? – kérdezte suttogva Nej.
– Ez egy ilyen kemény világ – súgtam vissza.

Vacsorára pizzát rendeltem, ismeretlen helyen ez a biztos. A pizzát azért nehéz elrontani. Nos, itt sikerült. Az alap margherita pizzát. Paradicsomszósz helyett paradicsomkonzervet borítottak rá. Izé. Éhes voltam, megettem ugyan, de utána már a logisztika sem esett olyan jól.
Aztán a faháznál még egy kicsi beszélgetés (pálinka included), majd alvás.

Dánfok másodszor
2016.06.05

Reggel a jól bevált rutin: ébresztő hétkor, indulás kilenckor. Kajakok vízrerakása Gyulán tízkor. És rögtön meg is kaptuk az egyik legjobb élményt: áteveztünk Gyulán, elsuhantunk a strand mellett, átbújtunk a vár hídja alatt, integettünk a csatorna hídjain bámészkodó embereknek.

A csatornát elég rendesen benőtte valami vízinövény, olyan volt, mintha egy réten eveznénk. (Ne nézz így rám, tudom miről beszélek. A gemenci kiránduláson eveztünk réten. Még vasútállomáson is.)

Gyula után változatos lett a terep. Tágasabb részek váltogatták egymást szűk nádasokkal. Voltak tehenek is.

Ebédelni egy csalánmezőn álltunk meg, így egyszerre oldottuk meg a kalóriautánpótlást és a méregtelenítést is. János elbóklászott valamerre és egy sörrel tért vissza. Komoly tehetsége van a váratlan kocsmák felderítésében, ha benne lett volna Scott kapitány déli-sarki expedíciójában, a felfedezők még ma is élnének.
Itt találkoztunk először a később már rutinszerű megoldással: az átemelések meggyorsítása érdekében Zoltán és segítői egyszerűen csak kirángatták a partra a kajakokat. A bennük ülőkkel együtt. Induláskor pedig visszaszánkáztatták a kajakokat. A bennük ülőkkel együtt. Jelszó: leszarom a csalánt. (Megint ne erőlködj, belsős poén.)

A képen láthatod is az indulást, egy csomó kajak már félig belóg a víz fölé.
A továbbiakban eveztünk, evezgettünk. Békéscsaba váratlanul jött: hirtelen eltűnt a nádas, házak, horgászok, aztán már bent is voltunk a város főterén, mindenféle vízi attrakciók között. Majd megint nádas. Ha eddig azt írtam, hogy szűk volt az ág, ne vedd komolyan. Igazán szűkké itt vált. Volt egy átemelés, mely után Nejt egyből vízre tették, mert útban volt, mi még elbohóckodtunk a kajakcipeléssel, majd kábé 10-15 perccel később indultunk el. Ránéztem a GPS-re és láttam, hogy már csak hat kilométerre voltunk a kempingtől, abban pedig biztos voltam, hogy a Kedves magától nem fogja észrevenni, melyik nádcsomónál kell kiszállni. (Én is csak a GPS-ben bíztam.) Nagy levegő és letoltam egy kétkilométeres sprintet, mire utolértem. Közben egészen eldurvult a terep, időnként annyira sűrű lett a nád, hogy összeért és még az utat is nehéz volt kitalálni, merre megy. Én viszont siettem, így 7-8 kmh sebességgel zúgtam bele ezekbe a szituációkba és bonyolult tippelgetések helyett áttörtem magam a nádason. Végül időben találkoztunk, egymáshoz lassultunk. Pár kilométer múlva először János, majd a fő szervező Zoltán is megelőzött minket, szóval minden rendbe jött.
Gondoltuk mi, naívan.

Dánfok, ahol laktunk, egy vízparti kemping és sporttelep Békésen. Ehhez képest tiszta döbbenet, de nincs vízkapcsolata. Sem az Élővíz csatornával (ahonnan érkeztünk), sem a Kettős Körössel, mely párszáz méterre megy el a telep mellett. Így az utolsó 300 méteren még várt ránk egy igencsak kellemetlen átemelés. Nyomorult 300 méter evezésért. De csak így lehetett bejutni a kempingbe, minden más alternatíva sokkal kellemetlenebb volt. Már a kiszállás is megviselte az idegrendszereket, utána viszont csak álldogálltunk a szántóföld szélén. Senkinek sem volt kedve beleereszkedni a vízbe. Ráadásul kifogtunk két ritka agresszív horgásztársaságot, akik mindent elkövettek, hogy ne szálljunk be a vízbe. Abba a vízbe, amelybe egyébként sem volt sok kedvünk. (Némi vigyort csempészett az arcokra, hogy itt, az istenhátamögött kettővel a szántóföld szélén egészen jópofa vadkender ültetvény virágzott. Feltételezem, senki nem számított rá, hogy errefelé emberek járnak. Nemhogy tizenhat figura kajakkal.) Végül mindenféle megoldás született. Imre kajakostól átmászott egy kerítésen, majd előhúzott a tárolóból egy kiskocsit és jó nagy kerülővel bevonszolta a kajakot a kempingbe. Voltak, akik visszaeveztek a legközelebbi kiszállási helyhez, értük később elmentek autóval. És voltak, akik vettek egy nagy levegőt és a horgászok átkozódása mellett vízreszálltak. Azon a 300 méteres gyökérkefe csatornán. Zoltán mindenkit berugdosott a vízbe, majd pár percnyi evezés után kirángatott. Na, az a kirángatás, az nem volt kispálya. Kábé egy méter magas, meredek emelkedő. Csupa sár. Olyan ragadós. És a két kirángató ember még a 110 kilós pacákokat is simán kihúzta. Alattam úgy recsegett, ropogott a kajak, hogy gondolatban már le is mondtam róla. Ez tutira elreped, széthasad. De nem. Mindenesetre odafent nem pattantam ki egyből a kajakból, hanem egy ideig csak ültem benne, bambán nézve ki a fejemből. (Elég demoralizáló élmény egy közel függőleges kajakban utazni a göröngyökön.)
Miután kiderült, hogy holnap ugyanerre kell visszamenni, Nejjel sötéten összenéztünk és azt mondtuk, hogy nem, ezt még egyszer nem. Aztán elcipeltük a kajakokat a faházhoz, ittunk gyorsan némi pálinkát és lehiggadtunk. Végülis, miért ne? Annyira nem is volt rossz, ide meg a kalandért jöttünk. Ez pedig az.
De később úgy alakult, hogy valószínűleg sokaknak nem jött be ez a megoldás, így szerencsétlen Zoltánnak megint újra kellett gondolnia a logisztikát.

Nej gyorsan el is ment zuhanyozni, én még elpöfékeltem egy szedatív szivart egy pacifikáló sör kiséretében. Aztán jött az attrakció. Még valamikor régen láttam olyat Horvátországban, hogy egy pacák kimászott a sátorból. Fürdőköpenyben. Ment zuhanyozni. Annyira bizarr, annyira értelmetlen volt (ember, ugyanezt mindenki egy szál fürdőnadrágban csinálta), hogy nekem rögtön megtetszett az ötlet. Most pedig megvalósítottam. Egy csuronvíz, csuronsár kempingben, koszos, büdös, sáros emberek között, egyszer csak megjelentem fürdőköntösben. Aki úr, az a pokolban is az.

Ja, még nem is mondtam. Visszaértünk a civilizációba és egyből kaptunk egy csomó szánakozó tekintetet. Hogy szegény szerencsétlenek, hogyan tudtátok átvészelni a vihart? Mi meg csak néztünk. Milyen vihart? Aztán kiderült, hogy a nap során Békést és környékét teljesen letarolta néhány felhőszakadás, de mi valami olyan szerencsés módon mozogtunk, hogy ellavíroztunk az itéletidők közepette. A társaságban lévő szegediek megkapták otthonról a hírt, hogy a város közel megsemmisült a viharban. Mi meg ott álltunk, nagyjából szárazon.

Aztán volt még komplikáció. Olyan, hogy ha belegondolok, még mindig feláll a szőr a hátamon. Ahogy írtam, sok helyen nagyon szűk volt a nádas. Ezen ki-ki a saját vérmérséklete szerint ment át. Volt, aki óvatosan, volt aki sietett és lendületből, vadul. A többség a kettő között valahogy. Nos, László ehhez a többséghez tartozott. Nem hajtotta félre a nádakat, de nem is ment nekik erőből. Aztán egyszer, amikor éppen húzott egyet az evezőlapáttal, a kezébe akadt egy nádon felejtett horog. Érted? A nádleveleken ott figyelt egy horog és László keze pont rossz helyen volt. A horog mélyen belefúródott az ujjába, nem lehetett kiszedni, meg ugye fertőzésveszély, szóval amíg mi a kocsmában ápolgattuk a lelkünket, Lászlót Zoltán bevitte a csabai ügyeletre és kiműtötték a kezéből a horgot. (Én pedig csak a kocsmában sápadtam el, hiszen ezen a terepen száguldottam végig romboló stílusban, László előtt. Egyszerűen csak szerencsém volt. És ahogy én mentem, nem foglalkoztam a náddal, legtöbbször az arcomon húzódtak végig a levelek.)

Aztán persze minden jó, ha a vége jó, Lászlót elrendezték a kórházban, Orsolyának szülinapja volt, tortával, pezsgővel, mi pedig logisztikáztunk egy olyan jó szaftosat a kocsmában. Az lett a vége, hogy vasárnap nem ott szállunk vízre, ahol ma kijöttünk, hanem a meglévő néhány autóval elvisszük a kajakokat egy normálisabb beszállóhelyre, persze ehhez jóval korábban kell majd kelnünk. Néhányan még elvonultunk a kemping egyik közösségi pontjára, fiatalok ott fetrengtek valami techno-mámorban, éjfélig elvoltunk, aztán elszéledtünk.
Mi Nejjel a faházban összebújva még logisztikáztunk egyet. Kiszámoltuk, hogy a megváltozott helyzetben, ha mindent végigcsinálunk, azaz a reggeli logisztika után kajakkal elmegyünk Kőröstarcsáig (20 km, egy nagy átemeléssel), aztán a megrendelt bográcsos babgulyás után még visszabringázunk a kocsiért (45 km), akkor mindent összevetve éjfél körül érünk haza, majd mire csak a legszükségesebb dolgokat is elpakoljuk és rendbeszedjük magunkat, hajnali kettő, hétfő meg már mindkettőnknek munkanap. Így hamar meggyőztük magunkat, hogy inkább kihagyjuk az evezést, reggel bekéredzkedünk egy logisztikai célból Kőröstarcsára transzportált kocsiba, bringával elmegyünk Gyulára, felfejtjük a hálót, azaz összeszedjük a kocsit, a bringát, a kajakot és a cuccunkat, majd visszamegyünk Tarcsára, ahová addigra nagyjából megérkeznek a többiek is, még bográcsozunk egyet, majd irány haza.

Bringa Gyula
2016.06.06; vasárnap

Korai ébredés. Borongós reggel. Mindenki gyanakodva kémlelte az eget. Vajon a tegnapi mázli kitart mára is? Aztán beindult a logisztika, autók ide, kajakok oda, emberek amoda. Mi körülbelül fél tízkor indultunk el Tarcsáról kerékpárral.

A vihar nem sokkal tíz után csapott le a környékre. (Ahogy Péter megjegyezte 20 kilométerrel arrébb a kajakban, Józsiék most indulhattak el a bringával. Eltalálta.) Éppenhogy be tudtunk szökni Mezőberényben egy kocsmába a felhőszakadás elől, de aztán ott is ragadtunk. Mondjuk, ez is élmény volt. Elég sokan üldögéltek a bútor mellett, közülük kettő már rendesen be volt csápolva. Mint kiderült, tegnap még Ivó napját ünnepelték, ez meg a rátöltés. Ha ehhez hozzáveszed, hogy Ivó napja május 19 (bocsi, tudom, hogy ez triviális, de lehet, hogy nem mindenki alkoholista, aki olvassa ezt a blogot), akkor azért látszik, hogy a berényi atyafiak egyáltalán nem kispályán játszanak. Nézegettük közben a Radart és becézgettük az Univerzumot. Az egész ország száraz volt, csak Kecskemét és Békéscsaba fölött volt egy-egy viharzóna. De túl sok időnk nem volt várakozni. Átterveztük az útvonalat (Csaba kihagyva, inkább megyünk Békés felé), majd amikor egy kicsit csendesedett az eső, nekiindultunk. Mondtam már, hogy mezítláb, rövidnadrágban, rövidujjú pólóban toltam végig a napot? Na, a vihar ezzel nem igazán foglalkozott, mert egyfelől Békésig kitartóan esett, ott egy kicsit elállt, de csak azért, hogy azt higyjük, megúsztuk, aztán Békés és Gerla között ránkszakadt az ég. Fej leszeg, monoton teker. Ahol a gerlai ág összefolyik az Élővíz csatornával, beültünk ebédelni egy benzinkút melletti étterembe, és csak ekkor könyörült meg rajtunk az időjárás. Elállt az eső, Gyulán már sütött a nap. A bringákat felszórtuk a kocsira, vissza Dánfokra, felszórtuk a kajakokat is, becuccoltunk, aztán irány Kőröstarcsa. Negyed négykor értünk oda, egy kicsit aggódtam is, hogy a kajakosok már ott lesznek, de kár volt. Zoltán sem kalkulálta be, hogy a nagy átemelés mennyire megfogja a csapatot, így csak egy órával később futottak be.

Szerencsére a babgulyás már készen volt, nem kellett rá várni. Gyors kajálás, pakolgatás. Mi ez utóbbin már túl voltunk, így érzékeny búcsú és tűz haza. Útközben szinte végig viharban mentünk, de a kocsiban már csak kacagtunk az Univerzumon.

Összességében? Nem látok bele Zoltán fejébe, így csak tippelgetni tudok. Valahogy úgy számolhatott, hogy a túra kiírására reagál vagy 4-5 ember, velük egyszerű lesz a logisztika, gyorsan mennek az átemelések, még a nagyon durva ki-beszállások sem fogják meg a csapatot. Aztán váratlanul kiderült, hogy kevesen ismerik közülünk a Kőrösök vidékét, nagy rá az igény – és kifejezetten nagy csapat gyűlt össze, különböző képességű és különböző mentalitású emberekkel. A mennyiségi változások minőségi változásba csaptak át, Zoltánnak pedig gőzölöghetett az agya, hogy rendben lemenjen ez a két nap. De lement. És bár biztos vagyok benne, hogy sokan meglepődtek a terepen (én nem annyira, jártam már Zoltánnal kiscsapatos túrán, pontosan tudom, hogy adott esetben még az ereszcsatornában is képes evezni), de abban is biztos vagyok, hogy ezt a két napot mindenki nagy kalandnak élte meg. Olyannak, melyet kár lett volna kihagyni.

Linkek:

PS.
Nekem ne mondja senki, hogy a macskáknak jó a szaglása. Sztracsi a száradni kirakott neoprén cipőkön alszik.

Ilyen tényleg nincs

Fogorvostól igyekeztem kerékpárral hazafelé (hétvégi nagy migrációs projekt utáni hiszti az ügyfélnél, hosszú), amikor a Nagykőrösi úton (forgalmas, külvárosi út) az Ecseri piacnál megtörtént a baj. Ez egy ipari-logisztikai terület, már az is csoda, hogy egyáltalán járda van. De volt zebra is. És a zebra előtt két bizonytalan gyalogos. Aztán amikor már öt méterre voltam a zebrától, a mögöttem jövő autó lefékezett, a gyalogosok ezt bátorításnak vették és kiléptek. Elém. Nem, nem vártak egy másodpercet, hogy még el tudjak menni. Annyira közel voltak, hogy kikerülni sem tudtam őket, vészfékezés, a bringa az első kerekén keresztül csinált egy szaltót. Velem együtt. Elég nehezen tápászkodtam fel – a két gyalogos ekkorra persze már elspriccelt – és elsőre eléggé el is keseredtem. Az út tele volt fekete műanyag szarokkal. Oké, én is fájtam sok helyen, de az ember már csak olyan, hogy meggyógyul… viszont ez egy féléves kerékpár és ez már a harmadik nagy bukásom vele. És most nagyot kapott. Rengeteg horzsolás, festéklekopás… és persze a törött műanyagok. Összekapargattam mindent, az utánam jövő autós még érdeklődött, hogy nincs-e baj, ánincs, aztán félrevánszorogtam. A bal térdem jó nagyot kapott, a jobb sípcsontom is, a jobb tenyeremről lejött a bőr és a középső ujjamon lett egy durva, mély seb. Tekintve, hogy a jobb hüvelykujjam még a múltkori esés nyomait viseli (mozogni már mozog, de erőt még nem tudok kifejteni vele), így a jobb kezem most eléggé romos. A bringával viszont szerencsém volt, egyedül a csengő semmisült meg (de az nagyon), minden más műanyag csak lepattant. Viszont a váltóházak plexije eltört, a nyereg kiszakadt… és immár nagyon karambolos a gép kinézete.
Ami végképp furcsa, az az, hogy mindegyik durva bukás már a külvárosban, inkább ipari, mint lakott övezetben történt. Pedig az ember azt gondoiná, hogy a belváros a veszélyesebb hely.

Hülyék, hülyék mindenütt

Tegnap be kellett mennem a belvárosba valamiért. Nyilván kerékpár. Kocogtam is befelé, amikor egy négysávos út keresztezésénél patthelyzetbe futottam. Egy idős bácsika úgy döntött, hogy jófiú lesz és nekiállt udvariaskodni, hogy menjek, csak éppen azt nem vette észre, hogy pont arra szeretnék menni, ahol ő áll, és nem, nem tudok keresztültekerni az autóján és álló helyzetben irányt se nagyon tudok jelezni. Így ő integetett, hogy menjek, én integettem, hogy menjen, ezzel el is voltunk, végül dühösen továbbállt, gondolom, morgott is az asszonynak, hogy “Milyen emberek vannak, Arankám”, én ekkor végre el tudtam indulni, de hirtelen rámengedte a lámpa a négy sávot, pánikszerűen tudtam csak felmenekülni egy járdaszigetre. Jó magas járdaszegélye volt a szigetnek, oda is ütött a bicónak, kénytelen voltam lemálházni, fejreállítani, kereket beállítani, sárvédőt visszahorpasztani.
Hazafelé már nem úsztam meg ennyivel. A Gubacsi úton poroszkáltam kifelé, az Illatos útra terveztem ráfordulni. Elég vacak kereszteződés, a kanyarodáshoz keresztezni kell egy villamossínt is, lehetőleg minél merőlegesebben. Ha sok az autó, akkor ezt elég nehéz. Itt hárman várták a lámpát, ez szerencsére nem túl sok, elengedtem mind a hármat, majd, gondoltam, kényelmesen átmegyek mögöttük. Belefér. Aztán feltűnt a távolban egy BMW, a vezető úgy gondolta, hogy csutak gázzal még éppen átfér a sárgán, ezzel persze rossz ívre szorított, a lámpa meg váltott, azaz nem volt időm, menekülni kellett, naná, hogy éles szögben mentem rá a sínre és naná, hogy akkorát taknyoltam, hogy még Paksnál is regisztrálták. Az autók szerencsére kikerültek, sőt, ketten meg is álltak, hogy segítsenek összevakarni magamat. Gyors leltár: bordáim rendben (pedig ezek szoktak leginkább károsodni), a bal oldalam végig fáj, valószínűleg elvesztettem pár négyzetdeciméter bőrt, de az olyan, hogy visszanő, a jobb kéz hüvelykujj… hát, az fáj. Meg nehezen mozog. A bringa pedig össze-vissza van tekeredve. Vagy öt percig csak nézelődtem, sétálgattam, aztán bringa megint fejtetőre és valahogy kiegyenesítettem rajta mindent. Jó kis gép. Igaz, ekkor már úgy néztem ki, mint egy disznó, de sem a túranadrágomon, sem a munkavédelmis kabátomon nem volt még egy karcolás sem. Jó kis ruhák. Utána hazakocogtam a kertek alatt, gyors whiskey, közben megjött Nej is, közöltem vele, hogy még nem mertem levetkőzni, aztán amikor megtettem, kiderült, hogy jól sejtettem, az aláöltözet hosszúujjú pólóm ujja vérben tocsogott, nem volt szép látvány. Kötszer éppen nem volt otthon, Nej elszaladt érte, én pedig álldogálltam a nappaliban, fejem fölé tartott bal kézzel. A jobbal pedig kezeltem a whiskeysüveget. Ez sem volt egyszerű mutatvány, mert ott meg a hüvelykujjam nem működött, de ember, ha Úrkúton a karomra kötözött infúzióval mentem ki az udvarra fát vágni, akkor egy vacak üvegkezelést is meg tudok oldani négy ujjal.

Aztán ennyi. Lemosakodtam, Nej bekötözte a karomat, a lábamon magától elállt a vérzés, a hüvelykujjamat nekiálltam kenegetni, szerencsére minden irányban mozog, csak pokolian fáj, azaz ez sem komoly. Barna múlt héten taknyolt egy nagyot kismotorral, nála sem komoly, egy csomó zúzódás, de fiatal szervezet, gyorsan regenerálódik.
Mindenesetre mondhatom, a családban a fiúk már ráhangolódtak az ünnepekre.

Trekking, megpakolva

Lefelé
2015.10.24; szombat

Ahogy már írtam, nemrég bővült a bringapark. Túl vagyunk a bejáratáson, az első kötelező szervízen, immár lehet terhelni is a drágát.

Istenem, közben egy kicsit beőszült. De szoktam én télen is sátorozni, az meg még arrébb van.

A terv: fullra pakolt bringával lemenni Velencére, a Drótszamár kempingbe. Feltolni a sátrat, aludni egyet, másnap pedig haza.

A táv önmagában nem vészes, a bringa cuccal is jól megy. De kijutni Budapestről… az halálos. A környék teljesen ismeretlen számomra: Budafok, Nagytétény, Érd… erős forgalom, felüljárók, zavarbaejtő kereszteződések, kismillió körforgalom, autópályák midenfelé. Kerékpárutak voltak ugyan, de elsőre nem sikerült mindet megtalálnom. (Persze az ilyenkor kötelező, autóból kiordibáló paraszt megvolt.) A kedvencem a régi 6-os volt Érd előtt, ahol szemmel láthatóan nem volt alternatíva, de a kerépárral behajtani tilos táblát rányomták az útra. Úgy, hogy előtte kerékpárút vitt odáig.
Na, mindegy. Érd túlsó fele 36 kilométer tőlünk, két óra alatt volt meg, ami Pesten egészen jó érték.
A többi már csak hullámvasút volt a 7-esen. (Azért úgy belegondoltam: itt van, ilyen közel Budapesthez a Velencei tó, mely mostanában nagyon ráment a kerékpáros infrastruktúra kiépítésére. Tényleg olyan nagy ügy lenne levezetni odáig egy bringautat, keresztül a budapesti dzsungelen is? Ha már annyi sok autópályát sikerült bepakolni a környékbe, nem férne el egy kerékpárút is?)

Kora délután értem le. A gondnokot már telefonon kellett hívnom, hiába, ez már utószezonnak is elég gyenge.
– Sátorozni akar? – nézett nagy szemekkel.
– Igen.
– De hát hideg lesz. Minusz egyet mondtak éjjelre.
– Ebben az égövben elő szokott fordulni.
– Sár van.
– Majd keresek valami stárazabb helyet.
– Hát, nézze – vakarta a fejét – Nekem leégne a képemről a bőr, ha maga egy üres kempingben sátorban aludna. Adok egy mobilházat, sátor árban.
– Velem lehet alkudni.

Szóval megint nem jött össze. Idén már nekiindultam egy téli, sátorbanalvós gyalogtúrának, azt elfújta a hóvihar. A mostanit meg a gondnok. Pedig ez nagyon más. A sátrazás az egyszemélyes küldetés, ahol az ember reggelente megküzd a jegesmedvével a pálinkás teájáért. A mobilház meg… mindenképpen egy civilizált környezet. Az ember elsétál a boltba, bepakolja a cuccot a hűtőbe, lezuhanyzik, majd kiül a teraszra egy sörrel, gyönyörködni a naplementében. Ez már nem küldetés és legfőképpen nem egyszemélyes. Ezek a pillanatok igazából akkor jók, ha ilyenkor ül az ember mellett valaki. Nem kell, hogy beszéljen, elég, ha ő is csak élvezi a délutánt.

A nap közben magához tért, elhajtotta a ködöt és sütött, ahogy tudott. Laposan. Amitől teljesen vadító fényviszonyok lettek a tó mellett.

A mobilház pedig ötven méterre volt a parttól. Vadásztam műanyag széket, asztalt, kiültem a teraszra, rápöffentettem egy szivarra. Jó volt. Utána elsétáltam a kisboltba, venni ezt-azt (volt külön pult a kézműves söröknek), nyilván utána kipróbáltam, milyen sörrel is a tónézegetés a mobilház teraszáról. Aztán átsétáltam a kemping éttermébe vacsorázni. Igen, jól olvastad: a kemping éttermébe. Igaz, hogy a kempingben – a horgászokkal együtt – voltunk vagy hárman, de az étterem nyitva volt. Bementem. Tök sötét terem. Az egyik sarokban üldögélt négy ember. Az egyik a mobilját nyomkodta, a másik három bóbiskolt a sötétben.
– Jó estét – köszöntem be – Nyitva vannak?
– Persze – pattant fel az egyik pacák. Mintha ez olyan egyértelmű lett volna.
– És vannak ételeik is? – óvatoskodtam.
– Természetesen.
– Hmm, akkor leülök.
Erre gyújtottak lámpát, ketten pedig bevették magukat a konyhába. Elég bizarr volt az élmény, de a kaja jó volt.
Utána, immár sötétben, még kiültem a teraszra, felpattintottam azt a kézművest, szivar. Közben bementem a házba, hogy estére beindítsam a fűtést. Nem volt. Így azért már lesz ebben az éjszakában némi kihívás. Odabent ugyanis pont olyan idő volt, mind odakint. Az a vékony dekoritlemez nem sokat szigetelt. Bojler volt, zuhanyozni ugyan lehetett volna, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy amint kilépek a zuhanyfülkéből, rámfagyjon a víz. Oké, persze, hidegre készültem, nincs is ezzel semmi baj, csak egy kicsit már beleéltem magamat a meleg házba.

Vissazültem a teraszra. Hiszen oly mindegy, kint, vagy bent. Olvasgattam, hangjegyzeteltem. és ekkor ütött be a ménkő: elkezdtem csuklani. (Roppant vicces csuklós hangjegyzeteim is lettek.) Eleinte nem zavart, vannak légzőgyakorlatok, el lehet múlasztani. Meg is történt. Csak éppen 5 perc múlva újra jött a csuklás. Ezt játszottam órákig. Légzőgyakorlatok. Gimnasztikáztam a ház előtt. Körbefutottam a kempinget. (Nem kicsi.) Próbáltam vízzel elnyomni a csuklást. (Innentől nem csak csuklott, brekegett is.) Aztán az egyik szünetben gyorsan beugrottam a hálózsákba és elaludtam. Valaki nagyon emlegethetett.

Felfelé
2015.10.25; vasárnap

Másnap piszok nehezen keltem fel. Eleve az éjszaka csalódás volt. Délután láttam a strandon egy táblát, miszerint vigyázzunk, mert errefelé elszabadult csöcsök zaklathatják az embert – aztán ehhez képest éjszaka egy sem próbálta rámtörni az ajtót. Másfelől meg az időjárás. Az ablakot még láttam, de mögötte már semmit, mert tejföl erősségű köd takarta be a tájat. Terveztem, hogy korán indulok és körbebringázom még a tavat, de ekkora ködben semmi értelme sem volt. Pestre vissza olyan 3-4 óra az út, ráérek délután indulni. Hátha addigra jobb idő lesz. Na meg a mobilházban deres volt a szekrény, szóval ránézésre hideg volt, ellenben a hálózsákkal, ahol nem. Ráadásul még az órát is átállították, azaz minden afelé mutatott, hogy hatalmasat aludjak.
Magam sem tudom, miért, de fél tízkor már útnak indultam. Michelin babaként magamra vettem a teljes ruhatáramat, reggeliztem, pakoltam, takarítottam… és ennyi.
A kapuban pont összefutottam a gondnokkal.
– Nos, be tudott fűteni? – kérdezte.
– Hogyan? – néztem nagyot – Nincs fűtőtest.
– Ó, mások azt szokták csinálni, hogy bekapcsolják az elektromos főzőlapot.
– Puhányok – legyintettem.

Budapestig ködben jöttem, akkorában, hogy végig be kellett kapcsolnom a tengelydinamót. Ebben ugye az a vicces, hogy ezen a szakaszon vannak a legnagyobb emelkedők. Dinamóval. Csak, hogy meglegyen a sportérték.
Budafoknál viszont szerencsém volt, rátaláltam egy eldugott kerékpárútra, mely a Duna mellett megkerülte az egyik legredvásabb útszakaszt. Nagyon örültem neki. (Annak viszont nem, hogy mennyire el van dugva. Kifelé esély sincs arra, hogy csak úgy rátaláljunk. Szalagkorlát és egy sáros, dzsuvás ösvény rejti el a forgalomtól.)

Itthon tök szokatlan volt a fűtött lakás. Rögtön ki is mentem a teraszra akklimatizálódni. Nehogy megártson a túl gyors felengedés.

Viszont a bringa egyszerűen szuper. Erre találták ki. Anélkül, hogy különösebben kifáradtam volna, simán tartani lehetett vele a 20 km/h körüli átlagot. Teljes menetfelszereléssel megpakolva.
Lesznek itt még nagyobb vadulások is.

Nem igazán értem

Megint bringa. A közelmúltban vettünk egy trekking kerékpárt, mert… mert terveink vannak, de erről majd később. A márkát úgy választottuk ki, hogy egy nagyon kedves ismerősömnél kipróbáltam egy hasonló jószágot és meglepően jól mozgott. Mármint a kerékpár.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az ismerősömben annyira túltengett az önbizalom, hogy közölte, ő, a saját monty bringájával simán legyőzne egy Budapest – Esztergom távon. Udvariasan mosolyogtam. Úriember biztosra nem fogad. Nekem egy könnyű, pengevékony országúti versenybicajom van, ez meg azért mégis csak egy nehéz, nagytestű erdei bringa.
Még a salzburgi túra előtti őrületben sikerült megvennünk az új kerékpárt is. Nem tudtam kipróbálni. Barna egyből lenyúlta munkábajáráshoz. Most, ezen a hétvégén lett volna lehetőségem meghajtani, de most meg Nej jelentette be az igényét.
Márpedig nagyon fentem a fogamat, hogy úgy tegyek vele, mint Singer a találmányával. Van egy standard 25 kilométeres edzőköröm, ezen a héten is megtettem négyszer. Jó lenne megnézni, hogy mit tud ezen a terepen az új gép. Végül vasárnap késő délután összekaptam magamat.

Innentől a tények:

  • A héten a legjobb időt kedden futottam: 25,41 km, 1 óra 04 perc 01 másodperc, 23,82 km/h átlag.
  • A napi rendszeres bringázásoknak kipihenten szoktam nekivágni, valamilyen délelőtti időpontban.
  • Most, vasárnap, már volt negyven kilométer a lábamban. (Nejjel csavarogtunk a városban.) Nem igazán voltam üde és friss.
  • Induláskor elbambultam. Teljesen feleslegesen bementem egy időrabló körforgalomba, melyből elég nehezen szabadultam ki. Ez egész pontosan 2 perc 21 másodperc időveszteséget jelentett a plusz 430 méteres távolságon, legalábbis a megszokott körömhöz képest.
  • A mostani futam eredményei: 26.03 km, 1 óra 04 perc 07 másodperc, 24,36 km/h átlag. Ha kiveszem a hülye körforgalmas kerülőt, akkor 25,6 km, 1 óra 1 perc 46 másodperc, 24,87 km/h átlag.

Érted? Országúti versenycangával a heti legjobb átlagom 23,82 km/h volt. Ezzel a virsligumijú (4 cm), 20 kilóval nehezebb, borzalmas légellenállású trekking bringával, úgy, hogy fáradtan indultam neki, 24,87 km/h.

Mi van itt? A világegyetem nagyon nem úgy viselkedik, ahogy elvárhatnám tőle.

Elég sokáig csak ültem a laptop előtt és próbáltam megfejteni a titkot. Páronként összehasonlítottam az egyes szakaszokat. Tudom, hol van lejtő, tudom, hol van emelkedő, tudom, hol kell sokszor fékezni és hol lehet gátlástalanul menni. Nos, a helyzet az, hogy egy terepfajta kivételével mindenhol a versenybringa nyert. Emelkedőn, lejtőn súlyosan alázta a trekkinget. Viszont a sima, sík terepen – magyarul az országúton – a trekking lenyomta a másikat. Az országúti versenyt. Hihetetlen, de így van. Ha a trekking beindult, ha jól meghajtottam, akkor ment, mint a golyó.
Nehéz elfogadni, de ki lett mérve. És annyira nem zavar. Sőt.

Plicit

Bringázás közbeni gondolatmenet.

Mi is a különbség az explicit és az implicit hozzáállás között?
Nézzük meg egy példán. Kerékpárral haladsz, mellékútról keresztezel egy főutat. Szemből jön egy csuklós busz, szintén keresztezi a főutat, kicsit már be is lóg.
Ha explicit módon viselkedsz, akkor lelassítasz, benézel jobbra-balra és csak akkor mész át a kereszteződésen, ha sehonnan sem jön semmi. Ha implicit módon viselkedsz, akkor úgy okoskodsz, hogy a buszvezető már szétnézett, azaz ha ő elindult, akkor bátran mehetsz te is, különösen úgy, hogy a busz blokkolja a főutat, tehát még ha jönne is valami, annak meg kell állnia. Gyakorlatilag a busz védőszárnya alatt mész át a kereszteződésen.

Az explicit/implicit fogalmakat egyébként matematikai bizonyítások során ismerhettük meg. Az explicit megoldás az volt, hogy addig tekergettük a bizonyítandó állításpárt, amíg ki nem derült róla, hogy az egy azonosság. (Vagy éppenhogy nem.) A lényeg, hogy a bizonyíték ott volt, feketén-fehéren. Meg lehetett fogni. Implicit esetben csak közvetett bizonyítékod keletkezett: egyenként bebizonyítottad minden szóbajöhető lehetőségről, hogy hamis, azaz csak az lehet igaz, amiről a bizonyítandó állításpárod szól. (Leegyszerűsítve – és lebutítva: ha egy egyenlet megoldásánál kijött, hogy x=2, az explicit megoldás. Ha úgy oldottad meg az egyenletet, hogy feltételezted, miszerint x nem egyenlő kettővel, majd erről bebizonyítottad – minden szám esetén – hogy nem igaz, akkor x csak kettő lehet.)
Tulajdonképpen mind a két megoldás jó. Csak éppen nem egyformán. Tudás szempontjából a ‘minden’ kifejezés sajnos nem egzakt. Egész egyszerűen nem lehetünk biztosak benne, hogy a ‘minden’ vizsgálatakor tényleg mindent számbavettünk. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Vagy lehet, hogy van valami olyasmi, amit a tudomány jelenlegi állása szerint nem ismerünk, nem tudunk róla, hogy létezik. De létezik.

Térjünk vissza a kerékpáros példához. Tételezzük fel, hogy az implicit gondolkodást választottad és úgy döntöttél, fékezés nélkül átzúgsz a busz védelme alatt. Igenám, de jobbról jön egy autó, a sofőr elbambul és belezúg a busz oldalába. Illetve, így, hogy belerongyoltál a kereszteződésbe, téged passzíroz bele a buszba. Meghaltál. Mert rossz matematikai bizonyítási módszert választottál.

I’ll be back

Eredetileg úgy terveztem, hogy gyorsan összevágom a videókat és csak akkor rakok ki posztot, de a videó… ránézésre is legalább 3 hetet késni fog.

Egy sportos hétvége

Hah! És még egyszer: hah! Nem felejtek. Igaz, a fenti írás több, mint két éves, de a videó végül csak elkészült.
Nem is szaporítom a szót. Légy olyan kedves, a fenti linken olvasd el az írást – hogy legalább képbe kerüljél – utána pedig jöhet a videó. Nem lesz rövid, 33 perc, de egyrészt azért csak 113 kilométer, másrészt gyönyörű helyeken mentem (Wekerle-telep, budai rakpart végig, Római part, Vác-Göd kerékpárút a parton), vágni vágtam ugyan, de az élményhez ennyi mindenképpen kell.


Budapest – Vác – Budapest 2013.07 by jozsef-petrenyi

Sophie, neked még várnod kell. A fenti írásban említett vasárnapi evezés távja (Dömsöd – Ráckeve – Dömsöd) csak egy kis része az RSD-nek. Azon a nyáron több részletben bejártuk az egész ágat, aztán idén volt egy Csepel-sziget kerülés és még tervezünk Nejjel egy kétnapos RSD full túrát. Ez utóbbin fogom felvenni azokat a részeket, melyek most nagyon hiányoznak a teljes képhez. Aztán ebből a hatalmas mennyiségű nyersanyagból tervezek összerakni egy olyan vdeót, mely az egész RSD-t mutatja be, olyannak, amilyennek én szeretem. Ez persze még arrébb lesz, de egyszer meglesz.
Olyan 3 hét múlva. ;)

Reszkess Közdűlő, jövök a libidódért

Nagyon sokszor leírtam már, de hátha azóta vannak új olvasók is, szóval röviden összefoglalom: a libidó csak Freudnál jelent szexuális energiát. Jung kiterjesztette a fogalmat az általános szellemi energiára, mely vagy megvan valakiben, vagy mi gondoljuk bele valamibe/valakibe. Az utóbbi esetben ezt az energiát el is tudjuk venni, ha felnövünk hozzá. Tipikus példa, amikor a középsuli után húsz évvel már kötetlenül tudunk csevegni azzal a tanerővel, akitől iskolás korunkban annyira rettegtünk.

Van a közelünkben egy utca, a Közdűlő út. Nevéhez méltóan elég meredek és pont kellemetlenül hosszú is. De a legrosszabb benne az, hogy közel van hozzánk és a hazafelé irányban emelkedik. Azaz ha jövök bringával egy hosszabb útról, akkor tudom, hogy a végén, amikor már nem vagyok annyira üde és friss, akkor még ezzel a dűlővel is meg kell küzdenem. Nem ritkán inkább kerülni is szoktam, valami kevésbé meredek útvonal felé.

Ma 11-kor, a legnagyobb melegben tekertem haza, kellően elcsigázva. Aztán jött a Közdűlő és már kezdtem agyalni, hogy amilyen szárazság van, mehetnék az erdei földúton is, aztán eszembe jutott, hogy a múlt héten, hasonló hőségben, sorra aláztuk Murter szigetén a hasonló, sőt még kellemetlenebb dombokat is. Nehogy már most megijedjek ettől a gyökérkefétől. És még csak nagy levegőt sem vettem, nem akkora fiú ez a Közdűlő, hogy fel kelljen szívnom magam hozzá, egy hétköznapi domb, semmi más.
Immár libidó nélkül.

Murter bringával és kajakkal 05 / 05

Vrgada. Vagy valami. De minimum Vela Luka.
2015.07.15; szerda

Kurva kölykök. Kurva meleg. Este sem megy le a hőfok 30 alá. Akármit is mondanak a napszerelmesek, ilyenkor klimás lakásból ki, klimás autóval a klimás irodába be, aztán délután haza a még mindig klimás lakásba.

Kajak előtt ruhás úszás, aztán vizes spricó. Majd minden kiszálláskor újra.

Te szivaroznál, ha mellettetek egy náthás kisgyerek kegyetlenül köhögne? A tegnapi este óta én már igen. (Este 11-ig randalíroztak, labdáztak, visítoztak vagy tízen, közvetlenül a sátrunk mellett. Én meg már voltam annyira álmos, hogy nyolckor lefeküdtem aludni, persze félóra múlva felkeltettek és csak éjfél körül sikerült újra.)

Mára eredetileg otthon – mármint az asztal mellett – a legnagyobb kajaktúrát terveztük be: Vrgada körbe, hazafelé Vela Luka kocsma. Ez annyiból megszelidült, hogy kidugjuk az orrunkat a kitettebb szakaszra és ha nem tetszik, akkor Vrgadát kihagyjuk. A windguru megint szép időt jósolt, 2-es szél, 3-as pöff, délről.

Elindultunk. Ahogy kiértünk a védett öbölből, szóltam Nejnek, hogy engedje le a kormányát. Rossz előérzeteim voltak. Be is jöttek. Ahogy haladtunk északnak, úgy lettek egyre nagyobbak a hullámok és erősödött a szél. Közben falkástól jöttek a motoros yachtok is, csutak gázzal, közel. Betina előtt a kanyarban vált kezelhetetlenné a helyzet: olyan 3-4-es szél és nem túl nagy (30-40 cm), de teljesen kiszámíthatatlan hullámok. Mindenfelől jöttek, szinte egy időben. Egy pillanatra sem tudtam felnézni a vízből, annyira kellett koncentrálnom. Mondanom sem kell, Nejt sem tudtam figyelni, hogyan küzd, de még a motorcsónakokra is csak fül alapján készültem.
Aztán csak jöttek azok a kurva motorosok, volt olyan, hogy percekig csak körbejártam, hogy az egyébként is nehezen kezelhető hullámokra szuperponálódó hullámjaikat szemből vegyem, végül szégyen a futás, de hasznos, kimenekültem a betinai szabadstrandra. Csak reméltem, hogy Nej is jön utánam. Még ez sem volt egyszerű, a strand pont a szélcsatorna végében volt, a sekély vízben tarajos hullámok és fogalmatlan fürdőzők között éppenhogy sikerült talajt fognunk.
Miközben pihegtünk, láttuk, hogy Tisno felől jön egy 15 yachtból álló boly, egymással is versenyezve keresztbe-kasul cikázva egymás előtt. Ha ezt kint, ebben a vízben elkapjuk, a borulás tuti, a túlélés pedig kétesélyes.
A strandon kiértékeltük a helyzetet. A kanyar végéig még vagy 800 méter. Tekintve, hogy előtte olyan két kilométert már mentünk ezen a vacak terepen, ezt is le tudnánk küzdeni. A kérdés: mi jön utána? Itt is azért lett ennyire nehéz a terep, mert a szél pont a csatornában fúj és a végére már rendesen meg tudja mozgatni a vizet. Mi lesz a kanyar után? A motorcsónakok maradnak. Egy újabb csatorna, a mostanival párhuzamos, kicsit szélesebb, azaz több a víz. A szél iránya, erőssége meg marad, a csatorna pedig már korábban kezdődött. (Lásd Endomondo track lejjebb.) Azaz a kanyar után sokkal erősebben fognak elkapni a hullámok. És az egész napot ebben a csatornában terveztük eltölteni.
Végül elmentünk a boltba csokiért és sörért, aztán némi kinlódás után újra vízreszálltunk és a part mellett, távol a motorosoktól hazakocogtunk.

Útvonal: Tisno – Betina – Tisno (kajak)

7,5 km, távolságra nem sok, minőségre viszont épp elég. Délben már otthon voltunk. Miénk volt a délután. Bringatúrát szervezni már nem volt idő, így ezt a napot neveztük ki viharnapnak. Üldögéltünk, izzadtunk, úszkáltunk, izzadtunk, ebédeltünk a kemping éttermében és persze izzadtunk. Egy pillanatra találtam netet, örömmel olvastam, hogy egy újabb hőhullámra fogunk hazaérkezni. Már úgyis olyan régen izzadtam egy jót.

Ma ravaszak voltunk. Oké, a büdös kölykök miatt nem lehet korán lefeküdni. Akkor elütjük valamivel (sör, szivar, könyv) az időt éjfélig. (Érdekes, de egyikünknek sincs kedve olvasni. Általában azért olvas az ember, hogy a megszokott környezetéből a könyv elvigye valahová máshová, egy gyönyörű tájra, egy vágyottabb életbe. Csakhogy mi most pont ilyen életben vagyunk. Hová mennénk?)
Aztán stratégia ide, vagy oda, már este nyolc és sehol senki. Üres a környék, mintha pestis pusztított volna. Már bóbiskoltam a székemben, amikor kilenckor beállított az egész haramiabanda. Megnyugodtam. A bóbiskolás ellen bedobtunk egy éjszakai fürdést fél tízkor. Sötét tenger, sejtelmes parti fények, az étterem színesben villog, szalonzene. Good by lonelyness, good bye happiness, I must die.

Megint Vela Luka
2015.07.16; csütörtök

Éjjel megint alakított a csürhe. Vagy négy kisgyerek ordibált a sátrunk mellett, egy nagymama felügyeletével, aki ugyanúgy kiabált és röhögcsélt, mint a kölykök. Fél tizenkettőkor idesétált egy szlovén hapi és elküldte az egész brigádot a faszba. Így éjfélre végre csend lett. Nem elég éjszaka a hőséggel küzdeni, de itt vannak körülöttünk ezek a taplók is.

Reggel nyolckor egy kétévesforma mutatta be, milyen az igazi merevhiszti, hamarosan csatlakozott hozzá még kettő. Pusztán csak azért nem zavart senkit, mert háromnegyed nyolckor két sátorral arrébb valaki nekiállt fúrni a lakókocsit.

A windguru 4-es északi szelet jósolt, ez ugyanúgy a szélcsatorna, csak a másik irányból. Inkább maradtunk a kerékpárnál. Kész szerencse, hogy a Vela Luka öbölben lévő kocsma elérhető a szárazföldről is.

Tíz körül vágtunk neki. Tikkasztó melegben. Elsőre megnéztük az elhanyagolt Jezerát, aztán az eddig nem ismert szenzációs tanösvényt Jezera és Tisno között. Innen mentünk tovább Pirovac-ra. Nem is volt addig baj, amíg a térkép szerint be nem akartam menni egy szűk utcás részbe a központban. Az utca ugyanis nem tetszett (nem volt elég szűk, meredeknek viszont pont eléggé az volt), így visszafordultunk. Az utca ezt nem bírta elviselni és bosszult. Kegyetlenül. Még be tudtam gurulni Pirovac központjába, de éreztem, hogy ráfon gurulok. Defekt.

Egy jó nagy tüske állt ki a gumiból.

Behúzódtam az árnyékba, Nejt elküldtem sörért, aztán hajrá. Egész szépen haladtam, amíg el nem jutottam a pumpálásig. Nálam ugyanis csak egy ilyen egyszer használatos Decatlon minipumpa volt. Egyszer használatos, mert ha egyszer használod, akkor úgy kivágod a francba, hogy még véletlenül se találja meg senki. Két évvel ezelőtt, amikor a bringát vettem, lekaptam egy ilyen kis pumpát, meg se néztem, milyen. Hiba volt. Most derült ki. (Igen, azóta nem kellett. Most leesett az állad, ugye?) Na szóval képzelj el egy pumpát, amelyiknek nincsen fékje, azaz ha túlságosan kihúzod, akkor dugattyústól, tömítésestől szétesik az egész. Ha pedig nem tökéletesen rakod össze, akkor nem pumpál, mert elmegy a dugattyú mellett a levegő. Ekkor küldtem el Nejt megint sörért. Addig erőlködtem, amíg 3 bar-ra fel nem szenvedtem. Többre nem lehetett, mert ekkor már a pumpán keresztül eresztett le a kerék. Csak hát… ez a 3 bar rohadt messze volt a javasolt 8-9-től. Érződött is: ahogy ráültem, megint olyan volt, mintha ráfon mennék. Éppen ezen törtem a fejemet, amikor Nej szólt, hogy nézzem már meg az ő bringáját is. Bingó. Neki is defekt. Kurva bosszúszomjas kis utca. Csak éppen Nej bringáján nincs gyorszár, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy van két darab megfelelő méretű csavarkulcsunk. Tartalék belső persze nincs, az ilyen 40/622-es, azaz 4 centi széles gumik kábé ötévente lyukadnak ki, akkor meg megragasztjuk. Ezt kellett volna tenni most is. Ha van pumpa.

A “Janikám, egy felest előtte” elv alapján hagytuk a bringákat a francba, kisétáltunk a múltkor már meglátogatott strandra és beültünk a kedvenc kocsmánkba.

A pincér némileg meglepődött, amikor a rendelés végére hozzátettem az autópumpát is, de el tudtam magyarázni a helyzetet. Sajnos nem tudott sehonnan sem szerezni. Közben viszont a hős Nokia Here megmutatta, hogy a város túlsó határában van benzinkút, alig három kilométer.

Kaja után kitoltuk a bringákat.

Igen, ez volt a benzinkút neve. Én kérek elnézést.
Először felpöffentettem a bringámat és ezzel a B terv már működött is: eltekerek a kempingig és kocsival visszajövök Nejért meg a bringájáért. De azért nekiugrottam a dúvadnak. Mármint a bringának. Sajnos ebben nem találtam tüskét és a lyuk sem volt túl nagy, csak a második vizsgálatra lett meg. Amíg ragasztgattam, megkértem Nejt, hogy taperolja végig a külső gumi belső felületét, talán meglesz a bűnös. Nem talált semmit, mint ahogy én sem, amikor a biztonság kedvéért én is végigtaperoltam. A gumit. Összeraktam a bringát, mondjuk lazán elfelejtettem, hogy a fékpofák miatt csak a végső berakás után fújjuk keményre a gumit, illetve az is okozott néhány kellemes percet, amíg azt vizsgálgattam, miért nem fut szabadon a kerék, és már szénné állítgattam a féket, amikor a Kedves megkérdezte, hogy a dinamónak ilyenkor is bekapcsolva kell-e lennie? De végül elindultunk. Haza. Enni már teleettük magunkat Pirovac-on (elképesztő, de finomabb volt a ‘cégneve’ salátájuk, mint Tonié), a sört sem kívántam már annyira, akkor meg minek tekerjünk még tíz sivár kilométert a vela luka-i kocsmáig? Meg egyébként is, ekkor már elegem volt a napból. Megegyeztünk, hogy mehetek szabadon, nem kell minden kereszteződésben megvárnom Nejt: ő is tudja az utat, én is, ha van valami, akkor hív. Olyan 7 kilométert mentem, amikor csörgött a telefon. Igen, defekt. Azon a vastag gumin, amelyen ötévente. Melyet ketten is átvizsgáltunk. Nyilván ki lehet számolni, mennyi az esélye, hogy egy 40-es gumin öt kilométeren belül legyen két, független defekt, úgy, hogy a kisérő bringa is bekap közben egyet, de ne számíts túl nagy számra. Az biztos, hogy annak a kis utcának még a környékét is el fogom kerülni a jövőben. Ekkor már nem volt értelme vacakolni az elhagyott benzinkúttal, eljöttem a kempingbe a kocsiért, majd visszamentem Nejért. A bringát meg majd otthon átnézem.

Útvonal: Tisno – Jezera – Pirovac – Tisno (kerékpár)

Túl sok minden már nem történt. Úszkáltunk, vacsoráztunk. Próbáltam megkeresni wifin a zadari getro koordinátáit (nehogy már dalmát bor nélkül menjünk haza), de… hát, szóval ennél elcseszettebb wifi hálózatot én még nem láttam. Publikus free wifi-ről van szó, mégis úgy rakták össze, mintha céges lenne. Mikrotik AP-k, Mikrotik webproxy. A webproxyn fut egy Form Based autentikációt végző weboldal is. Kezdődik ott, hogy habár a 10.0.0.0 privát hálózatot használják, de csak egy C tartományt belőle. Azaz sokszor már IP címet sem kapok. Pedig volna bőven, akár több millió is. De ha kapok, akkor jön az élmény: FBA. A webproxy annyira túlterhelt, hogy tízből egyszer kapom meg a formot, közben persze meg levág a netről, mivel nem forgalmazok adatot a proxyn keresztül, csak foglalom a session pool-t. Ha pedig valahogy kijutok, akkor csak vánszorognak a bitek, mert ugye a proxyzáshoz nincs erőforrás. És ezt valaki nagyon profi megoldásnak gondolta, valaki más pedig kifizette.

Szerencsére heppiend, az Igo ismerte a Getro koordinátáit.

Ezt a bejegyzést este fél tizenegykor írom. A szlovén kölykök ismét itt őrjöngenek pár méterre mellettünk, a szüleik pedig elégedetten nézegetik őket: istenem, micsoda jól sikerült gyerekek, pont olyan taplók, mint mi.
Aztán tizenegykor mokány férfikórus hangját hozza a szél a tengerpart felől, akik azt bizonygatják, hogy az a szép, ha miénk a Felvidék. A taplósági versenyben azért még nem kell minket sem leírni.

Hazautazás
2015.07.17; péntek

Komolyan mondom, már vágyom haza. A környék gyönyörű, a tengert nem lehet megunni, a fenyőillat, a tenger sós szaga, a kabócák… nagyon fognak hiányozni. De ez a rengeteg paraszt a kempingből, akik miatt lassan egy hete nem tudok aludni, azok egyáltalán nem. Eh, elszoktam már a főszezontól.

A legmelegebb éjszaka. Éjfélkor feküdtem le, de a sátorban így sem lehetett megmaradni. Fullra kinyitottam a mellettem lévő ajtót. Hajnalban egy szúnyog leharapta a fél hátamat, de szerencsére reggelre visszanőtt.

Pakolás, fürdés, pakolás, fürdés. Pakolás. Három óra kemény meló a tűző napon.

Az élet nem volt elég komplikált, ezért most máshogyan raktuk fel a bringákat és a kajakokat. Impozáns lett.

Á, alig ült le az autó hátulja. Pedig még várt rá egy nagy adag bor és sör a Getróból. Illetve… némi zadari tekergés és közlekedési szabálysértés után megtaláltuk ugyan az áruházat… de szét volt bombázva belülről. Fejvakarás. Szerencsére korábban láttunk egy Lidl-t, talán jó lesz az is. Talán. Sőr, az volt. De bor… majdnem sírtam. Rengeteg _külföldi_ bor volt, de horvát, az alig. És az is mind a maximum ezerforintos kategóriából. Nem arról van szó, ilyeneket is szoktam vásárolni, de a Getróba a drágább borok miatt érdemes járni. Azt a dingacsot, melyet egy mezei boltban megkapok 120 kunáért (5300 forint), itt általában 100 kuna (4400 forint) alatt vesztegetik. Ezen lehet fogni, nem a 20 kunás fröccsborokon.

Kifelé még Igo hisztizett egyet. Mindenáron egy másik útvonalon akart vezetni, amikor pedig elég határozottan volt kitáblázva a városban, merre kell menni a sztrádához. Aztán felmentünk egy kétszer kétsávos autóútra, ahol közölte, hogy majd 50 kilométer múlva forduljak meg és menjek vissza Zadarba, mert az ő javaslata jobb. Rohadtul kíváncsi voltam, mi lesz 50 kilométer múlva, tekintve, hogy 20 kilométer után már a sztrádán voltunk. Nos, a Sveti Rok előtti alagútrendszer egyik alagútja. Abban kellett volna megfordulnom, azaz átfúrnom magam valahogy a sziklán a szembejövő sávba. Kösz, Igo, nagy vagy.

Elképesztően pokoli meleg volt. A klímát maximumon toltuk. Nem is bírta végig. A Balatonnál egyszer csak elkezdett dőlni befelé az olajos vízgőz a szellőzőnyíláson keresztül. Oké, tudtuk, hogy ez csak a kondenzvíz, de elég büdös volt és legfőképpen hideg helyett meleg. Klíma kikapcs. Másfél óra izzadás hazáig. Nem lepődnék meg, ha a hipotalamuszom egyszercsak besztrájkolna.

Itthon a médiatartalmak rendezése. A GoPro három felvételt elcseszett. Digitális varázslások. Tekintve, hogy ezerféle eszközzel fényképeztünk, kameráztunk (a legkevesebbet a Nikon dslr géppel), ez meg is látszik a képek minőségén. Jó kis kézimunka volt, mire mindent elrendeztem.

És most itthon vagyok. Hirtelen ezek estek rám:

  • Barna usb diszkje tönkrement. Garanciális ügyintézés.
  • A médiacenterben tönkrement egy diszk. Szerencsére nem pótolhatatlan a tartalom, de legalább egy nap munka, mire újra átkonvertálom a virtuális gépeket.
  • A médiacenterben nem működik a hangkártya.
  • A médiacenter nem látja a szünetmentes tápegységet.
  • A HP szerver nem látja a szünetmentes tápegységet.
  • A HP szerveren nem működik a mentés.
  • A médiacenteren nem érhető el a megosztott nyomtató. Valószínűleg driver újratelepítés.
  • Az autó elektromos csatlakozója, mely az utánfutóhoz kell, elgörbült. A csavar mozdíthatatlan. (Valószínűleg nagyon leült a kocsi háta és valahová odaverhettük.) Szervíz.
  • Az autó hátsó ablaktörlője bekrepált. Szervíz.
  • Nej kerékpárja defektes.
  • A hálószobában sürgősen szúnyoghálót cserélni. Jelenleg nem nyitható ki az ablak.
  • A kert katasztrófa: a kultúrnövények a kipusztulás szélén, a gaz ellenben mindent eláraszt.
  • A héten kétszer is fogorvos. Remélhetőleg az utolsó nagy átalakítások.
  • És persze pakolás. Remélem, egy ideig nem néz be hozzánk Orbán Viktor, mert a nappali állapota alapján simán menekülttáborba zsuppolnak minket.

Ja, és még dolgozni is kell.

Murter bringával és kajakkal 04 / 05

Vodice bringával
2015.07.14; kedd

A hajnalra ígért 4-6-os szél elfelejtett megérkezni. Úgy éltük túl az éjszakát, hogy inkább a bogarakat választottuk és fullra kinyitottuk az ajtót. Hajnalban fogtam is magamon valamit, de nem is akarom tudni, mi volt az.
Reggel viszont még minden szép. Kellemes, 25 fokos hideg, még a sör is jobban esik úgy, hogy nem izzadom ki egyből. Ilyenkor még a rámdelegált legyek is alszanak, egyedül a kanos kabócák zsezsegnek rendületlenül.

Ma egy nagy bringázás vár ránk: Tribunj, Vodice, Sibenik. Jó lesz. Odasülünk az aszfalthoz.

Reggel pékség Tisno-ban, a reggeli után egészségügyi fürdés a jó hideg tengerben. (Van vagy 22 fok. Kilenckor.)

– Tudod mi a legjobb? – kérdeztem Nejt, amikor jöttünk ki a vízből.
– ?
– Amikor beállsz a parti zuhany alá, behunyod a szemedet, észrevétlenül bedugod az ujjad a fürdőnadrág és a hasad közé és csak vereted a zuhannyal.
– Aha.
– És tudod mi a legkínosabb?
– ?
– Amikor kinyitod a szemedet és látod, hogy egy hatéves forma kölyök áll előtted tágra nyílt szemmel, a zuhanyra várva.

Túra indul. Aztán megjött a jól ismert minta: kezdett felpuhulni az otthon, szék mellett eltervezett program. A mai táv 55 km, nem túl sok, nekem van egy hasonló napi edzőtávom is, 140 perc. Csak éppen a körülmények. Indultunk Tisnóból, dombok fel, dombok le.

Itt látható a tenger vége. Azt szeretem különösen ebben a környékben, hogy mind a tenger, mind a szárazföld labirintusként tekeredik egymásba. Tisno-ból alig két kilométert jöttünk, ez vízen tíz kilométer lenne, jó nagy vargabetűkkel. A tenger ugyanis mint egy folyó, úgy bújik be a szárazföldbe. A fenti képen látható a hosszú bebújás vége. Meglepő módon egy mocsárban ér véget.

Aztán tíz kilométer lélekgyilkos terep. Mindkét oldalon olajfa ültetvények, kabócák, de árnyék egy szem sem, dombok fel, le, továbbra is, és kegyetlenül tűző nap. 35 fok, délelőtt 11, árnyék ugye nulla.

Utána viszont a tribunji strand, kész felüdülés.

Árnyék,sör és egy kedves csapos csajszi. Innen tovább a faluba, ismét pár kilométer sivár, terméketlen vidék, de a falu már kitett magáért. Árnyékos tengerparti út, strandok, pici óváros a szigeten, templom és temető a hegytetőn.
Mentünk tovább Vodicébe. Elméletileg még több szűk utca, még több tengerpart, gyakorlatilag lenyúlás. Általában egy sör 15 kuna (660 forint), itt 20 kuna (880 forint), ami nálam már túl van az elfogadhatósági határon. (Érdekesség, hogy boltban sem sokkal olcsóbb, 10-12 között szórnak az árak.) Üldögéltünk és megbeszéltük, hogy nem is akarunk Sibenikbe menni. Egy újabb tíz kilométeres táv, gyakorlatilag sivatagon keresztül, mindez azért, hogy lássunk újabb szűk utcákat. Az éttermek, kocsmák tuti Vodicéhez lesznek közelebb, azaz drágák és lélektelenek. Közben Nej hátsó fertálya is levoksolt, miszerint idén még nem bringatúrázott és ez neki sok, szóval végül még tekeregtünk egy kicsit Vodicében és visszaindultunk. Külön vicces húzás a sorstól, hogy a GoPro csak egy felesleges üzenetet írt ki bekapcsoláskor a felvétel indítása helyett, így se kép, se videó nem született a városban. Pedig gyaláztuk rendesen az egyirányú, szűk utcákat. Szemből. Forgalomban. Dalmáciában élj úgy, mint a dalmátok.

Útvonal: Tisno – Tribunj – Vodice – Tisno (kerékpár). Végül csak 35 kilométer lett.

Tisno-ban vacakoltunk a kajával. Pedig már többet voltunk itt, mint Komáromban, de csak most esett le, hogy a város egyik végében csak teraszos presszók vannak – kaja nélkül – míg az összes étterem a városka másik végében gyűlt össze. Biztonsági játék: ötödik Toni saláta. Minden murteri kiránduláson egy. Pedig most már nem kívántam annyira, hogy külön ezért bemenjek Tisno-ba, de egyrészt most pont itt voltunk, másrészt egyik nap Nej áldozta fel magát (pizzériában vacsoráztunk, ahol nem volt halétel) most én jöttem. Toninál volt polip, ellenben nem volt pizza, viszont a bringázás után pont jól esett a saláta. A varázslat még mindig működik, nagyon jó mixet tudnak összedobni salátából, káposztából, uborkából, paradicsomból, főtt tojásból, olívabogyóból, feta sajtból és apróhalból. Plusz jócskán meg van locsolva olívaolajjal és balzsamecettel.

Innen még bolt pintes ozujskóért, ciderért, végül meglepően korán, fél háromkor már visszaértünk. (A döbbenet: az eddig vadul ignorált kempingbolt olcsóbb lett, mint a városi.)

Délután három és az összes szomszéd, pontosabban az egész szektorban mindenki a lakókocsi/sátor mellett üldögél. Miért? Azért jöttek a tengerhez, egy ilyen remek strandhoz, hogy utána csak üldögéljenek az árnyékban? Oké, hogy most mi is csak üldögélünk, de nekünk van okunk: most raktuk le a bringát, ki vagyunk melegedve, hűlni kell. De utána úgy kell majd valami csalétekkel kiimádkozni a vízből.

– Huh, megnyomta a fejemet a cider – dőlt hátra Nej a székben.
– Ne bolondozz már, az csak citromos-almás üdítő volt.
– Papíron ugyanolyan erős, mint a sör.
– Hát, ja. Akkor csak az lehet a baj hogy antialkoholista polipot ettél ebédre, az meg cseszik felszívni az alkoholt.
– Ez az! Biztos, hogy az a kurva polip a hibás!

Hülye emberek vannak. Ez egy olyan tény, amellyel nem lehet túl sokat kezdeni. De amikor azt látod, hogy a hülye ember szülő is, és a gyerek szív, az már dühítő. A strandon az összes 2-3 év közötti tökmag pucéran lébecol. Kivéve az óvatos szülők gyerekét. Arra a szerencsétlen kölyökre ráadtak egy neoprén longjohnt. Nehogy megfázzon a vízben. 35 fok van, a víz olyan 25 fokos lehet. Szerencsére a gyereket nem zavarja, együtt ugrál a többiekkel, de lennének ötleteim, mit csinálnék a szülőkkel.

Vacsora.
– Ez egy jól sikerült vacsora volt, csak egyszer esett ki közben az alsó fogsorom. Szerencsére sikerült még odabent visszaraknom a nyelvemmel – dőltem hátra elégedetten a székemben.
Ránéztem Nej kigúvadó szemeire.
– Oké, lehet, hogy ez túl sok információ volt.