Kajakos évadzáró

De jó is lenne egy üveg borral kiülni a teraszra és kellemesen gördülő mondatokat fűzni egymásba ironikus megjegyzésekkel a hétvégi kajakos akcióról, az őszi színeket éppen felvevő tájról.
Na, ez az, amire most nincs időm.

Pedig ez volt az első nagyobb túra, ahol a narancssárga kajakkal vettem részt.

Lehet, hogy átkeresztelem. Ugye időközben Pali eladta a licenszet Kabainak, aki Mistral néven dobta forgalomba. Én pedig belefáradtam, hogy válaszolgassak: nem, ez nem Mistral. Hogy micsoda? Hát, hosszú. Szóval most a Premistral M07 néven gondolkodom. Nem mondom, hogy szép név, de legalább egyből tisztázza a helyzetet.

És idén először végre nem tört ki az orkán, nem jelent meg a Béla nevű közveszélyes hurrikán, amint meglátták a kajakomat. Szépen végig tudtam evezni a 26,4 kilométeres távot.

Tiszafüredről indultunk, a Kormorán kikötőnél mentünk ki a Tiszára, a VI-os öblítőcsatornán be a Tisza-tóra, aztán Poroszlón ebédszünet, végül a Kis-Tiszán vissza Tiszafüredre.
Térkép,
Animáció.

Fényképek is készültek. (Vízből nem, a fejkamerát még nem mertem felvenni.)

DSC00686

DSC00650

DSC00656

DSC00655

DSC00653

P1030593

DSC00658

DSC00661

DSC00666

DSC00669

DSC00675

DSC00682

DSC00681

Megint Soroksári Duna

Cimkézz!
Mert ha nem cimkézel, berúgsz.

Szombaton és vasárnap kajaktúra. A jól ismert Ráckeve-Soroksári Dunán (a továbbiakban RSD). Az extra most a jó társaság. Itt lesz Minden Kocsmánál Kiszállunk László és Nehogy Már Csak Egy Vicét Igyunk János. Hogy a többiekről ne is beszéljek.

Az előzmények? Őrület. De erről majd később. A péntek esténk maradt az összepakolásra, éppenhogy elég lett. Igaz, későn feküdtünk le, korán keltünk, de már egy hete ez megy, megszoktuk.

Egy ilyen társaságba nem illik üres kézzel menni. Dobtunk be sört és egy laposüvegben pálinkát. Na, itt kezdődtek a gondok. A pálinkahűtőt kábé egy hónapja nem nyitottuk ki.
– Iszunk egy páleszt? – kérdeztem Nejt – Ha már úgyis kinyitottam az ajtót.
– Meggyőztél.
Glugy.
– Viszek a meggyből. Melyik lehet az? Ez a kis darab?
– Te tudod.
– Megkóstolom.
– Hajrá.
Glugy.
– Ez tényleg a meggy. És még jó is. Csak kevés van az üvegben. Na mindegy, átöntöm a laposüvegbe, aztán keresek még meggyet.
– Ez akár az is lehet. Meg kellene kóstolni, hogy jó-e?
Glugy.
– A kurva életbe. Ez vodka volt. Na nézzük ezt a másik üveget.
Glugy.
– Ez az. A meggy. Nem is rossz.
– Megkóstolhatom? – érdeklődött Nej.
– Naná.
Glugy.
– Ez acetonos.
– Ne hülyéskedj már! Az előbb kóstoltam meg.
– Márpedig az.
– Akkor megint megkóstolom.
Glugy.
– Nem is acetonos.
– Csak egy kicsit.
– Egy kicsit sem. Na, akkor kiöblítem a laposüveget.
Lötty.
– Te, nem most borítottál ki belőle egy deci pálinkát?

Tassi zsilip – Aporka
2017.09.09; szombat

Találkozó kora reggel Lászlónál. A nyolc kajakot felszórtuk egy zárt fülkés kisteherautóra, mi pedig beültünk a fülkébe és lezötyögtünk Tassig. Már ez is egy élmény volt. Olyan katonaságos. Meg egy kicsit menekültes. (Érkezés. Ajtónyitás. Első mondat: Főnök úr, ez már Ausztria? Meg Ich liebe Angela…)

DSC00489

DSC00487

Pakolás. Már annyira rutin, hogy behunyott szemmel is ment. Még csak figyelni sem kell semmire, fél óra múlva kocsma, azaz kiszállás. Lehet korrigálni.

Barna pont ekkor csörgött rám valami marhasággal, amíg telefonáltam, a többiek elhúztak, utána viszont felszívtam magam és egy remek hajrával utolértem a csapatot. 8,5-es átlag, csak mondom. Na, az útnak ezt a 2%-át értékelte a fitnesz óra, a többi szerinte említésre sem volt méltó. Ez a bizonyos ‘többi’ aznap 26 kilométer evezés volt.

Na, mindegy. Makád. Kiszálltunk a homokos strandon és elsétáltunk a kocsmáig. Másfél órát ücsörögtünk. Jogos lehet a kérdés, hogy hé, milyen túra ez? Ilyen. (Azt azért tudni kell, hogy egész nap, megismétlem, egész nap, csak ez az egy kocsma volt nyitva. És én ezt már tudtam. A többiek még reménykedtek.)

Persze kiszálltunk Dömsödön is, regisztrálni, hogy tényleg nincs nyitva a büfé. Jobb híján ökörködtünk.

Van, aki nézi…

DSC00494

És van, aki állja…

DSC00492

Enni is, inni is, mindenki megoldotta a kajakjából.

Ráckevén már ki sem szálltunk, látszott, hogy nincs értelme. Nejjel és Ferenccel előrementünk, mert nem akartunk várni, megbeszéltük, hogy találkozunk a lacházai strandon, csak éppen a többiek nem arra mentek, később félrevezető üzenetet küldtek, végül amikor már kezdtünk embervérre szomjazni, akkor jött egy telefonhívás a szigetszentmártoni strandról, hogy mi már itt vagyunk, ti meg hol? A hátralévő háromnegyed órában az hajtott, hogy elképzeltem, hogyan trancsírozom fel a többieket, de aztán érkezéskor láttam, hogy dolgoztak a makádi unikumok, a parton lévők ölték egymást nélkülem is.
Hogy hol aludjunk. Mert Joe Papa kocsmája ugyan nem volt nyitva, ellenben esküvő, az volt, szóval simán benne volt a pakliban, hogy a jókedvű vendégek hajnalban lehányják a sátrakat. Szigetcsép még egy-másfél óra, de már a harapós lónak sem volt kedve evezni, ráadásul még ha nyitva is van a büfé, mire odaérünk, biztosan bezár, a sátrakat meg állíthatjuk fel sötétben.

Végül László ötlete nyert. Lakik a közelben egy gyerekkori ismerettségű idős házaspár, essünk be hozzájuk. Este hétkor. Sötétedés előtt nem sokkal. Nyolc koszos, büdös kajakos. Egyik-másik félig részeg, netán egészen az. Mi bajunk lehet?

Semmi. Andrea és László odavoltak az örömtől, hogy ilyen népes társaságuk akadt, hordták kifelé a pogácsát, a pattogatott kukoricát és elbűvölőek voltak. Gyorsan felvertük a sátrakat a vízparton és ellazultunk.

Én konkrétan kilenc órát aludtam éjszaka. A héten összesen nem volt ennyi.

DSC00496

DSC00497

DSC00499

DSC00500

DSC00501

DSC00503

A túra útvonala 3D videóban.

Aporka – Kvassay zsilip
2017.09.10; vasárnap

Annyira jól aludtam, hogy úgy kellett kikényszerítenem magamat a hálózsákból. Míg a többiek aludtak, gyorsan körbefényképeztem a környéket. (Lásd fent.) Aztán ébredeztek a népek, ébredeztek a házigazdák és egy komplett reggelit toltak ki a teraszra. Nem tudom, Lászlónak ez hány sörébe fog kerülni, de olyan ellátásban részesültünk, melyet tegnap este a szentmártoni civakodásban el sem tudtunk képzelni.

A reggel második meglepetése, hogy mindössze félórás késéssel sikerült elindulnunk. Úgy, hogy voltak, akik legszívesebben egész nap ott maradtak volna.

A mai nap másolta a tegnapit. Az első kocsma Szigetcsépen, 40 percre. És valószínűleg ez lesz nyitva egyedül. Végülis, nem így történt. Ez sem volt nyitva. (Pontosabban délben nyitott, mint az a helyben táborozó kajaktúrás társaság közölte. Mondjuk, vicces lett volna, ha felevezünk és egyesítjük erőinket az éjszakai feladatokra. Ránézésre vevők lettek volna rá.)

Szóval Szigetcsép. Messziről minden rendben, emberek a strandon, emberek a kocsma előtt. Csak éppen a roló volt lehúzva.

DSC00507

Jobb híján házikoszt kajakból. László emlékezett egy hamburgeresre Szigethalmon. Becéloztuk.

DSC00508

Nyitva volt. Felzabáltuk a szezonvégi készletet. Meg végre sör. (Mi Nejjel ugyanis elfogytunk.) Gyorsan ittam is kettőt, mert amikor vezetek, akkor a taksonyi híd után már tilos. (Ja, a hamburgeres bódé a híd tövében volt, De még innen.)

A hamburgerrel annyira nem laktam jól, ezért kifejezetten örültem, hogy a következő kiszállóhelyünkön (Szigetszentmiklós, teniszpályák) nyitva volt a büfé és adtak lángost is. Tulajdonképpen ekkor már semmi bajom nem volt. Csak éppen a napi távnak még a felénél sem jártunk. A terep pedig… az RSD legkellemetlenebb formája. Olyan 10-15 km/h oldalszél, a nagy Duna meg árad, ilyenkor a Kvassay zsilipnél rányitják a vizet ezerrel, hadd termeljen az az erőmű egy kicsi áramot. Mi ebből azt érzékeltük, hogy az oldalszél miatt kormány kell, a szembesodrás meg annyira durva, hogy 5-5,5 között tudtunk maximum felfelé haladni. A 6-os értékhez már bele kellett feszülnünk. Én ráadásul megmakacsoltam magam és nem hagytam, hogy a teniszpályák mellett betegyenek a vízbe, beszálltam magamtól. Végülis sikerült, de annyi időt csesztem el vele, hogy mire kivergődtem a nádasból, a többiek már valahol a horizonton jártak. Annyira azért nem bántam, végre lehetett egy kicsit sprintelni. Olyan 6,2-es átlaggal értem utól őket, kábé 40 perc után. (A fitnesz óra értékelte is, ezen a napon már 10 százaléknyi teljesítményt regisztrált. Ja, amikor azt mondom, hogy regisztrált, az azt jelenti, hogy egyáltalán megjelent valami a skáláján. A rekreációs zónában. Az evezés nem egy kardió sport.)

Felfelé olyan túl sok már nem történt.

Ja, hirtelen ötlettel bementünk a Molnár-sziget belső oldalára. Évek óta nem jártam arra, mert nagyon koszos, nagyon csúnya arrafelé a víz. (Ez egy olyan szennyvízgyűjtő oldalág.) Volt meglepetés. Konkrétan kikaptunk egy olyan szakaszt, ahol hangosan felsikoltottam: már megint a Blizna! Úgy kellett áttörnünk, átverekednünk magunkat egy masszívan benőtt szakaszon. Mint valami vízitankok. Lászlóval ketten el is akadtunk, ahogy kell, intenzív csípőmozgásokkal tudtunk egyáltalán visszahátrálni a vízre. Szerencsére Szilviának sikerült az úttörés, mi meg mentünk utána.

Aztán masszív, monoton evezés fölfelé. Elhúzott velünk szemben egy sárkányhajó. Borzasztóan sajnáltam, hogy lemerült a fejkamerám (a tartalékelem otthon maradt a töltőben), mert az egész, ahogy mindenki egy ütemre hajlongott, annyira, de annyira montypython-os volt, tök jó kép lett volna a valamikori videóban. Aztán később elmentek mellettünk, mi pedig Ferenccel úgy döntöttünk, hogy rájuk ijesztünk. Beleálltunk a farvízükbe és toltunk egy olyan 7,9-es tempót. Úgy otthagytak, hogy még a kondenz párájukat is alig láttuk.

Érkezés a Kvassay zsiliphez. Még csak kerestem a kiszállási pontot, amikor László elkapta a kajakot és kirántott, mint egy méretes pontyot. Elképesztő, hogy ezek a kajakok mi mindent kibírnak.

Aztán ennyi. Pakolás, meg pakolás, hazavezetés, na meg pakolás. Jelenleg a száradó cuccok miatt úgy nézünk ki, mint egy menekülttábor.

Ja, ki fogadott minket itthon? Picúr macska ólálkodott ki a kapun és mondania sem kellett, ott volt a szemében a méltatlankodás: hé, humánok, tegnap mintha kiment volna a fejetekből az étkezés!
Most mondtam volna neki, hogy figyelj, te dög, szinte az összes kocsma zárva volt, mi is alig ettünk valamit?
Úgyse értette volna.

A túra útvonala 3D videóban.

Balaton-felvidék 08/07

A rengeteg kerékpározásban az is jó, hogy közben van idő mindenfélén gondolkodni. A balaton-felvidéki túrákon például azon, hogy miért nem vagyok elégedett a házivideóimmal. Az biztos, hogy nagy előrelépés volt, amikor limitáltam a videók hosszát. Rákényszerítettem magamat, hogy válogassak, ne törekedjek arra, hogy minden belekerüljön a filmbe: legyen egy koncepció, egy visszaadandó hangulat. A szűk idő miatt sokat fejlődtem vágásban is. Szóval minden szép, minden jó… csak éppen a videók valahogy mégsem lettek annyira ütősek. Olyanok lettek, mint valami rosszul sikerült videóklip.

Arra jutottam, hogy túllőttem a célon az időkorlátozással. Ember, Magyarósi Csaba a semmiről is képes 12 perces videót készíteni, Cobranco meg egy nyolcnapos túráról simán összerak nyolc darab, egyenként kétórás filmet. Azaz enyhíteni kell a korláton, de nagyon oda kell figyelnem, hogy mitől lesz hosszabb. Mert ha nem szórakoztató, akkor tökmindegy, hogy 3 perc, vagy egy óra, csak időpocsékolás lesz megnézni.

Viszont vannak határok, melyeket nem akarok átlépni. Soha nem fogok vlogger kamerával (tudod, az a kihajtható nézőkés) mászkálni és folyton belebeszélni, miközben éppen bejárok egy várost, vagy éppen tekerek felfelé egy hegyen. Ezek – véleményem szerint – már elrontják az élményt. (Időnként már az is, hogy mászkálás közben feljegyzek egy éppen eszembe jutó frappáns szófordulatot a telefonomba.) Én írni szeretek, ahhoz értek, az elsődleges csatorna továbbra is a blog lesz, a videók csak kiegészítésként jöhetnek szóba.

Szóval a videó. Először is, ez most egy kísérleti darab. Elcsalingáztam a vágó szoftverben olyan menüpontok mögé, amerre még sohasem jártam. Megérte. Bizonyos dolgok, melyekkel azért hagytam fel, mert túl körülményesek voltak, a tavasszal frissített szoftverben már kényelmesek lettek. (Például a narráció, illetve a színek finomhangolása. Bár a gopro3 felvételei így sem igazán természethűek.) Az összes kamerát átállítottam full HD-re, a végeredmény is az. Ezzel frankón kimaxoltam a vágó gép teljesítményét, néha egyszerűen kifeküdt.

Mondjuk úgy, hogy nem igazán értem a vágószoftver (Cyberlink Powerdirector) logikáját. Van a gépben egy viszonylag erős GPU (Nvidia N560GTX), na jó, 4 évvel ezelőtt viszonylag erős volt, ennek ellenére a vágószoftver nem használja a rendereléshez. Szürke a GPU kiválasztó checkbox. Driver hekkeléssel meg lehet kerülni (miután feltelepült az Nvidia driver, három dll-t le kell cserélni egy pár évvel ezelőtti driver csomagból kibányászottra), ezután már nem szürke a doboz, csak éppen fagyogat a szoftver. A gyártó arra hivatkozik, hogy ha úgy érzik, hogy a processzor bikább, mint a GPU, akkor nem is engedik a GPU-t használni, ami azért elég érdekes koncepció. Különösen annak fényében, hogy például a lenti 20 perces videó renderelése egy órán keresztül tartott és egy csomószor jelent meg egy kis ablak, miszerint előrenderel a nagy rendereléshez. Ezeket a melókat nyugodtan ki lehetett volna adni az egyébként semmit nem csináló GPU-nak.

Na mindegy, legyen ez az én bajom. Ez pedig az én videóm.

Balaton-felvidék 07/07

Hazafelé
2017.08.12; szombat

Reggel hatkor ébredés. Biztos, ami biztos. Aztán a reggeli fürdés elmaradt. A szél továbbra is tombolt, a hőmérő pedig 17,7 fokot mutatott. Nem az a strandidő. Végül azt vettük észre, hogy fél kilenckor már készen voltunk. Ebben az volt a gáz, hogy a Madáritató tízkor nyitott, oda meg mindenképpen fel akartunk menni borokért. Persze előtte még volt egy kör. Nej tegnap délután felhívta őket, hogy lehet-e kártyával fizetni, amire az a válasz jött, hogy általában igen, de napok óta nem működik az eszköz és valószínűleg szombaton sem fog. Aha. Vadászhattunk automatára. Legközelebb Zánkán volt, szóval extra kirándulás. De még mindig nagyon fiatal volt az idő. Kínunkban kitaláltam, hogy autózzuk körbe a Káli-medencét. Fullra felpakolt autóval, hátsó világítás nélkül. Yolo.

A borboltban tettük, amit tennünk kellett.

Utána hátsó út, Balatonszőllős felől Füred, mert az szép, majd felkerestük Barnát, aki Arácson kúrálja magát. Meglehetős haladást érhetett el. Amikor rácsörögtünk, hogy jöjjön le a neki szánt csomagért, borospohárral a kezében sétált le a haverjával. 11-kor. Még nem reggeliztek. Átadtuk a szalámit és egy madaras bort, aztán húztunk haza.

Mi van még? Ja. Hogy miért melíroztattam be rózsaszínűre a hajamat. Mind a két gyerek egyből kiszúrta, na meg az utcán is furcsán néznek a népek. Nos, a körülmények fura összejátszása. Nemrégiben vettem egy új bringás sisakot, olyat, amelyre lehet kamerát is szerelni. Szép, égőpiros sisak. Belülről is. A szivacsbetét is. Mely szivacsbetét, ha átnedvesedik, elkezdi engedni a színét. Összeraktad? Napi 6-7 óra bringázás, jó sok szinttel, kánikulában – és már meg is jelentek a rózsaszínű csíkok a hajamban. Egyelőre ökörködök. A fiam haverja be is vette, amin azért meglepődtem: ezek szerint _tényleg_ kinézhető belőlem, hogy szabadjára engedem a mélyen magamban rejtőzködő feminin énemet. De már látom előre, hogy hamarosan megpróbálom kimosni. Mert minden jó véget ér egyszer.

A fényképalbum elérhetősége

Balaton-felvidék 06/07

Még magasabbra
2017.08.11; péntek

Mára már viharközeli időt jósolt a meteorológia (illetve tegnap este már be is köszönt egy viharocska), így erre a napra tettük a legrövidebb bringatúrát. Persze a rövidség nem minden: ma megyünk fel a legmagasabbra. A cél a Nivegy-völgy felső bejárata, Mencshely. De ezt sem csak úgy simán érjük el. Persze, felmehetnénk végig a völgyben, de inkább megcifrázzuk: Zánka után átmegyünk a hágón a Káli-medencébe, majd egyből ki is jövünk egy másik hágón, fellihegünk Monoszlóig, aztán még tovább.

A túra adatai:
Útvonal
– Távolság: 30 kilométer.
– Szint: 380 méter.

Zánka után volt némi félreértés. Nej lemaradt, aztán meglátta a hágót és nem volt biztos benne, hogy fel kell-e mennie rajta. Így megállt és várt. Arra, hogy felvegyem a telefonomat. Én meg, immár a hágó tetején, leraktam a bringát és visszamentem a kilátási pontig, hogy lássam, hol késik a Kedves. Majd amikor visszasétáltam a kerékpáromig és fel akartam hívni, akkor láttam, hogy volt vagy hat nem fogadott hívásom.
Rendeztük a sorainkat.

Monoszlóig nem is volt semmi baj. Utána… át is kereszteltük a helyet GonoszLóra. Láttam, hogy emelkedő jön, visszaváltottam, nagy lendület… és vesekő műtét. Az aszfaltozott útból a létező legdurvább, köves, sóderes, gödrös út lett. Olyan 10% körüli emelkedéssel. Egy ideig bíztam benne, hogy csak elfogy, mentem, lihegtem, rázkódtam, aztán azt mondtam, hogy kösz. Innentől gyalogtúra.
Ezek voltak Nej percei. Az ő bringája ugyanis bírta a terepet. Először csak utolért, majd azt követően ő kezdte el magyarázni, hogy hol fog bevárni. Kaján vigyorral az arcán.

DSC00484

DSC00485

A táj egyébként gyönyörű volt. Ez a szakasz, Monoszló és Balatoncsicsó között, már a Nívegy-völgyhöz tartozik, láthatóan rengeteg is a szőlő.
Na meg a parlagfű. Bárhol. Mintha valami íratlan megegyezés lenne, hogy a földek határait parlagfűvel kell jelezni. Akkora erdők vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Simán akadtak két méter körüli példányok is. Nej, ha nem is látott, de a tüsszögéseimből pontosan tudta, merre járok.

A durva terep kábé másfél kilométerig tartott, utána újra aszfaltot tapodtak a kerekek. (Ja, csak szólok, hogy ez jelzett kerékpárút, része az úgynevezett panoráma útnak. A földúton láttunk is egy elágazást, ahol Városlőd volt kitáblázva. Azért ezen nem kicsit röhögtem. Ha te is akarsz, akkor nézd meg térképen.)

Hamarosan begurultunk Balatoncsicsóra. Elmeséltem Nejnek, hogy amikor gyerekként gyalogtúráztunk, itt is megaludtunk, a helyiek pedig kihívtak minket egy focimeccsre. Azaz 11 évesen én már fociztam nagypályán egy bizonyos válogatottban, és az eset jelentőségét csak minimálisan csökkenti, hogy a focipályán több volt a kecskeszar, mint a fű.

Végül a nagy mumus emelkedő. A völgy kijárata, Óbudavár, több okból is érdekes falu. Nekem ehhez a kaptatóhoz kapcsolódik minden idők kerékpáros sebességrekordja, 74 km/h. Azaz nem kicsi emelkedő. (A környékbeli leghíresebb mumuson, a Nosztori lejtőn csak 62 km/h jött össze.) Ráadásul hosszú is. A másik érdekesség, hogy Óbudavár az ország egyik legkisebb falva. Konkrétan több a kecske, mint a lakos. Hivatalosan 71 ember él a faluban és ha elolvasod a méltán népszerű óbudavári kecskesajt manufaktúra történetét, láthatod, hogy 100 fölötti az állomány. (Egyébként a sajt is finom, az akali Fék boltban lehetett kapni, Nej nagy örömére. Meg állítólag Pesten is van, a Klauzál téri piacon.)

De egyelőre ott járunk, hogy végeláthatatlanul hosszú, meredek emelkedő. Kánikula. Lihegés a négyzeten. A faluban meg is álltam a templom előtt.
– Huh, eh, öhöhöh, nem tudja, huh hol van valahol eh nyomóskút? – érdeklődtem egy bácsikától.
Kicsit furcsán nézett rám.
– Ott áll mellette – mutatott rá udvariasan.
És tényleg. Valami nagy kődarab, kijött belőle egy vízcsap és mellé volt téve egy márványlap, miszerint Szent Márton forrása. Apasztottunk rajta egy derekasat.

A java ekkor még hátra volt. A kellemetlenül meredek emelkedő gyakorlatilag Mencshelyig folytatódik. A falusi kocsma hozza a kötelezőt, reggel 6-10 között és este 17-20 között van csak nyitva. Pedig egy sör nem esett volna rosszul. Közben befutott egy bringás csapat, dumáltunk. Aztán megérkezett Nej, nem kicsit szétzilálva. Az egy dolog, hogy neki ez nagyon erős volt, de igazából akkor akart eret vágni magán, amikor ez a kerékpáros társaság elszáguldott mellette az emelkedőn. Mosolyogva. Éppenhogycsak tekerve. Nem kínoztam, megsúgtam neki, hogy mindegyik bringán volt elektromos rásegítés.

Csak az adatok kedvéért: két kilométeren 120 méter szint.

Mencshelyről hazáig már csak egy őrült száguldás volt hátra. Sajnos a sebességrekord elmaradt, akkora szembeszél volt, hogy néhol még a lejtőn is rá kellett tekerni.

Dörgicsén beugrottam a madáritatóba. A Madaras borászat a falu határában található és a községben lévő borboltban – Dörgicsei Borház Madáritató – rendeztek be egy helyes kis szobát. A borokat már kóstolgattuk, a Fék boltban lehetett kapni, nem voltak rosszak. Itt fent már csak a választékra és az árszínvonalra voltam kíváncsi.

Egy kis elmélkedés a helyi borokról. Már önmagában az, hogy helyi bor, megér egy külön misét, hiszen meglehetősen különböző vidékek érnek itt össze. Délről haladva ott van a Badacsony, rögtön utána a Káli-medence, majd a Nívegy-völgy, Dörgicsétől észak-keletre pedig a balatonfüred-csopaki borvidék húzódik. Badacsony, Csopak meglehetősen ismertek, sajnos a szocialista érában rendesen le is lettek járatva, az én bizalmamat még nem nyerték vissza. És itt vannak az üdvöskék, a káli köves borok meg a Nívegy-völgy. Határozottan azzal a céllal (is) jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a helyi specialitásokkal. Nos, választék, az van. Egyszerűen nem tudsz a környéken úgy eldobni egy követ, hogy ne találjál el egy pincészetet sem. És ez jó. Ami kevésbé jó, hogy nagyon elszaladtak az árak. Az ismerkedés pont olyan, hogy találomra leveszel egy-egy palackot a boltban. És már itt szembesülsz vele, hogy 1700 alatt nincs bor, de a többség 2500-3500 között mozog. Ami találomra vásárlásnál nem hangzik túl jól. Nyilván el lehet menni borboltokba, minden faluban van legalább egy, de ahhoz kocsi kell, meg ott van a választék kérdése is: egy borbolt egy borászat termékeit árulja, igaz, attól a borászattól mindent, de más termelőtől semmit. Most akkor körbeautózod a vidéket, hogy mindenkitől vehessél kóstolót, vagy elmész a boltba, ahol minden drágább?
Végül nekünk az jött be, hogy első nap vettünk boltban a Madaras borászattól egy üveg Sauvignon Blanc-t (1700) meg egy kékfrankost (2300). Mindkettő jó volt, így megszavaztunk egy nagyobb kontingest is, de ehhez már autóval mentünk fel Dörgicsére.

DSC_3409

Aztán itthon kisérletezgetünk.

Vissza a kiránduláshoz. Ledöngettünk a kempingbe. Olyan hamar megjártuk az utat, hogy még mindig árnyékban volt a teraszunk. Ki is használtam a lehetőséget. Aztán még egy hullámfürdő. Délutánra annyira beerősített a szél, hogy rajtunk kívül kevés őrült volt a vízben. Utána elkövettünk egy durva hibát: átmentünk a strandra ebédelni.
A szokásos hőbörgés. Hogy mikor fogja már elsöpörni a népharag ezt a végtelenségig elpofátlanodott fabódés, strandétkeztetős vircsaftot? Hogy külön ablaknál kell sorbaállni az italért meg az ételért. Hogy húsz percig kell sorbaállnod megalázó körülmények között, olajszagban, izzadt emberekkel körülvéve csak azért, hogy közölhesd, két lángost kérsz. Miközben az ételt pincérkölykök hordják ki. Hát mi a búbánatos lóalkatrészért nem tudnák felvenni a rendelést is? Mert nem. És ez még egy fejlett hely volt, mert máshol csak a pultos óbégat, hogy készen van a két lekváros palacsinta.
A Balaton környékén akárhol jártunk, mindenhol óriásplakátok: fedezzük fel a Balaton gasztronómiáját! Hát bakker, aki ezt kitalálta, annak fingja sincs az egészről. Addig tök felesleges gasztronómiáról beszélni, amíg nem tudjuk kiszolgálni a vendéget. Mert jelenleg csak flancos, lenyúlós helyek vannak és a vérig alázós, olajszagú büfék. Tökmindegy, milyen az étel. Mire odáig jutunk, hogy eszünk, már ezer a vérnyomás, gőz sivít ki a füleken. És ahogy korábban írtam, a horvátok miért tudják megoldani kulturáltan a strandbüféket? Leülsz, kiszalad egy faszi és felveszi a rendelést. Majd neki fizetsz. Ezt úgy hívják, hogy pincér. És nem kell három embernek sürgölödni a pult mögött, elég egy. A másik kettő meg menjen ki az asztalokhoz.
Itt konkrétan Nej állt be a sörökhöz, én a kajás sorba. Húsz perc múlva, mire tudtam közölni, hogy két lángost kérek, és leülhettem az asztalunkhoz, várni, hogy mikor készül el, a söröm már ihatatlanná melegedett. Én pedig annyira felhúztam magam, hogy nem is emlékszem, mit ettem.
Most gondold végig, mik a lehetőségek. Első nap elmentünk étterembe. 700-ért kaptunk vizes sört. Mindenki tócsit evett, mert az ‘csak’ 1800 körül volt. A többi étel ára elszállt valahová az egekbe, mint ahogy a vizes sör után az én bizalmam is. Marad a strandbüfé és a lángos, ami rendben is lenne, hiszen elég intenzíven bringáztunk, kajakoztunk, kellett a benne lévő szénhidrát és kalória. Csak éppen ahhoz, hogy hozzájussál, szarrá szopatnak. És nem, senki nem gyújtja rájuk a bódét. Mindenki bebirkul. Mert mindenhol így mennek a dolgok, miért is kellene változtatni bármin.
Az lett a vége, hogy nyaralás ide vagy oda, legtöbbször inkább főztünk magunknak valami egyszerűt, illetve ettünk hideget.

Megint vissza a kiránduláshoz. Habár már sokminden nem volt hátra, lévén szombat reggel cuccolunk és megyünk. A villanyszerelő nem jött se másnap, sem utána, nagy ügy, hazamegyünk rendszámpanel nélkül.

Bolt. Rózsaszín Luminarc pohár. Meg szalámi nagy tételben. A kecskesajt sajnos elfogyott.

Az idő viszont csúnyán bevadult. Megjött az überbrutál észak-nyugati szél, de most olyan erővel, hogy a parttól száz méterre már tarajosak voltak a hullámok. A mély vízben. Aztán megjött a felhőszakadás és megjött a villámcsapkodós tüzijáték is.

Vihar előtti pillanatok, a lapos fény játékaival.

DSC_3406

DSC_3393

DSC_3396

De a legrosszabb, hogy megjött a mellettünk lévő büfébe a táncos-zenés buli is. A lakodalmas zenén edződött énekes képes volt bármilyen zenét eltörni, a tömeg pedig élvezte. Jobb híján mi is poénra vettük. Meg egyébként is, az orkán erősségű szél elnyomta az akkordokat.

Balaton-felvidék 05/07

Arács – Lovas panorámaút
2017.08.10; csütörtök

A reggel fél hetes úszás a Balatonban. Amikor ember még alig látható, a természet pedig éledezik. Ez nagyon fog hiányozni otthon.

Reggel jött egy szaki, hogy ki szeretné cserélni a mobilház elektromos csatlakozóját, mert szétolvadt. Pedig nem is használtuk annyira intenzíven a klímát. Majd amikor végzett, megmutattam neki a kocsin az elektromos csatlakozót. Ő ugyan nem ért hozzá, de a kollégája igen. Kolléga megérkezett, hümmögött, hogy a bekötési ábra otthon van, holnap elhozza és megjavítja.
Halvány fény a sötétben,

Az időjárásnál még mindig bent maradt az indigó. Az előrejelzés ugyanazt mutatja és ez összhangban is van azzal, amit látok. Durva észak-keleti, keleti hullámok. Ami mára más, az az, hogy napközben erősödést jósol a leveli béka, 30-35-ös lökésekkel. Illetve délutánra megfordul a szél és délkeleti lesz, azaz a tervezett révfülöpi (pontosabban pálkövei) kajakkiránduláson lefelé is rusnya nagy 45 fokos hátsó hullámok lennének, meg visszafelé is. Nem hangzott jól.
Ettől persze még belevághattunk volna, hiszen nagyon jó jellemfejlesztő túra lehetett volna belőle, de a lónak a farát. 29 kilométer kinlódás. Miközben nyaralunk.
Azaz megint bringa. Erre már nem volt tervünk, de nagy úr a kényszer. Mini usb kábelért úgyis be kell mennünk Füredre (meg Nejnek algoflex a gyógyszertárból, hiába, óriási tehetségem van a túrák ütemezésében), szóval Füred adott, akkor meg menjünk el a kedvenc panoráma utamra, az Arács – Csopak – Palóznak – Lovas útra, fent a domboldalon.

A terv hátulütője az, hogy kábé 30 kilométert megyünk a 71-es melletti kerékpárúton. Nem akarok róla beszélni.

Füreden a Teszkóban volt minden. A mobiltelefon üzletben csak nekem, csak most, utolsó darab mini usb kábel, piszok drágán. Szerintem nekem vannak a legdrágább usb kábeleim az országban.

A kikötőnél a rendőrök leszállítottak a bringáról.
– Itt nem lehet kerékpározni. Szálljon le.
– Ez nem a kerékpárút?
– De. De nem lehet rajta kerékpározni. Szálljon le.
– Ja, akkor jó.

Szerencsére nem sokat akartunk rajta menni, hiszen a cél a vörös templom, ahhoz meg úgyis fel kell lihegnünk egy emberes kaptatón.
Fellihegtünk.
Aztán további fellihegések, végül rajta voltunk a panorámaúton. Hozta a kötelezőt.
Palóznakon étterem hatalmas terasszal. Néztem a borárakat. A Homola pince borait mérték ki, ha jól láttam messziről a táblát, egy deci bor 550 forinttól indult és valahol 1700 forintnál tetőzött. Ki a franc fog ennyit fizetni ezekért? Még ha jók is…
A sör viszont emberi árban volt, szóval nem morgok. Illetve, de. Most vagy én maradtam le, vagy hirtelen csúnyán változott a világ. Csapolt söröket (Dreher, Borsodi, Soproni) akár a Balaton partján, akár fentebb a felvidéken, olyan 550-700 között lehet kapni. Nekem ez egy kicsit sok. Szerencsére hoztunk otthonról két tálcával bolti áron, így a klímás mobilházban tobzódtunk, de elég durva volt szembesülni a piaci árakkal.

Aztán beléptünk Alsóőrsre, az Európa a Pelso kemping előtti kedvenc Suba éttermünkbe, ahol garantáltan házi pizzát sütnek, finomat. (Tavaly voltunk itt szezonon kívül és nem volt pizza. Amikor megkérdeztük a pincért, hogy miért, azt válaszolta, hogy minden reggel ő gyúrja meg a pizzatésztát, méghozzá annyit, amennyit saccolnak, hogy el fog fogyni. Aznapra nullát saccoltak.)

DSC00483

Utána rövid kerülővel megnéztük a sajkodi strand nagyon hangulatos kocsmáját immár a partról is, majd egy hosszú futam haza.

A túra adatai:
Útvonal.
– Távolság: 60 kilométer.
– Szint: 400 méter.

Én ennyire leamortizálódva még sohasem érkeztem meg. 37 fok, tűző napon tekerés, emelkedők, lejtők. Bevettem magam a 22 fokos klímába, de így is kellett egy félóra – na meg két sör – mire temperálódtam.
Beüzemeltem az usb kábelt.
Utána nagy levegő és kirohantunk az armageddonba. Először úszkáltunk egy félórát, utána – kihasználva a pillanatnyi lehülést – átsétáltunk a strandra egy lángos vacsorára, majd újabb félóra temperálási célú úszkálás, így el tudtam szívni egy szivart a teraszon. de közben folyamatosan éreztem a benti klíma szívó hatását. Gyere be szép szőke herceg, itt 22 fok van, nem pedig a kinti ocsmány 37.

Ami teljesen megdöbbentő, az az, hogy nincsenek szúnyogok. Este ki lehet ülni, éghet a lámpa, semmi. A kempingben parlagfű sincs. Nem is értem, miért mászkálunk el mindenfele.

Este megjött a vihar. Melyet péntek estére vártunk.

Balaton-felvidék 04/07

Káli Medence
2017.08.09; szerda

Az időjárás betette az indigót. Keleti, dél-keleti szél, váratlan megélénkülésekkel. Erőben nem nagy (20-as alapszél, max 35-ös lökésekkel), azaz még csak elsőfok sem lesz, de az iránya miatt az északi parton már jelentősek a hullámok.

szerdareggel2

Bringa.

Szerencsére elég sok túratervet raktam össze. Ezek közül is a mai a kedvencem. Gyakorlatilag a Káli-medencében csavargunk, majd a végén kibújunk Badacsony felé és valahogy hazajövünk. Vagy vissza a medencében, vagy a Balaton partján.

Ez lett belőle:
Útvonal
– Szint: 400 méter.
– Távolság: 60 kilométer.

Kezdjük egy visszaemlékezéssel. 11 éves voltam, amikor egy általános iskolai szervezésű gyalogtúrán vettem részt. Tapolcáról indultunk, fel-alá csatangoltunk a Káli-medencében, majd Zánkánál értük el a Balaton partját. Elméletileg a túra tovább is tartott volna, de Szöcske (az iskola úttörővezető pajtása, egyébként egy nagyjából 200 éves, elképesztő vitalitású hölgyemény, mellékesen rajztanár) úgy döntött, hogy innen már jó lesz a vonat is. Nem akarok sztorit írni a sztoriban, mai szemmel felfoghatatlan dolgok történtek ezen a túrán, de a lényeg, hogy napokig bolyongtunk fel-alá ebben a gyönyörű völgyben – és ez nekem ma is meghatározza a hozzáállásomat a Káli-medencéhez.
Naná, hogy teljesen fel voltam spannolva a kerékpáros bejárás lehetőségén.
Kicsit sajnálatos volt, hogy Nej ilyen élményekkel nem rendelkezett, így amikor én az országúti bringával csapongtam föl-alá, hogy menjünk be ide is, meg oda is, hiszen nem is olyan sok a szint, ő azért nem annyira élvezte. Végül egyfajta kompromisszum lett belőle.
Zánka után feltekertünk a Hegyes-tű mellé.

DSC00464

Így néz ki közelről.

DSC00473

Így távolabbról.

DSC00465

Ez pedig Köveskál, Kővirág. Nem bírtam ellenállni a vizuális szóviccnek.

De az élmény. Megállni Köveskál és Kővágóőrs között félúton, a Káli medence közepén… leírhatatlan. Körben látod a hegyeket – Ábrahámhegy, Badacsony, Gulács, Csobánc, Nagy-Kopasz, Hegyes-tű – az általuk körbezárt völgy pedig tényleg olyan, mint egy pici Toszkána. Illetve, ez egy marketing hülyeség. Ez a Káli-medence, a maga, saját jogon megérdemelt szépségében. Ne keverjük bele se Toszkánát, se Provánszt. Mások. Máshogy szépek.
A medencét körülölelő hegyek tövében pedig rengeteg a szőlő.

DSC00472

Nyilván megnéztük a Theodora forrást is Kékkút mellett.

DSC00470

Itt azért voltak igazi nagypályások. Végül is, nem tilos, de azért elég fura volt, amikor a forrásra rátolatott egy autó és nekiállt hordószámra vizet vételezni. A fene tudja. Ha a közelben laknék, lehet, hogy én is ezt csinálnám.

Kékkút után döntési ponthoz érkeztünk. Én eredetileg a völgy felső szegélyén terveztem a hazautat, de remek alternatíva volt az is, hogy a Gulács mellett lecsorgunk Badacsonyig, kajálunk valamit és a part mellett megyünk haza. Ez is lett.

Ebéd a badacsonyi gagyisoron. Meglepően rendben volt. 400-ért iható sör.. ilyet a balcsiparton sehol sem láttunk, sokkal jellemzőbb 700-ért a vizes vacak. A kaja is rendben volt, ízben is, árban is. Nej megjegyezte, hogy ez ugyanolyan gagyi, mint a Szépasszonyvölgy… és bár nem így gondolta, de találó a hasonlat, hiszen a Völgy is kezd feljönni mostanában.

A balatoni kerékpárút? Eddig nem mondtam véleményt róla, mert nem ismertem. Nos, most megismertem. Milyen? Három szó: szar, szar és szar. Valószínűleg pár embert most fel fogok bosszantani, de nekem az a véleményem, hogy a Balatont körbebringázni eléggé lúzer dolog. (Mindjárt elmagyarázom.) De ezen belül is a szuperlúzer megoldás az, ha valaki mindezt a bringautakon teszi. Elképesztő. Kezdjük ott, hogy az utat beviszik mindenféle település belsejébe. Strandoló gyalogosok, parkolóhelyet kereső, tolatgató autósok közé. Folytatva ott, hogy egy csomó helyen semmilyen formában sem jelzik, hogyan tovább. Bevittek egy útra, melyből egyszer csak peron lett a balatonrendesi vasútállomáson(!), majd a peron után egy lépcső. Aztán vége. Semmi jelzés, hogy mi van. Vagy Szepezdnél: váratlanul felvittek a domboldalba egy 30 méter magas emelkedőn. Tudod mennyi 30 méter? Valamivel magasabb, mint egy tízemeletes ház. Aztán mindenféle kis utcákban terelgettek, majd visszaengedtek a 71-es útra. Úgy, hogy a szintesésből nem tudtunk lendületet nyerni, mivel egy meredek (12%-os) dűlőn kellett tövig behúzott fékkel ráengednünk a bringát a főútra. Az egész szakasz kábé két kilométer volt. A 71-esen haladva nagyjából 6 perc alatt abszolválhattuk volna a távot. Így, hogy felzavartak a picsába, majd terelgettek a kis utcákban, így húsz percet töltöttünk hegymászással és útkereséssel. De ugye nem tartóztattuk fel a nagyságos autósokat azon a nyomorult két kilométeres szakaszon, nem kényszerítettük őket arra, hogy kegyesek legyenek egy apró kormánymozdulattal kikerülni minket.
De a legdurvább nem ez. Hanem az út minősége. Akkora gödrök, kátyúk és fagyökér okozta hepék és hupák voltak, hogy máig nem értem, hogyan bírta ki az országúti bringám. Mész egy településen kívüli szakaszon, egyenes terep, végre lehet egy kényelmes 25-ös tempóval menni (kényelmes, mert ha megpörgetem, akkor ez a bicaj megy ötvennel is), aztán jön egymás után 5 akkora dudor meg gödör, hogy kirántja a kormányt a kezemből, de legalábbis szétrázza a bringát. És ilyenből nem egy van, nem is öt, ilyenek elég sűrűn vannak. Ha meg eleged van és kimész az autók közé, akkor a sok idióta dudál, meg leszorít, mert hogy merészelsz te az Ő útjukon menni, amikor neked külön utad van. Kíváncsi vagyok, ha az autósokat törvény kötelezné, hogy a műút helyett tankcsapdákkal telített földutakon kellene járniuk, akkor hányan tartanák be és hányan szarnák telibe az idióta jogalkotók által kitalált idióta szabályt és merészkednének vissza a sima aszfaltos útra.
Na, szóval ez a kerékpárút így, ahogy van, még alibinek is rossz. Maximum arra használható, hogy egyik faluból átkarikázzunk a másikba egy papóka bringával, vagy falun belül lemenjünk a strandra. Mi olyan 35 kilométert tekertünk rajta és a végén már habzott a szám. El sem tudom képzelni, milyen lehet ezen hosszabb távot, neadjisten teljes kört menni. (Ha nekem nem hiszel, itt van Balázs monológja.)

Oké, akkor amit ígértem. Látható, hogy a Balaton körbebringázása a jelenlegi körülmények között mindenképpen szopás. Ha a főúton mész, akkor erős autóforgalomban haladsz, nem sokat látsz és el kell viselned a házmester-mentalitású hülyéket. Ha a kerékpárúton mész… ne menj a kerékpárúton.
Akkor mi is benne a jó? Semmi. Mert az, hogy adott esetben eldicsekedhetsz vele, az valójában semmi. Ha bringázni akarsz, és úgy, hogy élmény is legyen, vannak sokkal jobb lehetőségek. A Kis-Balaton körbebringázása. Hévíz körbetekerése. A teljes Balaton-felvidék, beleértve a Káli medencét, a Nivegy-völgyet és Veszprémet is. Elképesztő mennyiségű út, szebbnél szebb terepek, mindegyik út mellett tábla, miszerint támogatott a kerékpáros forgalom. Mi kell még? Oké, nincsenek kilométerenként lángossütő bódék. Oké, vannak szintek. De a szint egyben remek kilátást is jelent, éhen meg még soha nem haltam ezeken a túrákon.

Na, kimorogtam magam. Persze végül simán hazaértünk, a puffogások is elszálltak a levegőbe. Bevásároltunk a boltban (narancssárga Luminarc pohár), aztán nekiálltam rendezni az elektronikus adatokat.

A mini USB kábel bosszúja.

Nem, nem fogod elhinni. Én sem hittem el. Tiszafüreden óriásit szoptam azzal, hogy elfelejtettem mini USB kábelt csomagolni, a túraútvonalakat pedig egy rossz GPS-re töltöttem fel. De hatalmas szerencsém volt, megoldottam.
Természetesen erre a mostani túrára már csomagoltam kábelt. És mi történt? Az első csatlakoztatás után, amikor ki akartam húzni, a kábel beleszakadt a készülékbe. Döbbenten meredtem a darabokra. A kábel természetesen használhatatlan lett, de azzal is küzdöttem egy félórát, míg a csatlakoző darabjait kiműtöttem a GPS-ből. És ekkor még csak ott jártam, hogy zéró. Minden használható, feltéve, ha van egy jó kábelem. Körbeérdeklődtem, de közölték, hogy maximum Füred. Az viszont elvinne egy fél napot, annyink meg nincs.
Megint kábel-hajótöröttek lettünk.

Ami különösen vacak, hogy fullra visszajött a kánikula. A terasz teljesen felejtős. Teljesen. Este tizenegykor szerettem volna kimenni a teraszra egy szivarra, de két levegővétel után menekültem is vissza a klímába. Erősebb a meleg, mint a nikotinéhség.

Balaton-felvidék 03/07

Csakazértis kajak
2017.08.08; kedd

Az időjárásban alapvető változás állt be. Eddig nagyon durva északi, észak-nyugati szél volt, emiatt szorgalmasan pakolták kifelé a viharjelzéseket. Szomorúan néztük, hiszen ez pont az a szél, mely nem nálunk hat a vízre, hanem a déli parton. Itt egészen sima volt a víz. Ma reggelre lecsillapult a szél… csakhogy megváltozott az iránya. Észak-keletire váltott. Képzeld magad elé a Balatont. Észak-kelet, dél-nyugat tájolás. Az észak-keleti szél végig tud gyorsulni az egész tó felületén és itt Akaliban már armageddon erősségű hullámokat produkál a strandon. És még csak erős szél sem kell hozzá. A 20-30 km/h sebességű szél messze nem éri el még az egyes viharjelzést sem, ennek ellenére túlélő túrává változtatja a kajaktúrákat.
Természetesen belevágtunk. (Én a Kodiakkal.)
Már a beülés halálos volt. Az akali kempingben a vízreszállási lehetőségek nem igazán barátságosak. Sziklás part, a hullámok pedig folyamatosan a köveknek csapdosták a kajakokat. De valahogy bekinlódtuk magunkat. Úgy terveztük, hogy a szembe- illetve oldalhullámokkal elevickélünk szorosan a part mellett, gyakorlatilag kinyaljuk a tihanyi öblöt. Elmegyünk a fokig, de a csövön már nem megyünk át. Arrafelé brutál idő lehet, mind szélben, mind hullámban. (Nem véletlenül hívják a szorost csőnek.) Visszafelé pedig hazaszörfözünk a hátszéllel.
Nagyjából ez is történt.
Nem volt egy élménykajakozás. Amikor oldalba kaptak a hullámok, azért kellett riszálni a csípőinket. Az meg naív elképzelés volt, hogy a tihanyi öbölben szélárnyékban leszünk: olyan erős volt a szél, hogy jobbról is, balról is megkerülte Tihany dombját és az öbölben egyszerre kaptuk meg mind a kettőt. Rohadt kellemetlen ám olyan vízen kajakozni, ahol a hullámok sem tudják, merre menjenek.
Végül elvergődtünk Sajkodig. Ez egy kellemes strand, ki is kötöttünk.

DSC00453

Kajáltunk, söröztünk. (Csapolt barna Kozel, csak mondom.) Aztán visszaszálltunk a kajakba. Olyan tükörvíz fogadott, hogy nem hittem el. Az az igazi élménykajakozás.
500 méterig. Utána megkaptuk mind a két irányból a hátszelet. Sóhaj. Güzü.
Persze járt az agyam is. Hogy el kellene engedni a másik nagy kajaktúrát. Mert ez az idő nem alkalmas túrázásra. Ellenben nagyon is alkalmas arra, hogy a strandon ökörködjünk. Hiszen nagyon durvák a hullámok. Hiszen a strandon biztonságosan lehet forgolódni a vízen, lehet gyakorolni a szörfözést, a gennyes 45 fokos hátsó hullámokat, mindent. És ha belefordulunk, nagy ügy. Leér a lábunk. Hiszen valójában erre vártam az M7 kajakkal: biztonságos környezetben kipróbálni, mit tud viharos körülmények között. Erre lehetne dedikálni egy teljes napot. Meg is beszéltük Nejjel. Nem örült neki. Jogosan. Úgy jöttünk a Balcsi mellé, hogy kajakozunk. Oké, hogy én négyszer körbeeveztem a tavat és ismerem minden zugát, minden zsombékját, de neki ez az egész hiányzik. Balaton-elvonása van. Azért ha nehezen is, de meg tudtam győzni.

Túraútvonal: Akali – Sajkod – Akali

Mire visszaértünk Akaliba, megint változott a terv. Ne vigyen el a játszadozás egy teljes napot, Ennek már Nej is örült. Kiszálltam, kivonszoltam a Kodiakot és behoztam az M7-et. Nej, mint egy úszómester, a partról figyelt. És nekiálltam forgolódni. Olyan fél óráig csalingáztam fel-alá, kipróbáltam minden elképzelhető igazán vacak szituációt. Egyszer fordult csak elő, hogy kritikusan megbillentem, de abból is visszajöttem. Kérem, megy ez. Szóltam Nejnek, hogy szálljon vízre. Átmegyünk Zánkára. Ebben a szar vízben. Az M7-tel.

Igazából odafelé nem is volt baj. Pontosabban, annyi gikszer volt, hogy az erős szél bekeverte a parlagfű pollent a víz fölé és akkorákat tüsszögtem, hogy meg-megbillent a kajak. Masszív hátsó hullámokat kaptunk, szörföztünk, eveztünk. Mindent elmond, hogy különösebb megerőltetés nélkül meglett a 7.5-es átlag. (Ja, pontosítok: csak Zánka úttörővárosig Erzsébet-táborig mentünk, az nagyjából 4 kilométer oda, meg ugyanannyi vissza.) Kiszálltunk, ujjongtunk – én egészen biztosan – utána elmentünk lángosozni, meg sörözni. Az egész talán 40 perc lehetett. Mire visszasétáltunk a kajakhoz, teljesen elhűltem. Armageddon. Egyrészt brutálisan megerősödött a szél. Az idefelé elfogadható méretű hullámokból vad, tarajos hullámok lettek. Másrészt meg is fordult az iránya: az észak-keleti szélből – mely hazafelé menet kezelhető szembeszél lett volna – átváltott kelet, dél-kelet irányából fújóba, azaz kaptunk egy nagyon viharos oldalszelet. Talán emlékszel, írtam már, az M7 nagyon nem kedveli az oldalszelet. Én sem.
És akkor képzeld el. A strandról csak lépcsős stégről tudtunk beszállni, azaz hátrafelé kellett elindulnom. Aztán a viharos szélben, tarajos hullámok között kellett megfordulnom. Kábé négyszer billentem meg annyira, hogy azt mondtam, kampó, ebből nem lehet visszajönni. Visszajöttem. Nej az egészet végignézte és többször is elkapált. Ő lepődött meg legjobban, amikor végül sikerült irányba állnom. (Na jó, én is.)
Aztán elindultunk. Négy kilométer. Kábé ötven perc. Folyamatos élet-halál harc. Nej, akinek nagyon stabil kajakja van, igazából csak eveznie kellett benne, még ő is szétparázta az agyát. (A pulzusmérő órája alapján a maximális pulzusa 181(!) volt. Ez egyértelműen az adrenalin.) Én viszont ténylegesen végigküzdöttem az egészet. Minden csapásnál el kellett döntenem, hogy kibírom az adott oldalhullámot, vagy rá kell fordulnom. Ha ráfordultam, akkor később valahogy apró, sunyi irányváltásokkal vissza kellett nyernem a szöget. Ha éppen lankadt egy kicsit a szél, akkor soványmalacvágtában menekültem vissza a part felé, hogy legyen szögtartalékom. Nemhogy az életemben, de az összes előző életemben összesen sem lapáttámaszoltam annyit, mint ezen a visszaevezésen.
Nem is hittem el, hogy vissza tudok érni. Abban reménykedtem, hogy elvergődök valahogy az Akali kikötőig, ott kisodortatom magam és akár kézben, akár kocsival hazaviszem a kajakot. Nem sikerült. A kikötőnél akkora szögdeficittel bírtam, hogy teljesen befelé kellett eveznem a Balaton közepe felé és esélyem sem volt megközelíteni a partot. Még a strand mellett is nagy ívben mentem el, de a kempingnél valahogy sikerült a part mellé sodródnom. Aztán amikor öt méterre voltam a stégtől és láttam, hogy az iszonyatos hullámverésben esélyem sincs a kajakot uralva kiszállnom, hanyag eleganciával beborultam. A víz kiborítása a kajakból két mozdulat volt és már a parton is voltam. Utána pedig kiszedtem Nejt is.

A nap utolsó nagy dilemmája a szálláson: először pisilni menjek, vagy pálinkát igyak? Vagy húzzam meg az üveget a klotyin? Nej harsányan tiltakozott a háttérben. Mert nehogy már egyedül.

De ez már a szálláson történt. Ülni a teraszon messze több volt, mint amiről 30-40 perccel korábban álmodoztam. Valami ritka szédült állapotba kerültem. Megcsináltam valamit, amiben biztos voltam, hogy nem tudom megcsinálni. Igen, tudtam – és tudom most is – hogy ez valami olyasmi volt, melyet nem lehet hosszútávon produkálni. Úgy jöttem haza, hogy folyamatosan ezerrel koncentráltam és minden hullámot egyedileg kezeltem le. Csakhogy egy idő után elfogy a koncentráció és elég csak egy hullámot benézni.
De akkor is, most megcsináltam.

Elképesztő, de idén – úgy, hogy sokkal többet voltam vízen, mint más években – egyetlenegy túrán tapasztaltam csak viharos széltől mentes időt. Mindezt abban az évben, amikor szintet terveztem ugrani az új kajakkal.
A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok haladni a tanulással.

Kajakos videó, fénykép… nincsenek. Ember, a homlokomat sem tudtam megtörölni.

A túra útvonala: Akali – Zánka.

Este a szálláson mindenesetre megbeszéltük, hogy a mai nap bőven elég volt kajakos élményből. Ha nem fog javulni az időjárás, akkor a kajak felejtős. Aztán beszélgettünk még a komfortzónáról és annak folyamatos tágításáról, de nem akarom magam túlságosan ismételgetni.

Balaton-felvidék 02/07

Up!
2017.08.07; hétfő

A szomszéd sátorban apuka lakik két gyerekkel. (A macskaduettes csöppségek.) Ma reggel megérkezett anyuka is.
– Apa tegnap úgy nézett ki, mint aki másnapos – árulkodott rögtön az egyik.
– De Apa mindig úgy néz ki, mint aki másnapos – próbálta védeni a másik.

Felső szomszéd. A három kisgyerek megérkezett a boltból.
– Apa kérsz joghurtot?
– Mennyit vettetek?
– Hármat.
– Á, most annyira nem kívánom.

A tegnapi vihar utózöngéi még mindig pusztítottak, szóval bringa. Elővettük a leginkább magashegyi túrát. (Az ilyesmin jobb egyből túlesni.) Balatonakali – Dörgicse – Vászoly – Pécsely – Balatonszőllős – Balatonfüred – Tihany – Balatonakali.

A track adatai:
Útvonal
– Szint: 440 méter.
– Távolság: 50 kilométer.

Ugyan közöltem Nejjel, hogy közvetlenül indulás után lesz egy bemelegítős szakasz, de arra egyikünk sem számított, hogy nyolc kilométerrel később már kétszáz méterrel magasabban leszünk. Nem kispályás terep.

DSC00436

Gondolom, látszik, hogy gyönyörú tájakon tekertünk. Dombok, köztük hosszan elnyúló hangulatos völgyek. (Sebességrekord egy lejtőn: 58 km/h. Az Endomondo irigy volt, levágott belőle.)
Nem tudom, mennyire ismered a környéket, de Balatonszőllős felől beérkezni Füredre, az valami elmondhatatlan élmény. Amíg Úrkúton laktunk, többször is lebringáztam ezen az úton és minden egyes alkalommal elaléltam a szépségtől. Fent tekersz, nagyon magasban, a lábaid előtt Füred, kicsit távolabb Tihany, melynek mind a két oldalát látod és persze jobbra-balra a Balaton. Megállsz, kigyönyörködöd magad, aztán elrúgod a bringát és az elképesztő lejtőn bezúgsz ötvennel a városba.

Egy kis elkalandozás. Mostanában társaságban többször is szóbakerült, hogy mennyire extrém életet élünk Nejjel. Kajak, kerékpár, edzőterem, futás. Nyilván el lehet ütni azzal, hogy kapuzárási pánik, de van rá életszerűbb magyarázat is: negyven fölött az embernek megváltozik a tápanyag-szükséglete. Azaz ha nem akarunk elhízni, de nem akarunk koplalni sem, akkor mozogni kell. Meg egyébként is, a mozgás mindig hasznos, szóval ez egy jó csere. Nálam egészen odáig fajult a dolog, hogy ötven felettiként jobb erőnlétben vagyok, mint fiatalkoromban voltam. Ami azért nem kicsit bizarr.
Ez onnan jutott eszembe, hogy itt van ez a szakasz Balatonszőllős után, Füred felé. Úgy élt az emlékeimben, mint egy cudar emelkedő. Most pedig úgy jöttem fel rajta, hogy még csak le sem kellett váltanom elől az alsó lánckerékre. A mai emelkedőkkel összehasonlítva sehol sem volt.

Balatonfüredet igazából kihagytuk. Van rá esély, hogy jövünk még erre, így a hátsó úton eltekertünk Aszófőre, onnan pedig Tihanyba. Itt sem vacakoltunk, fellihegtük magunkat a hegy tetejére. Apátság.

DSC00438 Stitch

A kikötőben toltunk egy lángost és élcelődtünk azon, hogy holnap ugyanebben a büfében fogunk kajálni, csak a túlsó oldalról. (Kajaktúrát terveztünk, melynek végcélja a tihanyi strand.)

Hazafelé már a part mellett mentünk. Akaliig nem is történt semmi különös, eltekintve a tanktól, mely kivágtatott a szőlők közül.

DSC00450

Megérkeztünk. Csuron izzadtan. Szerencsére a mobilszálláson reggel nem kapcsoltuk ki a klímát, így bevettük magunkat a hűtőgépbe.

Aztán később bolt. Meglepően jó bolt. A tegnapi vacak Fék étterem mellett van egy Fék bolt (Tóth Béla), elképesztően jó dolgokkal. Helyi borok, bő választékkal, helyinek tűnő kolbászok és helyi (óbudavári) kecskesajtok. Dőzs. Fizetéskor kaptunk ajándékba egy Luminarc színátmenetes poharat. A lilát választottam.

A kolbászokról kiderült, hogy békésiek, de valami elképesztően finom házi kreálmányok voltak.

Séta hazafelé a faluban.
– Jé, egy kis posta – csodálkozott rá Nej – Ilyen még van?
– Kiirthatatlan. Mint a rák.

Estefelé sokminden már nem volt. A szállásunk tájolása nem túl kedvező, délelőtt vagyunk árnyékban (de ekkor ugye túrázunk), délután háromtól pedig este nyolcig totálisan a teraszra ver a nap. Strandoltunk, amiben az a jó, hogy félóráig kibírható a tűző nap, utána viszont menekülés klíma anyácska jéghidegen ölelő karjaiba.

DSC00457

DSC00458

DSC00460

Ez pedig lentebb a kísértés maga. Egy olyan autó, amelytől elolvadtam. Annyira, de annyira brutál jól nézett ki, hogy nem csak az én nyálam csorgott, hanem Nejé is, pedig ő kifejezetten rühelli a nagy autókat.

DSC00459

Egy Volkswagen Amarok, matt keki színben, durván nagy kerekekkel, megemelt karosszériával. Brutális. Ha nagy leszek, ilyen autóm lesz.

Balaton-felvidék 01/07

Leutazás Balatonakaliba
2017.08.05; szombat

Úgy alakult az élet, hogy egyikünknek sem sikerült előre pakolnia bármit is, így szombaton keltünk korán és raktunk össze mindent. Ezt élvezem a magyarországi nyaralásokban: ha délután háromtól lehet elfoglalni a szállást, akkor ráérünk délelőtt is pakolni.

2017-08-05 13.31.45

A szokásos felszerelés. Immár szürke rendszámmal. (Esetleg feltűnhet, hogy Nej túrabringája mellé egy országútit csomagoltunk. Nos, a fiam elkérte a túrabringámat erre a hétre. Nem mondom, hogy nem lettek ettől egzotikusak a túráink. Én nem tudtam lassan menni, Nej meg nem tudott elég gyorsan követni.)

Mondjuk a szürke rendszám nem bírta túl sokáig. Megérkezés után szétszedtem a cigánykaravánt és a csatlakozó (melyre már morogtam, hogy mennyire szoros) megadta a nyaralás alaphangját.

DSC00429

Igen, tövestől kiszakadt. Hazafelé megint BMW üzemmódban fogunk menni.

Más nem is igazán történt. Sör. Fürdés. Sör. Vacak pizza. Bolt. Sör. Szivar. Sör. Terveztük, de később már nem maradt idő bevizezni a kajakokat. Sör. Szivar. Beszélgetés. Éjszakába nyúlóan.

Kajakozás helyett döglés a teraszon
2017.08.06; vasárnap

Nekem kempingekben ősellenségeim a gyerekek. De ma reggel mindent helyrehoztak. A mellettünk lévő sátor előtt két kiskölyök, olyan 4-5 éves formák, végigénekelték kórusban a macskaduettet. Feküdtem.
Aztán elmentek a büfébe kávéért apukának. Jó nevelés.

Egy kedves ismerőst vártunk, akivel közösen toltunk volna egy enyhe kajaktúrát. Volna.
Már reggel fellőtték a kettes viharjelzést. A meteorológia alapján egyest vártam, de hát ugye balatoni előrejelzés. Obi van Bekaki.

Ez nagyjából az a hozzáállás, mintha egy új zsarolóvírus feltűnésekor az informatikusok kitiltanák az összes felhasználót a cég hálózatából, függetlenül attól, hogy éppen negyedéves zárás van. Természetesen a felhasználók érdekében.

Mit tehettünk volna? Beszélgettünk négyesben, aztán elmentünk ebédelni egy közeli étterembe. (Hiba volt.) Utána megint üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk.

Délután már jogos volt a kettes. Szélvédett helyen mértem 10-20-as alapszelet, 30-as lökésekkel. A tavon simán megvolt a duplája. De ez jóval eltörpült az este előtt, akkor érzésre lehettek százas rohamok is. A látvánnyal meg nem bírtunk betelni. Fölöttünk alig volt valami, csak a szél rombolt, de balra a Balaton fölött, jobbra a felvidék fölött elképesztő tüzijátékot produkált a vihar, gyakorlatilag folyamatosan villogtak a villámok.

Tiszafüred 07/07

Az Univerzum bekeményít
2017. július 15; szombat

Jó, tudom, ez most kívételesen a saját hülyeségem volt, de olyan jól esik másra kenni.
Szóval tegnap este összepakoltunk mindent. Korai kelés. Reggel még bolt, kényelmes reggeli, utána nyitottam volna a kocsiajtót, hogy bepakolunk. Volna.
Az akksi elhalálozott.

Csak hogy képben legyél, felidézem, hogyan néztünk ki.

2017-07-09 10.12.59

Kezdjük ott, hogy ilyenkor nincs központi zár. A csomagtartó ajtaját pedig kulccsal nem lehetett kinyitni, mert pont ott volt előtte a bringatartó oszlopa. A kerékpártartót zárt ajtónál nem lehet leszerelni. Hol is vannak a szerszámok? A csomagtartóban, a süllyesztett pótkerék mellett. Nyilván az üléseket előre tudom dönteni és előlről be tudok mászni a csomagtartóba, de ennek az egésznek azért már van némi pikáns bája. Kajakot meg nem tudunk feltenni, mert akkor nem nyílik a motorháztető.

A magyarázat sajnos eléggé egyértelmű. Nemrég írtam, hogy egy nyitva felejtett ajtó miatt csontra lemerült az akkumulátor, többen írtátok is, hogy akkor ez kuka, bele is törődtem, hogy le kell cserélnem, de halogattam. Hiszen az autó szépen működött. Normál terhelés mellett. Csakhogy ide fitt akkumulátor kellett volna. A strand még kerülő úton sem volt egy kilométer, reggel kimenni autóval, este hazajönni, de az Amúr is csak három kilométer volt, szóval a sok apró út fogyasztotta az amúgy is béna akkumulátort és semennyit sem töltötte. Szombat reggelre purcant ki.

Jól feladva a leckét.

A tiszta munka az lett volna, ha tudok szerezni vagy egy gyorstöltőt, vagy egy töltött akkumulátort. Ekkor egyszerűen bepakolunk és elindulunk. Ha viszont bikázni kell… akkor eleve ki kell tolnunk a kocsit, mert az orra benne volt egy áthatolhatatlan bozótban. Aztán ha beindul, akkor járó motor mellett kell mindent bepakolnunk, na most egy üdülőhelyen szombat délelőtt az ilyesminek senki nem örül. Azaz arrébb kell állni, ekkor viszont cipelhetünk mindent kézben a kocsiig és vannak rendesen nehéz jószágaink, hogy a kajakokről ne is beszéljek.

Elindultam kerékpárral megoldást keresni. Nem kellett messzire mennem, a recepción rögtön átérezték a helyzetemet. Kaptam egy töltőt és egy ígéretet: ha a töltővel 1-1,5 óra töltés után sem indul el az autó, addigra visszaér az alkalmazottjuk a terepjáróval, arról bebikázzák.
Kiműtöttem az összes szóbajöhető szerszámot. Rádugtam a töltőt. Ígéretes volt, hogy a 6 amperes töltő csak 3 ampert vett fel, ezek szerint most nem merültünk le csutkáig. Félóra pihenő (szivar) után úgy döntöttem, hogy mivel úgyis buktuk a hátsó ajtót, bepakolunk belülről, aztán felrakom a bringákat. Annyival is előrébb vagyunk. Másfél óra múlva levettem a töltőt. Túlzottan nem voltam boldog, mert továbbra is 3 ampert mutatott, szóval mintha nem is töltődött volna. Próba. Naná, hogy nem indult be. Ráadásul amikor visszaraktam a töltőt, immár 6 ampert mutatott.
Oké. Keressük meg a bikát.
A recepción megígérték, hogy küldik a hapsit. Mire visszaértem, a töltő még durvábbat mutatott: nulla ampert. Feltöltődött volna 10 perc alatt? Nyilván nem. Ez az akksi úgy szar, ahogy van. Nejjel ketten kitoltuk az autót a tisztásra. (Erősek vagyunk. Aki 35 kilométert evez szélviharban, az nem ijed meg egy autótól.) Meg is jött a terepjáró, harmadik kísérletre bepöccent az autónk. Remek. Kiálltam egy néptelen útszakaszra. Ekkor már csak a kajakokat kellett felraknunk. A recepciónál járó motor mellett fizettünk. Így utólag is elnézést kérek mindenkitől, aki akkor éppen ott ebédelt. (Annyira siettem, hogy el is felejtettem Jagermeister hamutartót venni.) Útközben jutott eszembe, hogy nem teszteltem le, hogy a szürkerendszámos táblán jól működik-e a világítás. A Tisza-híd utáni parkolóban félreálltam. Naná, hogy nem működött rendesen. Innen is üdvözlöm annak a mérnökcsapatnak a kollektív anyukáját, akik az utánfutó elektromos csatlakozóját kitalálták, rohadt nehezen lehetett kihúzni is, bedugni is, naná, hogy kétféleképpen is belement. Csak úgy tudtam megcsinálni, ha hasra feküdtem. Az arcomtól tíz centire tolta kifelé a kipufogó a szutykot, de a motort leállítani nem lehetett. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg kiégett az égő. Tartalékégő? A csomagtartó aljában fekvő pótkerék mellett. Habár már működik a hátsó ajtó, de a kajakok és a bringák miatt felejtős.
– Akkor most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– Semmi. Hazamegyünk.
– Így?
– Nézd, a béemvések az egész életüket leélik irányjelző nélkül. Mi is kibírunk 150 kilométert.

Persze még ott volt Eger. Régen láttuk a szülőket, terveztük, hogy beugrunk. Bíztam benne, hogy 50 kilométer alatt töltődik valamennyit az akksi.
Nem töltődött.
Szerencsére egy nyugdíjas autóvillamosságisnál mindig van a sufniban egy töltött akkumulátor, arról bebikáztunk.

Most már csak haza kellett érni a motor leállítása nélkül.
Tudom, ez rénézésre nem olyan nehéz feladat, különösen 35 éves autóvezetői rutinnal. Csakhogy. Biztosan ismered a példázatot a tét okozta bizonytalanságokról. Menjél végig egy félméter széles csíkon. Simán megcsinálod. De menjél végig akkor, ha ez egy félméter széles, kapaszkodó nélküli híd egy többszáz méter mély szakadék fölött. Ugye, hogy nem ugyanaz?
Na, ilyen állapotban vezettem haza. Tudtam, hogy az akksink totálisan szar, nem vesz fel töltést, azaz addig megy az autó, amíg pörög a generátor. Olyan finoman, óvatosan vezettem, mintha vizsgáznék. Nejnek pedig folyamatosan célozgattam rá, hogy otthon melyik pálinkásbutykost fogom megbontani.

A kedvem? Köszönöm a kérdést. Ahhoz képest, hogy tönkrement a számítógépem, elpusztult az autó akksim és pengeélen autózunk, hátsó irányjelzők nélkül, szóval mindehhez képest kösz, jól vagyok.

Végül hazaértünk. Járó motor mellett becuccoltunk mindent, beálltam az udvarra (muszáj, mert csak így ér ki a töltő), aztán leállítottam a motort. Pusztán csak hogy leellenőrizzem a teóriámat – miszerint az akksi nem vesz fel töltést – visszaindítottam. A kocsi beröffent. Tutira azért, hogy bosszantson.
Akkor is lecserélem.
(Másnap reggel már nem indított.)

A teljes fényképalbum.

Tiszafüred 06/07

Felső bringatúra
2017.07.14; péntek

Reggel kellemes idő fogadott. Kicsit karcos hideg, semmi szél. Kényelmesen megreggeliztünk.
Megbeszéltük, hogy azt csináljuk, amiért jöttünk: a strandon borulgatunk, technikázunk.
A kényelmes reggeli után kezdtünk el gondolkodni. (Béláim.) Ugyanis addigra konkrétan kezdett kihűlni a lábunk. Meteorológia: 20-22 fokos csúcshőmérséklet. Izé. Délelőtt tízkor még nem volt húsz fok, ez tuti. A víz ugyan meleg, de a levegő hideg, a 20-as széllel meg kifejezetten csípősen hideg. Úszni még lehetne, de kimászni, borulgatni, megint kimászni… nem igazán. Neoprént nem pakoltunk. Ember, 30+ fokos melegben indultunk.

Maradt a kerékpár. Bezárjuk a teljes kört, körbejárjuk a Tisza-tó felső részét is.

A felső kerékpártúra útvonala.

Nos, megcsináltuk. Egyszer és utoljára. Nem véletlen, hogy ez a szakasz nincs benne a hivatalos körben. Voltak ugyan szép részei, amikor a gát szélét vadvirágok borították, a közeli fákon meg csiviteltek a madarak, a fák mögött látszott a tó, a másik oldalon pedig napraforgómezők terültek el.

DSC00409

DSC00394

DSC00412

De nem ez volt a jellemző. Murvás földút, kirázta a vesekövemet. És semmi. A vizet fák takarták, a másik oldalon pedig mindenféle mezők. Település, kocsma, vagy akármilyen pihenőhely, semmi. Tiszabábolna után azt hittem, vályogot köpök. A tiszadorogmai kompnál zárva volt a büfé.
És így mentünk 48 kilométert. Egy helyen találkoztunk némi élettel, a tiszavalki kikötőben legalább voltak épületek, de embert ott sem láttunk.

DSC00400

Kifejezetten örültem, amikor a végeláthatatlan mezőn feltűntek a távolban a tiszafüredi víztornyok.

Különös. Azt szokták mondani, hogy a patak meghal, amikor belefolyik a tóba, hiszen az addig élő, csobogó vízből csendes állóvíz lesz. A Tisza-tóra ez nem annyira igaz. Számtalan helyen előfordul, hogy habár határozottan a tóban vagyunk – igaz, nádasban – ennek ellenére a terep neve valami folyóvíz: Kis Tisza, Eger-patak, Nyárád-ér. Valószínűleg az elárasztás előtt ezek tényleg külön vizek lehettek, utána viszont egybefolytak… de a nevek megmaradtak.

Időnként elgondolkodom, mi is az igazi élmény a túrázásban: amikor kint a napon küzdünk az elemekkel, vagy amikor megérkezünk, beülünk az árnyékba és felpattintunk egy sört. Valószínűleg mindkettő, hiszen csak úgy, küzdés nélkül bedöngetni egy sört messze nem akkora élmény.

Nos, adtunk az érzésnek. Aztán öt óra környékén átsétáltunk a strandra, az egyik büfében Nej végre talált keszeget, én meg lángost gyros-szal (éhes voltam, na), a sör megbízhatóan vizes volt, szóval ahogy egy strandon kell. Azon mondjuk jót mosolyogtunk, hogy a műanyagtányéros, önkiszolgálós strandbüfé árai valamivel magasabbak voltak, mint a Fehér Amúr árai. Hát, igen, a lokáció.

Utána csendespihenő. A laptophoz dafke nem nyúltam. Majd otthon. Ott van telepítő média. Mindenféle. Mert a Windows 10 már kezdi kiverni a biztosítékot.

Sokszor mondogatják a különböző életmódmagazinok, hogy élj a jelenben. Soha nem értettem: ha nem készítem elő a jövőt, akkor csak úgy megtörténik és egyáltalán nem biztos, hogy az jó lesz nekem. Most viszont megéreztem belőle valamit. Utolsó este, olvasgattunk a teraszon, felnéztem és egy ideig úgy maradtam. Nem, nem történt semmi. A madarak csiviteltek, velünk szemben Hans, a pocakos, harcsabajszú német éppen felnyalábolta a pincsijét és felszálltak a robogóra, ezenkívül gyakorlatilag nem történt semmi, de abszolúte semmi, minden állt, még a levegő sem mozgott, teljes csend volt. És a kellemes környezetben jól esett nézni, ahogy nem történik semmi.

Utána persze történt: estefelé nekiálltunk pakolni. Holnap reggel megyünk haza.

Tiszafüred 05/07

Pihenőnap
2017. július 13; csütörtök

Ma reggel a kereszthuzat letépte rólam a takarót. Mely eseményben már a takaró megléte is újdonság volt, hiszen eddig kitakarózva aludtunk folyamatosan menő ventillátor mellett. (Hajnalban 8 fokra hűlt le a levegő.) Nem is erőltettem a korai kelést. Kilenc körül néztem rá a meteorológiára és láttam, hogy jól éreztem. Kettes viharjelzés, 30-40 km/h alapszél, 40-80 km/h lökésekkel. Még elgondolkodtunk, hogy bemegyünk a csatornákba, de odáig el is kell jutni, az meg 2-3 kilométer a Tiszán, ott meg nem akartuk kipróbálni ezt a szélvihart.

idojaras

Mint látható, a mérés szerint reggel kilenckor 50-es szél volt és közeledett egy 65-ös góc.

A biztonság kedvéért kisétáltunk a partra. Néhányan álldogálltak a térdig érő vízben. Egy pacák úszkált bólyától bólyáig. Neoprén kezeslábasban.

Oké, pihenünk. Nézzünk várost. Melyiket? Egert, Debrecent már túlságosan is ismerjük, a Hortobágyon nincs semmi, az meg csak a német turistákat érdekli. Mi van még? Aztán rájöttünk, hogy alig ismerjük Tiszafüredet. Megnéztük. Kellemes negyedóra volt.

Városnézés kerékpárral.

DSC00380

Hazafelé a Teszkóból feltöltöttük a sörkészletet. (Ott volt egyedül Soproni IPA.) Vicces dolog ám úgy hazakerékpározni, hogy 15 sör figyel kettőnk kormánytáskájában.

Délután álmos, üdülőhelyi olvasgatás. Öt óra körül kocsiba vágtuk magunkat, átmentük estebédelni a Fehér Amúrba. Érdekes kontraszt, gyakorlatilag a másik véglet, ha a Hellóhal-hoz viszonyítok. Abszolút semmi modernség, semmi kísérletezés, semmi misszió, semmi enyhe sznobságba hajló gasztró, egyszerűen a régi iskola: zsírral, hagymával, vastagon, púpos tányérral. Nej klasszikus dorozsmai pontyot rendelt, én pedig vegyes fatálat, jól megdurrantva mindenfélével, a tetején kakastaréj szalonnával. Finom volt. Ugyanannyi pénzért úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk felállni.
Valószínűleg mi már elvesztünk a gasztroforradalom számára.

Otthon egyből egy unikum, mert hónapok óta egyikünk sem evett egy ültőhelyében ennyit és jobb megijedni.

Az étteremben egy apa a 12 év körüli fiával. A gyerek nyomkodja a mobilját, az apja pedig unatkozva nézi a plafont. Másik asztalnál szinte ugyanez: nagyapa üldögél a tizenéves unokával, aki játszik valamivel a mobilján. A nagyapa meg csak ül és nézeget.
Nem tudom. Mondhatnám, hogy milyen udvariatlan kölykök, de azért ez valahol kétoldalú. Itt elsősorban nem is a nevelésre gondolok, hanem az egészséges viszonyok kialakítására. Beszélgetni kell a kölyökkel, hülyéskedni, esetleg mesélni neki. Megtalálni vele a közös hangot. Akkor nem menekül bele a mobiljába. Ha nekem gyerekkoromban egy unalmas nagypapával kellett volna egy asztalnál üldögélnem, lehet, hogy én is kerestem volna valami más szórakozást.
Mondjuk az én időmben ez maximum az orrpiszkálás lehetett.
Aztán bejött egy család, apuka, anyuka meg két tíz év körüli kölyök. És zengett tőlük az étterem, olyan jól elvoltak együtt.

A szállásra visszatérve bekapcsoltam a laptopot. Úgyis pihenőnap van, le kellene írnom valamit az utóbbi napokról a blogba.
– Akkor most te vagy az a mobiltelefon-nyomkodó gyerek? – érdeklődött kedvesen Nej.
– Olvass. A kultúra nemes szórakozás.

Aztán beütött a ménkő. Nem, nem a vihar, az csak igérgette magát.
Ezt úgy hívták, hogy Windows Update.
Ugye volt nemrég az a bizonyos hőn utált Creators Update, mely óta néhány program egyszerűen nem működik a laptopomon. (A Geonaute-tól visszajeleztek, hogy igen tudnak róla, az összes készülékük kommunikációja meghalt, a Dropboxtól le kellett tölteni egy bétát, az Outlook továbbra is képtelen indexelni, szóval elvagyunk.)
Most pedig megjelent egy üzenet, miszerint az oprendszer feltelepített egy javítást, akarom-e most újraindítani a gépet, vagy megvárom, amíg este magától újraindul. Nem kápráztattak el a választási lehetőségek bőségével, de nem bántam. Valahol reménykedtem, hogy talán ez az a patch, amellyel elkezdték javítgatni a CU okozta károkat. Szóval azt mondtam, hogy oké.
Ezzel öltem meg a gépemet.
A laptop újraindult. Feljött a bejelentkező ablak. Majd a jelszó begépelése után kaptam egy üres fekete képernyőt. Meg egy egérkurzort. Ennyi.
A szép a dologban az volt, hogy nem sokkal korábban másoltam fel mindent (track-eket, fényképeket, videókat, szövegeket) a laptopra, hogy biztonságban legyenek.

Órákig küzdöttem vele. Fasza nyaralás, morogtam. Utána a hétvégén otthon is. Végül sikerült kinyomoznom, mi történt és orvosoltam is a hibát. De ezeket most nem írom le, mert nem akarom, hogy egy utazós bejegyzésbe ékelődjön egy hosszú IT írás. Hamarosan lesz róla külön bejegyzés. A korrektség kedvéért annyit azért elárulok, hogy nem a Microsoft volt a hibás.

Este még meteorológia. Hah, nem is rosz! Holnapra mérsékelt szél (15-20 kmh), semmi kánikula, igazi vizitúrás idő. Irány a hordódi holtág! Igazából akkor kezdtem sejteni, hogy mégsem, amikor Nej az esti bevásárláson hanyagul bedobott a sörök mellé egy tampont, utána meg a gyógyszertárban egy Algoflexet.
Oké, majd kitalálunk valamit.

Tiszafüred 04/07

A nagy kajaktúra
2017. július 12; szerda

Reggeli. Utána pedig minden nap ugyanaz a vajákolás: meteorológia. Kerékpár? Kajak? A Kodiak vagy az M07? Mekkora túra? Merre? Beleférünk a vihar előtt? Megrizikózzuk, mert nem minden vihar érkezik meg.. de ha mégis, hol bújunk el? És ez megy mindennap. Átkozott, kiszámíthatlan áprilisi időjárás.

Most viszont nem is olyan rossz. Mérsékelt szél. (20-25 km/h.) Vihar csak este. Menjünk, evezzünk egy nagyot. A kérdés az, hogy mivel? Habár nagyon rágerjedtem, hogy az M07-tel kellene, de volt min elgondolkodnom. A Sarudi medence ugyanis kutya egy hely. A felső negyedén kell átvágnunk, a szél pedig délnyugatról fúj, azaz bőven van tere hullámokat kinevelni. Ráadásul ez a medence a legsekélyebb, azaz nagyon könnyen keletkeznek törőhullámok. Nekünk pedig pont párhuzamosan kell mennünk a hullámfronttal, azaz totál oldalba kapjuk az egészet, márpedig az M07 erre a legérzékenyebb. Nem mondom, nem nagy távolság az átvágás, 3 kilométer, de ilyen körülmények között lehetetlen küldetésnek tűnt. Legalábbis nekem, a jelenlegi tudásommal. Sóhaj. Legyen akkor a Kodiak. Az meg sem érzi ezt a terepet.

De előtte még el kellett rendeznem valamit. Pénz. Mint kiderült, Nej az én pénztárcámból hagyott othon Dórának zsebpénzt, aztán a bringázáson meglehetősen szabadon költekeztünk, a lényeg, hogy tegnap estére elfogytunk. Sebaj, ez ugye város, biztosan lesz automata valahol. Aha. Spar, Lidl, Penny. Ezek azok a boltok, ahol nincs automata. Végül a város túloldalán, a Teszkóban sikerült találnom.
Érdekes volt a visszhang. A közeli Sparban hallgattam ki vásárlókat, mind megkönnyebbülve sóhajtozott, hogy végre vége a halfesztiválnak. Számukra ez egy kibírhatatlan hétvége. Látva, hogyan lepik el a lakótelepet az autók, az autókban alvók, nem is csodálkozom rajta.

És akkor végre indulhattunk.

Kánikula, szélviharokkal: a legrosszabb kombó egy videóbubusnak. Kánikulában a sapka muszáj, de a sapka és a fejkamera csak akkor férnek el egymáson, ha nincs viharos szél. Ha. Nem sok felvétel fog készülni.

Nos, az M07-tel már az öntözőcsatornában beborultam volna kétszer. Egy hülye picsa, aki úgy előzött meg közelről motorcsónakkal, hogy nem lassított, majd rögtön utána egy yacht, aki méltóságon alulinak találta, hogy észrevegyen. Még a Kodiakban is kapaszkodnom kellett.

A meteorológia által mérsékeltnek nevezett szél percenként tépte le a fejemről a sapkát a Tiszán.

Aztán a Sarudi medence. Armageddon. Ahogy ráfordultunk, közöltem Nejjel, hogy innentől mindenki csak magáért felel, sok szerencsét és találkozunk a túlparton. A három kilométerből négy lett, rengeteget kellett gépészkednünk, hogy mikor merre (az egyenes irány járhatatlan volt), de a végén megjött a feloldozó nádas, ahová beszöktünk, mit beszöktünk, a hullámok hátán ezerrel beszörföztünk, majd takarásban beosontunk a sarudi strandra. M07? Még a Kodiakban is necces volt. (A tavalyi Balaton Karika óta azért sokkal jobban bízok a kajakomban, olyan nagyon nem voltam most ideges, tudtam, hogy ha nem rontom el, akkor nem borulok. Ha nem rontom el.) Még Nej is parázott, pedig ő nem szokott, hiszen a lila kajak atomstabil.

Kocsma. Naná.
Csak éppen a sarudi kocsma egy vicc. Rossz vicc.
Az elhelyezkedése kiváló, öreg, árnyékos fák alatt van egy nagy udvar, valósággal csábítja az embert: gyere, üljél be, van itt minden, mit szemed-szád kíván.
Viszont a személyzet képes ezt az élményt földig rombolni. Ettünk volna valamit. Hat emberes sor. Észrevettem, hogy külön pult van az italoknak, gyorsan rendeltem két korsó sört. Mire visszaértem a kajáspulthoz, már tizenketten vártak. Sóhaj. Beálltam. Aztán megjelent az italospultnál egy haragos vendég, hogy már egy órája vár az ételére, mi a fasz van? Na, ekkor mondtam le a meleg kajáról. Átmentem a sörös pulthoz, kértem 3 zacskó (70g) magot (3000 pénz), aztán elrágcsáltuk a sör mellé. Kalória ebben is van.

DSC00374

Közben a kajáspultnál kezdett lincshangulat kialakulni, egyre többen reklamáltak a hosszú várakozási idő miatt. Fogalmam sincs, mi ment félre, amennyire beláttam, a konyhában három szakács is szorgoskodott. Aztán mégse.

Mellettünk, az udvar másik végében volt a fagyisbódé. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy ott is tizensok emberből álló sor van. A pult mögött viszont senki. Az egyik vevőjelölt elment kérdezősködni, de leforrázva jött vissza: ugyanaz a csajszi a fagyis, aki az italospultnál is felszolgál. Márpedig az elkövetkező húsz percben mindig volt valaki a pultnál. Számoltuk, 17 vevő hagyta ott ez alatt az idő alatt a fagyispultot. 17 potenciális vevő. Amikor korábban a csajszi a sörömet csapolta, panaszkodott az egyik ismerős vendégnek, hogy milyen kevés a bevétel a fagyisbódénál. Normális?

Nem is maradtunk sokáig ezen az elátkozott helyen, meg azért hosszú út is volt még hátra. Daráltuk a kilométereket. (Igen, egy kicsit aggódtunk az esti vihar miatt. Nem akartuk a vízen elkapni.)
Emellett viszont nagyon hangulatos volt a víziút. Nem annyira közismert, de a Kis Tisza gyakorlatilag Kisköréig tart. Mi Sarudnál csatlakoztunk rá. Eleinte nádasban tekeregtünk, később pedig az erdőben. Most először fordult elő, hogy végig élveztem Poroszló után a folyót. (A korábbi túráinkon – mint ahogy most is – ez már a hazavezető út utolsó fázisa szokott lenni. Mindenki fáradt, nyűgös, a Kis Tisza meg csak nem akar elfogyni.)

Délután. Amikor éledeznek a szúnyogok. Amikor berepül evezés közben egy a napszemüveged alá. Nem tudsz vele reflexből elbánni, hiszen evezel, meg egyensúly, meg ilyenek. És ott van, pont a szemed előtt, látod a szemét, látod benne a mohóságot, ahogy a véredre szomjazik.

Amikor rádrepül egy valamilyen rovar. Egy állat, melynek fogalma sincs arról, hová került és persze bepánikol és csíp vagy harap. Mi, mint egy magasabb kultúra képviselői, mi, akik jobban képben vagyunk, hogyan reagáljuk le? Bepánikolunk és agyoncsapjuk. Kulturáltan, felsőbbrendűen. Vacakul hangzik? Nem. Ugyanis nem arról van szó, hogy mocskos dögök vagyunk, egyszerűen csak a tapasztalat. Ami rádszáll, az általában megcsíp. Ez van.

A Kis-Tiszán böglyök. Egy ilyen nagy dög rászállt a kajakomra. Első mozdulatra lesöpörtem volna, de aztán hagytam: amíg utazik, addig sem csíp. Békésen haladtunk. Én meg elgondolkodtam a világ nagy dolgain: lehet, hogy az életem értelme annyi, hogy elszállítsak egy nagyon fontos legyet Poroszlótól Tiszafüredig?

A vihartól való parázás megtette a magáét, egy órával a tervezett érkezés előtt már a tiszafüredi strandon voltunk. 35 kilométer, benne négy olyan, mely duplán számít.

A kajaktúra útvonala.

Becuccoltunk. A múltkori nagy sikerre való tekintettel megint lencsegulyás.
– Milyen csapolt sörük van?
– Borsodi és Dreher.
– Akkor kérek két korsó Drehert.
– Értettem. És a hölgynek mit hozhatok?
– Aranydrága bogaram – temettem kezembe az arcomat – Maga kinézi belőlem, hogy egy tányér lencsegulyáshoz megiszok két korsó sört, ebből az egyiket még a leves előtt, egy húzásra?

Mindannyian jót nevettünk rajta, mint valami képtelenségen. Pedig a csaj kinézte.

Este a szokásos program: néptáncimitálás szúnyogokkal. Rohadék szúnyogok. Leteszteltem: nem csitulnak el este tízkor. Inkább szétszednek. Még éjfélkor is. A szivart felejtsd el. Meg az összes szúnyogriasztót. Kiröhögik. Egyedül az esti vihar segít. A ruhán is simán átcsípnek.
Ja, igen. Minden este vihar. Nem, nem olyan barátságos: inkább olyan égzengéses, földindulásos. De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, amikor nem érkezik meg. Vagy amikor pár kilométerrel arrébb megy el mellettünk. Csinálni már úgysem tudunk semmit, ülünk a terasz alatt, várjuk, hogy szakadjon már le az ég, hűljön egy kicsit a levegő és legfőképpen takarítsa már el ezt a töménytelen mennyiségű legyet meg szúnyogot.

Tiszafüred 03/07

Alsó bringatúra
2017. július 11. kedd

Reggel nyilván meteorológia. Nyilván erősen szeles idő.

De most komolyan, nézzétek vissza az utóbbi két hónapot: nem hogy szélcsend, de mérsékelten szeles nap sem volt. Csak és kizárólag élénk, illetve erős szél. Remek időjárás.

Szerdára mérsékelt szelet ígértek, átraktuk oda a nagy túrát. Csütörtök, péntek… egyrészt messze vannak, másrészt a másik túránk csatornajárás lesz, abban nem zavar a szél. Szóval ma, kedden, jöhet a bringa. Körbetekerünk a tavon. Pontosabban az alsó felén. Egyébként általában ezt tekintik a Tisza-tó megkerülésének – később rájöttünk, hogy jogosan – de a teljes kör úgy néz ki, hogy északon is megkerüli a tórendszert.
Mi egyelőre csak a déli kört vállaltuk be. Ez is 70 kilométer.

A kerékpártúra útvonala.

DSC00360

Poroszlói szabadstrand, olyan 12 kilométer Füredtől, azaz az indulástól. Talán még nem kellene megállni egy sörre.
– Te, valami nem stimmel – jelezte Nej – mintha puha lenne az első kerék.
Oké. Sör. Mert ebből még sohasem sült ki semmi jó.
De aztán elég volt felpumpálni a kereket és kitartott.

Az első pihenőnk a sarudi strand lett volna, de kihagytuk. Utolértünk egy kábé harminc bringás csapatot, pont akkor indultak el a pihenőjükből. Én az ilyentől mindig felhúzom magam. Nem irigylem másoktól az élményt, különösen nem egy gyerektábortól, nem is rájuk vagyok mérges, hanem a balszerencsémre. A túrákhoz, legyenek azok gyalog, vagy bringával, hozzátartozik az, hogy szabadon élvezhetem közben a természetet, meg-megállhatok fényképezni, nem zavar senki. Na most harminc hangos kölyök, akik fényképezéskor megelőznek, utána visszaelőzőm őket, egy nem túl széles kerékpárúton, minden, csak nem szabad élvezet. Ilyenkor valamit fel kell adni. Jelen esetben a fényképezést. Magasabb fokozatba kapcsoltam és otthagytam a csapatot. Mondjuk Nejt is, de az a jó a gát tetején futó kerékpárútban, hogy nem lehet rajta eltévedni.

DSC00362

A következő tankolási hely Dinnyéshát volt. Bíztam benne, hogy eddigre elég nagy előnyt szedtünk össze.
Kocsma. Egy mogorva pultosnővel. (“Vegye ki a sört. Ne válogasson, mindegyik sör egyformán hideg.” Azaz mindegyik egyformán langyos.)

Túl sokat nem időztünk, közben megérkezett a kölyökcsapat, szerencsére ők is lepihentek.

DSC00365-mod

Egy helyen nem bírtam ki, fényképeztem. Ez ugyanis egy érdekes találkozási pont. A fenti képen a piros nyíl mutatja a Tisza-tó nyugati felén lévő Sarudi medencébe a bejáratot, középen a sárga a nagy Tisza (még ha ez nem is annyira látványos), a zöld nyíl pedig a keleti oldalon lévő Abádszalóki medence bejárata.

A durva szembeszél Kisköréig tartott.

DSC00366

Elfordultunk… és megtáltosodtunk. Az Endomondo track-en is remekül látszik: előtte 15-20 km/h, utána 25-30. Á, nem is fújt a szél.

Abádszalók. Fizetős strand.
– Átmentek, vagy strandoltok? – kérdezték a jegyszedők.
– Átmegyünk.
– Mehettek.
Aztán száz méterrel arrébb lecsűrtünk a kocsmába. Szerintem ez még nem strandolás.

DSC00370

A sörre nagy szükségünk volt, mert innentől 22 kilométernyi, megállás nélküli szakasz jött.
Egészen a Szabics kikötő melletti Hellóhal büféig tekertünk. Itt hosszabb megállást terveztünk, ebéddel, pihenővel. A jól végzett túra pihenőjével, hiszen innen már csak négy kilométer a szállás, jóllakva is hazagurulunk.

A Hellóhal-ról már hallottam korábban, méghozzá jókat. A víziójuk sem rossz.

“Vendéglátóegységeinkben más szemlélettel és hozzáállással találkozhatsz amikor eljössz és megkóstolsz valami finomat. A hazai hal, mint alapanyag drága, de áraink megfizethetőek. Olyan alapanyagokat használunk, melyek fogyasztása eddig nem volt szokványos, divatos. Semmit sem csinálunk úgy, mint más, szeretünk kísérletezni…”

Nos, a fish&chips-ben felszolgált rántott süllő olyannyira más volt, hogy egyáltalán nem volt halíze. Ez még engem is zavart, pedig egyébként nem vagyok oda a halízért. Megettük persze, de nem ájultunk el tőle.

A szállásig még volt egy kis kavirc, egy elágazásnál bevártam Nejt, mert le kellett mennünk a gátról, ő meg nem észrevéve engem továbbment, és mivel én sem vettem észre őt, visszamentem a Hellóhal-ig, aztán amikor felhívtam, hogy hol a fenébe van, vigyorogva közölte, hogy már a faházban sörözik. Azaz átment ott, ahol nem lehet átmenni. Mindig ilyen.

Gyors sör, pihengetés.

DSC_3366

Nem sokkal később meglepi, befutott Öcsém a párjával. És még a felesége is elkísérte.
Vacsora a kempingben, beszélgetés késő estig. Nem kellett altató.

Tiszafüred 02/07

Bemelegítés
2017. július 10; hétfő

Reggeli, kávé, meteorológia. Ránézésre zűrös hét lesz, naponta gyökeresen változnak az előrejelzések. Mára például kifejezetten szeles időt mondtak. Sebaj, akkor ma játszunk a strandon. Hiszen főleg ezért jöttünk.

Előtte a technika átnézése. Aztakurva. A GPS üres. Pedig erre raktam rá az összes túra útvonalát. A bringásokét is és a kajakosokét is. Anélkül nehéz lesz. Szerencsére annyira nem rossz a helyzet, vittem laptopot, azon még rajta vannak a gpx fájlok, csak át kell tölteni. Csak. Mini usb kábel ugyanis nincs. Hogy az a. Na mindegy, városban vagyunk, csak lesz valahol. A neten kinéztünk egy műszaki kereskedést, első próbálkozásnak jó lesz. Elindultam. A műszaki kereskedés kerékpár- és szerszámgépbolt volt. Nem messze találtam egy Tesco-t. Hátha. Mini usb kábelt itt sem tartanak. De jött egy ötlet: a GPS-ben van micro sd kártya, ha lenne hozzá sd adapterem, akkor közvetlenül is fel tudnám másolni a fájlokat a laptopról. Egy ilyen adapter kábé 10 forint, kérdés, hogy van-e. Addig turkáltam, amíg találtam akciósan egy 16 gigás micro sd kártyát 3500 forintért, és amellé volt csomagolva adapter. Hurrá. Meg vagyunk mentve. Aztán a pénztárnál sokan álltak, volt időm töprengeni – és beugrott, hogy a fényképész felszerelésemben van ilyen adapter, pont azért, hogy szabadon tudjak variálni a kártyákkal a különböző kamerák között. Sd kártya vissza a pultra. Menjünk haza. De legalább megismertem a várost.
A Teszkóból kifelé menet találtam egy mobiltelcsi boltot. Gondoltam, megkérdezem a mini usb kábelt. (Azért szerettem volna ránézni a készülékre, miért nem látom a fájlokat.) Volt. Ugyan nem bontatlan, de hátulról, a műhelyből előhalásztak egyet. Tökéletes.

A szállásnál kezelésbe is vettem a technikát. A fájlok azért nem látszódtak, mert nem voltak fent. Valószínűleg a régi 62s-re másolhattam fel. (Kinézésre ugyanúgy néz ki, mint a mostani 64s. Nem volt szívem kidobni a régi, immár nem vízálló példányt.)

Oké, irány a strand.
Ledöbbentünk. A máskor olyan kedves, sima vízű öböl vadul hullámzott, a szél duhajul tombolt. Izé. Ez arra jó, hogy gyakoroljam a szelet, meg a hullámokat, de eddig is ezt csináltam a Velencei-tavon. Talán még párosmentéshez is jó, mert azt is inkább hullámos vízen kell gyakorolni, csakhogy ezzel a kajakkal előbb sima vízen kellene kísérletezgetnünk. (Konkrétan nincsen rajta körbefutó kötélzet, anélkül meg eléggé problémás a művelet. Mind mentőként, mind mentettként.)
Na, mindegy. Nej elment ismerkedni az új evezőjével. (Ja, nem mondtam, kapott egy winget.) Én meg a térdig érő vízben gyakoroltam a ki/beszállást. Nagyon kellemesen csalódtam. Azt hittem, hogy orrba-szájba fogok borulgatni és tényleg orrba-szájba borulgattam, de kizárólag az erős hullámzás miatt: egyszerűen a hullámok rátolták a kajakot a támasztó lapátra, így az támasztás helyett befordult. Végül annyira profin ment, hogy sikerült két hullám között beugranom. Még a derékig érő vízben is. Ezek után elmentem hullámokra vadászni. Ekkorra Nej is belőtte magának a toldós wingen a megfelelő szöget. Miért ne próbálnánk ki magunkat? Van ott egy sziget, kerüljük meg. Megkerültük. Két kilométer. Nem volt gond. Kerüljünk nagyobbat. Irány a Tisza. Ettől azért paráztam egy kicsit ebben a szélben, de kár volt. Kimentünk a morotván, lementünk a Kormorán kikőtőig, majd feljöttünk az öntözőcsatornán.

A bemelegítő túra útvonala.

Annyira megjött az önbizalmam, hogy a strand előtt látványosan beborultam és szóltam Nejnek, hogy mentsen ki.
Nos, ezzel lesznek gondok.
Nem úgy. A kajakban nagyon kellemesen csalódtam. Miután az első kísérlet nem sikerült, feltérdepeltem a hátsó deckre. Teljesen biztosan mozogtam rajta. A gond ott van, hogy Nej nem tud mibe kapaszkodni, így nem tudja megtartani. Emiatt szétmászik a két kajak. Az adott helyzetben végül a beülő karimáját fogta meg, de egy karbon kajaknál ez törik le a leghamarabb, szóval ez nem pálya. A további kísérletezéstől eltekintettünk, akkora hullámzás volt, hogy mire az előbbi próbálkozást befejeztük, teljesen rácsúsztunk a strandolókra, köztük egy éppen akkor becsődülő vizitábornyi gyerekre.
(Azannya, kajak! Megáll. Bámul. Közelről.)
Majd.
Ha enyhébb lesz a szél. (Mert naívak vagyunk.)

Én mindenesetre elégedett voltam. Kaptam egy újabb adag önbizalmat.

Visszacuccoltunk. Sör. Pihengetés. Utána vacsora a kempingben. Lencsegulyás. Vidám éjszaka lesz. Majd alvásig sör, szivar, olvasgatás.

Kerestünk wifit. Találtunk.

DSC00359

Ha esetleg nem látszik jól a képen az Access Point neve, kiírom: TEK Megfigyelő Furgon.
Lehet, hogy be kellene gyújtani a kandallóba?

Tiszafüred 01/07

Előzmények, leutazás
2017. július 9; vasárnap

Van itt ez az új kajak, az M007. (Becenevén M07.) Amikor év elején összeraktuk az idei nyaralási tervet, kerestünk egy olyan vizet, ahol lassan mélyülő part van, de azért nincs messze a mély víz sem. És nem úgy hívják, hogy Balaton, mert az kajakos szempontból trágya egy hely szezonban. Így választottuk ki Tiszafüredet. A kemping jó, a szállás jó, a strand nem zsúfolt, vizitúrázni is lehet, de a legfontosabb, hogy lehet gyakorlatozni az új kajakkal: beszállni vízből, kiszállni vízbe, stabilitáspróbák, páros mentés, Nejnek meg stégről ki/beszállás.
Nos, júliusra a tervezetthez képest sokat haladtam, a szeles velencei-tavi túrák hozzáedzettek a kajakhoz, de azt vártam, hogy ettől csak jobb lesz a Tisza-tavon. A Kodiakot feldobtuk ugyan a tetőre, hátha szükség lesz rá, de határozottan elszántam magam, hogy túrázni is az M07-tel megyek.

Ehhez képest… de ne szaladjunk előre.

Szállásfoglalás. Két héttel utazás előtt. Szombattól szombatig. Nagy kemping, még nyáron is szokott bőven hely lenni. Most nem volt. Csak vasárnap estétől. Mibe nyúltunk már megint bele?
Igen, jól sejted. Halfesztivál.
Emiatt a vasárnapot, mint vizes napot, le is húztuk: tutira nem tudunk begurulni a strandra kocsival. Mint kiderült, még gyalog sem volt egyszerű, mert a szabadstrandot lekerítették és kopasz emberek őrizték.
De nem szomorkodtunk túlságosan, Nej imádja a halat, én meg majd elleszek valahogy.

Így megmaradt a szombat pakolásra. Gondoltuk, végre kényelmesen, átgondoltan tudunk készülődni. Aha. Éppenhogy végeztünk vasárnap délre. De elraktuk a fél konyhát, egy ventillátort, meg a fene tudja még mi mindent. Jó az a kombi autó.

2017-07-09 10.12.59

A faház szuper, még akkor is, ha ráfért volna némi karbantartás a fabútorokra.

DSC_3387

DSC_3382

DSC_3374

DSC_3375

A szállás átvétele után gyors bolt, sörök, reggelinekvalók. A boltnál parkolóhely nulla, de még a közeli lakótelep is tele volt autóval. Úgy értem, nem csak a parkolóhelyek, de még a gyep is. Itt ugye ingyen lehetett parkolni.
Utána Halfesztivál, ha már belecsöppentünk.
Hal, ez nem volt. Vagy ha volt, akkor nem találtuk meg. Ellenben találtunk tömérdek vásározó bódét, vurstlit, körhintát, dodzsemet, meg mindent, amit ilyenkor lehet. Egy kézműves sajtműhely mentette meg a napot, finom darabokat szereztünk be. Rókagombás kecskesajt: teljesen olyan, mintha grana padano lenne. Mondjuk, annyiért is adták.

A vasárnap délutánra meglehetősen kifulladó halfesztiválnak méltó lezárása volt este a Beatrice koncert, a teljesen kutyába lemenő Feróval.

Egy kis dunaszag

Volt még májusban ez a kényszeredett, ennek ellenére egészen jól sikerült kétnapos kajaktúra az RSD-n.

Túl sokat nem kameráztam, egy hosszú videót már egyébként is készítettem a teljes RSD-ről, most csak igyekeztem hangulatokat elkapni. Emiatt a videó is elég rövid lett: 3 perc. Éppen jó.
Egy biztos, a goprón ki fogom kapcsolni a raw videó rögzítést. Egyszerűen képtelenség volt a vágó szoftverrel ütős képeket kihozni a felvételeiből, pedig éppen gyönyörű volt a Duna.


Ráckeve Soroksár Duna 2017.05 by jozsef-petrenyi

A szügyönlőtt útvonal esete

Úgy várok mostanság a szélmentes napokra, mint a kitikkadt rózsáim az esőre.
Mindannyian frusztráltak vagyunk.
A meteorológia azt mondta, hogy valami véletlen folytán kedden nem lesz szél. (Utána megint napokon keresztül szélvihar.) Oké, kedd. Hajnali ötkor keltem, fél kilenckor már a kajakot szerelvényeztem a Velencei-tó partján.

DSC00348

Igen, az M007-et. Mert addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Az izmaim begyógyultak, most pedig megfogadtam, hogy erősen figyelek az evezési stílusra. Ne purcanjak már ki három órányi evezés után. Szép, enyhe szeles időt jósolt a meteorológusok békája, én pedig a Google Earth-ben megrajzoltam egy ideális tókerülő kört: lefelé strandok, aztán hatalmas nádasbéli tekergés, végül a tó közepén vissza, szlalomozva egy kicsit a középső nádasokban. Hiszen nem lesz szél.

A beszállással voltak gondok.

Kezdve azzal, hogy kora reggel egy horgász úgy telepedett le a gyerekpancsolóhoz – mely két tökéletes beszállót jelent – hogy mind a kettőt lezárta. Kiválasztottam azt, ahol még volt esélyem kimenni.
Maga a gyerekpancsoló sem volt éppen egy matyóhímzés. Az utóbbi napok viharai, szelei kihordtak minden szemetet. Valami fehér hab, zöld békanyál, egyáltalán nem volt gusztusos.
Az első beszálláskor finnyáskodtam, meg is lett az eredménye: kiestem a kajakból. Szerencsére egy bátor oldallépéssel korrigáltam, így sem én nem estem el, sem a kajak nem borult fel. Egy napig pucolhattam volna.
A horgász érdeklődve figyelt.
Aztán beültem rendesen és akkor vettem észre, hogy nem hoztam magammal a korábban gondosan kifaragott szivacs GPS tartót. Anélkül sehová. Ugyanis csak úgy a deckre fektetve nem látok semmit a GPS-ből, márpedig a nádaslabirintusban anélkül nem megyek át.
Kiszálltam. Kerestem egy lapos, de ék alakú követ. Betuszkoltam a GPS alá. Visszaszálltam.
Ekkor vettem észre, hogy nem tűrtem be a pólómat a nadrágba. Ez is esszenciális: ha kilóg a derekam, a háttámla véresre dörzsöli.
Kiszálltam. Betűrtem. Visszaszálltam.
Elindultam… de éreztem, hogy valami nem stimmel. A lábam beleakadt a madzagokba és nem tudtam kiszabadítani. Mentem egy tíz méteres kört és visszaeveztem a pancsolóba. Kiszálltam. Megigazítottam a madzagokat.
A horgász arcán elismerés tükröződött. Hogy ez mennyire bonyolult dolog. Én pedig nem adom fel.
Visszaszálltam. Elindultam. Pár méter után check: megvan minden? Nincs. Az előző kiszállásnál letettem a napszemüvegemet egy farönkre, az ott maradt. Visszaeveztem.
– Segítene? – kérdeztem a horgászt.
– Persze. Mit?
– Ott van egy napszemüveg. Ideadná? Nem akarok megint kiszállni.
– Megértem.

De végül elindultam. Némi ficergés azért még kellett, mire komfortosan éreztem magamat.

A vállam 20 perc után kezdett fájni. Bakker. Ez még a régi, vagy már az új? Hogyan lesz ebből négy órányi evezés? Nyilván úgy eveztem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán hamarosan elmúlt a fájás, szóval ez csak a múltkorinak a mellékhatása lehetett.
Picike szél. Éppenhogy sütő nap, de azért már érezhető, hogy pár óra múlva perzselni fog. Abszolút ideális viszonyok. Az első tíz kilométerrel nem is volt baj.
Utána jött a nádas. A nagyobb belső tavaknál éreztem, hogy feltámadt a szél, de egyelőre a vízfelületet még éppen elviselhetően borzolta. Nagyon reménykedtem, hogy ezt nevezte a meteorológia a szél alkalmankénti megerősödésének.

Na és akkor a durva valóság.

Kezdjük ott, hogy az írott előrejelzés szélcsendet és időnként megerősödő szelet jelzett… ezzel szemben a széltérkép teljesen bevadult.

velence

Ez egy animgif, ha mozog, még ijesztőbb. Tudod mi számít élénk szélnek? A 25-40 km/h tartomány.
Szűzmáriaszentjózsef.

Minden további bevezetés helyett nézd meg az útvonalat.

powered by EndomondoWPlogo

Ezt kérem szépen deréktájon szügyön lőtték. Nem is akárhogyan.

Kezdtem kikeveredni a nádasból. Jött az a szakasz, amelytől már az elejétől kezdve tartottam. A szél ugyanis dél-délnyugati, azaz pont a tó hossztengelyében fúj. A Velencei-tó pedig pont ebben az irányban nyílt. Azaz a szélnek 8-10 akadálymentes kilométer áll rendelkezésére, hogy bazi nagy hullámokat neveljen ki. És meg is teszi.
Ez az a sáv, melyet szeles időben egy még izgága kajakkal mindenképpen kerülni kell.
A gond csak az, hogy eljött egy olyan döntési helyzet, ahol nem szerepelt a lehetőségek között a sáv ignorálása.

Megpróbálom illusztrálni. Felhívom a figyelmedet, hogy a döntésre kevesebb, mint egy másodpercem volt.

velence1

velence2

Az első ábránál vagyunk. A szél és a durván erős hullámok irányát a piros nyíl jelöli. Megpróbáltam sunnyogni. Elindultam a sárga nyíl irányába és próbáltam a hullámokkal szögben evezve eljutni a nádas fedezékig. Ez nem jött össze. A hullámok ugyanis egyáltalán mem voltak stabil irányúak, összevissza keveregtek, így időnként kaptam olyan oldallökéseket, hogy alig bírtam bennemaradni a kajakban. Be is húztam egy nádsziget mögé.

A döntést a sárga pontban kellett meghoznom.

  • A terv: Kurva jó lenne, ha a sukorói szabadstrand végén lenne kiút a nádasból. Mert akkor át tudnék jutni a part melletti evezőspályához, mely védett. Sajnos a körülmények nem kedveztek a kisérletezésnek. (Már itthon jutott eszembe, hogy egyszer én átevickéltem azon a nádason, szóval be lehetett volna vállalni.)
  • B terv: Kimenni a vad vízre és egy hatalmas szörfözéssel besuhanni az evezőpályára. Ez tuti módszer. Először emellett is döntöttem, de aztán eszembe jutott, hogy és akkor mi van?
    Nézd meg a második ábrát. Az evezőspályának is vége van egyszer és ott, a szélcsatorna végében, ahol a legerősebbek a hullámok, ott kellett volna olyan három kilométer hosszan oldalhullámban eveznem. No way.
  • C terv: Az egy másodpercnyi döntési idő végén hirtelen mozdulattal szembefordultam a hullámfronttal. A szembehullám sem egy leányálom, nagyon megfogja a kajakot, de ha az artista elég erős, akkor akár a végtelenségig tud evezni benne. Nyilván a szembehullám sem egységes, időnként jönnek mindenféle sunyi oldalhullámok, ezeket kezelni kell. A magam részéről nem is az erőnléttől tartottam, hanem attól, hogy a tó közepén érezhetően fordult a szél- és hullámirány, márpedig ha én mindig szembe akartam evezni, akkor a végén visszajutok Agárdig. Ami azért elég égő.

Értelemszerűen megpróbáltam sunnyogni itt is. Nem teljesen szembeeveztem, hanem olyan 30-40 fokos szögben. Csak éppen ezt a fel-feltámadó széllökések és a kóbor hullámok erősen büntették. Ebből lett a track-en látható ívelt vonal.
Aztán megérkeztem a déli partra. Csak összehasonlításképpen: ott volt a korábbi velencei kaland második napja, amikor telesírtam a blogot, hogy mekkora durva körülmények között értem haza. Nos, akkor az 1, azaz egy kilométer volt, biztosító kísérettel; most ugyanolyan durva körülmények között három kilométert szenvedtem végig, mindenféle biztosítás nélkül. Úgy, hogy a vége felé megijedtem, hogy az állandóan változó szélirány miatt ki sem fogok kecmeregni ebből a helyzetből.

velencepulzus

Gyönyörűen mutatja a helyzetet a bordó pulzusgörbe. Az első tíz kilométer enyhe szélben zajlott. Utána a nádas már egy kicsit mozgékonyabb volt, be-befújt a szél. Aztán 17,5 kilométernél indult az armageddon és ki is tartott végig. Miért végig? Mert hiába kaptam hátba a hullámokat, attól még nem lett élményevezés a kalimpálásból. Szörfözni ugyanis úgy kell, hogy amikor megemel a hullám, akkor rásprintelsz egy kicsit, hogy ne forgasson be. Aztán ez két méterenként.
A tó tele volt szörfösökkel. Nem véletlenül.

Kurvára örültem, amikor üdvözölhettem a horgászomat.

Kihúztam a kajakot, elblattyogtam vécére, majd sörlángos.

DSC00350

DSC00351

Aztán tulajdonképpen véget is ért a kaland. Túléltem. Szoktam mondogatni, hogy ami nem öl meg, az megerősít és komolyan is gondolom, de azért mindennek van határa. Idén, a korábbi évekhez képest, sokkal többet vagyok vízen és jellemzően az M007 kajakkal. Mert meg kell szoknom. Csak éppen eddig nem volt egy olyan alkalom sem, amikor nem kellett agyonstresszelve az életemért küzdenem. (Oké, tudom én is, hogy annyira azért nem élet-halál harc, de amikor teljesen ki vagy szolgáltatva az elemeknek és ránézésre reménytelen, hogy épp bőrrel megúszod, akkor az emberben azért beindulnak a túlélő mechanizmusok.)
Na mindegy, túléltem ezt is. Nőtt az önbizalmam.
De egyszer úgy szeretném már élvezni is az evezést az új kajakban.