A szügyönlőtt útvonal esete

Úgy várok mostanság a szélmentes napokra, mint a kitikkadt rózsáim az esőre.
Mindannyian frusztráltak vagyunk.
A meteorológia azt mondta, hogy valami véletlen folytán kedden nem lesz szél. (Utána megint napokon keresztül szélvihar.) Oké, kedd. Hajnali ötkor keltem, fél kilenckor már a kajakot szerelvényeztem a Velencei-tó partján.

DSC00348

Igen, az M007-et. Mert addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Az izmaim begyógyultak, most pedig megfogadtam, hogy erősen figyelek az evezési stílusra. Ne purcanjak már ki három órányi evezés után. Szép, enyhe szeles időt jósolt a meteorológusok békája, én pedig a Google Earth-ben megrajzoltam egy ideális tókerülő kört: lefelé strandok, aztán hatalmas nádasbéli tekergés, végül a tó közepén vissza, szlalomozva egy kicsit a középső nádasokban. Hiszen nem lesz szél.

A beszállással voltak gondok.

Kezdve azzal, hogy kora reggel egy horgász úgy telepedett le a gyerekpancsolóhoz – mely két tökéletes beszállót jelent – hogy mind a kettőt lezárta. Kiválasztottam azt, ahol még volt esélyem kimenni.
Maga a gyerekpancsoló sem volt éppen egy matyóhímzés. Az utóbbi napok viharai, szelei kihordtak minden szemetet. Valami fehér hab, zöld békanyál, egyáltalán nem volt gusztusos.
Az első beszálláskor finnyáskodtam, meg is lett az eredménye: kiestem a kajakból. Szerencsére egy bátor oldallépéssel korrigáltam, így sem én nem estem el, sem a kajak nem borult fel. Egy napig pucolhattam volna.
A horgász érdeklődve figyelt.
Aztán beültem rendesen és akkor vettem észre, hogy nem hoztam magammal a korábban gondosan kifaragott szivacs GPS tartót. Anélkül sehová. Ugyanis csak úgy a deckre fektetve nem látok semmit a GPS-ből, márpedig a nádaslabirintusban anélkül nem megyek át.
Kiszálltam. Kerestem egy lapos, de ék alakú követ. Betuszkoltam a GPS alá. Visszaszálltam.
Ekkor vettem észre, hogy nem tűrtem be a pólómat a nadrágba. Ez is esszenciális: ha kilóg a derekam, a háttámla véresre dörzsöli.
Kiszálltam. Betűrtem. Visszaszálltam.
Elindultam… de éreztem, hogy valami nem stimmel. A lábam beleakadt a madzagokba és nem tudtam kiszabadítani. Mentem egy tíz méteres kört és visszaeveztem a pancsolóba. Kiszálltam. Megigazítottam a madzagokat.
A horgász arcán elismerés tükröződött. Hogy ez mennyire bonyolult dolog. Én pedig nem adom fel.
Visszaszálltam. Elindultam. Pár méter után check: megvan minden? Nincs. Az előző kiszállásnál letettem a napszemüvegemet egy farönkre, az ott maradt. Visszaeveztem.
– Segítene? – kérdeztem a horgászt.
– Persze. Mit?
– Ott van egy napszemüveg. Ideadná? Nem akarok megint kiszállni.
– Megértem.

De végül elindultam. Némi ficergés azért még kellett, mire komfortosan éreztem magamat.

A vállam 20 perc után kezdett fájni. Bakker. Ez még a régi, vagy már az új? Hogyan lesz ebből négy órányi evezés? Nyilván úgy eveztem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán hamarosan elmúlt a fájás, szóval ez csak a múltkorinak a mellékhatása lehetett.
Picike szél. Éppenhogy sütő nap, de azért már érezhető, hogy pár óra múlva perzselni fog. Abszolút ideális viszonyok. Az első tíz kilométerrel nem is volt baj.
Utána jött a nádas. A nagyobb belső tavaknál éreztem, hogy feltámadt a szél, de egyelőre a vízfelületet még éppen elviselhetően borzolta. Nagyon reménykedtem, hogy ezt nevezte a meteorológia a szél alkalmankénti megerősödésének.

Na és akkor a durva valóság.

Kezdjük ott, hogy az írott előrejelzés szélcsendet és időnként megerősödő szelet jelzett… ezzel szemben a széltérkép teljesen bevadult.

velence

Ez egy animgif, ha mozog, még ijesztőbb. Tudod mi számít élénk szélnek? A 25-40 km/h tartomány.
Szűzmáriaszentjózsef.

Minden további bevezetés helyett nézd meg az útvonalat.

powered by EndomondoWPlogo

Ezt kérem szépen deréktájon szügyön lőtték. Nem is akárhogyan.

Kezdtem kikeveredni a nádasból. Jött az a szakasz, amelytől már az elejétől kezdve tartottam. A szél ugyanis dél-délnyugati, azaz pont a tó hossztengelyében fúj. A Velencei-tó pedig pont ebben az irányban nyílt. Azaz a szélnek 8-10 akadálymentes kilométer áll rendelkezésére, hogy bazi nagy hullámokat neveljen ki. És meg is teszi.
Ez az a sáv, melyet szeles időben egy még izgága kajakkal mindenképpen kerülni kell.
A gond csak az, hogy eljött egy olyan döntési helyzet, ahol nem szerepelt a lehetőségek között a sáv ignorálása.

Megpróbálom illusztrálni. Felhívom a figyelmedet, hogy a döntésre kevesebb, mint egy másodpercem volt.

velence1

velence2

Az első ábránál vagyunk. A szél és a durván erős hullámok irányát a piros nyíl jelöli. Megpróbáltam sunnyogni. Elindultam a sárga nyíl irányába és próbáltam a hullámokkal szögben evezve eljutni a nádas fedezékig. Ez nem jött össze. A hullámok ugyanis egyáltalán mem voltak stabil irányúak, összevissza keveregtek, így időnként kaptam olyan oldallökéseket, hogy alig bírtam bennemaradni a kajakban. Be is húztam egy nádsziget mögé.

A döntést a sárga pontban kellett meghoznom.

  • A terv: Kurva jó lenne, ha a sukorói szabadstrand végén lenne kiút a nádasból. Mert akkor át tudnék jutni a part melletti evezőspályához, mely védett. Sajnos a körülmények nem kedveztek a kisérletezésnek. (Már itthon jutott eszembe, hogy egyszer én átevickéltem azon a nádason, szóval be lehetett volna vállalni.)
  • B terv: Kimenni a vad vízre és egy hatalmas szörfözéssel besuhanni az evezőpályára. Ez tuti módszer. Először emellett is döntöttem, de aztán eszembe jutott, hogy és akkor mi van?
    Nézd meg a második ábrát. Az evezőspályának is vége van egyszer és ott, a szélcsatorna végében, ahol a legerősebbek a hullámok, ott kellett volna olyan három kilométer hosszan oldalhullámban eveznem. No way.
  • C terv: Az egy másodpercnyi döntési idő végén hirtelen mozdulattal szembefordultam a hullámfronttal. A szembehullám sem egy leányálom, nagyon megfogja a kajakot, de ha az artista elég erős, akkor akár a végtelenségig tud evezni benne. Nyilván a szembehullám sem egységes, időnként jönnek mindenféle sunyi oldalhullámok, ezeket kezelni kell. A magam részéről nem is az erőnléttől tartottam, hanem attól, hogy a tó közepén érezhetően fordult a szél- és hullámirány, márpedig ha én mindig szembe akartam evezni, akkor a végén visszajutok Agárdig. Ami azért elég égő.

Értelemszerűen megpróbáltam sunnyogni itt is. Nem teljesen szembeeveztem, hanem olyan 30-40 fokos szögben. Csak éppen ezt a fel-feltámadó széllökések és a kóbor hullámok erősen büntették. Ebből lett a track-en látható ívelt vonal.
Aztán megérkeztem a déli partra. Csak összehasonlításképpen: ott volt a korábbi velencei kaland második napja, amikor telesírtam a blogot, hogy mekkora durva körülmények között értem haza. Nos, akkor az 1, azaz egy kilométer volt, biztosító kísérettel; most ugyanolyan durva körülmények között három kilométert szenvedtem végig, mindenféle biztosítás nélkül. Úgy, hogy a vége felé megijedtem, hogy az állandóan változó szélirány miatt ki sem fogok kecmeregni ebből a helyzetből.

velencepulzus

Gyönyörűen mutatja a helyzetet a bordó pulzusgörbe. Az első tíz kilométer enyhe szélben zajlott. Utána a nádas már egy kicsit mozgékonyabb volt, be-befújt a szél. Aztán 17,5 kilométernél indult az armageddon és ki is tartott végig. Miért végig? Mert hiába kaptam hátba a hullámokat, attól még nem lett élményevezés a kalimpálásból. Szörfözni ugyanis úgy kell, hogy amikor megemel a hullám, akkor rásprintelsz egy kicsit, hogy ne forgasson be. Aztán ez két méterenként.
A tó tele volt szörfösökkel. Nem véletlenül.

Kurvára örültem, amikor üdvözölhettem a horgászomat.

Kihúztam a kajakot, elblattyogtam vécére, majd sörlángos.

DSC00350

DSC00351

Aztán tulajdonképpen véget is ért a kaland. Túléltem. Szoktam mondogatni, hogy ami nem öl meg, az megerősít és komolyan is gondolom, de azért mindennek van határa. Idén, a korábbi évekhez képest, sokkal többet vagyok vízen és jellemzően az M007 kajakkal. Mert meg kell szoknom. Csak éppen eddig nem volt egy olyan alkalom sem, amikor nem kellett agyonstresszelve az életemért küzdenem. (Oké, tudom én is, hogy annyira azért nem élet-halál harc, de amikor teljesen ki vagy szolgáltatva az elemeknek és ránézésre reménytelen, hogy épp bőrrel megúszod, akkor az emberben azért beindulnak a túlélő mechanizmusok.)
Na mindegy, túléltem ezt is. Nőtt az önbizalmam.
De egyszer úgy szeretném már élvezni is az evezést az új kajakban.

A fájdalom vezérel

Csütörtök. Hosszú idők óta az első olyan nap, amikor azt mondta a meteorológia, hogy nem, öreg, nem lesz szél. Bízzál bennem.
Bíztam benne. Hajnalban keltem, reggel kilenckor már kajakban ültem a dunaharaszti stég mellett. Start.
Az első pár méter még mindig stresszes. Nem tudom, ez mikor múlik el. Hiszen már átéltem ezzel a kajakkal durva szélvihart a Velencei-tavon, ugyanott hullámokat is, tudom, hogy kezelhető, még az én tudásommal is. De valahogy az első tíz-húsz méteren ezt mindig újra, meg újra el kell hitetnem magammal.
Aztán persze beindult a gépezet. Szószerint. Nekiálltam húzni, ahogy nekem kényelmes volt. 6.5 km/h. Jól nézett ki, különösen sodrással szemben.
Ja. Hogy miért csak így, kvázi illegálisan. Azért, mert szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor egyedül vagyok. Nincs senki, akire figyelnem kell. Ember, ez egy gyors kajak: hadd menjek már úgy, ahogy tudok.
A Kvassay zsiliphez pont 2 óra alatt értem fel. Ez döbbenetesen jó eredmény. Korábban már sokszor lenyomtam ezt a távot a Kodiakkal, általában 2,5 óra volt a felfelé menet és olyan 2 óra körüli a lefelé. Elszédültem. Mekkora rekord lesz ebből!
Persze ehhez kellett a lefelé menet, az áramlás hozzáadott értékével. A zsilip alatt megfordultam. Egyből 7,5 km/h lett a sebességem. Tetszett. Hajrá. Süvítsünk.
Nos, most kell beszélnem az új kajak egyik tulajdonságáról. Rendkívül erősen bünteti, ha nem jó technikával evezek. Finoman szólva sem voltam ehhez szokva. A Kodiakkal nyomtam már le egészen nagy távokat is. Hogy mást ne mondjak, itt van a négy Balaton kerülés, olykor 50-56 kilométeres távokkal. Igen, az első pár kilométernél szarul eveztem. Mert mindig így kezdek. Aztán elkezdenek fájni a bicepszeim, melyek figyelmeztetnek arra, hogy rossz a stílus. Én pedig elkezdem előre beszúrni a lapátot és hamarosan minden rendbe jön.
Nos, itt ez nem működött. Szarul kezdtem. Megfájdult a bicepszem. Oké, tudomásul vettem. Stílust váltottam. Ránézésre rendben volt minden. Aztán három óra múlva minden elfogyott. A bicepszem sikított. Egyszerűen képtelen voltam még a saját kezemet is megemelnem. Persze, váltsunk stílust. Egy ideig működött is. De ekkor a vállam kezdett el hasogatni. Pokoli volt.
Oké, tudom. Evezéskor a hát és a derék dolgozik. Ezek masszív izmok, szorgalmasan teszik a dolgukat, akár napokon keresztül is. A bicepsz, a váll nem ilyenek: egy idő után besokkalnak.
Istenemre, próbálkoztam. Még volt hátra durván egy óra evezés, amikor befuccsoltam: mind a bicepszem, mind a vállam megadta magát. No way. Semmi. De komolyan: az evezőlapátot sem tudtam megemelni. Kimentem stéghez pihenni. Nem használt. Ezt az írást két nappal később írom, de még mindig csak fájdalommal tudom fejem fölé emelni a kezemet.
És itt jött képbe a fájdalom. Hiszen adott esetben pontosan mutatta, mi a jó evezés. És mi a rossz. Szépen átterheltem mindent a vállamra. Ránézésre ez nem egy nagy deal, de a vállfájdalmat tudtam pihentetni, a bicepszfájdalmat viszont nem. És miközben mindenem fájt és legszívesebben üvöltöttem volna, rájöttem, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom: közvetlen visszajelzésem van arról, hogy mikor evezek jól és mikor rosszul. Fáj? Akkor túl sokat dolgozik a váll, vagy a bicepsz. Lécci, terhelj a derékra és a hátra. Mi kell ennél szemléletesebb a jó evezési technikára?
Aztán végül megérkeztem. Elgyötörve. Azért becsúsztam a 4 óra alá, de nem örültem neki: ennél jóval nagyobb idő volt ebben az evezésben. Csak éppen még van mit tanulnom.

Ja, és imhol a track.

Betörtem

Parti túra
2017.06.03; szombat

Hogy mennyit agyaltam ezen a főcímen: egyszerre fejezi ki, hogy be lettem törve valami által, de ugyanakkor jelenti azt is, hogy én törtem be valamit.
A valóság az, hogy mind a két folyamat megtörtént. Egyszerre.

Megvan az éves túranaptár. Erre a hosszú hétvégére a Velencei-tó lett beírva. Érdekes felállás volt: M (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az utóbbiban nem vagyok teljesen biztos) még csak most ismerkedik a kajakozással, nincs is saját járgánya, így ő kapta meg a Kodiakot. Én pedig mentem az M007 kajakkal. Először hosszú túrán, társasággal.

DSC00341

– Mindannyian el fogtok húzni mellettem és lemaradok – aggódott M.
– Ez így lesz – vígasztaltam – Csakhogy én százméterenként bele fogok borulni és akkor utól tudsz majd érni.

Szóval a négyből ketten valamilyen módon kezdők voltunk. Szerencsére a végtelenül jámbor Velencei-tavon: kicsi is, alacsony is, meleg is… mi bajunk lehet?

Agárd, vasúttállomás. Pont akkor érkeztünk meg, amikor M vonatja is. Ha azt hiszed, hogy a belső úton lehet parkolni, akkor tévedsz. A vasúti aluljárónál ugyan van parkoló, de amikor beálltam, rögtön rámtámadt egy szalmakalapos biorobot, miszerint nyócszáz. Hiába mondtam neki, hogy max tíz perc, aztán megyünk tovább, csak ezt a nyócszázat hajtogatta. Ezenkívül sehol máshol nem lehetett megállni, mindenhol tábla volt. Végül ravaszul hekkeltem meg a helyzetet: beálltam a leeresztett sorompó elé. Ott nem csak lehet, de kötelező is parkolni. Két vonat ment el, aztán átengedtek, rögtön megfordultam, de már újra leengedték a sorompót. Így kénytelen voltam tovább parkolni. Mire visszajutottam az eredeti oldalra, addigra Nej már összeszedte a negyedik társunkat. A parkoló bejáratánál lehúzódtam és mire Nyócszáz bácsi odaért, már mentünk is tovább. (Hazafelé derült ki, hogy az állomás túloldalán ingyenes parkoló van. De abban nincs semmi sportérték.)

A kemping sem volt sima. Sajnos a kedvenc Drótszamárunk már megtelt, így kisérleteztünk. Háát… végül megoldottunk mindent, de ezek nem voltak annyira maguktól értetődő dolgok. Nem is akarok belemenni, utólag már engem sem nagyon érdekelnek ezek a kavarások, nemhogy téged.
A lényeg, hogy délben már vízen voltunk. A narancssárga kajakban ketten ültünk: én és a majré. Szeptember óta van nálam a jószág, de az ülésprobléma miatt igazából csak tavasztól tudtam vele próbálkozni és akkor sem annyira bátran, mivel nem szándékoztam beleborulni a hatfokos vízbe. Emiatt finoman szólva sem voltunk összeszokva. Az első tíz percben hangosan kocogott a fogam, miközben karót nyelve eveztem. Nem mertem se hátranézni, se megállni. Azt azért sejtettem, hogy nagyon lehagytam a többieket, hiszen erős húzásokkal igyekeztem stabilizálni magam, és ez egy gyors kajak. Végül összeszedtem a bátorságomat és fordultam egy 360 fokosat. Pánikolva. Utol is értek, de aztán megint elszakadtam tőlük, megint forduló, megint utolértek. Elég fura koreográfia volt. Viszont, ahogy telt az idő és mégsem borultam, kezdtem megérezni a kajakot. Riszáltam a csípőmet. A kajak engedelmeskedett. Megpróbáltam élezéssel kanyarodni. Sikerült. Ugye ilyesmikbe nem mertem belevágni tavasszal a hideg vízben. Végül már odáig jutottam, hogy szlalomoztam, azaz minden evezőcsapásnál éleztem egyet. Aztán beleszúrtam a lapátot a vízbe és fordultam egy nagyot. Szóval cifráztam, cifrázgattam… és mire elértünk Agárdról a velencei homokos strandra, már eltűnt a pánik. Kezdtem élvezni a kajakot.
M-nek is jól alakultak a dolgai. B (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az előbbiben nem vagyok teljesen biztos) tanítgatta útközben evezni, kanyarodni. Nem sokkal utánam mindenki megérkezett. Lángos, sör, kávé.

DSC00333

Idefelé a part mellett jöttünk, visszafelé a tó közepén terveztem. Szépen át is osontunk a nádas átjárón, aztán amikor kibukkantunk, elkapott a szél. Az összes önbizalmam elpárolgott. Mert bár a Velencei-tó tényleg jámbor egy fajta, de ha erős szél van, akkor piszkosul kellemetlen tud lenni. Mivel a víz alacsony (átlagos vízmélység 1,5 méter), így már a közepes szél is erős hullámokat tud kinevelni, különösen a nagyobb vízfelületeken. Meg a tó közepén.
Nos, erre azért lelkileg még nem voltam felkészülve. Apró kellemetlenség, hogy ekkor bent voltunk a tó közepén, 8 kilométerre a szállástól, azaz nem volt más választási lehetőségünk, mint ilyen körülmények között is hazakecmeregni. Pánikszerűen bújtam vissza a nádasba és a legrövidebb úton visszanavigáltam a part közelébe. Ahol ugyan sekélyebb a víz, de azért mégiscsak barátságosabb a szél. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett középen, amikor szélen is igen durvára váltott, olyan 10-15 km/h sebességgel nyomta, szerencsére szemből. (Kodiakban észre sem vettem volna, de az M007-et még csak most szokom.) Mentünk, mentünk, káromkodtam, mentünk… és azt vettem észre, hogy újabb szintet ugrottam. Ugyanúgy, mint idefelé, ahogy realizáltam, hogy tulajdonképpen nincs is semmi baj, elkezdtem élvezni a dolgot. Igaz, erős a szembeszél, masszívak a hullámok, de a kulcs a ‘szembe’ kifejezés: ez nem forgat sehová, nem akar beborítani, csak lassít és hullámoztat. M-nek mondjuk már sok volt, B inkább vonókötélre vette. Lobogott is a haja. M-nek. Mert neki még volt.
Minden gond nélkül megérkeztünk. A narancssárga kajakból egy másik ember szállt ki. Nemhogy megszoktam a kajakot, de még erős hullámban is mentünk és nagyon jól viselte magát. This is the beginning of a beautiful friendship.

A túra útvonala.

A táborban végre átvettük a faházat, berendezkedtünk, ettünk, ittunk. Meg szivaroztunk. Meg ittunk.
Nem túl bonyolult a kajakos élet.

Nádas túra
2017.06.04; vasárnap

Mára tettük a nádasbéli bolyongást, mert erre a napra a meteorológia már záport, zivatart, viharokat igért. Agárdban pont az a jó, hogy a nádas itt van mellettünk, azaz baj esetén gyorsan haza tudunk jönni, vagy ha muszáj, akkor el tudunk rejtőzni a susnyásban.
Nem indult jól. A szél már kora délelőtt úgy fújt, mintha tegnap óta gyúrt volna még egy kicsit. Nem voltam boldog. Oké, az első kilométeren még szembe megyünk vele, de utána fordulunk és oldalba fog kapni. Jó, ez a nádasban lesz, de ott is vannak nagyobb belső tavak. Utána pedig a Szúnyog csárdától visszafelé nyílt vizen fog oldalbakapni a viharos erejű szél. Na, az lesz az igazi rakkenroll. Rendben, hogy tegnap sokat szoktuk egymást a kajakkal, de rögtön egy durva oldalszél, durva hullámokkal… szerintem erre még nem vagyok felkészülve.
Szóval ezek jártak a fejemben, miközben összeszorított szájjal eveztem. Legszívesebben egyből visszafordultam volna, de belegondoltam, hogy ha túlélem borulás nélkül, az mekkora királyság lesz.

Mondjuk úgy, hogy nem élveztem. A nádas egy nagyon nehezen áttekinthető labirintus, az előzőleg otthon berajzolt útvonal az én GPS készülékemen volt meg, csak hát más a térkép, más a valóság, arról nem is beszélve, hogy amikor ebben a kajakban táncol az ember alatt a víz, nem igazán ér rá GPS-t nézegetni. Az oldalszéltől pedig jogosan tartottam. Néhányszor keresztül kellett kavircolni nagyobb belső tavakon, oldalszélben. Folyamatosan soroltam a varázsigéket, mint Python a kviddicsmeccsen. Olyan háromszor mondtam azt, hogy vége, innen már nem lehet visszajönni, ez borulás… aztán valami elkeseredett kapálózással csak visszajöttem.
Miközben hallottam, hogy mögöttem a többiek kellemesen társalognak. Nej lehet, hogy észre sem vette a hullámokat. Látott ő már ennél cudarabb vizet is.
Aztán beugrott a mentőötlet: a tó felső szélén elég sokáig tart a nádas, annak fedezékében elmegyünk olyan messzire, hogy amikor ráfordulunk a déli partra, akkor ne merőlegesen, azaz tiszta oldalszélben menjünk, hanem szembeszélben. Így éltem túl. Egyszerűen, amikor kibújtunk a nádasból, akkora szelet és hullámokat kaptunk, hogy nagyon sokáig levegőt sem kaptam. Később pedig már csak azt mantráztam, hogy asztakurvaasztakurva. A szélvihar szemből jött, de a hullámok… egyszerűen nem volt irányuk. Abban a kis medencében összevissza pattogtak a nádas és a part között, minden méteren csak csípőriszálással lehetett túljutni. Az egész út negyedóra volt, de csak tíz perc után hittem el, hogy meg tudom csinálni. A helyzetre jellemző, hogy B otthagyta a többieket a nádasban, végigkisért engemet, majd amikor már biztonságban voltam, akkor visszament, megint kötélre vette M-et, Nej pedig valahogy visszaevickélt velük.
A strandon az egészből semmit nem lehetett érezni. Egy kicsit fújt a szél. Én meg úgy szálltam ki a kajakból, mint aki megjárta a pokol bugyrait. De ahogy Nietzsche mondta, ami nem öl meg, az megerősít. Maradjunk annyiban, hogy kiszállás után bivalyerősnek éreztem magamat.

Nem is sokat cicóztunk, hárman bevettük magunkat a kocsmába. B még visszament élvezkedni a vízre. Hívott engem is, és maximálisan igaza volt, de nekem ennyi fejlődés egy hétvégére bőven elég volt. Ember, két nap alatt odáig jutottam a kajakkal, ahová valamikor év végére vártam magamat. Nem kell sok neki és hamarosan annyira biztonságban fogom magam érezni magam benne, mint a Kodiakban.

A túra útvonala. (A track különösen hasznos, hiszen egy járható útvonalat ábrázol a nádasban. Ami viszont több, mint mulatságos, hogy az Endomondo szerint 3 km/h-s szél volt. Aha.)

A gyógysör után felpakoltuk a kajakokat a kocsira. Evezésből ennyi volt. A faháznál lecsúszott még egy gyógysör, utána átvonultunk a konyhára paprikás krumplit főzni. B annyira jól érezte magát a vízen, hogy megkerülte a tavat. Pont akkor érkezett meg, amikor a vihar is. Egyikőjük sem volt kispályás. (Ahogy olvastam, ugyanez a vihar rendesen letarolta a Balatont is.) Kaja után beültünk az eresz alá, sorban, mint a verebek a dróton és számolgattuk, milyen messze csapkodnak a villámok. Nem sokszor használtunk kétjegyű számokat. Nej ekkor pánikolt be: kaja előtt ittunk pálinkát, kaja után is, közben meg sört, ő pedig rosszul lett. Teljesen megijedt, hogy a szervezete nem bírja a szeszt és többet nem ihat. Másnapra derült ki, hogy egyedül ő ivott a krumplihoz uborkalevet és az lehetett a könyörtelen gyilkos.
Ahogy elült a vihar, B kocsiba vágta magát és hazament, Nej bevonult az ágyába szenvedni (ittunk az egészségére pálinkát), mi egy kicsit még beszélgettünk a sötétben, aztán szunya.

Összességében jól sikerült a túra. Mind a két ‘kezdő’ gyűjtögetett valahol önbizalmakat. Lesz ebből valami.

Early birds on RSD

Didn’t get worm.

Szerintem ezt be kellene tiltani. Vagy nagyon durván szabályozni.

Oké, ez még viccnek is erős túlzás, nyilván nem lehet az egésszel mit kezdeni, de azért valahol kellemetlen.

Ez volt idén az első hétvége, hogy semmi eső, semmi vihar, semmi felhőszakadás nem fordult elő a meteorológiai jelentésekben. Ráadásul a vizeink is felmelegedtek 19-20 fokra, mely szerintem az ideális fürdőidő. Mi pedig erre a hétvégére terveztük a tavalyi evezés megismétlését a Körösök mentén.
Mi teheti tönkre ezt a hétvégét?
Például egy Kőrösök Völgye fesztivál, pontosan a kemping területén. Egy héttel korábban már szállás sem volt, nyilván a sátor játszhatott volna, de belegondolva, hogy tömeg lesz a mosdóban, tömeg lesz az étteremben, tömeg lesz a kempingben, a közösségi helyek mindig foglaltak lesznek… nem hangzott túl jól. Mi eleve a társaság miatt mentünk volna, csak hát, helyhiány miatt az pont nem áll össze.
Lemondtuk.
Munka ugyan lett volna tömérdek, egy ideig el is gondolkodtunk, hogy itthon maradunk és dolgozunk, de ekkor jutott eszünkbe, hogy Barna erre a hétvégére szervezte a gigantikus születésnapi buliját.
Mivel mi nem leszünk itthon.
Nem tehettük meg, hogy itthon maradunk.

Oké, keressünk valami mást. Velencei-tó. Közel is van, a kemping is jó. Telefon. Bocsi, a hétvégén Alfa Rómeó találkozó, lefoglalták az egész kempinget.
Van egy másik jó kemping a tónál. Újabb telefon. Bocsi, egy vadásztársaság lefoglalta egész hétvégére a kempinget.

Na, ekkor kezdtem el lilán látni. Miért??? A három rendezvény egyike sem használta ki, hogy vízparton vannak. Csak kellett nekik egy nagy placc, infrastruktúrával. Ahol jól berúghatnak.
Emiatt vették el tőlünk a vízisport lehetőségét.

Elkezdtem távolabb keresgélni valamit, de ekkor ugye már péntektől kellett volna szállás… és ez mindenhol elfogyott, ahol próbálkoztam.
Otthon viszont nem maradhattunk.

Ekkor jött a zseniális ötlet: evezzük végig az RSD-t! Ez pont két nap. Barna szombat kora reggel le tud vinni minket Tassra, vasárnap délután – reméljük – értünk tud jönni Dunaharasztiba. Szállás? A fene tudja. Sátrat viszünk, aztán vagy Szigetszentmártonban, vagy Szigetcsépen csak nyitva lesz a kocsma, amely mellé felverjük.

Nej nekiállt szendvicseket, meg söröket, meg vizeket csomagolni, de leállítottam. Nyári hétvége lesz, a part pedig tele van büfével, kocsmával, elég, ha pénzt viszünk. Azért négy szendvics és négy sör csak bekerült.
Szerencsére.

Tass – Szigetszentmárton
2017.05.27; szombat

10.30-as indulás Tassról. A tervezett táv 25 kilométer, nagyjából négy óra tiszta evezés, bőven belefér.

DSC00290

DSC00291

Az első pihenő a három kilométerre lévő makádi strandon. Kocsma. Nyitva van.
– Inni fognak, vagy enni is? – kérdezte a kocsmáros.
– Köszönjük, most csak inni.
Hiszen éppen csak elindultunk.
A fene sem gondolta volna, hogy vasárnap estig nem lesz több kajavételezési lehetőségünk.

DSC00296

Innen egy hosszú evezés a ráckevei szabadstrandig. Közben feltámadt a szembeszél, meglepően lassan haladtunk. A 14 kilométert több, mint három óra alatt tettük meg, pedig húztunk, mint a lovak.
A strandon nagy élet, a vasárnapi gyereknapra való tekintettel beköltözött egy vurstli: óriáskerék, dodzsem, trambulin, kisvonat, ugrálóvár. Csak éppen a büfék nem tartották a lépést.
– Csókolom, mit lehet enni?
– Ma semmit. Csak holnap lesz étel.
– Komolyan?
– Igen. De adok egy telefonszámot, onnan tudnak rendelni.
Átsétáltunk a másik büfébe. Ott sem volt semmi.
– Hát, ebből nem lesz óriás hamburger.
– Hát, nem.
– Én viszont farkaséhes vagyok. Gyűrjük be az egyik szendvicset, együnk rá egy jégkrémet, meg sört.
– Jobb híján…

DSC00300

DSC00303

Innen már csak nyolc kilométer Szigetszentmárton, de ekkor már megjelent a szembeszél mellett az áramlás is, tényleg foggal-körömmel küszködtünk előre. Nej teljesen ki is készült. (Ha megnézed a track-et, valami 3,5-es átlagot jöttünk. Úgy, hogy estére mind a ketten kikészültünk.)

Én értem partot hamarabb, egyből elrohantam megnézni, hogy nyitva van-e Papa Joe kocsmája. Ez egy elég fontos momentuma volt a napnak. Nyitva volt. Hurrá. Itt alszunk.
Csak éppen kaja nem volt. Helyette este diszkós buli. (A diszkót tudtuk. A kaját nem.)
Begyűrtük a második, azaz utolsó szendvicsünket. Vasárnap reggelire maradt a műzlicsoki, de az elég lesz ahhoz, hogy eljussunk Szigetcsépre, ott meg konkrétan tudjuk, hogy már nyitva van a büfé és van meleg étel is.
Este még betoltunk négy zacskó chipset (aranyárban), meg néhány csokoládét. Nesze neked, inzulin. Utána szivar, sör, DJ.

DSC00305

DSC00307

DSC00309

DSC00312

DSC00322

A körülményekhez képest jól aludtunk. Ez itt nagy szó, mert nyáron rohadt meleg van a sátorban, a DJ pedig mindig ütközésig tolja a potmétert.

Szigetszentmárton – Dunaharaszti
2017.05.28; vasárnap

A napocska (az a rohadt dög) hajnalban laposan pont elsütött a fák alatt, a töltés fölött, hogy az átkozott sugarai már hajnali hatkor fölforralják a levegőt a sátorban. Pedig megbeszéltük, hogy nem sietünk, jót alszunk, kávéval nyitunk a reggel nyolckor nyitó kocsmában, szóval megbeszéltük, de mindebből semmi sem lett, mert már hatkor levegőért kapkodva másztunk ki a sátorból.

DSC00325

Műzlicsoki, sör. Negyed kilenckor már vízen voltunk. A szél csak pont erre várt. Pontosabban arra, hogy elkezdjük elpakolni a sátrat. Utálom, amikor nem lehet semmit lerakni a földre, mert a szél miatt mindent rögzíteni kell. A felfelé menet most sem volt vasárnapi séta. A hat kilométert másfél óra alatt tettük meg.
– Szerinted tudják, mekkora kielégítetlen kapacitás közeleg feléjük? – kérdeztem Nejtől, miközben húztuk ki Szigetcsépen a kajakot.
– Valószínűleg nem, de remélem, a spájzban lóg egy fél disznó.
– Kettő. Én is enni akarok.
Séta.
– Hát, nem tudják.
– Miből gondolod?
– Le van engedve a zsalu.
– A kurva életbe.

Túl frissek voltunk. A kocsma 11-kor nyitott, ekkor meg még tíz sem volt.
(Ja, csak megjegyzem, délutántól a strandot lefoglalták valami német-szerb nemzetiségi bulira.)

Nej beismerte, hogy van nála egy dugi műzlicsoki, meg egy dugi sör. Igazságosan megosztoztunk: én kaptam a sört.
Aztán egy brutálisan fárasztó etap: 13 kilométer, de olyan szélben és áramlásban, hogy volt, amikor a GPS csak 3,5 km/h körüli értékeket mutatott. A varsányi híd alatt – mely áramláskoncentrátorként és szélcsatornaként is működött – centiről centire araszolva jutottunk át. Aztán ott voltak a motorcsónakok. Kajakot, kenut alig láttunk, fürdőző embert is csak egyet, de az összes motorcsónakos barom kijött a vízre. Ezzel a kajakkal (Kodiak) nem probléma, inkább csak apró kényelmetlenség, de amikor két tengeri méretű motoros ment el egyszerre a két oldalamon, azért kapaszkodtam a lapátba rendesen.

Barna nagyjából az életünket mentette meg. Amikor megérkeztünk, rácsörögtem, hogy indulhat, amire azt mondta, hogy már itt van. Felhajigáltunk mindent a kocsira, irány haza.

Nej a maradék marhapörköltre vetette rá magát, én egy tál pogácsára.

Szerda: kajak

A mai háromórás, jégesős felhőszakadás fényében meglepő lehet, de csak nem bírtam ki, hogy ne tegyem vízre a jószágot. (Nej meg bringával ment dolgozni, mivel délután céges beerbike volt a program. Szerintem jobban elázott, mint én a kajakban. Este kilenckor még nem ért haza.)

Ahogy ígértem, kedden szétkaptam a kajakot, fúrtam-faragtam, életemben először karbonkevlárt is fúrtam – valamikor ezt is el kell kezdeni – és ránézésre jó lett. Már csak vízen kellett volna kipróbálnom. Hogy értsd, miért nem bírtam magammal: ez az utolsó lehetőség. Ha ezután az átalakítás után sem bírom ki egy óránál tovább a kajakban, akkor nincs hová menekülni, el kell adnom.

Reggeli után rátapadtam a meteorológiai oldalak radarképernyőire. Elment az első zápor, elment a második… és 11-kor úgy látszott, hogy sehol sincs utánpótlás. Szigetcsép helyett most csak Dunaharasztiba mentem, a kajak úgyis ott fog lakni. Több szerelés meg egyébként sem lesz rajta.

Nos, végül 50 percet tudtam csak evezni, utána gyanúsnak találtam az időjárást. (És milyen jól tettem: hazafelé már megint rámszakadt az ég az M0-án. A radarok szerint a semmiből keletkezett Dél-Pest felett egy újabb zivatar.) A tapasztalatok? Vegyes. Az ülés jó, a háttámasz tökéletes, a kajak sokkal kényelmesebb lett, a jobb lábamnak nincs is semmi baja, a bal combom viszont még mindig görcsöl. A különbség az, hogy most sokkal több hely van a kajakban, tudom pihentetni. Tényleg jó lett volna legalább másfél órát tesztelni, mert az mondja majd meg, mi lesz. Hiszen az is lehet, hogy óránként pár perc pihenős tartás megoldja a problémát, de az is lehet, hogy ahogy megy az idő, úgy kell majd egyre többet pihentetnem a lábamat.
Csak hát… a metorológia szerint az egész május ilyen trágya záporos, zivataros lesz.
Aranyat ér… az.

Hétfő: kajak… vagy izé, mégsem

Éjszaka megálmodtam, mit lehetne még kezdeni ezzel a kajakkal. Konkrétan kettőt is álmodtam. Reggeli után felpakoltunk, irány Szigetcsép. Meglepő módon ma tényleg senki nem volt ott a horgászokon kívül, pedig számítottunk némi majálisos hangulatra.
Az első módosításról már a parton kiderült, hogy nem működik. A másik… az a parton próbálva akár működhetett is volna, de amint vízre tettem a kajakot, sikítva menekültem ki. Ugyanaz, mint tegnap, csak most instant: még az egy órát sem kellett kivárnom, hogy begörcsöljön a lábam.
Pusztán csak a vicc kedvéért itt van a track.
Nem, még mindig nem adtam fel, de a következő lépés az lesz, hogy nagyon szétkapom a kajakot.Remélem, a héten lesz pár esőmentes óra.

Hazafelé találkoztunk egy aliennel.

2017-05-01 12.15.38

Aztán itthon még toltunk egy másfél órás bringás kört, mert már nagyon bennünk volt a mozoghatnék.

Nem mondom, hogy így terveztük ezt a háromnapos ünnepet, azt sem mondom, hogy jaj, de jó volt… de mindenképpen szerencsés volt, hogy ezek a bajok itt derültek ki, nem pedig egy éles kajaktúrán. Ez van.

Vasárnap: kajak

Ez a kajak nem teszi egyszerűvé, hogy megszeressem.

Ma álltak úgy a csillagok, hogy egy hosszabb túrán is kipróbáljam. Szigetcsépről indulva meg akartuk kerülni az Angyali szigetet, majd vissza.

2017-04-30 11.20.03

2017-04-30 11.29.00

Mire számítottam?
Először is arra, hogy a beszállásnál a kutya sem lesz. Ezzel a háttámlával, spricóval még nem teszteltem a beszállást, ráadásul idén még a rutinom is elég rozsdás, a térdemről nem is beszélve. Viszont már a kajakban úgy képzeltem, hogy az első tétova húzások után megindulok, mint a villám és pillanatok alatt eltűnök Nej elől a horizonton. Majd mosolyogva érkezek vissza, kiszállok, iszok egy sört, és az akkor végre megérkező Nejt kisegítem a kajakból.
Ehhez képest mi történt?
Sokan voltak a parton. Rohadt sokan. Odaszerveztek a két strandröplabda-pályára valami sportnapot, a kajakokat is csak durva kerülővel tudtuk levinni a partig. A beülés egyből ment, a két próbakörben még remegtem, de utána megszoktam a kajakot. Mehettünk. Aztán a vége az lett, hogy az én pulzusmérőm 113-as átlagot mutatott, Nejé 90-et. A végére annyira elfáradtak a kezeim, hogy a parton a söröskorsót is alig tudtam felemelni. Amíg eveztünk, Nej ott bóklászott mellettem és tíz percenként összekapaszkodtunk, hogy pihenjek. A három órából kettő pokoli kínszenvedés volt.

Ja, és csak Szigetszentmártonig jutottunk le.

Durva.

Az őszi kísérletnél ugye az történt, hogy 25 perc után derékig elzsibbadtam, úgy vonszoltam vissza magam a strandig. Azóta történt egy ülés/háttámla csere, nappaliban másfél órát tesztelve a zsibbadás, mint probléma megszűnt. Ma nem is zsibbadtam.
Görcsöltem.
A háttámlát valami olyan borzasztóan állítottam be, hogy rosszabb lett, mintha nem is lett volna. Se megtámasztani nem tudtam magamat, se hátradőlni. Az első óra után mindkét combom begörcsölt, a hasizmom pedig csak annyit mondott, hogy kakuk. (Pedig valamikor határozottan volt, de úgy látszik az évek alatt elfogyott.) Nem akarlak untatni, hogy a maradék két órában milyen látványosan szenvedve eveztem vissza. Borzalmas volt. Motorcsónak szerencsére nem jött, de a pihenésre tökéletes stégzónát meg sem lehetett közelíteni, ugye háromnapos hétvége, jó idő, minden stégen lógott egy horgász. (Az egyiknek így is beleakadtam a damiljába.) A víznek határozott sodrása volt, ez visszafelé be is jelentkezett, ráadásul egész idő alatt egy kellemetlen keleti szél fújt, mely egyből be akart vinni a nádasba, ha pihentem volna. Habár zsibbadásról szó sem volt, de az eredmény hasonló lett: hiába éreztem minden testrészemmel a kajakot, de a combjaimmal nem tudtam sem betámasztani, sem nekifeszülni a kajak oldalához, pusztán a hasizmom – lábtámasztás nélkül – meg az első óra után már nem tudott segíteni a jó evezési technikában, így kénytelen voltam végig karból evezni. Ezért fáradtam ki, mint a disznó.
Nej meg mosolyogva pancsikált mellettem.

Feladni persze nem adom fel… csak most már nem az ülés a fő csapásirány, hanem a háttámasz.
Egyszer csak jó lesz.

Vigyor+

Oké, lehet, hogy az előző poszt linkjei mégsem magyaráznak meg mindent.
Akkor nagyon röviden a történet.
Mézes Pali – teljesen legálisan – szerzett egy kajaktervet. Egy olyan kajaknak a tervét, mely végül nem került gyártásba az eredeti helyén. Pali ezt a kajaktervet átdolgozta, mondhatni adaptálta a magyar viszonyokra. Innentől lett jó a kajak nem csak tengerre, hanem a Balaton speciális viszonyaira is. Ebből a kajakból készült tizenkettő, az első kettő fából, a többi kevlár-karbonból. Kifejezetten sikeres kajak lett, gyors volt és ehhez képest stabil.
Tavaly összel ebből a sorozatból vettem meg a 07-es sorszámút. (Ez annyiban különbözött a többitől, hogy a Rábához lett igazítva, hiszen akinek kellett, az ott versenyzett.)
Időközben Palinak elege lett az egész töcskölős munkából, befejezte. A terveit eladta Kabai Gyurinak, azaz a Kape cégnek.

Hittük is, nem is, hogy lesz belőle valami. És lett. A Kape kihozta a kajakot Mistral550 néven. Egy kicsit átdolgozta, került rá gyorstároló, hátsó kötélzet, a kormány is profibb lett egy kicsit, de a hajótest maradt.

Ennek szólt a vigyor. Egyrészt örültem, hogy ez a jó kis kajak nem vész el. Másrészt… képzeld el, hogy megveszel egy manufaktúrából származó egyedi autót, melyből 12 van összesen a világon, aztán később az autó sorozatgyártásba kerül és ha nem is minden sarkon, de azért itt-ott találkozni lehet vele. Te viszont úgy nézel rájuk, hogy barátaim, ugye tudjátok, én egy darab történelemben ülök, ti viszont már egy szériadarabban. Ami persze nem rosszabb… de azért mégis más.

Dolgok még mindig történnek

Itt a tavasz, indul a kajakszezon. Nekünk konkrétan Esztergom mellett.

17855140_1659036584111308_5583124606165228920_o

Ronda szeles idő volt, a Dunáról ahogy lehetett, menekültünk lefelé. Így is volt néhány fogcsikorgatva odavetett jókívánság az időjárásfelelősnek.

Aztán szolíd buli esztergomi barátoknál. Ilyenkor fényképezni nem illik, pontosabban a képeket közölni nem illik, éppen elég a bennük rejlő zsarolási potenciál, szóval legyen elég annyi jókívánság számotokra, hogy vigyázza a ti álmotokat is Ferenc macska.

IMG_20170409_072610

Aztán vasárnap medvehagyma-gyűjtés a Gerecsében.

2017-04-09 14.12.08

A frászt hoztuk az ipar művelőire. Ez egy viszonylag ismert lelőhely, rengetegen járnak ki ide medvehagymát szedni. Kis kosarakkal, vödrökkel, esetleg műanyag vájlingokkal. Erre mi beállítottunk négy kajakkal. Érezhetően megfagyott a levegő. Egy kajakban elfér egy egész hegyoldalnyi hagyma, és – gondolhatták – mi másért hoztuk volna ide ezeket a kocsi tetején?. Nagypálya.

Suwalki kajakkal és kamerával

Még mindig nem gyenge videós tartalom jön, sőt. Tartalmak.

De mielőtt belevágnánk, jelzem, hogy rendberaktam a Dailymotion csatornámat, immár fel lehet rá íratkozni.

Nos, tavaly augusztusban voltunk tízegynéhányan Észak-Lengyelországban, a Suwalki régióban. Kajakkal… és kamerákkal. Egészen pontosan ketten nyomkodtuk a goprót, Attila és én.
Jelen írásba mind a két videót belinkeltem.
Ugyanis a kettő együtt adja vissza a túra hangulatát.

Maga a túra két részből állt. Az első részben az időjárás olyan másfél napig kegyes volt, két és fél napig viszont trágya. De ezzel még úgy elvoltunk. A második rész pedig a Blizna. Itt már jó időnk volt… de a terep! Rögtön az első komolyabb terepakadálynál leesett a fejemről a kamera. Félóráig kerestük a sűrű aljnövényzetben. Majd nem sokkal később, egy másik akadálynál beborultam. Ekkor húsz percig kerestük a kamerát. A továbbiakban inkább elraktam. Így viszont pont a Bliznáról, az igazán cifra részről nagyon kevés felvételem lett.

Az első videó az én szemszögemből mutatja be a túrát. Kompakt darab, szerintem jól sikerült.


Suwalki kajaktúra 2016.08 by jozsef-petrenyi

A második videó Attiláé. Ne mondjátok el neki, de szerintem jobb lett, mint az enyém.
Viszont egy kis spoiler. Nehogy abbahagyd a felénél. Attila ugyanis érdekes koncepcióval vágta össze az anyagát: az első részben idilli képekkel bemutatja, milyen is lehetett volna a túra. Aztán a második részben bemutatja, hogy valójában mekkorákat szívtunk. Naná, Blizna.

Pyrus Tengerikajakosok Mazuria, Suwalki tóvidéken 2016-ban. from Matts Index on Vimeo.

Posedarje 05/04

One way or another, I’m gonna find ya’
I’m gonna get ya’, get ya’, get ya’, get ya’
One way or another, I’m gonna win ya’
I’m gonna get ya’, get ya’ ,get ya’, get ya’
Blondie: One Way or Another

Tulajdonképpen ez is kajakos videó lenne, be is mutattam a kajakos filmfesztiválon, de evezést csak nyomokban tartalmaz.

Röviden összefoglalva: tavaly júliusban lementünk a novigradi beltengerre, nagy reményekkel. Maga a tó/tenger hibrid is izgalmas (tök furcsa növények voltak a vízben), de ebbe folyik bele a Zrmanje folyó, melynek a kanyonja ritka élmény. (Anno Winnetou filmeket is forgattak errefelé.) És még ott volt bónuszként, hogy ki is lehetett volna evezni a tengerre. Szóval jó programnak nézett ki.
Aztán a négy napos kirándulás során kifogtunk egy 3,5 napos borát. Vízreszállni reménytelen volt. Jobb híján filmeztem az időjárást, a teraszunkról remekül láttuk a tavat. Tisztán látszott, mit csinál egy erős szélvihar a vízzel. (Amikor a strandon megbillen a kamera, az azért van, mert a szél kis híján felborított. Engem, a 110 kilós nemkarácsonyfadíszt.) Aztán kínunkban körbebringáztuk a tavat. Egyedül az utolsó napon csitult valamelyest a szél, csitultak el a hullámok. Csakhogy ekkor már indulnunk kellett volna haza. De. Csakazértis. Úgy pakoltunk, hogy miután elhagytuk a szállást, még be tudjuk vizezni a kajakokat egy röpke órára. Ebből került bele a 4 perces videóba durván fél perc. Így jártunk.


Posedarje 2016.07 by jozsef-petrenyi

Őskőrös, azaz Élővíz Csatorna

Megint egy kajakos videó. Kicsit hosszabb, mint az előző, de amennyi élmény volt ezen a két napon, csoda, hogy 5,5 percbe bele tudtam mindent zsúfolni.

A videóhoz tartozó írást itt találjátok, és igen, az összeállításból végre megkapjátok a magyarázatot arra, miért lett olyan népszerű szlogen a “leszarom a csalánt” felkiáltás.


Élöviz csatorna 2016 by jozsef-petrenyi

Pyrus Kupa

Hétvégén megvolt a kajakos filmszemle, elkezdhetem a blogra is kitenni az egyes rövidfilmeket.

(Írtam már, most csak emlékeztetlek, ezek tényleg rövid filmek. Idén kipróbáltam, milyen az, amikor csak a hangulatot visszaadó etüdök készülnek, meglehetősen rövid vágásokkal.)

A Pyrus Kupáról annyit kell tudni, hogy nagyjából annyira verseny, mint a Vogalonga: biztosan van 3-4 ember, aki versenynek tekinti, de valójában sokkal inkább egy év elejei seregszemle. 2016-ban áprilisban gyűltünk össze Esztergomban, feleveztünk a táti holtágban, majd vissza a Dunán.


Pyrus Kupa 2016 by jozsef-petrenyi

Tisza-tó utánlövés

Micsoda kép!

IMG_7720

Úgy néz ki, hogy éppen teljes erőbedobással küzdők ez erős és veszélyes áramlatokkal, közben persze feszülten koncentrálva a megfelelő evezőtartásra.

Hát, nem.

Egyszerűen arról volt szó, hogy a sekély vízben szálltam be, aztán egy motorcsónak hulláma kilökött a part felé, pont annyira, hogy a kajak megfenekeljen egy homokpadon. Én pedig próbáltam magamat a lapáttal letolni a padról. (Sikertelenül. Végül Attila húzott le.)

PS.
A képet András lőtte.

A Tisza-tó még mindig jó hely

Leutazás, buli
2016.09.30; péntek

Váratlanul időben tudtunk indulni – és ez később nagyon jól jött ki. Mi még pont lejutottunk az M3-ason Füzesabonyig, de rögtön utána jöttek a hírek, hogy egy csomó tömegkarambol van a sztrádán, meneküljön, aki tud. (Sajnálatosan érintettünk is volt a balesetben, Lászlónak ripityára tört az autója az egyik összecsúszásban.)

Az egészben számomra az volt a legfélelmetesebb, hogy a balesetek már kora délután benne voltak a levegőben. Én a három kajakkal amikor csak lehetett, mentem ki a külső sávba, de az emberek mintha hisztérikus pszichopatákká váltak volna. Egyszerűen senki nem engedett be előzni a belsőbe. Senki. Ha utolértünk egy hosszú kamionsort, kitettem az indexet, megvártam vagy tíz autót, aztán amikor láttam, hogy semmi hatása, az első kicsit is nagyobb lyukba kivágtam. Tudom, hogy balesetveszélyes, de most mit csináljak? A belsőben majdnem folyamatos volt a sor. Kajakokkal maximum 120-130 a tempó, azzal kivillogtak, letoltak, ha folyamatosan ott mentem. Na mindegy, én azért figyeltem arra, hogy ne legyen vészfékezés belőle, de arra tippelek, hogy nem mindenki járt el ennyire óvatosan, mert vagy 5-6 blokkolós fékezés így is volt a belső sávban. Aztán néhányból később tömegkarambol lett.

Megérkeztünk. Recepció.

– A másik szemely is felnőtt?
– Néha – néztem ki a kocsira.
Aztán odabent elmeséltem.
– Te most engem leinfantiliseztél? – háborodott fel Nej.
– Jaa… de milyen finoman!

Tényleg nagyon korán érkeztünk, a tegnapiak még a vízen voltak, a maiak még sehol. Kiszámoltuk, hogy ebből még sokára lesz bogrács, így ettünk pörköltnokedlit. Aztán szép lassan beindult az élet, megjöttek a túrázók, szállíngóztak a friss földrajzi ismeretekkel rendelkezők. (Ők voltak azok, akiket letereltek az M3-asról az Alföldre.)

Nagyjából a szokásos: a csajok nekiáltak pucolni, felvágni (bár Sándornál jobban senki nem tud szeletelni, ez tény), a hapsik meg a tűz körül babráltak. Nekem már csak egy pozíció maradt: én voltam az, aki nem csinált semmit. Elbírtam a feladattal.

Aztán odajött András.
– Józsi, szeretnék bekerülni a blogba.
– Az nem fog sikerülni – vont vállat mellettem Justin – Én Lengyelországban még a kajakomat is eltörtem ezért, aztán semmi.

Én meg csak pöfékeltem szótlanul. Hogyan nagyarázzam el, mennyire szigorúan veszem azt, hogy senki kivülálló nem szólhat bele a blogba, nem határozhatja meg, hogy miről írok és miről nem? Legyen az bármennyire jó barát, derék cimbora. Itt van például Albin, aki bedobott mindent, évekkel ezelőtt faragott nekem grönlandi evezőt, most hozott ajándékba egy masszív lilaakácot földlabdával, de nem, akkor sem fogom leírni, hogy Albin. (Jut eszembe, anno Albin faragott evezőt Andrásnak is és Justin-nak is.)

Szóval ment a szokásos bográcsolás. Valaki tüzet gyújtott, aztán András átvette. A megcélzott vacsora tárkonyos csirkeraguleves volt, a főszakács pedig András felesége. Justin is derekasan kivette a részét, bár most, ha agyonütnek sem ugrik be, mivel foglalkozott. A többiek is csináltak valamit.

A leves kifejezetten jól sikerült, az elfogyasztása közbeni elhalkulás pontosan jelezte a minőséget. Vagy az éhségünket. Utána hosszas beszélgetések, némi alkohol, pöfékelés. Kifejezetten sokat beszélgettem az András mellett álló emberrel, Justin-nal valahogy elkerültük egymást. Jó hangulatú este volt.

Tisza-tó
2016.10.01; szombat

Habár most 10 órai indulás volt előirányozva, inkább már hétkor felkeltem. Szeretem, ha mindenre bőven jut idő. Gyors reggeli, kávé csapvízből (megint nem vittem le a gázfőzőt, minek is, nagyon jól mutat a fiókban), persze utána megtaláltuk a közös konyhát, de ekkor már túlvoltunk a kávén. Fél tízkor lementünk a partra, és mint a mutatványosok, vártuk azokat, akik ki akarják próbálni az új kajakot. Másodiknak András vetődött rá, ügyes volt, nem borult ki. Aztán minimális késéssel, de elindultunk. 48 egység. Ebből négy darab kettes kajak, egy darab kettes kenu. Plusz négy kutya. Azért erre még a sokat látott tiszai horgászok is felkapták a fejüket. (Mást úgysem tudtak. A beszálláskor tuti, hogy Vásárosnaményig zavartuk fel a halakat.)
Előző este Andrással, mint önjelölt diktátorral megpróbáltuk egyeztetni az útvonalat, de nagyon jól rezonál az idők hangjával, mert egyből letagadta, hogy diktátor lenne. Anyiból igaza is volt, hogy a felvázolt útvonalnak köze sem lett a ténylegeshez. Ügyes fiú, jól álcázza magát.

Mindenki örült, amikor Justin barátja, a tegnapi balesetben érintett László végülis reggelre befutott. A kocsija ugyan darabokra tört, de a – Justin által – készített kajaknak semmi baja nem esett. És szemmel láthatóan László jókedvének sem.

Eveztünk. A sok hajóból álló mezőny erősen széthúzódott, a horgászok és a motorcsónakosok nagy örömére. Volt olyan motoros is, aki inkább visszafordult. Mindig mondtam, hogy errefelé találhatók a legudvariasabb vízi népek.

Poroszlón nem a megszokott helyen – a Csicsman kikötőben – kötöttünk ki, ennyi kajak oda sem fért volna a stéghez.

G0031148

Elindultunk kaját vadászni. Mi a lángos szekcióhoz csatlakoztunk. Többet kellett gyalogolnunk, de a lángos tényleg finom volt. Velünk tartott András felesége, Justin felesége és fia is. Jól megharcoltunk a darazsakkal, minden érdekelte őket: a lángos is és a lekváros fánk is. Illetve, mint később kiderült, Botond szája is. Őt belülről csípték meg. Alig volt darázsérzékeny, de szerencsére András feleségénél volt hisztamin.

Hazafelé nyílt vizen vágtunk át, a szél is feltámadt, de azért tengerélmény még nem volt. A Tiszavalki medence végén betepertünk a Szartosba, onnan pedig a klasszikus labirintus.

GOPR1160

GOPR1167

Ez egy nagyon szép útvonal, csak az a baj vele, hogy szinte mindegyik szezonzárón erre szoktunk menni. Ezért próbáltuk meggyőzni Andrást, hogy most más legyen, de kiderült, hogy ő csak a publikum elé kilökött hamis diktátor volt. Egy ideig még bizakodtunk, hiszen Poroszlóig bármi lehetséges volt, de később rájöttünk, hogy hiúak voltak a reményeink, ugyanazt az utat jártuk be, mint máskor, csak most fordított irányban. Ettől függetlenül mindenki elégedett volt, az útvonal még a kevésbbé edzetteknek sem okozott problémát, délután négy körül már visszaértünk, így volt idő bőven az újabb esti bográcsolásra.

Kikötéskor nem vettük észre őket, de mint utólag kiderült, volt rajtunk kívül más érdekesség is a strandon. A kempingben a szomszéd faház lakói freestyle kenusok voltak. Tudom, most hülyén nézel rám, de először én is úgy néztem rájuk. Ha jól értettem, ez egyfajta kenu-balett. A pacák beül a kenuba tüllruhában valami öltönyben és figurákat mutat be – magával is, a kenuval is – a pontozóbírák meg pontoznak. Hihetetlen. Még csak nem is hallottam erről a sportról, erre belefutok olyanokba, akik űzik.

Vasárnap reggel mondtam Péternek, hogy kikkel találkoztunk.
– Hogy mondtad, Józsi? Mit csinálnak?
– Freestyle kenu.
– Az mi?
– Gondolom, ülnek a kenuban és teljesen szabadon eveznek.
– Óh, nálunk a Lazafröccs csapat ezt már a marathon startjakor is tudja!

Vissza a szombatra. Sikerült a kikötés után szerencsés pillanatban elkapnom Justin-t, hogy megnézze az új kajakom ülését, meg belepróbáljuk az általa ajánlott ülést. Úgy néz ki, stimmelnek, szóval valamikor ősszel elvégezzük a mútétet. Tibortól is kaptam tippeket a háttámaszra. Jó, ha az embernek ilyen lelkes barátai vannak.

Aztán szombat esti buli. Most János főzött. (Igen, ez egy ritkaságszáma menő hétvége volt, László csak nézte a bográcsot.) Babgulyás volt megcélozva, ez sem sikerült rosszul. Kevesebbet kellett dolgoznunk (mondom én, aki megint a semmit nem csinálók táborát gazdagítottam), mert János a munka nagy részét már otthon elvégezte. Itt is tízperces néma csenddel adóztunk az ételnek. Utána szabadfoglalkozás. Attila elhozta az uniciklijét, melyre óriási lelkesedéssel vetette rá magát a kajakos csapat, kocsiról kocsira pattogva a kempingben. Mindig volt kin röhögni.
A magam részéről nem maradtam sokáig. Előző este rosszul aludtam, elálmosodtam, fél tízkor elsétáltam a faházunkhoz. Ennyire futotta.

A vasárnapról túl sokat nem tudok írni, a partról még integettünk a többieknek, utána viszont indultunk haza. Vendégünk van. Az a hülye holland, a Van Dógom.

Búcsúzóul álljon itt egy kép. Az a kép, amikor 48 egység partra száll, miközben a Nap, átérezve a pillanat nagyszerűségét, laposan sütve csodálatos fényeket varázsolt a tájra.

GOPR1178m

Balaton Végtelen 06/06

Keszthely – Balatonmáriafürdő
2016.08.06; kedd

A becélzott nyolc órakor felkeltem, aztán hosszas imádkozások után levánszorgott egy met.hu. Más nem, viszont elsőre ennyi is elég volt. Azt írták, hogy délig szar idő lesz, mely utána gyorsan eltűnik, visszaengedi a nyarat. Összefutottam Péterrel, az ő meteorológus ismerőse is ugyanezt mondta, így gátlástalanul visszafeküdtünk aludni.
Tulajdonképpen elképesztően laza és jó hangulatú délelőttöt kaptunk. A szél persze fújt és valami eső csapkodott is folyamatosan, de antik bútorokból formás base camp-et építettünk az előszobában. Irgalmatlanul ráértünk. Gabi tojásrántottát sütött, nekem bőven belefért a reggeli mellé a kávé/szivar kombó. És még mindig üres óráink voltak az indulásig.

De azért délben már készen álltunk. Ekkor futott be Imre.
– Nem vagytok normálisak – közölte, amikor meglátta, hogy pakolunk.
– Miért?
– Pont a legnagyobb viharban indultok neki.
– Nekünk azt mondta a meteorológia, hogy innentől lesz szép idő.
– Hülyeség. Odakint tombol a szél.
– Majd kikerüljük. Úgyis el akarunk menni a Zala folyóhoz.
– Ti tényleg nem vagytok normálisak. Abban a sarokban van a legkutyább idő. Ott nem szélcsatorna van, hanem centrifuga. Biztosan ezt akarjátok?
– Hát, izé, nem. De a balatonkerülés így néz ki. Muszáj.
– Nem vagytok normálisak.

Volt bennünk egy kis idegesség. De elindultunk.

Durva volt. Kegyetlenül, állatiasan durva. Viharos szelet, túlméretezett hullámokat kaptunk, tökéletesen hátulról. Ez első rénézésre olyan hurrá dolog, hiszen evezni sem kell, csak egyensúlyozni, de valójában ez már nem öröm. Az erős hullám megemel és egyben meg is csavar olyan kilencven fokkal. Persze, nyomhatod a kormánypedált, de a kormányod nagy része ilyenkor a levegőben lóg, alig ér valamit. (A kisebb hullámoknál igen, de a nagy fordításokat a nagy hullámok produkálják.) Ki vagy szolgáltatva az ítéletidőnek. Csípőből ficánkolva, derékból döntve, evezővel támaszolva és ráhúzva tudsz kinlódni. A trükk az, hogy ha az első hullám befordít, és nem vagy felkészülve a következő erősre, akkor az simán beborít. Azaz ha nem tudod kivédeni az első hullám fordítását, akkor pánikszerű gyorsasággal kell irányba tenned a kajakot, hogy megküzdhess a következővel. És ezt csináltuk, több, mint egy órán keresztül. Az, hogy végig ordítva káromkodtam, semmit nem jelentett. Az, hogy végig halálfélelemben eveztem és kétszer úgy befordított a hullám, hogy azt mondtam, vége, de valahogy csak kikeveredtem belőle, szintúgy csak epizód volt. Amikor megláttam végre a Zala torkolatát, minden erőmet bedobva csak tepertem befelé. Nem érdekelt. Csak ennek legyen már vége.
Odabent a többiek kérdezgettek, de senkinek nem tudtam válaszolni. Csak néztem magam elé. Egyszerűen az univerzumomban nem volt más személy. Én voltam benne és a túlélés.
Aztán persze összeszedtem magamat. Még mosolyogtam is. A Zala teljesen nyugodt, szélmentes volt. Csorogtunk. Beszélgettünk. Közben folyamatosan analizáltam. Miért éreztem én élet-halál harcnak az egészet, a többiek viszont miért élvezték ugyanezt fülig érő szájjal? Gyors és magától értetődő a válasz, ha összehasonlítjuk a kajakokat. Az enyémen a kormány felső forgáspontú, azaz könyebb szállítani, de kisebb része merül a víz alá. A többieké alsó forgáspontú, azaz vacakabb szállítani, de mélyebbre tud merülni. Aztán a másik két kajakon volt a kormány mellett szkeg, az enyémen nem. Szóval ezek mind tények, de szvsz nem itt rontottam el. Ez volt az első út, amikor nem neoprén cipőben eveztem, hanem szandálban. Az elején kipróbáltam, működött a kormány. Látszólag. Ugyanis szandálban csak kicsit tudtam fordítani rajta. Ez sík vizen elég is volt, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell a kormányt finomhangolnom. Pedig kellett volna. Ugyanis viharos időben ezek a kis kormánymozdítások már kevesek voltak. Azaz úgy csináltam végig ezt a nem kicsit durva terepet, hogy a kormányom használhatatlan volt, szkegem pedig nem is létezett. Nem csoda, hogy pánikoltam. (De persze jó lecke is volt, hiszen azt jelentette, hogy szkeg nélkül és forgathatatlan kormánnyal is képes vagyok átmenni egy ilyen durva terepen. Igaz, közben kifolyik az agyam a fülemen.)

No mindegy, ott jártunk, hogy béke és boldogság, csorogtunk a Zalán, etettük a hattyúkat és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat. Elmentünk a zsilipig, aztán visszafordultunk. Megint a hattyúk… és visszaértünk a folyó torkolatához. Ahol elhűltem. Konkrétan lefagytam. Sokkal nagyobbak voltak a hullámok azoknál, amelyekkel megérkeztünk. Nagyobbak voltak azoknál, melyekkel tegnap azon az utolsó 2,5 kilométeren küzdöttünk. Gyors fejszámolás: tegnap 2,5 km teljes erővel elkövetett harc ment le egy óra alatt, most viszont még hátra van 26 kilométer. Ezen a terepen.
Kész. Erre én képtelen vagyok. Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük meg tudják-e evezni. Bólintottak. A hősök. Végül abban maradtunk, hogy visszacsorgok a Zala hídig és előkészítem szállításra a felszerelésemet. Péter pedig értem jön kocsival, miután beérkeztek.

Bocs fiúk, de nekem ez nem megy. Elfáradtam agyban.

Ők nekivágtak, én pedig visszaeveztem a hídig. Kiszálltam. Felmértem a terepet, teljesen rendben volt. Rágyújtottam egy szivarra. Időmilliomos voltam. 50 perc múlva elpöcköltem a csikket és kezdtem volna átöltözni, amikor hívott Péter.
– Józsi, itt vagyunk Berényben.
– Egészségetekre.
– De a vízről hívlak,
– Tegnap még hugyozni is tudtál ilyen időben. Miért kellene meglepődnöm?
– Na figyelj. A Zala torkolata után a terep csak 500 méterig szar. Utána folyamatosan enyhül. Berénynél már annyira sima, hogy ha nem is tükör, de olyan, amilyenben tegnap elemet cseréltél a gopro-ban.
– Hmm. Elgondolkodtató. Mennyi ide Berény?
– Négy kilométer.
– Azt mondod, vágjak bele?
– Azt. Mi meg visszamegyünk érted.
– Felejtsd el. Találkozzunk a Zsé kikötőben. Szélvédett. Addig ti ebédeltek. Így nem veszítünk időt.
– Visszamegyünk érted.
– Ne gyertek vissza.
– De.
– Ne.
– Ez parancs.
– Jézus. Csináljatok, amit akartok.
– Nem értettem a választ.
– Hjaj. Parancs, értettem.

Becuccoltam a kajakba, kicsorogtam a torkolatig. Nem változott semmi. Viharos szél, elképesztő mennyiségű haragos, tarajos hullám. Asztakurva. De menni kellett.
Beleálltam szemből. Úgyis beljebb kell kerülnöm, mert az alacsony déli parton nem lehet evezni. Aztán úgy enyhe ívben haladtam. Igyekeztem a hullámokat részlegesen szemből venni, igyekeztem el is távolodni a parttól, de egyben követni is a partot. Furcsa kompromisszum volt, de működött. Csak éppen 500 méter után nem történt semmi változás. 1000 méter után sem. Sőt, három kilométer után sem. Küzdöttem, mint malac a jégen, a hullámok óriásiak voltak, a szél erős és ez egész pont olyan volt, amilyen viszonyok miatt eleve nem is akartam belemenni ebbe a terepbe. A többiek pedig sehol sem látszódtak.
Fogcsikorgatva eveztem. Persze ezerrel koncentrálva mindenre, hiszen. Fejben pedig elképzeltem, hogyan fogom kínzócölöphöz kötözni Pétert.
Aztán Berény környékén feltűntek.
– Fasza a terep – jegyeztem meg.
– Józsi, haragszol?
– Á, nem. Ugyan miért?
– Úgysem fogod elhinni. Mi még hullámot sem kaptunk.
– Igazad van. Nem hiszem el,
– El tudod képzelni, hogy direkt átbaszlak?
– Eh. Igaz. Nem.
– Na ugye. Amikor mi jöttünk itt, teljesen sima volt a víz. Meg sem fordult a fejemben, hogy fél órával később viharos lesz.
– Remek.

Aztán tepertünk. Amilyen szar volt az időjárás, túl sok beszélgetésre úgysem volt időnk. Tény, hogy Balatonberény környékén egy kicsit csillapodott a szél. De utána ismét visszadurvult. Amikor elértük Zsé kikötőjét – ez Balatonmáriafürdő és Balatonkeresztúr határán van – a szél szószerint befújt minket a kikötőbe. A legkomolyabb problémánk a lefékezés volt a stégnél.

Ekkor már délután háromra járt az idő. Dacosan és elkeseredetten néztük az időjárást a mobiltelefonon. Ugye egész nap mindenki mindenhol azt nyomta, hogy délben elül a vihar, havajdídzsi. De tényleg mindenki: windguru, windyty, met.hu… aztán a francokat. Ide, a fonyódi medencébe valahogy beszorult egy szélvihar, egy olyan, amelynek elfelejtettek szólni, hogy lassan abba kellene hagynia, a többiek már rég hazamentek.

Titokban abban bíztam, hogy az egyórás ebédszünet alatt csillapul az időjárás, de lófaszt. (Elnézést, de az adott szituációban leegyszerűsödtem.) Kisétáltam a stég végébe, megnéztem a hullámokat, majd belegondoltam abba, hogy innen még 16 kilométer Fonyód, az időpont meg 16.00, azaz 3,5 óránk van, dühöngő szembeszélben, na ezt az én tempómban tutira nem csináljuk meg. Ők, a sajátjukban talán. Meg, őszintén szólva, semmi kedvem sem volt egy újabb hősies erőfeszítéshez. Én már az első 7 kilométeren kipukkadtam agyilag. Nincs tartalék fejben.

Odaadtam Péternek a slusszkulcsot, jó szerencsét kívántam mindkettőjüknek és lerogytam egy padra. Oké, szivar. Aztán átöltözés, pakolás, kajak átcuccolása az autó parkolóba, majd a cuccok áthordása, persze, volt dolgom, de ez már mind automatikus volt. Az eszem közbem azon járt, mi lehet velük. Ránéztem a met.hu-ra, azt írták, hogy a fonyódi medencében 50 km/h-ra erősödött a szél. Ekkor röhögtem fel harsányan, mert eszembe jutott, hogy az első napokban milyen lelkesen vetettük bele magunkat a nagy hajók farvizébe: végre egy kis hullám!

A teljes – általam megtett – útvonal: 16,42 kilométer.

De a hosszú üldögélésnek is meglett az értelme. Nejjel együtt kajakflotta bővítést tervezünk, és most bejött a képbe egy váratlan kajak. Egy negyedik. Tök jó lenne, de… Aztán amíg üldögéltem, kivariáltam, hogy honnan lesz rá pénz és hol tároljuk. Jöhet.

Mondjuk, nem biztos, hogy normális vagyok. Két ilyen kajakos kirándulás után, ahelyett, hogy a fékre lépnék, még fokozom a tempót.

Péter kilenc körül érkezett meg. Éppenhogy beértek még szürkületben.
Gyorsan összepakoltunk, visszavittem a kocsijához, aztán tűz haza.

Itthon valami enyhe lefolyású buli lehetett a hétvégén, szemmel láthatóan mindenki hozott valami italt, de alig fogyott valami. Sebaj emberek, hazaérkezett a kapacitás.

Link:
A túra teljes útvonala (letölthető)

Balaton Végtelen 05/06

Badacsonytomaj – Keszthely
2016.09.05; hétfő

Arany alvás. Évek óta nem aludtam ilyen jól, évek óta nem tett ennyire jót velem az alvás. Szuper volt az ágy, szuper az ágynemű és gátlástalanul aludtunk kilencig. Ez olyan 10,5 óra alvás. Ébredés után rögtön elrohantam a klotyira és megszabadultam mindentől, ami két napja kínzott. A lábam is rengeteget javult. Szédülés, hányinger, mind elmúltak. Harapós lettem. Vihar? Gyere.

GOPR1133

Jött. Persze először csak az egyik lábát tette be az ajtón. Mi reggeliztünk, kávézgattunk, szépen, óvatosan, az idő pedig folyamatosan borult, végül le is szakadt az ég. De a reggeli meteorológia ugyanazt mondta, mint az esti. Azaz a terv nem változott. 11-kor, ha a fene fenét eszik is, elindulunk. 24 kilométer, durván négy óra. Ha szerencsénk van, még kevesebb is lehet. A lényeg, hogy a délutánra ígért második vihar már védett helyen érjen minket.

Időben startoltunk. Meg esőben. De a lengyel napok után fel se vettük. Félóra múlva el is állt.

GOPR1137

Ezt a fényképet azért lőttem, mert el se tudtam képzelni, hogy ezen a napon még ilyen időnk is lesz.
Sőt. Ugyanitt képes voltam a gopro kamerában elemet cserélni. A vízen. Ugyan izgett-mozgott, de sikerült.

Na, később erre esélyem sem lett volna. Ahogy haladtunk előre a Keszthelyi öbölben, úgy lett egyre erősebb a szél, hullámosabb a víz. Végül 2,5 kilométerrel a cél előtt lecsapott az igazi, vadállatias balatoni vihar. (Egyből fel is lőtték a kettes viharjelzést.) A szókincsem jelentősen beszűkült, gyakorlatilag végig azt mantráztam, hogy miafasz és asztakurva. Durva nagy hullámok, 60+ km/h szél, minden mozgott, leginkább kiszámíthatatlanul.
A 2,5 kilométert kábé egy óra alatt tettük meg. Egy óra harc, teljes erőbedobással. Miközben orrunk előtt volt a cél.

Közben láttuk, hogy a vihar egy vitorlást is elkapott. Szenvedett ő is. Döntötte a gépet, de a vihar sem ma jött le a falvédőről. Túlzottan persze nem sajnáltuk, elég volt nekünk a magunk baja. Én konkrétan kataton állapotban eveztem, csak arra koncentráltam, hogy a következő hullámot túléljem és legalább pár centit haladjak evezőcsapásonként. Gabriella élvezte a helyzetet és magabiztosan haladt. Péter? Ő meg csak röhögött az egészen. Ebben a viharban megállt pisilni. Amihez még sík vizen is kell egy kis akrobatika. Lerendezte. Aztán látta, hogy én eléggé feszült vagyok, emiatt úgy döntött, hogy időnként bevár. Azaz meg-megállt és hagyta, hadd játszon addig a vihar a kajakjával. Ennyi szórakozás neki is járt.

Nem hittem volna, de egyszer csak elfogyott a táv. Becsúsztunk a Yacht Club csatornájába, eltűnt a szél, eltűntek a hullámok.

GOPR1139

Konkrétan ilyen időnk lett. Ugye, hihetetlen?

A napi táv: 23,2 kilométer.

Kisiklottunk a stéghez, kiszálltunk. Rögtön utánunk beérkezett a vitorlás is.
– Nem vagytok normálisak – közölte Imre, a szkipper.
– Naná – válaszoltunk – Erről szól a történet.
– Az öbölben van egy sáv, ahol ilyenkor nem szabad tartózkodni. Mehettetek volna a part mellett.
– Az megalkuvás.
– Így meg majdnem belefulladtatok.
– Ugyan már. Senkinek nem lett semmi baja.
– Igen? – húzta fel Imre a szemöldökét – Hát ezt a faszit már többször is majdnem kimentettem!

És Péterre mutatott. Mindenkiből kitört a röhögés. A csapatban kimagaslóan Péter a legerősebb, és bőven van tapasztalata is. De aztán belementünk a játékba. Péter eljátszotta, hogy ő egy lúzer, mi meg harapdáltuk a szánk szélét, Imre pedig előadta, hogy szerinte Péter hányszor veszítette el a kontrollt a kajakja felett, hányszor fogyott el erőben is, fejben is. Péter pedig irult-pirult.

Mielőtt gyorsan véleményt alkotnál, Imre kifejezetten jó arc volt. Tudta, hogy a klubban minket várnak, tudta, hogy kemény idő lesz és csak azért hajózott ki, hogy minket bekísérjen. Az, hogy félreértette a szituációt, az persze vicces és mi ki is hoztuk a helyzetből a maximumot, mert aljas dögök vagyunk. De ettől még óriási respekt Imrének.

Meglepő módon fél négykor már a parton voltunk. A kocsmában 15-16 között számítottak ránk, azaz atompontosak voltunk. Elpakolásztunk, átöltöztünk és négykor már vártuk a kaját. Gazdag húsleves, utána sertéspaprikás nokedlivel, uborkasalátával. Bőven meglocsolva sörrel. Mindezt úgy, hogy félórával korábban még azt éreztem, az életemért küzdök. Tudom, közhely, de hidd el, itt pontosan át tudtam érezni, mennyire változatos és sokszínű ez az izé, ez az élet.

Kikötés után kiraktuk a ruháinkat száradni, persze jött az újabb vihar, eh, a szokásos kinlódás.

Ebéd után… nem történt semmi. Ültünk az asztalnál, ki kávét, ki sört tolt, élveztük, hogy miénk a nap. Ma már nincs evezés. Befejeztük. Piszkosul ráértünk. És egy kocsmában ültünk, ahol ha azt mondjuk, hogy kérünk még egy narancsos kacsát, akkor Ági azt is megoldja.

Aztán észrevettük a dobogót az udvaron.

CAM02366

Láttál már ilyet? Az első helyezett szerényen pózol, egy üveg sörrel a kezében, a második viszont sörrel és szivarral vigyorog pofátlanul. Péter pedig csak a harmadik lett, de ez érthető, hiszen őt majdnem menteni kellett.

Innentől tulajdonképpen nem történt semmi említésre méltó egész délután. És ez jó. Ültünk, dumáltunk, zrikáltuk egymást. Jöttek mindenféle népek – ez a Yacht Club leginkább hozzánk hasonló őrültekből áll – beszélgettünk velük. Megnéztük a kajakraktárt, csorgott a nyálunk. (Ennek később lettek is következményei. Ugye, vettem egy kajakot.) Szóval elvoltunk, jól éreztük magunkat, még az idő múlását sem érzékeltük. Illetve annyiból igen, hogy ezerrel próbáltuk összerakni a következő napot. A reggeli előrejelzés szerint erősebb lesz a szél (ennél?), jó lett volna este friss előrejelzést olvasni. Nyilván néztük a meteorológiát. Péter hívta az ismerősét, mi Gabival küzdöttünk a mobilnettel. Vesztettünk. Hihetetlen, de a Balaton alján, Keszthely és Fonyód között egyszerűen nincs mobilnet. Nulla. Azaz nem lassú, hanem nincs. Felfoghatatlan. Windguru, Windity, Met.hu… ezek mind jó dolgok, de net nélkül kenhettük a hajunkra. És ez nem Mucsaröcsöge, ez Magyarország egyik kiemelt idegenforgalmi régiója, benne két várossal. Telenor. Hipernet. 4G+. Ja. Most majdnem csúnyát írtam.

Na mindegy, első körben annyi körvonalazódott, hogy a nagyon korai indulásnak nincs értelme. Kelünk nyolckor és majd meglátjuk.