Suwalki kajakkal és kamerával

Még mindig nem gyenge videós tartalom jön, sőt. Tartalmak.

De mielőtt belevágnánk, jelzem, hogy rendberaktam a Dailymotion csatornámat, immár fel lehet rá íratkozni.

Nos, tavaly augusztusban voltunk tízegynéhányan Észak-Lengyelországban, a Suwalki régióban. Kajakkal… és kamerákkal. Egészen pontosan ketten nyomkodtuk a goprót, Attila és én.
Jelen írásba mind a két videót belinkeltem.
Ugyanis a kettő együtt adja vissza a túra hangulatát.

Maga a túra két részből állt. Az első részben az időjárás olyan másfél napig kegyes volt, két és fél napig viszont trágya. De ezzel még úgy elvoltunk. A második rész pedig a Blizna. Itt már jó időnk volt… de a terep! Rögtön az első komolyabb terepakadálynál leesett a fejemről a kamera. Félóráig kerestük a sűrű aljnövényzetben. Majd nem sokkal később, egy másik akadálynál beborultam. Ekkor húsz percig kerestük a kamerát. A továbbiakban inkább elraktam. Így viszont pont a Bliznáról, az igazán cifra részről nagyon kevés felvételem lett.

Az első videó az én szemszögemből mutatja be a túrát. Kompakt darab, szerintem jól sikerült.


Suwalki kajaktúra 2016.08 by jozsef-petrenyi

A második videó Attiláé. Ne mondjátok el neki, de szerintem jobb lett, mint az enyém.
Viszont egy kis spoiler. Nehogy abbahagyd a felénél. Attila ugyanis érdekes koncepcióval vágta össze az anyagát: az első részben idilli képekkel bemutatja, milyen is lehetett volna a túra. Aztán a második részben bemutatja, hogy valójában mekkorákat szívtunk. Naná, Blizna.

Pyrus Tengerikajakosok Mazuria, Suwalki tóvidéken 2016-ban. from Matts Index on Vimeo.

Posedarje 05/04

One way or another, I’m gonna find ya’
I’m gonna get ya’, get ya’, get ya’, get ya’
One way or another, I’m gonna win ya’
I’m gonna get ya’, get ya’ ,get ya’, get ya’
Blondie: One Way or Another

Tulajdonképpen ez is kajakos videó lenne, be is mutattam a kajakos filmfesztiválon, de evezést csak nyomokban tartalmaz.

Röviden összefoglalva: tavaly júliusban lementünk a novigradi beltengerre, nagy reményekkel. Maga a tó/tenger hibrid is izgalmas (tök furcsa növények voltak a vízben), de ebbe folyik bele a Zrmanje folyó, melynek a kanyonja ritka élmény. (Anno Winnetou filmeket is forgattak errefelé.) És még ott volt bónuszként, hogy ki is lehetett volna evezni a tengerre. Szóval jó programnak nézett ki.
Aztán a négy napos kirándulás során kifogtunk egy 3,5 napos borát. Vízreszállni reménytelen volt. Jobb híján filmeztem az időjárást, a teraszunkról remekül láttuk a tavat. Tisztán látszott, mit csinál egy erős szélvihar a vízzel. (Amikor a strandon megbillen a kamera, az azért van, mert a szél kis híján felborított. Engem, a 110 kilós nemkarácsonyfadíszt.) Aztán kínunkban körbebringáztuk a tavat. Egyedül az utolsó napon csitult valamelyest a szél, csitultak el a hullámok. Csakhogy ekkor már indulnunk kellett volna haza. De. Csakazértis. Úgy pakoltunk, hogy miután elhagytuk a szállást, még be tudjuk vizezni a kajakokat egy röpke órára. Ebből került bele a 4 perces videóba durván fél perc. Így jártunk.


Posedarje 2016.07 by jozsef-petrenyi

Őskőrös, azaz Élővíz Csatorna

Megint egy kajakos videó. Kicsit hosszabb, mint az előző, de amennyi élmény volt ezen a két napon, csoda, hogy 5,5 percbe bele tudtam mindent zsúfolni.

A videóhoz tartozó írást itt találjátok, és igen, az összeállításból végre megkapjátok a magyarázatot arra, miért lett olyan népszerű szlogen a “leszarom a csalánt” felkiáltás.


Élöviz csatorna 2016 by jozsef-petrenyi

Pyrus Kupa

Hétvégén megvolt a kajakos filmszemle, elkezdhetem a blogra is kitenni az egyes rövidfilmeket.

(Írtam már, most csak emlékeztetlek, ezek tényleg rövid filmek. Idén kipróbáltam, milyen az, amikor csak a hangulatot visszaadó etüdök készülnek, meglehetősen rövid vágásokkal.)

A Pyrus Kupáról annyit kell tudni, hogy nagyjából annyira verseny, mint a Vogalonga: biztosan van 3-4 ember, aki versenynek tekinti, de valójában sokkal inkább egy év elejei seregszemle. 2016-ban áprilisban gyűltünk össze Esztergomban, feleveztünk a táti holtágban, majd vissza a Dunán.


Pyrus Kupa 2016 by jozsef-petrenyi

Tisza-tó utánlövés

Micsoda kép!

IMG_7720

Úgy néz ki, hogy éppen teljes erőbedobással küzdők ez erős és veszélyes áramlatokkal, közben persze feszülten koncentrálva a megfelelő evezőtartásra.

Hát, nem.

Egyszerűen arról volt szó, hogy a sekély vízben szálltam be, aztán egy motorcsónak hulláma kilökött a part felé, pont annyira, hogy a kajak megfenekeljen egy homokpadon. Én pedig próbáltam magamat a lapáttal letolni a padról. (Sikertelenül. Végül Attila húzott le.)

PS.
A képet András lőtte.

A Tisza-tó még mindig jó hely

Leutazás, buli
2016.09.30; péntek

Váratlanul időben tudtunk indulni – és ez később nagyon jól jött ki. Mi még pont lejutottunk az M3-ason Füzesabonyig, de rögtön utána jöttek a hírek, hogy egy csomó tömegkarambol van a sztrádán, meneküljön, aki tud. (Sajnálatosan érintettünk is volt a balesetben, Lászlónak ripityára tört az autója az egyik összecsúszásban.)

Az egészben számomra az volt a legfélelmetesebb, hogy a balesetek már kora délután benne voltak a levegőben. Én a három kajakkal amikor csak lehetett, mentem ki a külső sávba, de az emberek mintha hisztérikus pszichopatákká váltak volna. Egyszerűen senki nem engedett be előzni a belsőbe. Senki. Ha utolértünk egy hosszú kamionsort, kitettem az indexet, megvártam vagy tíz autót, aztán amikor láttam, hogy semmi hatása, az első kicsit is nagyobb lyukba kivágtam. Tudom, hogy balesetveszélyes, de most mit csináljak? A belsőben majdnem folyamatos volt a sor. Kajakokkal maximum 120-130 a tempó, azzal kivillogtak, letoltak, ha folyamatosan ott mentem. Na mindegy, én azért figyeltem arra, hogy ne legyen vészfékezés belőle, de arra tippelek, hogy nem mindenki járt el ennyire óvatosan, mert vagy 5-6 blokkolós fékezés így is volt a belső sávban. Aztán néhányból később tömegkarambol lett.

Megérkeztünk. Recepció.

– A másik szemely is felnőtt?
– Néha – néztem ki a kocsira.
Aztán odabent elmeséltem.
– Te most engem leinfantiliseztél? – háborodott fel Nej.
– Jaa… de milyen finoman!

Tényleg nagyon korán érkeztünk, a tegnapiak még a vízen voltak, a maiak még sehol. Kiszámoltuk, hogy ebből még sokára lesz bogrács, így ettünk pörköltnokedlit. Aztán szép lassan beindult az élet, megjöttek a túrázók, szállíngóztak a friss földrajzi ismeretekkel rendelkezők. (Ők voltak azok, akiket letereltek az M3-asról az Alföldre.)

Nagyjából a szokásos: a csajok nekiáltak pucolni, felvágni (bár Sándornál jobban senki nem tud szeletelni, ez tény), a hapsik meg a tűz körül babráltak. Nekem már csak egy pozíció maradt: én voltam az, aki nem csinált semmit. Elbírtam a feladattal.

Aztán odajött András.
– Józsi, szeretnék bekerülni a blogba.
– Az nem fog sikerülni – vont vállat mellettem Justin – Én Lengyelországban még a kajakomat is eltörtem ezért, aztán semmi.

Én meg csak pöfékeltem szótlanul. Hogyan nagyarázzam el, mennyire szigorúan veszem azt, hogy senki kivülálló nem szólhat bele a blogba, nem határozhatja meg, hogy miről írok és miről nem? Legyen az bármennyire jó barát, derék cimbora. Itt van például Albin, aki bedobott mindent, évekkel ezelőtt faragott nekem grönlandi evezőt, most hozott ajándékba egy masszív lilaakácot földlabdával, de nem, akkor sem fogom leírni, hogy Albin. (Jut eszembe, anno Albin faragott evezőt Andrásnak is és Justin-nak is.)

Szóval ment a szokásos bográcsolás. Valaki tüzet gyújtott, aztán András átvette. A megcélzott vacsora tárkonyos csirkeraguleves volt, a főszakács pedig András felesége. Justin is derekasan kivette a részét, bár most, ha agyonütnek sem ugrik be, mivel foglalkozott. A többiek is csináltak valamit.

A leves kifejezetten jól sikerült, az elfogyasztása közbeni elhalkulás pontosan jelezte a minőséget. Vagy az éhségünket. Utána hosszas beszélgetések, némi alkohol, pöfékelés. Kifejezetten sokat beszélgettem az András mellett álló emberrel, Justin-nal valahogy elkerültük egymást. Jó hangulatú este volt.

Tisza-tó
2016.10.01; szombat

Habár most 10 órai indulás volt előirányozva, inkább már hétkor felkeltem. Szeretem, ha mindenre bőven jut idő. Gyors reggeli, kávé csapvízből (megint nem vittem le a gázfőzőt, minek is, nagyon jól mutat a fiókban), persze utána megtaláltuk a közös konyhát, de ekkor már túlvoltunk a kávén. Fél tízkor lementünk a partra, és mint a mutatványosok, vártuk azokat, akik ki akarják próbálni az új kajakot. Másodiknak András vetődött rá, ügyes volt, nem borult ki. Aztán minimális késéssel, de elindultunk. 48 egység. Ebből négy darab kettes kajak, egy darab kettes kenu. Plusz négy kutya. Azért erre még a sokat látott tiszai horgászok is felkapták a fejüket. (Mást úgysem tudtak. A beszálláskor tuti, hogy Vásárosnaményig zavartuk fel a halakat.)
Előző este Andrással, mint önjelölt diktátorral megpróbáltuk egyeztetni az útvonalat, de nagyon jól rezonál az idők hangjával, mert egyből letagadta, hogy diktátor lenne. Anyiból igaza is volt, hogy a felvázolt útvonalnak köze sem lett a ténylegeshez. Ügyes fiú, jól álcázza magát.

Mindenki örült, amikor Justin barátja, a tegnapi balesetben érintett László végülis reggelre befutott. A kocsija ugyan darabokra tört, de a – Justin által – készített kajaknak semmi baja nem esett. És szemmel láthatóan László jókedvének sem.

Eveztünk. A sok hajóból álló mezőny erősen széthúzódott, a horgászok és a motorcsónakosok nagy örömére. Volt olyan motoros is, aki inkább visszafordult. Mindig mondtam, hogy errefelé találhatók a legudvariasabb vízi népek.

Poroszlón nem a megszokott helyen – a Csicsman kikötőben – kötöttünk ki, ennyi kajak oda sem fért volna a stéghez.

G0031148

Elindultunk kaját vadászni. Mi a lángos szekcióhoz csatlakoztunk. Többet kellett gyalogolnunk, de a lángos tényleg finom volt. Velünk tartott András felesége, Justin felesége és fia is. Jól megharcoltunk a darazsakkal, minden érdekelte őket: a lángos is és a lekváros fánk is. Illetve, mint később kiderült, Botond szája is. Őt belülről csípték meg. Alig volt darázsérzékeny, de szerencsére András feleségénél volt hisztamin.

Hazafelé nyílt vizen vágtunk át, a szél is feltámadt, de azért tengerélmény még nem volt. A Tiszavalki medence végén betepertünk a Szartosba, onnan pedig a klasszikus labirintus.

GOPR1160

GOPR1167

Ez egy nagyon szép útvonal, csak az a baj vele, hogy szinte mindegyik szezonzárón erre szoktunk menni. Ezért próbáltuk meggyőzni Andrást, hogy most más legyen, de kiderült, hogy ő csak a publikum elé kilökött hamis diktátor volt. Egy ideig még bizakodtunk, hiszen Poroszlóig bármi lehetséges volt, de később rájöttünk, hogy hiúak voltak a reményeink, ugyanazt az utat jártuk be, mint máskor, csak most fordított irányban. Ettől függetlenül mindenki elégedett volt, az útvonal még a kevésbbé edzetteknek sem okozott problémát, délután négy körül már visszaértünk, így volt idő bőven az újabb esti bográcsolásra.

Kikötéskor nem vettük észre őket, de mint utólag kiderült, volt rajtunk kívül más érdekesség is a strandon. A kempingben a szomszéd faház lakói freestyle kenusok voltak. Tudom, most hülyén nézel rám, de először én is úgy néztem rájuk. Ha jól értettem, ez egyfajta kenu-balett. A pacák beül a kenuba tüllruhában valami öltönyben és figurákat mutat be – magával is, a kenuval is – a pontozóbírák meg pontoznak. Hihetetlen. Még csak nem is hallottam erről a sportról, erre belefutok olyanokba, akik űzik.

Vasárnap reggel mondtam Péternek, hogy kikkel találkoztunk.
– Hogy mondtad, Józsi? Mit csinálnak?
– Freestyle kenu.
– Az mi?
– Gondolom, ülnek a kenuban és teljesen szabadon eveznek.
– Óh, nálunk a Lazafröccs csapat ezt már a marathon startjakor is tudja!

Vissza a szombatra. Sikerült a kikötés után szerencsés pillanatban elkapnom Justin-t, hogy megnézze az új kajakom ülését, meg belepróbáljuk az általa ajánlott ülést. Úgy néz ki, stimmelnek, szóval valamikor ősszel elvégezzük a mútétet. Tibortól is kaptam tippeket a háttámaszra. Jó, ha az embernek ilyen lelkes barátai vannak.

Aztán szombat esti buli. Most János főzött. (Igen, ez egy ritkaságszáma menő hétvége volt, László csak nézte a bográcsot.) Babgulyás volt megcélozva, ez sem sikerült rosszul. Kevesebbet kellett dolgoznunk (mondom én, aki megint a semmit nem csinálók táborát gazdagítottam), mert János a munka nagy részét már otthon elvégezte. Itt is tízperces néma csenddel adóztunk az ételnek. Utána szabadfoglalkozás. Attila elhozta az uniciklijét, melyre óriási lelkesedéssel vetette rá magát a kajakos csapat, kocsiról kocsira pattogva a kempingben. Mindig volt kin röhögni.
A magam részéről nem maradtam sokáig. Előző este rosszul aludtam, elálmosodtam, fél tízkor elsétáltam a faházunkhoz. Ennyire futotta.

A vasárnapról túl sokat nem tudok írni, a partról még integettünk a többieknek, utána viszont indultunk haza. Vendégünk van. Az a hülye holland, a Van Dógom.

Búcsúzóul álljon itt egy kép. Az a kép, amikor 48 egység partra száll, miközben a Nap, átérezve a pillanat nagyszerűségét, laposan sütve csodálatos fényeket varázsolt a tájra.

GOPR1178m

Balaton Végtelen 06/06

Keszthely – Balatonmáriafürdő
2016.08.06; kedd

A becélzott nyolc órakor felkeltem, aztán hosszas imádkozások után levánszorgott egy met.hu. Más nem, viszont elsőre ennyi is elég volt. Azt írták, hogy délig szar idő lesz, mely utána gyorsan eltűnik, visszaengedi a nyarat. Összefutottam Péterrel, az ő meteorológus ismerőse is ugyanezt mondta, így gátlástalanul visszafeküdtünk aludni.
Tulajdonképpen elképesztően laza és jó hangulatú délelőttöt kaptunk. A szél persze fújt és valami eső csapkodott is folyamatosan, de antik bútorokból formás base camp-et építettünk az előszobában. Irgalmatlanul ráértünk. Gabi tojásrántottát sütött, nekem bőven belefért a reggeli mellé a kávé/szivar kombó. És még mindig üres óráink voltak az indulásig.

De azért délben már készen álltunk. Ekkor futott be Imre.
– Nem vagytok normálisak – közölte, amikor meglátta, hogy pakolunk.
– Miért?
– Pont a legnagyobb viharban indultok neki.
– Nekünk azt mondta a meteorológia, hogy innentől lesz szép idő.
– Hülyeség. Odakint tombol a szél.
– Majd kikerüljük. Úgyis el akarunk menni a Zala folyóhoz.
– Ti tényleg nem vagytok normálisak. Abban a sarokban van a legkutyább idő. Ott nem szélcsatorna van, hanem centrifuga. Biztosan ezt akarjátok?
– Hát, izé, nem. De a balatonkerülés így néz ki. Muszáj.
– Nem vagytok normálisak.

Volt bennünk egy kis idegesség. De elindultunk.

Durva volt. Kegyetlenül, állatiasan durva. Viharos szelet, túlméretezett hullámokat kaptunk, tökéletesen hátulról. Ez első rénézésre olyan hurrá dolog, hiszen evezni sem kell, csak egyensúlyozni, de valójában ez már nem öröm. Az erős hullám megemel és egyben meg is csavar olyan kilencven fokkal. Persze, nyomhatod a kormánypedált, de a kormányod nagy része ilyenkor a levegőben lóg, alig ér valamit. (A kisebb hullámoknál igen, de a nagy fordításokat a nagy hullámok produkálják.) Ki vagy szolgáltatva az ítéletidőnek. Csípőből ficánkolva, derékból döntve, evezővel támaszolva és ráhúzva tudsz kinlódni. A trükk az, hogy ha az első hullám befordít, és nem vagy felkészülve a következő erősre, akkor az simán beborít. Azaz ha nem tudod kivédeni az első hullám fordítását, akkor pánikszerű gyorsasággal kell irányba tenned a kajakot, hogy megküzdhess a következővel. És ezt csináltuk, több, mint egy órán keresztül. Az, hogy végig ordítva káromkodtam, semmit nem jelentett. Az, hogy végig halálfélelemben eveztem és kétszer úgy befordított a hullám, hogy azt mondtam, vége, de valahogy csak kikeveredtem belőle, szintúgy csak epizód volt. Amikor megláttam végre a Zala torkolatát, minden erőmet bedobva csak tepertem befelé. Nem érdekelt. Csak ennek legyen már vége.
Odabent a többiek kérdezgettek, de senkinek nem tudtam válaszolni. Csak néztem magam elé. Egyszerűen az univerzumomban nem volt más személy. Én voltam benne és a túlélés.
Aztán persze összeszedtem magamat. Még mosolyogtam is. A Zala teljesen nyugodt, szélmentes volt. Csorogtunk. Beszélgettünk. Közben folyamatosan analizáltam. Miért éreztem én élet-halál harcnak az egészet, a többiek viszont miért élvezték ugyanezt fülig érő szájjal? Gyors és magától értetődő a válasz, ha összehasonlítjuk a kajakokat. Az enyémen a kormány felső forgáspontú, azaz könyebb szállítani, de kisebb része merül a víz alá. A többieké alsó forgáspontú, azaz vacakabb szállítani, de mélyebbre tud merülni. Aztán a másik két kajakon volt a kormány mellett szkeg, az enyémen nem. Szóval ezek mind tények, de szvsz nem itt rontottam el. Ez volt az első út, amikor nem neoprén cipőben eveztem, hanem szandálban. Az elején kipróbáltam, működött a kormány. Látszólag. Ugyanis szandálban csak kicsit tudtam fordítani rajta. Ez sík vizen elég is volt, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell a kormányt finomhangolnom. Pedig kellett volna. Ugyanis viharos időben ezek a kis kormánymozdítások már kevesek voltak. Azaz úgy csináltam végig ezt a nem kicsit durva terepet, hogy a kormányom használhatatlan volt, szkegem pedig nem is létezett. Nem csoda, hogy pánikoltam. (De persze jó lecke is volt, hiszen azt jelentette, hogy szkeg nélkül és forgathatatlan kormánnyal is képes vagyok átmenni egy ilyen durva terepen. Igaz, közben kifolyik az agyam a fülemen.)

No mindegy, ott jártunk, hogy béke és boldogság, csorogtunk a Zalán, etettük a hattyúkat és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat. Elmentünk a zsilipig, aztán visszafordultunk. Megint a hattyúk… és visszaértünk a folyó torkolatához. Ahol elhűltem. Konkrétan lefagytam. Sokkal nagyobbak voltak a hullámok azoknál, amelyekkel megérkeztünk. Nagyobbak voltak azoknál, melyekkel tegnap azon az utolsó 2,5 kilométeren küzdöttünk. Gyors fejszámolás: tegnap 2,5 km teljes erővel elkövetett harc ment le egy óra alatt, most viszont még hátra van 26 kilométer. Ezen a terepen.
Kész. Erre én képtelen vagyok. Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük meg tudják-e evezni. Bólintottak. A hősök. Végül abban maradtunk, hogy visszacsorgok a Zala hídig és előkészítem szállításra a felszerelésemet. Péter pedig értem jön kocsival, miután beérkeztek.

Bocs fiúk, de nekem ez nem megy. Elfáradtam agyban.

Ők nekivágtak, én pedig visszaeveztem a hídig. Kiszálltam. Felmértem a terepet, teljesen rendben volt. Rágyújtottam egy szivarra. Időmilliomos voltam. 50 perc múlva elpöcköltem a csikket és kezdtem volna átöltözni, amikor hívott Péter.
– Józsi, itt vagyunk Berényben.
– Egészségetekre.
– De a vízről hívlak,
– Tegnap még hugyozni is tudtál ilyen időben. Miért kellene meglepődnöm?
– Na figyelj. A Zala torkolata után a terep csak 500 méterig szar. Utána folyamatosan enyhül. Berénynél már annyira sima, hogy ha nem is tükör, de olyan, amilyenben tegnap elemet cseréltél a gopro-ban.
– Hmm. Elgondolkodtató. Mennyi ide Berény?
– Négy kilométer.
– Azt mondod, vágjak bele?
– Azt. Mi meg visszamegyünk érted.
– Felejtsd el. Találkozzunk a Zsé kikötőben. Szélvédett. Addig ti ebédeltek. Így nem veszítünk időt.
– Visszamegyünk érted.
– Ne gyertek vissza.
– De.
– Ne.
– Ez parancs.
– Jézus. Csináljatok, amit akartok.
– Nem értettem a választ.
– Hjaj. Parancs, értettem.

Becuccoltam a kajakba, kicsorogtam a torkolatig. Nem változott semmi. Viharos szél, elképesztő mennyiségű haragos, tarajos hullám. Asztakurva. De menni kellett.
Beleálltam szemből. Úgyis beljebb kell kerülnöm, mert az alacsony déli parton nem lehet evezni. Aztán úgy enyhe ívben haladtam. Igyekeztem a hullámokat részlegesen szemből venni, igyekeztem el is távolodni a parttól, de egyben követni is a partot. Furcsa kompromisszum volt, de működött. Csak éppen 500 méter után nem történt semmi változás. 1000 méter után sem. Sőt, három kilométer után sem. Küzdöttem, mint malac a jégen, a hullámok óriásiak voltak, a szél erős és ez egész pont olyan volt, amilyen viszonyok miatt eleve nem is akartam belemenni ebbe a terepbe. A többiek pedig sehol sem látszódtak.
Fogcsikorgatva eveztem. Persze ezerrel koncentrálva mindenre, hiszen. Fejben pedig elképzeltem, hogyan fogom kínzócölöphöz kötözni Pétert.
Aztán Berény környékén feltűntek.
– Fasza a terep – jegyeztem meg.
– Józsi, haragszol?
– Á, nem. Ugyan miért?
– Úgysem fogod elhinni. Mi még hullámot sem kaptunk.
– Igazad van. Nem hiszem el,
– El tudod képzelni, hogy direkt átbaszlak?
– Eh. Igaz. Nem.
– Na ugye. Amikor mi jöttünk itt, teljesen sima volt a víz. Meg sem fordult a fejemben, hogy fél órával később viharos lesz.
– Remek.

Aztán tepertünk. Amilyen szar volt az időjárás, túl sok beszélgetésre úgysem volt időnk. Tény, hogy Balatonberény környékén egy kicsit csillapodott a szél. De utána ismét visszadurvult. Amikor elértük Zsé kikötőjét – ez Balatonmáriafürdő és Balatonkeresztúr határán van – a szél szószerint befújt minket a kikötőbe. A legkomolyabb problémánk a lefékezés volt a stégnél.

Ekkor már délután háromra járt az idő. Dacosan és elkeseredetten néztük az időjárást a mobiltelefonon. Ugye egész nap mindenki mindenhol azt nyomta, hogy délben elül a vihar, havajdídzsi. De tényleg mindenki: windguru, windyty, met.hu… aztán a francokat. Ide, a fonyódi medencébe valahogy beszorult egy szélvihar, egy olyan, amelynek elfelejtettek szólni, hogy lassan abba kellene hagynia, a többiek már rég hazamentek.

Titokban abban bíztam, hogy az egyórás ebédszünet alatt csillapul az időjárás, de lófaszt. (Elnézést, de az adott szituációban leegyszerűsödtem.) Kisétáltam a stég végébe, megnéztem a hullámokat, majd belegondoltam abba, hogy innen még 16 kilométer Fonyód, az időpont meg 16.00, azaz 3,5 óránk van, dühöngő szembeszélben, na ezt az én tempómban tutira nem csináljuk meg. Ők, a sajátjukban talán. Meg, őszintén szólva, semmi kedvem sem volt egy újabb hősies erőfeszítéshez. Én már az első 7 kilométeren kipukkadtam agyilag. Nincs tartalék fejben.

Odaadtam Péternek a slusszkulcsot, jó szerencsét kívántam mindkettőjüknek és lerogytam egy padra. Oké, szivar. Aztán átöltözés, pakolás, kajak átcuccolása az autó parkolóba, majd a cuccok áthordása, persze, volt dolgom, de ez már mind automatikus volt. Az eszem közbem azon járt, mi lehet velük. Ránéztem a met.hu-ra, azt írták, hogy a fonyódi medencében 50 km/h-ra erősödött a szél. Ekkor röhögtem fel harsányan, mert eszembe jutott, hogy az első napokban milyen lelkesen vetettük bele magunkat a nagy hajók farvizébe: végre egy kis hullám!

A teljes – általam megtett – útvonal: 16,42 kilométer.

De a hosszú üldögélésnek is meglett az értelme. Nejjel együtt kajakflotta bővítést tervezünk, és most bejött a képbe egy váratlan kajak. Egy negyedik. Tök jó lenne, de… Aztán amíg üldögéltem, kivariáltam, hogy honnan lesz rá pénz és hol tároljuk. Jöhet.

Mondjuk, nem biztos, hogy normális vagyok. Két ilyen kajakos kirándulás után, ahelyett, hogy a fékre lépnék, még fokozom a tempót.

Péter kilenc körül érkezett meg. Éppenhogy beértek még szürkületben.
Gyorsan összepakoltunk, visszavittem a kocsijához, aztán tűz haza.

Itthon valami enyhe lefolyású buli lehetett a hétvégén, szemmel láthatóan mindenki hozott valami italt, de alig fogyott valami. Sebaj emberek, hazaérkezett a kapacitás.

Link:
A túra teljes útvonala (letölthető)

Balaton Végtelen 05/06

Badacsonytomaj – Keszthely
2016.09.05; hétfő

Arany alvás. Évek óta nem aludtam ilyen jól, évek óta nem tett ennyire jót velem az alvás. Szuper volt az ágy, szuper az ágynemű és gátlástalanul aludtunk kilencig. Ez olyan 10,5 óra alvás. Ébredés után rögtön elrohantam a klotyira és megszabadultam mindentől, ami két napja kínzott. A lábam is rengeteget javult. Szédülés, hányinger, mind elmúltak. Harapós lettem. Vihar? Gyere.

GOPR1133

Jött. Persze először csak az egyik lábát tette be az ajtón. Mi reggeliztünk, kávézgattunk, szépen, óvatosan, az idő pedig folyamatosan borult, végül le is szakadt az ég. De a reggeli meteorológia ugyanazt mondta, mint az esti. Azaz a terv nem változott. 11-kor, ha a fene fenét eszik is, elindulunk. 24 kilométer, durván négy óra. Ha szerencsénk van, még kevesebb is lehet. A lényeg, hogy a délutánra ígért második vihar már védett helyen érjen minket.

Időben startoltunk. Meg esőben. De a lengyel napok után fel se vettük. Félóra múlva el is állt.

GOPR1137

Ezt a fényképet azért lőttem, mert el se tudtam képzelni, hogy ezen a napon még ilyen időnk is lesz.
Sőt. Ugyanitt képes voltam a gopro kamerában elemet cserélni. A vízen. Ugyan izgett-mozgott, de sikerült.

Na, később erre esélyem sem lett volna. Ahogy haladtunk előre a Keszthelyi öbölben, úgy lett egyre erősebb a szél, hullámosabb a víz. Végül 2,5 kilométerrel a cél előtt lecsapott az igazi, vadállatias balatoni vihar. (Egyből fel is lőtték a kettes viharjelzést.) A szókincsem jelentősen beszűkült, gyakorlatilag végig azt mantráztam, hogy miafasz és asztakurva. Durva nagy hullámok, 60+ km/h szél, minden mozgott, leginkább kiszámíthatatlanul.
A 2,5 kilométert kábé egy óra alatt tettük meg. Egy óra harc, teljes erőbedobással. Miközben orrunk előtt volt a cél.

Közben láttuk, hogy a vihar egy vitorlást is elkapott. Szenvedett ő is. Döntötte a gépet, de a vihar sem ma jött le a falvédőről. Túlzottan persze nem sajnáltuk, elég volt nekünk a magunk baja. Én konkrétan kataton állapotban eveztem, csak arra koncentráltam, hogy a következő hullámot túléljem és legalább pár centit haladjak evezőcsapásonként. Gabriella élvezte a helyzetet és magabiztosan haladt. Péter? Ő meg csak röhögött az egészen. Ebben a viharban megállt pisilni. Amihez még sík vizen is kell egy kis akrobatika. Lerendezte. Aztán látta, hogy én eléggé feszült vagyok, emiatt úgy döntött, hogy időnként bevár. Azaz meg-megállt és hagyta, hadd játszon addig a vihar a kajakjával. Ennyi szórakozás neki is járt.

Nem hittem volna, de egyszer csak elfogyott a táv. Becsúsztunk a Yacht Club csatornájába, eltűnt a szél, eltűntek a hullámok.

GOPR1139

Konkrétan ilyen időnk lett. Ugye, hihetetlen?

A napi táv: 23,2 kilométer.

Kisiklottunk a stéghez, kiszálltunk. Rögtön utánunk beérkezett a vitorlás is.
– Nem vagytok normálisak – közölte Imre, a szkipper.
– Naná – válaszoltunk – Erről szól a történet.
– Az öbölben van egy sáv, ahol ilyenkor nem szabad tartózkodni. Mehettetek volna a part mellett.
– Az megalkuvás.
– Így meg majdnem belefulladtatok.
– Ugyan már. Senkinek nem lett semmi baja.
– Igen? – húzta fel Imre a szemöldökét – Hát ezt a faszit már többször is majdnem kimentettem!

És Péterre mutatott. Mindenkiből kitört a röhögés. A csapatban kimagaslóan Péter a legerősebb, és bőven van tapasztalata is. De aztán belementünk a játékba. Péter eljátszotta, hogy ő egy lúzer, mi meg harapdáltuk a szánk szélét, Imre pedig előadta, hogy szerinte Péter hányszor veszítette el a kontrollt a kajakja felett, hányszor fogyott el erőben is, fejben is. Péter pedig irult-pirult.

Mielőtt gyorsan véleményt alkotnál, Imre kifejezetten jó arc volt. Tudta, hogy a klubban minket várnak, tudta, hogy kemény idő lesz és csak azért hajózott ki, hogy minket bekísérjen. Az, hogy félreértette a szituációt, az persze vicces és mi ki is hoztuk a helyzetből a maximumot, mert aljas dögök vagyunk. De ettől még óriási respekt Imrének.

Meglepő módon fél négykor már a parton voltunk. A kocsmában 15-16 között számítottak ránk, azaz atompontosak voltunk. Elpakolásztunk, átöltöztünk és négykor már vártuk a kaját. Gazdag húsleves, utána sertéspaprikás nokedlivel, uborkasalátával. Bőven meglocsolva sörrel. Mindezt úgy, hogy félórával korábban még azt éreztem, az életemért küzdök. Tudom, közhely, de hidd el, itt pontosan át tudtam érezni, mennyire változatos és sokszínű ez az izé, ez az élet.

Kikötés után kiraktuk a ruháinkat száradni, persze jött az újabb vihar, eh, a szokásos kinlódás.

Ebéd után… nem történt semmi. Ültünk az asztalnál, ki kávét, ki sört tolt, élveztük, hogy miénk a nap. Ma már nincs evezés. Befejeztük. Piszkosul ráértünk. És egy kocsmában ültünk, ahol ha azt mondjuk, hogy kérünk még egy narancsos kacsát, akkor Ági azt is megoldja.

Aztán észrevettük a dobogót az udvaron.

CAM02366

Láttál már ilyet? Az első helyezett szerényen pózol, egy üveg sörrel a kezében, a második viszont sörrel és szivarral vigyorog pofátlanul. Péter pedig csak a harmadik lett, de ez érthető, hiszen őt majdnem menteni kellett.

Innentől tulajdonképpen nem történt semmi említésre méltó egész délután. És ez jó. Ültünk, dumáltunk, zrikáltuk egymást. Jöttek mindenféle népek – ez a Yacht Club leginkább hozzánk hasonló őrültekből áll – beszélgettünk velük. Megnéztük a kajakraktárt, csorgott a nyálunk. (Ennek később lettek is következményei. Ugye, vettem egy kajakot.) Szóval elvoltunk, jól éreztük magunkat, még az idő múlását sem érzékeltük. Illetve annyiból igen, hogy ezerrel próbáltuk összerakni a következő napot. A reggeli előrejelzés szerint erősebb lesz a szél (ennél?), jó lett volna este friss előrejelzést olvasni. Nyilván néztük a meteorológiát. Péter hívta az ismerősét, mi Gabival küzdöttünk a mobilnettel. Vesztettünk. Hihetetlen, de a Balaton alján, Keszthely és Fonyód között egyszerűen nincs mobilnet. Nulla. Azaz nem lassú, hanem nincs. Felfoghatatlan. Windguru, Windity, Met.hu… ezek mind jó dolgok, de net nélkül kenhettük a hajunkra. És ez nem Mucsaröcsöge, ez Magyarország egyik kiemelt idegenforgalmi régiója, benne két várossal. Telenor. Hipernet. 4G+. Ja. Most majdnem csúnyát írtam.

Na mindegy, első körben annyi körvonalazódott, hogy a nagyon korai indulásnak nincs értelme. Kelünk nyolckor és majd meglátjuk.

Balaton Végtelen 04/06

Zamárdi – Badacsonytomaj
2016.09.04; vasárnap

Valami elképesztően vacak éjszakám volt. Először kirázott a hideg. Majd rámtört egy brutális hányinger. Többször is felálltam, hogy mese nincs, mennem kell. Aztán valahogy mégis leküzdöttem. Utána jött egy hőhullám. A mobilhome jéghideg falára tapadtam, hogy hűtsem magamat. És folyamatosan zakatolt az agyamban egy rémálom. Hiába ébredtem meg, ahogy visszaaludtam, ment tovább. Lengyelül volt.

Nem voltam üde és friss reggel hétkor. Dacára, hogy forradalom zajlott a pocakomban, a sokadik próbálkozásra sem jutottam dűlőre. Pedig bedobtam az ultimate kávé/cigi párost is.

Így is indultunk el. Gondoltam, majd kievezem ezeket magamból. Aha. Pluszban bejött melléjük a szédülés. Ami kajakon annyira nem szerencsés.

Mára nem terveztünk sokat. 35 kilométer. Ez már elég a viharra felkészüléshez. De…

Az első 15 kilométer Balatonakali volt. Nem egy nagy táv, olyan felkeltünk, aztán evezünk pár órát. Nem is akartunk itt ebédelni. De a lányoknak palacsinta hiányuk volt. Bebukták: a palacsintás már bezárt. Én viszont ráborultam egy korsó búzasörre. Szénhidrátot nekem, sok szénhidrátot. Aztán megnéztem a weben a kék gyógyszert, melyet a csajok tömtek belém.

  • Nos, először is a leírások alapján nincs neki semmi _olyan_ hatása. Elég rendesen feltúrtam a netet, de sehol sincs még csak célzás sem arra, hogy ez a cucc felpattintja a fickót.
  • Másodszor viszont pont ez volt az, amely nekem kellett. Gyulladáscsökkentő, sebgyógyító.
  • Csak éppen két gyógyszeremmel is akadt.
  • És a mellékhatásai között ott volt a hányinger és a szédülés is.

Fasza.
De azért örültem. Végülis nem vagyok beteg, ez az egész csak mellékhatás. Ha leállok a szerről, akkor minden rendbe jön. Eltekintve a lábamtól.

Nem eveztünk nagyot. A csajok nagyon rákattantak a palacsintára, a következő ilyesmi hely Zánkán volt.

Itt már a kikötés sem volt egyszerű. Az északi parton a Balcsi általában magas, ha alacsony vízben szeretnénk kiszállni, akkor az általában a gyerekmedence. Zánkán két kajakot engedtek itt kikötni, többet nem. Azaz Péterrel el lettünk zavarva a vízibicikli stégre. Oké, kitekergettük magunkat, de nagyon nem ehhez szoktunk. Ember, eddig az összes balatonkerülésen embert is alig láttunk, szabályok pedig nem léteztek. Pedig csak pár nappal később csináltuk.
Ellenben működött a strandétterem. Palacsinta ugyan nem volt, de házi gyártású pizza igen.
Sajnos.
Valahogy megéreztem, hogy csak a felét szabad megennem. A többiek betolták az egészet. Aztán Tomajig mindenki böfögött és igyekezett nagyokat nyelni.

Na most, nem kifejezetten Zánkát akarom bántani. Egyszerűen csak az utószezon első hetében a strandkocsmák már kármentő üzemódban működnek, azaz kiszórnak minden gyanússá vált dolgot. Rajtad áll, hogy eszel-e belőlük. (Az éttermek nem játszanak. Azoknál nem csak a szezon létezik.)

De előrerohantam. Hol volt még ekkor Tomaj?
Eredetileg itt végig a part mellett terveztünk menni – hiszem ma csak olyan 35 kilométeres laza napunk van, belefér a kószálás – de aztán jó érzékkel elkezdtünk öblöt vágni. És igen, Révfülöp környékén bejelentkezett az időjárás. Hahó, van nálam még egy adag szél. Érdekel valakit?
Megkaptuk. Szembe.
A sebességünk leesett 6-7-ről 4-5-re. Miközben ugyanúgy, ha nem erősebben húztunk. És még hátra volt 18 kilométer. Vicces, mi? Gondolom, a matekfaktosok már kiszámolták, durván négy órán keresztül szenvedtünk ebben az időjárásban. Négy óra kemény birkózás. Pihenés nélkül. Miközben nekem már reggel sem volt semmi kedvem ehhez a naphoz.
Nem is akarok róla sokat írni.
Megérkeztünk.

A napi távolság: 33,7 km.

Orsolya ekkor már túl volt az első infarktuson. A recepciós bácsi ugyanis egy vidám öregúr volt. Egyből meglátta a szituációban rejlő szivatási lehetőséget. Közölte Orsolyával, hogy az autója ugyan ott parkol a kemping bejárata mellett, de mivel ez az autó már napok óta ott állt és senki nem tudott róla semmit, így bejelentették a rendőrségen, a rendőrök pedig lefoglalták. Orsolya rommá omlott. Aztán a recis faszi nekiállt röhögni. Jó vicc volt.

Mindettől függetlenül ez volt a legjobb kempingünk. A legjobb szállás, a legjobb kiszolgálás. Ha az időjárás is odatette volna magát… de hát nem tette.

Miközben még utoljára leültünk dumálni, kiderült, hogy Etelka túlnőtt önmagán. Valami olyasmit csinált, melyet képtelenség űberelni. Egyedül, tehát mindenféle stabilizálás nélkül, kimászott a kajakja hátsó fedélzetére, majd belekakilt a szapolyba, kimosta és visszamászott a kajakba. Leesett állal néztünk rá. Istennő.

Szóval meglett ez a nap is. Ez volt a leghosszabb evezős napunk. Miközben ez volt eddig a legrövidebb táv. Hiába, a viharos szembeszél tud érdekes trükköket. És ez várhatóan csak rosszabb lesz.

Mindegy. Túl voltunk rajta. Orsolyát elbúcsúztattuk, aztán mindenki tisztába rakta magát. Vacsoráztunk. Söröztünk. Pálinkázunk. Szivaroztam. Ezerrel néztük a meteorológiát. Péter felhívta a meteorológus ismerősét. Mindenki azt mondta, hogy a vihar megjön éjjel, nappal 11 és 16 között lesz egy csendes lyuk, de egyébként Armageddon. Még felhívtuk Keszthelyt, hogy sertéspaprikást kérünk nokedlival és jöttünkre fél négy körül számítsanak, kelet felől. Aztán ökörködés, jó sokáig. Hiszen ráértünk, a 11-es induláshoz elég a 9-es ébresztő.

Balaton Végtelen 03/06

Alsóőrs – Zamárdi
2016.09.03; szombat

– Nem horkoltam? – kérdeztem reggel Pétertől.
– Nem. Miért?
– Mert kétszer is arra ébredtem, hogy hanyattfekve alszom.
– Nem szoktál?
– Nem. Utálom.
– Akkor most miért nem tudtál hasonfekve maradni?
– A fene tudja.

Jó anyag ez a gyógyszer.

Reggeli. Pakolás. Aztán az extra műsorszám: lehúzni a kajakokat a partra. Orsolya vette kamerával. Direkt megkértem, hogy koncentráljon arra a pillanatra, amikor Péter házilag barkácsolt kiskocsija összecsuklik, az enyém meg fütyörészve halad tovább. De lemaradt róla. Vagy Péter többet fizetett.

GOPR1104

A képen már a megérkezés látható. Az én kiskocsim még áll, mint a cövek, Péteré útközben elhalálozott.

Vízreszálltunk. Péter udvariasan beemelte a lányokat, nehogy vizes legyen a bábójuk, bezzeg engem, akinek tényleg száraznak kellett volna maradnia, nem kapott ölbe. Utána gyönyörű napsütésben, sugárzó optimizmussal nekivágtunk az újabb evezős napnak.

Én annyit variáltam, hogy spricó nélkül eveztem ugyan, de a törölközőmet beterítettem a combjaimra. Így védtem magam a leégéstől és védtem a sebet a víztől. Nagyjából. Mert azért a törcsi csak szedett össze vizet, de ha forgattam, akkor kibírt egy napot. A módszer működött, de sokkal kevesebbet tudtam izegni a kajakban.

Eltelt félóra és megálltunk. Gabriella Anyánk ugyanis bevezetett egy szigorú szabályt: félóránkánt összekapaszkodunk és mindenki iszik valamennyi vizet. A sör nem számít. Ugyanis meleg van, sportolunk, nagy a veszély, hogy kiszáradunk.

GOPR1106

Aztán mentük tovább. Néztem, hogy a lányok milyen szépen, harmonikusan eveznek. Jóval előttünk. Ezen úgy el is töprengtünk Péterrel.
– Érted te ezt? Eddig mondhattuk, hogy üvegszálas kajakkal meg wing lapáttal mennek, de most mindketten PE kajakban ülnek, Gabi gyerekevezővel, Orsolya meg egy nehéz tartaléklapáttal, aztán mégis csak a hátukat látjuk.
– Hát, ja. Akkor más magyarázat nincs, ezek a csajok nagyon erősek.
– Lehetséges… lehetséges. De akkor magyarázd el nekem légyszives, hogy miért mi cipeljük a parton az ő kajakjaikat is?

Nincsen kajakozós nap pisilési akrobatika nélkül. Például ezek a kajakok azért csak imbolyognak egy kicsit, egyik lábbal az egyikre, másikkal a másikra guggolva nem olyan stabil az érzet. Javasoltam Péternek, hogy kezdjünk el közben vadul evezni, hiszen a sebesség stabilizál, és még vizisízhet is közben a leányzó. Aztán felvetődött, hogy ha a hölgy hanyattfeküdne a fedélzeten és onnan pisilne fel a levegőbe, akkor stabilabb lenne a pozíciója. Persze mi csak dumáltunk, nem láttuk, valójában mi is történik mögöttünk. Mindenesetre amikor vizet éreztem a hátamon, felsikoltottam, de megnyugtattak, hogy ez már csak a kajaklemosás volt.

Ebéd Kenesén, a Honvéd üdülőben. Ezt a legutóbbi túrán járattuk be. Akkor rendezvény volt, mi hamar otthon éreztük magunkat, aztán később derült ki, hogy a rendezvény a szellemi fogyatékosoknak lett megszervezve, de még mindig otthon éreztük magunkat. Nos, most ilyesmi nem volt, tömeg viszont igen. A kiszolgálás továbbra is a balatoni szisztéma legalja és még a menekülési útvonalakat is elvágták (palacsintás/hamburgeres bódék zárva), nem is bírtuk kiállni a sort, ettünk hideget.

Innen egy bátor öböllevágással mentünk tovább. Szép volt az a rész, melyet kihagytunk, de mára elég nagy táv volt enélkül is előirányozva, a vihar meg nagy úr.

Szabadi-Sóstó környékén, konkrétan a siófoki Aranypart kempingnél értünk partot. Közben kiderült, hogy Etelka újabb szintet ugrott: nem kellett neki négy kajakból álló sziget, egyszerűen csak összekapaszkodott Péterrel, majd kimászott a saját kajakja végébe és az egészet elrendezte egy szapolyba. Elképesztően ügyes csajszi.
Péter nem is győzött lelkesedni.
– Te, Józsi, mi itt most valamire nagyon ráéreztünk. Meg tudjuk váltani a világot!
– Mire gondolsz?
– Megoldottuk a világ egyik nagy problémáját! Gazdagok leszünk!
– Úgy érted, hogy nyitunk egy vállalkozást, miszerint csajokat pisiltetünk akrobatikusan a Balaton közepén?
– Hm, így már nem is hangzik olyan jól. Bár ha a parton meg indítanánk egy távcsőkölcsönző vállalkozást…

Aztán várt ránk egy lélekölő 15 kilométeres evezés. Ha van monoton, unalmas part a Balatonnál, akkor a Szabadi – Siófok – Zamárdi táv ilyen. Az egyedüli vizuális élmény az északi part, mert az viszont innen a legszebb. Én menetközben azért erősen figyeltem a lányok evezési technikáját és itt éreztem úgy, hogy ki kell próbálnom. Jól sikerült. Túl jól. Egyszer csak otthagytam a csapatot, beleszédültem a sebesség mámorába és csak mentem, mentem, lobogott utánam a hajam. Az a pár szál. Nyilván a tempót nem bírtam végig, de így is elképesztő időt mentem.

Egy jó tanács. Ha hullámra vadászol, a katamaránokat kerüld el messziről. Bementem az egyik farvizére, de hullám egy gramm sem volt. Ellenben örvény, az annál inkább. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mi csavargatja ennyire a kajakot.

A napi távolság: 43,55 km.

Mondanom sem kell, a Zamárdi kempinget is átépítették. A GPS egészen a kiszálló sólyáig vitt, csak éppen a sólya már nem létezett. Valahogy kievickéltem egy vaslépcsőn.

Nevezhetnénk akár véletlennek is, de furcsa volt, hogy azok, akik odajöttek hozzánk dumálni, nagyjából mind Pouch tulajok voltak. Pedig az egy 40 éves, meglehetősen elavult cucc.

Itt is, kiszálláskor letámadott egy bácsika, hogy az ő Pouch-ja, az bezzeg. És igen, ez tengeri? Nahát. Mitől az? Mert az unokának már ilyen kell. Próbáltam válaszolni, de hamar elegem lett: utálom, amikor a kérdező valójában nem kérdez, hanem a megalapozatlan prekoncepcióit borítja rám. Szerencsére tíz perc múlva megjöttek a többiek és a bácsinak elállt a szava: tengeri kajakból ilyen sokféle van?

Recepció. Szállás. Ez már nem volt olyan messzire, de azért még kellett a kocsi. A kempingétterem viszont pont a házzal szemben. Még kocsikázás előtt be is léptem egy fröccsre.
– Egy hosszúlépést kérek.
– Tessék 450 forint.
– Ejha. Kajátok van?
– Itt az étlap.

Ebből megtudtam, hogy a _kimért_ fehér boruk 3500 forint/liter. Na, ez a tipikus MQA (MegaQrvaAnyád).

Felcuccoltunk… és utána úgy éreztem, hogy ha nem iszok valami nagyon sok folyadékot, akkor összeomlok, a külső légnyomás fasírttá gyömöszöl. Emlékeztem, hogy volt itt egy kocsma, ahol azt a piszkálódós videó első jelenetét forgattuk anno, gondoltam beugrok. (Nem azért, de visszanéztem a videót és szénné röhögtem magamat.) Nos, a kocsma működött.
– Csókolom – köszöntem az idős hölgynek – Mennyiért adják a bor decijét?
– Hát, 250 forintét szoktuk, de ma angebot van.
– Aha. Akkor kérnék két viceházmestert.
– Nézd, ne szórakozzál velem. Mit kérsz?
– Oké. Két félliteres pohár, 2-2 deci bor, 3-3 deci szóda. Van szóda?
– Dehogyis van. Ásványvíz?
– Jó lesz. Akkor abból egy fél liter erősen szénsavast kérnék.
– Oké, itt van a bor. Szerinted mennyi a két deci?
– A cimke aljáig.
Blugy.
– Minden rendben?
– Igen, köszönöm. Mennyit fizetek?
– Mennyit szeretnél?
– Izé… – bősz kalkulálás – Ezer forint?
– Hülye vagy? Adj egy ötszázast.
– Tessék.

Visszasétáltam a szálláshoz, majd szóltam a többieknek, hogy a másik kocsmában nem kicsi angebot van. De mire mindenki rendbe szedte magát, az öreg hölgy már bezárt.

A csajokat nem is ez érdekelte inkább, hanem az étterem. Meleg étel. Leginkább a palacsinta. Átmentek.
– Helló! – üdvözölték a fickót – Itt lakunk szemben. Kérhetünk úgy kaját, hogy ha elkészült, áthozzátok?
– Igen.
– Remek. Van palacsintátok?
– Nincs.
– De hát ki van írva?
– Ja. De nem indítjuk be a palacsintasütőt, mert kevesen rendelnek. Nem éri meg.
– Aha. Akkor ki sem hozzátok?
– Mit?

Ezzel nagyjából vége is lett. Maradt a hideg vacsora. Betoltuk. Aztán leült a hangulat. Én a nagy hajrám, meg a fröccsök és pálinkák miatt lettem hallgatag, a többiek nem tudom, miért, tény, hogy ez volt a legnagyobb táv. Valahogy még az ugratások is olyan lagymatagok voltak. Nem messze tőlünk egy társaság bulizott nagy hangon – ötvenes, kövér pacákok, Nej tutira informatikusoknak nevezte volna őket – de eldőltek hamar.

Mi is.

Balaton Végtelen 02/06

Fonyód – Alsóőrs
2016.09.02; péntek

Ez már a negyedik balatonkerülésünk, igazából az indulásról nem is tudok újat írni. Rutinszerűen bepakoltunk mindent a kajakokba, végül magunkat is. Az egyedüli furcsaság az volt, hogy ilyen korán még soha nem indultunk, így a szomszéd üdülő még működött. Elég sokan kijöttek nézni minket. (Háttérben hangszóró mondta be, hogy lehet – és kell is – jönni reggelizni. Olyan jó SzOT üdülősen.)

Szárszóig nem történt semmi. Szép időnk volt Gangoltunk.

– Józsi, ráállítottad a halálsugarat Szárszóra? – kérdezte Péter.
– Rá. Bár erre sokkal szívesebben állítanám – intettem fejemmel az öszödi üdülő felé.

Meglepő módon a szárszói strand teljes kapacitással működött. Nem ehhez szoktunk hozzá. Be is gyűrtem egy lángost egy vicével. A nap továbbra is sütött, jó volt a hangulat. Az élet szép.
Nem úgy a lábam. A biztonság kedvéért zárt spricóval mentem, de ez is kevés volt. Egy kevés víz bejutott, odabent pedig minden frankón bedunsztolódott. Majdnem elsírtam magam. A lengyel kaland óta folyamatosan gyógyult a sebem, már majdnem teljesen bevarrasodott. Erre ahogy víz, vízpára érte, az egész begennyesedett, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem szó szerint kiforrott belőle a cucc. Óvatosan megtörölgettem. Az egy óra ebédszünet alatt a napon megszáradt, rendbejött. Csak éppen megmutatta, hogy nem érheti víz. Hol is vagyunk? Egy ötnapos kajaktúrán. A Balcsin. Ahol szinte az összes ki/beszálló hely strandlépcső, azaz vízből kell beszállni, vízbe kell kilépni. Na meg kánikula van, jócskán számítottam strandolásra is. A természetes hűtésről – az evezőlapát által magamra locsolt vízről – nem is beszélve.
Kezdődött a kinlódás. Oké, ne legyen spricó. Hadd levegőzzön. Így is indultunk el. Csakhogy ekkor besüt a nap, megég a bőröm. Szerencsére ekkor már hátulról jött a nap, jórészt beárnyékoltam a beülőt, csak egy csíkon sütött be a nap, de pont ott volt a seb. Rákötöztem a sapkámat. Szuper. Csakhogy így meg a fejem maradt védtelen. Tűző napsütésben. De ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Így toltam végig a napot.

Még valami a szárszói strandról. Két évvel ezelőtt írtam arról a fura párról, ahol egy féllábú férfi valami szörfdeszkaszerűségen ülve evezgetett, maga után húzva egy másik hasonló valamin sütkérező párját.
Nos, azt hittük, időcsapdába kerültünk. Ahogy közeledtünk a strand felé ugyanők bukkantak fel a nádasból, ugyanott. Mosolyogva üdvözöltük egymást.

Haladjunk. Ez itt az a pillanat, amikor már látszik a tihanyi cső, azaz balra Tihany, jobbra Szántód.

GOPR1099

Szép.
A csőben pont elkaptuk a pillanatot, amikor két komp középen találkozik. Bementünk mögéjük hullámot vadászni. Mert olyan jók ezek a hullámok. Mi szerencsétlen marhák. De erről majd később.

Jöjjön egy – úgy általában – diszkrét téma. Itt viszont nem tudom kihagyni, mert majdhogynem ezzel telt az egész nap. Etelkának ugyanis szinte azonnal vécére kellett mennie, ahogy kajakba ült. Aztán utána is. Nyilván ha bandázunk, akkor az állandó partraszállások jelentősen lassítják a csapatot. (A fiúknál ez nem probléma, eleve nekik nem kell anyiszor pisilniük, másfelől nekik megvan ehhez a megfelelő technikájuk.) Szóval először csak tréfálkoztunk a leányzóval, felvázoltunk néhány meredek, de kifejezetten érdekes figurát, aztán egy idő után előkerültek olyan ötletek is, melyeken legalábbis el lehetett gondolkodni. Aztán a gondolkodást tett követte. A négy kajak szigetbe tömörült, a hátsó fedélzetek pedig úszó stéget alkottak. Etelka kimászott hátra és adott a természetnek. Mi persze próbáltunk közben beszélgetni vele, érezze azért a törődést. De megoldotta. Etelka ügyes lány.

A napi táv: 41,91 km.

Az alsóőrsi Europa Pelso kempinget alig találtuk meg. Pedig ezt a kempinget ismerem a legjobban a parton, órákig tudnék sztorizgatni az itteni dolgainkról. Csakhogy az egészet átépítették. Nem kicsit. A GPS kivezetett egészen a strandjáig, de csak hitetlenkedve néztük. Ez valamikor egy szellős, sok szabad gyepes kemping volt, most pedig még a strand fövenyét is beépítették bungallókkal. De nem csak úgy szellősen. Kifejezetten bungalló lakótelepek épültek ki. Egyedül az vigasztalt, hogy így keletkezett egy csomó vízparti szállás, mi pedig még a kajakból foglaltunk egy kifejezetten vízpartit, szóval valószínűleg nem kell majd sokat cipekednünk.

Aha.

Nézd meg ezt a track-et. Ha satellite nézetre váltasz és belenagyítasz, láthatod, hogy a kempingben a vízparttól a létező legmesszebb lévő mobilházát kaptuk meg, gyakorlatilag a kemping északnyugati csücskében.
Mennyi a súlya egy nomád túrás kajaknak? Hát, olyan hetven kiló. És volt belőlük négy. Kösz, te nyomorult recepciós.

Szerencsére nálam is, Péternél is volt kajakszállító kiskocsi, végül két fordulóval felhúztuk a hajókat. De a lábam nem élvezte. Ahogy kezdett megszáradni, úgy kezdett összehúzódni a varr és ez nagyon tud fájni. Egyszer pedig annyira belehasított a fájdalom a sebbe, hogy megálltam, behunytam a szemem és égnek fordított fejjel káromkodtan. Aztán lenéztem. Egy káposztalepke méretű bögöly dagonyázott a seben és éppen hatalmasakat harapott ki a lábamból. B+ pont te hiányoztál oda. Egy nap sántikálás.

De minden jónak vége szakad egyszer, a kajakok is felértek. Zuhany. Helyett kocsma. Mert kiderült, hogy mire megtisztálkodnánk, bezárna az étterem. Leültünk.
– Mit lehet enni? – kérdeztük az idős pincért.
– Gyakorlatilag semmit – válaszolta udvariasan.
– Hogyhogy?
– Egy órán belül zárunk.
– És úgy egyébként tartanak ételt?
– Szezon vége van. Alig.
– Pizza? Itt valamikor finom házi pizza volt.
– Igen, én szoktam keverni a tésztáját. De napi tíz pizzáért nem fűtjük fel a kemencét.
– Akkor mit ajánl?
– Itt van az étlap. Ami le van húzva, az nincs. Ami nincs lehúzva, jó eséllyel az sincs. Tudok hozni gordon bleu-t hasábbal.
– Hát, köszönjük. Akkor egyelőre még válogatunk.

Végül megittuk a sörünket és visszasétáltunk a szálláshoz. Jó lesz az a hideg vacsora is.

– Józsi, szedsz valami gyógyszert a sebedre? – kérdezte Etelka.
– Férfiember inkább szenved.
– Van nálam gyulladáscsökkentő. Kérsz?
– Az a potencianövelő kék tabletta? – érdeklődött diszkréten Péter.
– Az, na. És?
– Viagrát akarsz nekem adni? – ugrott fel a szemöldököm.
– Csökkenti a gyulladást.
– Tudod mit, jöhet.
– Állj! – csapott az asztalra Péter – Én, mint Józsi szobatársa, megvétózom!
– Ne izélj már. Kérjél te is egyet.
– Arra gondolsz, hogy buzulunk?
– Nem. Arra hogy átmegyünk a csajokhoz.

Este bezárt ajtó mellett aludtak.

Nulla

Tegnap egész nap szereltem az új kajakot (ezen azért nem két mozdulat egy lábtámasz-állítás), ma jött el az idő, hogy végre vízen is kipróbáljam. (Már hallom a felhördülést: úgy vetted meg, hogy vízen ki sem próbáltad?) Nos, úgy. Egyfelől maximálisan megbíztam a gyártóban, tudtam, hogy a kajak vízen jól fog viselkedni. Másrészt a kajaknak van némi hírneve, ismerek embereket, akiknek ilyen van, senki nem panaszkodott még rá. Harmadrészt nem volt fontos: egyedül arra voltam kíváncsi, beleférek-e, lesz-e kényelmes üléspozícióm. Ennyi. Kipróbálnom már azért sem volt ildomos, mert… szóval valójában én még nem ültem ilyen kategóriájú kajakban. Mind stabilitás, mind sebesség szempontjából ez egy teljesen új világ számomra. Azt már érzem, hogy az atomstabil PE kajakokat kezdem kinőni, de a kevésbé stabil, ellenben gyorsabb kajakok kategóriája még csak olyan álmodozás jellegű volt nálam. Eddig. Mert ezt megvettem. Kipróbálni pedig – ember, a Rábán! – nem mertem, mert még soha nem ültem ilyesmiben. Megvenni viszont azért vettem meg, mert biztos voltam benne, hogy hamarosan úrrá leszek rajta.

Így indult a hullámzás. Kezdeti, masszívan magas önbizalommal. Aztán megkaptam a gyártótól – nevezzük most már néven, Mézes Palitól – a stabilitási diagramot.

Ez egy tök jó dolog. Igaz, először eljátszottam vagy két órát, mire helyére kerültek a fogalmak, de azóta sokkal jobban értem, mi az a stabilitás és azon belül hogyan viselkedik a kajakom. Elméletileg ez az egész arra szolgál, hogy összehasonlíthatók legyenek egymással a kajakok, de egyszerűen képtelenség fellelni konkrét kajakok esetén ezeket a görbéket a neten. Sőt, még a sokkal kevesebbet mondó stabilitási index is elérhetetlen.

Szóval stabilitási diagram. A számított görbe egészen jó, a stabilitási index 81. Sok, vagy kevés?

Nos, itt ezt írják:

– 110+ is comfortable for all novices
– 100 is comfortable for most paddlers.
– 98 will be initially tender to some novices, but after a few paddles will be quite comfortable.
– 92 is not comfortable to most novices.
– 88 is a challenging boat for some people to paddle.
– 40 to 50 is the low end, a K1 racing kayak would be somewhere in that range.

Hát, a 81 nem tűnik valami egetverő értéknek. Nagyjából a portya kategória lehet.
Csakhogy még nincs vége. A kajakot nyolcvan kilós evezősre tervezték. A maximális terhelhetősége 117 kiló. Na most ebből én vagyok jelenleg 105. Oké, ez csavargáskor nem akkora gond, maximum 12 kilót pakolhatok be… hát, majd optimalizálok.
Csakhogy a stabilitási diagramon voltak más görbék is. Például mi van akkor, ha az evezős 90 kg? Mi van akkor, ha az evezős 90 kg és még meg is pakolja a kajakot?
Armageddon. A kajak stabilitási indexe 40-50 közé süllyed, azaz K1 hajó lesz belőle.

Ekkor szürkültem el olvasás közben.

Meg lehet tanulni K1 kajakkal is evezni, persze, de ahhoz 5 évesen kell elkezdeni. Én viszont 42 évesen vágtam bele és bár érzem, hogy fejlődik az egyensúlyérzékem, de azért a K1… fényévnyi távolságra van. Még a portya szint megugrása is nyugtalanít.

Mi lesz ebből?

Az lett, hogy vasárnap reggel felcuccoltunk, mentünk Ráckevére. A szabadstrandon jó a beszállási környezet, elleszünk valahogy.
Nem nyert. Kajakverseny volt.
Szigetcsép. A beszállási lehetőségek nem olyan jók, de félreeső, védett öböl, lehet borulgatni.
A kocsma már nem volt nyitva, ezt egyfelől sajnáltuk, másfelől viszont jól jött, mert így már kevesen jöttek el strandolni. Egy-két bosszantóan hülye strandolótól eltekintve szabadon játszhattam.

2016-09-11 13.51.33

Elgondolkodtál már, miért az az írás címe, ami? Nos, a címben szereplő szám a beborulásaim száma. Nem hiszed el, mi? Én se nagyon. De ez lett. Négyszer szálltam ki/be, mindannyiszor vízből. Az első kettőnél nemhogy a zabszemteszten nem mentem volna át, de konkrétan be is nőtt az a bizonyos testnyílásom. Mindkétszer mentem egy óvatos ötperces kört az öbölben, a fogaim kocogását még Tökölben is hallani lehetett. Aztán harmadikra belecsaptam a húrok közé. Gyorsítottam, forogtam, lassítottam, döntve kanyarodtam… elkezdtem belakni a kajakot. Nem hiszed el, kétszer öt, illetve egyszer 15 perc alatt hozzászoktam. A Kodiaknál jóval instabilabb kajakhoz. (Ebben sokat segített a Balaton Végtelen utolsó két, viharos napja.)

El se tudom mondani, mit éreztem, amikor kikötöttem. Húztam egy bátrat. Úgy éreztem, képes vagyok szintet ugrani, vettem egy új kajakot… és megugrottam a szintet. Jó lesz ez. (A K1-es görbéket meg nyugodtan el lehet felejteni. Nem jöttek elő.)

És akkor lássuk a rossz híreket. A negyedik beszálláskor elindultunk Nejjel Szigetszentmártonba. Eleinte vidáman. Megpróbáltam tesztelgetni a sebességet is, persze nem hosszabb távon, csak húztam néhány erősebbet. Hipp-hopp fent volt tízen. Oké. Ezt vártam. Csakhogy húsz perc evezés után olyan szinten zsibbadt el mindkét lábam, hogy gyakorlatilag eltűntek. Kint eveztünk az elmebeteg motorcsónakosokkal megvert főágban, én pedig elvesztettem mind a kormányzóképességemet, mind a stabilitásomat. Viszont jött helyettük a pánik. Valahogy kivergődtem a Majosháza hajóállomáshoz, belekapaszkodtam a betonba. Ekkor ment el mellettem egy mániákus elmebeteg vízirendőr motorcsónak, akkora svunggal, hogy már megint csak ordibálni tudtam dühömben. A lábam még mindig nem működött, kézzel kapaszkodtam, de a hullám vagy nyolcszor úgy odavágott a betonhoz, hogy azt hittem, vége, most törik ezerfelé a kajak. Az evezőm elúszott valamerre. Én pedig csípőmozgással próbáltam csökkenteni a becsapódásokat, kevés sikerrel. De túléltük. Én is, meg a kajak is. Nej visszahozta az evezőmet. Viszont nem kísérleteztünk tovább, mentünk vissza Szigetcsépre. Én pánikszerűen, ezerrel. Így is kifogtam három elmebeteg motorcsónakost, jöttek ezerrel és eszük ágában sem volt lassítani. Egyedül azért küzdöttem, hogy a következő zsibbadás előtt beérjek a szigetcsépi ágba. (Nem mintha az jobb lett volna, ott is hemzsegtek a motorcsónakok. De legalább lassítottak.)

Aztán ennyi. A strandnál már megint nem volt lábam, ehhez képest kiszálltam borulás nélkül. Igaz, utána még öt percig álldogálltam a lapátra támaszkodva, mire újra járni tudtam.

Hát, ennyi. Azt hiszem, el fogok még gépészkedni vele, mire jó lesz. Némileg zavar, hogy már volt egy ilyen zsibbasztós kajakom, akkor elég sokat küzdöttem vele, végül el kellett adnom.

A végére egy kis statisztikarontás. Nej is úgy döntött, hogy kipróbálja. Ahogy szokott, határozottan ráült a beülőre, majd ugyanolyan határozottan beborult. Aztán még két próbálkozás, de ekkor már időben feladta.
Szóval ez határozottan az én kajakom lesz.

Mi van még? Ja. Nincsen kajak véráldozat nélkül. Amikor sok-sok évvel ezelőtt még a Kodiakba való ki-beszállás okozott problémát, akkor egyszer kikötöttem egy horvát szigeten és azt mondtam, addig innen el nem megyek, amíg nem fogok tudni ki-bepattogni. Már az első próbálkozásnál kihasította a lábamat a beülő, utána pedig véres lábbal ugráltam a sós vízben.
Valami hasonló volt ezzel a kajakkal is. Egyfelől ugye a lengyel seb, másfelől meg, még itthon a fűben(!) szereléskor, megint darabokat harapott ki a lábamból a megszokottól szűkebb beülő. És abban teljesen biztos voltam, hogy éles környezetben örülök, ha megy a ki-beszállás, nem fogok tudni olyan apróságokkal foglalkozni, mint a lábam. Hát, ja. De egyszer úgyis én nyerek.

Bréking Nyúz

Huh, mennyi jó ötletem volt címekre. Végül a fenti maradt.

Miről is van szó?

  • Vannak ötvenes emberek, akik a teherbíró, öregecske autójuk mellé beszereznek egy áramvonalas példányt.
  • Vannak ötvenes emberek, akik a teherbíró, öregecske feleségük mellé beszereznek egy áramvonalas példányt.
  • És vannak olyan ötvenesek, akik a teherbíró, öregecske kajakjuk mellé szereznek be egy áramvonalasat.

DSC_2158

DSC_2161

DSC_2163

DSC_2164

PS1
Elnézést a homályos képekért, egyelőre csak vizes objektív van itthon.

PS2
Éles szeműek az első képen felfedezhetik a Mester gyerekkori úttörőnyakkendőjét.

Balaton Végtelen 01/06

Előkészületek

Nagyjából sikerült regenerálódnom az előző kalandból. Nagyjából. A technikai felszerelés még hiányos, az új ruhák sem érkeztek még meg, a lábam is eléggé bénácska, de már indul a következő menet.

Egy dolognak mentem nagyon utána. Hogyan tudott beázni az a Lock&Lock doboz? Megbízhatok-e benne annyira, hogy ismét belerakom a mobiltelcsit? Lássuk. Telepakoltam nehéz vasakkal. Aztán belevágtam egy lavór vízbe. Félóra múlva kiszedtem. Száraz volt belül. Oké, belevágtam fejjel lefelé. Aztán ebédfőzés közben elfeledkeztem róla, csak éjjel vettem észre, amikor zuhanyozni mentem. Hoppá. Ez közel tíz óra, fejjel lefelé történő lubickolás. Kinyitottam. Csont száraz volt.

WTF?

A Bliznán egy perc alatt félig telt meg vízzel. És le volt zárva, ebben biztos vagyok.

Mi lehet az algoritmus? Csak akkor ázik be, ha százezer forint feletti érték van benne?

Most nem tudom. Egy eléggé szegényes magyarázatom van még: a doboz púposan tele volt, megfeszült, amikor lezártam. Esetleg ez lehetett a probléma. (Valamikor le fogom tesztelni.)

Ha tényleg ez volt, akkor verhetem rendesen a fejemet a falba. Van vagy öt L&L dobozom, simán tudtam volna vinni kettőt is a cuccoknak. Csak a fene sem gondolt rá.
Oké, hogy a jó pap holtig tanul, csak egy kicsit drágállom a tandíjat.

Szóval Balaton Végtelen. Hogy miért végtelen? Ezért.

bv02

Most tekintsünk el attól, hogy az alja nincs lezárva, de ez, akárhogy is nézem, egy fekvő nyolcas. Azaz végtelen.

Persze, hogy nem ment minden simán. Az útvonalat már egy évvel korábban megterveztük. Az időpont fix és mozdíthatatlan.
Aztán jött az időjárás. Az első három nap tökéletes. Napsütés, szélcsend, havaj, dídzsi. Aztán hétfőn jön egy vihar, mely vagy elmegy keddre, vagy nem. Azaz utolsó pillanatban újratervezés. Nyomjuk meg az első három napot, mert lehet, hogy az utolsó kettőben már csak a viharszünetekben tudunk aprókat előrelopózni. Orsolyát éppenhogy csak tudtam értesíteni, hogy változott a terv, máshol kell leraknia a kocsiját. (Mert ő már vasárnap hazament. Nagy úr az iskolai beiratkozás.)

Szóval így. Csak hogy ne legyen minden sima.

Leutazás, találkozó
2016.09.01; csütörtök

Nos, akkor az indulás. Mire tippelsz? Igen, idegbaj. A lengyel út után bejelentettem az autót olajcserére. (Már előtte kellett volna. 20000 kilométerrel.) Csütörtök délelőttre vették be. Nekem legkésőbb délután kettőkor kellett elindulnom, hogy végiglogisztikázva a napot, még emberi időben érkezzek. Napközben kaptam egy fizetési felszólítást a Telenortól, miszerint igazán nagyon még nem idegesek (de), viszont lassan rendezhetném már a legutolsó öt számlát. Ebben az a vicc, hogy én rendes ember vagyok, ahogy számla jön, már tolom is be a webbankba. Nagyon ritkán szokott kimaradni fizetés. Egy. Nem öt. (Oké, kettesével kapom, tehát ez nem öt hónap.) Nyomoztam egy sort és kiderült, hogy tényleg. Valamiért a Telenor számlákat leadminisztráltam, aztán elfelejtettem befizetni. Közben persze pakolnom kellett volna, meg túrát szervezni.
Szóltak, hogy mehetek a kocsiért. Utána tankolás, autópályamatrica. Itthon már kétségbeesett pakolás. Kettőre éppen elkészültem. Aztán eszembe jutott, hogy bele sem néztem a motortérbe. Belenéztem. Tocsogott az olajtól. A kocsi alatt pedig apró tócsa. Bakker. Vissza a szervízbe. Kajakkal a tetőn. Nézzék meg. Vegyem le a kajakot. Szó sem lehet róla. Erre megemelték a csápossal. Kajakostól. Amilyen hülye voltam, a kocsiban hagytam a mobilt, pedig remek kép lett volna belőle. Kiderült, hogy ez bizony szelepfedél-tömítés. De megnyugtattak, hogy ráér, ha visszajövök. De azért legyen nálam tartalék olaj. Megnyugtattam a szerelőt, hogy a fékolaj is szivárog, meg a hűtővíz is, egy kisebb benzinkút shop van már úgyis a csomagtérben.

Aztán indulás. Késve. Orsolyát felszedtem Badacsonytomajban. A Waze teljesen meghülyült, először közölte, hogy nem létezik út Fonyódra, amikor pedig Boglárt adtam meg, akkor kompoltatni akart, mert szerinte időben az a rövidebb. Ráhagytam. Innentől Keszthelyig sikoltozott, hogy azonnal forduljak vissza. Aztán beletörődött, de később meg mindenáron fel akart vinni a sztrádára. Nem volt jó napja.
Lellén még vettünk egy tortát Gabriellának – a kis születésnaposnak – végül már elég későn érkeztünk meg a fonyódi üdülőbe. A többiek régen ott voltak, gyakorlatilag névről megismerkedtek az összes kockakővel a kikötőben.

Úgy terveztük, hogy felvesszük a klasszikus formációt: a csajok a konyhában lecsót főznek, mi Péterrel a teraszon szivarozunk. Persze, hogy nem hagyták. A lányok is kiültek a teraszra és zavarták az élvezetünket holmi hagymapucolással, paprikaszeleteléssel, paradicsomvagdosással. Ja, meg készült ujjfelvágott is.
Úgy indult, hogy – ugye kapkodós pakolás – az utolsó pillanatban kerestem kést, kicsit, hogy beleférjen az edényembe, találtam is, de olyan csutvasz volt, gondoltam, legalább megélezem egy kicsit. Jól sikerült. Elsőre a szuper tőrökkel, késekkel rendelkezők még kinevették, de amikor ráejtették egy paradicsomra és még az asztalt is átvágta, akkor lett némi respektje. Gabi rögtön neki is állt ezzel szeletelni. Csak percek kérdése volt, mikor vágja bele az ujját. Megtörtént. Orsolya folytatta a munkát. Az első vágásig. Final cut.
A lecsó ettől még finom lett. Csak a lányok viseltek kesztyűbábokat.

Ja, pakolás. Lazán elfelejtettem hozni matracot. Meg az esti szivarokat. De nem én nyertem, Orsolya evezőlapátot felejtett el berakni, ami egy ötnapos kajaktúrán elég bátor vállalás. Szerencsére Péternél volt tartalék. Olyan jó… nehéz.

Vacsi után sokáig beszélgettünk. Volt téma bőven, hogy mást ne mondjak, a közelmúltbéli lengyel kaland. Aztán alvás.

Suwalki kajaktúra 07/07

Logisztika
2016.08.20; szombat

Ordító napsütés ébresztett reggel. Eddig hol voltál, a jó ég áldjon meg? Újból kiteregettem a pénzeket a kajakon, húsz perc múlva már szárazok voltak. Jó anyag ez a zloty.
Zoltán rögtön egy fergeteges tisztálkodáspartival kezdett, naná, a zsilipben.

GOPR0910

GOPR0911

Optimisták voltunk. Szombat van, a gazda biztosan otthon pihen. Nem is lehet más vágya, minthogy befogja a traktort a szekér elé és kijöjjön nyolc, jól megpakolt kajakért. (Az elmenők is hagytak ott némi cuccot, ‘nektek már úgyis mindegy!’ felkiáltással.) De ha mégsem, akkor biztosan lesz annyi pénz, amennyiért megemeli a hájas seggét. Meg persze örömmel fuvaroz el minket 25 kilométerre Bryzgielbe.
Oké, mondtam, hogy optimisták voltunk.

Nos, a gazda nem volt otthon. Csengőt nem láttunk, de kopogtattunk ajtón, ablakon, hergeltük a kutyát… semmi. Jó, nem probléma. Először jussunk el a kocsikhoz, arra meg bárki jó lesz. Találtunk egy nyaraló családot és bár polákon kívül semmilyen nyelvet nem beszéltek, de végül jó ötletnek tartották a kocsikázást. (Azért képzeld el, ahogy három koszos, büdös, kétharmadban kifejezetten korpulens, megfáradt ember aktivizik kétségbeesetten, körben pedig feszülten figyel a család.) Részünkről három sofőr, részükről a család, jó nagy autó volt. És el sem hittem, de… félóra múlva a kocsimban ültem. Könnyes szemmel öleltem magamhoz a kormányt. Egy falatnyi civilizáció. Még beugrottam a boltba (sör és nápolyi az ottmaradottaknak, zubrovka és cider az itthoniaknak), aztán irány vissza. GPS-szel rögzítettük az útvonalat, így csak Ariadné fonalát kellett felgöngyölítenünk.

A kocsikat ledobtuk a csűr mellett. Frissen szedett gomba vigyorgott az ajtó melletti kosárban. Szóval a gazda szemmel láthatóan hazaérkezett. Csak éppen visszafeküdt aludni. És az istennek sem ébredt fel, pedig a kutyák szája már habzott az őrjöngéstől.
Ezt bebuktuk.
János észrevette, hogy az érintett kaszáló, ahol a kajakjaink hevertek, tulajdonképpen két gazdához tartozik. Átmentünk a másikhoz. Otthon volt. Ébren volt. De nem akart kimenni a kajakokért. Még pénzért sem. (Valamit nagyon hegesztett a melléképületben, igazából nem is tudtunk vele beszélni, csak a feleségének vakkantgatott ki egy-két szót.)

Hát, ennyi.

Bryzgielben viszont megbeszéltük, hogy ha minden kötél szakad – de tényleg csak akkor – hajlandóak vagyunk beülni a kajakba és felszenvedni magunkat a 600 méterre lévő kiszállóhoz, ahol a kocsik parkoltak. (Igen, 600 méterre rendes táborhely volt, fedett résszel, vécével. Ezért kellett volna tegnap ennyivel feljebb mennünk. De nem volt olyan isten.) Nos, maradt ez. A 60-70 kilós nyolc kajakot a négy férfinak kellett volna felcipelni kézben, na ezt gyorsan elvetettük. Így is épp elég volt, amíg a pluszban itthagyott – és a kajakokba már be nem férő – cuccokat felvittük kézben.

Nem hittem volna… de bepakoltuk ismét a kajakot, átöltöztünk evezős cuccba (szerencsére a napon megszáradtak) és becsúsztunk (leszarom a csalánt!) a vízbe a gát fölött.

Nem, ne is erőlködjél, belsős poén. Na jó, ma mesélős kedvemben vagyok. A Pyrus Tengeri Kajakosok Baráti Társasága (ezek vagyunk mi) egyik alapító tagját tolták be a fiúk a vízbe, egy nagyon dzsuvás ferde partról. Az illető a fenti – leszarom a csalánt! – csatakiáltást hallatva siklott be, majd vízreérkezéskor mutatott be egy tízpontos beborulást. Ha jobban belegondolsz, a jelenet tele van rejtett szimbolikákkal. Azóta többen is felvetették, hogy esetleg lehetne ez a Társaság jelmondata is.

Persze, készült róla videófelvétel.

Tehát ismét a vízben. Miután mindenre, ami szent számomra, megesküdtem, hogy ebben a vízben már nem fogok evezni. Csak hát, más út nincs. Meg egyébként is, 600 méter. Olyan kicsi táv, biztosan nem lesz benne szopás.

Te mire tippelsz?

Igen, nyertél. Olyan kétszáz méter után jött egy bedőlt fatörzs, de valami durván közel a felszínhez. Ledugtam az evezőt. Sok. Meg iszapos. A kiugrás nem működik. A múmiás koporsósok átcsúsztak, de nekem ez a technika nem jön be. Kerestem, hol tudnék kiszállni a partra, de végül Justin meggyőzött, hogy átdugja a – törött – kajakja végét, én pedig feküdjek oldalt rá. Hát, így. Az autókig még volt néhány fullra benőtt rész – nádak, fák teljesen bezárták az utat, az evezővel kellett csapkodni a vastag növényzetben – de végül ott mosolygott a stég. Kiszálltam, kihúztam a kajakot, belerúgtam egyet – lehet, hogy többet is – kivettem a söröket a kocsiból és boldogan tespedtem el a civilizációban.

A többi rutinmunka volt. Szétpakoltunk, átrendeztünk, összepakoltunk. Mi speciel már úgy, hogy ez a végleges. A többiekkel még találkozunk Ateny-ben, eltöltünk egy búcsúestét – ekkor mi már a kocsiban alszunk – aztán hajnali indulás és este már a macskáink, bolháink és poloskáink között leszünk. (Pontosabban az egyik autó nem várta meg a búcsúbulit, ők már innen hazamentek.)

A következő feladat: Ateny-ben találni egy igazán jó táborhelyet. Volt rá bőven időnk, a többieknek, annak az öt mazochistának, még hátravolt 13 kilométer Blizna, csak késő délutánra vártuk a csapatot. Akkor már kétszer is átmentünk a falun, voltak tippjeink. Az enyémről kiderült, hogy habár tiptop hely, de magántelek. (Meg is leptünk a stégen egy párt.) Elmentünk a hivatalos kempingbe, ami abszolút tökéletes is lett volna, ha nem pont aznap bérelik ki az egészet esküvő céljára. Visszamentünk a magántelekhez, próbáltuk megfűzni őket, valami alakult is, azt mondták, hogy beszéltek a tulajdonossal, hamarosan érkezik. Aztán… amíg vártunk, odasündörgött mellénk egy meglehetősen kétes egzisztencia. Olyan 65 éves bácsika, öltöny felsőben. De olyan öltöny felsőben, melyről ordított, hogy ez a pacák egyetlen ruhája és ebbe már beleszámoltam a pizsamát is. Komolyan, büdösebb volt, mint mi. Újabb aktiviti. Az öreg érdeklődött, hogy esetleg nem biwakolni akarunk-e? Mert van egy frankó vízpartja. Ránéztem. – És akkor te hol alszol? – volt a tekintetemben. De a tulaj nem jött, így elsétáltam vele. Mutasd meg. Sétáltunk olyan kétszáz métert. A bácsika leemelt két keresztrudat, beléptünk az udvarra.
– Ez az! – tárta szét büszkén a kezeit, miközben körbefordult.
Nem osztottam a lelkesedését. Tulajdonképpen egy vízparti telek volt, stéggel. És ezzel el is mondtam az összes pozitívumot. A fedett helyiség tetejét rég megette a szú, már az oszlopok voltak soron. Elméletileg volt egy tűzrakó hely, padokkal, de a szú és a rothadás azokon is dolgozott keményen. A budi pedig… hát, halottakról vagy jót, vagy semmit. Aztán nekiálltam meditálni. Tulajdonképpen egy éjszaka. Közel van a bolt, közel az étterem. És jó a stég.
Elmutogattam a pacáknak, hogy beszélnem kell a többiekkel. Visszasétáltam. A tulaj még mindig nem érkezett meg. Jánossal visszasétáltunk. Nagyjából ugyanarra jutottunk: az alternatíva az lenne, hogy a lakott településektől távol keresünk táborhelyet, de akkor már inkább ez a béna, itt, a falu közepén. Na meg pont szemben a Blizna torkolatával.
A bácsika közben szerzett angol tolmácsot a szomszédból.
Elkezdtünk alkudni.
– Mennyi? – kérdezte János.
– 15 – mondta a bácsi.
Kurwa sok… néztünk egymásra Jánossal.
– Mennyiért szoktak máshol aludni? – kérdezte a tolmács csaj.
– 7-10.
– Akkor mennyi lesz?
– Nyolc – vágtam rá.
Az öreg levegőbe ugrott a boldogságában. Különösen, amikor egyből ki is fizettük a pénzt. Ez azért közel két liter vodka.

Birtokba vettük a partot. Először János ugrott be a vízbe, megpucolni a kajakját. Aztán apránként mindenki. Ezerrel sütött a nap, a saccra 17 fokos víz még jól is esett. Úsztunk egy jót. Aztán felderengett, hogy meg is fürödhetnénk. Egy hét koszvadás után. Előkerültek a tusfürdők. Tisztának éreztem magamat. Elmondhatatlan érzés volt.
Utána János kitette jellegzetes kajakját a stégre, én ráparkoltam (a lila és a sárga kajakok a zöld kocsi tetején szintén jellegzetesek), majd elsétáltunk az étterembe. Hiszen mi már civilizáltak vagyunk. Tiszták. Jószagúak. Aztán amíg vacsoráztunk, befutottak a többiek, a kajakok alapján egyből megtalálták a szálláshelyet, utána telefonon – már akinek volt – elmagyaráztuk, hol vagyunk.

Én még elvittem Attilát Bryzgielbe, mert az ő autója még ott volt. Beültünk, elindultunk. Mentünk pár kilométert, amikor kigyulladt a műszerfalon az a sárga Engine lámpa. Ez hivatalosan azt jelenti, hogy azonnal megállni, szerelőt hívni. 1000+ kilométerre Magyarországtól. Észak-Lengyelországban. Mindenfelé néptelen kaszálók között. Kiszálltunk, nézegettük a motorteret. Attila szúrta ki, hogy a hűtővíz nagyon durván a szint alatt van. Hát ez meg hogyan? Ha eddig nem jelzett a lámpa, akkor pillanatok alatt hogyan ment el ennyi víz? Szerencsére elég hűvös volt, a hűtővíz hőmérséklete teljesen rendben volt, mentünk tovább. Aztán a faluban kértem csapvizet. (Gondolj bele, mekkora kihívás egy boltban, ahol százféle ásványvizet tartanak és nem beszélnek semmilyen nyelvet, elmagyarázni, hogy kérek másfél liter csapvizet, igen, onnan hátulról, a mosdóból.) Egy litert be is nyelt az autó, hogy legalább a minimumszintig megteljen a tartály. Visszamentünk Atenybe. Nem voltam nyugodt.

Ekkor már nem vágytam másra, mint sör, szivar, haverok. De még pakolni kellett. Meglepően sokat. Aztán persze eljött az én időm is.

DSC_2150

DSC_2151

János valahogy tűzet gyújtott abból a nedves dzsuvából, amely a tűzhelyen terpeszkedett. Aztán benyomta az autóba az ‘István a Király’-t. Elvégre gusztushúsz. Szerencsére az autó nem így gondolta, hamar lekonyult. Búcsúbuli. Én nem tudtam elengedni magamat, erősen kísértett még a tegnapi nap, na meg most az autó, mégiscsak 1000+ kilométer lesz holnap. Elfogytak a söreim, a szivarok, aztán amikor megéreztem az álmosság első jeleit, elbúcsúztam mindenkitől és elmentem aludni.

Hazautazás
2016.08.21; vasárnap

A hajnali különítmény – Attiláék – úgy mentek el, hogy senki nem ébredt meg rá. Mi hatkor keltünk, reggeli, összekészülődés és időben – hétkor – mi is nekivágtunk a távnak. Várható megérkezés a GPS szerint éjfél. Az első benzinkútnál kimentem desztillált vízért. A kútnál mindösszesen egy liter volt. Na ezt simán megette a kocsi. De legalább már jó tartományban voltunk. Később, az első tankolásnál vettem egy kisebb marmonkannával, de nem volt rá szükség. A víz egész úton tartotta a szintet. Elképzelésem sem volt, mi lehetett az a tegnap délutáni eset. Azóta is áll a vízszint, mint a cövek.

Szinte alig történt említésre méltó esemény. Nejjel megegyeztünk, hogy ha fáradtnak érzem magamat, cserélünk. Nem került rá sor. Tankoláskor toltuk a lengyel hotdogot és a fél literes kávét, gyűrtük magunk alá a kilométereket.

Na jó, Eperjesen durván megszívattak. Van egy körforgalom, mely Kelet-Szlovákia fő közlekedési csomópontja lehet. Na, ezt a tót atyafiak lezárták. A GPS viszont csak és kizárólag úgy volt hajlandó útvonalat tervezni, hogy ezen keresztül. (Abban az átkozott Here-ben nem lehet útvonalakat letiltani.) Vagy félórát kavarogtunk a városban, hátha találunk másik utat Kassa felé. Nem találtunk. Aztán kiderült a turpisság: a GPS-nek igaza volt. A körforgalom nincs teljesen lezárva, ha kilencven fokkal arrébb lévő úton megyünk be, akkor már át lehetett menni. Kösz.

Innentől viszont tényleg nem történt semmi érdekes. Nagyjából időben meg is érkeztünk Budapestre.

És akkor az utólagos értékelés.

  • A lábam elég szarul van. Oké, lehetne sokkal rosszabb is. Ahhoz képest, hogy az elején még azért aggódtam, hogy elfertőződik, erről most már szó sincs. Sőt, gyógyul. Csak éppen akkora varr van rajta, hogy minden mozdulatra darabokra szakad szét és pokolian fáj. De már nem gennyes. Várni kell.
  • A mobiltelefonnal volt némi szerencsém, valamiért a szaküzlet beakciózta az ezüst színűt és bár nem a kedvencem, de húszezer mínuszt megért.
  • A dslr gép viszont már nehezebb eset. Itt ugyanis még történt egy baleset. Tekintve, hogy az utolsóelőtti napon minden vízhatlan zsák – kivéve a kajást – beázott, így a gép az ennivalók között utazott. (Meg minden más cucc is.) És kaphatott egy erősebb ütést. Amikor itthon összeraktam, a váz nem ismerte fel az objektívet. Elvittem egy szerelőhöz, szétkapta, kihajtogatott néhány érzékelőt és azóta működik az objektív. Illetve. Később vettem észre, hogy zoomoláskor nem megy a fókuszálás. Zakopáne óta tudom, hogy ilyesmi akkor van, ha belül benedvesedett a lencse. Csak éppen akkor egy nap alatt kiszáradt. Most meg már egy hete szárad. Eredmény nélkül. Ebből megint szervíz lesz. Legrosszabb esetben pedig egy újabb objektív. 140e forint.
  • Tudomásul vettem, hogy a felszerelésem nem alkalmas kicsit is erősebb kajaktúrákra. Ez önmagában is erősen sokkoló, hiszen mind a spricóm, mind a dzsekim neves gyártó neves – és nem is kicsit drága – gyártmánya. Hittem bennük. Nem kellett volna. Csere. Megrendeltem ezeket: spricó és dzseki. A pénz meg csak úgy terem a réten.
  • Végül egy személyes üzenet. F99 kommentelte valamikor régen, hogy roppantul kíváncsi, milyen lehet az a túra, amelyre azt mondom, hogy na, ez aztán tényleg szar volt. Fisher, örülhetsz.

Linkek:

Suwalki kajaktúra 06/07

Rospuda és Blizna, avagy a Fekete Nap
2016.08.19; péntek

Bejött. A hosszú, békés alvás sokat segített. Tudtam járni. Már csak arra kellett vigyáznom, hogy a hátralévő két napon ne tocsogjak alul a vízben. Volt egy vésztartalék rövidnadrágom, vastag és viszonylag szűk, azaz nem kell alá alsónadrág. Ha kibírom, hogy nem vizezem össze, akkor jó vagyok – és erre megvolt minden esélyem, hiszen kisütött a nap és az előrejelzések szerint elvonult a monszun, na meg a terep is olyan, hogy inkább hosszú technikázások lesznek, nagyon lassú haladással.

Rospuda_all

Ismét a térkép. Nagyjából ott aludtunk, ahol a J.Biale felirat található. Innen mentünk felfelé a tavon, majd egy ideig a Rospuda folyón, egészen addig, ahol a Blizna bele nem torkollik jobbról. A terv az volt, hogy két nap alatt feljutunk a betorkolástól 25 kilométerre lévő Blizno tóig. Nem egy nagy távolság, de a terep rendkívül durva, a napi tíz kilométer már jó eredménynek számít.

Rutinos pakolás, pontos indulás. Vidáman, de egy kicsit tartva is a hátralévő tereptől.

Miért is? Nos, ez egy nagyon szűk izé (időnként még pataknak is kicsi, inkább olyan árokszerűség), meredek kanyarokkal, sűrű növényzettel, alul-felül belógó/keresztbefekvő fatörzsekkel, alacsony hidakkal, közepesen erős szembesodrással, alacsony vízzel, homokpadokkal. Szóval mindennel, amitől kellemetlen lehet a kajakozás. A megpakolt kajakok pedig még mindig túl nehezek voltak, hogy csak úgy átdobáljuk az akadályok fölött.

A Rospuda még kifejezetten barátságos volt. Kicsit szomorúan is néztem utána, amikor lekanyarodtunk róla a szűk csapásra, ami ugye a Blizna.

Eleinte egészen jól haladtunk. Küzdöttünk persze, leginkább a szűk hellyel és a meredek kanyarokkal, de haladtunk. A nap úgy sütött, mintha be akarná pótolni az utóbbi napok mulasztását, mindenkiben kezdett oldódni a feszültség.
Aztán jött az első alacsonyabb híd.
Tudni kell, hogy nem rólam fogják megmintázni a guminő szobrát. Nagyon merevek az izmaim, még a törökülés kivitelezése is problémás szokott lenni. Itt pedig teljesen hátra kellett volna feküdnöm a hátsó fedélzetre. És persze a kajakok: vannak lapos hátsó fedélzetűek és vannak magasak. Az enyém a legmagasabbak közé tartozik (ugye a nagy rakodótér), gyk a gerincoszlopomból jó 15 centi még bent van a beülőben. Na, ebből a pozícióból hátrahajolni képtelenség.

Csak később figyeltem meg a profikat: kiakasztották a lábukat a pedálból és annyira becsúsztak a kajakba, mintha az egy koporsó lenne. Csak szemmagasságban lógtak ki a kajakból. Ez nagyon hatékony, de egy baj van vele: teljesen megszűnik a kontroll a kajak fölött. Ha megbillen, akkor borul.

Na mindegy, szóval első alacsony híd. Láttam, hogy itt csak improvizálva tudok átmenni. Belekapaszkodtam a gerendákba, csípőből befordítottam közel kilencven fokot a kajakot. Gabriella odajött segíteni, rá tudtam feküdni a kajakjára. Végül valahogyan áthámoztam magamat. Éppen elkezdtem vigyorogni, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a GoPro fejkamerám az egyébként szabadon úszó evezőlapátomon napozik. Azaz az akrobatika közben leesett a fejemről és már csak az isteni jószándék tartja a víz felett. Nagyon óvatosan kinyúltam érte, persze a kajak megbillent, a hídba kapaszkodva visszahúztam magamat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kamera bebucskázzon a vízbe. Döbbenten néztem utána, először nem is realizálva, mi történt éppen. Csak utána esett le: 150e forintos kamera, száznál több videóval a túráról. Kapaszkodtam a hídba, hogy legalább a beesési pont meglegyen. De persze bármi lehetett. A Blizna nagyon tiszta víz, de sötétbarna. Alattunk éppen durva aljnövényzet volt, a híd árnyéka pedig pont a kritikus részt fedte be. De azt sem tudtam, mi történt: a kamera földet ért, esetleg fennakadt a vízinövényeken, esetleg a sodrás arrébbvitte és ott ért talajt? Szerencsémre Zoltán éppen pisilni volt, amikor visszajött, tudott segíteni.
– Józsi, miért nem szállsz ki? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Hogyan magyarázzam el, hogy mindenképpen száraz szerettem volna maradni? Valamit motyogtam, végül Zoltán ugrott be a vízbe. Rendszeresen szokott fürödni, de a sziszegésből arra következtettem, hogy ennél azért melegebb vízben.
Indult a keresgélés. Nej is odaért, Gabriella eleve is ott volt, Attila visszajött (gonosz módon kamerázni). Vertük szemmel a Bliznát, ezerrel.
– Te Józsi, be volt kapcsolva?
– Persze, pont a limbózást vettem.
– Akkor ugye villognia kell a lámpájának?
– Bazdmeg, tényleg!
És így is lett. Húsz perc múlva Nej – a legvaksibb a csapatból – felsikoltott, hogy megvan. Zoltán lehajolt, elhibázta. A víz felkavarodott. Újra szem előtt vesztettük. Hullámvasút. A hétköznapból a pokolba, majd a mennyekbe, majd vissza a pokolba. Isteni jószándék, mi? Vártunk, amíg ülepedett az iszap, majd újra gúvadtunk. Aztán egy minta a levelek között betűkké állt össze.
– Hé, az van odaírva, hogy GoPro!
– Az fontos. Nehogy egy Sony-t vegyél ki! – adta a tanácsot Attila.
Leszúrtam az evezőt mellé, Zoltán pedig, az evező nyelén letapogatózva a meder aljáig, diadalittasan emelte ki a kamerát. Asztakurva. Meglett.
26 perc kinlódás. 26 perc stressz. 26 perc vízalatti felvétel.

Túl sötét volt a víz, nem látszik semmi. Csak a bluggyogások hallhatók, ahogy tapogatózunk.

Mentünk tovább. Sűrű nádas, kanyarok, alacsony hidak. De már tudtuk, hogyan kezeljük. (Fejkamera elrakva. Az a tuti.)
Aztán jött valami újdonság. Kétoldalt egy-egy betonfal, közöttük sínbe becsúsztatott deszkadarabok. A tetején betongerenda. Azaz egy betonkeret tartott egy deszkagátat.

Ja, eddig nem is mondtam. Ez a terep jelzett túraút a lengyel térképeken. Pont olyan vastag, mint a Czarna Hancza.

János és Zoltán kimásztak, a deszkák élén egyensúlyozva segítettek az átkelésben. Először úgy ment a manőver, hogy a delikvens kajakját megfogták, az illető kiszállt, egyensúlyozgatott ő is a deszkán, a két hős közben átemelte valahogy a kajakot és a kajakos visszaszállt. Aztán úgy a negyedik kajak környékén az egyik deszka ferdén megsüllyedt pár centit, ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy kiszállás nélkül is áthúzzák a kajakokat. Ment is a transzport, rendesen.
Aztán jöttem én.

Felhúztak. Vigyorogtak. Vigyorogtam. Lelöktek. A következő pillanatban már beleálltam fejjel az iszapba.

Na most, ez egy kicsit hosszú lesz. Kihasználom a lehetőséget, hogy nyugodtan, egy héttel az eset után leírhatom, hogyan látom én ezt az egészet. Muszáj, mert ott a helyszínen nem tudtuk megbeszélni, én pedig nagyon nem szeretek tüskét hagyni másokban.
Ebédszünetben is, meg másnap este is felmerült egy kérdés: akkor most ki hány százalékban volt felelős? De egyik alkalom sem volt jó az alapos megbeszéléshez.
Ráadásul már maga a kérdés is nagyon rossz volt. Itt ugyanis két esemény történt. Volt maga a borulás. Ez, egy ilyen terepen, vastagon benne van a pakliban. (Aznap még borult Nej is, másnap Attila.) Függetlenül attól, hogy ki mennyire volt érintett a borulásban, a normális kimenetel az lett volna, hogy kimászok, jót röhögünk az egészen és megyünk tovább. (Egyébként visszanéztem videón, az történt, hogy lelökéskor a kajak vége fennakadt a deszkán, én viszont elbambultam, lecsúszáskor nem eveztem. Kettőt kellett volna csapnom a lapáttal és megyek tovább. Azaz benne voltunk mind a hárman, de legfőképpen én.)
A másik esemény viszont az volt, ami a tényleges kárt okozta. Ez viszont tisztán, százszázalékosan az én hülyeségem volt. Amikor mentem a gát felé, gyorsan előkaptam a fejkamerát. Hiszen ez tök jó buli. A gyorstárolót viszont elfelejtettem visszazárni. Boruláskor persze minden kiszóródott a vízbe. Az ásványvíz és a szőlőcukor el is tűnt, de a vízhatlan dobozt még sikerült kikapnom a vízből, mielőtt elsüllyedt volna. Azt hittem, megúsztam. Ja.

Összefoglalva, ha nem lenne egyértelmű: a keletkezett kárért tisztán és egyértelműen _csak magamat_ tartom felelősnek. Nincs bennem semmi harag, sőt, amennyit segítettek az eset után, masszív hálával tartozom.

Na, és akkor térjünk vissza az eseményekhez. Ott jártam, hogy éppen fejjel lefelé ülök a kajakban, a fejem benne az iszapban (kábé 80 centi volt a víz, az alján puha iszap) és pánikszerűen keresem a spricó kallantyúját, de nem találom. Persze, hogy nem, hiszen a gyorstároló fedele is ott úszkált egy madzagon és mindig az akadt a kezembe. Végül valahogy erőből kirántottam magamat. Úgy nézhettem ki, mint Thing a mocsárból. A fejemről csurgott az iszap, és mivel éppen dzsuvás volt a víz, kilószám lógtak rólam a nádak, sásak és egyéb vízinövények. Zoltán nem is bírta ki, úgy nyomta a fényképeket, mint egy divatbemutatón. (Rohadtul kíváncsi vagyok rájuk.)
Visszafordítottam a kajakot, kiborítottam belőle a vizet, megnyugtattam mindenkit, hogy nincs baj. És csak ekkor vettem észre, hogy nincs a fejemen a kamera. Igen. Beleesett a vízbe.
Hol is jártunk? Pokol, menny, pokol, menny… és most megint pokol. Isteni jószándék? Szerintem unatkozott az a rohadék és a vacak humorérzékéből ennyire tellett.
Ott álltam összetörve. Nem lehet, hogy ennyi küszködés… semmiért. János és Zoltán gyorsan vízbeugrottak és hármasban kerestük a kamerát. Esélytelenül. Nagy aljnövényzet, felkavart iszap. Végül vártunk tíz percet. János előhalászott valahonnan egy úszószemüveget és bedugta a fejét a víz alá. Aztán egy idő után bálnák párzási hangja tört ki a víz alól. Nem tudtuk, hogy most fuldoklik, vagy csak közölni akar velünk valamit. Végül felállt és diadalittasan emelte magasba a kamerát. Megint menny. Elmondhatatlanul örültem. Legszívesebben mindkettőjüket hosszan megöleltem volna, de féltem, hogy félreértik… na meg a rajtam lévő szmörtyit sem akartam szétkenni rajtuk.

DSC_0309

A képen azt látod, amikor már vége a kalandnak és éppen rakom össze a kajakot a továbbmenetelre. (Nem mellékesen, láthatod azt is, milyen “viziutak” voltak a Bliznán.)

A történetnek viszont nincs vége. Indulásra készen beleültem a kajakba, de eszembe jutott, hogy a két keresésben tökre lemerült a GoPro akksija, cserélni kellene. Kinyitottam a vízhatlan dobozt… és könnybe lábadt a szemem. Háromnegyedig állt benne a víz. Az alján feküdt a telefonom. Kivehetetlen akksi, húsz perc a víz alatt, reménytelen. Döglött volt, akár a kék norvég. (Három hónapos telefon, 100e HUF.) A telcsi alatt volt még apró papírpénzben 200 zloty. Talán ki lehet szárítani. Egyébként pedig volt benne két GoPro akksi, egy Nikon akksi és a Garmin két utolsó ceruzaeleme, a holnapi napra. Megint nem töltöttem túl sok időt a mennyekben. Pokol.

Jogos lehet a kérdés: hogy a tökbe ázhatott be ennyire egy jónevű (Lock&Lock) vízhatlan doboz? Elmagyarázták. A vízzárat felfelé álló műanyagtüskékből készült gumírozás biztosítja. Ez általában jól zár, eltekintve attól az esettől, ha a doboz fejjel lefelé elmerül. Itt meg pont ez történt. Ha nem esik ki a gyorstárolóból, semmi bajom nem lett volna.

Jók ezek a magyarázatok, de valahogy jobban örülnék, hogy ha valami azt állítja magáról, hogy vízálló, akkor az tényleg az is lenne. Három héttel ezelőtt eveztünk a Balatonon, ahol a szintén vízálló Garmin 62 GPS-em ment tönkre. Beázott. (90e HUF.) Az utólagos magyarázat az volt, hogy éjszakára kint hagytam a kajakban, lehűlt, hajnalban bepárásodott, majd amikor elkezdett sütni a nap, a pára bejutott a készülékbe. Mert víz ellen védve van, de pára ellen nem.

Nos, elindultam, mentem a többiek után. De ebből a szakaszból gyakorlatilag semmire sem emlékszem. Eveztem monoton.

Kora délután elértünk egy vasúti hídhoz és jobb híján itt álltunk meg ebédelni. A hely nem volt különösebben jó, a kiszállás sem volt egyszerű, de nem volt más. Kivergődtünk, megkötöttük a vízben a kajakokat. Én már simán kiszálltam a combtőig érő vízbe. Száraznak maradni? Hol van az már.
Enni viszont nem volt kedvem. Nyelni sem tudtam. Felmentem a hídra, leültem a sínekre – mint anno Tom és Jerry – és rágyújtottam egy szivarra. Aztán felálltam valamiért, arrébb sétáltam és amikor visszamentem, a vizes neoprén cipőm megcsúszott a síneken, én pedig beestem a talpfák közé. Ez egyáltalán nem volt vicces, a hidat elég szellősre csinálták, a talpfák mellett 30 centi széles rések voltak, le lehetett látni a vízre. Az egyik lábam ilyen résbe csúszott bele és a talpfa az egész alsó lábszáramról lenyúzta a bőrt. A másik lábam megúszta, azt csak a kőzet pöttyözte meg. Érdekes módon nem lettem dühösebb.
– Csináld csak, csináld – morogtam magamban, nem is konkretizálva, hogy ezt valami őrangyalnak, teremtőnek, vagy univerzumnak címeztem – Még élek.
Majd visszaültem a sínre szivarozni. A lábamból dőlt a vér. Nem érdekelt. (Meg sem fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen mázlim van, a résben csúnyán el is törhettem volna a lábamat.)
Aztán eszembe jutott, hogy a vízbeborulás után meg se néztem, mi a helyzet a dslr gépemmel. A decktáskám legendásan nem vízálló, igaz, a gép azon belül is vízhatlan zsákban van, de láttam már olyat, hogy nem volt tökéletesen bezárva. Vissza a vízbe. A sebeim ordítva tiltakoztak, de leintettem őket: ez tiszta víz. Jól sejtettem, némi tapadó nedvesség volt a kamerán is. Felvittem száradni. Meg magamhoz vettem egy zacskó mandulát, azért csak ennem kellene valamit.

A vidám ebédszünet után mentünk tovább. Az igazi Bliznára. Eddig ugyanis a szebbik arcát mutatta. Igen, nem írtam el. Innentől jött az igazi szopás. Víz alatti fatörzsek keresztbe. A kis vízben nem nyomódtak le, mint a becsületes fatörzsek, azaz simán felakadt rajtuk a kajak. Az egyik túratársnak a vége felé el is tört a kajakja. Limbózás alacsony fatörzsek alatt. Volt, hogy két kajakos akadt fel direkt az egyik fatörzsön, hogy lenyomódjon annyira, melyen már át tudtunk menni. De mire ők lejöttek, az egy hosszú történet lett. Egy különösen alacsony hídnál ledugtam az evezőt, láttam, hogy csak negyven centis a víz, bátran kiszálltam. Ötven centit süllyedtem a puha iszapba. (Ja, sebek.) Próbáltam lépni. Nem sikerült. Aztán mégis. Süllyedtem újabb tíz centit. Frankó. Mocsár. Szerencsére bele tudtam kapaszkodni egy kajakba és kajakról kajakra vándorolva elértem a partot. Viszont innentől kezdve leszartam a szart is. Ahogy valami akadály jött, kiszálltam a kajakból és kézzel átemeltem, átgyömöszöltem. A homokpadoknál mindenki igyekezett heves csípőmozgásokkal, centiről centire haladni. Én kiszálltam és madzagon húztam a kajakot. A többiek még nem jöttek rá, hogy ez nem kajakos terep, nagyon nem az. Itt csak akadály a kajak. Menni kell gyalog, sáson, sáron, mocsáron keresztül, a kajakot meg, mint felszereléstároló egységet, húzni magunk után. Száraz ruha? Bah.

Úgy tűnt, a napnak sohasem lesz vége. Csak fatörzsek, fatörzsek mindenhol, homokpadok. Egy nád levele hosszában végigvágta az ujjamat. Mentünk tovább. Hol fásultan, hol dühöngve. Legalábbis én. Végül este hét körül elértünk egy zsiliphez. Átemelés. Helyett táborverés. Kösz, de ennyi elég volt.

Mint az eszelős, úgy vonultam el átöltözni szárazba. Mentsük, ami menthető. (Bár ahhoz képest, ahogy a lábam fájt, a combdörzsölés már nem is számított.) Aztán leültem a kajak orrára (ez egy kaszáló, mindenféle táborhely jellegű dologtól mentesen) és rágyújtottam. A nap sütött és most nekem pihenésre volt szükségem. Legfőképpen idegileg.

DSC_2138

Egyébként ahogy elnéztem, nem csak engem viselt meg idegileg ez a szakasz. Tizenkét kilométert jöttünk fel a Bliznán, agyban azért elég sokan elfáradtunk. Voltak is nem átgondolt beszólások, nem sértőnek szánt, de végül azzá váló mondatok. Remélem, ezek a dolgok idővel rendeződnek.

Aztán valaki megjegyezte, hogy még vissza kellene szállni a kajakba és feljebb menni 600 métert. Részemről norvégmetál hörgésbe fulladó sátáni kacaj volt a válasz. Ekkor már eldöntöttem, hogy én, itt, ebbe a kajakba vissza nem szállok. Ha fókamászásban kell visszamennem Bryzgiel-be, akkor is elmegyek a kocsiért. Meglepő módon, amikor ezt kijelentettem, sokan, gyanúsan gyorsan vágták rá, hogy ők is. A 13 kajakosból pillanatok alatt 7 csatlakozott a maradókhoz, reggelre pedig nyolcan lettünk.

A napi útvonal.

Szóval ültem a kajak orrán, szárazon, melegben, hosszú nadrágban (mely védte a sebeimet) és kezdtem rendbe jönni. A vizes pénzeket kiterítettem a kajakra.

DSC_2128

Az akkumulátorok megúszták. A fényképezőgép megszáradt. Igen, a mobilt bebuktam. De ezen már nem tudok segíteni.

Aztán megéreztem valamit. Még bőven volt a szivaromból, de elindultam sátrat állítani. Elképesztő marhaság volt. Ha maradok szivarozni, simán megúsztam volna a napot. Így viszont…

Kerestem helyet. Alaposan bejártam a környéket. Távol a horkolóktól. De azért sima legyen. Ledobtam a sátrat egy helyen, de aztán megláttam, hogy a dombtetőn fenyőerdő van, lehet, hogy az jobb lenne. Felmentem. Sétáltam az erdőben. Nem tetszett. Végül meglett a hely. Közben elkezdett cseperegni az eső. Kurvára nem értettem. Felhő, az nem volt. Kiterítettem a sátrakat, leszúrtam a belső sátrat. Ekkor kezdett el igazából esni az eső. Na most, sátrazásnál az első szabály az, hogy a belső sátrat szárazon kell tartani. Mert egyébként tócsában alszol. Azaz minél rövidebb ideig lehet a belső sátor védtelen. Na itt, pont ebben a két percben szakadt le az ég. Soványmalacvágtában szurkáltam le a cövekeket, csatoltam a csatokat, feszítettem a madzagokat. Mire készen lettem, igazi durva felhőszakadás lett belőle, Nejjel bevetődtünk a sátorba. Huh. Hanyattdőltünk. Ezt megúsztuk.
Aztán egy perc múlva már kint vágtáztam a felhőszakadásban, asztakurva!, asztakurva! felkiáltásokkal. A teljes vízálló felszerelésem kint volt a kajak mellett. A vizálló zsákok szája tárva-nyitva. A száraz ruhák zsákja. Ezzel az utolsó ruhám is elázott, az, amelyben holnap a civilizációba való visszatérést terveztem. A technikai zsák. Egy csomó akkumulátor, töltők, WC papír, papírzsebkendő. És legfőképpen a dslr fényképezőgép. Na, minden szarrá ázott. A száradni kirakott pénz foszlóssá ázott. Meg én is, az ún. száraz ruhámban. Aztán a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. De nekem megsemmisült mindenem. Már ami a mai nap után még megmaradt. Pokol? Nem tudom, van ennek fokozása?
Egyedül a kajászacskó maradt száraz, mert azt még nem vettük elő a kajakból. Meg szerencsére a hálózsákok. Amik túlélték a felhőszakadást, átkerültek a kajazsákba. (Szerencsére egy csomó dolgot még a vízhatlan zsákon belül is vízhatlan dobozban tárolok. Ismerem már magamat.) Talán a fényképezőgép sem kapott túl sok vizet. (300e pénz. De egyszer már túlélt egy ilyen katasztrófát, talán most is.) Elpakolásztunk. Vacsora. Mit mondjak, az étvágyam most sem verdeste a plafont. Helyette rágtam a bagót. Meg volt még vodka. Zoltán csinált egy nagy tábortüzet, az életemet mentette meg vele. Megszárítkoztam. Volt egy adag száraz ruhám. Jó lesz holnapra is.

Egyedül az vigasztalt, hogy a kajakozásnak határozottan vége. Holnap már csak logisztika, autózgatás. Elegem volt a vízből. Minden formájában.

PS.
Valaki megjegyezte, hogy tudomása szerint a Bliznát a lengyel deszantosok kiképzőpályának használják. (Mondtam már, hogy jelzett vízitúra útvonal?) Nem igazán lepődtem meg. Ha én be akarnék szivárogni egy ellenséges területre, egészen biztos, hogy ilyen faluvégi árkokban eveznék fel. A kutya sem gondolna rá, hogy valaki ekkora őrültségre vetemedik.

Suwalki kajaktúra 05/07

Augustow csatorna és pihenőnap
2016.08.18; csütörtök

Kicsit gyanakodva ébredtünk, de nem volt semmi éjszakai meglepetés. Szerencsére eső sem, de a hideg, nyirkos időben semmi sem száradt meg. Elcsomagoltuk vizesen, felvettük vizesen. Illetve, csak vettem volna. Reggel szembesültem vele, hogy a ruházatom egyik fontos elemét elhagytam. Valószínűleg amikor a zuhanyzóból jöttem a sátorhoz, a sötétben nem vettem észre, hogy valahol kicsúszott a kezemből az úszónadrágom. Reggel már nyilván nem volt meg az úton.
Miért fontos ez? Azért, mert úgy terveztem, hogy minden nap ebben evezek. Eleve az úszónaci nem tartja meg annyira a vizet és gyorsan szárad. Mindkettő kritikus számomra. Meglehetősen vastag izmos combom van, ez pedig azzal jár, hogy könnyen kidörzsölődik a combom belső fele. Egy pamut boxeralsó, mely folyamatosan vastagon vizes, gyönyörűen katalizálja a folyamatot. Tesztelve. Másfelől alsónadrágot sem pakoltam sokat, hiszen csak esténként pár órára terveztem viselni. És még volt hátra három evezős nap.
Nem voltam nyugodt.

Mivel az előző három nap kifejezetten jól haladtunk, a Blizna meg egész napot igényel (pontosabban kettőt), így mára pihenőnap jött ki. Még azzal is, hogy néhányan becsalingáztunk Augustow-ba, csak 16 kilométernyi evezés lett a vége.

Induláskor az idő továbbra is borult volt, maradt a dzseki. (Nem mintha olyan sokat jelentett volna.)

A szokásos pontos indulás. Keresztülvágtunk a már tegnap is vizsgálgatott nagy tavon, a végén levadásztuk az utolsó zsilipet. Ez már sokkal modernebb volt a többinél (persze szintén manuális) és a kezelő is meglepően korrekt volt. Szálltam volna ki, hogy fizetek, erre kisietett elém és a kajakból lerendeztük az egész tranzakciót. Ő valószínűleg megbukott a zsilipkezelői magatartás vizsgán.

Jött egy még nagyobb tó. Kicsit trükkös volt a vége, mert feltűntek Augustow házai, ráadásul az idő is egészen pocsékká vált, sokan elindultak kikötni, de ez még csak egy távoli külváros volt, az igazi város eléréséhez végig kellett még eveznünk egy csatornán, és csak ekkor értük el Augustow tavát. Ahol viharos szél, csapkodó eső és közepesen erős hullámzás fogadott. Átvágtunk a tavon, majd a strand magasságában megálltunk tanácskozni. A strand ugyanis, még ebben a trágya időben is, szemmel láthatóan működött. Láthattuk, hogy a parton bódék állnak, nyitva vannak, a sétányon emberek sétálnak. Másfelől úgy terveztük, hogy ráérünk, tehát a csatornán keresztül beevezünk a belvárosig. Kiszállni, vagy nem kiszállni – ez volt a kérdés. A retek idő döntött, kieveztünk a partra. (A strandot minden irányból famóló vette körül, kaptunk egy kis ízelítőt a Bliznából, mire átbújtunk alatta.)

GOPR1067

Pontosabban először csak négyen eveztünk ki, a többiek vártak. Zoltán az első bódéban vett egy nagy adag fagyit és azzal integetett a mólóról a többieknek. Gyertek ki, jó a buli. Ahogy visszajöttem a távoli tojtojtól, beszálltam én is. Igaz, vizes voltam, igaz a szélben vacogtam, de egy jó fagyi mindig belefér. Később többen is kedvet kaptak. Különösen, amikor kiderült, hogy az összes nyitvatartó bódéban csak fagyit és kávét árulnak. Más nem volt nyitva a strandon. Olyan 12-17 fok, csapkodó eső, erős szél. Kizárólag fagyi. Csak úgy mondom.

Illetve az egyik helyen lehetett gofrit is kérni. Néhány étkezési bűnöző rá is csapott a lehetőségre.

SA704555

Cukorbetegként ez nekem szigorúan tilos, de voltam annyira éhes és elegem is volt annyira a kolbászsajtmogyoróból, hogy egyet én is betoltam. Direkt nem kértem rá csokoládét (langsam spazieren), de a hölgy megsajnált és dupla adag tejszínhabot nyomott rá. Kösz, te gyilkos.

A társaság fele úgy döntött, hogy nekik ez már elég jó – asztalok, székek itt is voltak – ebédelnek a hazaiból. A másik fél visszaszállt a kajakba és beevezett a városba. Az a jó lengyel gasztronómia.

De előtte ki kellett kötni.

GOPR0804

Első ránézésre minden szuper. A part szélén a beton mindenhol kiszálló magasságban. Odacsúszunk, kifordulunk. Ennyi. Aztán közelről nézve kiderült a turpisság. A kiszálló sávot végig vastagon sirályszar borította. Én úgy voltam vele, hogy nekem már úgyis mindegy, simán kibucskáztam. Bele egy termetes, még friss, olajos-zöldes, híg folyós szarkupacba. Mivel az én kiszállási technikám tényleg ilyen kifordulós, ez egyben azt is jelentette, hogy mind a dzsekim, mind a nadrágom, mind a spricóm körben vastagon szaros lett. A neoprén cipő kemény konkurenciára talált.
Volt mellettünk egy kikötő stég, annak a feljárójára ültem le. A spricót gyorsan kilögyböltem a pállott vízben, magamat is lemostam előlről, majd Nej lesikált hátulról is. Szagom még maradt egy kicsi – az a víz sem volt teljesen tiszta – de nagyjából már jól voltam.
És így mentünk be az étterembe ebédelni.

GOPR0803

A kaja viszont végre tényleg jó volt. Nem ilyen felmelegített konzervizé, hanem rendes étel. Ha jobban megnézed, a zsureket például cipóban szolgálták fel és a schabowy kotlet (rántott hús, sült krumpli, zöldségköret) is teljesen rendben volt. Bőven megérte érte szarban henteregni.

Visszaszálláskor úgy döntöttem, hogy jóból is megárt a sok, inkább a tiszta kikötőstégről ültem be. A többieket összeszedtük a strandon. Indulhatott a délutáni etap.

Nem kis döbbenetet okoztunk, amikor 3 kilométer – bő félóra – után közöltük, hogy megérkeztünk. Vége van a napnak. (A városban megérdeklődtük, hol van a legjobb biwakos szálláshely és ez volt az.)

DSC_2121

DSC_2124

Most nézd meg: fedett, szélvédett társalgó, illetve egy hosszú asztal, gyakorlatilag a vízparton.

DSC_0306

Az utóbbit egy kicsit fel is javítottuk.

Miután kiderült, hogy tényleg nem evezünk tovább és a napocska is visszatért valamelyik távoli galaxisból, a hangulat magasba szökött. Átöltöztem szárazba, kiültem az asztalhoz, és egy szivarral elterültem. Abszorbeáltam magamba a napfényt.

A napi útvonal.

Később feltoltam a sátrat, berendeztük. Talán megszárad. A vizes ruháimat is kiteregettem. A többség nekiállt kipakolni vacsorára, amikor valami gyanús dörgő hang jött az erdő mögül. Biztos lőgyakorlat – reménykedtek néhányan, de az a rohadék fekete felhő hamar egyértelművé tette, hogy megint ránktalált. Sutty és már nyakunkban is volt a felhőszakadás. Szerencsére már minden el volt rendezve, csak a kajászsákot kellett becipelni a fedett helyiségbe. Ültem, csüggedten néztem a heves záport, és már rohadtul elegem volt az egész vizes bizniszből. Mindenki bekapkodta a szárítandó ruháit, én nem. Minek? Eleve csuronvizes volt az összes, nincs olyan felhőszakadás, hogy még vizesebb legyen.
Aztán egy jó félóra után a vihar elvonult. De az a szép napos idő már nem jött vissza.

Valahogyan varázsoltunk áramot a fedett társalgóba, sokáig üldögéltünk, beszélgettünk. Pontosabban a többiek. Nálam bekövetkezett az, amitől féltem, az egész napos vizes ruha kidörzsölte a combomat. Úgy járkáltam, mint a huszártiszt, aki kettővel nagyobb lovat kapott. Nekem rendszerint sebes a lábam, nem szokott zavarni, ennyi fájdalom még belefér. De a kidörzsölés halálos, minden lépésnél mintha penge vágna a combomba. Nagyon utálom. Nem is húztam sokáig az időt, tapasztalatból tudom, hogy egy hosszú alvás, száraz, meleg közegben segíteni szokott. Holnap? Valami száraz ruha? Majd meglátjuk.

Suwalki kajaktúra 04/07

Augustow csatorna
2016.08.17; szerda

Reggelre megjött a Mikulás. Nem, nem a fekete esőfelhő, az csak később jelent meg. Az igazi Mikulás jött el, az, aki ajándékot hoz. Minden sátor elé odarakott valami böszme nagy dolgot, amelytől nem lehetett kimászni. Ez például egy várostromhoz is használható katapult egység Orsolya sátra előtt. (Már arrébb mozgatva.)

DSC_2084

Nos, az történt, hogy késő estére Jánosnak ismét mosolygós kedve lett és felkereste Zoltánt, aki mindenkitől messze, a stégen állította fel a sátrát.
– Azért jöttem, hogy neked jó legyen – búgta a félhomályban.
Zoltán nem egy ijedős srác, más ekkor már sátrastól belevetette volna magát a vízbe, de még neki is megremegett kezében a fogkefe. Aztán persze tisztázódott a helyzet: János szerzett néhány cöveket – hogy honnan, azt borítsa feledés homálya – és úgy gondolta, segít Zoltánnak valahogy rögzítenie az egyébként teljesen rögzítetlen sátrát. Zoltán köszönte szépen, nem kért belőle, utána viszont megbeszélték, hogy ha már ennyire túlteng bennük a jószándék, tehetnének valamit a többiekért. Például megvédik őket. Attól, hogy túl gyorsan kijőve a meleg sátorból, tüdőgyulladást kapjanak. Az elképzelést alaposan kidolgozták, majd minden sátor kijáratához odapakoltak valami jó nehéz dolgot: padokat, bazi nagy lengyel kajakokat, az építkezésről lopott fatáblákat, villanyoszlopot, ostromgépet. Aztán a jól végzett munka tudatával lefeküdtek aludni.

Maradjunk annyiban, hogy ha nem is túl gyorsan, de kikászálódtunk a sátrakból. (A fiúk bármennyire is kreatívak voltak, nem vették észre, hogy a mi sátrunknak mind a két oldalán van bejárata, így mi viszonylag olcsón megúsztuk.)
Kimásztunk, összegyűltünk… és észrevettük, hogy egyedül Jánosék sátra előtt nincs semmi. (Zoltán ravasz volt, magához is rakott egy deszkát.) Egymásra néztünk, bólintottunk, majd az ostromgép kivételével mindent odacipeltünk Jánosékhoz.

Megvolt a reggeli torna.

Utána a szokásos reggeli készülődés. Sátor össze, kolbász, sajt, mogyoró, kávé, bagó, átöltözés vizes ruhába. Jó hír, a sátrak és a spéci ruhák tiptop megszáradtak. (A neoprén, az nem. Az szerintem élvezi, hogy vizes és büdös.)

Megint pontosan indultunk. Ez több, mint véletlen, ez már megszokás.

Az idő… nos, az eddig tartott ki valamelyest. Az első kajakozós napon végig sütött a nap, csak éjszaka esett, a második napon napközben volt egy kiadós zuhé, de utána napsütés… ma viszont szemmel láthatóan a vizes részleg győzött. Ólmos szürke felhők, hűvös, nyirkos idő. Indulás után félórával pedig rákezdett az eső és ki is tartott egész nap. Annyit cifrázott, hogy időnként csak szemetelt az eső, időnként viszont leszakadt az ég.

GOPR1054

GOPR1029

Körülbelül ezt láttuk az egész úton. Pedig nem lett volna csúnya etap, sőt, megkockáztatom, napos időben jobban tetszett volna, mint a Hancza. Végig erdő, semmi nád, csatornák váltogatták a tavakat és viszont, közöttük pedig zsilipek.

Habár a zsilipek szépek voltak, de a kezelőiket tutira képezik valahol, hogy ilyen bugris tahók legyenek. Köszönni egyik sem tud, kiszállsz, hogy jegyet vegyél, erre csak gorombán morognak valamit és már ez is nagy eredmény, mert kétszer arra is egy csomót kellett várnunk, hogy megjelenjenek, a pacák ugyanis elkóricált valamerre. Két esetben biztos vagyok benne, hogy át is vágtak.

És ha már itt járunk. Többen is eveztek errefelé, mondták előre, hogy kedvesek a népek, különösen jól működik a polákvengerdvabratanki. Nos… semmi. A zsilipőrök tuskók voltak, a kocsmákban, éttermekben vagy közömbös, vagy beleszarós kiszolgálást kaptunk, a fenti mondatot is csak egy horgász kiabálta utánam, alig tudtam visszakiáltani az idoszabliidoszklanki választ. Nem értettük. Sokan voltunk, fizetőképesek voltunk, olyan időben, amikor normális ember ki sem dugja az orrát a házából.

Lassan haladtunk, mi magunk is elég mogorvák voltunk. Zoltán próbálkozott némi vidámsággal, időnként versenyre hívott embereket (csak a kajakja másfélszer gyorsabb volt a többiekénél, az erőnlétét meg hagyjuk), időnként egyszerűen elgázolt valakit. Leginkább Attilát. Őt különösen szerette.
Értelemszerűen a sok zsilipelés is megfogta a tempót. Ezen a napon töltöttük a legtöbb időt kajakban, vicces, hogy ez volt az a nap, amikor szünet nélkül esett.

Ebédre egy jól kiépített pihenőhelyet vadásztunk, volt étterem, terasszal és belső helyiséggel és voltak fedett asztalok is a tisztáson. Naná, hogy egyből a fedett részbe csörtettünk be. Nekem speciel égett a bőr a képemről, mert oké, hogy a hely vízituristákra szakosodott, de nem olyanokra, akik ruhástól fürdenek és trágyaszagú neoprén cipőben virítanak.

Ekkor jött el egyébként az ideje, hogy feladjam az önhitegetést. Nekem egy roppant drága hullámkötényem van, melyet Angliából rendeltem egy roppant jónevű cégtől. (Ez az a kajakos ruhadarab, melyet beülés után az ember körbeakaszt a beülő peremébe, gyakorlatilag légmentesen lezárva vele a kajakot.) Ennek egyáltalán nem szabadna beáznia. Ehhez képest az esőben úgy eláztam, mintha nem is lett volna rajtam. Jelzem, nem ez az első eset, sőt, már évek óta így van, csak eddig meg tudtam vezetni magamat. A hazai tavaknál, a déli tengereken nem probléma, kiszállás után úgyis fürdünk. Eleve ha nincs sok eső, ha nincs erős – nagy hullámokat gerjesztő – szél, akkor sem probléma, mert tudok úgy evezni, hogy ne verjem magamra a vizet. Télen ráadásul vízhatlan nadrágot hordok, szóval ott sem gáz. De most megkaptam. Nem számítottam ennyire hideg időre, nem számítottam egész napos esőre. Evezés közben ronggyá áztam, majd a kajakból – rövid nadrágban – kiszállva körbeburkolt a jeges szél. Vacogtam, mint a miskolci kocsonya. És hogy teljes legyen a kép, nagyjából ugyanez a helyzet a dzsekimmel. Ez még a spricónál is drágább dzseki, ugyanattól a gyártótól, szintén Angliából rendelve. A dzseki gyakorlatilag teljesen elvesztette az impregnáltságát (pedig spéci mosószerrel mostuk, külön, lavórban) és innentől neoprénként működik: átázik, de a vizet bent tartja, melyet a testem felmelegít. Azaz nem enged kihűlni, de ettől még vizes leszek.
Na mindegy, amikor azt mondtam, hogy alul-felül csuronvizes voltam, nem túloztam.

Az ebéd egyébként finom volt, jól esett a zsurek (savanyú krumplileves) és a tócsi (placki) is. Utána még egy kis pihenő. Néhányan kisétáltunk a kajakokhoz a stégre. Itt voltunk szemtanúi, ahogy két kamasz lány versenyúszós fürdőruciban kisétál a csatorna túloldalán lévő stégre, beugranak, majd nekiállnak edzeni. Én meg csak néztem őket, szederjes ajkakkal (Bár biztos voltam benne, hogy ők a vízben kevésbé fáznak, mint én… de akkor is. Hátborzongató látvány volt.) Ittam vodkát.

A délutáni evezésen semmi nem változott. Szürke ég, gyakori esők, bunkó zsilipmesterek. Aztán késő délután kiértünk egy nagyobb tóra (Jezero Studzieniczne), ahol az egyébként is csapnivaló időjárás durván beleerősített. Szakadt az eső, a szél viharossá erősödött, a tavon a hullámok tengerivé nőttek.
Hárman voltunk elől, a többiek jócskán lemaradtak. Tanakodtunk, mi legyen. A tó túlsó vége olyan 5 kilométerre lehetett, ilyen körülmények, ekkora szembeszél mellett ez több, mint egy óra evezés. Én ennek ellenére mentem volna tovább, mert a túlsó parton települést láttam, ráadásul ott szélvédett helyen lettünk volna. A két társam viszont amellett volt, hogy elcsigázott a nép, menjünk el vakon a tó innenső partján, hátha lesz valami szállás. Nem tetszett az ötlet, mert ha még lesz is valami olyasmi, ahol eddig szoktunk aludni, a hely biztosan nem lesz szélvédett, ebben a viharban pedig kockára fagyunk. De megjöttek a többiek és mindenki a második verzióra szavazott.

Pontosabban nem mindenki, mert négyen elmentek egy órára a Serwy tó felé vezető oldalágba kalandozni. (Erre ment volna a túra rövid változata.)

Elindultunk… és bejött. 19-re lapott húztunk és alsót kaptunk. A táborhely tulajdonosa szemmel láthatóan tudta, mi a dörgés: az volt a hely neve, hogy Sirokko. De nem csak tudta, hanem védekezett is ellene: a sátrazós részt magas bozótos védte a tó felől érkező széltől, a fedett részen vastag nylon ponyvákat aggattak fel oldalfalakként, szélvédetté téve a teret. Odabent egy kis büfét is üzemeltettek. Emellett egy másik épületben volt angol vécé, zuhanyzó és szauna.

DSC_2094

Ugye, hogy maga a kánaán? Aztán persze sikerült ezt a helyet is elcseszni. A két zuhanyzó közül az egyiket lezárták, így a maradék előtt kilométeres sor állt. (Éppen itt táborozott valami iskola.) A kulcsot a büfénél lehetett elkérni egy rettenetesen beleszarós mentalitású csajtól. Simán megcsinálta azt, hogy nem adta oda a kulcsot, a zuhanyzó előtt meg tömegek várakoztak, mert azt hitték, éppen van bent valaki. Én ugyan elhatároztam, hogy ezután a nap után mindenképpen veszek egy forró zuhanyt, de látva a helyzetet, arrébb tettem. A csajnál kifizettem ugyan, de utána leültem a szélvédett társalgóban, ittam sört, ettem bigoszt (szar volt), ettem melegszenyót (zapiekanka), ez se volt krakkói minőség, de már meg lehetett enni. Volt tévé is, olimpiát adtak. Hirtelen megtelt a helyiség (lengyel-amerikai röplabda meccs), frankón ki is szorítottak. Mindegy, úgyis volt még dolgom: sátorállítás, berendezkedés. Bokától fülig vizesen. (Nem tudtam róla, de a többiek ekkor már fogadásokat kötöttek, ki bírja tovább vizes cuccban ezt a szar időt. Hárman voltunk még versenyben. Persze azoknak könnyű volt, akik kihagyták a zuhanyt.) Ja, közben a kószálók is megérkeztek.

A megtett útvonal.

A sátort fájó szívvel állítottam fel, olyan szép, tiszta, száraz volt. Még be sem fejeztem, az eső már összerondította.

Nejnek sikerült végül megszereznie a zuhanyzó kulcsát, én pedig mentem vele, beállva az ajtóba. (Némi pikantéria, hogy az egyedül működő zuhanyzó a női vécében volt, de hát felnöttek vagyunk, láttunk már olyant.) Rögtön utánam érkezett négy kisiskolás csaj, letisztáztuk, hogy én is a zuhanyra várok (mi másra várhatnék a női vécé előtt?), beálltak mellém. Ekkor érkezett meg Tyutyu és állt be mögém. A kis csajok szemmel láthatóan elbizonytalanodtak, eddig úgy képzelték, hogy csak én vagyok előttük, most meg hát mi van, de aztán felmérték az erőviszonyokat – Tyutyu bácsi egyedül nagyobb volt, mint ők négyen együtt – így bölcsen hallgattak. Így lettem én a második helyezett és így nyerte meg Tyutyu a többiek által kiírt vizespóló versenyt.

Estére felszabadult az egyik fedett közösségi hely, kollektíve elfoglaltuk. Falai ugyan nem voltak, de ekkorra már megszelidült a szél. Hárman elmentek szaunázni, fura volt látni, hogy időnként kirongyolnak az ajtón. Gőzölögve.

Ültünk, dumáltunk, ökörködtünk. Jó lenne most ezekből idézni, csak hát… a jobbakat a mobiltelefonomba írtam fel. Az meg… de ne rohanjunk előre. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat. Mindenki száraz volt, néhányan még zuhanyoztak is. Volt valami vodka és valami whisky is. Kezdtek kisimulni az arcok. Az enyém is, de azért a háttérben súlyos döntések érlelődtek. Nem kis mértékben amiatt, hogy este kilencig voltam csuronvizes egy hideg, szeles környezetben.
Ami biztos, hogy hamarosan le kell cserélnem mind a hullámkötényemet, mind a kajakos dzsekimet. Valami jobbra. Ami nyilván drágább. A szememben súlyos dollárok – pardon, fontok – röpködtek. Nem voltam boldog. De ha komolyan gondolom, akkor muszáj.

Mondjuk, ez a nyilván drágább kitétel nem biztos, hogy igaz. Nézd meg a két képet.

DSC_2097

DSC_2096

Mindkettő pont itt készült, már reggel, indulás előtt. Rajtam a szuperdrága csodadzseki – mely nem védett semmit – Nejen egy 12e forintos Decathlon dzseki. Ő az egész túrán nem ázott be. Abban maradtunk, hogy a soron következő Balaton kerülésre elkérem és ha beválik, akkor én is erre cserélek. (A spricó kérdés bonyolultabb, mindkettőnknek pont ugyanolyan van. Az övé tökéletesen szigetel, az enyém meg semennyire.)

Na jó, kicsit túl sokat szakmáztam itt a végére.
Meglehetősen sokáig dumálgattunk még a fedett helyen, élveztük azt, hogy végre nem esik, nem fúj, jól érezzük magunkat és egymást. Aztán szunya.