Teszt? Az mi?

Az itthoni gépeken a Comodo Internet Security csomag Premium változatát használom. De most azért elgondolkodtam.
Pár nappal ezelőtt jelezte a szoftver, hogy telepítene egy kiegészítőt, Comodo Internet Security Essential néven. Nem vitatkoztam vele.
Aztán két nappal később jött egy újraindítás, mely után meghülyült a gépem. A Chrome-ból konkrétan nem lehetett elérni a Google szolgáltatásokat. Minden más böngészőből igen. Szerencsére eszembe jutott az a CIS Essential, kikapcsoltam. Megjavultak az elérések. De nem minden jött rendbe. Amikor például az Endomondo-ba be akartam importálni egy track-et, a böngésző feldobta a talpát. Szószerint. Kiírta, hogy crash, majd úgy is csinált. Firefox-ból ment rendesen. Ezek után uninstall CIS Essential… és azóta béke van.

Ebben a történetben nem az az ijesztő, hogy kijött valami frissítés/kiegészítés, melyről később kiderült, hogy hibásan működik. Meglehetősen sokszor találkozunk ilyesmivel. Az ijesztő a teszt milyensége. Már ha egyáltalán volt. El tudod képzelni, hogy egy biztonsági – azaz meglehetősen kritikus – szoftverhez kipublikálnak a teljes világra egy kiegészítést, gyakorlatilag teszt nélkül? Mert ne mondja nekem senki, hogy volt teszt. Gondolj bele, mit kellett volna elcsípniük: elindítják a Chrome-ot, aztán megpróbálják elérni a Google keresőt(!), a Youtube-ot(!), a Google Maps-t, a Google Translator-t, stb. Szóval bármelyik Google szolgáltatást – és hopp, egyből megvan a hiba. Ez nem történt meg. Akkor mi mást tesztelhettek?

Nem tetszik

Egy kicsit visszaugrok az időben.
Amikor hazajöttem március végén Prágából, hirtelen nyertem tíz napot. Mármint blogírás szempontjából. Hiszen a történéseket még odakint megírtam, itthon csak a fényképeket meg a track-eket kellett belevágnom és megvolt előre egy csomó tartalom.
Ez alatt az idő alatt bármit írhattam volna. Egy új alkotmányt mobiltelefonon. Kidolgozhattam volna a világbékét. Bármit.
Nem ez történt. Egyszerűen elkaptak a hétköznapok és egy idő után leginkább ordítani szerettem volna.

Ebben a tíz napban – mármint a visszatérés utáni tíz napban – csupa fekete írások születtek. Nem sok, három. De ezek olyanok lettek, hogy nem mertem elsőre kipublikálni egyiket sem. Mert oké, hogy én szarul érzem magamat, de miért kellene ezzel másokat is megmérgeznem?

Eltelt három hónap. Azóta egy kicsit sokat tompítottam az írásokon, kettőt össze is faragtam, kivágtam belőlük a frusztrált üvöltéseket és igyekeztem csupa olyan gondolatot bennük hagyni, melyek emészthetőek, továbbgondolhatóak. Ezek közül jön most az egyik írás.

~oOo~

Akárhogy is nézem, 28 éve vagyok a szakmában. 28 éve szívok folyamatosan azzal, hogy olyan dolgok, melyeknek _így_ kellene működniük, nem így működnek, hanem máshogyan. 28 éve próbálom kideríteni, hogy miért, 28 éve próbálok, ha mást nem is, de valami workaround-ot kitalálni, hogy az az izé működjön. 28 éve azzal töltöm az időmet, hogy ha véletlenül/ösztönösen/impulzívan sikerül megjavítanom valamit, akkor utólag kinyomozzam, mi is történt és elraktározzam a tudást.
És ez az egész egyre kevésbé érdekel.
Szeretek rejtvényt fejteni. Szeretem a logikai fejtörőket. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jó is vagyok ezekből.
De ami itt, a szakmában megy, piszkosul messze van a logikától.

Nézzük például ezt. Idén összeraktam itthon egy Hyper-V clustert, szépen muzsikált is. Van rajta vagy harminc virtuális gép, ilyen-olyan célból, persze egyszerre maximum 10 működik. A cluster szuper, live migration, quick migration korrekten megy, ha leáll az egyik node, átmegy minden a másik node-ra, szóval svájci óra.
Elmentem két hétre, nyilván lekapcsoltam az egészet.
Visszajöttem… és csak néztem ki a fejemből. Újraindítottam mindent, és ránézésre minden működött is. A tartomány élt, a node-ok virultak, iSCSI működött. Egy kísérlet miatt létrehoztam 5 virtuális gépet. Úgy csináltam, ahogy a korábbiakat: legyártottam őket az egyik node-on, majd utána terítettem.
Volna.
Kezdődött ott, hogy a cluster egyáltalán nem működött, sőt, még csak nem is látszott. Ezt még megfejtettem: visszakapcsoláskor szétesett az időszinkron a fizikai és a virtuális DC között (az egyik vette a két hét leállást, a másik nem), azaz szétesett a DC-k közötti kapcsolat. Rendberaktam a DC2-t, helyreállt a tartomány, volt cluster. Csak éppen a node1 felől nem működött a live migration a node2 felé, csak a quick migration. Visszafelé ment mind a kettő. Hibaüzenet gyakorlatilag semmi, attól eltekintve, hogy LM esetén a node1 azt mondja, hogy nem látja a node2-t. QM esetén faszán látja.
Nem csináltam semmit, csak leállítottam egy jól működő rendszert, majd két múlva visszakapcsoltam.

Nos, ez egy úgynevezett utolsó csepp a pohárban. Mert itthon mindegy, QM vagy LM, leszarom. (Pontosabban nyilván nem, ha rá akarok húzni egy SCVMM-et, akkor rohadtul nem mindegy.) De ha ugyanez egy ügyfélnél fordul elő, akkor meg kell oldanom a problémát. Valamikor azt mondtam volna, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a probléma itthon fordult elő, megoldom és azzal a tudással is gazdagodtam. Csakhogy ilyen tudással már tele a padlás. Hogy valami valamiért nem úgy működik, ahogy minden józan megfontolás alapján működnie kellene. 28 éve ilyenekkel szívok. Az összes időm azzal megy el, hogy a józan ész ellen küzdök kecskeáldozással, vajákolással, szenteltvízzel – és legtöbbször a megoldás tényleg ebbe a kategóriába esik.

Öregszem. Ez nem csak abból látszik, hogy már 6 kilométer futás után kipurcan a térdem, hanem abból is, hogy egyre erősebben érzem, hogy ketyeg az órám. Egyre erősebben érzem, hogy az időm véges, viszont a terveim, az álmaim, a bakancslistám még hosszú. És egyre inkább frusztrált vagyok, ha ezt a kevés maradék időmet értelmetlen dolgokra pazarolom. Mint például egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan cluster hiba felfejtése. Vagy bármi, ami rejtélyes dolog egy ügyfélnél előfordulhat. Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy öntsétek le benzinnel, gyújtsátok fel és menjetek ki a természetbe vadvirágot szagolni. Mert amikor vissza fogtok gondolni az életetekre, ezek fognak számítani, nem a szerverszobában eltöltött éjszakák.

Nos, ezt nevezem én kiégésnek. A cluster problémát nyilván meg fogom oldani. Nyilván ezzel gyarapodni fog a tapasztalatom. De végigfut a hátamon a hideg, ha belegondolok, hogy az értékes időmet ilyesmivel fogom tölteni még legalább 12 évig. És amíg ezeket a dolgokat valamikor élveztem – hiszen minden megoldott probléma egyben bravúros győzelem is volt – ma már ez az egész nem fontos. Elbaszott rendszerek hibáit javítgatjuk mások helyett. Miért kellene ennek örülnöm?

Akit esetleg érdekel a megoldás, az lett a vége, hogy át kellett neveznem a registry.pol fájlt majd forszolni a group policy-t. Kecske.

Jó, persze, ez a kiégés dolog azért ennyire nem egyszerű. Mert az is kiégés, ha én sokallok be, de az is kiégés, ha érdekmúlás következik be. Azaz továbbra is én vagyok a legokosabb, legügyesebb ugrifüles, csak éppen meguntam azt, amit valamikor imádtam. Mert megváltozott.

Valamikor veszettül IT buzi voltam. Kérdezz meg bárkit, mindenki azt mondja, hogy igen, a szakmai kihívások, meg a karrier, ezek tényleg fontosak… de azért a család, a gyerekek, hát izé, azok csak fontosabbak. Nos, nálam nem így működött. Ha meg kellett oldanom valamit, akkor nem érdekelt semmi. Nem érdekelt a két kicsi gyerek, akik vártak otthon, a feleség, aki idegileg zokni volt és némi támogatást várt. Ebben az időszakban simán előfordult, nem egyszer, hogy bent maradtam a munkahelyemen egész hétvégén. Padlószőnyegen aludtam, pénteken, szombaton, vasárnap… és csak hétfőn mentem haza. Egyszerűen ez volt az életem.

Nos, ezt érzem most elveszőben. De nem biztos, hogy kiégtem. Hiszen egy csomó mindenben célratörő és határozott vagyok. Akarok bizonyos dolgokat az élettől és küzdök is értük, ha kell.
Elég szomorú, hogy az informatika kezd kikerülni ebből a körből. Pedig szép időszakot élünk meg. Talán nem mindenkinek egyértelmű, de óriási informatikai forradalom kellős közepén vagyunk. Az alapoktól kezdve fordul fel minden, a publikus felhők csak tünetek, igazából a konvergált infrastruktúrák leginkább az on-premise környezetekben fognak pusztítani, sőt, már pusztítanak is, miközben az ipar 70%-a még csak értetlenül pislog.
Ez mind szép és jó. Csakhogy. Ha meg akarod lovagolni a hullámot… akkor dobd ki a francba a mérnöki diplomádat. Nem lesz rá szükséged. Ez az egész változás a sales-ről szól. Az ügyfeleid nem azzal keresnek meg, hogy hé, van itt egy munka… a francokat. Azzal fognak, hogy számold már ki lécci, mi éri meg nekem? Felmenni az ezerrel marketingelt felhőbe, vagy maradni kussba (ugye a laza licensztechnika) vagy esetleg hibrid? És ha ez, vagy az, akkor hogyan? Netán lehet nekem saját felhőm is? Mennyiért? Bazdmeg, az kurva sok. Nem lehetne-e valahogy okosba?
Ez mind sales munka. Többszáz oldalas licensz szerződéseket kell átbogarászni, excel táblákat vezetni, hogy milyen konstrukciókban mi mennyibe kerül, a konstrukciók nyilván hetente változnak, pontosabban ravasz változtatásokon keresztül drágulnak, na meg persze az ügyféligények, amelyek viszont akár naponta is változnak, mint nálam a képzeletbeli autóvásárlás. Naprakésznek lenni, hogy meg tudd mutatni, hogyan manipulál az egyik, hogyan manipulál a másik és késznek lenni megvédeni magad, hogy te aztán nem manipulálsz.

Nem, ez nem mérnöki munka. Ez egy undorító iszapbírkózás a büdös disznóval, ahol a disznó ráadásul élvezi is. Mert ebből él.

Nem, ez nem az a munka, melyet élvezettel végeznék. Értek hozzá? Végülis… mindent meg lehet tanulni. Csak hát ez nem ugyanaz. Ezért a munkáért már nem dobnám félre a családot, a gyerekeket, ezért a munkáért már nem aludnék éjszakákat padlószőnyegen. Ez már nem érdekel. Nem érdekel jobban, mint megélhetési forrás.

Ez is kiégés… és ez a rosszabb. Ha elfáradtál, kifolyt az agyad a füleden keresztül, semmi gond, egy-két hónap kikapcsolódás, feltöltődés után már újra a fedélzeten vagy. De ha a szerelem múlt el, akkor megette a fene.

Egyszer ez okozza majd az emberiség vesztét

Hajtós hét, hajtós napok. Hozzám képest korai fekvés, hajnali kelés; mutatja, hogy komolyan gondolom.

Este tíz, kezd leragadni a szemem. Oké, mára ennyi. Csak még ezt a doksit kinyomtatom, mert holnap szükségem lesz rá. File, print… azt mondja, hogy nincs nyomtató. Hjaj, megint kezdi. Van egy fapados Asus X541SA laptopunk, jelenleg ez a médialejátszó, egyben nyomtatószerver és szkennelős gép is. A nyomtató egy öreg HP, szar a drivere, időnként megadja magát. Uninstall, restart, install.
Általában. Most viszont teljesen megdöglött a laptop. A led ég, de nem reagál semmire. Nemhogy a ctr+alt+del, de a kikapcsológomb sem működik.
Pedig én már aludni akartam. Nagyon.
Na, mindegy. Kihúzogattam a csatlakozókat, megfordítottam. Gondoltam, lepattintom az akkumulátor fedelét, kiszedem, visszarakom, oszt jól van. Ahogy azt Móricka elképzeli. Az egész alja egybe volt öntve.
Ekkor hangzott el az első vaskos káromkodás. Ezt szét kell szedni. Miközben a rengeteg kajaktúra között úgy néz ki a nappali, hogy annyi szabad felületem sincs, hogy le tudjam fektetni a laptopot. Lesöpörtem a dohányzóasztalt. A csörömpölés még jót is tett az idegrendszeremnek. Törcsi. Mert anélkül nem szerelünk. 10, azaz tíz nyomorult csavar tartja a hátlapot. Kikapkodtam. Nem történt semmi. Nekiálltam papírvágó késsel feszegetni, de akkor sem. Rohadjon meg, aki a pattingatós műanyag alkatrészeket kitalálta. Youtube. Hogyan robbantsunk szét egy Asus laptopot? Az első videóban a pacák közölte, hogy a csavarok kiszedése után finoman nyúljunk be a monitor és a ház közé és pattintsuk le a fedelet. Hát, nekem se finoman, se vadállati brutalitással sem sikerült. A második videó már valószerűbb volt, ott egy késsel feszegette szét a krapek, az elején kezdve. Kerestem a konyhában egy vékony, de erős pengéjű kést. Na, azzal megindult. Körbefeszegettem. Mindkét videó kifejezetten figyelmeztetett, hogy nézzem meg alaposan, hogyan kapcsolódnak a szalagkábelek, mert azokat a fedél leszedése után később ugyanúgy kell visszarakni. Nos, ezt elböktem, mert a vastagabb kábel egyből leesett. De nem foglalkoztam vele. Ez egy későbbi probléma lesz.
Most éppen amiatt vakartam a fejemet, hogy a feltáruló gépbelsőben tkp melyik darab az akkumulátor? Erről már nem volt videó. Életemben láttam néhány laptop akksit, de olyasmi itt nem volt. Végül kizárásos alapon arra az izére tippeltem, mely úgy nézett ki, mintha ceruzaelemeket szigetelőszalaggal erősítettek volna össze.
Nem örültem neki. Ennek ugyanis csak a fele látszott ki, a másik fele rendesen be volt építve valami műanyagba. Mely direktben csatlakozott az alaplaphoz, egy tizenvalahány tűs csatlakozóval. Alulról. Azaz az alaplap aljához. Magát a műanyagot is két csavar fogta. Kiszedtem. Aztán kiszedtem az alaplap egyik csavarját is, hogy legalább feszegetni tudjam. Addig rángattam, erőltettem az akksit, míg végül sikerült kitépnem, úgy, hogy az alaplap sem tört el. Kialudt a led.
Oké. Eddig megvagyunk. Most ugyanez vissza.
Tíz perc pihegés. Nehogy maradjon valami kóbor áram a masinában.
Innentől, ha ki szeretném hagyni a káromkodásokat, akkor nem is írhatnék semmit. Vagy egy negyedóráig kinlódtam, mire vissza tudtam erőltetni az akksit az alaplap alá, úgy, hogy rá is csatlakozzon. Még egyszer biztosan nem sikerülne. A fedél felső részét be kellett illeszteni, majd jött az extra szívás: a szalagkábelek. A vékonyabbal nem is volt baj, azt be lehetett úgy rakni, hogy a fedél és az alaplap között volt vagy öt centi távolság. De a vastagabb kábelt annyira rövidre hagyták, hogy kábé két centire le kellett engednem a fedelet, hogy elérje a kábel a csatlakozót. Na most, nekem az ujjaim simán vastagabbak, mint két centi. Belátni meg persze ekkor már nem lehet. Legalább félórán keresztül kinlódtam. Ehhez képest a nőgyógyász templombelsőben dolgozik. Itt már gyakorlatilag jedi módjára éreznem kellett az erőt. Aztán egyszer csak megsejtettem, hogy helyére csusszant a kábel, gyorsan lenyomtam a kábelrögzítőt, és rátehénkedtem a fedélre. Pattanj be, te mocsok.
Pihegés.
Főpróba. Bekapcsoltam. Működött. Én így még Windows ikonnak nem örültem.
Visszaraktam a helyére a laptopot. A nyomtatás első kísérletre kijött. Végeztem.

Terasz. Három szivarka. Két deci whisky. A holnapi nap le van szarva, még akkor is, ha nagyon fog fájni.

Ja, és vedd észre, hogy a gyártónak az, hogy egybeöntette a készülék alját és nem rakott rá külön kezelhető kis panelt, melyen keresztül el lehet érni az akkumulátort, körülbelül 0,1 cent költségmegtakarítást jelentett egy 100e forintos laptopnál. Az, hogy én elcsesztem másfél órát és stresszeltem, idegeltem magamat, az nem jelenik meg az üzleti könyvelésében. És ez, ez a rövid távú gondolkodás, mely jelen van az emberiség életének minden szintjén, kezdve a filléres tételeken, végezve a környezetvédelem globális elkefélésén, ez fogja végül a vesztünket okozni.
A dinoszauruszok legalább tudtak mutogatni a meteorra. Mi… csak magunkra.

Miért?

Célozgattam már rá, hogy idén elég komoly átalakításokba fogtam bele az itthoni informatikát illetően. Tény, hogy ehhez képest nagyon kevés rémtörténetet írtam. Nem azért, mert nem voltak, egyszerűen csak ahogy kimásztam az egyikből, jött a másik, nekem meg nem volt kedvem még pluszban is foglalkozni velük.

A szerdai nap viszont különösen tragikusra sikeredett, ott is hagytam mindent, felvonultam a padlásra egy üveg borral és irkáltam.

Messziről kezdem. Saját játszási célra összeraktam egy hyper-v clustert. Ehhez kellett két szerver és egy iscsi target. Gondoltam, egy qnap nas teljesen jó lesz erre a célra. Próbáltam kinyomozni, mely változatokban van iscsi, de nem sikerült: úgy tűnt, hogy mindegyik tudja ezt a szolgáltatást. Vettem is egyet. Nem tudta. A gépkönyve ugyan írta, hogyan kell bekonfigurálni az iscsi-t, de a legelején, a jogi blabla szövegben megemlítették, hogy a gépkönyvben leírtak nem mindegyik qnap verzióra vonatkoznak. Finom. Kidobni nem fogom, így is jó lesz. Legalább külön tudom választani a játszóteremet a családi informatikától: a qnap-ra megy a fájlszerver funkció, az iscsi-t meg megoldom másképp. (Megoldottam.)
Aztán a médiacenter/videóvágó gépet kiváltottuk egy nagyon hétköznapi (akciós) laptoppal. Videót lejátszani ez is tud, meg elviszi a nyomtatót és a szkennert. Az immár csak videóvágó gép átkerült a dolgozószobába, ez lett a saját desktop gépem.
Nemrég derült ki, hogy ebben a desktop gépben volt egy megosztás, melyet a család nőtagjai használtak. Pár nap múlva reklamáltak is. Hmm. Fájlszerver funkciót már nem akartam visszarakni a clusterre. Végül meglett a megoldás: vettem egy usb diszket és rádugtam a qnap nasra. Elméletileg tudja.
Elméletileg.

Azt hiszem, ebben a két hónapban ez lett a leggyűlöltebb kifejezés az életemben. Egy csomó dolog elméletben tudta azt, amiért megvettem. Csak miután beüzemeltem, akkor derült ki, hogy tudja ugyan, de máshogyan. És az már nem jó.

Oké. Bedugtam. A nas felsikoltott, hogy jaj de jó, van egy külső diszkem is. Megosszam?
– Osszamár – bólintottam. Megosztotta. Csak éppen nem a klasszikus smb megosztást választotta, hanem a webszerverén keresztül publikálta ki. Mint weblapot. Mint böngészővel elérhető weblapot.
Na most, ezen a megosztáson kizárólag videók vannak. Mindenféle. Azaz ha rámentem a böngészőből a weboldalra és rákattintottam valamelyik videóra, akkor a böngésző… letöltötte. Hát…
Megpróbáltam felokosítani a böngészőt. A VLC-hez voltak addin-ok. Voltak. Amíg a Chrome ki nem nyírta az npapi-t. Egyszerűen semmi nem működött. Közben rájöttem, hogy többek között azért sem, mert a link egy cgi-re mutatott (webdav? ugyan), azaz az addin-ok nem érzékelték, hogy a link mögött videófájl van. Reménytelen.
És itt azért elgondolkodtam. Ki volt az a baromállat, aki ezt így megtervezte? A böngészőn keresztül csak download/upload van. Simán kiajánlhatták volna smb-n is – hiszen a nas tudja – de nem.
No, mindegy. A qnap tudja a dlna-t is. Igaz, még nem találkoztam vele soha, de ugye a jó pap. Legfontosabb kérdés: van-e Windows10-hez dlna kliens? Van, a Media Player tudja. Remek. Akkor már csak össze kell rakni.
Nem működött.
A Media Player ugyan megtalálta a forrást, de nem látott semmit, a nas pedig nem tudott sugározni, mert… kiírt valami marhaságot. Hogy a fogadóállomásnak nincs jogosultsága fogadni. (Mielőtt bárki jószándékúan kommentelne, engedélyeztem Windows-ban a dlna fogadást.) Valószínűleg valami user/jelszó baja lehetett, de ekkorra már elegem lett belőle. Ez most komoly, hogy a közel ezer videónál egyenként be kell állítanom, hogy mely kliensek fogadhatják az adást? És mit takar a default user? Ennek a nevében sugárzunk? Lehet, hogy egyeznie kellene a kliensen lévő júzerrel? Meg mi az, hogy csak a bekapcsolt fogadóállomást választhatom ki célpontnak? Eh. Feladtam. Egyébként is, az egész koncepció vérzett.
Az lesz, hogy rádugom az usb diszket az egyik Windows szerverre és kisharelem a faszba. De hogy egy drága qnap ezt miért nem tudja… nem értem.

Mindenesetre levontam a következtetést: ha nasról van szó, akkor bőven jó a dlink dns323. Egyszerű, mint a faék, a torrent kliensen kívül semmi extra szolgáltatás sincs rajta. De működik. És olcsó. Szemben a qnap szolgáltatásdömpingjével, melyek közül eddig csak a torrent klienst találtam használhatónak. A többi kuka.

Ezzel el is ment a fél nap. Ebéd. Közben frankón belevágtam egy éles késsel a két nappal ezelőtti éles késsel vágott sebembe, mely éppen kezdett volna összeforrni. Felváltva szürcsöltem a véremet és a pálinkát.

Ebéd után ki kellett nyomtatnom egy papírt, aláírni, beszkennelni, elküldeni.
Már előre borsózott tőle a hátam.
A kicsi laptop tök jó ötlet volt a nappaliba, csak éppen… két usb port van rajta. Nyomtató, szkenner, rádiós billentyű/egér. Ez három. Usb elosztóm ugyan van, de gyanítottam, hogy sem a nyomtató, sem a szkenner nem fog vele működni. Így is lett.
Ja, egyébként a művelet mögött a blogok költöztetése állt. Nem egyszerű munka, eleve fel is költöztem a padlásra. Füstben jobban megy.
Kezdtem a nyomtatással. A word kiakadt, közölte, hogy nincs nyomtató. Oké, én vagyok a marha, a laptop nyilván sleep-be váltott. Lemásztam a létrán, lementem egy emeletet, fedél felnyit, gomb megnyom. Vissza a padlásra. Nyomtató még mindig nincs. Lemásztam. Tesztlap nyomtatása a laptopról. Nem jött ki.

Ez egy régi toposz. Valami retkesseggű HP alkalmazott írt egyszer egy elkefélt drivert ehhez a nyomtatóhoz és azóta senki nem nyúlt hozzá. Ez a driver időnként szétesik. Ilyenkor a nyomtató látszólag van, de valójában nincs. Törölni kell a nyomtatót, újraindítani a gépet, aztán 5-10 perc múlva magától rendbe jön minden.

Közben felmentem a padlásra a saját laptopomért, mert látszott, hogy ezt a feladatot a nappaliból kell megoldanom. Lenti laptop helyreállt, tesztoldal kijött, hurrá, nyomtató megosztása. Saját laptop. Nyomtass! Nem nyomtat. Azt mondta a laptopom, hogy nincs nyomtatója. Töröltem a meglévőt, elkezdtem újra felvenni, de nem látott semmit. Ezmiez?

Hát az újabb broki. A laptopom hálókártyájának szintén elkefélt drivere van. Rendszeresen megcsinálja, hogy ha kihúzom a hálózati kábelt, majd visszadugom, menetközben szétesik a driver és nem érzékeli, hogy visszakapta a kábelt. Igen, jól sejted: csak a restart segít. El volt indítva vagy 12 alkalmazás, csak a böngészőben volt vagy 10 tab, ezek mind mentek a levesbe.

De meglett a nyomtató. Kinyomtattam a cuccot. És jött az újabb kihívás: kihúzni a nyomtató usb csatlakozóját, bedugni a szkennerét. Szerencsére ez egyből sikerült, a szkenner működött. Persze miután visszadugtam a nyomtatót, a drivere megint szétesett.

Ezekhez képest már csak apróság, hogy jelenleg éppen egy tanfolyamot tanulok és délelőtt a labor összes gépe (14) elvesztette a grace periódust, azt, mely 30 napra szól, és két héttel ezelőtt lett igényelve. Persze meg lehet csinálni még egyszer, de 14 gépnél a rearm a restarttal, snapshoot-tal, simán egy óra munka, annyi időm meg ma már nem volt.

Nos, ennyi. És ez csak egy nap története.

De ha már itt járunk, leírok egy teljesen jellegzetes szívást az utóbbi időkből. Csak úgy, mintaképpen. Hogy ilyenek voltak.

A régi szervernek volt egy szünetmentes tápja, három aljzattal. Micsoda szerencse, nekem pont három szerverem van. (Igen, az iscsi target egy HP mikroszerver lett.) Bedugtam, frankó. Teszteljünk. Elvettem az áramot. Mind a három szerver úgy földbeállt, mint Thor elejtett kalapácsa. Hát, igen. A szünetmentes akksija nem vitte el a szervereket. Vettem egy másikat. Így már rendben voltunk, csak a vezérlést kellett megoldani. Naívan azt hittem, hogy menni fog usb elosztón keresztül. Naná, hogy nem. Oké, akkor két szerver tud kommunikálni a két szünetmentessel, ők gyorsan leállnak, a harmadik meg bírja, amíg birja. De ehhez az kellett, hogy tudjanak kommunikálni. Nos, az új szünetmentest semmilyen UPS kezelő program nem látta. Semmilyen. Még a gyártó weboldaláról a direkt ehhez az UPS-hez adott program sem. Izgi. Az UPS dobozában volt egy cédé. Én ezeket általában ránézés nélkül szoktam kidobni (hiszen a weboldalon mindig frissebb verzió van), de most adtam neki egy esélyt. (Ne tudd meg, milyen nehéz volt cédéolvasót találni a lakásban.) És igen, ez a program már látta. Pedig ránézésre ugyanaz volt, mint amelyet a netről szedtem le. De mindegy. Telepítettem, behangoltam, tesztek, szuper.
Aztán a szünetmentes 2-3 óránként lekapcsolta a szervert.
Oké, cluster tesztnek tökéletes volt, de ettől nem lettem nyugodtabb. Átnéztem az UPS logjait, minden rendben. Ez a szerencsétlen még a mért értékeket is logolja, de tényleg minden rendben volt. Ennek ellenére lekapcsolta a szervert. Beállítottam, hogy minden eseményről küldjön emailt.

Ez egy belső sztori a nagy sztoriban. Ne tudd meg, mekkora kinlódás egy appliance-t beállítani, hogy a T-rex smtp szerverén keresztül küldjön levelet. Minden más smtp elérés blokkolva van.
Viszont vérszem. Ha sikerült az egyik készüléknél, miért ne sikerülne a többinél is? A dlink nas-on például már öt éve nem tudom beállítani, hogy levelet küldjön. Erre utánajártam és kiderült, hogy a legújabb firmware-ben javították a hibát és már megy. Gurrá.

Az UPS-től nem jött levél, mint ahogy nem keletkezett logbejegyzés sem. A szerver viszont rendszeresen leállt. Hajtépés.
Elkezdtem nézegetni a szervert… és azt találtam, hogy valamiért be lett állítva, hogy három óra üresjárat után hibernálódjon. Egy szerver. Istenbizony, nem én voltam. Letiltottam a hibernálást. Azóta béke van.
Mondhatni, meg is nyugodhatnék, de az a kisördög csak dumál itt a vállamon. Hogy amíg a szerver nem volt szünetmentesen (így volt egy hétig, amíg a nappaliban barkácsoltam), meg utána egy másik hétig, amíg a régi szünetmentesen voltak, addig miért nem hibernálódott? Miért csak azóta jöttek a leállások, amióta az új UPS-re raktam? Hülye ez a kisördög, örülni kell, hogy működik.

Egy hiányérzeted lehet. Nem írtam semmilyen szívást a hyper-v clusterről. Mert nem volt. Ismerem, felkészültem, és tényleg úgy működött minden, ahogy működnie kellett. Pedig Windows.
Times, they are changin’.

A fene sem gondolta volna

Ezt írtam nemrég.

Meg hát, csak nem a SourceForge-on terjesztenek malware-t.

Nos, a részletekbe nem mennék bele, de ma megint segédprogramok után vadásztam és megint egy SourceForge programot dobott ki a kereső. Leszedtem, kitömörítettem… és a Comodo egyből ki is vágta a karanténba. Malware. Egy olyan oldalon, ahol elvileg a forráskódnak is kint kell lennie.
Ezután nyilván utánaolvastam a dolognak és igen, írták, hogy tudnak a problémáról, harcolnak is ellene, de hát ugye a pénz, meg a paripa meg a fegyver…
Mindenesetre tudjál róla, ne essél abba a hibába, mint én.

Most jó

Vagy legalábbis jobb. Egy hosszú küzdelem ért nyugvópontra, úgy, hogy ránézésre most én tűnök győztesnek.

Mivel nem vagyok benne biztos, hogy mindenki minimum négy éve olvassa a blogot, röviden összefoglalom.

A történet 2013 februárjában indult, ekkor vettem egy erős laptopot. Core-i7-es processzor, 8 GB RAM, SSD, Radeon 7600M GPU… ezek még ma sem rossz paraméterek, nemhogy akkor. A mesterterv az volt, hogy majd ezen fogok videót is vágni, így nem leszek bútorhoz kötve. A terv bevált. A Catalyst segédprogramban – mely arra szolgál, hogy szabályozzam, mely alkalmazások használják az erős és melyek a gyenge videókártyát – be lehetett állítani, hogy a videóvágó program (egy kétes eredetű Adobe Premiere) az erősebb kártyán dolgozzon. Dolgozott is, vágtam a videókat, mint a szecskát.
Aztán jött egy koranyári éjszaka. A teraszon tologattam az egeret, amikor nekiállt villogni a képernyő. Mint kiderült, a Windows automatikusan drivereket frissített, na meg a hozzájuk járó Catalyst-ot is. (A továbbiakban Catalyst Control Center, azaz CCC.) Az új CCC pedig… azzal indított, hogy az _összes grafikához kapcsolódó programot_ eltiltotta az erősebb kártyától. A böngészőket, a képmegjelenítőket, a videólejátszókat és természetesen a videóvágó szoftvert is. A notepad nyilván mehetett az erősebb grafikus kártyán.
Hagyok egy kis időt, hogy megemészd. Veszel egy 20-30e forinttal drágább laptopot az erősebb videókártya kedvéért, majd a gyári driver (mert a CCC gyakorlatilag az) letilt minden grafikus alkalmazást erről a kártyáról. Nehogy bajod essék. (Komoly, ezt írja ki a lakat mellé.)
A küzdést nem részletezem, anno telesírtam vele a blogot. A vége az lett, hogy összeraktam egy brutálisan erős desktop gépet, tégla méretű Nvidia videókártyával. Közben rátaláltam a számomra ideális vágószoftverre is, egy fekete pénteki akcióban megvettem a Cyberlink Powerdirector 12-t, valami 15e forintért, így egyben legalizáltam is a tevékenységemet. Ebben a szoftverben az volt a jó, hogy még a laptop gyengébb kártyáján is eldöcögött, igaz az átmeneteknél leggelt rendesen.

Csakhogy ezzel megint bútorhoz lettem kötve.

Nos, így teltek az évek. Kétévente karácsony környékén upgradeltem a szoftvert, aztán ennyi. Vágtam, vagdosgattam.
Egyre kisebb lelkesedéssel.
Ez a desktop gép ugyanis a nappaliba került, ahol nem csak videóvágásra szolgált, hanem ez lett rákötve a 120 centis képátlójú tévére is, azaz erről játszottuk le a filmeket, meg erről ment a nyomtató, szkenner, meg mittudomén. Most próbáld meg elképzelni: a nappali közepén az asztal, olyan 40 centi magas. A falra szerelt tévé alja olyan 120 centire van a földtől. Azaz a billentyűhöz, egérhez rá kell görnyednem a kanapéról az asztalra, a monitorhoz meg ehhez képest fel kell néznem az egekbe. A videóvágás pedig jellegzetesen több órás folyamat. Ha azt mondom, hogy kényelmetlen volt és fájt miden porcikám utána, akkor még finoman is fogalmaztam.
És akkor ott van még a betűméret. Oké, hogy nagyon nagy a monitor, de távol is vagyok tőle. Akkor lenne jó, ha a betűket fel tudnám nagyítani… csakhogy erre sem a Windows, sem az alkalmazások nincsenek felkészítve. A szoftveripar egyik, ha nem a legnagyobb szégyene, hogy még ma is vannak rögzített, bélyeg méretű ablakok, melyek a 20 évvel ezelőtti monitorok felbontásához lettek méretezve. Ha felnagyítom a betűket, akkor az ablakban látok három betűt, meg két vastag csúszkát. Aztán van olyan, hogy az alkalmazás leszarja, mekkora betűméretet használok a Windows-ban, ő rögzít egyet. Kicsit. Ne tudd meg, a Powerdirector-nál hányszor kellett felállnom, odamennem a tévéhez és kisilabizálnom, hogy mi is az a kanapéról légypiszoknak látszódó szöveg.

Nem mondtam még, de úgy kezdtem az évet, hogy nekiálltam gatyába rázni az itthoni informatikát. Gépek újratelepítése, a tesztkörnyezet kibővítése Hyper-V fürtté, elaggott szünetmentesek cseréje, a laptopok mellé nagy monitorok, a házi fájlszerver NAS-ra költöztetése a tesztkörnyezetről, tartomány telepítése, jogosultsági rendszer rendberakása, switch-ek gigásra cserélése, hálózati kábelek cat6-ra cserélése, betegeskedő router kiváltása, backup kialakítása, dokumentálás. Elvagyok.
Miután nulláról újrahúztam a laptopomat, illetve év elején 15-ösre frissítettem a Powerdirectort, az agyam hátsó részében megindult a vezérhangya. Nézzük már meg, mit fejlődött a tudomány. Hiszen változott az Intel driver, változott az AMD driver, változott a CCC (ezeket a Windows Update tette fel) és változott a Powerdirector is. Hátha. Hiszen a vágószoftvernek nem kell sok, már ez a gyökérkefe Radeon kártya is elég lenne a szaggatásmentes működéshez. És akkor megint nem lennék bútorhoz kötve, illetve tudnék kényelmes pozícióban az íróasztalomnál vágni, ahol a laptop mellett van egy nagyobb monitor is, a szoftver megjelenése pedig osztható. Mekkora élmény lenne látni is a kezelőfelület részleteit vágás közben.

Szóval újra felvettem a fegyvert.

Természetesen nem változott semmi. A CCC – nyilván az én érdekemben – továbbra sem engedte, hogy a grafikus programok az erősebb grafikus kártyát használják. Utolsó esélyként egy keresés a neten… aztán egy helyen megemlítették az UnifL-t. Első ránézésre elég ijesztő: ez egy moddolt drivercsomag. A fiúk belepiszkáltak az Intel driverbe, melléraktak egy AMD drivert és hozzácsomagoltak egy régi (legacy) CCC2 szoftvert. Az Intel driver konkrétan egy Karl Sabo nevű pacák tanúsítványával lett aláírva, ami azért elég messze van az Intel tanúsítványától. A projekt köszönetnyilvánító oldalán meg akad orosz név is.

Na, mindegy. Csináltam egy restore point-ot. A gépen fut a Comodo, ha valami aljas dolog történik közben, csak megfogja. Meg hát, csak nem a SourceForge-on terjesztenek malware-t. Gyerünk. Feltelepítettem. Működik. Innentől úgy tudom használni a gépemet, ahogy négy évvel ezelőtt terveztem: szabadon állítgathatom, melyik alkalmazás használja az erősebb, melyik a gyengébb kártyát. És igen, a videóvágó szoftver is hasít. Nyilván a Windows sikoltozik, hogy ezek nem a legfrissebb driverek, de letiltottam az automatikus frissítést, aztán bekaphatja.

Szóval egyfelől öröm, boldogság. Másfelől… azért rohadjanak már meg az illetékesek. Mint látható, a probléma megoldható. Már ha a gyári fejlesztők kihúznák a fejüket a seggükből. De nem teszik. Így viszont rá vagyok kényszerítve, hogy ilyen gyanús forrásból származó patkolásokkal piszkáljak bele a gépembe. És oké, nem valószínű, hogy rosszindulatú a kód, de nyilván nem várható el, hogy egy Szabó Karesz által sufniban gyártott videódriver agyon legyen tesztelve, azaz minden körülmények között hibátlanul működjön.

Na, mindegy. Meglátjuk.

PS1
Először csak kiváncsiságból álltam neki tesztelgetni, de annyival jobb volt, hogy nem bírtam magammal és összevágtam az egy évvel ezelőtti lengyel utazások videóját. El sem tudom mondani, mekkora élmény, hogy közelről, pontosan látok mindent, milliméterre össze tudom rakni az átmeneteket, precízen húzogatom a csúszkákat, töréspontokat. Korábban volt egy csomó olyan művelet, melyeket kerültem, mert sem a sávokat nem láttam jól, sem az egér nem volt elég stabil. Most viszont csuklóból kiráztam mindent. Sokkal hamarabb lettem kész és jobb is lett az anyag, mint az utóbbi idők videói, pedig már azok sem rosszak. Éljenéljenhurrá.

PS2
Megvan az első anomália. Néha, bizonyos szituációkban teljesen elment a monitor képe. Nem tudtam csinálni semmit, csak kinyomtam a gép szemét. Nem valami boldogan. Aztán kiderült, mi a hiba. Ha lecsuktam a monitor fedelét, majd kihúztam a külső monitor hdmi kábelét, akkor úgy emlékezett, hogy a külső monitor az első monitor, azaz amikor visszanyitottam a fedelet máshol, akkor nem kaptam képet. Eddig ilyesmi nem volt. A megoldás persze nem bonyolult: először kihúzom a hdmi kábelt, majd csak utána csukom le a fedelet. Nagy ügy.

Adminisztrativa

Délután volt egy meglehetősen érthetetlen üzemzavar, a blog rejtélyesen fejreállt. Sem én, sem az üzemeltetők nem tudtunk vele mit kezdeni, pedig WordPress újratelepítéstől kezdve volt minden. Aztán kimentem fát vágni az udvarra és mire este lett, minden megjavult.
Már csak a romeltakarítás maradt hátra, mert azért eléggé szét lett keffentve a konfig. (Ja, meg volt pár tucat tesztkomment, azokat töröltem.)

Vazze

Ez itt egy fénykép a mobiltelefonomról.

DSC_2153

Ha nem látszódna jól, azt válaszolta a Google, hogy ezt a felhasználói nevet sajnos nem hajlandó elfogadni.

Elmesélem a kép történetét.

Új telefon, újra fel kellett telepítenem mindent. Köztük a Waze klienst is. Előtte már bekonfiguráltam a Google accountomat, böngésző, levelező működött.

Jött a Waze. Meg egy óra idegbaj.

Feltelepítettem. Rögtön azzal kezdte, hogy küld egy ellenőrző sms kódot a telefonomra. Küldjél. Megjött, beírtam. Erre megkérdezte a nevemet és a usernevemet. Megadtam, hogy jpetrenyi. Szuper. Elindult az alkalmazás. Settings fül. Közölte, hogy wazer vagyok. Csak így. Mi van? Most adtam meg egy becsületben megőszült usernevet. Oké, változtassuk meg. Erre megint feldobta az sms autentikációt. Megkerülni nem lehetett. Jó, külgyed az újat. Elküldte. Beírtam. Adjak usernevet. Jpetrenyi. Foglalt. Persze, hogy foglalt, te barom, az előbb adtam meg! – kaptam fel a vizet. De nem lehetett megkerülni. Oké. Petrenyij. Foglalt. Valószínűleg ez lehetett a régi telefonomon. (Persze mindegyik ugyanahhoz a telefonszámhoz tartozott.) Joep. Foglalt. J.petrenyi. Csak betű és szám lehet. Houston, we have a problem. Tizenkilenc évvel ezelőtti userneveket szedtem elő. Lazybear. Foglalt. Anyátok. Darthfather. Naná, hogy elvitték. Jöhet az ultimate usernév: jgambolputty. Foglalt. Miva? JohannGambolputty. Foglalt. JohannGambolputtyVonUlm. Foglalt. Na, ekkor írtam be azt a bizonyos FuckYouGoogle usenevet.

Kíváncsi vagy, mi lett a vége?
NervousWalrus.
Ez még valahogy szabadon maradt.

De ahogy elnézem a Google elcseszett autentikáló rendszerét, hamarosan el fog fogyni az összes szó.
Igyekezzetek.

PS1
Ja, és simán felkapta az összes régi beállításomat: a Home koordinátát, a Work koordinátát és a Favorite koordinátákat. Csak a usernevemet nem engedte megtartani.

PS2
Igen tudom, adhattam volna az írásnak a ReallyPissedOff50BloodyBoiledCabbagesShovedUpYourArseIfYouDontGiveMeAccessnow címet is.

Ezmiez

Oké, odáig értem, hogy spam. De mi az értelme? Mire számít a küldője? Hogyan lesz ebből pénze?

Ez egy egyre hülyébb világ.

~oOo~

From: Davidson, Veronica [mailto:vedavidson@petersburg.k12.va.us]
Sent: Sunday, July 17, 2016 12:03 AM
Subject: Microsoft díját.

Microsoft díját.

Ezúton szeretnénk tájékoztatni Önöket, hogy az e-mail címet nyert 450,000,00 euró Microsoft Promotion Award-díjat július 9, 2016

Mert azt állítják, a díjátadója a kapcsolatot.

Kapcsolattartó személy Mr. Tammara Gomez

Kapcsolat e-mail: info.corresponding@aol.com

Bach No: FAL / 887-864 / 15
Jegy száma: KIL / 11178
Ref No: 9/792-EU

Gratulálok még egyszer.

Üdvözlettel
Kisasszony Silva Watson
Award koordinátor

~oOo~

Elég jó

Nagyon hasznos fogalom. Kíváncsi vagyok, hányan használják tudatosan.

Mire gondolok? Elmesélem.

Utazol az autóddal a naptól izzó Alföldön. Az autó lerobban. Szegényes tudásoddal megpróbálsz varázsolni valamit, végül az autó beindul és 20 km/h sebeséggel elkezd vánszorogni. Ez ‘jó’ megoldás? Nem. ‘Elég jó’ megoldás? Az! Ugyanis ezzel a sebességgel el tudsz vánszorogni a legközelebbi faluig, ahol a hozzáértő autószerelő már rendbe tudja rakni az autódat, azaz szállítja a jó megoldást.

Nézzük, hogyan néz ez ki az én szakmámban. Van egy projekt, kapunk rá egy hétvégét. Ordít róla, hogy alul lett méretezve az időtartam, de amikor ezt felvetjük, akkor csak joviális hátbaveregetést kapunk a főnökeinktől, hogy ugyanmár, ismerünk titeket, ügyes fiúk vagytok, megoldjátok ennyi idő alatt is. Aztán nincs szerencsénk, sorra jönnek a váratlan hibák, nem halad a projekt. Itt van a szombat éjszaka és a technikai vezető gondterhelten üldögél a projekt technikai embereivel a gépterem melletti irodában. Mindenkinek az a bizonyos Örkény idézet jár a fejében. (“Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”) Lassan le kellene adni a státuszjelentést. De mi legyen benne?
Mondhatjuk azt, hogy feleim, nem sikerült. Küzdöttünk. Vesztettünk. Rollback. Ez azért, akárhogy is nézzük, kudarc. Arcvesztés. De ami még rosszabb, később újra neki kell futni, nulláról, miközben itt már 24 órája szopunk. Ez mind megy a levesbe és legközelebb újra végig kell csinálnunk. MegaHarapósLó.
Valaki bátortalanul felveti: mi lenne, ha éjszaka nem aludnánk? Ma sem? Nyernénk egy csomó időt. Hümmögés, morgások, de a végén mindenki beleegyezik. Oké. Mire megyünk ezzel a plusz idővel? Nos, először meg kell vizsgálni létezik-e ‘elég jó’ megoldás. Azaz ha először jól beijesztjük az ügyfelet, miszerint bukta a projekt, utána fel tudunk-e ajánlani neki egy ideiglenes alternatívát? (Az a bizonyos 20 km/h.) Azaz ha például a levelezőrendszert vertük éppen szét, akkor azt mondjuk, hogy hétfő reggel lesz valami ideiglenes levelezés. Lehet, hogy füstjelekkel. Lehet, hogy postagalambokkal. De a sürgős levelek mozogni fognak. Azaz valamilyen szolgáltatás lesz. Valamilyen ‘elég jó’ szolgáltatás. Mi pedig menetközben soványmalacvágtában reszeljük az ‘elfogadható’ megoldást. (A ‘tökéletes’ megoldást nem, az csak a mesében létezik.)
Vedd észre, hogy nem viccelek. Az ‘elég jó’ megoldás kiválasztásánál nem szabad szégyenlősködni, simán le lehet engedni a lécet a bányászbéka segge alá. Hiszen az ‘elég jó’ megoldás egyetlen alternatívája a rollback, már pedig az annyira szégyenletes, vállalhatatlan megoldás, hogy annál minden jobb.

Majd hétfő reggel az ügyfél alkalmazottai szembesülnek vele, hogy bizonyos feladatok csak erős kompromisszumokkal hajthatók végre. Nyilván lesz némi morgás, de ha a szakik pár nap alatt az ‘elég jó’ megoldásból képesek ‘jó’ megoldást kreálni, akkor pár hét múlva már senki nem fog emlékezni az egészre. Maximum az öreg rutinok anekdotázgatnak csapatépítő tréningen a harmadik feles után, hogy emlékeztek rá, milyen volt, amikor talicskán toltuk át a Felügyelethez a kinyomtatott Word doksikat.

Születésnapomra

Gondoltam meglepem magam magam. Rendeltem tíz szál kubai szivart egy hongkongi üzletből. (Évekkel korábban már rendeltem tőlük, nem volt semmi gond, eltekintve attól az egy esettől, amikor a fináncok belenyúltak.) Most viszont biztosra mentem, a tíz szálas csomagokkal soha nem volt gond, ráadásul azóta a limit is felment ötven szálra, szóval nem idegeskedtem.

Elérkezett a nagy nap reggele. (Pontosabban nem az igazi nagy nap, hiszen hétköznap nem ünneplünk, de akkor is.) Félórával később keltem. Hé, ez az én napom! Miért ne kezdődjön jól? Aztán átfutottam az éjszakai leveleket a mobilon. Ezmegmi? Egy sms. Azt mondja, hogy Magyar Posta. Küldeményem érkezett. Majd mellélöktek egy url-t. Kombináljam össze. Nem hangzott jól: http://www.posta.hu/vam. Bakker. Évek óta az első alkalom, hogy egy ilyen kicsi, tízszálas dobozra is rárepültek.
Valahogy megéreztem, hogy el lesz cseszve az egész napom. Legalábbis a kora reggeli optimizmusom lekókadt.
Reggeli közben már vámszabályokat olvasgattam. Hát, igen. Vannak értékhatárok, egyik esetben ennyi, másik esetben annyi, de a lényeg, hogy az érték alapján belecsúsztam a megbaszandók kategóriájába. Olyan nagyon nem, de azért igen. Vámot például (2,5%) nem kell fizetnem. De ÁFÁ-t (27%), na azt igen. Kösz. Aztán azért, hogy a Posta éber volt és feltolt az adóhivatalnál, majd el is vállalja a vámügyintézést, 1100 forintot kell fizetnem. Az adóhivatalnak pedig, azért, hogy jól kivágja rám a vámot, 2000 forintot. Ez a csomag értékének fényében újabb 10%. De örüljek, mert vám, az nincs.
Jó. Nézzük, mit kell tennem. A Posta oldaláról le lehet tölteni egy nyilatkozat formanyomtatványt, ki kell tölteni, vissza kell küldeni, fizetni pedig a mosolygós postásnak kell. (Ha megint szivarozni fog közben, hátramegyek a szívlapátért.) A nyomtató drivere persze richtig ilyenkor hal meg, nyomtató újratelepítés, desktop gép restart, megosztott nyomtató felvétele. A formanyomtatvány tele van zavarbaejtő kérdéssel: feladó neve, csomag súlya, a Posta által kiadott belső azonosítókód, meg ilyenek. Hülyék ezek? Ignoráltam mindent, amit nem tudtam, kitöltöttem, kinyomtattam, aláírtam, beszkenneltem, emailben elküldtem. Kapjátok be. Drága szivar lesz, de egyszer élünk.

Szkennelés közben vettem észre, hogy a desktop gépre (Windows8.1) megjött a 0day Flash javítócsomag, feltettem. Megjött a szerverre is, oda is feltettem. A laptopomra (Windows10) nem jött meg. Idióta Setting menü, hoppá. Megjött az, de nem sikerült a telepítése. Meg a júniusi kumulatív csomagé sem. Fasza. Verziószám alapján visszakerestem, gyakorlatilag márciusban sikerült utoljára kumulatív csomag telepítése. Azóta nem. És ez a kibaszott dög Windows10 erről nem szólt egy szót sem. Hogy értsd az indulataimat: már régóta nem hiszek az antivírus szoftverekben (de azért van fent), a https elterjedése óta a személyes tűzfalakban sem, ami működik, az a gyors pecselés és a user control. Erre most derül ki, hogy három hónapja pucér seggel állok a külvilág előtt, plusz még a 0day flash csomag sem megy fel.
Félre is löktem mindent. Pedig akkora to-do cetli hever az íróasztalomon, hogy csak targoncával lehet megemelni. De ez most fontosabb.

Nem akarok belemenni a részletekbe. Maradjunk annyiban, hogy totális csőd.

Az egy dolog, hogy a Windows10-ben mennyire elcseszték ezt az egész update dolgot. Az MS azt mondta, hogy az update tökéletesen működik, ennél tökéletesebb nem is lehetne, neked, hülyefelhasználó, semmi közöd hozzá. Aztán ha mégsem működik tökéletesen, akkor jól elfideszezik a problémát: kussolnak, hárítanak, majd előjönnek egy csomó új fícsörrel, melyeket lehet ünnepelni, ünnepeltetni. A net pedig, a jó öreg mindenttudó net… az meg időközben elhülyült.

Ez a háborgás már régóta bennem van. Hülyülünk. Úgy értem, egyre hülyébbek leszünk. Úgy értem, hogy a világ. A Lilaló blogon megy most egy sorozat (_01_, _02_), ahol a genderspecifikus elhülyülést fejtegetik, ami remek dolog, mert számtalan érdekes eszmefuttatást tesz lehetővé, de szvsz a lényeg akkor is az elhülyülés.
És soha nem hittem volna, hogy az ezoterika valamikor is benyomul az informatika területére.
Még öt évvel ezelőtt is, ha valahol elakadtál, rákerestél a guglin és vagy találtál egy cikket a megoldással (mert a pacák már belefutott a problémába és megoldotta), vagy találtál egy cikket, ahol elmagyarázták a témát és ez alapján már te is fel tudtad göngyölíteni a problémát, sőt, akár meg is írhattad. Ma erről szó sincs. Elindítod a guglit, beírod a keresőkifejezéseket, aztán a harmadik-negyedik találatnál kezd gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, ctrl+f, rákeresel a szakkifejezéseidre és nem ritka, hogy a felük nem is szerepel az oldalon. De valami rank-mágus úgy beoptimalizálta, hogy ez a weblap kerüljön az első oldalra. Majd utána jönnek a fényevők. Valaki valamikor – akár félreértésből, akár trollkodásból – beírta, hogy a 8000424x hibakód eltüntetésére az a helyes megoldás, ha keresztúton éjfélkor a hátad mögé dobsz egy félszemű macskát. Megteheti? Meg. A gyártók olyan szinten szarnak az egészre, hogy sehol nem fogsz találni még csak egy táblázatot sem, ahol legalább egy bővítetlen mondatban írnának valamit a hibakódokról. Azaz szabad a pálya, a világ pedig tele van elkeseredett felhasználók millióival. Meg trollokkal. Meg jószándékű hülyékkel. És megszületik vagy öt hasonló fényevő jellegű cikk, a fórumokban pedig ezeket linkelgetik körbe-körbe az önjelölt guruk a kétségbeesett felhasználóknak.

Nos, ugyanebbe futottam bele ma. Az MS brutálisan szarik az egészbe, a net pedig tele van ködfaragással. Az egyiknél (nevezz át két könyvtárat, ettől resetelődik a windows update adatbázis) bele is futottam egy makacs kékhalál végtelen ciklusba és csak úgy tudtam kimászni belőle, hogy remek érzékkel még a próbálkozások előtt csináltam egy restore point-ot. Így telt az idő, amikor ránéztem az órámra és döbbenten láttam, hogy már délután három, a reggeli kávém még mindig ott figyel a mikróban, pedig lassan már az ebédre kellene koncentrálnom. A to-do listámra rá sem mertem nézni.

Ja, és nem sokkal korábban csöngetett a postás. Ajánlott levél. A Postától. Hogy vámolandó küldeményem érkezett. A jó rész az volt, hogy ebben a levélben már benne volt az összes adat a csomaggal kapcsolatban. Csak hát… érted ezt? Ki kell töltenem egy nyilatkozatot, amelyre rá kell írnom egy csomó adatot, melyet én nem ismerek, de a Posta igen. Akkor ugyan már, nem kellene a netről letöltött űrlapon jelölni, hogy ezt a részt a Posta tölti ki? Miért nem elegendő, ha én beazonosítom magam, emellé pedig megadom a csomag azonosítószámát, azaz az összes adatot, melyet a csomagról tudok? Oké, persze, megvárhattam volna, amíg megérkezik a Postáról a levél, de nem tudható, hogy ez hány nap, eleve péntek van, a szivarnak pedig minden nap árt, amikor nem megfelelő körülmények között tárolják, ezek meg ugye drága szivarok. Egyre drágábbak. Na mindegy, új nyomtatvány kitölt, aláírás, szkennelés, újabb levél, diszkrét mentegetőzéssel. Mert én ilyen hülye úrinő vagyok.

Konyha. Ebéd. Úgy, hogy eddigre már a délutáni meccsnek is vége lett. A teendők meg egyáltalán nem fogytak, hiszen az eddigiek rajta sem voltak a cetlin. Annyiból viszont legalább már ismerős a helyzet, hogy megint nem sikerül egy kellemes, örömteli eseményre kipihenten, kisimult arccal beesnem. Köszi Univerzum ezt a csodálatos napot.

PS.
Közben felmentem valamiért az emeleti hálószobánkba és ott vettem észre, hogy a délutáni szélvihar letépte az egyik ablakból a redőnyt. Remek. És hol van még az éjszaka?

Azok a csodálatos férfiak az ő körömreszelőikkel

Történhet bármilyen csodálatos dolog a technika világában, gravitációs hullámok, 5D tárolás, azért időnkét csak elő kell venni a fejszét és belefaragni azt a processzort a kifinomult elektronikába.
A múlt hét rossz hét volt a mobiltelefonjaim számára, először az ezeréves Nokia 520-as halt meg (pontosabban fagyott le szinte mindennap), ezt még kiváltottam Nej – szintén ezeréves – levetett Nokia 530-asával, utána viszont a többezer éves Galaxy S2-esem adta meg magát. Működött ugyan, de valami android frissítés annyira belassította, hogy odanőtt az ujjam a képernyőhöz, mire reagált valamire – és ezek a frissítések olyanok, hogy csak jönnek, jönnek.
Itt volt az idő egy mobilcserére. Nem részletezem a kiválasztási algoritmust (a szokásos, habzó szájjal excel táblákba préselni az előny/hátrány oszlopokat). végül meglett az új drágaság (annyira nem is, kuponnal csak 90e), vasárnap délután pedig nekiálltam bekonfigurálni.
Na, itt került elő a fejsze, persze csak képletesen. Az új telcsi duálkártyás, nekem pedig elegem lett belőle, hogy mindig egy kisebb mobiltelefon shopot hordozok magammal. A két régi telefonom mikro simmes, az új meg duál nano simmes. Azaz két kanállal az élvezetek. Hivatalos cserére esélyem sincs (nem részletezem, de hidd el), maradt a farigcsálás. Az átalakításhoz gyakorlatilag le kell vágni, le kell reszelni, le kell égetni a műanyagot a chipről, persze úgy, hogy a chipnek ne essen bántódása. Indultam az ollóval, aztán snitzer, a végén pedig körömreszelővel reszelgettem le róla az utolsó morzsákat, gyakorlatilag tizedmilliméteres pontossággal. Fejlámpa, nagyító a szemgödörbe szorítva, lógó nyelvvel, a csajok körömreszelőjével. Az asztal tele volt kisebb-nagyobb műanyagforgáccsal. A maradák chipeken annyira kevés műanyag maradt, hogy külön kellett jelölni filctollal, hogy melyik volt a lecsapott sarkuk. Ráadásul a telefonban simm tálca van, halványan kialakított mélyedésekkel. Ezekbe kellett volna beleférni. Csakhogy. Az egyik kártya gyárilag is mikro volt, a másik eredetileg normál, abból lett lereszelve évekkel ezelőtt mikróra. Ha hiszed, ha nem, nem voltak egyformák a chipek. Nem volt nagy a különbség, de a tűrés az illesztésnél nulla, így míg az egyik kártyát úgy kellett belefeszegetnem a műanyag tálcába (a chipből nem lehetett levágni), addig a másik simán átpottyant a lyukon. Na mire egyáltalán összeraktam a tálcát, aztán sokadik próbálkozásra sikerült be is tolnom, úgy, hogy egyik sem esett ki, egyik sem szorult be, őszültem egy sort. Szerencsére már nem látszik. Az viszont biztos, hogy az elkövetkező pár évben, ameddig ez lesz a telefonom, kizárt a kártyacsere: ha ezt a tálcát ki is tudom húzni valahogy, visszatolni már tutira nem fog menni. Magukhoz láncoltak a szolgáltatók.

Új év, új operációs rendszer

Tudom, tudom, azt szokták mondani, hogy amilyen a szilveszter, olyan lesz az egész év is, de ez marhaság, nekem eddig mindig sokkal szarabb volt az évem, mint amilyen a szilveszterem volt, lett légyen bármennyire vacak is az az évforduló.

Szóval, most valahogy úgy néztünk ki, hogy 30-án vettem egy nagy levegőt és csontra legyalultam a laptopomat, aztán beledugtam a Windows 10 USB telepítőt… és indult a hullámvasút. Mit mondjak… lélekben felkészültem mindenre. De tényleg mindenre. Te el sem tudod képzelni, hogy egy kaporszakállas öreg rutin mennyi mindenre fel tud készülni. Na, én még annál is többre készültem fel.

Nem kellett volna. Olyan sima install volt, amilyent évtizedek óta nem láttam. Pedig úgy indult, hogy a Dell határozottan kijelentette, ehhez a laptophoz már nem ad ki Windows 10 drivereket. Itt azért elszürkült a tekintetem. Emlékszem, mennyit kinlódtam pár évvel ezelőtt, még a Dell speciális drivereivel is. (Vagy lehet, hogy azért?) Aztán az történt, hogy a Windows 10 simán felismert mindent (egyedül a beépített kártyaolvasóval nem boldogult, de ahhoz meg jó volt a 8.1 driver), szóval mindent olyan szinten ismert fel, hogy még a Dell specifikus billentyűk is működnek. De mondok jobbat: működik a Catalyst! Amióta megvan a laptop, soha nem működött a két GPU közti váltás úgy, ahogy szerettem volna. Most az is megy. Oké, a Cisco VPN kliens okozott némi fejtörést, de erről már tudtam előre, megvolt rá a gyógyszer.

És ennyi. Természetesen szívtam az ezerszer elátkozott ÁNYK-val, aztán hagytam a fenébe. (A régi user profilban tárolt valami személyes kulcsot, na, az elveszett.) A számlázóprogram is beletett néhány kanyart. Az sem lenne rossz, ha a Google felvenne valakit, aki hallott már tartalomszinkronizálásról, a gdrive és a Picasa egyszerűen katasztrófa. De a Windowsnak ehhez már semmi köze.
Aztán ennyi. Van egy tiptop laptopom.

ps.
Azért nem voltam végig ennyire kocka. Csütörtök délután lecsuktam a laptop fedelét, társasoztunk hajnali kettőig, azóta pedig az esztétikai simításokat végzem a gépen. Hogy ne csak jó legyen, hanem csinos is.

Horatio, merre vagy? Mondani akarok valamit.

Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.
– Hamlet –

Határidős meló, a határidő csütörtök este. Gyakorlatilag végeztem is, már csak egy pdf fájlt kell elküldenem. Új levél, nyúlfarknyi szöveg, csatolás, 25 KB-s fájl becsatol, bitkolbász araszol… aztán hibaüzenet. Csatolás nem sikerült. Gyors pillantás a tálcára, ikon, nincs net. Fulladj meg. Nyomorult tplink access point. Bementem, reset. Nem jött vissza a net. Hmm. Nyomorult Dell laptop. Restart. Net továbbra sincs. Kezd érdekes lenni. Mi is az IP címem? 169.254…. a francba. Nincs DHCP. Fix IP beállít. Lépjünk rá a Microtik routerre. Homokóra. Nincs Mikrotik router. Nocsak. Létra, padlás. Mikrotik restart. Létra, nappali. Továbbra sincs Mikrotik. Hjaj. Meghalt a szentem. Hoppá, van egy guest AP a legkülső Cisco routeren, hátha. Igen, működik. Másik fix IP. Juhé, van net. Gyorsan elküldtem a fájlt. Innentől nem sürget az idő, jöhet a szórakozás. Létra. Padlás. Egy eldugott dobozban találtam egy kidobásra ítélt Linksys routert. Táp nélkül. Aztán egy kidobásra ítélt zsákban megtaláltam a tápját. A 70 fokos padláson. Létra, nappali. Vajon mi lehetett az IP címe? És az admin jelszava? Sebaj, erre találták ki a reset gombot. Bekonfigoltam. Létra. Padlás. Lehúztam a Mikrotik-et, feldugtam a Linksys-t, rácsatlakoztam az egyik switch portjára, juhé, van net. Szegény Mikrotik. Lehúztam magamat, rácsatlakoztam a központi switch-re. Nincs net. Emmegmi? Switch restart. Van net. Akkor lehet, hogy nem is a Mikrotik ment tönkre? Linksys oldalt el, Microtik visszadug. Van net. Gurrá. Akkor végülis egy switch restarttal megúsztam. Létra, nappali. Laptop. Nincs net. Nincs Mikrotik. Nanemár. A központi switchen van net, az alatta lévőkön meg nincs? Ez valami fertőzés? Összes switch restart. Van néhány. Eszméletlen helyekre kellett bemásznom. Továbbra sincs Mikrotik. Lehet, hogy közben elromlott? Létra. Padlás. 70 fok. Központi switch. Van net. Kezdek csúnya szavakat használni.
Ha a virtuális környezetet nem számolom, a lakásban van 3 router (egy csak úgy lóg, használaton kívül), azaz három subnet. Van öt tplink gigás switch (plusz két integrált) és van négy Access Point. Hogy még az udvaron is legyen mindenhol wifi. És van egy felfoghatatlanul rejtélyes hibám. A Microtik jó, a központi switch jó, de a mögötte lévő összes switch nem kapcsol. Egyformán. Gyors teszt, legalább az itthoni szervereket látom-e, de nem. Azaz vagy egyszerre meghülyült négy switch (két vonalon), vagy én vagyok a helikopter. Töltöttem egy pohár bort, kerestem egy kisebb szivart és kimentem a lugasba berregni. Céltalanul tologattam az egeret, amikor feltűnt, hogy nem látom a 3-as AP-t. Ez a fiam szobájában van (az udvar észak-keleti oldalát fedi le). Felmentem. Be volt kapcsolva. Hmm. Reset. Lépcső. Nappali. Gyors pillantás a tévére. (Erre van kötve a médiacenter.) Hoppá. Van net. Lépcső. Felnőtt dolgozószoba. Nej. Éppen a monitort bámulja. Van net? Van.
– Remek – lelkendezett Nej – Újra van net! Akkor most elmegyek konditerembe. Te mit fogsz csinálni?
– Inni.

De most komolyan.

From Segédlet

Nagyjából ez a helyzet.

  • Szerinted hogyan lehet, hogy az AP3 hibája levágja a központi switch (SW1) alatti összes switchet, úgy, hogy utána sem a routert, sem egymást nem látják? Még a fix IP-s gépek sem.
  • Hogyan lehet, hogy az AP újraindítása után varázsütésre (egy percen belül értem le a nappaliba és az ikon már jelezte, hogy van net) megjavult minden? De tényleg minden.

Felfoghatatlan.