Szilveszter és újév

Mondhatni hagyományosan nem kedvelem ezt az ünnepet. Már fiatal koromban is állandóan morogtam a haveroknak, hogy hé, emberek, hát ennyire kiszámíthatóak vagytok? Valaki azt mondja, hogy ezen az estén be kell rúgni és ti mind be is rúgtok? Aki egyéniség, az berúg 31-en reggel, meg elsején délután, de szilveszter éjfélkor dafke nem.
Aztán persze a vége az lett, hogy berúgtam 31-én reggel is, meg este is, na meg elsején is.
Azok a bohó fiatal évek.

25 évvel később már nagy-nagy lenyugvás van. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig ökörködtünk, táncoltunk együtt, de már évek óta külön buliznak, mi pedig Nejjel nagyon szolídak vagyunk.
Na jó, annyira nem.

Idén jól elment a nap 31-én, eleve sétáltunk egy nagyot, utána Nej beragadt a konyhába. délután ötkor meg már nem kezdtünk bele egy egész napos társasjátékba. Inkább filmeket néztünk.

Ehhez tudni kell, hogy ez az a műfaj, melyet teljes mértékben töröltem az életemből. Egyfelől nagyon sok időt emészt fel, másfelől egyfajta előre megrágott tartalmat ad: nem hagyja, hogy a saját fantáziádat használd, helyette rád erőlteti a rendező fantáziáját. Arról meg végképp nem is beszélve, hogy manapság a bevételi kényszer mennyire eltorzítja még az egyébként fantáziadús rendezők filmjeit is. Szóval nem.

De szilveszterkor miért ne? Különösen, ha van a háttértárolón néhány – mindezek ellenére is érdekesnek tűnő – megnézendő film?

Imhol a menü.

A végzet pengetője.
– Te, ez nagyon beteg – jegyezte meg a film közben Nej.
– Persze. Azért nézzük – horkantam fel.

Megjegyzés: a filmhez animátorként John Kricfalusy-t kérték fel, aki egyik személyes kedvencem. Anno a Világökörségen külön oldalt szenteltem a karikatúráinak, de aki ismeri a Ren and Stimpy sorozatot, az tudja, miről beszélek.

József, a mocsári szörny. Ezt kénytelen voltam megmutatni Nejnek, hogy értse, miért röhögtünk akkorát Barnával az egyik erdei túránkon. Ugyanis – mint kiderült – mindketten ismertük a fenti művet, de nem csak úgy átabotában, hanem mindketten vettük a fáradságot és megkerestük a cseh szöveget majd betoltuk a gugli fordítóba.
– Nem is tudom. Szerintem ez betegebb, mint az előző – morfondírozott Nej.
– Köszönöm a bókot – nyugtáztam – Igyekszem tartani a színvonalat.
Aztán megnéztük még egyszer.

A következő elem egy rákészülős videó volt. Valahol ez is beteg, de már művészi szinten. Balkán. Ha szándékodban áll sírva röhögni, akkor keresd ezt a régiót.

Ki énekel ott? Ez egy szerb film. A sírva röhögős fajtából; habár sokkal több a sírás, mint a röhögés. Viszont rengeteg olyan kép, beállítás van benne, melyek kőbe vésett írásjelekként égnek bele az agyadba. Balkán. Az egyszerre gyűlölt és egyszerre élettel teli félsziget, a régió, ahol az emberek maszkmentes emberként élnek, élvezik és megszenvedik az életüket.

Utána el kellett döntenünk, hogy folytatjuk-e a keserédes sort. Krétakör, Fekete Ország, vagy a Hazám-hazám, az utóbbi külön érdekessége lett volna a várható vége után felhangzó Áder beszéd, de végül úgy döntöttünk, hogy nem gyötörjük magunkat a valósággal.

Belenéztünk Cobranco jelenleg is futó opuszába. Nyáron nagyjából azon a területen bringázott Albániában, amerre mi is mászkáltunk szeptemberben. Jó volt újra átélni az élményt, még akkor is, ha most nyilván nem néztük végig a közel 5 órányi videót. (Viszont akit érdekel, itt van az egyelőre három rész: _1_, _2_, _3_ Tényleg érdemes, nem szabad elriadni a relatíve hosszú videóktól: Cobranco ismeri a trükköt, hogyan lehet fenntartani a figyelmet mozifilm méretű videókban is. Anno kipróbáltam a módszerét és nekem nem ment. Félelmetes a hapsi.)

Aztán az este vége felé jöhetett Liza, a rókatündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a rendező testvére a bohó években jó haver volt. Már csak a csajsziból kiindulva sem lehet ez vacak film.

– Igen – csaptam levegőbe a film közepén – Ha filmet rendeznék, pont ilyen filmet szeretnék csinálni!
– Ne hülyéskedj – értetlenkedett Nej – Ez éppencsakhogy beteg cucc.
– Nem csak attól jó egy film, ha beteg. Ennek például elképesztő hangulata van. Ez az egyetlen terület, ahol egy film labdába rúghat nálam. Figyelsz: nem a sztori, hanem a hangulat. Ez pedig hozza, de még mennyire!

Aztán, folytatva a beteg filmek életérzést, megnéztük az Áder beszédet, utána pedig már csak – szintén meglehetősen beteg – videóklippeket nézegettünk, végül fél háromkor bedőltünk az ágyba.

PS.
Ez volt az első szilveszter, amikor már működött a kalóriaszámláló excel táblám. Elsején vittem fel az adatokat (addig csak noteszba irkáltam), így a sokk is elsején ütött ki. Volt ugye reggeli és ebéd, vacsora ugyan nem, de a klasszikus tésztába csavart virsli ott figyelt az asztalon, a tíz órányi intervallum alatt elfogyott négy üveg bor, két üveg pezsgő és vagy hét virsli. Nem tartom extrém fogyasztásnak, soha nem is tartottam annak, de az excel bevitte a gyomrost. Az a nyomorult 7 darab virsli kábé egy kiló volt és 3300 kalória. 3300! Persze az alkoholok is játszottak, a végösszeg pedig 6750 kalória lett. Fel tudod fogni? Hiába éreztem a vesztem és barangoltunk két órát Nejjel (668 kalória), ez csak 10 százalék.
Nem is bírtam lekezelni normálisan a szituációt, reggelire már fröccsöt ittam, utána pedig felvonultam a padlásra szivarozni és bort inni. Ha már lúd, akkor legyen kövér.

Ezmegaz

A karácsony mindig kitermel média jellegű anyagokat. Ez persze magánügy. De vannak köztük olyanok, melyeket érdemes feljegyezni ebbe a publikus naplóba is.

Az Y generáció karácsonyozik.

DSC_4593

Az ünnepi asztal pedig készülődik.

DSC_4597

Érdemes megfigyelni, hogyan szivárog be a technika az ez ellen erősen védett konyhába: a páraelszívó szélén lévő fűszerek közt diszkréten megbúvik a bluetooth erősítő a mobilhoz és ugyanezen mobiltelefonon, TVGO-n keresztül megy a darts VB, koncentrált főzés közben.

IMG_20171222_135045

És egy timelapse videó arról, hogyan díszült a fa; a családfő csak beszél és beszél, időnként bort kortyol, Nej pedig Siva istennőként tolja a díszeket.

Karácsonyi timelaps from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez meg már a mai nap. December 27. klasszikusan a nagy dunai kajakos lecsorgás napja. Mi nem mentünk, legalábbis nem kajakkal. De mára mondták jó ideig az utolsó tavaszi napot, otthon sem akartunk maradni, szóval sétáltunk egy kört a Duna mellett.

IMG_20171227_142704

Kifejezetten érdekesek voltak a fényviszonyok. Hol teli, izgalmas fények…

DSC00737

…hol Sin City jellegű, ólmos-szürke volt a táj.

DSC00741

Na és persze itt vannak a kajakos lányok/fiúk is.

DSC00746

Ádvent van

Még ha valaki nem is hisz, de az advent, azaz az eljövetel nem csak vallásos értelmű lehet: hiszen várhatjuk az év végét, a megpihenést, az ünnepi hangulatot, a bejglit.

Ma mászkálós napom volt. Részben megszokott helyszinekkel (pl. könyvelő), részben tűzoltásból. (Nej desktop gépében vacakolni kezdett a diszk, a border router meg úgy döntött, hogy szolidarít vele.)
Háát… őrület, ami a városban van.

Külváros, forgalmas kereszteződés. Váratlanul – azaz nem kiszámíthatóan – beragadtam. (Egy csuklós busz volt túl agresszív, aztán ő még ki tudott menekülni, én már nem.) Szerencsére nem jött mögöttem senki, gyorsan visszatolattam. Nem teljesen sikerült, mert időközben mögém érkezett egy autó és úgy döntött, hogy nem teljesen enged vissza, hiába nem volt mögötte senki. Nagyjából a lökhárítóm lógott be a kereszteződésbe. Ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni a helyzetből. Aztán váltott a lámpa, elindult a forgalom és a balról érkező sofőr – dacára, hogy látta, mi történt, látta, hogy a busz fogott meg, dacára, hogy kábé húsz centi belógást kellett végül csak kikerülnie, szóval mindennek dacára ordítva mutatta be a középső ujját.
Túljutottam a kereszteződésen és magamban füstölögtem, hogy milyen seggfejeket hord hátán a Föld. Aztán abbahagytam, mert annyi volt belőlük, hogy fejben még le sem kezeltem az előzőt, de már jött a következő. Agresszív, nyomulós barmok, autót, életet kockáztatva azért, hogy két autóval előrébb kerüljenek a sorban, felpumpált egóval nyomuló vérengző mimózák, akik egyből nyomták a dudát, gyakorlatilag mindenkire, aki nem azt csinálta, amit ők képzeltek el. Sorolhatnám a konkrétumokat, de nincs értelme.

Ember. A karácsony tudomásom szerint még mindig a szeretet ünnepe, nem a háborúé. Azért legyilkolni mindenki mást, hogy jól sikerüljön a te karácsonyod, az az ünnep teljes és tragikus félreértése. Az ádvent pedig pont arról szól, hogy van négy heted arra , hogy lezárj mindent, lelassítsál, időben előkészíts mindent és ráhangolódj az ünnepre. Ha mindezt az utolsó pillanatra hagyod, akkor stresszeled magad, stresszelsz másokat és a karácsony csak egy nyűg lesz, nem ünnep.
Ja és még seggfej is leszel.

Hétköznapi darts

– Most látom, hogy új a tábla és újak a nyilak – vigyorgott Nej a lépcső mellől.
– A nyilak nem. Csak a szárak és a tollak.
– És tudsz már olyan jó stílusban dobni, mint a Koutu-ban az alkeszek?
– Igyekszem.

Dobás. 18. Hmm.

– Ez jó? – érdeklődött gyanúsan szendén Nej.
– Attól függ.
– Mitől?
– Hát például lehetett volna egyes is.

Üjabb dobás. Tripla húsz. Hoppá. Vérszem. Újabb tripla húsz.

– Láttad? Láttad?! – ujjongtam.
– Mit kellett volna látnom?
– Nem látod?
– Fel kellene mennem a szemüvegemért.
– Ne csináld. Ez már válóok.
– Na jó, mit kell látnom? – jött közelebb.
– Itt. Ez a legértékesebb mező. Tripla húsz. És két nyíl is benne van. Csak úgy. Még nem volt tíz dobás ebben a táblában.
– Értem. És most mit fogsz csinálni? Lefényképezed?
– Minek? Nem, egyszerűen itt hagyom pár napig. Hogy akármikor elmegyek mellette, megsimogassa a lelkemet az a tény, hogy minden rákészülés nélkül egy ilyen dobás csúszott ki a kezemből.
– Ez normális?
– Persze. Vedd úgy, hogy emlékművet állítottam a dobásomnak. Minden hobbidartsos ezt csinálná ilyen helyzetben.
– Aha. Akkor mégis inkább felmennék.
– Menjél. Én még nézegetem egy kicsit a táblát.

A medve halállistája

Autó kötelező biztosítás. Mivel már tavaly is sokallottam, gondoltam, megnézem előre mennyi lesz. Nyilván még több. Konkrétan évi 53e forint. Oké, Netrisk. Kijött, hogy ha felmondom, majd újrakötöm, akkor csak 35e forint. Már itt furcsán néztem magam elé. (De még nem küldtem el a megbízást.) Aztán más okból (Casco, mert az is brutál sok) felhívtam a biztosítót, beazonosítottam magamat, elbeszélgettem az ügyintézővel. Végigkérdezte ugyanazokat az adatokat, amelyeket a Netrisk-nek is megadtam, majd közölte, hogy 33e forint. Hát jó, engem nem nehéz meggyőzni.
– Akkor most mit csináljak? Mondjam fel a biztosítást és kössük újra?
– Nem, nincs rá szükség. Egyszerűen átírom.
– Tényleg? Betelefonálok, Ön átírja 53e forintról 33e forintra és ennyi?
– Pontosan.

És a medve lehúzott a halállistáról.

Annyira mégsem hamarosan

Vasárnap reggel eltalált egy náthás-taknyos-lázas-torokfájós nyavalya, élni is alig van kedvem. (Csak szomorúan nézem, milyen gyönyörű idő van odakint.) Ilyenkor legszívesebben átaludnám a hetet. Persze, hogy rengeteg dolgom van megint. Egyszerűen semmi esély sincs rá, hogy a héten bármi értelmeset írjak… nyilván a prágai írások is csúsznak.

Örökölni veszélyes

Ez egy tapasztalat. Leírom, hogy ha ilyen szituációba kerülsz, okosabban járjál el, mint mi.

Anyósom kábé fél éve szenderült jobblétre. Megvolt a hagyatéki tárgyalás, Nej vett rajta részt.

Tavasszal kapott egy hivatalos levelet. Azt kérdezték, hogy örököse-e a keresztanyjának?

Itt egy kicsit részletezném a családi viszonyokat. Nej keresztanyja az anyja testvére volt. A hölgyet anno Karcsi bácsi még valamikor a hetvenes években szöktette meg. (Vagány pacák volt.) Karcsi bácsi 1988 körül hunyt el. Nej keresztanyja pedig 2003-ban. Anyósomnak nem volt másik testvére, Nej pedig egyedüli gyerek.

Nej értelemszerűen azt válaszolta a hivatalos levélre, hogy igen.
Hiba volt.

Május végén kapott egy levelet a közjegyzőtől, hogy mint egyedüli örökös, örökölt valami 90m2 földterületet a világ végén. Nej akkoriban piszkosul nem ért rá. Amikor meglátta a 3 oldalnyi jogász bikkfanyelven írt levelet, rémülten tette félre. Majd.

Pár nappal később felhívta egy ügyvéd. Hogy az a földdarab olyan, amelyiken már egy ház van. Az ügyfele meg szeretné rendezni a tulajdoni viszonyokat. Mivel már 29 éve senki felé sem nézett, így elbirtokolható. Rajtunk áll, hogy perrel, vagy békésen. Nej közölte, hogy vigyék azt a földet, ahová akarják, nekünk nem kell. Az ügyvéd azt javasolta, hogy akkor fogadja el a hagyatéki végzést, aztán majd megállapodunk.

Nos, az egyes számú szabály: soha, hangsúlyozom soha ne fogadd el az ellenfél ügyvédjének tanácsát anélkül, hogy ne gondolnád végig a következményeket. Neadjisten, megbeszélnéd a saját ügyvédeddel. (Mert ezek az ügyvédek sikeresen kifejlesztettek egy olyan nyelvet maguknak, melyet rajtuk kívül más nem ért.)

Nej belement. Örült, hogy ennyivel letudja. Nem akart foglalkozni vele. Júliusban kaptunk egy levelet az adóhivataltól, miszerint fasza, akkor fizessünk be 52e forint örökösödési illetéket. Mert elfogadtuk az örökséget. Az ügyvéd erről valahogy megfeledkezett. Meg arról, hogy megemlítse, miszerint ha Nej nem fogadja el, akkor a tulajdonhányad az államra száll és az ügyvéd vért pisálhat, mire évek alatt elbirtokolja az államtól.

Ekkor jött a riasztás Nejtől. Houston, we have a problem. Megkerestük egy ügyvéd barátunkat, de már nem tudott segíteni. Ha elfogadtuk, akkor jogos az illeték. Az adóhivatalt meg rohadtul nem érdekli, mit csinálunk a földdel. Hogy éppen elveszítjük, akár perrel, akár szerződéssel.

Kínunkban még írtunk egy méltányossági kérvényt az adóhivatalnak, de visszaírták, hogy nekik csak szociális alapon van joguk mérlegelni, szóval küldjünk egy fizetési igazolást és majd eldöntik. A kis robinhood-ok.

Ez volt az a pillanat, amikor átvettem Nejtől az ügyet. Neki ideje sincs, meg türelme sem ehhez a szőrszálhasogató baszkuráláshoz.

Hát, elég cifra volt a helyzet. Eleve nagyon el lett cseszve. Amikor anyósom testvére elhunyt, elfelejtették ezt az ingatlanrészt hagyatékolni. Nem jött elő a hagyatéki tárgyaláson, nem született róla végzés, anyósom hivatalosan nem örökölte meg. Emiatt, amikor anyósom hunyt el, az ő hagyatéki tárgyalásán elő sem került ez a földdarab. Abszolút nem tudtunk róla. Az ingatlan 14 évig egy halott nevén volt. Vedd észre, hogy ez tette lehetővé, hogy az ügyvéd nyeregben érezze magát: az elbirtokláshoz 15 zavartalan év kell, márpedig ha 2003-ban átírják a tulajdont anyósomra, akkor sehogy sem jött volna ki a 15 év. Így, hogy nem írták át, így viszont megvan a 29. Másfelől ha átírják, akkor Nej már egyeneságon örökölt volna, nem kellett volna illetéket fizetni. De nem írták át.
Szóval a lényeg, hogy a per messze nem lett volna annyira egyértelmű, mint az ügyvéd sugallta, de nem is lett volna egyszerű. Az adóhivatal még megemlítette, hogy a pernek lehet olyan végeredménye is, hogy a bíróság visszavonja a hagyatéki rendelkezést (mert kiderül, hogy nem is tőlünk kellene elbirtokolni, hanem már korábban, azaz mi nem is örökölhettük volna meg) de groteszk módon, ekkor gyakorlatilag veszítjük a pert, azaz az egyik oldalon visszanyerjük az örökösödési illetéket, a másik oldalon viszont bukjuk a perköltséget.

A végeredményt az ügyvéd ismerősünk jósolta meg, még a nyár közepén: egyezzetek meg az ügyvéddel peren kívül és kérjetek annyi kompenzációt, amennyit tudtok. Ez meg is történt, végül a közjegyzői díjat fizetik nekünk vissza, az illetéket bukjuk. (Hozzáteszem, ha Nej előre elmeséli a teljes sztorit, beleértve, hogy az ügyvéd hogyan húzta csőbe, valószínűleg a hapsi nem ússza meg ennyivel. Most korrekt voltam, de tudok én seggfej is lenni.)

Nagyjából ennyi. Vége még nincs, de szóban már megegyeztünk, innentől csak a papírmunka van hátra.

Hétköznapok

Ahogy céloztam is rá az utolsó albán írásban, az élet nem állt meg. De nagyon nem.
Szerdán elkapott mindkettőnket a fosós vírus. Nem foglalkoztunk vele. Nem volt rá időnk. Nekem eleve rengeteg melóm volt az albán anyagokkal (képek, videók, track-ek, blogszöveg), dolgozni is kellett valamit, hétvégén pedig egy fél éve egyeztett kerti parti volt terítéken. Nyilván nem lehetett elhalasztani. Naná, hogy csütörtökön purcant ki a mosogatógép. Szerelő. Ha istent ismer, jöjjön ki. Ha nem ismer, akkor is. Kijött. Közölte, hogy a mosogatógép menthetetlen. Tud varázsolni egyet (10e forintért), akkor még képes lesz mosni négyet. Aztán megint varázsolni kell. Nem lesz jó biznisz nekünk. Megkértük, hogy varázsoljon. Legalább a hétvégi felfordulást éljük túl.
Pénteken egy huszáros hajrával elpakoltam a nappaliból minden, Albániához köthető cuccot. Nej még takarított egyet, hiába mondtam neki, hogy itt – remélhetőleg – egy csomó részeg disznó fog röfögni, tök felesleges puccba vágni a lakást.
Aztán péntekről szombatra kerti parti. Készült egy hatalmas adag lecsó, mangalica zsírral, szalonnával, zsíros kolbásszal. Onnantól már szineset fostunk. Nem, nem használt a pálinka sem. Szombat délben elmentek a legények. Szerencsére a hétvégi velencei kajaktúrát lemondta a vendéglátónk. Szerencsére, mert egyébként nekünk kellett volna. Szombaton nagytakarítás. Vasárnap irány mosogatógépért. Megtaláltuk. Megvettük. Hétfőn hozzák.
Már otthon kaptam a fejemhez. A csengő, bakker. Futás új csengőért. Csere.

Aztán ránéztem a naptárra. Hoppá, lejár a jogsim. Na, ami ezután történt, az keményen sokkolt. Nem tudom, mennyire közismert, de nemrégóta szigorították meg az orvosi vizsgálatot. Az egy dolog, hogy nyilatkozni kell, van-e apnoém. (Ha azt mondom, hogy valami gyanús, akkor fél évig tart a vizsgálat, addig nem kapsz jogsit. Most őszintén, ki az a marha, aki bevallja?) Nekem, mint cukorbetegnek külön el kell mennem a diabetológiára, ahol megállapítják, kaphatok-e jogsit. De oda vinnem kell laboreredményt. Beutalóm van. Szeptember 27-én jár le. Ezt 25-én vettem észre. Futás. Persze, parázva. Amióta a fosós vírus van, nem szedem a szénhidrátot kifosató gyógyszert, ráadásul csak a pirítóskenyér marad bent, gondolhatod, hogy a vércukor-szintem az egekben van. És ez alapján dől el, hogy kapok-e jogsit. Nem voltam nyugodt.
Meg kipihent sem. Úgy kezdődött a hét, hogy a vírustól begyulladtak az izmaim deréktől lefelé: a derekam, a seggem, a combom és a vádlim. Pokolian szar érzés, ne tapasztald meg. Akár állsz, akár ülsz, ordítóan fáj minden. Aludni ne is próbálj meg, feküdni reménytelen. Éjszaka a fotelban ülve próbáltam aludni, a karórám szerint volt kétszer 8 perc mélyalvásom. Aztán hajnalban eszembe jutott, hogy van a fiókban Voltaren Dolo, na az segített. Aludtam három órát. És így mentem a mindent eldöntő laborvizsgálatra.
Este persze megint csak Voltarennel tudtam aludni. Á, egyáltalán nem éreztem magamat nyomorultul. Napi négy fosás, úgy, hogy a vécére is csak a kilincsbe kapaszkodva tudtam leülni. Nyilván ekkor már komolyan vettem a vírust, Normaflore, ami mellé már nem lehetett inni, és semmi, ami meghajthat: se kávé, se tea, se szivar. Komolyan elgondolkodtam, hogy ilyen állapotban minek egyáltalán élni.

Az élet meg csak nyomta tovább a gázpedált. Hétfőn megkaptuk a mosogatógépet, kedd délben jött a szerelő, hogy bekösse, én hajnalban gyorsan elszaladtam laborba, nyilván a vizeletesüveg kiborult a táskámban, elúszott a pénztárcám, a forgalmi, meg maga a bőrtáska, de mire jött a szerelő, rendeztem a helyzetet. (Meg egyébként is, úgy tudom, a bőrt vizelettel puhítják.) Este bedobtuk a régi mosogatógépet a kocsiba, szerdán elvittem a Szemléletformáló Központba. Mosogatógép projekt letudva.

Jogsi. Maga az őrület. Felhívtam a diabaetológiát. Kellene időpont. Leghamarabb november 11 késő délután szabad. Egyből égnek állt a hajam. Ez egy pénteki nap, nekem 13-án, hétfőn jár le a jogsim. És a diabetológia papírjával még el kell mennem a körzeti orvoshoz, aki ad egy igazolást és ezzel kell elmennem a kormányablakhoz. Kész, reménytelen. Arról nem is beszélve, hogy a körzeti orvosnál október közepére van időpontom. Az asszisztens ráadásul fokozta a tempót: közölte, hogy négy hétnél nem régebbi leletet kell vinnem. Ekkor már sikoltottam: most voltam laboron, hát az én hibám az, hogy 7 hétre adnak időpontot? (Igen, most demagóg leszek: Vietnámban bezzeg kórházat építünk.) Nem részletezem, mennyit sírtam, meg könyörögtem, de végül kaptam november 6-ra időpontot, kegyesen megengedték, hogy hat hetes leletet vigyek, a körzeti orvossal átrakattam az időpontot november 7-re, így van esély, hogy 11-re meglesz az új jogsim. Nej döbbenten figyelte a folyamatot és nem győzött hálálkodni, hogy ő még a szigorítás előtt hosszabbította meg a sajátját tíz évvel.

Nem, még nincs vége. Ugyanis belefutottunk egy csúnya örökösödési ügybe, Nejt meg elkapta az a bizonyos projekt így nem tudott foglalkozni vele, de erről külön írok majd.

Hétvégén pedig kajakos szezonzáró. A hét elején kínomban röhögtem. Voltaren nélkül járóképtelen voltam. A vécétől nem mertem tíz méternél messzebb menni. Kajaktúra? 5-6 óra folyamatos evezés egy szűk kajakban? Vécé nélkül? Vicc. Aztán szép lassan helyére fordult minden. Csütörtöktől már elmúltak az izomfájdalmaim. Péntek reggel még bevettem az utolsó ampulla probiotikumot, este már mehetett rá a pálinka és sör. Szombaton ugyan extrém korán keltem, de elrendeztem az összes dolgomat a vécével, simán lement az egész nap.

Hétfőn pedig újra elkezdtem a rendszeres sportolást.

A halogatás bája

Ilyen rádiós csengőnk van. Pár hónapja feltűnt, hogy a kettővel arrébb lakó szomszéd csengője ugyanazt a frekvenciát használja, mint mi. Így ha hozzájuk csengetnek, akkor nálunk is cseng. Elméletileg át kellene bökni valami izét, aztán összefütyültetni a két ketyerét, de valahogy mindig elmaradt. Mostanra már megtanultam, mikor érkeznek a szomszédhoz látogatók, elviselhető.
Igenám, de tegnap délután szólt a kajafutár, hogy hiába nyomja a csengőt, nem szól. Megnéztem és tényleg. Hát, majd ha lesz időm, megszakértem.
Aztán ma délelőtt megszólalt a csengő. Nocsak, megjavult? Nos, nem. A szomszédhoz jöttek.

Azaz most ott állunk, hogy a csengőnk néma, ha hozzánk jönnek és csenget, ha a szomszédhoz. Vagy megjavítom, vagy kiteszek egy táblát a látogatóinknak, hogy csengessenek a szomszédnál.
Vagy hagyom a fenébe.

Felhívás szabálytalankodásra

Tegnap későn értünk haza, fáradtak is voltunk, nem raktuk el a kajakokat. Ott figyegtek a kocsi tetején. Csakhogy nekem ma el kellett mennem egy csomó helyre. Jobb híján vittem a kajakokat is.
Érdekes tapasztalat volt.
Azt már írtam korábban, hogy amikor sztrádán megyünk kajakokkal, még a 10 köbcentis Maruti vezetője is megvadul és áttolja a gázpedált a vízpumpához, csakhogy kisajtoljon annyi erőt a kocsijából, hogy le tudjon előzni. De nem gondoltam volna, hogy ugyanez a szindróma működik városban is.
Működik. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy én a kajakokkal valami mozgássérült vagyok, aki bármelyik pillanatban beszorulhat a sarkon, kidől alóla az autó és egyébként is csak véletlenül megy ötvennel, de hamarosan vissza fog lassulni húszra. És előznek. Vadul. Szabálytalanul. A mellékutakról pánikszerűen kivágnak, nem foglalkozva azzal, hogy bele kell állnom a fékbe. A lényeg, hogy elém kerüljön. Mert akkor biztosan nem tartom fel.

Egyedül amiatt nem pusztult ki teljesen a hitem az emberiségben, mert a legtöbbje azért a vészvillogóval jelezte utána, hogy bocs.

Törmelék

  • Az élet értelmének keresése… nem lehet, hogy csak egy megfelelési kényszer?

  • Egyik este azon gondolkodtam, hogyan lehetne meghekkelni a tokent, hogy a webbankos belépéshez adott hatszámjegyű jelszó automatikusan jóvá is íródjon forintban a számlán. Vagy euróban.

  • Ha az Isten erős hanggal áldott meg, kötelességed gondoskodni róla, hogy ne legyél ostoba. Vagy maradj csendben.

Pulzus

Tudom, nem régen értekeztem arról, hogy a rossz dolgokat felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet, de ezt most nehéz.

Ugye itt van ez a baromarcú Creators Update. Először a videóvágó gépre telepedett fel. Azt még nem is bántam, naívan úgy gondoltam, ugyanazt értjük a Microsoft-tal kreativitás alatt. (Hát, nem. Az MS leragadt a Candy Crush Saga színvonalán.) Aztán másodikként felkerült a melós laptopomra, és ekkor dobta le az agyam a szíjat és lett belőlem hörgős zombi. Pontosabban ekkor még nem, de hamarosan. Írtam már, hogy mi minden esett szét, nem akarom magam ismételgetni. Ami a legjobban fájt, az a szinkronizáció megszűnése volt a pulzusmérős órámmal.

Még mindig emlékeztető. Elég sok pénzbe került, amíg ehhez az órához eljutottam. Először volt egy kajakozós vízálló órának vásárolt 5e forintos vacak, mely mért ugyan pulzust, de semmit nem tárolt. Ez arra volt jó, hogy felkeltse az igényeimet. Azóta elszakadt a cserélhetetlen műanyag szíja, kuka. Utána vettem 27e forintért egy Polar órát, mely az eladó szerint tud kommunikálni a számítógéppel. Nem tudott. Venni kellett hozzá egy illesztőegységet 15e forintért. Ezzel már tud, de csak az aktuális testmozgáshoz tartozó átlag, illetve maximális pulzust viszi át. Érted? Két számot. 15e forintért. Melyeket kézzel is be tudok gépelni a polarpersonaltrainer oldalon. Undorral vágtam bele a fiókba. Aztán Nejnek megtetszett, most ő használja. Én pedig próbálkoztam tovább. Piszok szerencsével megcsíptem egy Geonaute Onmove 200 karórát a Decathlonban. _Pontosan_ azt tudta, amire szükségem volt, a 35e forintos óra kifutó termékként 27e forint lett, de aztán ráraktak egy akciót is, így már 16e, nekem meg volt még kuponom, szóval megúsztam 15e forintból. (Csak viszonyításként: a csomagban egyébként benne lévő jeladó egység önmagában 14e forint.)

Nos, ezt az órát használtam teljes megelégedéssel a Creators Update megjelenéséig.

Tisztázzunk még valamit. Mondhatja bárki, hogy ez miféle úri huncutság már. Nem az. Ha az ember komolyan gondolja a sportolást, akkor nagyon fontos, hogy pontosan tudja adagolni a mozgás intenzitását. Ehhez meg mérni kell. Pont. Az már komolyabb érv, hogy mennyi sarlatánság található a pulzuszónákkal kapcsolatban, mennyi ellentmondó, de kizárólagosságra törekvő elmélet. Ezekkel valamikor én is foglalkoztam, elég komolyan, aztán hagytam a fenébe. Fejben váltottam: nem a fogyás kedvéért sportolok, hanem az egészségért. Kész. Valószínűleg én leszek – ha már nem én vagyok – a kerület legedzettebb kövér embere. Leszarom. Viszont az, hogy mennyit mozgok az aerob, mennyit az anaerob zónában, az fontos. Ehhez meg óra kell.

Amikor a dolgozós laptopom is elesett, felértékelődött a médiacenter laptop. Ez volt az utolsó, amelyikre nem ment föl még a Creators Update. Be is védtem, amennyire lehetett. Defer, meg WUShowHide. Szerinted? Még a balaton-felvidéki túra előtt nagy vidáman közölte a gép, hogy felkerült egy feature update, indítsam újra a gépet. Na, itt vesztettél el engem, kedves Microsoft. Mert egyszerűen az, hogy kijön egy frissítés, mely csupa, számomra értékelhetetlen szart frissít, cserébe legyakja az egyik legfontosabb alkalmazásomat, és nem mondhatom azt, hogy lécci, amíg vagy a Geonaute, vagy a Microsoft nem rak rendet, addig ne menjél fel, nos az valami annyira arrogáns, annyira elfogadhatatlan, hogy nem is találok rá szavakat.

Megint egy oldalszál. Ez egy ilyen írás. Amikor a laptopom bedőlt, hivatalosan is bejelentettem a Geonaute oldalán, hogy Houston, szar van a palacsintában. Ugyan nem számítottam rá, de két hét múlva kaptam egy levelet. A cég leírta, hogy igen, tény, a CU kinyírja az alkalmazást. Méghozzá USB kapcsolat szinten. Felvették a kapcsolatot a Microsoft-tal. Aztán egy hét múlva jött az újabb levél. A Microsoft elismerte a hibát és igéretet tett, hogy a Fall Creators Update csomagban javítja. Addig legyek türelmes. Tekintve, hogy a sima CU-t három hónap spéttel kaptam meg, így a szeptemberre ígért FCU sem valószínű, hogy idén meglesz. Sorry. Ja, meg használjam addig az app-ot.

Igen, van app. Androidra meg IOS-re. Az első verziót meg is néztem. Olyan 2,5 csillag körül értékelték. Az eddigi tapasztalataim alapján túl. Ez egy akkora, de akkora kalap szar, hogy a forradalomnak először ezt kellene elsöpörnie. De ne rohanjunk előre.

Tehát az összes Windows 10-es számítógép elesett. Mi van még? Például az elektronikus hulladék dobozban egy tízéves netbook (Windows 8.1) és egy tizenkét éves tabletpc (Windows 7). Próbáljuk meg életre kelteni valamelyiket. A netbook nagyon hamar bedobta a törölközőt, gyakorlatilag ahányszor elindítottam, annyiféleképpen viselkedett, de az elvárt viselkedés nem volt köztük. A tabletpc már jobb képet mutatott. Igaz, nehezen pöccent be, de aztán fokozatosan magára talált. Mondjuk a 300+ patch(!), melyet vagy öt részletben nekiállt telepíteni, három napra lefogta azt a szerencsétlen gépet.

Igenám, de közben teltek a napok. Én pedig használni szerettem volna az órámat.

Illetve. Illetve. Az történt, hogy kezdtek kommunikációs hibák fellépni az óra és a jeladó között. Ezeket eleinte vudu módszerekkel el tudtam hárítani, viszont egyszer már semmi nem segített. Oké. Egy éven belül vagyunk, garancia. Én naív. Azt hittem, hogy a Decathlonban helyben kipróbálják egy másik jeladóval, aztán kiderül, hogy vagy az óra, vagy a jeladó a hibás, ezek után simán kicserélik és megy minden tovább. Régen nem tévedtem ekkorát. Az ügyintéző (egy 19 éves kölyök) közölte, hogy a szabályok szerint ők nem tehetnek semmit. Beveszik, elküldik Hatvanba, ott bevizsgálják. Ennyi. (Ezek után nem is csodálom, hogy csupa fiatal kölyök van a boltban. Semmit nem kell ismerniük, csak a szabályokat.) Mennyi a válaszidő? Egy-két hét, mondták szóban. De a jegyzőkönyvbe már 28 munkanap került. Tulajdonképpen mindegy, ekkor már láttam, hogy a balaton-felvidéki túrát így is, úgy is buktam. Még a túra hetén kaptam egy értesítést, hogy bevizsgálták, az órának kampec. Menjek be, egyezkedjünk. Tekintve, hogy nekem ez az óra tényleg fontos, online megrendeltem a következő generációs Onmove 220 órát és úgy gondoltam, hogy hazafelé beugrok érte. Azért volt némi bizonytalanság bennem: oké, azt sejtettem, hogy nem az óra eredeti árát (35e) kapom vissza, szóval azt a nagy szerencsét elbuktam, de abban azért bíztam, hogy ha az óra volt rossz, akkor visszakapom a jó jeladót. Ugyanis az új óra 27e forintos árában nem volt benne a jeladó. Az plusz 12e forint. Mit tippelsz? Lópitty, ahogy egy kajakos kolléga szokta mondani. Az újabb fiatal kölyök közölte, hogy a _szabályok szerint_ a teljes csomagot le kell selejtezniük, órástól, jeladóstól. Fasza. Vehettem pluszban egy jeladót is.

Itthon nekiálltam próbálgatni. Jobb híján az androidos applikációval. Hát, Árpád… mint sajtreszelővel recskázni. Az app nem találta az eszközt. Aztán megtalálta, de menetközben váratlanul összeomlott. Majd ha minden összejött, akkor azt mondta, hogy nincs track a készüléken. Óra újraindít, mobiltelefon újraindít. A következő próbálkozáskor meg a credentials-t vesztette el, adhattam meg újra a felhasználói nevemet meg a jelszavamat. Gyakorlatilag pezsgőt bontottam minden sikeres felszinkronizálás után. Ja, ilyenkor rendszeresen közölte, hogy az óra firmware-je elavult, frissíteni kellene. USB kapcsolaton keresztül. Csá, Creators Update.

Azt hiszed, nem lehet rosszabb? Te kis naív nyári gyermek. Megint elkezdett szarakodni az óra és a jeladó. Úgy értem, az új óra és az új jeladó. Kitolom a bringát, elindítom a mérést, searching… aztán közli, hogy nem lát pulzusmérőt. Ugye, ezzel vittem vissza a korábbi órát is. Most ott járunk, hogy ha ilyenkor újraindítom az órát, majd újra megpróbálom összepároztatni a jeladóval, akkor megjavul. És persze rögtön 150-es pulzust mér, mert.

Jó hosszú írás lett. Megpróbálom összefoglalni. Eddig elcsesztem 86e forintot a projektre. Jelenleg van egy bizonytalan órám a jeladóval (kösz, Geonaute), van egy nem működő PC szinkronizáció (kösz, Microsoft) és van egy kukaérett android app (kösz, Geonaute). Van egy használhatatlan Polar órám, dokkolóval. A Garmint még nem próbáltam, de semmi kedvem megint csillió forintot beleölni egy bizonytalan kísérletbe. (_Nem_ érdekel a lépésszámláló.)

Erről valahogy az a Dilbert karikatúra jut eszembe, amikor a hapi ül a szobájában a _város egyetlen videótelefonja_ előtt és várja, hogy a technológia használhatóvá fejlődjön. Mert a geek javíthatatlanul optimista.