Csomagot kaptam

Rendeltem az Amazonról három könyvet. Nem egy nagy dolog, csináltam már régebben is ilyesmit.
De most elkapott a hivatal.
Kaptam egy levelet a DHL-től. Hogy vámköteles küldeményem érkezett.
Már ez önmagában meglepett. Nem gondoltam volna, hogy egy 50 dolláros könyvküldemény vámköteles.
Írták, hogy töltsek ki egy nyilatkozatot, miszerint elismerem, hogy a DHL korrektül vámkezelte a csomagot, majd ezt a nyilatkozatot dátumozva, aláírva adjam át a futárnak. Hmm. Na jó. Letöltöttem a nyilatkozatot a webről, kitöltöttem, aláírtam. Kicsit furcsállottam, hogy mi a francért kell nekem egy ilyen nyilatkozatra ráírnom a nevem, születési adataim mellé még a személyi-igazolvány számomat, adószámomat és útlevélszámomat is, de a hivatal útjai kiszámíthatatlanok. Ráírtam.
Aztán írták, hogy nem árulják el, mennyi lesz a vám, de mellékelik az erre vonatkozó jogszabályt. Számoljam ki. Elkezdtem olvasni, de sajnos nem magyarul, sőt egyáltalán nem is emberi nyelven íródott, az első oldal után beletört az agyam. Mindegy. 50 dollár után nem lehet az olyan sok. Mindenesetre a cég mellékelte az árlistájukat is, hogy mennyiért nyújtják ezt a szolgáltatást. Eh.
Végül írták azt is, hogy írjam meg nekik tételesen, magyar nyelven, hogy mi van a csomagban, emellett írjam meg, hogy mennyit fizettem érte és írjam meg a lakcímemet is. Nem kicsit néztem hülyén, mert mellékelték az Amazon fuvarlevelét, amelyen az összes kért adat rajta volt. Visszaírtam, hogy olvassák el. A könyvek címét, ha megfeszülnek sem fogom lefordítani magyarra, a többi adat meg egyértelmű.
Úgy látszik, ezzel eleget áldoztam a Bürökrácia istenének, mert pár nappal később jött az értesítés, miszerint kedden kihozzák a csomagot, legyek kedves, tartózkodjak otthon. Reggeltől estig.
Fasza. Egy nap szobafogság.
Aztán délben megjött a csomag, a futár bedobta, aláírtam a mobilján és már ment is. Semmi vám, semmi kitöltött papír átadása.

Egyszerűen nem értem. Ez mi? Szolgáltatás? Én inkább kutyáztatásnak nevezném.
Mint látható, a cucc nem volt vámköteles, az egész hercehurcát meg lehetett volna spórolni. Most gondold el, ha a munkahelyemre rendeltem volna, hogyan készítem fel az átvételre a recepcióst? Lehet, hogy fizetni kell érte, lehet, hogy nem. Mennyit? Nem tudom. Lehet, hogy elkérik ezt a papírt, lehet, hogy nem. Addig tedd el valahová.

Valószínűleg arról van szó, hogy az ügyintéző lusta dolgozni és mindenkinek kiküldi az egységcsomagot, még ha csak egy fogkefét is rendelt. Aztán majd lesz valahogy.

Félelmetes. És én még azt hittem, hogy a Postánál nincs lejjebb.

Viszont most már értem, miért drágább az Amazonnál a papírkönyv, mint az e-book. Az utóbbit kifizetem, letöltöm, kész, olvashatom is. Nem szarakodik az idegeimmel semmilyen hivatal, semmilyen szervezet.

Fotósuli

Most, hogy Nej megkapta a Sony RX100-as kamerát, úgy döntött, itt az ideje megtanulnia fényképezni.

Megadtuk a módját.

Bágyadt őszi vasárnap délután. Beizzítottuk a sparheltet, Nej kikeverte a kenyérlángoshoz a tésztát és mellé a trutyikat, felbontottuk az osztrák ‘kocsisbort’, majd kiültünk a lugasba az összes kamerával.
Magyaráztam, gyakoroltunk.

PA140002

Próbafelvételek:

DSC01170

DSC_5853

Az oktatás során felhasznált linkek:

PS1.
Annyira tiszták sem voltak a sportcipőim soha, mint ezután a kerti sütögetés után. Ugyanis mindegyikkel beleléptem az avar alá elrejtett macskaszar csomagokba, így kénytelen voltam hétfő reggel az összeset alaposan megpucolni. A kis rohadékok. És már megint enni akarnak.

PS2.
Tényleg kezdek félni magamtól. Délután beszélgettünk arról is, hogy – főleg a gyerekekre gondolva – bele kellene vágni a fundamentázásba. Mit is írtam itt? Hogy figyeld, miket tervezek és pánikszerűen menekülj belőle, mert valami tragikus dolog fog történni a befektetési formával. Erre mi történt? Vasárnap beszélgettünk a lakástakarékról, hétfőn rögtön bejelentették, hogy kedden meg fogják szüntetni. Félelmetes.

Vannak még rendes emberek

Az utolsó hét, amikor ültetni lehet. A jövő héttől lehülés, masszív esők. Egyáltalán nem mellesleg ez az a hétvége, amikor egyáltalán tudok időt szakítani a kertészkedésre. És a tökéletes lugas kialakításához még el kell tennem három japánloncot. Mert a japánlonc jó.

Csak éppen égen-földön nem kapható.

Egyik kertészet. Átvette a XVIII. kerületi Városgazda. Tele is rakták reklámtáblákkal, miszerint milyen jó gazdák ők. Ja, a kertészet bezárt, pangás, hullaszag mindenhol. Csak reklámtáblák vannak.

Másik kertészet. Vadászgattam, vadászgattam. Egyedül lándzsás loncot találtam, de az nagyon nem ugyanaz. Észrevettem egy eladót, aki egy kuncsafttal beszélgetett. Amikor befejezték, átkiabáltam.
– Japánloncuk van?
– Nahát, az előző vevő is azt kereste!
– De van?
– Nem, sajnos nincs.
– Aha.

Szomorúan nézegettem a koszvadt lándzsás loncokat. Akkor most mi lesz?

– Japánloncokat keres? – szólalt meg egy hang mellettem. Az előző vevő volt.
– Nos, igen.
– Menjen át a Méta utcai kertészetbe. Ott van.
– Nem mondja!
– De. Én is azt akarok venni, de beugrottam megnézni, hogy itt milyen a választék.
– Azért kár volt.
– Hát, ja. De a másikban van.
– Köszönöm a tippet.

Beültem a kocsiba. Ugyan még mennem kellett volna az Auchanba is, de először le akartam rendezni a loncokat.
Kertészet. Nagy nehezen találtam eladót.
– Japánlonc.
– Itt van.
Négy darab loncuk volt. Nekem három kellett. Szuper.
Ekkor jelent meg az előző hapi.
– Á, üdvözlöm – mosolyogtam rá – Igaza volt, itt tényleg van japánlonc.
– Ugye?

De valahogy nem volt őszinte a mosolya.

– Ugye maga is japánloncot szeretett volna vásárolni? – kérdeztem vissza.
– Igen.
– Hoppá.
– De vigye nyugodtan. Maga volt itt előbb.
– De maga javasolta. Nincs bőr a képemen elvinni.
– Vigye nyugodtan.
– Magának mennyi kell?
– Három.
– Nekem is.

Patt. Szomorúan néztük a négy darabot.
Az eladó tanácstalanul állt mellettünk.

– Akkor most mi lesz?
– Mikor kapnak árut?
– A jövő héten.
– Magának mikorra kell?
– Mára. Ma akartam ültetni.
– Én meg szombaton. De ma van utoljára autóm, holnap a fiam elviszi egész hétvégére.
– Akkor vigye maga.
– Tudja mit, felezzük el. Kettő magának, kettő nekem.

Az eladó kezdett türelmetlenkedni.
– Uraim, nekem mindegy, de döntsék már el, ki veszi meg.

A pacák elgondolkodott az ajánlatomon.

– Ez a fele-fele elsőre jól hangzik, de… tulajdonképpen az történik, hogy mindketten rosszul járunk.
– Így is lehet nézni. De így járunk mindketten a legkevésbé rosszul.
– Ez már csak szójáték. Vigye maga.
– Ne bolondozzon már. Felezzük meg.
– Nem, Uram, megkötöttem magam. Vigye.

Ezzel már nem lehetett mit kezdeni.

– Uram, Ön egy úriember.

És elvittem a loncokat. Szombaton pedig elültetem.
Vannak még rendes emberek.

Poloska

A szokásos poloskainvázió. Ülök a teraszon és elgondolkodtam.
A poloska azért lett ennyire sikeres, mert annyira büdös, hogy nincs természetes ellensége. Senkitől nem kell félnie. Ráadásul a petéi extrém ellenállóak, -50 fokot is simán átvészelnek. Nem kell tartaniuk senkitől és ha kedvezőek a körülmények, a végtelenségig képesek elszaporodni.

Akárcsak az ember.

Aztán azt olvastam, hogy a nagy poloskainváziónak valószínűleg az lesz a vége, hogy túlszaporodnak, felélik az erőforrásaikat és visszapusztulnak az invázió előtti szintre.

Szép kilátások.

Nem viccelek

Tényleg nem. Elkezdtem rendezni a fotós/videós felszerelésemet. Fejszével.

Először nézzük meg, mi is volt pontosan a helyzet és mi is volt ezzel a baj?

IMG_20181002_122915

Nos, volt a nagy kedvencem, egy Nikon D3100 váz, hozzá egy Nikkor 18-135 objektív, egy Sigma 10-20 objektív, egy B&W polárszűrő, kártyák, akksik, táskák. Nagyon jó felszerelés volt. (Ja, 600e forint.) Imádtam.
Egy-egy önfeledt pillanatomban még most is kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkán, ha arra gondolok, hogy mindezt kidobtam. Szegény cucc… ez tehet a legkevesebbet az egészről. De mennie kellett.
Miért is?

  • Videó
    Ez a váz még abból az időből való, amikor a DSLR gépek éppen elkezdtek ismerkedni a videózással. Azaz már képes volt rá, de… valójában nem. Olyan tervezési hibák voltak benne, melyekre ma már azt mondja az ember, hogy viccnek is rossz.
    – A fókuszmotor közvetlenül a mikrofon mellett van. Azaz nyugodtan elfelejtheted a felvétel saját hangját, folyamatosan ott kerreg benne egy motor. A manuális fókusz folyamatos keresése videó közben… hát nem túl barátságos.
    – Nem mintha az autófókusz olyan nagyot virított volna. Ha zoomoltam, akkor volt, hogy percekig kereste a fókuszt. Az már a jobbik eset volt, amikor megtalálta. Mert nem egyszer feladta.
    – És ha már zoom. Ami a kezdeti DSLR gépek nagy előnye volt, a manuális zoom (a fényképezéshez tökéletes volt, nem evett áramot, azaz jóval tovább tartott egy akksi), a videózáshoz már használhatatlan. Kézzel képtelenség folyamatos ráközelítést produkálni. Különösen a fent említett fókuszálással.
    – Túlmelegedés. A D3100 10 percig tudott videót felvenni, utána kikapcsolt. Ha utána visszaindítottad, akkor értelemszerűen már rövidebb idő után is kikapcsolt. Mert melegedett. Belegondoltál már, hogy egy hosszabb videózás során ez mennyire kiakasztó? Most hirtelen az jut eszembe, amikor mentünk fel busszal Castemolába, 25 perc tömény hegyi út, tömény élvezet, én pedig folyamatosan arra koncentráltam, hogy újra meg újra visszakapcsolgassam a kamerát.
  • Említtessék meg, hogy ettől még ez egy borzasztó jó fényképezőgép. Fényképek készítésére. A videót csak úgy ráerőltették. Nem állt jól neki.
  • Méret
    A DSLR világ már csak ilyen. A kamerák is nagyok és az objektívek is. De még csak szándék sem létezik a méretcsökkentésre, hiszen minél nehezebb a kamera, annál stabilabban áll a kézben. Ez rendben is van. Egy profinál. Én viszont átlagos felhasználó vagyok, aki mozog, mocorog és közben fényképezni, videózni akar. Nos, a D3100 kamera először a kajakos felszerelésből kopott ki (az új, immár tökéletesen vízhatlan dobozba nem fért bele), aztán a bringásból is (a többnapos túráknál már intenzíven használom a kormánytáskát, nincs benne neki hely), aztán a gyalogtúrákból is (a teljes felszereléssel megpakolt válltáska a 3 kilójával erősen húzta az oldalamat, egy huszoniksz kilométeres túra után komoly fizikai fájdalmat okozott). Ja, és a mostanában beindult fapados csomaghisztéria miatt a párnapos városnéző kirándulásokra sem tudom elvinni.

Szóval kezdett a dolog nem stimmelni. De először csak korrigálni akartam. Nagyjából egy éve vásároltam egy Sony RX100 MII gépet. Ez egy felsőkategóriás, Zeiss objektíves kompakt. A fényképezési tudása nem érdekelt, viszont a videófelvételéről ódákat olvastam a tesztekben és legfőképpen kicsi volt. Simán belefért a Nikon mellé a táskába. Azaz fényképezésre maradt a DSLR, videózásra meg a Sony. Sőt, a legtöbbször úgy közlekedtem, hogy a kompaktot el sem tettem, csak úgy fityegett a csuklómon, a Nikont meg hol előkaptam, hol visszaraktam a táskába. Nem mondom, hogy nem éreztem magamat kiborgnak, de a dolog működött.
Volna.
De sajnos a Sony is beteg.
Lassúúúúúú.
Elképesztően lassú.
Bekapcsoltam. Nem történt semmi. Eleve pici, süllyesztett gombjai voltak, melyek nem passzoltak az én virsli ujjaimhoz. Vártam. Mert lehet, hogy nem jól kapcsoltam be, de lehet, hogy csak lassan indult. Pár másodperc múlva újra megnyomtam a gombot. Naná, hogy elsőre is jól nyomtam meg, csak türelmetlen voltam. Azaz a gép elindult, kezdett volna működni, de észlelte a második gombnyomást és elindította a szintén tetű lassú kikapcsolási folyamatot. Melyet meg kellett várnom, hogy újrakezdhessem az egészet. A téma meg, amely eleinte az orrom előtt ficánkolt, nemhogy arrébbment közben, de meg is öregedett, sőt meg is halt. És ugyanez a váltáskor is. Jött a téma. Gyorsan nyomtam egy fényképet. Oké. Jöjjön a videó. Vártam pár másodpercet. Megnyomtam a videó gombot. A gép meg közölte, hogy hé, köcsög, még a fényképen dolgozom. És persze ugyanez vica-versa. Az meg már csak a hab a tortán, hogy teljesen máshogyan viselkedett akkor, ha fényképezésre állítva nyomtam meg a videó gombot, vagy ha eleve videóra állítottam. Ugyan játszottam vele, de nem voltam képes kiismerni. Aminek az lett a vége, hogy a videófelvételek nagy része vacak lett.

Ja, hogyan jött be a képbe a fényképezés? Amikor azzal nem akartam foglalkozni?
Magától. Evolúcióval.

Ezek a nyomorult témák olyanok, hogy nem várnak. Egyszerűen nincs időd arra, hogy gépet cserélj. Márpedig ha egyszerre akartam videót felvenni, illetve fényképezni, akkor sokszor döntenem kellett: vagy jó képeket csinálok a Nikonnal, de vacak videókat (már ha egyáltalán), vagy a Sonyval jó videókat, de csak közepesen jó képeket. A végén a Sony teljesen kiszorította a Nikont, olyannyira, hogy az utóbbi öt nagyobb túrára már csak a Sony-t vittem el.
És persze dühöngtem. A lassúsága miatt egy csomó mindenről lemaradtam. A fényképek minősége meg összehasonlíthatatlan volt egy DSLR gép minőségével.

Szóval befürödtem. A koncepció nem működött. valami mást kellett keresnem.

A problémahalmazt tetézte a Gopro Hero 3 Black. Igen, ez egy régi cucc, ahol úgy látszik, a kamera még teljesen jól működik, de a vízhatlan tokja már elöregedett. A tok gombjai teljesen kiszámíthatatlanok: nem reagálnak, ha megnyomom, időnként meg maguktól önállósulnak. Csakhogy bárhová is akarom felszerelni, kell a tok. Függetlenül attól, hogy kell-e a vízhatlanság, vagy sem. Sőt, még egy nyomorult time-lapse videó készítéséhez is csak úgy tudom rácsavarozni az állványra, ha tokba teszem.

De ebben az írásban nem akarok foglalkozni a Gopróval, még ha a koncepció szerves része is. Egyszerűen januárban lecserélem a külön ház nélküli Gopro Hero 7 verzióra… és megszűnnek a problémáim. Remélhetőleg.

Vissza a kamerákhoz.

Videó. Fényképek. Lehetőség szerint profi minőségben. Kis méretű készülékkel.

Aki kicsit is jártas a témában, rögtön vágja a választ: MILC.

A MILC gépek főként azoknak készülnek, akik kiábrándultak a kompakt digitális fényképezőgépek képminőségéből, de a digitális tükörreflexes gépek (DSLR) tömege és objektívei számukra már meghaladják a méretben és súlyban elfogadható határvonalat, vagy épp nagyobb DSLR felszerelésüket szeretnék kényelmesebbre cserélni.
Link

Igen, ez történt. Az osztrák túra után annyira felcsesztem az agyamat, hogy pár nap tanulás, nyomozás után rögtön meg is rendeltem az új gépet.

Volt bennem félsz. Abban biztos voltam, hogy videózás terén előrelépés lesz. De fotózásban tud-e annyit egy MILC, mint egy DSLR? Fogós kérdés.

Pár nap alatt megkaptam a gépemet. És nem győztem falba verni a fejemet. Ebből a perspektívából a Sony RX100 totális ballépés volt. Gyakorlatilag nem sokkal drágábban vettem egy MILC-et, mely nemhogy a Sony-t verte kenterbe minden téren, de a DSLR-t is megszorongatja. Nem videóban, mert az hullagyalázás, hanem fényképezésben. Miközben méretben… gyakorlatilag semmi.
Egy évvel ezelőtt elhamarkodtam a döntést. Megfizettem érte.

De most már itt van az új szerzemény, egy Olympus OM-D M-10 III kamera, egy 14-42 pancake objektívvel és egy 40-150 zoom objektívvel. Az egész szettben 265e forint volt. (Jövő tavasszal tervezem teljessé tenni a felszerelést ezzel a 9-18-as objektívvel.)

És már csak az a problémám, mit csinálok a Nikon készlettel, illetve a Sony géppel. Mert nekem már nem lesz rájuk szükségem.

De tudod mit, győződj meg róla a saját szemeddel. A hétvégén csavarogtam az erdőnkben is, meg a belvárosban is és fényképeztem, mint az állat. Hiszen a fő kérdés az volt, hogy az Olympus fotózás terén leveri-e a Nikont? Videóban nyilván. Sőt, videóban simán alázza a Sony-t is, ez hamar kiderült.

Ideraktam egy csomó fényképet. Meg tartozik az egészhez egy album is, mivel 67 képet csak nem akartam belinkelni.
Engem totálisan meggyőzött. Új szerelmem van.

Macskák

old-P9280005

old-P9280009

old-P9280016

Megjelent az éhenkórász kandúr.

old-P9280002-1

És persze ő nyert.

old-P9280004-1

old-P9290003

old-P9290008

old-P9290009-2

Tájak

old-P9290032

old-P9290033

old-P9290065

P9300095

P9300127

P9300140

P9300193

P9300231

P9300239

P9300276

P9300282-jhdr

Emberek

old-P9290089

old-P9290092

old-P9290100

P9300015

P9300078

P9300112

P9300204

P9300214

P9300221

P9300247

P9300253

P9300261

P9300270

P9300272

Buli van

Vasárnap este buli lesz,
ha eső nem lesz;
ha lesz, nem lesz,
ha nem lesz, lesz.
– Bikini paródia (Szikora) –

Nem vasárnap, szombat, de buli lett. Igaz, folyamatosan lestük az Időképen a radart, de délutánra eltűnt minden zavaró körülmény.

Fel voltunk készülve.

DSC_5778

DSC_5780

DSC_5782

Vettem egy mázsa fát, felfűrészeltem, felhasogattam. Mert jó, ha van elég tüzelő. Még akkor is, ha most csak sparheltezést terveztünk. A bográcsolás… mondjuk úgy, hogy megviseli az infrastruktúrát.

IMG_20180801_103913

Amikor pár héttel ezelőtt megláttam, biztos voltam benne, hogy valami gomba. Dühös is lettem, mert utálok permetezni. Aztán összeraktam. A vadszőlő ott, és csak ott fonnyadt el, ahová a diplomaosztó utáni bográcsozás melege felcsapott. Azaz betervezett veszteség. A növény pedig köszöni szépen, jól van, folytatja világhódító terjeszkedését.

Szóval buli. Eredetileg öcsém és sógornőm jelentkezett be, később csapódott a Csipet Csapat. Barna ugyanis beköltözik anyósom lakásába. Jó két hétbe tellett, mire eladott minden öreg bútort, ezen a héten pedig gletteltek, csiszoltak, festettek. A haverokkal. Szombaton fejezték be. Nekik is jól esett egy bulika.

Nekem? Köszönöm a kérdést. Amilyen feszült heteim voltak, nekem csak egy célom volt: kiütni magamat. Tökéletesen sikerült. Kezdésre már elkortyoltam egy liter bort, aztán sparhelt, tüzeskedés, tömérdek előkészítés, majd egy vaskos szivar és némi whisky. Én már jól voltam. Az esti vacsoránál a tésztát úgy vadászgattam le az asztalról, mert állandóan el akart szökni. Ja, meg bemutatkoztam az öcsémnek. Mert azt hittem, hogy Barna haverja.
Aztán hajnalban bementem valamiért a lakásba, de annyira összemosódtak a falak, hogy inkább elmentem aludni. Tökéletes. Pont így terveztem.

Persze az élet nem ilyen. Szombaton is melóztam vagy hat órát, vasárnap – miután elökörködtünk öcsémékkel és elmentek – megint toltam vagy hat órát. De hát az informatikus élete már csak ilyen.
A lenullázás mindesetre jól esett.

Hétvégi kertészkedés

Nem mondom, vannak előnyei annak, ha valaki az udvaron, egy lugasban dolgozik napközben. De vannak hátrányai is.
Például állandóan nézeget. Keresi, mit lehetne még csinosítgatni a kerten.

Csütörtökön pedig megláttam az elefántot. Igen, tudjátok, azt, amelyik ott van ugyan a szobában, de senki nem beszél róla, végül annyira megszokjuk, hogy már észre sem vesszük. Jelen esetben ez egy 12 négyzetméteres kertrész volt, melyet egyik oldalról kerítés – a túloldalán két óriási hársfa, alatta elvadult ostorfa bokrok – belülről pedig hét nagydarab fenyő határolt. Közöttük pedig… hát leginkább buja, átjárhatatlan ágdzsungel, önmagával párosodó és megtermékenyülő, értsd bujtással szaporodó növénykonglomerátum foglalta a teret. 11 éve lakunk itt, egyszer sem volt bátorságom hozzányúlni. Végülis növény, termeli a zokszigént, gátolja a belátást, meg zöld. Nagyjából.

Csak éppen kertészeti művelődésem elérte azt a szintet, amikor megtudtam, hogy lehet az árnyékba is növényeket ültetni. És mindjárt máshogy kezdtem nézni arra a kertdarabra. Meg a kerítésen kívüli dzsungelre.

Végül – kihasználva, hogy még mindig növényforgalmi kisker (is) vagyokelmentem és vettem 39 tő növényt. Nem akartam én ennyit, de a nagykerben csak tálcánként adják az anyagot. A legviccesebb, hogy árban így vagyok ugyanott, mintha kisker kertészetben vettem volna harmadannyi növényt.

És ha még csak ez lenne a különbség. Nem akarom részletezni, röviden annyi a sztori, hogy egy ismert és népszerű kertészetben rendeltem még május 2-án egy adag növényt. Július 2-án kezdtem el ideges lenni, írtam, eleinte szelíd, később már egyáltalán nem szelíd levelet, a fülük botját sem mozgatták. Aztán rendeltem tőlük még valamit, arra két hét múlva reagáltak, ekkor gyorsan számon kértem rajtuk a korábbi rendelést is, ugyan abból semmit nem tudtak leszállítani most sem, de legalább elszégyellték magukat és kaptam ajándékba két árnyékliliomot.

Szóval eljött a vasárnap. Hajnalban kiléptem a teraszra és szembenéztem 39 tő növénnyel.
– Vagy ti, vagy én – mormoltam.

Majdnem ‘vagy én’ lett.

Kora reggel elültettem a varjúhájakat. Ezek napigényesek, ki is kerültek a tűző napra. Nyilván ezt a munkát még a rekkentő napsütés beindulása előtt kellett elvégeznem. Utána, amikor már emberkedett a nap, mentem a fenyők közé, az árnyékba. Gyakorlatilag páncélba öltözve, mert azt a dzsungelt csak teljes védőfelszerelésben lehetett felszámolni.
De sikerült.

Végül jöttek az ültetések. Mindenféle páfrányok, árnyékliliomok és bőrlevelek. Embertelen volt. Szoktam én kertészkedni, de ekkora hórukk munkám még nem volt. Piszkosul elfáradtam – a gyökerekkel teleszőtt földben már az ültetőgödrök kiásása is komoly kihívást jelentett – amikor még csak a harmadánál jártam.

DSC_5786

DSC_5787

DSC_5788

DSC_5803

De rátettem az egész napot, volt fröccs is elegendő, este fél nyolcra végeztem. Utána még rendes gazdaként végiglocsoltam a kertet, éppen időben, mert amikor elraktam a slagot, meg is jött a vihar szele. Szerencsére vihar már nem lett belőle, de egy ideális, több órás áztató eső igen.

Soha rosszabb kertészkedős napot.

Waze… jól vagy?

Pénteken kétszer is megtréfált.

Nagytéténybe kellett mennem. Mivel egyszerre van szétbombázva a belváros és a körgyűrű, nem egyszerű feladat. Innen, Gyál mellől.

Jut eszembe, nem kellene elküldeni a fővárosi önkormányzatot a sunyi bús anyjukba egy Change Management tanfolyamra? Hogy megtanulják, hogyan hangolják össze a nagy átalakításokat?

Már nem szeretem annyira a Waze-t, de ez pont az ő terepe. Hiszen ez az alkalmazás rendelkezik szinte az összes szükséges közlekedési információval. Ha minden útvonal necces, akkor ez tudja megmondani, hogy melyik a legkevésbé az.
Bepötyögtem. Kiadta, hogy az M0 a jó választás. Elindultam.
Még az 51-es elágazás előtt bemondta az Útinform, hogy durva nagy torlódás van, a várható menetidő félórával több lesz. Ránéztem a telcsire. A Waze a teljes útra nem adott fél órát.
Itt valaki hazudik.
Aztán nem sokkal később a következő beszélgetés zajlott le.
Waze: – Jé, nézd már, itt torlódás van! Adjunk hozzá 10 percet! Neked meg itt van ez a remek dugókijelző csúszka!
Én: – Meg a retkes feketelábú anyád! Hát ha már a kereskedelmi rádiók közlekedési hírei, melyek rendszerint fél nappal le vannak maradva, ha ezek a szutykok is tudták, hogy itt orbitális dugó van, akkor te mi a pék farkáért nem tudtad? Hogyan kalkulálhattál enélkül leggyorsabb útvonalat?
Waze: – Nézd ezt a dugókijelző csúszkát! Hát nem gyönyörű?

Aztán ugyanezt eljátszotta visszafelé is.

Szivar

Egy kis nosztalgia, abból az időből, amikor még lehetett Magyarországon boltban szivart vásárolni, amikor egyáltalán volt olyan, hogy szivarszakértő ember állt a szivarbolt pultja mögött.

A pacákkal – finoman szólva – nem mindenhol értettem egyet, de a videók arra teljesen jók, hogy bepillantást engedjenek ebbe a kevesek által ismert világba.

Bemutatkozás.

És a beszélgetés.

Fanyar diplomaosztó

Gyönyörű, talán túlságosan is napsütéses nap. Tömérdek előkészület után puccba vágtuk magunkat. Diplomaosztó a Corvinus egyetemen.

Érintettek voltunk, Barna most fejezte be a master fokozatot.
Színjeles két év, színjeles diploma, szakon belül évfolyamelső.
Mindezt duális képzésben. Ilyenre még nem volt példa a Corvinuson.

Csak aztán belekerült némi porszem a gépezetbe.

Barna titokban remélte, hogy lesz valami szerepe az ünnepségen. Vagy legalább megemlítik, hogy olyat csinált, amit még senki sem. Meg hát, eleve a kitűnő diplomát minimum ki szokták emelni szólításkor.
Csak hát… ilyen az, amikor olyasmi történik, ami még nem volt. Vagy a felolvasó nem nézte meg, vagy a lista összeállítója, mindegy is, a lényeg, hogy nem számítottak duálisban kitűnő diplomára, így még csak meg sem említették. A dékán asszony már észrevette a hibát, négyszemközt külön gratulált is, de ez már veszett fejsze nyele volt. A gyerek arra számított, hogy az ünnepség közönsége, kábé 600 ember fogja felkapni a fejét, és cöccentenek elismerően, nem is beszélve az évfolyamtársakról, rokonokról, haverokról.
Nos, mindebből semmi nem lett. Barna meg annyira berágott, hogy meg sem állt a fényképésznél, így mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nincs hivatalos fényképe a friss diplomásról.

Sebaj, készült éppen elég nem hivatalos kép is az alkalomról.

DSC_5741

DSC_5744

DSC_5756

DSC_5761

DSC_5765

Meg utána a családi kertipartiról.

DSC_5768

DSC_5769

Este, miután befutott mindenki és beindult a buli, akkor már nem fényképezett senki. Meg ha mégis, úgysem kíváncsi senki ezekre a képekre.

NAV Online számla

Persze, hogy ez a hülyeség is akkor élesedik, amikor levegőt venni sincs időm, és persze ez is jó magyarosan el lett baszarintva már az indulása pillanatában.

De mindegy. Jó alattvalók vagyunk, megcsináljuk, amit Őfenesége kíván.

Végigvittem a regisztrációt, meg a technikai felhasználó legyártását, beleértve a kulcsgenerálásokat is. (Másodlagos felhasználót szerencsére nem kellett csinálnom.) Közben azért elmorfondíroztam: hogyan vette ezt az akadályt mondjuk egy könyvelő? Én azért nagyjából értettem, mi történik, így közepes mennyiségű káromkodással ugyan, de végigvittem a folyamatot. Mennyire érezhette magát fogalmatlanul bolyongva egy pénzügyes?

Aztán rájöttem, hogy igazából minden rendben van. A könyvelők (na és a jogászok) konstruáltak maguknak egy világot, melyben csak a saját kitekert, nem emberi fogyasztásra szánt nyelvezetükben megfogalmazott, értelmes hétköznapi ember számára felfoghatatlan szabályok, rendeletek, törvények áttekinthetetlen dzsungelén kell átvágnia magát még annak is, akinek éppen csak egy pici dolga lenne az egésszel. A könyvelők (és persze a jogászok) pedig jó pénzért szívesen segítenek bárkinek eligazodni. Az általuk teremtett dzsungelben.

Nos, nincs itt semmi látnivaló. Az informatika csak törleszt.