Beszélgetünk

– Na, ezzel készen volnék – álltam fel az asztaltól – Beleírtam a doksiba mindent, amit akartam.
– És akkor most mit csinálsz? – kérdezte Nej.
– Kiülök a teraszra és átolvasom mind a 215 oldalt.
– Honnan van neked erre energiád?
– Perfekcionista vagyok.
– Micionista?
– Perfekcionista.
– Tökéletes? Na ne már.
– Nem, ez egy szándék: tökéletességre törekvés. Egy perfekcionistát nem is sérthetnél meg jobban annál, mint hogy tökéletesnek nevezed.
– Aha.
– Hogy jobban megértsd: te például nem vagy az.

Nej nagy levegőt vett.

– Nyugi – intettem – Te nem vagy az, mert tudom, hogy képes vagy kiadni munkát a kezedből úgy, hogy ezer sebből vérzik, de a határidő szorongat, aztán vannak a prioritások meg hasonlók, egyébként is, úgyis visszadobják és másodikra, harmadikra majd megcsináljuk tökéletesre… ismerős?
– Ja. De néha azért rosszul alszom, nem robban-e fel az az üzem.
– Úgysem vagy ott, amikor robban.
– Na jó, de azért kiirtani Pétet…
– Nem olyan szép hely az.
– Oké, de akkor is, rosszul mutat a cévében.

PS.
Ja, ha még nem mondtam volna: mindketten pszichopaták vagyunk.

Valószínűleg troll vagyok

Kora hajnalban kelek és kábé tíz-tizenegyig tudok dolgozni. Majd este nyolc után kiülök a teraszra és tizenegyig-éjfélig nyomom. A kettő között csorgó nyállal, bambán ülök a forgószékben, a hőségtől olvadozva. Nem nekem való környék, nem nekem való időjárás.

PS.
Aki nem érti a ‘troll’ hivatkozást: Pratchett regényeiben a trolloknak szilícium agyuk van, mely annál jobban működik, minél hidegebb van. Egyszer egy troll beszorult egy hűtőházba és mire kimentették egyrészt keményre fagyott, másrészt a falat teleírta olyan matematikai levezetésekkel, melyeket senki nem bírt megfejteni. Természetesen a később kiolvasztott troll sem.

Nem tetszik

Egy kicsit visszaugrok az időben.
Amikor hazajöttem március végén Prágából, hirtelen nyertem tíz napot. Mármint blogírás szempontjából. Hiszen a történéseket még odakint megírtam, itthon csak a fényképeket meg a track-eket kellett belevágnom és megvolt előre egy csomó tartalom.
Ez alatt az idő alatt bármit írhattam volna. Egy új alkotmányt mobiltelefonon. Kidolgozhattam volna a világbékét. Bármit.
Nem ez történt. Egyszerűen elkaptak a hétköznapok és egy idő után leginkább ordítani szerettem volna.

Ebben a tíz napban – mármint a visszatérés utáni tíz napban – csupa fekete írások születtek. Nem sok, három. De ezek olyanok lettek, hogy nem mertem elsőre kipublikálni egyiket sem. Mert oké, hogy én szarul érzem magamat, de miért kellene ezzel másokat is megmérgeznem?

Eltelt három hónap. Azóta egy kicsit sokat tompítottam az írásokon, kettőt össze is faragtam, kivágtam belőlük a frusztrált üvöltéseket és igyekeztem csupa olyan gondolatot bennük hagyni, melyek emészthetőek, továbbgondolhatóak. Ezek közül jön most az egyik írás.

~oOo~

Akárhogy is nézem, 28 éve vagyok a szakmában. 28 éve szívok folyamatosan azzal, hogy olyan dolgok, melyeknek _így_ kellene működniük, nem így működnek, hanem máshogyan. 28 éve próbálom kideríteni, hogy miért, 28 éve próbálok, ha mást nem is, de valami workaround-ot kitalálni, hogy az az izé működjön. 28 éve azzal töltöm az időmet, hogy ha véletlenül/ösztönösen/impulzívan sikerül megjavítanom valamit, akkor utólag kinyomozzam, mi is történt és elraktározzam a tudást.
És ez az egész egyre kevésbé érdekel.
Szeretek rejtvényt fejteni. Szeretem a logikai fejtörőket. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jó is vagyok ezekből.
De ami itt, a szakmában megy, piszkosul messze van a logikától.

Nézzük például ezt. Idén összeraktam itthon egy Hyper-V clustert, szépen muzsikált is. Van rajta vagy harminc virtuális gép, ilyen-olyan célból, persze egyszerre maximum 10 működik. A cluster szuper, live migration, quick migration korrekten megy, ha leáll az egyik node, átmegy minden a másik node-ra, szóval svájci óra.
Elmentem két hétre, nyilván lekapcsoltam az egészet.
Visszajöttem… és csak néztem ki a fejemből. Újraindítottam mindent, és ránézésre minden működött is. A tartomány élt, a node-ok virultak, iSCSI működött. Egy kísérlet miatt létrehoztam 5 virtuális gépet. Úgy csináltam, ahogy a korábbiakat: legyártottam őket az egyik node-on, majd utána terítettem.
Volna.
Kezdődött ott, hogy a cluster egyáltalán nem működött, sőt, még csak nem is látszott. Ezt még megfejtettem: visszakapcsoláskor szétesett az időszinkron a fizikai és a virtuális DC között (az egyik vette a két hét leállást, a másik nem), azaz szétesett a DC-k közötti kapcsolat. Rendberaktam a DC2-t, helyreállt a tartomány, volt cluster. Csak éppen a node1 felől nem működött a live migration a node2 felé, csak a quick migration. Visszafelé ment mind a kettő. Hibaüzenet gyakorlatilag semmi, attól eltekintve, hogy LM esetén a node1 azt mondja, hogy nem látja a node2-t. QM esetén faszán látja.
Nem csináltam semmit, csak leállítottam egy jól működő rendszert, majd két múlva visszakapcsoltam.

Nos, ez egy úgynevezett utolsó csepp a pohárban. Mert itthon mindegy, QM vagy LM, leszarom. (Pontosabban nyilván nem, ha rá akarok húzni egy SCVMM-et, akkor rohadtul nem mindegy.) De ha ugyanez egy ügyfélnél fordul elő, akkor meg kell oldanom a problémát. Valamikor azt mondtam volna, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a probléma itthon fordult elő, megoldom és azzal a tudással is gazdagodtam. Csakhogy ilyen tudással már tele a padlás. Hogy valami valamiért nem úgy működik, ahogy minden józan megfontolás alapján működnie kellene. 28 éve ilyenekkel szívok. Az összes időm azzal megy el, hogy a józan ész ellen küzdök kecskeáldozással, vajákolással, szenteltvízzel – és legtöbbször a megoldás tényleg ebbe a kategóriába esik.

Öregszem. Ez nem csak abból látszik, hogy már 6 kilométer futás után kipurcan a térdem, hanem abból is, hogy egyre erősebben érzem, hogy ketyeg az órám. Egyre erősebben érzem, hogy az időm véges, viszont a terveim, az álmaim, a bakancslistám még hosszú. És egyre inkább frusztrált vagyok, ha ezt a kevés maradék időmet értelmetlen dolgokra pazarolom. Mint például egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan cluster hiba felfejtése. Vagy bármi, ami rejtélyes dolog egy ügyfélnél előfordulhat. Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy öntsétek le benzinnel, gyújtsátok fel és menjetek ki a természetbe vadvirágot szagolni. Mert amikor vissza fogtok gondolni az életetekre, ezek fognak számítani, nem a szerverszobában eltöltött éjszakák.

Nos, ezt nevezem én kiégésnek. A cluster problémát nyilván meg fogom oldani. Nyilván ezzel gyarapodni fog a tapasztalatom. De végigfut a hátamon a hideg, ha belegondolok, hogy az értékes időmet ilyesmivel fogom tölteni még legalább 12 évig. És amíg ezeket a dolgokat valamikor élveztem – hiszen minden megoldott probléma egyben bravúros győzelem is volt – ma már ez az egész nem fontos. Elbaszott rendszerek hibáit javítgatjuk mások helyett. Miért kellene ennek örülnöm?

Akit esetleg érdekel a megoldás, az lett a vége, hogy át kellett neveznem a registry.pol fájlt majd forszolni a group policy-t. Kecske.

Jó, persze, ez a kiégés dolog azért ennyire nem egyszerű. Mert az is kiégés, ha én sokallok be, de az is kiégés, ha érdekmúlás következik be. Azaz továbbra is én vagyok a legokosabb, legügyesebb ugrifüles, csak éppen meguntam azt, amit valamikor imádtam. Mert megváltozott.

Valamikor veszettül IT buzi voltam. Kérdezz meg bárkit, mindenki azt mondja, hogy igen, a szakmai kihívások, meg a karrier, ezek tényleg fontosak… de azért a család, a gyerekek, hát izé, azok csak fontosabbak. Nos, nálam nem így működött. Ha meg kellett oldanom valamit, akkor nem érdekelt semmi. Nem érdekelt a két kicsi gyerek, akik vártak otthon, a feleség, aki idegileg zokni volt és némi támogatást várt. Ebben az időszakban simán előfordult, nem egyszer, hogy bent maradtam a munkahelyemen egész hétvégén. Padlószőnyegen aludtam, pénteken, szombaton, vasárnap… és csak hétfőn mentem haza. Egyszerűen ez volt az életem.

Nos, ezt érzem most elveszőben. De nem biztos, hogy kiégtem. Hiszen egy csomó mindenben célratörő és határozott vagyok. Akarok bizonyos dolgokat az élettől és küzdök is értük, ha kell.
Elég szomorú, hogy az informatika kezd kikerülni ebből a körből. Pedig szép időszakot élünk meg. Talán nem mindenkinek egyértelmű, de óriási informatikai forradalom kellős közepén vagyunk. Az alapoktól kezdve fordul fel minden, a publikus felhők csak tünetek, igazából a konvergált infrastruktúrák leginkább az on-premise környezetekben fognak pusztítani, sőt, már pusztítanak is, miközben az ipar 70%-a még csak értetlenül pislog.
Ez mind szép és jó. Csakhogy. Ha meg akarod lovagolni a hullámot… akkor dobd ki a francba a mérnöki diplomádat. Nem lesz rá szükséged. Ez az egész változás a sales-ről szól. Az ügyfeleid nem azzal keresnek meg, hogy hé, van itt egy munka… a francokat. Azzal fognak, hogy számold már ki lécci, mi éri meg nekem? Felmenni az ezerrel marketingelt felhőbe, vagy maradni kussba (ugye a laza licensztechnika) vagy esetleg hibrid? És ha ez, vagy az, akkor hogyan? Netán lehet nekem saját felhőm is? Mennyiért? Bazdmeg, az kurva sok. Nem lehetne-e valahogy okosba?
Ez mind sales munka. Többszáz oldalas licensz szerződéseket kell átbogarászni, excel táblákat vezetni, hogy milyen konstrukciókban mi mennyibe kerül, a konstrukciók nyilván hetente változnak, pontosabban ravasz változtatásokon keresztül drágulnak, na meg persze az ügyféligények, amelyek viszont akár naponta is változnak, mint nálam a képzeletbeli autóvásárlás. Naprakésznek lenni, hogy meg tudd mutatni, hogyan manipulál az egyik, hogyan manipulál a másik és késznek lenni megvédeni magad, hogy te aztán nem manipulálsz.

Nem, ez nem mérnöki munka. Ez egy undorító iszapbírkózás a büdös disznóval, ahol a disznó ráadásul élvezi is. Mert ebből él.

Nem, ez nem az a munka, melyet élvezettel végeznék. Értek hozzá? Végülis… mindent meg lehet tanulni. Csak hát ez nem ugyanaz. Ezért a munkáért már nem dobnám félre a családot, a gyerekeket, ezért a munkáért már nem aludnék éjszakákat padlószőnyegen. Ez már nem érdekel. Nem érdekel jobban, mint megélhetési forrás.

Ez is kiégés… és ez a rosszabb. Ha elfáradtál, kifolyt az agyad a füleden keresztül, semmi gond, egy-két hónap kikapcsolódás, feltöltődés után már újra a fedélzeten vagy. De ha a szerelem múlt el, akkor megette a fene.

Hajó a vége

Azaz Edigital feljövőben.

Előljáróban annyit, hogy elég sokat vásárolok a neten keresztül. Műszaki cuccot – néhány kivételtől eltekintve – az Aquá-tól és az Extreme Digital-tól. Van egy szempontrendszerem és ennek ők ketten felelnek meg.
Ezért is esett annyira rosszul az a múltkori eset. Nem csak egyszerű kisiklás volt, hanem egy nagyon kellemetlen helyzetbe hozó nonszensz.
De már ahogy zárult az eset, az is reménykeltő volt. Amikor betelefonáltam és elsírtam, elordítoztam a bánatomat, az beindított valamit, mert a belengetett újabb több napnyi csúszás helyett már a következő napon megjött a csomag.

És akkor a sztori. Van egy tíz éves fűnyíróm, mely már a vásárlása pillanatában is egy noname gagyi készülék volt, de működött. Benzines, fűgyűjtős, minimálkonfig. Tíz éven keresztül gyűrtük egymást. Csoda, hogy kibírta. Csoda, hogy kibírtam. A legutóbbi alkalommal a másfél órás etap során négyszer esett ki a kereke, kétszer a tartórúdja. Az utóbbit nem is lehetett rendesen visszarakni, átváltott lötyögősbe. Ráadásul a benzintartály évek óta szivárgott valahol és miközben birkóztam vele, folyamatosan állt a nafta a motor alatt, bármikor begyulladhatott volna az egész. Vegyük hozzá, hogy már csak full gázon működött, a szomszédok nagy örömére. (Nem is mertem vele hétvégén dolgozni.)
Szóval csere.
Nem mondom végig a kiválasztási algoritmust. Maradjunk annyiban, hogy először benzinest néztem, aztán meglepődve láttam, hogy mekkorát fejlődtek az akkumulátoros fűnyírók. Ez kell nekem. (A benzines is azért kellett, mert bonyolult a terep, vezeték szóba sem jöhet. Viszont ezeknél zavart a zaj és a töcskölés az üzemanyaggal.) Jó. Csak éppen az akksis technológia cefettül drága. Mit ád az ég, az Edigital-nál éppen fűnyíró akció volt: 20-30e forinttal árazták le a készülékeket. (Valós leárazás volt, ellenőriztem az árvadász portálokon.)
Oké, adjunk egy újabb esélyt.
Hozzátartozik, hogy teljesen véletlenül szúrtam ki egy óriásplakáton, hogy a közeli Kikában nyitottak egy új üzletet, így nem kell kinlódnom a házhozszállítási rendszerükkel.
Megrendeltem. Két napot jeleztek vissza.
Nem tartották be. Másnap már jött a levél és az sms, hogy mehetek érte.

És imhol, itt van a fűnyíró. Összeraktam, működik. Nem is reméltem, hogy még a pénteki nagy buli előtt rendbe tudom rakni az udvart.

Szóval, a magam részéről visszaállt a bizalom.
De házhozszállítással biztosan nem rendelek tőlük semmit.

Bakker

Nem, nem káromkodom: ez egy csomagküldős kertészeti áruház

Érdekes kísérlet volt. Egy hónappal ezelőtt megkaptam a Conrad katalógust és éppen olyanom volt, hogy átnéztem. (Páramérőt kerestem, meg valami egzotikus USB fordítót.) A műszaki katalógusban elrejtettek egy Bakker katalógust, tele mézesmadzaggal. Elképesztően profi kiadvány volt, még engem is behúzott, pedig az ilyeneket olvasás nélkül szoktam kukába vágni. Azt mondta, kaparj és kiderül mekkora szerszámkészletet nyersz. Kapartam… és kiderült, hogy a főnyereményt: a 100 elemes szerszámkészletet. Már majdnem ujjongtam, amikor a bennem lakozó Ron Swanson azt mondta, hogy ácsi, teszteljünk egyet. Nej is kapott egy ilyen prospektust, ott is kapartam, ott is főnyeremény. Hmm… vagy piszkosul szerencsés család vagyunk, vagy itt valami bűzlik.
Olvastam tovább. Ahhoz, hogy megkapjam a nyereményt, vásárolnom kell legalább 5000 forintért.
Mivel kertészeti áruház, nekem pedig tavasszal mindig vannak terveim a kerttel, átlapoztam a katalógust. Aszongya 2*6-os csomag levendula, meg is van az 5000 pénz. Nocsak, van itt egy citromfa, őrült nagy akcióban: 7500 helyett 1700. De csak ha 7500 felett vásárolok. Oké, vegyünk még egy citromfa tápoldatot. Ezzel már 8000, szállítással 10.
Tudtam, éreztem, hogy átvágnak, de kíváncsi voltam, hogyan. Hiszen ránézésre ez egy átlagos vásárlás: 12 tő levendula, egy citromfa, tápoldat, kiszállítással… még akkor is elfogadható ennyi pénzért, ha a nyeremény 100 elemes szerszámkészlet valójában csak egy százas csomag fogpiszkáló. Szóval oké, oké… csak éppen a körülményekről ordított, hogy ez bizony lehúzás.
Megrendeltem. Egyszer élünk. Yolo.

Olyan 3 hét múlva csöngettek. A futár egy meglepően kicsi csomagot adott át.
– Citromfa…? – néztem rá kérdően.
A kezével mutatta, hogy miniatűr.
– Aha, matchbox – nyugtáztam.
– Majd megnő – vigyorodott el.

Kicsomagoltam. A citromfa… hát, izé. A legmagasabb állásba állított fűnyíróm még le sem vágná. (Ezen a fényképen már nőtt 5 centit.) De majd megnő. A levendulák? Ölég picik, de ami furább, mintha mindegyik penészes lenne. Ezt meg hogyan? Na mindegy, kitettem a napra. Szerszámkészlet? Na, ez tényleg vicc. Valami gagyi csípőfogó, hasonlóan gagyi csavarhúzószerűség egy csomó bittel és egy csomó szeméttel: 1 méteres mérőszalag, picike tekercs szigetelőszalag meg egy kicsi doboz, tele kárpitosszöggel és tiplivel. Biztos megvan a 100 darab. Megy a süllyesztőbe. (A fogpiszkálónak jobban örültem volna.)

Aztán pár nappal később megoldódott a levendulák rejtélye is. A csomagolóanyagot ugyanis eredetileg csak félredobtam a teraszon, aztán amikor később összefogtam, hogy kidobom a kukába, sűrű felhőben rebbentek fel belőle a molylepkék. Aha. Szóval nem penész, hanem molyháló. A csomagolással együtt a levendulák is mentek a kukába.

Tanulság? Ha úgy vásárolsz csomagküldő cégtől, hogy azt hiszed, nem fognak átvágni – akkor átvágnak. Ha úgy vásárolsz, hogy tudod, át fognak vágni – akkor kurvára átvágnak.

Generációk

Írni akartam már arról, hogy mennyire meglepett, amikor kiderült számomra, hogy a kötelező családnév 1750 – 1800 között lett bevezetve a monarchiában. (Mária Terézia, illetve II. József.) Ez azt jelenti, hogy attól a bizonyos első Petrényitől – aki bevándorolt vagy az erdélyi vagy a moldvai Petreni községből – csak hét emberöltőnyire vagyok. Írni akartam arról, hogy itt van egy fénykép, mely nagyanyám szerint az ő dédapját ábrázolja.

uk

Ember, ez azt jelenti, hogy az ő nagyapja volt az a pacák, akit a mai Magyarországra sodort az élet.

Egyébként persze, hogy nem.

Egyrészt nagyanyám ezt már akkor mesélte, amikor nem mindig volt beszámítható. (Lehet, hogy csak egy nagybácsit ábrázol a kép.)
Másrészt nagyanyám ugye a női vonal, tehát az ő dédapja nem a Petrényi vonalon mozgott.

Ettől persze kortársa még lehetett az első Petrényi unokájának, azaz a híd még mindig plasztikusan rövid. Én érzésre többszáz utódot vizionáltam, többszáz embert, akik mind attól az őstől származtak. Nos, nem. Hét generációnyi a távolság. Öt lépésig még vannak fényképeink. Ez valami szédítően közel van.

Akkumulátor [Solved]

Ugyanolyan fura lett a probléma megoldása, mint a kialakulása.
Hétfőn azt mondta az ügyfélszolgálatos srác, hogy a szállítás előtt egy nappal fognak hívni. Tekintve, hogy ez a beszélgetés délután négykor történt és addig nem hívtak, így mindketten azt tippeltük, hogy ebből kedden már nem lesz kiszállítás. Emiatt nem is szerveztem át a programomat, reggel bringára ültem és jártam a várost. Ügyintézni. (Breaking news: megvan a szürke rendszámom. Cserébe elveszett egy újabb óra az életemből.) Egyszer kerestek egy ismeretlen számról, de a forgalomban nem hallottam meg, később pedig hiába hívogattam, mindig foglalt volt. Magamban meg is jegyeztem, hogy tutira most packáztam el a szerdai kiszállítást.
Kora délután értem haza, ittam egy pohár szódát, átfutottam a netet, majd nekiálltam ebédet főzni. Ekkor csengettek. Megérkezett a csomag. Nyilván örültem neki, de azért fel is állt a szőr a hátamon. Ha valamelyik helyen csak egy fél órával hosszabb az ügyintézés, akkor arra az üzenetre érek haza, hogy megpróbálták kikézbesíteni a csomagot, de nem sikerült. Ilyen előzmények után alighanem megütött volna a Guttman. Oké, hogy egyszer megpróbáltak szólni, de ha állandóan foglaltak, azaz én nem tudok visszajelezni, talán meg lehetett volna próbálni még egyszer, mielőtt a futár kivágtat.

De a lényeg, hogy itt van. És ha az előző írásban ekéztem az Extreme Digital-t, akkor most el kell ismernem azt is, hogy példás gyorsasággal intézkedtek.

Persze ettől még nem száguldott az autó. Rátettem a gyorstöltőre az akksit és azt a hiányzó két voltot 20 perc alatt bele is nyomta. Remek. (Közben az egész lakásban trafóolajszag lett. Nosztalgiáztam.) A visszaszerelés már zaklatottabb volt, egyfelől főztem az ebédet, másfelől szereltem az autót. (A kocsi orra pont a nyitott konyhaablak előtt volt, láttam, mikor kell berohannom megkeverni az ételt.) Ja, meg közben faragtam a mentést is.
Nem jött össze. Mármint az akksi. Az egyik rögzítőrúdon befeszített egy csavar és hiába védénegyveneztem és hagytam benne állni, az első erősebb próbálkozásra a rúd eltört. Remek. Van egy jó akksim, de most meg nem tudom rögzíteni. Bringával elrohantam egy közeli Chevrolet bontóba, de az üzlet zárva, a pacák pedig nem vette fel a mobilját. Délután háromkor. Hazacsorogtam. Éppen elkészült az ebéd, kajáltam. Közben jött az ötlet: a sufniban van egy nyúlketrec (még az előző tulaj hagyta itt), mellette van hozzávaló drót. Talán. Drót volt. Összesodortam kettősre, az egyik oldalon befűztem, a maradék rúd ment a másik oldalra. Sikerült. Akksi nem ficánkol.
Próbaút Vecsésre, minden rendben. Itthon letettem a kocsit, kiszálltam… és ekkor szakadt nyakamba az ég. De egy ilyen nap után még jól is esett.

Extreme Digital… kapjátok be

Ja, nem. Nem adom.

Mivel eléggé a külvárosban lakom, rászoktam, hogy a neten vásárolok. Műszaki cuccokat általában vagy az Aquá-tól, vagy az Edigital-tól. Eddig.

A sztori röviden. Írtam, hogy olyan tíz nappal ezelőtt nyitva maradt az autóm hátsó ajtaja, lemerült az akksi 3V körüli értékre. Hétfő kora reggel vettem észre. Ez egy külön aljas húzás az Univerzumtól, mert tanfolyami héten egyszerűen tehetetlen vagyok: hajnali ébresztő, egész nap tanterem, itthon pedig készülés a következő napra. Esélyem sincs, hogy elmenjek töltőt vásárolni. Persze, van itthon egy öreg darab, de évek óta nem használtam és – mint kiderült – eléggé gyatrán muzsikált: kábé 0,9V-ot töltött egy nap alatt. Ezzel párhuzamosan, ahogy a sajtó tele is volt vele, tombol odakint a Wannacry, nekem pedig elég régi a mentésem. Nosza, csináljunk egyet. Behalt. USB diszk, bad sector. Azaz nemhogy nem tudok menteni, de a régi mentésem nagy része is elveszett. Jól indult a hét. Este böngészés. Edigital. Akciós akksitöltő, elfogadható árú böszme nagy USB diszk, együtt 55e forint. Feladtam a rendelést. Az első meglepetés ott jött, hogy nem lehetett Pickpack pontot választani a kiszállításra: vagy üzlet, vagy házhozszállítás. Az üzletre esélyem sem volt, maradt a második. Habár mindkét cucc raktáron volt, azt írták, hogy a kiszállítás 2-3 nap. A biztonság kedvéért beikszeltem, hogy a kiszállítás időpontjáról egyeztetést kérek. (Ezt minek kell külön választani? Normális helyen alap.) Egy kicsit szívtam a fogamat: szerdán, vagy csütörtökön érkezik meg a cucc, talán pénteken már tudok autóval menni. (Azért nagyon nem mindegy, hogy oktatóként nyugodtan érkezel meg reggel, vagy már verekedtél egy órát a tömegközlekedésen.)
Vártam. Nem történt semmi. Aztán péntek délelőtt kaptam egy levelet, miszerint választhatok időpontot. A legkorábbi is hétfő volt. Bakker. Bebuktam a hétvégét is, pedig ekkor már nagyon kellett volna az autó. A töltő ekkor járt olyan 8-9V körül. Na mindegy, kiválasztottam a hétfőt.
A tanfolyam utáni hét általában katasztrofális. Ilyenkor feketére van satírozva a naptáram, hiszen minden, ami az előző héten összegyűlt, erre a hétre csúszik át. Fogorvos keresése (erről majd írok), szürke rendszám, könyvelővel balhé, egy csomó szervezés, céges oktatás, ráadásul két projekt is indul, szóval kapaszkodhatok. A töltő megállt 10,44V-nál, ennél többet nem tud, azaz mindenképpen meg kell várnom a csomagot. Szabaddá tettem a hétfőt, minden kimozdulást átraktam keddre. Vártam. Délután négykor már gyanús lett a dolog. Felhívtam az Edigital ügyfélszolgálatot.
Na, ebből a beszélgetésből nem idézek. Ha ki kellene hagynom az erős kifejezéseket, akkor gyakorlatilag nem mondtam semmit. (Igen, tudom, nem az ügyfélszolgálatos tehet róla, de ő viseli a cég mezét, őt rakták oda, hogy kapcsolatot tartson és ő az, akinek el tudom mondani, mi a véleményem róluk. Volt.) A csomagot még át sem adták a futárszolgálatnak. Azt a csomagot, amelyre pénteken visszaigazolták a hétfői szállítást. Az újabb ordítozásomra kiderült, hogy nem, kedden sem fogják kiszállítani. Először át kell adniuk a futárszolgálatnak és jelenleg nem tudja megmondani, ez mikor fog megtörténni. Majd utána 1-2 nap(!!), mire a futárszolgálat kihozza. Azt hiszem, itt foszlott le a kultúra utolsó héja is rólam.
Gondold végig: megrendelsz valamit, ami raktáron van, visszaigazolnak egy már addig is eléggé gáz szállítási időpontot, ehhez képest eltelik 7 nap és még mindig töketlenkednek, ha szerencséd van, megkapod 10 napon belül, de esélyes, hogy nem. Pedig ez egy átkozottul fontos csomag lett volna, hiszen addig nincs autó, nekem viszont ezer helyre kellene mennem ügyeket intézni, nyilván van kerékpár, meg tömegközlekedés, de pont ezen a héten nem férnek bele az időmbe, mert a nap nekem is csak 24 órából áll. A mentésről nem is beszélve: itt ülünk ebben a zsarolóvírus rohamban én pedig folyamatosan izgulhatok, hogy a családból senki ne kapja be.

Kösz, Edigital. Fulladjatok bele a kiszállítatlan csomagjaitokba.

Mikor máskor?

Mikor máskor maradt volna résnyire nyitva az autó hátsó ajtaja, ha nem egy olyan hétvégén, mely után oktatási hét jön? Mikor máskor vettem volna észre, ha nem hétfő kora reggel? A visszajelző led persze csontra leszívta az akkumulátort. (3,72V, igen, jól látod, ennyi maradt benne.) És persze mikor máskor történt volna mindez, mint egy oktatás első napján, amikor eleve korábban kell bemennem, előkészítendő a terepet? És mikor máskor, mint amikor első tanfolyamot tartok az oktatási központ új telephelyén, amikor nem csak a termet kell előkészítenem, hanem meg is kell ismerkednem az összes új körülménnyel?
Végül tömegközlekedés a város átellenes oldalára. (20 km.)
Így indult.
Aztán elhúzódott a labor, este hétre értem haza, a macskák közel álltak ahhoz, hogy benzinnel locsolják le és meggyújtsák magukat, tiltakozva a brutális éheztetés ellen, de mégsem velük foglalkoztam, hanem nekiálltam autót szerelni, elővakarni valahonnan az akksitöltőt, hogy legalább szerda reggel működőképes legyen a kocsi. Aztán macskák, a holnapi reggeli elkészítése és ha a lányom nem csinált volna valami kaját, akkor nem is tudom, mikor tudtam volna vacsorázni.
A többi laza: már csak a holnapi napra kell felkészülnöm.

Darázs

Zéró tolerancia van. A darázscsípés fájdalmas, van is egy enyhe allergiám, ráadásul errefelé, az erdő mellett nem szoktak kósza darazsak megjelenni: ha egy jön, akkor fészek is van a közelben. (A kisház eresze alatt, a padlásszigetelésben, de találtunk már kiterjedt fészket a vakolat alatt is.) Ilyenkor tavasszal rendszeresen meg is rendelünk egy-egy hivatalos darázsirtást.

Reggel zuhanyzás közben vettem észre, hogy van egy a fürdőszobában. A bezárt ablakú fürdőszobában. Azaz megint van valahol a házban fészek. A darázs ránézésre békés volt, az ablak belső párkányán sétálgatott, az odacseppent vizet kortyolgatta. Felkaptam a fürdőköntöst, kimentem a spréért és lefújtam. Nem csinált semmi hisztit, egy ideig álldogált, egyre bizonytalanabbul, majd eldőlt,. Ennyi.
Egy kicsit meg is sajnáltam.
Belegondoltam, milyen lehet beleszületni egy ilyen testbe. A felépítését, az idegrendszerét kapja, olyan, amilyen. Az agresszivitás a fajta túlélési stratégiája, azt is kapja. Megszokja, hogy a legtöbb állat fél tőle, persze gyűlöli is, de ez nyilván nem érdekli. Minden darázs így él, lehet, hogy észre sem veszik. Mézet nem tudnak csinálni, nyilván rabolniuk kell, ha élni akarnak. Szóval olyan túl sok lehetősége nincs: kegyetlen darázsnak kell lennie, mert darázsnak született.
Elég szomorú.

Aztán továbbgondoltam a dolgot és csak legyintettem. Mintha embernek lenni sokkal különb lenne.

Kivetített Münchausen szindróma

Az a bizonyos szürke rendszámos nap még nem ért véget azzal, hogy hazaérkeztem és belesüppedtem a fotelbe. Igen, ezt terveztem. De nem ez lett belőle.

A postafiókomban már várt egy levél az adóhivataltól, hogy azonnal valljam be a nullát, mert különben seggberúgnak. Igen, a nullát. Úgy, hogy mindketten tudjuk, hogy nulla.
A családi BT-ben jó egy éve nincs alkalmazott. Ezt, ahogy kell, be is jelentettem az adóhivatalnak. Azaz innentől kezdve a havonta beadandó 18-as nyomtatvány – melyben az alkalmazottak különböző járulékai szerepelnek – értelemszerűen üres. Nulla. De nehogy már ne kelljen beadni!
Egy könnyítés van. Létezik egy úgynevezett nullás nyomtatvány, melyen bevallom, hogy mely – egyébként kötelezően beadandó – nyomtatványaim lesznek üresek. Ezzel kiváltható egy hosszabb időszakra az üres nyomtatványok beküldözgetése. Eddig oké. Csakhogy nullás nyomtatványt szigorúan csak félévre vagy egész évre vonatkozóan lehet beadni. 5 hónapra, 11 hónapra például nem. Nehogymár. Még a végén azt hinném, hogy értem van a rendszer.
Tavany nyáron beadtam, viszont idén év elején elfelejtkeztem róla. Igazából erről az egész nyomorult 18-as nyomtatványról elfelejtkeztem. Az adóhivatal várt, csak várt… majd február közepén jelezte, hogy nem kapta meg a januári 18-as nyomtatványt. Hoppá – jutott eszembe. Gyorsan kitöltöttem egy nullásat az évre (a nyomtatványkitöltő program engedte), majd beküldtem. Pár nappal később jött a válasz, hogy mit képzelek. Így most júniusig minden hónapban be kell vallanom a nullát. Amit persze mindig elfelejtek.

Ennek érdekes komplementere a másik csörtém az adóhivatallal. Van ez a szerencsétlen szakképzési hozzájárulás, mely minimálbérnél olyan 3e forint körüli összeg havonta. A BT hat évéből az első háromban könyvelő könyvelt, a másik háromban én. (Azért egy evás BT könyvelése még akkor sem nagy ügy, ha van alkalmazott.) Gyakorlatilag áttanulmányoztam a papírokat és ugyanúgy vittem tovább mindent. (A könyvelő megmaradt alkalmi tanácsadónak.)
Nos, az történt, hogy a könyvelő nekem előírta, hogy – a többi járulékkal együtt – fizessem be ezeket a szakképzési hozzájárulásokat. Csakhogy az éves EVA bevallásokban meg elfelejtették bevallani. Utána persze én is. Aztán most szóltak az adóhivataltól, hogy izé. Itt van egy csomó pénz, mit csináljanak vele? A könyvelő korrekt volt, némi vita és nyomozás után elismerte, hogy nála volt a hiba és vállalta is a javítást. Azért hat év önrevízió, az elég rendes időtöltés. Csak éppen áll minden, mert az adóhivatal sem tudja, mennyire kell büntetni azt, aki hat éven át befizette az adóját, csak elfelejtette bevallani.

És várt még egy boríték is a postaládában az önkormányzattól. Ki sem kellett bontanom, tudtam, hogy az iparűzési adó. Az az adó, mely az én esetemben a világ legegyszerűbb adója lenne: a bevétel 1%-a. A bevételé. Azaz semmilyen lehetőség sincs költségekkel, meg ilyenekkel trükközni. Egyszerű, mint a faék.
Lenne.
Ha az önkormányzatok nem cifrázták volna meg. Nyilván nem az én méretemben, de nagyobb cégeknél nagyon nem mindegy, mikor kell befizetni az adót. Az önkormányzat pedig szeretne minél előbb a pénzéhez jutni, azaz a májusi bevallás előtt kétszer is előleget kell fizetni. Hogyan számítódik ki az előleg? Halványlila gőzöm sincs. Én másodikra megértettem Einstein speciális relativitáselméletét, de amikor a könyvelő elkezdte magyarázni az előlegek számítási módját, a felénél besokkaltam. Szerencsére megtaláltam a megoldást. A májusi bevallásnál rendesen bevallom a bevételemet és az 1% adót. A következő évek előlegéhez pedig behasalok két, jónak kinéző összeget. Aztán egy bizonyos idő után jön a méltatlankodó levél az önkormányzattól, hogy az előlegek értékei rosszak, mert ennyinek és ennyinek kellene lenniük. Én pedig elfogadom.
Most gondolkodjál el egy kicsit a szisztémán. Amikor beadod az éves bevallásodat, akkor a korábbi előlegek értékéből és az éves adódból az önkormányzatnál a csodaképlettel már ki tudják számolni a következő előlegeidet. De ravaszul bekérik tőled is. A tanítónéni leellenőrzi, hogy megtanultad-e a leckét. Aztán figyel és ha nem stimmel, akkor irgumburgum.

Nos, ez van. Bürokrácia Anyácska gondoskodik róla, hogy még véletlenül se engedjem el a kezét, még véletlenül se feledkezzek meg róla. Véletlenül se érezzem magam felelős, egészséges szemléletű embernek, aki tisztában van a körülötte lévő világgal.
Kösz, Anyu.

Amiért simán rádobnám az atombombát az emberiségre

Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi, látszólag ember, valójában véglény él közöttünk. Itt, ahol lakom, közvetlenül egy városszéli erdő mellett, mindig is forró téma a szemét. Mert egy csomó ember véglény úgy gondolja, hogy ez egy ideális hely a szemete kiborítására. Itt ne egy-egy vödörre gondolj, éjjel simán ideállnak egy kisebb kocsival és letúrják a platót. (1500 méterre van Budapest három nagy hulladékudvara közül az egyik. De azért fizetni kell, neadjisten 800 forintot is. Annyiért a véglény meg az anyját is megbassza.)

Ennek egy minősített fajtája a hiéna.
A szituáció az, hogy a szelektív kukákat havonta viszik el. Vannak, akik akkor éppen nincsenek itthon, és mondjuk egy héttel korábban kihúzzák a kukákat a gyűjtőhelyre. És ekkor jönnek a hiénák. Hoppá, kuka! És nekiállnak telepakolni. Olajos rongyokkal. Festékes dobozokkal. Meg mindennel.

DSC00103

Az FKF nyilván ezeket a kukákat nem viszi el. Hiszen nem az van bennük, aminek lennie kellene. A véglény meg a biztonság kedvéért nem csak a kukákba pakol, hanem mellé is. Aztán az állatok széttépik a zacskókat, az áprilisi szélviharok meg szanaszét viszik az egészet. És egy hétvégi délelőtt kell, mire a közelben lakók mindent összeszednek és bezsákolnak, az eltakarításról már nem is beszélve.

A véglény pedig otthon ül, esetleg játszik a gyerekével – mert igen, az ilyen véglény még szaporodik is – és úgy gondolja, hogy alapjában véve rendben van a világ.

Tulipánfa

Megvan már pár éve, de nem mondhatnám, hogy jól érzi magát. Igaz, szélvédett helyre kellett volna ültetnem, de már csak pont a szélcsatornában volt hely. Pontosabban, a szélcsatornák kereszteződésében.
Nőni se nagyon nő, virágot se nagyon hoz. Évente szokott rajta lenni 1 sötétlila virág.
Idén viszont megtáltosodott. Négy, azaz 4 virág indult neki a nyílásnak. Igaz, akkor, amikor már levelei voltak, igaz a többi fa már levirágzott, azaz jócskán elkésett, de akkor is, négy virág.
Aztán bejött egy hétnyi szélvihar, most meg ez.

DSC00101

Nem csodálnám, ha annyira megsértődne, hogy jövőre egy virágja sem lenne.

Dolgok történnek

Jó nagy marha voltam. Tegnap este négy darab tízperces videóból összevágtam 35 percnyi kettlebell gyakorlatot. Ma reggel meg végigcsináltam. Az hagyján, hogy azóta alig tudok felállni a székből, de a tollat sem tudom felemelni, hogy írjak.

Meló után hirtelen felindulásból átrendeztem a teraszt. Sokkal jobb lett. Nem is foglalkoztam a trágya idővel: egy üveg borral, egy szivarral és egy jó könyvvel kiültem. Az egyik legjobb délutánom volt. Tök jó lenne végig ilyen időtlenségben élni az életet.
De nem lehet. A gondokat csak elhessegetni lehet, megszűntetni nem. A jövővel foglalkozni kell.

Hogyan találkozzál rövid időn belül egy csomó kedves Auchan alkalmazottal?

  • A hétvégi borvérengzés után indulj el hétfőn az Auchan-ba, borhűtő feltöltési céllal.
  • Válasszál egy újabb, piros műanyaggal bevont szélű gurulós kosarat.
  • Pakoljál bele 20 üveg bort. Fizesd ki.
  • Sikkantsál egy elegánsat, amikor a promenádon kifelé haladva a kosár szétesik és az összes bor kiborul a padlóra.
  • Vakard a fejedet és nézegesd az üvegkupacot, meg az egyre jobban szétterülő bortavat.
  • Beszélgess a közeli boltosokkal, nyugtázd a segítő szándékot, a szemtanúnak ajánlkozást.
  • Várd meg, amíg megérkezik egy biztonsági őr. Lefényképezi a kupacot.
  • Várd meg, amíg megérkezik a takarító személyzet. Ne engedd, hogy elkezdjenek takarítani.
  • Várd meg, amíg megérkezik a biztonsági őr főnöke. Lefényképezi a kupacot.
  • Várd meg, amíg megérkezik egy Auchan alkalmazott. Lefényképezi a kupacot.
  • Várd meg, amíg megérkezik az Auchan alkalmazott főnöke.
  • Közben figyeld a tömeget. Állapítsd meg, hogy alapvetően kétfajta ember van. Az egyiknek rémület ül a szemében, hogy atyavilág, mennyi pia ment itt pocsékba. A másik viszont gyanúsan méregeti a kupacot, meg engem. A kosárban ugyanis volt 20 üveg bor, két csutvasz sajt és egy Túró Rudi. Hát micsoda ember már az, aki így vásárol? Egy mocskos alkoholista. De szerencsére a Jóisten résen volt, megbüntette.
  • A befutó főnök szerencsére a piát sajnáló kategória. Beszélgessél vele.
  • Várd meg, amíg megérkezik az az alkalmazott, akivel visszamész a boltba és aki a törött palackok helyett újakat ad. Nem árt, ha emlékszel rá, hogy mi tört el és mi maradt épen. (Persze aki félórán keresztül válogat, annak a végén már mindegyik palack kedves ismerőse.) (Kinyírták Bélát, a szemetek!)
  • Köszönd meg a takarítónőknek, hogy nem csak a szutykot törölték fel, de egyenként eltörölgették a megmaradt borosüvegeket is.
  • Sétálj még egyet a két alkalmazottal, akik ragaszkodnak hozzá, hogy kiműtsék a szétesett kosárból a százasodat.
  • Mint a hímes tojást, olyan óvatosan told ki az új kosarat a parkolóba.
  • Pakolj be az autódba és a végén majszold el a jól megérdemelt Túró Rudit.