Szilveszter és újév

Mondhatni hagyományosan nem kedvelem ezt az ünnepet. Már fiatal koromban is állandóan morogtam a haveroknak, hogy hé, emberek, hát ennyire kiszámíthatóak vagytok? Valaki azt mondja, hogy ezen az estén be kell rúgni és ti mind be is rúgtok? Aki egyéniség, az berúg 31-en reggel, meg elsején délután, de szilveszter éjfélkor dafke nem.
Aztán persze a vége az lett, hogy berúgtam 31-én reggel is, meg este is, na meg elsején is.
Azok a bohó fiatal évek.

25 évvel később már nagy-nagy lenyugvás van. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig ökörködtünk, táncoltunk együtt, de már évek óta külön buliznak, mi pedig Nejjel nagyon szolídak vagyunk.
Na jó, annyira nem.

Idén jól elment a nap 31-én, eleve sétáltunk egy nagyot, utána Nej beragadt a konyhába. délután ötkor meg már nem kezdtünk bele egy egész napos társasjátékba. Inkább filmeket néztünk.

Ehhez tudni kell, hogy ez az a műfaj, melyet teljes mértékben töröltem az életemből. Egyfelől nagyon sok időt emészt fel, másfelől egyfajta előre megrágott tartalmat ad: nem hagyja, hogy a saját fantáziádat használd, helyette rád erőlteti a rendező fantáziáját. Arról meg végképp nem is beszélve, hogy manapság a bevételi kényszer mennyire eltorzítja még az egyébként fantáziadús rendezők filmjeit is. Szóval nem.

De szilveszterkor miért ne? Különösen, ha van a háttértárolón néhány – mindezek ellenére is érdekesnek tűnő – megnézendő film?

Imhol a menü.

A végzet pengetője.
– Te, ez nagyon beteg – jegyezte meg a film közben Nej.
– Persze. Azért nézzük – horkantam fel.

Megjegyzés: a filmhez animátorként John Kricfalusy-t kérték fel, aki egyik személyes kedvencem. Anno a Világökörségen külön oldalt szenteltem a karikatúráinak, de aki ismeri a Ren and Stimpy sorozatot, az tudja, miről beszélek.

József, a mocsári szörny. Ezt kénytelen voltam megmutatni Nejnek, hogy értse, miért röhögtünk akkorát Barnával az egyik erdei túránkon. Ugyanis – mint kiderült – mindketten ismertük a fenti művet, de nem csak úgy átabotában, hanem mindketten vettük a fáradságot és megkerestük a cseh szöveget majd betoltuk a gugli fordítóba.
– Nem is tudom. Szerintem ez betegebb, mint az előző – morfondírozott Nej.
– Köszönöm a bókot – nyugtáztam – Igyekszem tartani a színvonalat.
Aztán megnéztük még egyszer.

A következő elem egy rákészülős videó volt. Valahol ez is beteg, de már művészi szinten. Balkán. Ha szándékodban áll sírva röhögni, akkor keresd ezt a régiót.

Ki énekel ott? Ez egy szerb film. A sírva röhögős fajtából; habár sokkal több a sírás, mint a röhögés. Viszont rengeteg olyan kép, beállítás van benne, melyek kőbe vésett írásjelekként égnek bele az agyadba. Balkán. Az egyszerre gyűlölt és egyszerre élettel teli félsziget, a régió, ahol az emberek maszkmentes emberként élnek, élvezik és megszenvedik az életüket.

Utána el kellett döntenünk, hogy folytatjuk-e a keserédes sort. Krétakör, Fekete Ország, vagy a Hazám-hazám, az utóbbi külön érdekessége lett volna a várható vége után felhangzó Áder beszéd, de végül úgy döntöttünk, hogy nem gyötörjük magunkat a valósággal.

Belenéztünk Cobranco jelenleg is futó opuszába. Nyáron nagyjából azon a területen bringázott Albániában, amerre mi is mászkáltunk szeptemberben. Jó volt újra átélni az élményt, még akkor is, ha most nyilván nem néztük végig a közel 5 órányi videót. (Viszont akit érdekel, itt van az egyelőre három rész: _1_, _2_, _3_ Tényleg érdemes, nem szabad elriadni a relatíve hosszú videóktól: Cobranco ismeri a trükköt, hogyan lehet fenntartani a figyelmet mozifilm méretű videókban is. Anno kipróbáltam a módszerét és nekem nem ment. Félelmetes a hapsi.)

Aztán az este vége felé jöhetett Liza, a rókatündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a rendező testvére a bohó években jó haver volt. Már csak a csajsziból kiindulva sem lehet ez vacak film.

– Igen – csaptam levegőbe a film közepén – Ha filmet rendeznék, pont ilyen filmet szeretnék csinálni!
– Ne hülyéskedj – értetlenkedett Nej – Ez éppencsakhogy beteg cucc.
– Nem csak attól jó egy film, ha beteg. Ennek például elképesztő hangulata van. Ez az egyetlen terület, ahol egy film labdába rúghat nálam. Figyelsz: nem a sztori, hanem a hangulat. Ez pedig hozza, de még mennyire!

Aztán, folytatva a beteg filmek életérzést, megnéztük az Áder beszédet, utána pedig már csak – szintén meglehetősen beteg – videóklippeket nézegettünk, végül fél háromkor bedőltünk az ágyba.

PS.
Ez volt az első szilveszter, amikor már működött a kalóriaszámláló excel táblám. Elsején vittem fel az adatokat (addig csak noteszba irkáltam), így a sokk is elsején ütött ki. Volt ugye reggeli és ebéd, vacsora ugyan nem, de a klasszikus tésztába csavart virsli ott figyelt az asztalon, a tíz órányi intervallum alatt elfogyott négy üveg bor, két üveg pezsgő és vagy hét virsli. Nem tartom extrém fogyasztásnak, soha nem is tartottam annak, de az excel bevitte a gyomrost. Az a nyomorult 7 darab virsli kábé egy kiló volt és 3300 kalória. 3300! Persze az alkoholok is játszottak, a végösszeg pedig 6750 kalória lett. Fel tudod fogni? Hiába éreztem a vesztem és barangoltunk két órát Nejjel (668 kalória), ez csak 10 százalék.
Nem is bírtam lekezelni normálisan a szituációt, reggelire már fröccsöt ittam, utána pedig felvonultam a padlásra szivarozni és bort inni. Ha már lúd, akkor legyen kövér.

Ezmegaz

A karácsony mindig kitermel média jellegű anyagokat. Ez persze magánügy. De vannak köztük olyanok, melyeket érdemes feljegyezni ebbe a publikus naplóba is.

Az Y generáció karácsonyozik.

DSC_4593

Az ünnepi asztal pedig készülődik.

DSC_4597

Érdemes megfigyelni, hogyan szivárog be a technika az ez ellen erősen védett konyhába: a páraelszívó szélén lévő fűszerek közt diszkréten megbúvik a bluetooth erősítő a mobilhoz és ugyanezen mobiltelefonon, TVGO-n keresztül megy a darts VB, koncentrált főzés közben.

IMG_20171222_135045

És egy timelapse videó arról, hogyan díszült a fa; a családfő csak beszél és beszél, időnként bort kortyol, Nej pedig Siva istennőként tolja a díszeket.

Karácsonyi timelaps from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez meg már a mai nap. December 27. klasszikusan a nagy dunai kajakos lecsorgás napja. Mi nem mentünk, legalábbis nem kajakkal. De mára mondták jó ideig az utolsó tavaszi napot, otthon sem akartunk maradni, szóval sétáltunk egy kört a Duna mellett.

IMG_20171227_142704

Kifejezetten érdekesek voltak a fényviszonyok. Hol teli, izgalmas fények…

DSC00737

…hol Sin City jellegű, ólmos-szürke volt a táj.

DSC00741

Na és persze itt vannak a kajakos lányok/fiúk is.

DSC00746

Ádvent van

Még ha valaki nem is hisz, de az advent, azaz az eljövetel nem csak vallásos értelmű lehet: hiszen várhatjuk az év végét, a megpihenést, az ünnepi hangulatot, a bejglit.

Ma mászkálós napom volt. Részben megszokott helyszinekkel (pl. könyvelő), részben tűzoltásból. (Nej desktop gépében vacakolni kezdett a diszk, a border router meg úgy döntött, hogy szolidarít vele.)
Háát… őrület, ami a városban van.

Külváros, forgalmas kereszteződés. Váratlanul – azaz nem kiszámíthatóan – beragadtam. (Egy csuklós busz volt túl agresszív, aztán ő még ki tudott menekülni, én már nem.) Szerencsére nem jött mögöttem senki, gyorsan visszatolattam. Nem teljesen sikerült, mert időközben mögém érkezett egy autó és úgy döntött, hogy nem teljesen enged vissza, hiába nem volt mögötte senki. Nagyjából a lökhárítóm lógott be a kereszteződésbe. Ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni a helyzetből. Aztán váltott a lámpa, elindult a forgalom és a balról érkező sofőr – dacára, hogy látta, mi történt, látta, hogy a busz fogott meg, dacára, hogy kábé húsz centi belógást kellett végül csak kikerülnie, szóval mindennek dacára ordítva mutatta be a középső ujját.
Túljutottam a kereszteződésen és magamban füstölögtem, hogy milyen seggfejeket hord hátán a Föld. Aztán abbahagytam, mert annyi volt belőlük, hogy fejben még le sem kezeltem az előzőt, de már jött a következő. Agresszív, nyomulós barmok, autót, életet kockáztatva azért, hogy két autóval előrébb kerüljenek a sorban, felpumpált egóval nyomuló vérengző mimózák, akik egyből nyomták a dudát, gyakorlatilag mindenkire, aki nem azt csinálta, amit ők képzeltek el. Sorolhatnám a konkrétumokat, de nincs értelme.

Ember. A karácsony tudomásom szerint még mindig a szeretet ünnepe, nem a háborúé. Azért legyilkolni mindenki mást, hogy jól sikerüljön a te karácsonyod, az az ünnep teljes és tragikus félreértése. Az ádvent pedig pont arról szól, hogy van négy heted arra , hogy lezárj mindent, lelassítsál, időben előkészíts mindent és ráhangolódj az ünnepre. Ha mindezt az utolsó pillanatra hagyod, akkor stresszeled magad, stresszelsz másokat és a karácsony csak egy nyűg lesz, nem ünnep.
Ja és még seggfej is leszel.

Hétköznapi darts

– Most látom, hogy új a tábla és újak a nyilak – vigyorgott Nej a lépcső mellől.
– A nyilak nem. Csak a szárak és a tollak.
– És tudsz már olyan jó stílusban dobni, mint a Koutu-ban az alkeszek?
– Igyekszem.

Dobás. 18. Hmm.

– Ez jó? – érdeklődött gyanúsan szendén Nej.
– Attól függ.
– Mitől?
– Hát például lehetett volna egyes is.

Üjabb dobás. Tripla húsz. Hoppá. Vérszem. Újabb tripla húsz.

– Láttad? Láttad?! – ujjongtam.
– Mit kellett volna látnom?
– Nem látod?
– Fel kellene mennem a szemüvegemért.
– Ne csináld. Ez már válóok.
– Na jó, mit kell látnom? – jött közelebb.
– Itt. Ez a legértékesebb mező. Tripla húsz. És két nyíl is benne van. Csak úgy. Még nem volt tíz dobás ebben a táblában.
– Értem. És most mit fogsz csinálni? Lefényképezed?
– Minek? Nem, egyszerűen itt hagyom pár napig. Hogy akármikor elmegyek mellette, megsimogassa a lelkemet az a tény, hogy minden rákészülés nélkül egy ilyen dobás csúszott ki a kezemből.
– Ez normális?
– Persze. Vedd úgy, hogy emlékművet állítottam a dobásomnak. Minden hobbidartsos ezt csinálná ilyen helyzetben.
– Aha. Akkor mégis inkább felmennék.
– Menjél. Én még nézegetem egy kicsit a táblát.

A medve halállistája

Autó kötelező biztosítás. Mivel már tavaly is sokallottam, gondoltam, megnézem előre mennyi lesz. Nyilván még több. Konkrétan évi 53e forint. Oké, Netrisk. Kijött, hogy ha felmondom, majd újrakötöm, akkor csak 35e forint. Már itt furcsán néztem magam elé. (De még nem küldtem el a megbízást.) Aztán más okból (Casco, mert az is brutál sok) felhívtam a biztosítót, beazonosítottam magamat, elbeszélgettem az ügyintézővel. Végigkérdezte ugyanazokat az adatokat, amelyeket a Netrisk-nek is megadtam, majd közölte, hogy 33e forint. Hát jó, engem nem nehéz meggyőzni.
– Akkor most mit csináljak? Mondjam fel a biztosítást és kössük újra?
– Nem, nincs rá szükség. Egyszerűen átírom.
– Tényleg? Betelefonálok, Ön átírja 53e forintról 33e forintra és ennyi?
– Pontosan.

És a medve lehúzott a halállistáról.

Annyira mégsem hamarosan

Vasárnap reggel eltalált egy náthás-taknyos-lázas-torokfájós nyavalya, élni is alig van kedvem. (Csak szomorúan nézem, milyen gyönyörű idő van odakint.) Ilyenkor legszívesebben átaludnám a hetet. Persze, hogy rengeteg dolgom van megint. Egyszerűen semmi esély sincs rá, hogy a héten bármi értelmeset írjak… nyilván a prágai írások is csúsznak.

Örökölni veszélyes

Ez egy tapasztalat. Leírom, hogy ha ilyen szituációba kerülsz, okosabban járjál el, mint mi.

Anyósom kábé fél éve szenderült jobblétre. Megvolt a hagyatéki tárgyalás, Nej vett rajta részt.

Tavasszal kapott egy hivatalos levelet. Azt kérdezték, hogy örököse-e a keresztanyjának?

Itt egy kicsit részletezném a családi viszonyokat. Nej keresztanyja az anyja testvére volt. A hölgyet anno Karcsi bácsi még valamikor a hetvenes években szöktette meg. (Vagány pacák volt.) Karcsi bácsi 1988 körül hunyt el. Nej keresztanyja pedig 2003-ban. Anyósomnak nem volt másik testvére, Nej pedig egyedüli gyerek.

Nej értelemszerűen azt válaszolta a hivatalos levélre, hogy igen.
Hiba volt.

Május végén kapott egy levelet a közjegyzőtől, hogy mint egyedüli örökös, örökölt valami 90m2 földterületet a világ végén. Nej akkoriban piszkosul nem ért rá. Amikor meglátta a 3 oldalnyi jogász bikkfanyelven írt levelet, rémülten tette félre. Majd.

Pár nappal később felhívta egy ügyvéd. Hogy az a földdarab olyan, amelyiken már egy ház van. Az ügyfele meg szeretné rendezni a tulajdoni viszonyokat. Mivel már 29 éve senki felé sem nézett, így elbirtokolható. Rajtunk áll, hogy perrel, vagy békésen. Nej közölte, hogy vigyék azt a földet, ahová akarják, nekünk nem kell. Az ügyvéd azt javasolta, hogy akkor fogadja el a hagyatéki végzést, aztán majd megállapodunk.

Nos, az egyes számú szabály: soha, hangsúlyozom soha ne fogadd el az ellenfél ügyvédjének tanácsát anélkül, hogy ne gondolnád végig a következményeket. Neadjisten, megbeszélnéd a saját ügyvédeddel. (Mert ezek az ügyvédek sikeresen kifejlesztettek egy olyan nyelvet maguknak, melyet rajtuk kívül más nem ért.)

Nej belement. Örült, hogy ennyivel letudja. Nem akart foglalkozni vele. Júliusban kaptunk egy levelet az adóhivataltól, miszerint fasza, akkor fizessünk be 52e forint örökösödési illetéket. Mert elfogadtuk az örökséget. Az ügyvéd erről valahogy megfeledkezett. Meg arról, hogy megemlítse, miszerint ha Nej nem fogadja el, akkor a tulajdonhányad az államra száll és az ügyvéd vért pisálhat, mire évek alatt elbirtokolja az államtól.

Ekkor jött a riasztás Nejtől. Houston, we have a problem. Megkerestük egy ügyvéd barátunkat, de már nem tudott segíteni. Ha elfogadtuk, akkor jogos az illeték. Az adóhivatalt meg rohadtul nem érdekli, mit csinálunk a földdel. Hogy éppen elveszítjük, akár perrel, akár szerződéssel.

Kínunkban még írtunk egy méltányossági kérvényt az adóhivatalnak, de visszaírták, hogy nekik csak szociális alapon van joguk mérlegelni, szóval küldjünk egy fizetési igazolást és majd eldöntik. A kis robinhood-ok.

Ez volt az a pillanat, amikor átvettem Nejtől az ügyet. Neki ideje sincs, meg türelme sem ehhez a szőrszálhasogató baszkuráláshoz.

Hát, elég cifra volt a helyzet. Eleve nagyon el lett cseszve. Amikor anyósom testvére elhunyt, elfelejtették ezt az ingatlanrészt hagyatékolni. Nem jött elő a hagyatéki tárgyaláson, nem született róla végzés, anyósom hivatalosan nem örökölte meg. Emiatt, amikor anyósom hunyt el, az ő hagyatéki tárgyalásán elő sem került ez a földdarab. Abszolút nem tudtunk róla. Az ingatlan 14 évig egy halott nevén volt. Vedd észre, hogy ez tette lehetővé, hogy az ügyvéd nyeregben érezze magát: az elbirtokláshoz 15 zavartalan év kell, márpedig ha 2003-ban átírják a tulajdont anyósomra, akkor sehogy sem jött volna ki a 15 év. Így, hogy nem írták át, így viszont megvan a 29. Másfelől ha átírják, akkor Nej már egyeneságon örökölt volna, nem kellett volna illetéket fizetni. De nem írták át.
Szóval a lényeg, hogy a per messze nem lett volna annyira egyértelmű, mint az ügyvéd sugallta, de nem is lett volna egyszerű. Az adóhivatal még megemlítette, hogy a pernek lehet olyan végeredménye is, hogy a bíróság visszavonja a hagyatéki rendelkezést (mert kiderül, hogy nem is tőlünk kellene elbirtokolni, hanem már korábban, azaz mi nem is örökölhettük volna meg) de groteszk módon, ekkor gyakorlatilag veszítjük a pert, azaz az egyik oldalon visszanyerjük az örökösödési illetéket, a másik oldalon viszont bukjuk a perköltséget.

A végeredményt az ügyvéd ismerősünk jósolta meg, még a nyár közepén: egyezzetek meg az ügyvéddel peren kívül és kérjetek annyi kompenzációt, amennyit tudtok. Ez meg is történt, végül a közjegyzői díjat fizetik nekünk vissza, az illetéket bukjuk. (Hozzáteszem, ha Nej előre elmeséli a teljes sztorit, beleértve, hogy az ügyvéd hogyan húzta csőbe, valószínűleg a hapsi nem ússza meg ennyivel. Most korrekt voltam, de tudok én seggfej is lenni.)

Nagyjából ennyi. Vége még nincs, de szóban már megegyeztünk, innentől csak a papírmunka van hátra.

Hétköznapok

Ahogy céloztam is rá az utolsó albán írásban, az élet nem állt meg. De nagyon nem.
Szerdán elkapott mindkettőnket a fosós vírus. Nem foglalkoztunk vele. Nem volt rá időnk. Nekem eleve rengeteg melóm volt az albán anyagokkal (képek, videók, track-ek, blogszöveg), dolgozni is kellett valamit, hétvégén pedig egy fél éve egyeztett kerti parti volt terítéken. Nyilván nem lehetett elhalasztani. Naná, hogy csütörtökön purcant ki a mosogatógép. Szerelő. Ha istent ismer, jöjjön ki. Ha nem ismer, akkor is. Kijött. Közölte, hogy a mosogatógép menthetetlen. Tud varázsolni egyet (10e forintért), akkor még képes lesz mosni négyet. Aztán megint varázsolni kell. Nem lesz jó biznisz nekünk. Megkértük, hogy varázsoljon. Legalább a hétvégi felfordulást éljük túl.
Pénteken egy huszáros hajrával elpakoltam a nappaliból minden, Albániához köthető cuccot. Nej még takarított egyet, hiába mondtam neki, hogy itt – remélhetőleg – egy csomó részeg disznó fog röfögni, tök felesleges puccba vágni a lakást.
Aztán péntekről szombatra kerti parti. Készült egy hatalmas adag lecsó, mangalica zsírral, szalonnával, zsíros kolbásszal. Onnantól már szineset fostunk. Nem, nem használt a pálinka sem. Szombat délben elmentek a legények. Szerencsére a hétvégi velencei kajaktúrát lemondta a vendéglátónk. Szerencsére, mert egyébként nekünk kellett volna. Szombaton nagytakarítás. Vasárnap irány mosogatógépért. Megtaláltuk. Megvettük. Hétfőn hozzák.
Már otthon kaptam a fejemhez. A csengő, bakker. Futás új csengőért. Csere.

Aztán ránéztem a naptárra. Hoppá, lejár a jogsim. Na, ami ezután történt, az keményen sokkolt. Nem tudom, mennyire közismert, de nemrégóta szigorították meg az orvosi vizsgálatot. Az egy dolog, hogy nyilatkozni kell, van-e apnoém. (Ha azt mondom, hogy valami gyanús, akkor fél évig tart a vizsgálat, addig nem kapsz jogsit. Most őszintén, ki az a marha, aki bevallja?) Nekem, mint cukorbetegnek külön el kell mennem a diabetológiára, ahol megállapítják, kaphatok-e jogsit. De oda vinnem kell laboreredményt. Beutalóm van. Szeptember 27-én jár le. Ezt 25-én vettem észre. Futás. Persze, parázva. Amióta a fosós vírus van, nem szedem a szénhidrátot kifosató gyógyszert, ráadásul csak a pirítóskenyér marad bent, gondolhatod, hogy a vércukor-szintem az egekben van. És ez alapján dől el, hogy kapok-e jogsit. Nem voltam nyugodt.
Meg kipihent sem. Úgy kezdődött a hét, hogy a vírustól begyulladtak az izmaim deréktől lefelé: a derekam, a seggem, a combom és a vádlim. Pokolian szar érzés, ne tapasztald meg. Akár állsz, akár ülsz, ordítóan fáj minden. Aludni ne is próbálj meg, feküdni reménytelen. Éjszaka a fotelban ülve próbáltam aludni, a karórám szerint volt kétszer 8 perc mélyalvásom. Aztán hajnalban eszembe jutott, hogy van a fiókban Voltaren Dolo, na az segített. Aludtam három órát. És így mentem a mindent eldöntő laborvizsgálatra.
Este persze megint csak Voltarennel tudtam aludni. Á, egyáltalán nem éreztem magamat nyomorultul. Napi négy fosás, úgy, hogy a vécére is csak a kilincsbe kapaszkodva tudtam leülni. Nyilván ekkor már komolyan vettem a vírust, Normaflore, ami mellé már nem lehetett inni, és semmi, ami meghajthat: se kávé, se tea, se szivar. Komolyan elgondolkodtam, hogy ilyen állapotban minek egyáltalán élni.

Az élet meg csak nyomta tovább a gázpedált. Hétfőn megkaptuk a mosogatógépet, kedd délben jött a szerelő, hogy bekösse, én hajnalban gyorsan elszaladtam laborba, nyilván a vizeletesüveg kiborult a táskámban, elúszott a pénztárcám, a forgalmi, meg maga a bőrtáska, de mire jött a szerelő, rendeztem a helyzetet. (Meg egyébként is, úgy tudom, a bőrt vizelettel puhítják.) Este bedobtuk a régi mosogatógépet a kocsiba, szerdán elvittem a Szemléletformáló Központba. Mosogatógép projekt letudva.

Jogsi. Maga az őrület. Felhívtam a diabaetológiát. Kellene időpont. Leghamarabb november 11 késő délután szabad. Egyből égnek állt a hajam. Ez egy pénteki nap, nekem 13-án, hétfőn jár le a jogsim. És a diabetológia papírjával még el kell mennem a körzeti orvoshoz, aki ad egy igazolást és ezzel kell elmennem a kormányablakhoz. Kész, reménytelen. Arról nem is beszélve, hogy a körzeti orvosnál október közepére van időpontom. Az asszisztens ráadásul fokozta a tempót: közölte, hogy négy hétnél nem régebbi leletet kell vinnem. Ekkor már sikoltottam: most voltam laboron, hát az én hibám az, hogy 7 hétre adnak időpontot? (Igen, most demagóg leszek: Vietnámban bezzeg kórházat építünk.) Nem részletezem, mennyit sírtam, meg könyörögtem, de végül kaptam november 6-ra időpontot, kegyesen megengedték, hogy hat hetes leletet vigyek, a körzeti orvossal átrakattam az időpontot november 7-re, így van esély, hogy 11-re meglesz az új jogsim. Nej döbbenten figyelte a folyamatot és nem győzött hálálkodni, hogy ő még a szigorítás előtt hosszabbította meg a sajátját tíz évvel.

Nem, még nincs vége. Ugyanis belefutottunk egy csúnya örökösödési ügybe, Nejt meg elkapta az a bizonyos projekt így nem tudott foglalkozni vele, de erről külön írok majd.

Hétvégén pedig kajakos szezonzáró. A hét elején kínomban röhögtem. Voltaren nélkül járóképtelen voltam. A vécétől nem mertem tíz méternél messzebb menni. Kajaktúra? 5-6 óra folyamatos evezés egy szűk kajakban? Vécé nélkül? Vicc. Aztán szép lassan helyére fordult minden. Csütörtöktől már elmúltak az izomfájdalmaim. Péntek reggel még bevettem az utolsó ampulla probiotikumot, este már mehetett rá a pálinka és sör. Szombaton ugyan extrém korán keltem, de elrendeztem az összes dolgomat a vécével, simán lement az egész nap.

Hétfőn pedig újra elkezdtem a rendszeres sportolást.

A halogatás bája

Ilyen rádiós csengőnk van. Pár hónapja feltűnt, hogy a kettővel arrébb lakó szomszéd csengője ugyanazt a frekvenciát használja, mint mi. Így ha hozzájuk csengetnek, akkor nálunk is cseng. Elméletileg át kellene bökni valami izét, aztán összefütyültetni a két ketyerét, de valahogy mindig elmaradt. Mostanra már megtanultam, mikor érkeznek a szomszédhoz látogatók, elviselhető.
Igenám, de tegnap délután szólt a kajafutár, hogy hiába nyomja a csengőt, nem szól. Megnéztem és tényleg. Hát, majd ha lesz időm, megszakértem.
Aztán ma délelőtt megszólalt a csengő. Nocsak, megjavult? Nos, nem. A szomszédhoz jöttek.

Azaz most ott állunk, hogy a csengőnk néma, ha hozzánk jönnek és csenget, ha a szomszédhoz. Vagy megjavítom, vagy kiteszek egy táblát a látogatóinknak, hogy csengessenek a szomszédnál.
Vagy hagyom a fenébe.

Felhívás szabálytalankodásra

Tegnap későn értünk haza, fáradtak is voltunk, nem raktuk el a kajakokat. Ott figyegtek a kocsi tetején. Csakhogy nekem ma el kellett mennem egy csomó helyre. Jobb híján vittem a kajakokat is.
Érdekes tapasztalat volt.
Azt már írtam korábban, hogy amikor sztrádán megyünk kajakokkal, még a 10 köbcentis Maruti vezetője is megvadul és áttolja a gázpedált a vízpumpához, csakhogy kisajtoljon annyi erőt a kocsijából, hogy le tudjon előzni. De nem gondoltam volna, hogy ugyanez a szindróma működik városban is.
Működik. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy én a kajakokkal valami mozgássérült vagyok, aki bármelyik pillanatban beszorulhat a sarkon, kidől alóla az autó és egyébként is csak véletlenül megy ötvennel, de hamarosan vissza fog lassulni húszra. És előznek. Vadul. Szabálytalanul. A mellékutakról pánikszerűen kivágnak, nem foglalkozva azzal, hogy bele kell állnom a fékbe. A lényeg, hogy elém kerüljön. Mert akkor biztosan nem tartom fel.

Egyedül amiatt nem pusztult ki teljesen a hitem az emberiségben, mert a legtöbbje azért a vészvillogóval jelezte utána, hogy bocs.

Órateszt folytatódik

Aki már unja, nyugodtan ugorja át. Úgyis hétvége van, ilyenkor beleférnek a keveseket érdeklő írások is.

Nos, az első új tapasztalat, hogy az órát nem véletlenül nevezik Forerunner-nek. Igazából akkor van elemében, akkor teljesedik ki, amikor futok. Olyan statisztikát tolt a képembe egy egyszerű Cooper teszt után, hogy csak pislogtam. Például a cadence érték. Ez futásnál a lépésszám, kerékpározásnál a pedál fordulatszáma. Csak éppen bringázásnál külön szenzor kell hozzá 60e pénzért. Futásnál viszont beépített. (Plusz jelzi, hogy mennyire vagy távol az optimálistól.)
Vagy amire már régóta kíváncsi vagyok: a VO2max érték. Ez a maximális oxigénfelvétel ml/kg/perc értékben. Kerékpározásnál hiába kerestem, csak futásnál méri.
Na, mondjuk… nem voltam elájulva. Kezdjük ott, hogy először Nej órájával mértük meg magunkat mindketten, mivel az övé képes ellazított, fekvő állapotban tesztelni. Nekem 28 jött ki, neki 29. Ami több okból is durva. Egyrészt abszolút értékben is nagyon gyatra, másrészt meglehetősen nonszensz, hogy ezek szerint Nej edzettebb, mint én. Nem bántani akarom, két éve, amióta rendszeresen jár edzőterembe, sokat fejlődött, de azért így is legalább egy nagyságrendnyi különbség van közöttünk. Némi nyomozás után meg is találtam, hol van a mérésben az elvi hiba. Azt mondja feküdjünk le, lazítsunk el, indítsuk el a mérést, aztán majd kiadja az eredményt. Egészen biztos, hogy az alábbi képlettel becsül:
VO2max= (HRmax/HRrest)x15
Csakhogy a HRrest az nem egyenlő azzal a pulzusértékkel, amit akkor kapok, amikor napközben éppen ledőlök. Nálam ez például 74 lett. A nyugalmi pulzus, definíció szerint, az az érték, amit rögtön ébredés után mérünk, ez pedig nálam 54. Ezzel számolva már 49 a VO2max, ami az alábbi linken található táblázat alapján kiveri a felső határt. (Az 50-54 éves férfiaknál az excellent kategória 46 fölött kezdődik.)
Akkor nézzük a mai mérést. A manuálban azt írják, hogy a pontos értékhez futni kell 10 percet. Úgy voltam vele, hogy akkor már legyen Cooper, azaz 12 perc. Erre is van becslés:
VO2max= (t-505)/45
A teszt eredménye 1710 méter lett, ezzel az értékkel és a fenti képlettel számolva a VO2max értéke 27 lenne. Egyre szebb, nem? A táblázat alapján ez a poor kategória.
Csakhogy az óra nem ezzel a képlettel számolt, hanem figyelembe vette az összes ilyen-olyan mérését és kidobta a frankót: 36. A táblázat alapján ez már nem annyira rossz, az average (átlagos) kategória plafonja. (Persze nem is jó. Ha abból indulok ki, hogy pénteken 51 kilométert bringáztam két óra alatt, 75 percet töltöttem az ‘anaerob’ zónában (151-163), úgy, hogy nem igazán voltak levegővételi problémáim, szóval ez alapján az átlagos kategória inkább sértő. De az óra kerékpározást nem mér. Pedig a VO2max ebben a sportban is fontos paraméter.) Ja, és a kegyelemdőfés: a Garmin Connect szerint ez az érték csak fair. Azaz jócskán átlag alatti. Kapják be.

Nagyjából ugyanez a probléma az aktivitásfigyeléssel is. Az óra számára a kerékpározás nem létezik. Bringázhatok órákat, eshetek haza hullafáradtan, úgy veszi, mintha nem léptem volna egyet sem. Azaz nekiáll sikoltozni, hogy mozogjak már. Meg hát… alapértelmezésben az elvárt lépésszám 10000. Az én esetemben ez 8,4 kilométer. Azért ez durva. Különösen úgy, hogy nem ismer a futáson kívül más mozgást. Ráadásul ha egész nap házon belül tartózkodok, ott aztán gyalogolhatok kilommétereket is, a GPS nem érzékeli, azaz számára nem léptem egyet sem. Csak kíváncsiságból kapcsoltam vissza tegnap este, de nem hiszem, hogy sokáig így marad.
Illetve… van itt valami, amit nem értek. Mint írtam, tegnap este visszakapcsoltam az aktivitásfigyelést. Aztán ma reggel ránéztem… és részletes alvásstatisztikát kaptam. Mennyi volt a mély alvás, mennyi a könnyű és mennyit voltam ébren. Ezt most hogyan? A szíj nem volt rajtam. A lakásban nem működik a GPS. Akkor honnan szedte azokat az értékeket, amelyek alapján ki merte jelenteni a fenti statisztikát? A vége az lesz, hogy még azt is kitalálja, mikor üldögélek úgy, hogy ráadásul még bort is iszom. Fúj.

Magas pulzus

Oké, a cím hülye szóvicc. Lényegében arról van szó, hogy sikerült rendezni a sorokat a fitnesz órákkal kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag mindenki minőségileg magasabb kategóriába lépett.

Nem volt egyszerú. Olcsó meg végképp nem.

Kezdjük azzal, hogy tele lett a búrám a Geonaute Onmove 220 órával. Már céloztam rá, hogy elkezdte ugyanazt a hülyéskedést, amiért az elődjét is visszavittem. (Az Onmove 200 végképp elvesztette a kapcsolatot a jeladóval, a 220 pedig rendszeresen elvesztette, igaz, újrapárosítás után megjavult. Csak éppen minden alkalommal így indulni… bosszantó.)

Amit szeretek a Decathlonban, az az, hogy eddig akárhány alkalommal voltak minőségi problémáim, kisebb-nagyobb küzdések után mindig sikerült értelmes módon vagy kicseréltetnem a terméket, vagy visszaadnom és visszakapnom a pénzt. Nem csak 3 napon belül, hanem akár egy év környékén is.

Most is valami ilyesmi történt, bár meg kellett dolgoznom érte.

Bevittem az órát. Elmagyaráztam a leányzónak, mi a bajom. Szemmel láthatóan középtájt elveszítette a fonalat. Végül megkért, hogy inkább írjam le. Leültem egy asztalhoz, leírtam. Egy A4-es oldal tele lett. Összefoglalom.
1. Az óra nem mindig látja a jeladót.
2. Windows10 + CU kombinációval nem lehet usb-n elérni az órát.
3. Az Android app egy ipari hulladék, minden alkalommal legalább 10 percig kell szenvednem vele (app restart, mobiltelcsi restart, óra restart és ezek végtelen kombinációi), mire fel tudom tölteni az adatokat a felhőbe.
4. Összefoglalásként leírtam, hogy ha az első hiba javítható is lenne, a másik kettő miatt számomra elfogadhatatlan a készülék. Kérem vissza az árát.

Mint látható, elég necces volt a helyzet. A vásárlás óta eltelt két hét, azaz szó nélkül már nem veszik vissza. Ha az első hiba javítható, akkor a másik kettő már erősen véleményes.

Négy nap múlva hívtak. Hogy izé.
– A laboratóriumunk bevizsgálta az órát és az jó.
– Tényleg?
– Igen. Firmware-t frissítettünk rajta és tökéletesen működött. Javaslom, lépjünk át a második pontra.
– Annyira azért ne siessünk. Nyilván tudja, hogy firmware-t csak usb kábelen keresztül lehet frissíteni. Nekem viszont – a második pont miatt – ez a lehetőség nem áll rendelkezésemre. Úgy gondolom, hogy ez egy eléggé nagy funkcionális hiányosság.
– De hát az óra dobozán az áll, hogy…
– Igen?
– Windows XP and more.
– Az a more elég határozottan azt sugallja számomra, hogy benne van a Windows 10 is.
– Nézze, Önt félrevezette a support oldalunk. Ez a készülék nem működik Windows10 alatt.
– Elnézést, de ez nem igaz. Működött. A Creators Update vágta agyon. A support pont ezt írta meg.
– De az óra működik.
– Nem igazán. Nem tudok firmware-t frissíteni. Nem tudom kinyerni az adataimat. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon komoly funkcionális hiányosságok.
– Hát, jó. Akkor jöjjön be. Leselejtezzük.

Bementem. Az ügyfélszolgálatos leányzó már tudta, miért jöttem, ki is állította a visszavételi bizonylatot.

– Izé, Kedves, ezen csak egy tétel szerepel. Én viszont szeretném visszakapni a jeladó árát is.

Na itt borult minden.

Pusztán csak emlékeztető. Az előző óracserénél az volt a bánatom, hogy egyben selejtezték le a rossz órát és a jó jeladót is. Ezért kellett új jeladót vásárolnom. Némileg pikáns, hogy most meg azért kellett küzdenem, hogy selejtezzék le a jó jeladót is.

Nem is ment egyből. Hívták a főnököt. Akivel telefonon is beszéltem.

– Ez a szíj jó.
– Igaz. Viszont mire használjam? Az órát visszaveszik. A szíj viszont szobadísznek elég drága.

Fejvakarás.

– Nézze – nyitottam új frontot – Attól, hogy ez az óra nem jött be, nekem még szükségem van egyre. Méghozzá Önöktől fogom megvenni.
– Igen? Milyet?
– Polar M430.
– Remek. Akkor nézzük meg, ahhoz jó-e ez a szíj?

Itt már látszott, hogy ez nem lesz egyszerű eset. A Polar óra ugyanis optikai érzékelős.

– Oké, nézzük meg – egyeztem bele.

Szerencsére a főnök odahívott egy szakértőt is. A leányzó átnyálazott egy vaskos kötetet, majd megtalálta, amit keresett. A szíj maximum M400-as órával kompatibilis.

– De ettől még ANT-on keresztül összekapcsolhatók – erősködött a főnök.
– Valószínűleg igen – ismertem el – Csakhogy minek? A 430-as csuklón mér optikai módon, nincs szüksége mellpántra. Felesleges.
– Nem annyira. A mellpánt sokkal pontosabb, mint az optikai érzékelő.
– Nekem ez a pontosság bőven megfelel. Nem kell a mellpánt.
– Hát jó – egyezett végül bele – Visszavesszük a jeladót is.

Aztán ennyi. A többi már adminisztráció volt, én pedig gazdagabb letten egy M430-as órával.

Jogosan kérdezheted, hogy miért pont ez kellett nekem? Nem kedvelem a Polar órákat, ráadásul ez egy – a mérés jellegéből fakadóan – pontatlanabb óra. Akkor minek?

Először is, annyira nem pontatlan. A korábbi írás egyik kommentjében ajánlottatok egy tesztelő srácot (köszönet érte), aki leírta, hogy a 8 szenzoros optikai érzékelő miatt az M430 az egyik legpontosabb optikai érzékelős óra a piacon. Másodszor pedig, nem magamnak vettem. Nejnek teljesen bejött a Polar infrastruktúra. Annak pedig kifejezetten örült, hogy ezzel az órával teljesen egyszerű a 7/24-es megfigyelés, ráadásul nincs mellpánt, nincs az ezzel járó kinlódás. (Nőknél ez ugye számít.)
Szóval öröm, boldogság.
Miért Decathlon? Mert körbenéztem és náluk volt a legolcsóbb ez az óra. Nagyjából 20e forintból kijött a csere. (Meg egyébként is, habár ebben az írásban egy kicsit cikiztem őket, de teljesen elégedett vagyok mind a termékeik ár/érték arányával – hé, nem vagyok élsportoló, nekem ez a minőség pont megfelel – mind pedig az ügyfélkezelésükkel.)

Utána már csak nekem kellett megoldást találnom. Valójában ez lett meg hamarabb. Nekem a Garmin infrastruktúra otthonosabb (van ugye tőlük két túra GPS-em, ismerem a világukat), így logikus döntés volt a Forerunner 230 HR. Egy Magyarországra beszivárgott cseh cégtől rendeltem meg. Olcsóbb volt, mintha online próbálkoztam volna külföldi cégnél. Igaz, a manuál ékes cseh nyelvű, de mire való a net.
Itt inkább a kiszállítás volt necces. A cégnek van magyar üzlete, de ha ott vettem volna át, az plusz pénz lett volna. Míg a házhozszállítás ingyenes. Vicces. Pick Pack Point nincs. Sajnos az eddigi tapasztalataim alapján kifejezetten rühellem a futárszolgálatokat, egyszerűen annyira bénák, hogy egy ilyen akció több napos szobafogsággal jár. De éppen nem kellett sehová sem mennem a héten, így bevállaltam. Aha. Hétfőn fél hétkor jeleztek vissza, hogy az áru kiszállításra került. Nekem hétfő kora délután mondta a fogorvos, hogy sürgősen röntgenre kell mennem. Az kedd. Aztán szerdán volt a fentebb leírt Decathlonos akció. Frászban. Mert simán kinéztem a futárokból, hogy minden értesítés nélkül betámadják az üres lakást. Nos, semmi ilyesmi nem történt. Szerda délután fél öt körül gondoltam, megnézem, hogyan áll a megrendelésem. Le lett zárva. Az árut kiszállították. Erre azért felkaptam a fejemet. Ügyfélszolgálat. WTF? A srác utánanézett és közölte, hogy csütörtök délelőtt fogják kiszállítani. Nyilván felment a pumpa. Ha ő, ott bent, szerda délután, még bőven munkaidőben, tudja, hogy csütörtök délelőtt lesz a kiszállítás, akkor hogy a francba merik lezárni a megrendelést, úgy, hogy engem semmiről sem értesítenek? A srác persze magyarázkodott, hogy majd csütörtök reggel fogok kapni sms-t, de azért nehogymár. Szvsz legalább egy nappal előtte illenék szólni. Meg nem lezárni a megrendelést. Meg nem három napig bizonytalanságban tartani a kuncsaftot.

Na, mindegy, csütörtök reggel jött az email, szerencsére nem kellett mennem sehová, a futár percre pontos volt, nem is tudom, miért morgok annyit. Megkaptam az órát, birtokba is vettem.
Emberek, ez kurva jó anyag. Örülök neki.

A korábbi szerencsétlen órát, azt a bizonyos Polar FT7-et, melyet eddig Nej használt, meg odaadjuk Barnának. Már régóta akar venni magának fitnesz órát, de annyira nincs rá pénze, hogy rossz nézni. A semminél meg ez is jobb.

Elég vérzivataros fejezet lett ebből az egészből, de összességében azért nem sikerült olyan rosszul. Ha összeadok, meg kivonok mindent, akkor olyan 170e forint ment el az órákra, viszont hármunknak is van egy-egy márkás (két Polar, egy Garmin) órája és a pénzt egy év alatt fizettük ki. Az egészségért mindent.

Még valami. Ilyenkor mindig elő szoktak jönni olyan hangok, hogy de hülye vagy Józsi, egy évig szarakodtál ezen az egészen, miközben egyből meg is vehetted volna a fenti órákat és nem szopsz ennyit. Nos, feleim, a helyzet az, hogy a szopás a tanulási folyamat része. Az írásokban leírtam, honnan indultam. Gyakorlatilag a nulláról. Ki kellett alakulnia annak, hogy pontosan mik is az igényeink (nekem is, meg Nejnek is) és ki kellett alakulnia annak is, hogy megfelelő ár/érték arányban mely eszközök képesek ezt kielégíteni. Fejben el kellett fogadni, hogy a minőségi megoldás nem egy-két tízezer forint lesz. Arról már nem is beszélek, hogy mennyi szándékos? nem szándékos? félrevezető információba lehet belefutnia a fogalmatlan érdeklődőnek.

Ami viszont biztos, hogy óriási köszönet jár mindenkinek, aki a korábbi poszthoz hozzászólva segített a végeredmény kialakulásában. Ez most nem üres udvariaskodás: pusztán csak az órák adatlapjait böngészve biztosan nem tudtam volna még most sem választani. Kellettek a tapasztalataitok.

Törmelék

  • Az élet értelmének keresése… nem lehet, hogy csak egy megfelelési kényszer?

  • Egyik este azon gondolkodtam, hogyan lehetne meghekkelni a tokent, hogy a webbankos belépéshez adott hatszámjegyű jelszó automatikusan jóvá is íródjon forintban a számlán. Vagy euróban.

  • Ha az Isten erős hanggal áldott meg, kötelességed gondoskodni róla, hogy ne legyél ostoba. Vagy maradj csendben.