Hogy múlik pontosan?

Volt itt egy bemutató az apple vblogon, melyen elgondolkodtam. Tulajdonképpen nekem is tollal rendelkező tabletem van. (Samsung Galaxy Note 10.1 Tab.) Valamikor én is sokat rajzoltam. Papíron is, digitálisan is. (PC-hez kapcsolt tablettel, illetve őskori MS TabletPC-vel.)
Hogyan történhetett meg, hogy még csak szét sem néztem, milyen rajzolóprogramok vannak Androidra? Hogyan történhetett meg, hogy immár 7-8 éve egy vonalat sem rajzoltam? Hiszen itt van egy polcnyi akvapapírom és egy fiók, tele csábító rajzeszközökkel?

Tudod, egy időben ez volt az életem. 2002-ben nagyon komolyan gondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az informatikát és megpróbálok grafikusként boldogulni. Csak szólok, akkoriban volt egy nemzetközileg (sőt, inkább nemzetközileg) ismert karikatúramagazinom, heti frissítéssel. (Tkp valamilyen szinten már az is blog volt.) A romok itt találhatók. (A saját rajzaim pedig a letölthető könyveknél.)

Szóval hogy múlik pontosan? Hogyan lehet eldobni valamit, amit valamikor egyéniségünk egyik legfontosabb elemének tartottunk? Mert el lehet, az látszik.

Hát, legfőképpen a hányinger. Mindennel kapcsolatban, ami sajtó. Nem, most nem csak a magyar helyzetre gondolok, bár elismerem, a miénk kiváltképpen gusztustalan, de nálunk már tíz éve kihalt a karikatúra, mint műfaj. Nem igényli senki, elszoktunk tőle.
Inkább nézzük meg, mi van a külvilágban.

  • Editorial cartoons. Elég nehéz lefordítani. Olyasmi, mint a vezérkarikatúra. Azaz a vezércikk gondolatát illusztráló, időnként önálló vezércikként funkcionáló rajz. Mindenképpen az újság álláspontját tükröző, erős rajz. A legtöbbször torzított, demagóg, egyoldalú. Leggyakrabban karaktergyilkosságokhoz használják. Értelemszerűen az alkotónak esélye sincs, hogy a saját véleményét rajzolja meg. Az újság megrendeli, hogy kell egy Hillary-t gyalázó rajz, legyen valahogy belekeverve az email. A rajzoló pedig leveszi a Hillary-sablonokat a polcról és már rajzol is. Feltűnt például, hogy anno az összes George W Bush képen egy ember-csimpánz sablon szerepelt? Na, erről van szó. Sárdobálás, de kitartóan. (Én anno a Bakonyi Betyárnál tapasztaltam ezt meg. A szerkesztők ugyanis állandóan azzal kapacitálták a rajzolókat, hogy fűtsenek már be annak a &@xx@ önkormányzatnak. Azaz a rajzok fegyverek voltak, a rajzolók pedig katonák.)
  • Sorozatok. Ezek egyértelműen a brazil tévésorozatok karikatúraváltozatai. Ki kell találni valamilyen közösséget. Lehet egy család (a leggyakoribb), lehet egy gyerektársaság, lehet egy kutya és a gazdája, lehet egy munkahely és persze lehetnek extrém közösségek is. Mindegy. A szerző kitalálja a karaktereket és mindenféle szituációkba helyezi a szereplőket. Ez önmagában nem baj, ettől még lehetne jó is. De ekkor jön be a képbe a PC. A rajzolókat egy jogi szindikátus fogja össze, a szindikátus pedig pénzt akar keresni. Sokat. Azaz azt szeretnék, ha egy rajzot minél több újságba el lehetne adni, függetlenül az újság törzsolvasóitól. Azaz nem rajzolhatsz olyat, ami bántja az X közösséget, az Y közösséget, a Z közösséget, stb. Mi marad? Üres, színtelen, szagtalan, humortalan valami. Egy rakás szar. (Két kivételt tudok mondani: Scott Adams a Dilbert-tel (mert nagyon régi motoros és a geek humorba sok minden belefér), illetve Stephan Pastis a Pearls before Swine sorozattal (Pastis ügyvéd és ráadásul elég agresszív egyéniség, rendre sikeresen küzd meg a szindikátusokkal)).
  • Egyedi táblarajzok. Ezekből vannak a fenti sorozatokhoz hasonlóak, nagyjából ugyanolyan szarok. (A New Yorker híres a minden számban megjelenő karikatúra válogatásairól. Tudod, melyek a legsikeresebb albumaik? Amikor a kicenzúrázott rajzokat jelentették meg külön albumokban. De mindhiába, a hülye John Doe miatt a lapba ezek nem kerülhetnek bele.) (Valamikor Wiley Miller nagy volt ebben a műfajban, de később elsikkadt egy családi sorozatban.) Ha viszont eltekintünk Amerikától, láthatjuk, hogy ezen a téren nem ők a legerősebbek. Táblakarikatúrákban kifejezetten dominánsak az egykori Szovjetunió utódállamai és – most kapaszkodj meg – az arab országok. (Ideértve Törökországot és Iránt is. Tudom, tudom.) A nemzetközi karikatúrapályázatokat – melyeken kizárólag táblarajzok szerepelnek – rendre ők nyerik. Más náció csak elvétve szerepel. Nos, ezekkel mi a baj? Ugyanaz, mint a sajtófotókkal. Az a minimum, hogy a képen drámának kell lennie. Agyonlőtt oroszlánnak. Éppen éhenhaló kisgyereknek. Erős, tömör üzenetnek. Árnyalni nem lehet, nem is szabad. Pasztel? Felejtsd el. Minél erősebb, minél durvább a véleményed, annál jobb a rajz, feltéve, hogy ráérzel a zsűri értékrendjére. Nekem valamikor ezek a rajzok még bejöttek – magam is indulgattam pályázatokon – de aztán elegem lett. Hirtelen minden fekete-fehér lett. A rajztollat magadba kellett szúrnod és envéreddel égre mázolni a mindent megoldó igazságot. Minden nap. Minden rajzban.
  • És akkor nézzük meg, mi van itthon. Csönd és hullaszag. Több, mint tíz éve. Minden elismerésem a Párkockának, próbáltak valami csinálni. Belehaltak. Innen is ezer csók és ölelés Grafitnak, jelenleg ő tartja egyedül magasba a karikatúra zászlaját az országban. Amíg az Index is úgy gondolja.

Másfelől pedig a hatékonyság. Ha jó a tollad, pár perc alatt felvázolod ugyanazt a képet szövegben, melyet 1-2 óra alatt hoznál össze rajzban. És az emberek nem értenék a finomságokat. (Tapasztalat.) Ugyanazokat a finom célzásokat, sejtéseket, melyeket szövegben fognak, grafikában elengedik. Akkor érdemes? Nézd meg Csordás Dani blogját. Mikor frissült? Hát, izé. Valószínűleg elege lett, már nem érte meg neki az idő, melyet beleölt.

Szóval ez van, nem rajzolok. Mert minek. Amit mondani akarok, elmondom írásban. A rajzokra – nem az én rajzaimra, hanem úgy általában az értelmes, erős, de mindenekfelett groteszken elgondolkodtató rajzokra – nem vevő a közönség. Egy mémet ezerszer könnyebb összerakni és ezerszer sikeresebb, mint egy karikatúra. Mutass ma egy Gary Larson-t, vagy egy Don Martin-t.
Na ugye.

Karikaturistának lenni

Ne nevess ki, ezelőtt tíz évvel komolyan gondolkodtam azon, hogy rajzolásból fogok megélni. Magyarországon ez reménytelen lett volna, nálam ezerszer tehetségesebb versenyzők is csak kinlódtak: nincs hazai piac. Viszont van net és itt van a nagyvilág. Miért ragadnék bele egy ilyen reménytelen közegbe, mint a hazai? Ráadásul akkoriban meglehetősen tájékozott voltam a karikatúravilág dolgaiban. Láttam, milyen a színvonal: megugorható. Voltak is tűzközeli ismerőseim, akikkel meglehetős rendszerességgel levelezgettem. Szóval nem volt ez annyira reménytelen, mint ahogy most visszagondolok rá.
Nagy szerencsémre mégis az informatika mellett döntöttem. Ebből biztosabban meg lehet élni, a karikatúra meg megy hobbinak. Most gondold el, fordítva milyen hülyén nézne ki.

A hosszú bevezető után lássuk, hogyan is jött elő ez a téma. A drawn belinkelt egy oldalt, melyet én most továbblinkelek: James Sturm kimerítően ecseteli a vívódásait, hogyan szedte össze a bátorságát, hogy karikatúrát adjon be a New Yorkerhez, egyáltalán, milyen motivációból rajzolt előtte hónapokon keresztül napi egy newyorker stílusú rajzot, hogyan került be a szentélybe, hogyan mérettetett meg és mi lett a végső döntése. Tanulságos.

Ne szívj

Valamikor én is festegettem cég/reklámtáblákat, tapasztalatból mondom, hogy egy ekkora táblát telefesteni arányos szöveggel, baromi nagy munka. Igencsak be lehetett rágva a bagósokra az alkotója.

ps.
Egyébként jó szívvel tudom ajánlani magát a blogot (twitt-et?) is. Öreg, megsárgult fényképekből válogatják ki a meglehetősen bizarr pédányokat.
Jó látni, hogy régebben sem volt mindenki normális.

Bodola

Valamikor ő illusztrálta a Tardos-féle rockzenei lexikont. (Mely minden volt, de a legkevésbé sem lexikon.) Ifjúkoromban innen másoltam ki plakátméretekbe a rajongott zenészek portréit. (Akkoriban az egri szobám falán, közvetlenül az ágyam felett, egy Jagger és egy Morrison portré volt felfestve a falra. Igaz, a szemközti falon meg részegek, kurvák, majmok.) Bodola György nevét is ebből a könyvből jegyeztem meg. Meg onnan, hogy utána sehol nem találkoztam a nevével, pedig a portrék alapján félelmetesen jól rajzolt.
A magyarázatot az alábbi oldalon találhatjuk meg. Egy barát nekiállt és saját emlékeiből, fellelt dokumentumokból összerakta Bodola György életét. (Igen, sajnos jogos a múltidő.) Nem mondom, hogy olvasmányos, itt-ott túlságosan is terjengős az írás – de elolvasva összeállhat egy tipikus kelet-európai művészportré.

Tecchalott cethalász

A könyvben – az utóbbi 10 év tapasztalatai alapján – szvsz jogosan írhattam, hogy Magyarországon a karikatúra, mint műfaj, kivérzett.

Aztán amióta megírtam azt a bevezetőt, azóta sorra jönnek az életjelek:

  • Egyre jobban virágzik a Párkocka.hu. Nemcsak profik szerepelnek rajta, hanem jönnek sorban az amatőrök is. Teljesen meglepő, hogy egyáltalán léteznek.
  • Beindult a Ludas Matyi Online. Elég bénácska, szemmel láthatóan még keresi a hangját, de van.
  • Marabu blogol, de ezt már tudjuk rég. És persze ne menjünk el szó nélkül a Napirajz mellett sem.
  • Van blogja a karikatúra szakosztálynak is.
  • Végül nemrég tudtam meg, hogy létezik egy karikatúraműhely is. Mondjuk, elég régóta, ehhez képest nem igazán hallani róluk, de vannak.

Csak temetni kellett, és egyből nekiállt mozogni. Mondjuk, a magam részéről némileg szkeptikus vagyok, attól, hogy az emberekben buzog az alkotási vágy, még nem biztos, hogy lesz fizetőképes kereslet is, de legalább valami megindult.

Rajzkönyv

Erről meg teljesen elfelejtkeztem a nagy kapkodásban.
Nyáron nekiálltam összeszedni a régi rajzaimat. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora munka lesz. Az egyik egy ilyen dossziéban, a másik meg olyan dobozban feküdt, volt, amelyik íróasztalfiókban, volt, amelyik a padláson. Épp ideje volt, hogy megmentsem az arra érdemeseket.

Itt van a könyv.

A hozzájutás a szokásos. Vagy letöltöd pdf-ben (igen, ez monitorra optimalizált, gyengébb minőségű, borító nélküli), vagy elmész a Luluhoz és megrendeled. (Nagy felbontás, szines nyomat, borító… és könyv forma.)