De mi van a macskákkal?

A rossz hír az, hogy az egyik eltűnt. A jó(?), vagy nem is tudom milyen hír az az, hogy jelenleg van hat.

Sztracsi nagyjából egy hónappal ezelőtt tűnt el. Persze vigasztalhatnánk magunkat, hogy biztos csak új gazdát talált, de ekkor még csak-csak hazalátogatna némi plusz falatért. (Jártunk már így egy másik macskával.) Szóval eltűnt. Körbenéztem az udvaron, a környéken, de semmi. Mondjuk, ő volt a legmerészebb a csapatban; lehet, hogy egyszer valahol ráfaragott.

Na most, mi vagy tíz éve belőttük, hogy maximum három macskára vagyunk hitelesítve, több nem lehet. Beletörődtünk, hogy kettő maradt. Bár az is tény, hogy eddig mindig úgy alakult, hogy a macskahíradóban bemondták az üresedést és hamarosan jelentkezett is egy macsek a helyre.

Most négy jelentkezett.

Mondhatod, hogy semmi gond, válasszuk ki a legszimpatikusabbat, a többit meg zavarjuk el a pébe. Erre én meg azt mondom, hogy látszik, hogy sohasem foglalkoztál macskákkal.

Esélyünk sem volt választani. A macskáink választottak. Egy – ránézésre – fél éves cirmos kandúrt. Gondolom, szükségük volt egy jó nagy… hímre. Ez a cirmos nem is akármilyen macska. Erőszakos, határozott, nyomulós. Amikor leteszem a teraszon a macskakaját, mindenkit elzavar, beleértve a sajátjainkat is. Ha arrébbrugdosom, akkor a mieink is elmenekülnek. Azaz elismerik a cirmost és ha megtámadom, azt úgy veszik, mintha őket is megtámadnám. Ezt a zavart szokták kihasználni a sztracsatella macskák.
Igen, az ingyenkaja idevonzott még három macskát. Mindhárom nagyon hasonló mintázattal: alapvetően fehér, de sűrű fekete foltokkal. Olyanok, mint az eltűnt macskánk. Az egyik ráadásul megszólalásig hasonlít, egyedül a viselkedése más, de az nagyon. Közöttük is van egy kandúr, de az messze nem annyira rámenős, mint a cirmos. Ettől függetlenül elég nagyokat küzdenek a teraszon.

Mi meg vakarjuk a fejünket Nejjel. Már egészen beletörődtünk, hogy kettő macska marad. A hat… az határozottan sok. Végül abban maradtunk, hogy a szürke cirmosra tesszük a tétjeinket. Egyrészt őt fogadták be a macskáink, másrészt meg ő tűnik a legerőszakosabbnak. Talán elzavarja a másik hármat.
Hogy mennyire nyomulós? Először is már nem kóborol, beköltözött az udvarba. Az előző tulajdonos kialakított egy kutyaólat, ez már legalább tíz éve lakatlanul állt. Eddig. Beköltözött. Másfelől ugyanúgy jön az etetésre, mint a többi. És ha azt hiszed, hogy akár csak egy kicsit is tart tőlem, akkor van még egy dobásod. Hiába jelzem, hogy menjen arrébb, hiába kergetem az udvaron, az arcára van írva, hogy rohadtul unja ezeket a felesleges köröket, hiszen a végén úgyis ő fog először enni.
Ma reggel konkrétan belenyomta a fejét a tányérba, miközben szedtem ki a konzervet. Kétszer jól fejbesomtam a villával, de csak méltatlankodva nézett vissza: ember, ezt most minek? És evett tovább. Finoman oldalba rúgtam kétszer. Ugyanannyi eredménnyel. A másik két macska meg tisztes távolból nézte. Az új vezért.

Ma délután már ideült mellém a padra.

Lassan kereshetünk nevet neki.

Fehérnemű

A férfiak már régóta vigyorognak azon – jobb híján, mert érteni nem értik – hogy a nők miért pánikolnak be, ha hirtelen fehérneműben látja meg őket valaki idegen. Hiszen a fehérnemű felülete nagyjából akkora, mint a bikinié, abban meg még meg is sértődnek, ha valaki nem nézi meg őket.

Pedig, dacára a négyzetcentiknek, van különbség.

Ugyanis minden fejben dől el. Már megint.

Ha katonai egyenruha van rajtad, akkor feltételezik rólad, hogy harcolni fogsz. Még akkor is, ha az éppen öltöny-, vagy szabadidőruha-szabású. Mert más a ruha. Mert beöltöztél egy akcióra.

A fehérneműnek is megvan a célja. A praktikus dolgokon kívül az, hogy levetik. És a levételnek jelentős része szexuális természetű. Azaz a hétköznapi gondolkodásban a fehérneműs hölgy képe azt sugallja, hogy ez a nő minimum könnyen megkapható, ha nem éppen konkrétan szexre készül. Azaz ha egy nőt idegenek kapnak rajta fehérneműben, akkor nem az zavarja, hogy mennyi látszik ki a testéből – hiszen az ugyanannyi, mint bikiniben – hanem az, hogy abban a pillanatban úgy fognak rá tekinteni, mint aki éppen szexre kapható. Akár bárkivel is. Nyilván a megijedés abból jön, hogy a nőnek eszében sem volt szexulás hívóüzenetet küldeni, és beparázik attól, hogy a környezete annak értékelheti a balesetet.

Ehhez képest a bikininek pusztán annyi az üzenete a külvilág felé, hogy figyelj öreg, milyen dögös vagyok! Konkrét szexuális aktusra történő előkészületről szó sincs. Ez egy elfogadott társasági viselet egy bizonyos helyen.
A fehérnemű sokkal intimebb. Nem a nagyközönségnek szól, hanem a kiválasztottnak.

Vallás

A vallás nem más, mint a kollektív tudat képzelt barátja. És ahogyan az egyénnél is pszichés rendellenességnek számít a képzelt barátba vetett hit, a vele való beszélgetések és a neki való megfelelés, ugyanúgy, ugyanolyan mértékben rendellenesség ez a kollektíva számára is.

#nemanépszerűségethajszolom

Órateszt folytatódik

Aki már unja, nyugodtan ugorja át. Úgyis hétvége van, ilyenkor beleférnek a keveseket érdeklő írások is.

Nos, az első új tapasztalat, hogy az órát nem véletlenül nevezik Forerunner-nek. Igazából akkor van elemében, akkor teljesedik ki, amikor futok. Olyan statisztikát tolt a képembe egy egyszerű Cooper teszt után, hogy csak pislogtam. Például a cadence érték. Ez futásnál a lépésszám, kerékpározásnál a pedál fordulatszáma. Csak éppen bringázásnál külön szenzor kell hozzá 60e pénzért. Futásnál viszont beépített. (Plusz jelzi, hogy mennyire vagy távol az optimálistól.)
Vagy amire már régóta kíváncsi vagyok: a VO2max érték. Ez a maximális oxigénfelvétel ml/kg/perc értékben. Kerékpározásnál hiába kerestem, csak futásnál méri.
Na, mondjuk… nem voltam elájulva. Kezdjük ott, hogy először Nej órájával mértük meg magunkat mindketten, mivel az övé képes ellazított, fekvő állapotban tesztelni. Nekem 28 jött ki, neki 29. Ami több okból is durva. Egyrészt abszolút értékben is nagyon gyatra, másrészt meglehetősen nonszensz, hogy ezek szerint Nej edzettebb, mint én. Nem bántani akarom, két éve, amióta rendszeresen jár edzőterembe, sokat fejlődött, de azért így is legalább egy nagyságrendnyi különbség van közöttünk. Némi nyomozás után meg is találtam, hol van a mérésben az elvi hiba. Azt mondja feküdjünk le, lazítsunk el, indítsuk el a mérést, aztán majd kiadja az eredményt. Egészen biztos, hogy az alábbi képlettel becsül:
VO2max= (HRmax/HRrest)x15
Csakhogy a HRrest az nem egyenlő azzal a pulzusértékkel, amit akkor kapok, amikor napközben éppen ledőlök. Nálam ez például 74 lett. A nyugalmi pulzus, definíció szerint, az az érték, amit rögtön ébredés után mérünk, ez pedig nálam 54. Ezzel számolva már 49 a VO2max, ami az alábbi linken található táblázat alapján kiveri a felső határt. (Az 50-54 éves férfiaknál az excellent kategória 46 fölött kezdődik.)
Akkor nézzük a mai mérést. A manuálban azt írják, hogy a pontos értékhez futni kell 10 percet. Úgy voltam vele, hogy akkor már legyen Cooper, azaz 12 perc. Erre is van becslés:
VO2max= (t-505)/45
A teszt eredménye 1710 méter lett, ezzel az értékkel és a fenti képlettel számolva a VO2max értéke 27 lenne. Egyre szebb, nem? A táblázat alapján ez a poor kategória.
Csakhogy az óra nem ezzel a képlettel számolt, hanem figyelembe vette az összes ilyen-olyan mérését és kidobta a frankót: 36. A táblázat alapján ez már nem annyira rossz, az average (átlagos) kategória plafonja. (Persze nem is jó. Ha abból indulok ki, hogy pénteken 51 kilométert bringáztam két óra alatt, 75 percet töltöttem az ‘anaerob’ zónában (151-163), úgy, hogy nem igazán voltak levegővételi problémáim, szóval ez alapján az átlagos kategória inkább sértő. De az óra kerékpározást nem mér. Pedig a VO2max ebben a sportban is fontos paraméter.) Ja, és a kegyelemdőfés: a Garmin Connect szerint ez az érték csak fair. Azaz jócskán átlag alatti. Kapják be.

Nagyjából ugyanez a probléma az aktivitásfigyeléssel is. Az óra számára a kerékpározás nem létezik. Bringázhatok órákat, eshetek haza hullafáradtan, úgy veszi, mintha nem léptem volna egyet sem. Azaz nekiáll sikoltozni, hogy mozogjak már. Meg hát… alapértelmezésben az elvárt lépésszám 10000. Az én esetemben ez 8,4 kilométer. Azért ez durva. Különösen úgy, hogy nem ismer a futáson kívül más mozgást. Ráadásul ha egész nap házon belül tartózkodok, ott aztán gyalogolhatok kilommétereket is, a GPS nem érzékeli, azaz számára nem léptem egyet sem. Csak kíváncsiságból kapcsoltam vissza tegnap este, de nem hiszem, hogy sokáig így marad.
Illetve… van itt valami, amit nem értek. Mint írtam, tegnap este visszakapcsoltam az aktivitásfigyelést. Aztán ma reggel ránéztem… és részletes alvásstatisztikát kaptam. Mennyi volt a mély alvás, mennyi a könnyű és mennyit voltam ébren. Ezt most hogyan? A szíj nem volt rajtam. A lakásban nem működik a GPS. Akkor honnan szedte azokat az értékeket, amelyek alapján ki merte jelenteni a fenti statisztikát? A vége az lesz, hogy még azt is kitalálja, mikor üldögélek úgy, hogy ráadásul még bort is iszom. Fúj.

Órateszt

Naná, hogy meg kellett hajtanom. Tegnap még csak bóklásztam a környéken, de aztán este behangoltam mindent, ma meg elővettem a legkeményebb edzőterepemet: Pestlőrinc – Rákoskert – Ecser – Maglód – Gyömrő – Üllő – Vecsés – Gyál – Pestlőrinc. 51,76 kilométer, 170 méter szint. Ha jól csinálom, akkor egyetlen hatalmas rohanás. Ha jól csinálom, akkor a bejárati ajtón már csak fókamászásban tudok betekeregni.

Azt hiszem, elégedett lehetek. Az új órát egy brutális rekorddal avattam fel. 2 óra 3 perc. Azaz majdnem két órán belül. 25 km/h feletti átlag. Úgy, hogy öt sorompóból háromnál elkaptam a vonatot. A régi rekordra nagyjából húsz percet vertem rá. A négy éves rekordra. Amikor 8 kilóval voltam könnyebb. Meg négy évvel fiatalabb.

Mondjuk, megdolgoztam érte. Az óra az 1-5 Aerobic TE skálán simán hozzámvágta a ‘tenagyonbarom, hagyod azonnal abba!’ jelentésű 5-ös értéket. Piszkosul kíváncsi vagyok, lesz-e holnap izomlázam. Az óra szerint 74 percet töltöttem az anaerob zónában (max 45 percet lehetne), ehhez képest végig rendesen kaptam levegőt. Vagy a zóna határa rossz, vagy én. Amikor megérkeztem és leállítottam a rögzítést, azt mondta, hogy ebből a bringázásból 72 óra kell, hogy regenerálódjak. (Majd fél óra múlva rámszólt, hogy túl régóta ülök, álljak fel és sétáljak. Mert el vagyok punnyadva. Ez volt az utolsó akciója a lépésszámlálónak. Kinyírtam.)

Még valami. Senkinek nem kell aggódnia, nem gyilkolom magamat. A Garmin van eltévedve. Csak azt látja, hogy 53 éves férfi, 180 centi magas, 108 kiló. Úristen, 33 feletti BMI! Óvatosan a mozgással, haver! Emiatt sikoltozik annyit. A valóság az, hogy én egy eléggé izmos pacák vagyok, olyan medve típus, a testzsír-százalékból számolt ideális súlyomhoz 29,5-es BMI tartozik. Ennyit a testtömeg indexről.

Az útvonal 3D animációban:
Relive

Itt pedig azt láthatja, aki érdeklődik, akár az óra, akár a Garmin világa iránt, hogy milyen elemzéseket ad a Connect:
Garmin Connect, a gyömrői pályán

Az óra pedig nemcsak jó, de maximálisan hozza a geek faktort is. Még csak a szélfogóban toltam be a bringát, de már pittyent az óra (feltolta az adatokat a mobiltelefonon keresztül a Garmin felhőbe), aztán pittyent a mobil (az Endomondo beszinkronizálta magához az adatokat, majd emailben értesített, micsoda rekord született), utána megint pittyent a mobil, mert a Relive észrevette, hogy van új track az Endomondón és szeretne belőle 3D videót gyártani. Mire letettem a bringát és ledobtam a cipőt, már minden el volt rendezve mind a gépen, mind a felhőkben. Nekem már csak nézegetnem kellett.

Magas pulzus

Oké, a cím hülye szóvicc. Lényegében arról van szó, hogy sikerült rendezni a sorokat a fitnesz órákkal kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag mindenki minőségileg magasabb kategóriába lépett.

Nem volt egyszerú. Olcsó meg végképp nem.

Kezdjük azzal, hogy tele lett a búrám a Geonaute Onmove 220 órával. Már céloztam rá, hogy elkezdte ugyanazt a hülyéskedést, amiért az elődjét is visszavittem. (Az Onmove 200 végképp elvesztette a kapcsolatot a jeladóval, a 220 pedig rendszeresen elvesztette, igaz, újrapárosítás után megjavult. Csak éppen minden alkalommal így indulni… bosszantó.)

Amit szeretek a Decathlonban, az az, hogy eddig akárhány alkalommal voltak minőségi problémáim, kisebb-nagyobb küzdések után mindig sikerült értelmes módon vagy kicseréltetnem a terméket, vagy visszaadnom és visszakapnom a pénzt. Nem csak 3 napon belül, hanem akár egy év környékén is.

Most is valami ilyesmi történt, bár meg kellett dolgoznom érte.

Bevittem az órát. Elmagyaráztam a leányzónak, mi a bajom. Szemmel láthatóan középtájt elveszítette a fonalat. Végül megkért, hogy inkább írjam le. Leültem egy asztalhoz, leírtam. Egy A4-es oldal tele lett. Összefoglalom.
1. Az óra nem mindig látja a jeladót.
2. Windows10 + CU kombinációval nem lehet usb-n elérni az órát.
3. Az Android app egy ipari hulladék, minden alkalommal legalább 10 percig kell szenvednem vele (app restart, mobiltelcsi restart, óra restart és ezek végtelen kombinációi), mire fel tudom tölteni az adatokat a felhőbe.
4. Összefoglalásként leírtam, hogy ha az első hiba javítható is lenne, a másik kettő miatt számomra elfogadhatatlan a készülék. Kérem vissza az árát.

Mint látható, elég necces volt a helyzet. A vásárlás óta eltelt két hét, azaz szó nélkül már nem veszik vissza. Ha az első hiba javítható, akkor a másik kettő már erősen véleményes.

Négy nap múlva hívtak. Hogy izé.
– A laboratóriumunk bevizsgálta az órát és az jó.
– Tényleg?
– Igen. Firmware-t frissítettünk rajta és tökéletesen működött. Javaslom, lépjünk át a második pontra.
– Annyira azért ne siessünk. Nyilván tudja, hogy firmware-t csak usb kábelen keresztül lehet frissíteni. Nekem viszont – a második pont miatt – ez a lehetőség nem áll rendelkezésemre. Úgy gondolom, hogy ez egy eléggé nagy funkcionális hiányosság.
– De hát az óra dobozán az áll, hogy…
– Igen?
– Windows XP and more.
– Az a more elég határozottan azt sugallja számomra, hogy benne van a Windows 10 is.
– Nézze, Önt félrevezette a support oldalunk. Ez a készülék nem működik Windows10 alatt.
– Elnézést, de ez nem igaz. Működött. A Creators Update vágta agyon. A support pont ezt írta meg.
– De az óra működik.
– Nem igazán. Nem tudok firmware-t frissíteni. Nem tudom kinyerni az adataimat. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon komoly funkcionális hiányosságok.
– Hát, jó. Akkor jöjjön be. Leselejtezzük.

Bementem. Az ügyfélszolgálatos leányzó már tudta, miért jöttem, ki is állította a visszavételi bizonylatot.

– Izé, Kedves, ezen csak egy tétel szerepel. Én viszont szeretném visszakapni a jeladó árát is.

Na itt borult minden.

Pusztán csak emlékeztető. Az előző óracserénél az volt a bánatom, hogy egyben selejtezték le a rossz órát és a jó jeladót is. Ezért kellett új jeladót vásárolnom. Némileg pikáns, hogy most meg azért kellett küzdenem, hogy selejtezzék le a jó jeladót is.

Nem is ment egyből. Hívták a főnököt. Akivel telefonon is beszéltem.

– Ez a szíj jó.
– Igaz. Viszont mire használjam? Az órát visszaveszik. A szíj viszont szobadísznek elég drága.

Fejvakarás.

– Nézze – nyitottam új frontot – Attól, hogy ez az óra nem jött be, nekem még szükségem van egyre. Méghozzá Önöktől fogom megvenni.
– Igen? Milyet?
– Polar M430.
– Remek. Akkor nézzük meg, ahhoz jó-e ez a szíj?

Itt már látszott, hogy ez nem lesz egyszerű eset. A Polar óra ugyanis optikai érzékelős.

– Oké, nézzük meg – egyeztem bele.

Szerencsére a főnök odahívott egy szakértőt is. A leányzó átnyálazott egy vaskos kötetet, majd megtalálta, amit keresett. A szíj maximum M400-as órával kompatibilis.

– De ettől még ANT-on keresztül összekapcsolhatók – erősködött a főnök.
– Valószínűleg igen – ismertem el – Csakhogy minek? A 430-as csuklón mér optikai módon, nincs szüksége mellpántra. Felesleges.
– Nem annyira. A mellpánt sokkal pontosabb, mint az optikai érzékelő.
– Nekem ez a pontosság bőven megfelel. Nem kell a mellpánt.
– Hát jó – egyezett végül bele – Visszavesszük a jeladót is.

Aztán ennyi. A többi már adminisztráció volt, én pedig gazdagabb letten egy M430-as órával.

Jogosan kérdezheted, hogy miért pont ez kellett nekem? Nem kedvelem a Polar órákat, ráadásul ez egy – a mérés jellegéből fakadóan – pontatlanabb óra. Akkor minek?

Először is, annyira nem pontatlan. A korábbi írás egyik kommentjében ajánlottatok egy tesztelő srácot (köszönet érte), aki leírta, hogy a 8 szenzoros optikai érzékelő miatt az M430 az egyik legpontosabb optikai érzékelős óra a piacon. Másodszor pedig, nem magamnak vettem. Nejnek teljesen bejött a Polar infrastruktúra. Annak pedig kifejezetten örült, hogy ezzel az órával teljesen egyszerű a 7/24-es megfigyelés, ráadásul nincs mellpánt, nincs az ezzel járó kinlódás. (Nőknél ez ugye számít.)
Szóval öröm, boldogság.
Miért Decathlon? Mert körbenéztem és náluk volt a legolcsóbb ez az óra. Nagyjából 20e forintból kijött a csere. (Meg egyébként is, habár ebben az írásban egy kicsit cikiztem őket, de teljesen elégedett vagyok mind a termékeik ár/érték arányával – hé, nem vagyok élsportoló, nekem ez a minőség pont megfelel – mind pedig az ügyfélkezelésükkel.)

Utána már csak nekem kellett megoldást találnom. Valójában ez lett meg hamarabb. Nekem a Garmin infrastruktúra otthonosabb (van ugye tőlük két túra GPS-em, ismerem a világukat), így logikus döntés volt a Forerunner 230 HR. Egy Magyarországra beszivárgott cseh cégtől rendeltem meg. Olcsóbb volt, mintha online próbálkoztam volna külföldi cégnél. Igaz, a manuál ékes cseh nyelvű, de mire való a net.
Itt inkább a kiszállítás volt necces. A cégnek van magyar üzlete, de ha ott vettem volna át, az plusz pénz lett volna. Míg a házhozszállítás ingyenes. Vicces. Pick Pack Point nincs. Sajnos az eddigi tapasztalataim alapján kifejezetten rühellem a futárszolgálatokat, egyszerűen annyira bénák, hogy egy ilyen akció több napos szobafogsággal jár. De éppen nem kellett sehová sem mennem a héten, így bevállaltam. Aha. Hétfőn fél hétkor jeleztek vissza, hogy az áru kiszállításra került. Nekem hétfő kora délután mondta a fogorvos, hogy sürgősen röntgenre kell mennem. Az kedd. Aztán szerdán volt a fentebb leírt Decathlonos akció. Frászban. Mert simán kinéztem a futárokból, hogy minden értesítés nélkül betámadják az üres lakást. Nos, semmi ilyesmi nem történt. Szerda délután fél öt körül gondoltam, megnézem, hogyan áll a megrendelésem. Le lett zárva. Az árut kiszállították. Erre azért felkaptam a fejemet. Ügyfélszolgálat. WTF? A srác utánanézett és közölte, hogy csütörtök délelőtt fogják kiszállítani. Nyilván felment a pumpa. Ha ő, ott bent, szerda délután, még bőven munkaidőben, tudja, hogy csütörtök délelőtt lesz a kiszállítás, akkor hogy a francba merik lezárni a megrendelést, úgy, hogy engem semmiről sem értesítenek? A srác persze magyarázkodott, hogy majd csütörtök reggel fogok kapni sms-t, de azért nehogymár. Szvsz legalább egy nappal előtte illenék szólni. Meg nem lezárni a megrendelést. Meg nem három napig bizonytalanságban tartani a kuncsaftot.

Na, mindegy, csütörtök reggel jött az email, szerencsére nem kellett mennem sehová, a futár percre pontos volt, nem is tudom, miért morgok annyit. Megkaptam az órát, birtokba is vettem.
Emberek, ez kurva jó anyag. Örülök neki.

A korábbi szerencsétlen órát, azt a bizonyos Polar FT7-et, melyet eddig Nej használt, meg odaadjuk Barnának. Már régóta akar venni magának fitnesz órát, de annyira nincs rá pénze, hogy rossz nézni. A semminél meg ez is jobb.

Elég vérzivataros fejezet lett ebből az egészből, de összességében azért nem sikerült olyan rosszul. Ha összeadok, meg kivonok mindent, akkor olyan 170e forint ment el az órákra, viszont hármunknak is van egy-egy márkás (két Polar, egy Garmin) órája és a pénzt egy év alatt fizettük ki. Az egészségért mindent.

Még valami. Ilyenkor mindig elő szoktak jönni olyan hangok, hogy de hülye vagy Józsi, egy évig szarakodtál ezen az egészen, miközben egyből meg is vehetted volna a fenti órákat és nem szopsz ennyit. Nos, feleim, a helyzet az, hogy a szopás a tanulási folyamat része. Az írásokban leírtam, honnan indultam. Gyakorlatilag a nulláról. Ki kellett alakulnia annak, hogy pontosan mik is az igényeink (nekem is, meg Nejnek is) és ki kellett alakulnia annak is, hogy megfelelő ár/érték arányban mely eszközök képesek ezt kielégíteni. Fejben el kellett fogadni, hogy a minőségi megoldás nem egy-két tízezer forint lesz. Arról már nem is beszélek, hogy mennyi szándékos? nem szándékos? félrevezető információba lehet belefutnia a fogalmatlan érdeklődőnek.

Ami viszont biztos, hogy óriási köszönet jár mindenkinek, aki a korábbi poszthoz hozzászólva segített a végeredmény kialakulásában. Ez most nem üres udvariaskodás: pusztán csak az órák adatlapjait böngészve biztosan nem tudtam volna még most sem választani. Kellettek a tapasztalataitok.

Törmelék

  • Az élet értelmének keresése… nem lehet, hogy csak egy megfelelési kényszer?

  • Egyik este azon gondolkodtam, hogyan lehetne meghekkelni a tokent, hogy a webbankos belépéshez adott hatszámjegyű jelszó automatikusan jóvá is íródjon forintban a számlán. Vagy euróban.

  • Ha az Isten erős hanggal áldott meg, kötelességed gondoskodni róla, hogy ne legyél ostoba. Vagy maradj csendben.

Pulzus

Tudom, nem régen értekeztem arról, hogy a rossz dolgokat felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet, de ezt most nehéz.

Ugye itt van ez a baromarcú Creators Update. Először a videóvágó gépre telepedett fel. Azt még nem is bántam, naívan úgy gondoltam, ugyanazt értjük a Microsoft-tal kreativitás alatt. (Hát, nem. Az MS leragadt a Candy Crush Saga színvonalán.) Aztán másodikként felkerült a melós laptopomra, és ekkor dobta le az agyam a szíjat és lett belőlem hörgős zombi. Pontosabban ekkor még nem, de hamarosan. Írtam már, hogy mi minden esett szét, nem akarom magam ismételgetni. Ami a legjobban fájt, az a szinkronizáció megszűnése volt a pulzusmérős órámmal.

Még mindig emlékeztető. Elég sok pénzbe került, amíg ehhez az órához eljutottam. Először volt egy kajakozós vízálló órának vásárolt 5e forintos vacak, mely mért ugyan pulzust, de semmit nem tárolt. Ez arra volt jó, hogy felkeltse az igényeimet. Azóta elszakadt a cserélhetetlen műanyag szíja, kuka. Utána vettem 27e forintért egy Polar órát, mely az eladó szerint tud kommunikálni a számítógéppel. Nem tudott. Venni kellett hozzá egy illesztőegységet 15e forintért. Ezzel már tud, de csak az aktuális testmozgáshoz tartozó átlag, illetve maximális pulzust viszi át. Érted? Két számot. 15e forintért. Melyeket kézzel is be tudok gépelni a polarpersonaltrainer oldalon. Undorral vágtam bele a fiókba. Aztán Nejnek megtetszett, most ő használja. Én pedig próbálkoztam tovább. Piszok szerencsével megcsíptem egy Geonaute Onmove 200 karórát a Decathlonban. _Pontosan_ azt tudta, amire szükségem volt, a 35e forintos óra kifutó termékként 27e forint lett, de aztán ráraktak egy akciót is, így már 16e, nekem meg volt még kuponom, szóval megúsztam 15e forintból. (Csak viszonyításként: a csomagban egyébként benne lévő jeladó egység önmagában 14e forint.)

Nos, ezt az órát használtam teljes megelégedéssel a Creators Update megjelenéséig.

Tisztázzunk még valamit. Mondhatja bárki, hogy ez miféle úri huncutság már. Nem az. Ha az ember komolyan gondolja a sportolást, akkor nagyon fontos, hogy pontosan tudja adagolni a mozgás intenzitását. Ehhez meg mérni kell. Pont. Az már komolyabb érv, hogy mennyi sarlatánság található a pulzuszónákkal kapcsolatban, mennyi ellentmondó, de kizárólagosságra törekvő elmélet. Ezekkel valamikor én is foglalkoztam, elég komolyan, aztán hagytam a fenébe. Fejben váltottam: nem a fogyás kedvéért sportolok, hanem az egészségért. Kész. Valószínűleg én leszek – ha már nem én vagyok – a kerület legedzettebb kövér embere. Leszarom. Viszont az, hogy mennyit mozgok az aerob, mennyit az anaerob zónában, az fontos. Ehhez meg óra kell.

Amikor a dolgozós laptopom is elesett, felértékelődött a médiacenter laptop. Ez volt az utolsó, amelyikre nem ment föl még a Creators Update. Be is védtem, amennyire lehetett. Defer, meg WUShowHide. Szerinted? Még a balaton-felvidéki túra előtt nagy vidáman közölte a gép, hogy felkerült egy feature update, indítsam újra a gépet. Na, itt vesztettél el engem, kedves Microsoft. Mert egyszerűen az, hogy kijön egy frissítés, mely csupa, számomra értékelhetetlen szart frissít, cserébe legyakja az egyik legfontosabb alkalmazásomat, és nem mondhatom azt, hogy lécci, amíg vagy a Geonaute, vagy a Microsoft nem rak rendet, addig ne menjél fel, nos az valami annyira arrogáns, annyira elfogadhatatlan, hogy nem is találok rá szavakat.

Megint egy oldalszál. Ez egy ilyen írás. Amikor a laptopom bedőlt, hivatalosan is bejelentettem a Geonaute oldalán, hogy Houston, szar van a palacsintában. Ugyan nem számítottam rá, de két hét múlva kaptam egy levelet. A cég leírta, hogy igen, tény, a CU kinyírja az alkalmazást. Méghozzá USB kapcsolat szinten. Felvették a kapcsolatot a Microsoft-tal. Aztán egy hét múlva jött az újabb levél. A Microsoft elismerte a hibát és igéretet tett, hogy a Fall Creators Update csomagban javítja. Addig legyek türelmes. Tekintve, hogy a sima CU-t három hónap spéttel kaptam meg, így a szeptemberre ígért FCU sem valószínű, hogy idén meglesz. Sorry. Ja, meg használjam addig az app-ot.

Igen, van app. Androidra meg IOS-re. Az első verziót meg is néztem. Olyan 2,5 csillag körül értékelték. Az eddigi tapasztalataim alapján túl. Ez egy akkora, de akkora kalap szar, hogy a forradalomnak először ezt kellene elsöpörnie. De ne rohanjunk előre.

Tehát az összes Windows 10-es számítógép elesett. Mi van még? Például az elektronikus hulladék dobozban egy tízéves netbook (Windows 8.1) és egy tizenkét éves tabletpc (Windows 7). Próbáljuk meg életre kelteni valamelyiket. A netbook nagyon hamar bedobta a törölközőt, gyakorlatilag ahányszor elindítottam, annyiféleképpen viselkedett, de az elvárt viselkedés nem volt köztük. A tabletpc már jobb képet mutatott. Igaz, nehezen pöccent be, de aztán fokozatosan magára talált. Mondjuk a 300+ patch(!), melyet vagy öt részletben nekiállt telepíteni, három napra lefogta azt a szerencsétlen gépet.

Igenám, de közben teltek a napok. Én pedig használni szerettem volna az órámat.

Illetve. Illetve. Az történt, hogy kezdtek kommunikációs hibák fellépni az óra és a jeladó között. Ezeket eleinte vudu módszerekkel el tudtam hárítani, viszont egyszer már semmi nem segített. Oké. Egy éven belül vagyunk, garancia. Én naív. Azt hittem, hogy a Decathlonban helyben kipróbálják egy másik jeladóval, aztán kiderül, hogy vagy az óra, vagy a jeladó a hibás, ezek után simán kicserélik és megy minden tovább. Régen nem tévedtem ekkorát. Az ügyintéző (egy 19 éves kölyök) közölte, hogy a szabályok szerint ők nem tehetnek semmit. Beveszik, elküldik Hatvanba, ott bevizsgálják. Ennyi. (Ezek után nem is csodálom, hogy csupa fiatal kölyök van a boltban. Semmit nem kell ismerniük, csak a szabályokat.) Mennyi a válaszidő? Egy-két hét, mondták szóban. De a jegyzőkönyvbe már 28 munkanap került. Tulajdonképpen mindegy, ekkor már láttam, hogy a balaton-felvidéki túrát így is, úgy is buktam. Még a túra hetén kaptam egy értesítést, hogy bevizsgálták, az órának kampec. Menjek be, egyezkedjünk. Tekintve, hogy nekem ez az óra tényleg fontos, online megrendeltem a következő generációs Onmove 220 órát és úgy gondoltam, hogy hazafelé beugrok érte. Azért volt némi bizonytalanság bennem: oké, azt sejtettem, hogy nem az óra eredeti árát (35e) kapom vissza, szóval azt a nagy szerencsét elbuktam, de abban azért bíztam, hogy ha az óra volt rossz, akkor visszakapom a jó jeladót. Ugyanis az új óra 27e forintos árában nem volt benne a jeladó. Az plusz 12e forint. Mit tippelsz? Lópitty, ahogy egy kajakos kolléga szokta mondani. Az újabb fiatal kölyök közölte, hogy a _szabályok szerint_ a teljes csomagot le kell selejtezniük, órástól, jeladóstól. Fasza. Vehettem pluszban egy jeladót is.

Itthon nekiálltam próbálgatni. Jobb híján az androidos applikációval. Hát, Árpád… mint sajtreszelővel recskázni. Az app nem találta az eszközt. Aztán megtalálta, de menetközben váratlanul összeomlott. Majd ha minden összejött, akkor azt mondta, hogy nincs track a készüléken. Óra újraindít, mobiltelefon újraindít. A következő próbálkozáskor meg a credentials-t vesztette el, adhattam meg újra a felhasználói nevemet meg a jelszavamat. Gyakorlatilag pezsgőt bontottam minden sikeres felszinkronizálás után. Ja, ilyenkor rendszeresen közölte, hogy az óra firmware-je elavult, frissíteni kellene. USB kapcsolaton keresztül. Csá, Creators Update.

Azt hiszed, nem lehet rosszabb? Te kis naív nyári gyermek. Megint elkezdett szarakodni az óra és a jeladó. Úgy értem, az új óra és az új jeladó. Kitolom a bringát, elindítom a mérést, searching… aztán közli, hogy nem lát pulzusmérőt. Ugye, ezzel vittem vissza a korábbi órát is. Most ott járunk, hogy ha ilyenkor újraindítom az órát, majd újra megpróbálom összepároztatni a jeladóval, akkor megjavul. És persze rögtön 150-es pulzust mér, mert.

Jó hosszú írás lett. Megpróbálom összefoglalni. Eddig elcsesztem 86e forintot a projektre. Jelenleg van egy bizonytalan órám a jeladóval (kösz, Geonaute), van egy nem működő PC szinkronizáció (kösz, Microsoft) és van egy kukaérett android app (kösz, Geonaute). Van egy használhatatlan Polar órám, dokkolóval. A Garmint még nem próbáltam, de semmi kedvem megint csillió forintot beleölni egy bizonytalan kísérletbe. (_Nem_ érdekel a lépésszámláló.)

Erről valahogy az a Dilbert karikatúra jut eszembe, amikor a hapi ül a szobájában a _város egyetlen videótelefonja_ előtt és várja, hogy a technológia használhatóvá fejlődjön. Mert a geek javíthatatlanul optimista.

3D

A kajakos fórumon dobták be a linket, rögtön ki is próbáltam.

Arról van szó, hogy különböző tracker programok – Strava, Garmin, Polar, Endomondo – által rögzített útvonalat egy felhős alkalmazás megjelenít 3D-ben. Alaphelyzetben vannak megkötések, de azért használható. A legdurvább megkötés az, hogy csak a legutolsó track-ből készít videót, így a balaton-felvidéki bringázást már buktam. (Klubtagságival megkötések nincsenek, de az havi 11 dollár.)

A kerékpáros edzőterepeimből adtam oda neki kettőt:

Balaton-felvidék 08/07

A rengeteg kerékpározásban az is jó, hogy közben van idő mindenfélén gondolkodni. A balaton-felvidéki túrákon például azon, hogy miért nem vagyok elégedett a házivideóimmal. Az biztos, hogy nagy előrelépés volt, amikor limitáltam a videók hosszát. Rákényszerítettem magamat, hogy válogassak, ne törekedjek arra, hogy minden belekerüljön a filmbe: legyen egy koncepció, egy visszaadandó hangulat. A szűk idő miatt sokat fejlődtem vágásban is. Szóval minden szép, minden jó… csak éppen a videók valahogy mégsem lettek annyira ütősek. Olyanok lettek, mint valami rosszul sikerült videóklip.

Arra jutottam, hogy túllőttem a célon az időkorlátozással. Ember, Magyarósi Csaba a semmiről is képes 12 perces videót készíteni, Cobranco meg egy nyolcnapos túráról simán összerak nyolc darab, egyenként kétórás filmet. Azaz enyhíteni kell a korláton, de nagyon oda kell figyelnem, hogy mitől lesz hosszabb. Mert ha nem szórakoztató, akkor tökmindegy, hogy 3 perc, vagy egy óra, csak időpocsékolás lesz megnézni.

Viszont vannak határok, melyeket nem akarok átlépni. Soha nem fogok vlogger kamerával (tudod, az a kihajtható nézőkés) mászkálni és folyton belebeszélni, miközben éppen bejárok egy várost, vagy éppen tekerek felfelé egy hegyen. Ezek – véleményem szerint – már elrontják az élményt. (Időnként már az is, hogy mászkálás közben feljegyzek egy éppen eszembe jutó frappáns szófordulatot a telefonomba.) Én írni szeretek, ahhoz értek, az elsődleges csatorna továbbra is a blog lesz, a videók csak kiegészítésként jöhetnek szóba.

Szóval a videó. Először is, ez most egy kísérleti darab. Elcsalingáztam a vágó szoftverben olyan menüpontok mögé, amerre még sohasem jártam. Megérte. Bizonyos dolgok, melyekkel azért hagytam fel, mert túl körülményesek voltak, a tavasszal frissített szoftverben már kényelmesek lettek. (Például a narráció, illetve a színek finomhangolása. Bár a gopro3 felvételei így sem igazán természethűek.) Az összes kamerát átállítottam full HD-re, a végeredmény is az. Ezzel frankón kimaxoltam a vágó gép teljesítményét, néha egyszerűen kifeküdt.

Mondjuk úgy, hogy nem igazán értem a vágószoftver (Cyberlink Powerdirector) logikáját. Van a gépben egy viszonylag erős GPU (Nvidia N560GTX), na jó, 4 évvel ezelőtt viszonylag erős volt, ennek ellenére a vágószoftver nem használja a rendereléshez. Szürke a GPU kiválasztó checkbox. Driver hekkeléssel meg lehet kerülni (miután feltelepült az Nvidia driver, három dll-t le kell cserélni egy pár évvel ezelőtti driver csomagból kibányászottra), ezután már nem szürke a doboz, csak éppen fagyogat a szoftver. A gyártó arra hivatkozik, hogy ha úgy érzik, hogy a processzor bikább, mint a GPU, akkor nem is engedik a GPU-t használni, ami azért elég érdekes koncepció. Különösen annak fényében, hogy például a lenti 20 perces videó renderelése egy órán keresztül tartott és egy csomószor jelent meg egy kis ablak, miszerint előrenderel a nagy rendereléshez. Ezeket a melókat nyugodtan ki lehetett volna adni az egyébként semmit nem csináló GPU-nak.

Na mindegy, legyen ez az én bajom. Ez pedig az én videóm.

Balaton-felvidék 07/07

Hazafelé
2017.08.12; szombat

Reggel hatkor ébredés. Biztos, ami biztos. Aztán a reggeli fürdés elmaradt. A szél továbbra is tombolt, a hőmérő pedig 17,7 fokot mutatott. Nem az a strandidő. Végül azt vettük észre, hogy fél kilenckor már készen voltunk. Ebben az volt a gáz, hogy a Madáritató tízkor nyitott, oda meg mindenképpen fel akartunk menni borokért. Persze előtte még volt egy kör. Nej tegnap délután felhívta őket, hogy lehet-e kártyával fizetni, amire az a válasz jött, hogy általában igen, de napok óta nem működik az eszköz és valószínűleg szombaton sem fog. Aha. Vadászhattunk automatára. Legközelebb Zánkán volt, szóval extra kirándulás. De még mindig nagyon fiatal volt az idő. Kínunkban kitaláltam, hogy autózzuk körbe a Káli-medencét. Fullra felpakolt autóval, hátsó világítás nélkül. Yolo.

A borboltban tettük, amit tennünk kellett.

Utána hátsó út, Balatonszőllős felől Füred, mert az szép, majd felkerestük Barnát, aki Arácson kúrálja magát. Meglehetős haladást érhetett el. Amikor rácsörögtünk, hogy jöjjön le a neki szánt csomagért, borospohárral a kezében sétált le a haverjával. 11-kor. Még nem reggeliztek. Átadtuk a szalámit és egy madaras bort, aztán húztunk haza.

Mi van még? Ja. Hogy miért melíroztattam be rózsaszínűre a hajamat. Mind a két gyerek egyből kiszúrta, na meg az utcán is furcsán néznek a népek. Nos, a körülmények fura összejátszása. Nemrégiben vettem egy új bringás sisakot, olyat, amelyre lehet kamerát is szerelni. Szép, égőpiros sisak. Belülről is. A szivacsbetét is. Mely szivacsbetét, ha átnedvesedik, elkezdi engedni a színét. Összeraktad? Napi 6-7 óra bringázás, jó sok szinttel, kánikulában – és már meg is jelentek a rózsaszínű csíkok a hajamban. Egyelőre ökörködök. A fiam haverja be is vette, amin azért meglepődtem: ezek szerint _tényleg_ kinézhető belőlem, hogy szabadjára engedem a mélyen magamban rejtőzködő feminin énemet. De már látom előre, hogy hamarosan megpróbálom kimosni. Mert minden jó véget ér egyszer.

A fényképalbum elérhetősége

Balaton-felvidék 06/07

Még magasabbra
2017.08.11; péntek

Mára már viharközeli időt jósolt a meteorológia (illetve tegnap este már be is köszönt egy viharocska), így erre a napra tettük a legrövidebb bringatúrát. Persze a rövidség nem minden: ma megyünk fel a legmagasabbra. A cél a Nivegy-völgy felső bejárata, Mencshely. De ezt sem csak úgy simán érjük el. Persze, felmehetnénk végig a völgyben, de inkább megcifrázzuk: Zánka után átmegyünk a hágón a Káli-medencébe, majd egyből ki is jövünk egy másik hágón, fellihegünk Monoszlóig, aztán még tovább.

A túra adatai:
Útvonal
– Távolság: 30 kilométer.
– Szint: 380 méter.

Zánka után volt némi félreértés. Nej lemaradt, aztán meglátta a hágót és nem volt biztos benne, hogy fel kell-e mennie rajta. Így megállt és várt. Arra, hogy felvegyem a telefonomat. Én meg, immár a hágó tetején, leraktam a bringát és visszamentem a kilátási pontig, hogy lássam, hol késik a Kedves. Majd amikor visszasétáltam a kerékpáromig és fel akartam hívni, akkor láttam, hogy volt vagy hat nem fogadott hívásom.
Rendeztük a sorainkat.

Monoszlóig nem is volt semmi baj. Utána… át is kereszteltük a helyet GonoszLóra. Láttam, hogy emelkedő jön, visszaváltottam, nagy lendület… és vesekő műtét. Az aszfaltozott útból a létező legdurvább, köves, sóderes, gödrös út lett. Olyan 10% körüli emelkedéssel. Egy ideig bíztam benne, hogy csak elfogy, mentem, lihegtem, rázkódtam, aztán azt mondtam, hogy kösz. Innentől gyalogtúra.
Ezek voltak Nej percei. Az ő bringája ugyanis bírta a terepet. Először csak utolért, majd azt követően ő kezdte el magyarázni, hogy hol fog bevárni. Kaján vigyorral az arcán.

DSC00484

DSC00485

A táj egyébként gyönyörű volt. Ez a szakasz, Monoszló és Balatoncsicsó között, már a Nívegy-völgyhöz tartozik, láthatóan rengeteg is a szőlő.
Na meg a parlagfű. Bárhol. Mintha valami íratlan megegyezés lenne, hogy a földek határait parlagfűvel kell jelezni. Akkora erdők vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Simán akadtak két méter körüli példányok is. Nej, ha nem is látott, de a tüsszögéseimből pontosan tudta, merre járok.

A durva terep kábé másfél kilométerig tartott, utána újra aszfaltot tapodtak a kerekek. (Ja, csak szólok, hogy ez jelzett kerékpárút, része az úgynevezett panoráma útnak. A földúton láttunk is egy elágazást, ahol Városlőd volt kitáblázva. Azért ezen nem kicsit röhögtem. Ha te is akarsz, akkor nézd meg térképen.)

Hamarosan begurultunk Balatoncsicsóra. Elmeséltem Nejnek, hogy amikor gyerekként gyalogtúráztunk, itt is megaludtunk, a helyiek pedig kihívtak minket egy focimeccsre. Azaz 11 évesen én már fociztam nagypályán egy bizonyos válogatottban, és az eset jelentőségét csak minimálisan csökkenti, hogy a focipályán több volt a kecskeszar, mint a fű.

Végül a nagy mumus emelkedő. A völgy kijárata, Óbudavár, több okból is érdekes falu. Nekem ehhez a kaptatóhoz kapcsolódik minden idők kerékpáros sebességrekordja, 74 km/h. Azaz nem kicsi emelkedő. (A környékbeli leghíresebb mumuson, a Nosztori lejtőn csak 62 km/h jött össze.) Ráadásul hosszú is. A másik érdekesség, hogy Óbudavár az ország egyik legkisebb falva. Konkrétan több a kecske, mint a lakos. Hivatalosan 71 ember él a faluban és ha elolvasod a méltán népszerű óbudavári kecskesajt manufaktúra történetét, láthatod, hogy 100 fölötti az állomány. (Egyébként a sajt is finom, az akali Fék boltban lehetett kapni, Nej nagy örömére. Meg állítólag Pesten is van, a Klauzál téri piacon.)

De egyelőre ott járunk, hogy végeláthatatlanul hosszú, meredek emelkedő. Kánikula. Lihegés a négyzeten. A faluban meg is álltam a templom előtt.
– Huh, eh, öhöhöh, nem tudja, huh hol van valahol eh nyomóskút? – érdeklődtem egy bácsikától.
Kicsit furcsán nézett rám.
– Ott áll mellette – mutatott rá udvariasan.
És tényleg. Valami nagy kődarab, kijött belőle egy vízcsap és mellé volt téve egy márványlap, miszerint Szent Márton forrása. Apasztottunk rajta egy derekasat.

A java ekkor még hátra volt. A kellemetlenül meredek emelkedő gyakorlatilag Mencshelyig folytatódik. A falusi kocsma hozza a kötelezőt, reggel 6-10 között és este 17-20 között van csak nyitva. Pedig egy sör nem esett volna rosszul. Közben befutott egy bringás csapat, dumáltunk. Aztán megérkezett Nej, nem kicsit szétzilálva. Az egy dolog, hogy neki ez nagyon erős volt, de igazából akkor akart eret vágni magán, amikor ez a kerékpáros társaság elszáguldott mellette az emelkedőn. Mosolyogva. Éppenhogycsak tekerve. Nem kínoztam, megsúgtam neki, hogy mindegyik bringán volt elektromos rásegítés.

Csak az adatok kedvéért: két kilométeren 120 méter szint.

Mencshelyről hazáig már csak egy őrült száguldás volt hátra. Sajnos a sebességrekord elmaradt, akkora szembeszél volt, hogy néhol még a lejtőn is rá kellett tekerni.

Dörgicsén beugrottam a madáritatóba. A Madaras borászat a falu határában található és a községben lévő borboltban – Dörgicsei Borház Madáritató – rendeztek be egy helyes kis szobát. A borokat már kóstolgattuk, a Fék boltban lehetett kapni, nem voltak rosszak. Itt fent már csak a választékra és az árszínvonalra voltam kíváncsi.

Egy kis elmélkedés a helyi borokról. Már önmagában az, hogy helyi bor, megér egy külön misét, hiszen meglehetősen különböző vidékek érnek itt össze. Délről haladva ott van a Badacsony, rögtön utána a Káli-medence, majd a Nívegy-völgy, Dörgicsétől észak-keletre pedig a balatonfüred-csopaki borvidék húzódik. Badacsony, Csopak meglehetősen ismertek, sajnos a szocialista érában rendesen le is lettek járatva, az én bizalmamat még nem nyerték vissza. És itt vannak az üdvöskék, a káli köves borok meg a Nívegy-völgy. Határozottan azzal a céllal (is) jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a helyi specialitásokkal. Nos, választék, az van. Egyszerűen nem tudsz a környéken úgy eldobni egy követ, hogy ne találjál el egy pincészetet sem. És ez jó. Ami kevésbé jó, hogy nagyon elszaladtak az árak. Az ismerkedés pont olyan, hogy találomra leveszel egy-egy palackot a boltban. És már itt szembesülsz vele, hogy 1700 alatt nincs bor, de a többség 2500-3500 között mozog. Ami találomra vásárlásnál nem hangzik túl jól. Nyilván el lehet menni borboltokba, minden faluban van legalább egy, de ahhoz kocsi kell, meg ott van a választék kérdése is: egy borbolt egy borászat termékeit árulja, igaz, attól a borászattól mindent, de más termelőtől semmit. Most akkor körbeautózod a vidéket, hogy mindenkitől vehessél kóstolót, vagy elmész a boltba, ahol minden drágább?
Végül nekünk az jött be, hogy első nap vettünk boltban a Madaras borászattól egy üveg Sauvignon Blanc-t (1700) meg egy kékfrankost (2300). Mindkettő jó volt, így megszavaztunk egy nagyobb kontingest is, de ehhez már autóval mentünk fel Dörgicsére.

DSC_3409

Aztán itthon kisérletezgetünk.

Vissza a kiránduláshoz. Ledöngettünk a kempingbe. Olyan hamar megjártuk az utat, hogy még mindig árnyékban volt a teraszunk. Ki is használtam a lehetőséget. Aztán még egy hullámfürdő. Délutánra annyira beerősített a szél, hogy rajtunk kívül kevés őrült volt a vízben. Utána elkövettünk egy durva hibát: átmentünk a strandra ebédelni.
A szokásos hőbörgés. Hogy mikor fogja már elsöpörni a népharag ezt a végtelenségig elpofátlanodott fabódés, strandétkeztetős vircsaftot? Hogy külön ablaknál kell sorbaállni az italért meg az ételért. Hogy húsz percig kell sorbaállnod megalázó körülmények között, olajszagban, izzadt emberekkel körülvéve csak azért, hogy közölhesd, két lángost kérsz. Miközben az ételt pincérkölykök hordják ki. Hát mi a búbánatos lóalkatrészért nem tudnák felvenni a rendelést is? Mert nem. És ez még egy fejlett hely volt, mert máshol csak a pultos óbégat, hogy készen van a két lekváros palacsinta.
A Balaton környékén akárhol jártunk, mindenhol óriásplakátok: fedezzük fel a Balaton gasztronómiáját! Hát bakker, aki ezt kitalálta, annak fingja sincs az egészről. Addig tök felesleges gasztronómiáról beszélni, amíg nem tudjuk kiszolgálni a vendéget. Mert jelenleg csak flancos, lenyúlós helyek vannak és a vérig alázós, olajszagú büfék. Tökmindegy, milyen az étel. Mire odáig jutunk, hogy eszünk, már ezer a vérnyomás, gőz sivít ki a füleken. És ahogy korábban írtam, a horvátok miért tudják megoldani kulturáltan a strandbüféket? Leülsz, kiszalad egy faszi és felveszi a rendelést. Majd neki fizetsz. Ezt úgy hívják, hogy pincér. És nem kell három embernek sürgölödni a pult mögött, elég egy. A másik kettő meg menjen ki az asztalokhoz.
Itt konkrétan Nej állt be a sörökhöz, én a kajás sorba. Húsz perc múlva, mire tudtam közölni, hogy két lángost kérek, és leülhettem az asztalunkhoz, várni, hogy mikor készül el, a söröm már ihatatlanná melegedett. Én pedig annyira felhúztam magam, hogy nem is emlékszem, mit ettem.
Most gondold végig, mik a lehetőségek. Első nap elmentünk étterembe. 700-ért kaptunk vizes sört. Mindenki tócsit evett, mert az ‘csak’ 1800 körül volt. A többi étel ára elszállt valahová az egekbe, mint ahogy a vizes sör után az én bizalmam is. Marad a strandbüfé és a lángos, ami rendben is lenne, hiszen elég intenzíven bringáztunk, kajakoztunk, kellett a benne lévő szénhidrát és kalória. Csak éppen ahhoz, hogy hozzájussál, szarrá szopatnak. És nem, senki nem gyújtja rájuk a bódét. Mindenki bebirkul. Mert mindenhol így mennek a dolgok, miért is kellene változtatni bármin.
Az lett a vége, hogy nyaralás ide vagy oda, legtöbbször inkább főztünk magunknak valami egyszerűt, illetve ettünk hideget.

Megint vissza a kiránduláshoz. Habár már sokminden nem volt hátra, lévén szombat reggel cuccolunk és megyünk. A villanyszerelő nem jött se másnap, sem utána, nagy ügy, hazamegyünk rendszámpanel nélkül.

Bolt. Rózsaszín Luminarc pohár. Meg szalámi nagy tételben. A kecskesajt sajnos elfogyott.

Az idő viszont csúnyán bevadult. Megjött az überbrutál észak-nyugati szél, de most olyan erővel, hogy a parttól száz méterre már tarajosak voltak a hullámok. A mély vízben. Aztán megjött a felhőszakadás és megjött a villámcsapkodós tüzijáték is.

Vihar előtti pillanatok, a lapos fény játékaival.

DSC_3406

DSC_3393

DSC_3396

De a legrosszabb, hogy megjött a mellettünk lévő büfébe a táncos-zenés buli is. A lakodalmas zenén edződött énekes képes volt bármilyen zenét eltörni, a tömeg pedig élvezte. Jobb híján mi is poénra vettük. Meg egyébként is, az orkán erősségű szél elnyomta az akkordokat.

Balaton-felvidék 05/07

Arács – Lovas panorámaút
2017.08.10; csütörtök

A reggel fél hetes úszás a Balatonban. Amikor ember még alig látható, a természet pedig éledezik. Ez nagyon fog hiányozni otthon.

Reggel jött egy szaki, hogy ki szeretné cserélni a mobilház elektromos csatlakozóját, mert szétolvadt. Pedig nem is használtuk annyira intenzíven a klímát. Majd amikor végzett, megmutattam neki a kocsin az elektromos csatlakozót. Ő ugyan nem ért hozzá, de a kollégája igen. Kolléga megérkezett, hümmögött, hogy a bekötési ábra otthon van, holnap elhozza és megjavítja.
Halvány fény a sötétben,

Az időjárásnál még mindig bent maradt az indigó. Az előrejelzés ugyanazt mutatja és ez összhangban is van azzal, amit látok. Durva észak-keleti, keleti hullámok. Ami mára más, az az, hogy napközben erősödést jósol a leveli béka, 30-35-ös lökésekkel. Illetve délutánra megfordul a szél és délkeleti lesz, azaz a tervezett révfülöpi (pontosabban pálkövei) kajakkiránduláson lefelé is rusnya nagy 45 fokos hátsó hullámok lennének, meg visszafelé is. Nem hangzott jól.
Ettől persze még belevághattunk volna, hiszen nagyon jó jellemfejlesztő túra lehetett volna belőle, de a lónak a farát. 29 kilométer kinlódás. Miközben nyaralunk.
Azaz megint bringa. Erre már nem volt tervünk, de nagy úr a kényszer. Mini usb kábelért úgyis be kell mennünk Füredre (meg Nejnek algoflex a gyógyszertárból, hiába, óriási tehetségem van a túrák ütemezésében), szóval Füred adott, akkor meg menjünk el a kedvenc panoráma utamra, az Arács – Csopak – Palóznak – Lovas útra, fent a domboldalon.

A terv hátulütője az, hogy kábé 30 kilométert megyünk a 71-es melletti kerékpárúton. Nem akarok róla beszélni.

Füreden a Teszkóban volt minden. A mobiltelefon üzletben csak nekem, csak most, utolsó darab mini usb kábel, piszok drágán. Szerintem nekem vannak a legdrágább usb kábeleim az országban.

A kikötőnél a rendőrök leszállítottak a bringáról.
– Itt nem lehet kerékpározni. Szálljon le.
– Ez nem a kerékpárút?
– De. De nem lehet rajta kerékpározni. Szálljon le.
– Ja, akkor jó.

Szerencsére nem sokat akartunk rajta menni, hiszen a cél a vörös templom, ahhoz meg úgyis fel kell lihegnünk egy emberes kaptatón.
Fellihegtünk.
Aztán további fellihegések, végül rajta voltunk a panorámaúton. Hozta a kötelezőt.
Palóznakon étterem hatalmas terasszal. Néztem a borárakat. A Homola pince borait mérték ki, ha jól láttam messziről a táblát, egy deci bor 550 forinttól indult és valahol 1700 forintnál tetőzött. Ki a franc fog ennyit fizetni ezekért? Még ha jók is…
A sör viszont emberi árban volt, szóval nem morgok. Illetve, de. Most vagy én maradtam le, vagy hirtelen csúnyán változott a világ. Csapolt söröket (Dreher, Borsodi, Soproni) akár a Balaton partján, akár fentebb a felvidéken, olyan 550-700 között lehet kapni. Nekem ez egy kicsit sok. Szerencsére hoztunk otthonról két tálcával bolti áron, így a klímás mobilházban tobzódtunk, de elég durva volt szembesülni a piaci árakkal.

Aztán beléptünk Alsóőrsre, az Európa a Pelso kemping előtti kedvenc Suba éttermünkbe, ahol garantáltan házi pizzát sütnek, finomat. (Tavaly voltunk itt szezonon kívül és nem volt pizza. Amikor megkérdeztük a pincért, hogy miért, azt válaszolta, hogy minden reggel ő gyúrja meg a pizzatésztát, méghozzá annyit, amennyit saccolnak, hogy el fog fogyni. Aznapra nullát saccoltak.)

DSC00483

Utána rövid kerülővel megnéztük a sajkodi strand nagyon hangulatos kocsmáját immár a partról is, majd egy hosszú futam haza.

A túra adatai:
Útvonal.
– Távolság: 60 kilométer.
– Szint: 400 méter.

Én ennyire leamortizálódva még sohasem érkeztem meg. 37 fok, tűző napon tekerés, emelkedők, lejtők. Bevettem magam a 22 fokos klímába, de így is kellett egy félóra – na meg két sör – mire temperálódtam.
Beüzemeltem az usb kábelt.
Utána nagy levegő és kirohantunk az armageddonba. Először úszkáltunk egy félórát, utána – kihasználva a pillanatnyi lehülést – átsétáltunk a strandra egy lángos vacsorára, majd újabb félóra temperálási célú úszkálás, így el tudtam szívni egy szivart a teraszon. de közben folyamatosan éreztem a benti klíma szívó hatását. Gyere be szép szőke herceg, itt 22 fok van, nem pedig a kinti ocsmány 37.

Ami teljesen megdöbbentő, az az, hogy nincsenek szúnyogok. Este ki lehet ülni, éghet a lámpa, semmi. A kempingben parlagfű sincs. Nem is értem, miért mászkálunk el mindenfele.

Este megjött a vihar. Melyet péntek estére vártunk.

Balaton-felvidék 04/07

Káli Medence
2017.08.09; szerda

Az időjárás betette az indigót. Keleti, dél-keleti szél, váratlan megélénkülésekkel. Erőben nem nagy (20-as alapszél, max 35-ös lökésekkel), azaz még csak elsőfok sem lesz, de az iránya miatt az északi parton már jelentősek a hullámok.

szerdareggel2

Bringa.

Szerencsére elég sok túratervet raktam össze. Ezek közül is a mai a kedvencem. Gyakorlatilag a Káli-medencében csavargunk, majd a végén kibújunk Badacsony felé és valahogy hazajövünk. Vagy vissza a medencében, vagy a Balaton partján.

Ez lett belőle:
Útvonal
– Szint: 400 méter.
– Távolság: 60 kilométer.

Kezdjük egy visszaemlékezéssel. 11 éves voltam, amikor egy általános iskolai szervezésű gyalogtúrán vettem részt. Tapolcáról indultunk, fel-alá csatangoltunk a Káli-medencében, majd Zánkánál értük el a Balaton partját. Elméletileg a túra tovább is tartott volna, de Szöcske (az iskola úttörővezető pajtása, egyébként egy nagyjából 200 éves, elképesztő vitalitású hölgyemény, mellékesen rajztanár) úgy döntött, hogy innen már jó lesz a vonat is. Nem akarok sztorit írni a sztoriban, mai szemmel felfoghatatlan dolgok történtek ezen a túrán, de a lényeg, hogy napokig bolyongtunk fel-alá ebben a gyönyörű völgyben – és ez nekem ma is meghatározza a hozzáállásomat a Káli-medencéhez.
Naná, hogy teljesen fel voltam spannolva a kerékpáros bejárás lehetőségén.
Kicsit sajnálatos volt, hogy Nej ilyen élményekkel nem rendelkezett, így amikor én az országúti bringával csapongtam föl-alá, hogy menjünk be ide is, meg oda is, hiszen nem is olyan sok a szint, ő azért nem annyira élvezte. Végül egyfajta kompromisszum lett belőle.
Zánka után feltekertünk a Hegyes-tű mellé.

DSC00464

Így néz ki közelről.

DSC00473

Így távolabbról.

DSC00465

Ez pedig Köveskál, Kővirág. Nem bírtam ellenállni a vizuális szóviccnek.

De az élmény. Megállni Köveskál és Kővágóőrs között félúton, a Káli medence közepén… leírhatatlan. Körben látod a hegyeket – Ábrahámhegy, Badacsony, Gulács, Csobánc, Nagy-Kopasz, Hegyes-tű – az általuk körbezárt völgy pedig tényleg olyan, mint egy pici Toszkána. Illetve, ez egy marketing hülyeség. Ez a Káli-medence, a maga, saját jogon megérdemelt szépségében. Ne keverjük bele se Toszkánát, se Provánszt. Mások. Máshogy szépek.
A medencét körülölelő hegyek tövében pedig rengeteg a szőlő.

DSC00472

Nyilván megnéztük a Theodora forrást is Kékkút mellett.

DSC00470

Itt azért voltak igazi nagypályások. Végül is, nem tilos, de azért elég fura volt, amikor a forrásra rátolatott egy autó és nekiállt hordószámra vizet vételezni. A fene tudja. Ha a közelben laknék, lehet, hogy én is ezt csinálnám.

Kékkút után döntési ponthoz érkeztünk. Én eredetileg a völgy felső szegélyén terveztem a hazautat, de remek alternatíva volt az is, hogy a Gulács mellett lecsorgunk Badacsonyig, kajálunk valamit és a part mellett megyünk haza. Ez is lett.

Ebéd a badacsonyi gagyisoron. Meglepően rendben volt. 400-ért iható sör.. ilyet a balcsiparton sehol sem láttunk, sokkal jellemzőbb 700-ért a vizes vacak. A kaja is rendben volt, ízben is, árban is. Nej megjegyezte, hogy ez ugyanolyan gagyi, mint a Szépasszonyvölgy… és bár nem így gondolta, de találó a hasonlat, hiszen a Völgy is kezd feljönni mostanában.

A balatoni kerékpárút? Eddig nem mondtam véleményt róla, mert nem ismertem. Nos, most megismertem. Milyen? Három szó: szar, szar és szar. Valószínűleg pár embert most fel fogok bosszantani, de nekem az a véleményem, hogy a Balatont körbebringázni eléggé lúzer dolog. (Mindjárt elmagyarázom.) De ezen belül is a szuperlúzer megoldás az, ha valaki mindezt a bringautakon teszi. Elképesztő. Kezdjük ott, hogy az utat beviszik mindenféle település belsejébe. Strandoló gyalogosok, parkolóhelyet kereső, tolatgató autósok közé. Folytatva ott, hogy egy csomó helyen semmilyen formában sem jelzik, hogyan tovább. Bevittek egy útra, melyből egyszer csak peron lett a balatonrendesi vasútállomáson(!), majd a peron után egy lépcső. Aztán vége. Semmi jelzés, hogy mi van. Vagy Szepezdnél: váratlanul felvittek a domboldalba egy 30 méter magas emelkedőn. Tudod mennyi 30 méter? Valamivel magasabb, mint egy tízemeletes ház. Aztán mindenféle kis utcákban terelgettek, majd visszaengedtek a 71-es útra. Úgy, hogy a szintesésből nem tudtunk lendületet nyerni, mivel egy meredek (12%-os) dűlőn kellett tövig behúzott fékkel ráengednünk a bringát a főútra. Az egész szakasz kábé két kilométer volt. A 71-esen haladva nagyjából 6 perc alatt abszolválhattuk volna a távot. Így, hogy felzavartak a picsába, majd terelgettek a kis utcákban, így húsz percet töltöttünk hegymászással és útkereséssel. De ugye nem tartóztattuk fel a nagyságos autósokat azon a nyomorult két kilométeres szakaszon, nem kényszerítettük őket arra, hogy kegyesek legyenek egy apró kormánymozdulattal kikerülni minket.
De a legdurvább nem ez. Hanem az út minősége. Akkora gödrök, kátyúk és fagyökér okozta hepék és hupák voltak, hogy máig nem értem, hogyan bírta ki az országúti bringám. Mész egy településen kívüli szakaszon, egyenes terep, végre lehet egy kényelmes 25-ös tempóval menni (kényelmes, mert ha megpörgetem, akkor ez a bicaj megy ötvennel is), aztán jön egymás után 5 akkora dudor meg gödör, hogy kirántja a kormányt a kezemből, de legalábbis szétrázza a bringát. És ilyenből nem egy van, nem is öt, ilyenek elég sűrűn vannak. Ha meg eleged van és kimész az autók közé, akkor a sok idióta dudál, meg leszorít, mert hogy merészelsz te az Ő útjukon menni, amikor neked külön utad van. Kíváncsi vagyok, ha az autósokat törvény kötelezné, hogy a műút helyett tankcsapdákkal telített földutakon kellene járniuk, akkor hányan tartanák be és hányan szarnák telibe az idióta jogalkotók által kitalált idióta szabályt és merészkednének vissza a sima aszfaltos útra.
Na, szóval ez a kerékpárút így, ahogy van, még alibinek is rossz. Maximum arra használható, hogy egyik faluból átkarikázzunk a másikba egy papóka bringával, vagy falun belül lemenjünk a strandra. Mi olyan 35 kilométert tekertünk rajta és a végén már habzott a szám. El sem tudom képzelni, milyen lehet ezen hosszabb távot, neadjisten teljes kört menni. (Ha nekem nem hiszel, itt van Balázs monológja.)

Oké, akkor amit ígértem. Látható, hogy a Balaton körbebringázása a jelenlegi körülmények között mindenképpen szopás. Ha a főúton mész, akkor erős autóforgalomban haladsz, nem sokat látsz és el kell viselned a házmester-mentalitású hülyéket. Ha a kerékpárúton mész… ne menj a kerékpárúton.
Akkor mi is benne a jó? Semmi. Mert az, hogy adott esetben eldicsekedhetsz vele, az valójában semmi. Ha bringázni akarsz, és úgy, hogy élmény is legyen, vannak sokkal jobb lehetőségek. A Kis-Balaton körbebringázása. Hévíz körbetekerése. A teljes Balaton-felvidék, beleértve a Káli medencét, a Nivegy-völgyet és Veszprémet is. Elképesztő mennyiségű út, szebbnél szebb terepek, mindegyik út mellett tábla, miszerint támogatott a kerékpáros forgalom. Mi kell még? Oké, nincsenek kilométerenként lángossütő bódék. Oké, vannak szintek. De a szint egyben remek kilátást is jelent, éhen meg még soha nem haltam ezeken a túrákon.

Na, kimorogtam magam. Persze végül simán hazaértünk, a puffogások is elszálltak a levegőbe. Bevásároltunk a boltban (narancssárga Luminarc pohár), aztán nekiálltam rendezni az elektronikus adatokat.

A mini USB kábel bosszúja.

Nem, nem fogod elhinni. Én sem hittem el. Tiszafüreden óriásit szoptam azzal, hogy elfelejtettem mini USB kábelt csomagolni, a túraútvonalakat pedig egy rossz GPS-re töltöttem fel. De hatalmas szerencsém volt, megoldottam.
Természetesen erre a mostani túrára már csomagoltam kábelt. És mi történt? Az első csatlakoztatás után, amikor ki akartam húzni, a kábel beleszakadt a készülékbe. Döbbenten meredtem a darabokra. A kábel természetesen használhatatlan lett, de azzal is küzdöttem egy félórát, míg a csatlakoző darabjait kiműtöttem a GPS-ből. És ekkor még csak ott jártam, hogy zéró. Minden használható, feltéve, ha van egy jó kábelem. Körbeérdeklődtem, de közölték, hogy maximum Füred. Az viszont elvinne egy fél napot, annyink meg nincs.
Megint kábel-hajótöröttek lettünk.

Ami különösen vacak, hogy fullra visszajött a kánikula. A terasz teljesen felejtős. Teljesen. Este tizenegykor szerettem volna kimenni a teraszra egy szivarra, de két levegővétel után menekültem is vissza a klímába. Erősebb a meleg, mint a nikotinéhség.

Balaton-felvidék 03/07

Csakazértis kajak
2017.08.08; kedd

Az időjárásban alapvető változás állt be. Eddig nagyon durva északi, észak-nyugati szél volt, emiatt szorgalmasan pakolták kifelé a viharjelzéseket. Szomorúan néztük, hiszen ez pont az a szél, mely nem nálunk hat a vízre, hanem a déli parton. Itt egészen sima volt a víz. Ma reggelre lecsillapult a szél… csakhogy megváltozott az iránya. Észak-keletire váltott. Képzeld magad elé a Balatont. Észak-kelet, dél-nyugat tájolás. Az észak-keleti szél végig tud gyorsulni az egész tó felületén és itt Akaliban már armageddon erősségű hullámokat produkál a strandon. És még csak erős szél sem kell hozzá. A 20-30 km/h sebességű szél messze nem éri el még az egyes viharjelzést sem, ennek ellenére túlélő túrává változtatja a kajaktúrákat.
Természetesen belevágtunk. (Én a Kodiakkal.)
Már a beülés halálos volt. Az akali kempingben a vízreszállási lehetőségek nem igazán barátságosak. Sziklás part, a hullámok pedig folyamatosan a köveknek csapdosták a kajakokat. De valahogy bekinlódtuk magunkat. Úgy terveztük, hogy a szembe- illetve oldalhullámokkal elevickélünk szorosan a part mellett, gyakorlatilag kinyaljuk a tihanyi öblöt. Elmegyünk a fokig, de a csövön már nem megyünk át. Arrafelé brutál idő lehet, mind szélben, mind hullámban. (Nem véletlenül hívják a szorost csőnek.) Visszafelé pedig hazaszörfözünk a hátszéllel.
Nagyjából ez is történt.
Nem volt egy élménykajakozás. Amikor oldalba kaptak a hullámok, azért kellett riszálni a csípőinket. Az meg naív elképzelés volt, hogy a tihanyi öbölben szélárnyékban leszünk: olyan erős volt a szél, hogy jobbról is, balról is megkerülte Tihany dombját és az öbölben egyszerre kaptuk meg mind a kettőt. Rohadt kellemetlen ám olyan vízen kajakozni, ahol a hullámok sem tudják, merre menjenek.
Végül elvergődtünk Sajkodig. Ez egy kellemes strand, ki is kötöttünk.

DSC00453

Kajáltunk, söröztünk. (Csapolt barna Kozel, csak mondom.) Aztán visszaszálltunk a kajakba. Olyan tükörvíz fogadott, hogy nem hittem el. Az az igazi élménykajakozás.
500 méterig. Utána megkaptuk mind a két irányból a hátszelet. Sóhaj. Güzü.
Persze járt az agyam is. Hogy el kellene engedni a másik nagy kajaktúrát. Mert ez az idő nem alkalmas túrázásra. Ellenben nagyon is alkalmas arra, hogy a strandon ökörködjünk. Hiszen nagyon durvák a hullámok. Hiszen a strandon biztonságosan lehet forgolódni a vízen, lehet gyakorolni a szörfözést, a gennyes 45 fokos hátsó hullámokat, mindent. És ha belefordulunk, nagy ügy. Leér a lábunk. Hiszen valójában erre vártam az M7 kajakkal: biztonságos környezetben kipróbálni, mit tud viharos körülmények között. Erre lehetne dedikálni egy teljes napot. Meg is beszéltük Nejjel. Nem örült neki. Jogosan. Úgy jöttünk a Balcsi mellé, hogy kajakozunk. Oké, hogy én négyszer körbeeveztem a tavat és ismerem minden zugát, minden zsombékját, de neki ez az egész hiányzik. Balaton-elvonása van. Azért ha nehezen is, de meg tudtam győzni.

Túraútvonal: Akali – Sajkod – Akali

Mire visszaértünk Akaliba, megint változott a terv. Ne vigyen el a játszadozás egy teljes napot, Ennek már Nej is örült. Kiszálltam, kivonszoltam a Kodiakot és behoztam az M7-et. Nej, mint egy úszómester, a partról figyelt. És nekiálltam forgolódni. Olyan fél óráig csalingáztam fel-alá, kipróbáltam minden elképzelhető igazán vacak szituációt. Egyszer fordult csak elő, hogy kritikusan megbillentem, de abból is visszajöttem. Kérem, megy ez. Szóltam Nejnek, hogy szálljon vízre. Átmegyünk Zánkára. Ebben a szar vízben. Az M7-tel.

Igazából odafelé nem is volt baj. Pontosabban, annyi gikszer volt, hogy az erős szél bekeverte a parlagfű pollent a víz fölé és akkorákat tüsszögtem, hogy meg-megbillent a kajak. Masszív hátsó hullámokat kaptunk, szörföztünk, eveztünk. Mindent elmond, hogy különösebb megerőltetés nélkül meglett a 7.5-es átlag. (Ja, pontosítok: csak Zánka úttörővárosig Erzsébet-táborig mentünk, az nagyjából 4 kilométer oda, meg ugyanannyi vissza.) Kiszálltunk, ujjongtunk – én egészen biztosan – utána elmentünk lángosozni, meg sörözni. Az egész talán 40 perc lehetett. Mire visszasétáltunk a kajakhoz, teljesen elhűltem. Armageddon. Egyrészt brutálisan megerősödött a szél. Az idefelé elfogadható méretű hullámokból vad, tarajos hullámok lettek. Másrészt meg is fordult az iránya: az észak-keleti szélből – mely hazafelé menet kezelhető szembeszél lett volna – átváltott kelet, dél-kelet irányából fújóba, azaz kaptunk egy nagyon viharos oldalszelet. Talán emlékszel, írtam már, az M7 nagyon nem kedveli az oldalszelet. Én sem.
És akkor képzeld el. A strandról csak lépcsős stégről tudtunk beszállni, azaz hátrafelé kellett elindulnom. Aztán a viharos szélben, tarajos hullámok között kellett megfordulnom. Kábé négyszer billentem meg annyira, hogy azt mondtam, kampó, ebből nem lehet visszajönni. Visszajöttem. Nej az egészet végignézte és többször is elkapált. Ő lepődött meg legjobban, amikor végül sikerült irányba állnom. (Na jó, én is.)
Aztán elindultunk. Négy kilométer. Kábé ötven perc. Folyamatos élet-halál harc. Nej, akinek nagyon stabil kajakja van, igazából csak eveznie kellett benne, még ő is szétparázta az agyát. (A pulzusmérő órája alapján a maximális pulzusa 181(!) volt. Ez egyértelműen az adrenalin.) Én viszont ténylegesen végigküzdöttem az egészet. Minden csapásnál el kellett döntenem, hogy kibírom az adott oldalhullámot, vagy rá kell fordulnom. Ha ráfordultam, akkor később valahogy apró, sunyi irányváltásokkal vissza kellett nyernem a szöget. Ha éppen lankadt egy kicsit a szél, akkor soványmalacvágtában menekültem vissza a part felé, hogy legyen szögtartalékom. Nemhogy az életemben, de az összes előző életemben összesen sem lapáttámaszoltam annyit, mint ezen a visszaevezésen.
Nem is hittem el, hogy vissza tudok érni. Abban reménykedtem, hogy elvergődök valahogy az Akali kikötőig, ott kisodortatom magam és akár kézben, akár kocsival hazaviszem a kajakot. Nem sikerült. A kikötőnél akkora szögdeficittel bírtam, hogy teljesen befelé kellett eveznem a Balaton közepe felé és esélyem sem volt megközelíteni a partot. Még a strand mellett is nagy ívben mentem el, de a kempingnél valahogy sikerült a part mellé sodródnom. Aztán amikor öt méterre voltam a stégtől és láttam, hogy az iszonyatos hullámverésben esélyem sincs a kajakot uralva kiszállnom, hanyag eleganciával beborultam. A víz kiborítása a kajakból két mozdulat volt és már a parton is voltam. Utána pedig kiszedtem Nejt is.

A nap utolsó nagy dilemmája a szálláson: először pisilni menjek, vagy pálinkát igyak? Vagy húzzam meg az üveget a klotyin? Nej harsányan tiltakozott a háttérben. Mert nehogy már egyedül.

De ez már a szálláson történt. Ülni a teraszon messze több volt, mint amiről 30-40 perccel korábban álmodoztam. Valami ritka szédült állapotba kerültem. Megcsináltam valamit, amiben biztos voltam, hogy nem tudom megcsinálni. Igen, tudtam – és tudom most is – hogy ez valami olyasmi volt, melyet nem lehet hosszútávon produkálni. Úgy jöttem haza, hogy folyamatosan ezerrel koncentráltam és minden hullámot egyedileg kezeltem le. Csakhogy egy idő után elfogy a koncentráció és elég csak egy hullámot benézni.
De akkor is, most megcsináltam.

Elképesztő, de idén – úgy, hogy sokkal többet voltam vízen, mint más években – egyetlenegy túrán tapasztaltam csak viharos széltől mentes időt. Mindezt abban az évben, amikor szintet terveztem ugrani az új kajakkal.
A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok haladni a tanulással.

Kajakos videó, fénykép… nincsenek. Ember, a homlokomat sem tudtam megtörölni.

A túra útvonala: Akali – Zánka.

Este a szálláson mindenesetre megbeszéltük, hogy a mai nap bőven elég volt kajakos élményből. Ha nem fog javulni az időjárás, akkor a kajak felejtős. Aztán beszélgettünk még a komfortzónáról és annak folyamatos tágításáról, de nem akarom magam túlságosan ismételgetni.

Balaton-felvidék 02/07

Up!
2017.08.07; hétfő

A szomszéd sátorban apuka lakik két gyerekkel. (A macskaduettes csöppségek.) Ma reggel megérkezett anyuka is.
– Apa tegnap úgy nézett ki, mint aki másnapos – árulkodott rögtön az egyik.
– De Apa mindig úgy néz ki, mint aki másnapos – próbálta védeni a másik.

Felső szomszéd. A három kisgyerek megérkezett a boltból.
– Apa kérsz joghurtot?
– Mennyit vettetek?
– Hármat.
– Á, most annyira nem kívánom.

A tegnapi vihar utózöngéi még mindig pusztítottak, szóval bringa. Elővettük a leginkább magashegyi túrát. (Az ilyesmin jobb egyből túlesni.) Balatonakali – Dörgicse – Vászoly – Pécsely – Balatonszőllős – Balatonfüred – Tihany – Balatonakali.

A track adatai:
Útvonal
– Szint: 440 méter.
– Távolság: 50 kilométer.

Ugyan közöltem Nejjel, hogy közvetlenül indulás után lesz egy bemelegítős szakasz, de arra egyikünk sem számított, hogy nyolc kilométerrel később már kétszáz méterrel magasabban leszünk. Nem kispályás terep.

DSC00436

Gondolom, látszik, hogy gyönyörú tájakon tekertünk. Dombok, köztük hosszan elnyúló hangulatos völgyek. (Sebességrekord egy lejtőn: 58 km/h. Az Endomondo irigy volt, levágott belőle.)
Nem tudom, mennyire ismered a környéket, de Balatonszőllős felől beérkezni Füredre, az valami elmondhatatlan élmény. Amíg Úrkúton laktunk, többször is lebringáztam ezen az úton és minden egyes alkalommal elaléltam a szépségtől. Fent tekersz, nagyon magasban, a lábaid előtt Füred, kicsit távolabb Tihany, melynek mind a két oldalát látod és persze jobbra-balra a Balaton. Megállsz, kigyönyörködöd magad, aztán elrúgod a bringát és az elképesztő lejtőn bezúgsz ötvennel a városba.

Egy kis elkalandozás. Mostanában társaságban többször is szóbakerült, hogy mennyire extrém életet élünk Nejjel. Kajak, kerékpár, edzőterem, futás. Nyilván el lehet ütni azzal, hogy kapuzárási pánik, de van rá életszerűbb magyarázat is: negyven fölött az embernek megváltozik a tápanyag-szükséglete. Azaz ha nem akarunk elhízni, de nem akarunk koplalni sem, akkor mozogni kell. Meg egyébként is, a mozgás mindig hasznos, szóval ez egy jó csere. Nálam egészen odáig fajult a dolog, hogy ötven felettiként jobb erőnlétben vagyok, mint fiatalkoromban voltam. Ami azért nem kicsit bizarr.
Ez onnan jutott eszembe, hogy itt van ez a szakasz Balatonszőllős után, Füred felé. Úgy élt az emlékeimben, mint egy cudar emelkedő. Most pedig úgy jöttem fel rajta, hogy még csak le sem kellett váltanom elől az alsó lánckerékre. A mai emelkedőkkel összehasonlítva sehol sem volt.

Balatonfüredet igazából kihagytuk. Van rá esély, hogy jövünk még erre, így a hátsó úton eltekertünk Aszófőre, onnan pedig Tihanyba. Itt sem vacakoltunk, fellihegtük magunkat a hegy tetejére. Apátság.

DSC00438 Stitch

A kikötőben toltunk egy lángost és élcelődtünk azon, hogy holnap ugyanebben a büfében fogunk kajálni, csak a túlsó oldalról. (Kajaktúrát terveztünk, melynek végcélja a tihanyi strand.)

Hazafelé már a part mellett mentünk. Akaliig nem is történt semmi különös, eltekintve a tanktól, mely kivágtatott a szőlők közül.

DSC00450

Megérkeztünk. Csuron izzadtan. Szerencsére a mobilszálláson reggel nem kapcsoltuk ki a klímát, így bevettük magunkat a hűtőgépbe.

Aztán később bolt. Meglepően jó bolt. A tegnapi vacak Fék étterem mellett van egy Fék bolt (Tóth Béla), elképesztően jó dolgokkal. Helyi borok, bő választékkal, helyinek tűnő kolbászok és helyi (óbudavári) kecskesajtok. Dőzs. Fizetéskor kaptunk ajándékba egy Luminarc színátmenetes poharat. A lilát választottam.

A kolbászokról kiderült, hogy békésiek, de valami elképesztően finom házi kreálmányok voltak.

Séta hazafelé a faluban.
– Jé, egy kis posta – csodálkozott rá Nej – Ilyen még van?
– Kiirthatatlan. Mint a rák.

Estefelé sokminden már nem volt. A szállásunk tájolása nem túl kedvező, délelőtt vagyunk árnyékban (de ekkor ugye túrázunk), délután háromtól pedig este nyolcig totálisan a teraszra ver a nap. Strandoltunk, amiben az a jó, hogy félóráig kibírható a tűző nap, utána viszont menekülés klíma anyácska jéghidegen ölelő karjaiba.

DSC00457

DSC00458

DSC00460

Ez pedig lentebb a kísértés maga. Egy olyan autó, amelytől elolvadtam. Annyira, de annyira brutál jól nézett ki, hogy nem csak az én nyálam csorgott, hanem Nejé is, pedig ő kifejezetten rühelli a nagy autókat.

DSC00459

Egy Volkswagen Amarok, matt keki színben, durván nagy kerekekkel, megemelt karosszériával. Brutális. Ha nagy leszek, ilyen autóm lesz.