Ha betartják, úgy jó

A másik rövidfilm annyiból érdekes, hogy vízi felvétel nincs benne. Az új kajakba nem mertem kamerát vinni, így csak a parton vettem fel ezt-azt. De nem lett rossz, visszaadja a készülődés hangulatát.

Az utóbbi egy hétben az alábbi – a fesztiválon bemutatott – kajakos videók kerültek ki a netre:

A teljesség kedvéért: a korábbi filmek linkjei ebben az írásban találhatók.

Műanyag rizs

Időnként felröppen a hír, hogy Kelet-Ázsiában hamisítják a rizst, méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy műanyagból gyártják. Sőt, ma már ezek az írások egyértelműnek tartják, hogy ez a rizs elárasztotta Európát is.

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

Most tekintsünk el attól, hogy ez az egész valószínűleg nem igaz, hiszen a szervezettel nem reagáló, hőre keményedő (és nem átalakuló) műanyag sincs ingyen, a rizs meg nem tartozik a drága ételek közé, szóval ne erre koncentráljunk.

Hanem arra, hogy mi is lenne ezzel a baj? (Az előítéleteket tessék kint hagyni a ruhatárban.) Gyakorlatilag az összes egészséges étkezéssel foglalkozó oldal a zöldségeket tolja. Jelentős részben a rostok miatt. Mi is a rost? Cellulóz. Azaz olyan anyag, melyet nem tudunk megemészteni. Akkor miért is jó? Mert finom, mert telítettségérzést okoz, mert növeli a széklet mennyiségét, ezzel tisztítja a beleket.

Hahó, a fenti műanyag rizs pontosan ezt tudja. Ha létezne, ez lehetne a jövő étele. Az igazi fogyókúrás ennivaló: tömege lenne, fűszerezve íze is lenne, kalóriatartalma viszont nem.

Felkészül a folyami kavics.

Anno

Üldögéltem elsején a padláson és felidéztem a kezdeti időszakot.

Édes istenem, de régen is volt.

88 januárjában vizsgáztam. Bravúros vizsga volt, én a kettesért mentem és végül négyest kaptam. Megkerestem egy barátomat, hogy most be kellene rúgnunk, de nagyon, nem gond, finanszírozom. Jött is. De hozott magával egy tök ismeretlen csajt, Gabit. Nem kicsit voltam mérges. Én a barátommal akartam elsüllyedni, ebbe a képbe nem illett bele egy vadidegen ember. Mindegy, elvoltunk valahogy, de a közös berúgásból semmi nem lett.
Én akkoriban szingli voltam, a barátnőm valamikor novemberben jelentette be, hogy nem sok jövőt lát a kapcsolatunkban. Nem hiszed el: a legnagyobb baja az volt, hogy nem vagyok elég magas. Marhára nem értettem, de hamar meggyőztem magamat, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt a kapcsolatot. A barátaim viszont, mintha összeesküdtek volna, kapacitálni kezdtek. Hogy Gabi. Ugyanolyan olvasómániákus, mint én. Elképesztően művelt. Mint én. Az Isten is egymásnak teremtett minket. Hiába magyaráztam, hogy ez nem így működik, lesöpörték. Ne legyek már hülye.
Aztán eljött az április. Szabó buli. Nej – eredetileg Szabó – és egy haverja, aki később a tanúja is lett az esküvőnkön – szintén Szabó – orbitális bulit rendeztek a szinten.
Nekem ez nem volt túl jó hetem. Az elején bepróbálkoztam egy lánynál – utólag azt kell mondjam, eléggé otromba módon, a mai napig szégyellem magam miatta – majd magán a Szabó bulin egy másik lánynál is, akit akkor már napok óta puhítottam. El lettem hajtva. Jó. Elmentem aludni. Csakhogy a szobában az egyik szobatársam és barátnője úgy döntöttek, hogy mivel mindenki kint van a buliban, akkor ők párosodnának. Egészségükre. Visszamentem a buliba, kikaptam egy üveg bort a lavórból és elvonultam egy sarokba. Be fogok rúgni. Az se rossz.
Jó tempóban haladtam. Az emberek táncoltak, kurjongattak, plafonig ért a jókedv, én pedig mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Rohadjanak meg. Toltam a borokat.
Aztán egyszer csak odajött hozzám az egyik ünnepelt. Nem, nem a Miklós. Hogy mi a francokat kornyadozok én itt.
– Közöd? – mordultam rá.
– Ez az én bulim.
– És?
– Ne rontsd a hangulatot.
Vágtam egy gúnyos vigyort.
– Most jobb?
– Mi bajod?
– Hagyjál békén.
– Tudok valamit segíteni?
– Hozzál még egy üveg bort.

Elment. Visszajött.

– Csak Cinzano-t találtam. Jó lesz?
– Jó. Legalább hamarabb berúgok.

Nem részletezem. Gabi is be volt csípve, én is, hajnalban – jócskán a buli vége után – már a hátsó lépcsőn smároltunk.
Aztán kora hajnalban mind a ketten hazautaztunk. Ugye tavaszi szünet.

Egy héttel később érkeztünk vissza a koliba. Érdekes volt. Gabit a szobatársai folyamatosan cseszegették. Hogy a hapsija vajon mire fog emlékezni. Az én szobatársaim meg engemet.
Mindenki el volt tévedve. Ritkán csináltam segget a számból, alig vártam, hogy Veszprémben legyek és találkozzunk.

Két hónap után szakítottunk. Gabi kérdezett valamit, ami túl korai volt, én pedig őszintén válaszoltam. Puff. A csajszi sírva rohant ki a szobából, én pedig lehangoltan néztem magam elé. Ez van. Most már kipipálhatom a Gabriella nevet is a naptáramban. Aztán lementem a haverokhoz, akik éppen teniszeztek, beálltam én is, ütöttem a labdát, hogy majdnem belehalt.

Jött a vizsgaidőszak. Ez mindig nehéz, de így, különösen. Korábban már kiderült, hogy borzasztó hatékonyan tudunk tanulni együtt. Rengeteg éjszaka, rengeteg telefirkált asztal mutatta azt, hogy milyen magasságokban szárnyaltunk. Ez mind elveszett.
De sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott. Közhely, de tényleg akkor veszed észre a másik hiányát, amikor már nincs. Amikor melletted van, akkor az olyan… megszokott.
Szóval bajban voltam. És ahogy a klasszikusok mondják, analizáld a helyzetet, keresd meg a probléma gyökerét és hárítsd el.

Elkezdtem átjárni a szobájukba. Először meg akartak ölni. Nem csak Gabi, de az összes szobatársa is. Én pedig vigyorogva beszélgettem velük. Mintha nem éreznék semmit. Pedig. Amikor kijöttem tőlük, nem is a szobámba mentem, hanem a Nagymocskosba. Borzasztó nehéz ám feldolgozni, ha az emberfiát masszívan utálják. Viszont nem hagytam abba. Végül eljutottam odáig, hogy Gabit már azzal zaklatták a szobatársai, hogy akkor most mi a szösz is van közöttünk? Ő sem tudta.

Születésnap. Az enyém. Gabi vett egy üveg bort és meghívott magához. A szobatársai diszkréten leléptek. Szerinted mi történt? Harsányan végigdumáltam az egészet. A korábbi nőügyeimről. Mentségemre szóljon, az addigi szexuális életem tényleg egy vicc volt, én pedig jól standupoltam, végigröhögtük az estét.

Megtört a jég. Ugyan még nem jöttünk össze, de már ismét együtt tanultunk a vizsgaidőszakban. Ugyanolyan hatékonyan, mint korábban. Sőt. Felelevenítettük a korábbi terveket is. Már akkoriban is őrült nagy mászkálós voltam, tele tervekkel. Menjünk ide. Meg oda. Szerezzünk sátrat. Nem gond, cipelem. Gabi is teljesen belezúgott ezekbe az elképzelésekbe.
Csak hát, vizsgaidőszak. Meg, csak hát, szóval nem voltunk együtt.

Letelt a vizsgaidőszak. Mindkettőnknek sikerült. Gabi pesti barátnője szerzett is sátrat. Gabi egyik barátjánál megszállhattunk egy estére Pesten. Utána pedig Szeged. Kalandra fel.
Megérkeztünk a városba. Udvariasan vittünk magunkkal hat üveg sört. A srác bólintott, mi pedig elsétáltunk a világ végére a sátorért. Visszatértünk. Kiültünk az illetővel – aki korábban már járt Gabival – a konyhába. A leányzó elment a fürdőszobába. Söröztünk.
– Tök jó csaj – szögezte le a srác – Együtt vagytok?
– Nem. De ti miért szakítottatok?
– Nagyon csíptem, de szerintem infantilis.
– Nocsak – csúszott fel a szemöldököm. Imádom az infantilis embereket.
– Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Nem is tud komolyan viselkedni, engem meg ez társaságban zavart. Szép, különösen az arca, de elegem lett abból, hogy állandóan szégyenkeznem kellett miatta.
– Nem mondod?

Aztán még ragoztuk egy kicsit a témát. Ez a beszélgetés nagyon kellett. Addig is úgy gondoltam, hogy valamit kezdenünk kellene egymással, de ez a beszélgetés megerősített abban, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek. Csak hogy érthető legyen, nekem akkoriban két állapotom volt: vagy magamba gubóztam, vagy infantilisen viselkedtem.

Másnap már Pesterzsébeten stoppoltunk. Dabasnál megállt egy autó. Gabi keresztanyja, gyakorlatilag a második anyja ült benne a férjével.
– Ki ez a csöves?
Udvariasan visszavigyorogtam. Nem vettek fel.

Beültünk egy kocsmába. Sör. Nagy levegő.
– Nem kezdhetnénk újra?
Gabi nem válaszolt.

Aztán megállt mellettünk egy angyal. Mindketten hátra ültünk, a pacák pedig benyomott egy Simon & Garfunkel kazettát. Kecskemétig mentünk vele. A kezem óvatosan rácsúszott Gabi kezére és nem lett lelökve. Hallgattuk a zenét.

Szegeden gyorsan felnyomtuk a sátrat a kempingben és este, a Hágiban deklaráltuk, hogy újra együtt vagyunk. Azóta is tart.

gabi

pepe

Videjózsi

Kicsit erős volt a hétvége, és most nem is csak arra gondolok, hogy vasárnap hazaköltöztettük a lányomat (pedig ez sem volt kispálya), hanem arra, hogy mennyit kellett prezentálnom.
Videókat.

Péntek este blogtalálkozó volt a Wang Folyó Versei blognál. Ez egy remek blog, mely körül apránként kialakult egy kör, mely nem csak olvas, hanem a szerző, Studiolum szervezésében fel is keresi az érintett helyszíneket.
A mostani találkozón Tamás körüljárta a migránsok Jézus és a három királyok témakört, illetve fel lett kérve néhány ember, hogy tartson kiselőadást arról az útról, melyen idén részt vett.
Így kerültünk képbe: én és Albánia.
Némileg gondban voltam, hiszen a teljes videó 56 perc. Nagyon sok. Nyilván nem lehet leadni. Abban maradtunk, hogy kitalálok valamit. Azt találtam ki, hogy kiszedtem a teljes anyagból a két nagy kedvencemet: a Theth völgyét és a Drin szurdokot. Ez 23 perc lett. Majd összeraktam egy szóbeli előadást, hogy azért valami értelmes kép alakuljon ki az utazásról.
Itt jöttek a gondok. Elég későn érkezett a felkérés, a videó újravágása, illetve az előadás kidolgozása meg nyilván idő. Péntek délre készült el a rövidített videó. Délután háromra szedtem össze, hogy hol, milyen témákat szeretnék érinteni. A szeánsz hétkor kezdődött.
Nyers próba, amikor még a jegyzeteimet olvasva próbáltam beszélni. Durva lett. Beszéddel együtt az anyag 1 óra. Vicces. A teljes videó ugye 56 perc, mely soknak lett minősítve. Nyilván kellő húzásokkal, némi hadarással meg lehetett volna rövidíteni, de erre már nem volt időm. Elindultunk, én pedig bíztam benne, hogy a rutinom(?) majd átsegít valahogy.
A találkozó a Nem Adom Fel kávézóban volt. Essen pár szó a helyről. Az egész arról szól, hogy a kávézót különböző fogyatékkal élők találták ki és ők is üzemeltetik. Remekül. Az egyik profiljuk az, hogy otthont adnak különböző találkozóknak, nagycsoportos élménybeszámolóknak. Mi meg pont ilyet tartottunk.
Voltunk is szépen. Csak azért nem írom, hogy a csilláron is lógtak, mert nem volt csillár.
Á, nem voltam ideges.
Sajnos az első két előadásből nem sokra emlékszem. Az enyémet mondtam fejben. Próbáltam összenyomni.
Aztán meglepően jól sikerült. Jó volt a hallgatóság is, vették a lapot. Hogy mennyi idő lett? Kit érdekelt? Mindenki jól érezte magát.

Majd szombaton jött a másik. Van ez a Pyrus Kajakos Baráti Társaság. Évekkel ezelőtt két társunk elindított a társaságon belül egy videós képzést. (Valamilyen minimális szinten én is hozzájárultam, de ezerszer inkább nebuló voltam, mint oktató.) Jól sült el. Akik részt vettek, sokat tanultak. A folyamat betetőzése lett egy minden év januárjában megrendezett Pyrus Filmfesztivál, ahol kajakozós témakörben mindenki, tehát nem csak az egykori tanoncok, hanem bárki, akiben van affinitás videót gyártani, vagy egyszerűen csak fényképek alapján prezentálni, bemutathatja, mit tud. Szerencsésen eljutottunk oda, hogy lassan túl kevés az egy délután az összes anyag bemutatására. (Figyelembe véve azt is, hogy télen nincs sok alkalmunk találkozni, így ez egyben egy jelentős társasági esemény is.)

2017-ből nem terveztem filmeket készíteni. Ez az év az új, számomra meglehetősen bizonytalan kajak megszokásáról szólt, dehogyis mertem fejkamerát felvenni és evezés közben azt kezelgetni. Aztán összel átnéztem a videó nyersanyagokat és meglepő módon találtam némi, mondjuk elég kevés nyersanyagot. De talán. Végül csak összejött két rövid filmecske.
Olyanok, amilyenek.
Nyilván nem is ezek vitték a prímet. Egyszerűen elképesztő anyagok készültek. Voltak komolyak, voltak szájtátva nézettek, voltak magas művészi szinvonalúak és voltak térdcsapkodóan röhögősek is. Nem is beszélve az előadásokról. Megint egy jól sikerült este volt.

Abba nem tudok beleszólni, hogy kik, hogyan publikálják az anyagaikat. Ha lesz ilyen, akkor meg fogom említeni a blogban. Amit tudok, az a saját videók beillesztése.

Jöjjön is az első. Korábban már írtam, közvetlenül az albán utazás előtt (de tényleg, gyakorlatilag 30 órával az indulás előtt záródott a kétnapos túra) vettünk részt egy RSD végigevezésben. Ekkor még a Kodiak kajakkal mentem, tudtam videózni. (Tudom, az RSD-t már ezerszer feldolgoztam, de a kajakos társak még mindig meg tudnak lepni.)

Illetve az írás publikálásáig ezekről a videókról tudok:

Odvas fa

Élni élni jó,
Élni élni jó,
Élni élni élni jó,
Ha nincs a szívedben golyó,
Vagy nyílvesszó.
– Voga-Turnovszky, Boros –

Olvasgattam a fotelben, amikor megcsörrent a telefonom.

– Igen?
– Pista vagyok. Tudunk most beszélni?
– Igen.
– Oké. Arról volt szó, hogy kinyírod Lászlót.
– Igen.
– Pár nappal ezelőtt írtad, hogy megcsináltad.
– Igen.
– Na most, itt ülök egy presszóban. Velem szemben pedig László.
– Igen.
– Igen?!? Nos, határozottan él.
– Nem.
– Megkérdeztem. Azt mondja, hogy él.
– Hazudik.

Hosszú csend.

– Várjál – kezdte újra Pista – Kitalálom. Valami lassan ölő méreg?
– Valami olyasmi.
– Milyesmi?
– Az élet. Az élettel akarom megölni.
– Na, ne! Sokkal több pénzt fizettem annál, hogy kiszúrd a szemem egy közhellyel, miszerint előbb-utóbb mindenki meghal. Volt egy határidő, emlékszel?
– Igen.
– A múlt hét.
– Igen.
– Ne bassz már fel ezzel a szűkszavúsággal! A végén még felbérelek rád is valakit!
– Lászlót?
– Akár őt is.
– Nem működne.
– Miért?
– Mert már nem él.
– Áááá!

Letette a telefont. Olvasgattam tovább.

Pár perc múlva újra csörgött.

– Szia, megint Pista.
– Szia.
– Beszéltem Lászlóval.
– Remek. Mit iszik?
– Fura, hogy ezt kérdezed. Valami olcsó pálinkát.
– Emlékszel, mit ivott régebben?
– Kézműves söröket.
– Aha. Kapisgálod?
– Kapisgálom. Mondtam, hogy beszélgettünk. Mit csináltál vele?
– Megdugtam a feleségét.
– Hoppá. A szakma szépségei.
– Méghozzá nem is egyszer. Igyekeztem olyan jó lenni, amennyire csak tudok.
– Kímélj meg a részletektől.
– Pedig ez is része volt a tervnek. Az asszonyban fellángolt újra, talán utoljára a szerelem és ez ráébresztette, mennyire nem jelent már neki semmit sem László. Persze kirúgtam, így most szenved. De Lászlót már semmibe sem nézi.
– El fognak válni?
– Nem. Lakás, kocsi, hitelek, na meg a gyerek. Együtt fognak élni, de egyre erősödő néma gyűlöletben.
– Hmm. Folytasd.
– A fiával összehaverkodtam. A romkocsmában megkínáltam füves cigivel.
– És?
– Élvezte. Úgy néz ki, kicsit rá is kapott. Aztán beszélgettünk. Elmesélte, milyen szigorú szülei vannak. Én meg felvilágosítottam, nincs abban semmi baj, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Határozottan felvidult.
– Őt is megdugtad?
– Na ne. De kíváncsi leszek László arcára, amikor a gyerek otthon dacosan bejelenti.
– Lájkolnám.
– Még a munkahelyét kellett elrendeznem. Jó pénzért az egyik kolléganője elkezdte terjeszteni, hogy a karácsonyi bulin László szexuálisan molesztálta. Majd valamivel később kilépett. Amikor a HR-es megkérdezte, hogy miért, csak felhorkant: tudja azt mindenki. Mivel nem volt vád, így se bizonyítani, se kivédeni nem lehetett. Csak éppen mindenki elhúzódott Lászlótól. Ismered azt a bigott főnökasszonyát.
– Ja, azt a dugatlan vén csoroszlyát. Jut eszembe, őt…
– Nem.
– Jól van, na, kérdezni csak szabad. Mi van még?
– Nagyjából ennyi. Gondold el, külsőleg nincs változás, László él. Nincs bűntény. De belsőleg! Kihalt belőle az élniakarás, a motiváltság. A feleségével együtt vannak, de elhidegültek. Hamarosan nem fogja érdekelni, mi lesz a gyerekből. A munkahelyére bejár a pénz miatt, de ez csak robot, hiszen fontos munkát már nem bíznak rá. Gyakorlatilag minden iránt közömbös lett. Nem érdeklik az élet örömei, valójában csak azt várja, hogy mikor lesz vége. Nem él. Halott.
– Hát, nem egészen így gondoltam, de jobban belegondolva, ez még kegyetlenebb is.
– Ugye?
– Ördögi.
– Szeretem, amikor hízelegsz.
– Várjál, valami kimaradt! És a barátai?
– Két barátja volt.
– Igen.
– Te meg én.
– Igen.
– Nos, ez lesz a legkönnyebb. Felvettem az előző beszélgetést és el fogom neki küldeni.

Ez most mi volt?

Akit azzal bíztak meg, hogy szórakoztasson, ebben az évben nagyon komolyan veszi magát. Ahogy gyerekkorunkban mondták, minden napra egy mese. (Remélem, nem.)

Van nekem egy kipurcant laptopom. Az lcd panelje ment tönkre, ami nagy baj, ha laptopként akarom használni, de egyáltalán nem gond, ha desktop gép lesz belőle. (Core-i7, 8 GB RAM, 120-as ssd, 1 TB-s hdd, jó lesz ez még.) Azt találtam ki, hogy teszek rá egy Windows 2016 szervert, aztán majd rdp-n tekergetem. Soha nem árt, ha van egy ütni-vágnivaló szerver a házban.
Ne kérdezd meg, hogyan raktam fel az oprendszert úgy, hogy csak nagyjából a képernyő felét láttam. Jó a fantáziám. Még engedélyeztem az rdp-t, beállítottam az energianemspórolást, aztán lecsuktam a fedelet. Rákapcsolódtam a laptopomról. Remek. Működött.
Felvittem a végleges helyére, a hálószobánkból leválasztott dolgozószobába. Rádugtam a hálózatra. Visszasétáltam a nappaliba. Rdp. Nem működött. Izé. Vissza a dolgozószobába. Ott van a videóvágó állomás is. Bekapcsoltam. Rdp. Elértem a szervert. Ez most mi?

Lementem a nappaliba és beültem a gondolkodósarokba. Mi változott? Szinte semmi. A laptopom ugyanarra az AP-re csatlakozott, a szerver másik switch-re került ugyan, de ez soha nem szokott problémát okozni. (GB-s tp-link switcheink vannak, eddig egyszer volt csak velük probléma, amikor nem jó helyre dugtam az uplink kábelt. Azóta semmi.) Nézegettem. Az rdp kommunikáció beindult, a jelszókérés is megtörtént, de aztán a security chanel kiépítése internal error-ral elhalt. Kínomban rákapcsolódtam egy másik AP-re a laptoppal – és megjavult a kapcsolat.

Még egy kis topológia. A nappaliban van egy kétnormás dlink AP (2,4/5 GHz, ezek két AP-nek látszanak), és pont ugyanilyen van a padláson is. A tetőtéri hálószobákban meg van még két öreg tplink AP. (Csak egészség legyen, meg wifi.) Ez összesen hat. (Na jó, a T routeren is van még egy, de az a guest wifi, jelen esetben nem játszik.)
Végigpróbáltam a nappaliból mindegyiket. Mindegyikről ment az rdp elérés. Pedig elég kacifántos útvonalak vannak a házban, időnként akár 3-4 switch-csel is. Csak arról az AP-ról nem ment, melyen először kapcsolódtam rá a szerverre.
Tovább is van, mondjam még? A nappaliban a dlink 5 GHz-es AP-jére csatlakozom. Erről nem ment. Ugyanezen készülék 2,4 GHz-es AP-jéről viszont igen. A padláson lévő, pontosan ugyanilyen kétnormás készülék mindkét AP-jéről ment.

Szemrehányóan néztem. Felfelé. Most szopatsz?

Kikapcsoltam a laptopot. Kikapcsoltam a szervert. Kikapcsoltam a zűrös AP-t. Kikapcsoltam a két gép közötti összes switchet. Újraindítottam mindent. Mindkét gépen kiürítettem a dns és arp cache-eket. Újabb próba. Megint nem ment. Az internet persze hasított a rossz AP-ről is.
Ekkor ért haza Nej. Éppen a plafont néztem és a fogaimat csikorgattam.
– Mit csinálsz?
– Nem látod? Dolgozom.

Lejött egy óra múlva is. Ekkor 9gag-et nézegettem.

– És most mit csinálsz?
– Még mindig dolgozom.

Azt hitte, hülyéskedem. Pedig nem. Kilogikáztam, hogy nem lehet más, mint hogy valahol valami cache kurvaanyja beragadt, fogalmam sincs, hogy mi és hol, mert ismereteim szerint más már nem lehetett, meg egyébként is, az érintett hálózatot újraindítottam, de úgy látszik, hogy valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie sem, beragadt valahol, ahol semmi dolga nem volt. Márpedig ha így van, akkor összeszorított fogakkal, de türelmesen várni kell.

Este nyolc körül mentem fel az emeletre Nejhez.
– Igen! – csaptam a levegőbe.
– Mit igen?
– Megoldottam! Most láthattad, hogyan dolgozik egy profi solver!
– Nem is csináltál semmit.
– Pont ez hozta a megoldást!
– És még azt hittem, hogy nekem van hülye szakmám.

Aztán ennyi. Egy újabb nehéz napon túl. Úgy, hogy gyakorlatilag el lett fecsérelve valami megmagyarázhatatlan baromságra. Eddig jól alakul az év.

Optimistán az új évet

Igazából nem egy nagy dolog, de az új év már rögtön az első munkanapon bejelentkezett: hahó, haver, én is itt vagyok!

Van itthon ez a játszóterem, egy szedett-vedett hyper-v cluster, kifejezetten laborkörnyezetek futtatására. Egy kicsit elhanyagoltam, már hónapok óta nem nyúltam hozzá és mivel hamarosan szükségem lesz rá, kezelésbe vettem. Rengeteg Windows update, host és guest szinten. Rögtön az első kérte is a szerver újraindítását. Megtörtént. Aztán a szerver cseszett megjönni rdp-n. Január másodika van, ilyenkor még bővében vagyok a türelemnek, vártam. Végül kénytelen voltam beletörődni: ez a szerver meghalt. Nézzük, mit mutat a konzol.
Ehhez persze emlékeznem kellett volna, hogyan működik az Aten switch és mi a kiosztása. Annyiszor megfogadtam már, hogy kiírom egy cetlire, de valahogy mindig elmaradt. (Most pótoltam.)

Valamikor tudtam, hiszen össze is kellett valahogy ezt rakni, de már egy éve nem kellett lokálban hozzányúlnom. Ilyenkor valahol azért megértem a nanoszervert. Bár egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy annak is van valami faék egyszerűségű konzolja.

Na mindegy, kinlódtam, kinlódtam, aztán feladtam. Hátul átdugdostam a szervert direktbe, így már lett kép meg billentyűzet.
Nos… egy kicsit, na jó, nem kicsit káromkodtam. Valamelyik patch átnevezte a hálókártyát, network3-ra. Az operációs rendszer emiatt új hálózati eszköznek észlelte és rákérdezett, hogy szeretném-e, hogy ezt a kártyát lássák a hálózatról? És amíg a válaszra várt, addig nyilván nem lehetett látni, hiába maradtak meg az IPv4 beállításai. Kellemetlen? Ja. Különösen, ha azt is hozzáteszem, hogy ez a szerver az iscsi target, azaz ezen van az összes virtuális gép virtuális diszkje. Úgy szétesett a cluster, hogy öröm volt utána visszafoltozgatni.

Tudom, pontosan tudom, mi az a HA. Ez van. Ez egy ilyen gagyi laborkörnyezet. Azt hiszem, kénytelen leszek legalább valami dedikált iscsi lan-t mellé rakni.

De azért látod a mintát, ugye? Először csak a patkószeg (NIC name) veszett el, de végül maga a csata is.
Köszi, 2018.

Szilveszter és újév

Mondhatni hagyományosan nem kedvelem ezt az ünnepet. Már fiatal koromban is állandóan morogtam a haveroknak, hogy hé, emberek, hát ennyire kiszámíthatóak vagytok? Valaki azt mondja, hogy ezen az estén be kell rúgni és ti mind be is rúgtok? Aki egyéniség, az berúg 31-en reggel, meg elsején délután, de szilveszter éjfélkor dafke nem.
Aztán persze a vége az lett, hogy berúgtam 31-én reggel is, meg este is, na meg elsején is.
Azok a bohó fiatal évek.

25 évvel később már nagy-nagy lenyugvás van. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig ökörködtünk, táncoltunk együtt, de már évek óta külön buliznak, mi pedig Nejjel nagyon szolídak vagyunk.
Na jó, annyira nem.

Idén jól elment a nap 31-én, eleve sétáltunk egy nagyot, utána Nej beragadt a konyhába. délután ötkor meg már nem kezdtünk bele egy egész napos társasjátékba. Inkább filmeket néztünk.

Ehhez tudni kell, hogy ez az a műfaj, melyet teljes mértékben töröltem az életemből. Egyfelől nagyon sok időt emészt fel, másfelől egyfajta előre megrágott tartalmat ad: nem hagyja, hogy a saját fantáziádat használd, helyette rád erőlteti a rendező fantáziáját. Arról meg végképp nem is beszélve, hogy manapság a bevételi kényszer mennyire eltorzítja még az egyébként fantáziadús rendezők filmjeit is. Szóval nem.

De szilveszterkor miért ne? Különösen, ha van a háttértárolón néhány – mindezek ellenére is érdekesnek tűnő – megnézendő film?

Imhol a menü.

A végzet pengetője.
– Te, ez nagyon beteg – jegyezte meg a film közben Nej.
– Persze. Azért nézzük – horkantam fel.

Megjegyzés: a filmhez animátorként John Kricfalusy-t kérték fel, aki egyik személyes kedvencem. Anno a Világökörségen külön oldalt szenteltem a karikatúráinak, de aki ismeri a Ren and Stimpy sorozatot, az tudja, miről beszélek.

József, a mocsári szörny. Ezt kénytelen voltam megmutatni Nejnek, hogy értse, miért röhögtünk akkorát Barnával az egyik erdei túránkon. Ugyanis – mint kiderült – mindketten ismertük a fenti művet, de nem csak úgy átabotában, hanem mindketten vettük a fáradságot és megkerestük a cseh szöveget majd betoltuk a gugli fordítóba.
– Nem is tudom. Szerintem ez betegebb, mint az előző – morfondírozott Nej.
– Köszönöm a bókot – nyugtáztam – Igyekszem tartani a színvonalat.
Aztán megnéztük még egyszer.

A következő elem egy rákészülős videó volt. Valahol ez is beteg, de már művészi szinten. Balkán. Ha szándékodban áll sírva röhögni, akkor keresd ezt a régiót.

Ki énekel ott? Ez egy szerb film. A sírva röhögős fajtából; habár sokkal több a sírás, mint a röhögés. Viszont rengeteg olyan kép, beállítás van benne, melyek kőbe vésett írásjelekként égnek bele az agyadba. Balkán. Az egyszerre gyűlölt és egyszerre élettel teli félsziget, a régió, ahol az emberek maszkmentes emberként élnek, élvezik és megszenvedik az életüket.

Utána el kellett döntenünk, hogy folytatjuk-e a keserédes sort. Krétakör, Fekete Ország, vagy a Hazám-hazám, az utóbbi külön érdekessége lett volna a várható vége után felhangzó Áder beszéd, de végül úgy döntöttünk, hogy nem gyötörjük magunkat a valósággal.

Belenéztünk Cobranco jelenleg is futó opuszába. Nyáron nagyjából azon a területen bringázott Albániában, amerre mi is mászkáltunk szeptemberben. Jó volt újra átélni az élményt, még akkor is, ha most nyilván nem néztük végig a közel 5 órányi videót. (Viszont akit érdekel, itt van az egyelőre három rész: _1_, _2_, _3_ Tényleg érdemes, nem szabad elriadni a relatíve hosszú videóktól: Cobranco ismeri a trükköt, hogyan lehet fenntartani a figyelmet mozifilm méretű videókban is. Anno kipróbáltam a módszerét és nekem nem ment. Félelmetes a hapsi.)

Aztán az este vége felé jöhetett Liza, a rókatündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a rendező testvére a bohó években jó haver volt. Már csak a csajsziból kiindulva sem lehet ez vacak film.

– Igen – csaptam levegőbe a film közepén – Ha filmet rendeznék, pont ilyen filmet szeretnék csinálni!
– Ne hülyéskedj – értetlenkedett Nej – Ez éppencsakhogy beteg cucc.
– Nem csak attól jó egy film, ha beteg. Ennek például elképesztő hangulata van. Ez az egyetlen terület, ahol egy film labdába rúghat nálam. Figyelsz: nem a sztori, hanem a hangulat. Ez pedig hozza, de még mennyire!

Aztán, folytatva a beteg filmek életérzést, megnéztük az Áder beszédet, utána pedig már csak – szintén meglehetősen beteg – videóklippeket nézegettünk, végül fél háromkor bedőltünk az ágyba.

PS.
Ez volt az első szilveszter, amikor már működött a kalóriaszámláló excel táblám. Elsején vittem fel az adatokat (addig csak noteszba irkáltam), így a sokk is elsején ütött ki. Volt ugye reggeli és ebéd, vacsora ugyan nem, de a klasszikus tésztába csavart virsli ott figyelt az asztalon, a tíz órányi intervallum alatt elfogyott négy üveg bor, két üveg pezsgő és vagy hét virsli. Nem tartom extrém fogyasztásnak, soha nem is tartottam annak, de az excel bevitte a gyomrost. Az a nyomorult 7 darab virsli kábé egy kiló volt és 3300 kalória. 3300! Persze az alkoholok is játszottak, a végösszeg pedig 6750 kalória lett. Fel tudod fogni? Hiába éreztem a vesztem és barangoltunk két órát Nejjel (668 kalória), ez csak 10 százalék.
Nem is bírtam lekezelni normálisan a szituációt, reggelire már fröccsöt ittam, utána pedig felvonultam a padlásra szivarozni és bort inni. Ha már lúd, akkor legyen kövér.

Az ősember tökönszúrja magát

Megpróbálom összefoglalni öt év némileg keserű tapasztalatait.

Nem pontos a szám, de az emberiség története nagyjából hatmillió éves. Ebben a hatmillió évben alakult ki egy csomó feltételes reflexe. És itt nem feltétlenül a tudatos gondolkodásra célzok – a fene tudja, hogy a kezdeti pármillió évben volt-e egyáltalán ilyen – hanem arra, hogy a szervezetbe beépült egy csomó önjáró mechanizmus.
Ezen gondolkodás összességét, mely valahol a tudalattiban lakik, nevezem én ősembernek. Egy konok, meggyőzhetetlen ősember a fejünkben.

Borzasztóan nem lesz se pontos, se szabatos, amit írok, de segít plasztikussá tenni a fejünkben, hogy mi történik.

A metabolizmus működése, azaz az, hogy mit is csinálunk a megevett táplálékkal, az konkrétan az ősember dolga.

Ez az ősember, a világnak azon a részén, melyen kábé 60 éve élelmiszerbőség van, meglehetősen lusta. Egészen addig, amíg fel nem ébresztjük.

Hogyan? Például szépen lassan jönnek fel a kilók. Sportoltunk, abbahagytuk, de a kajamennyiséggel nem követtük le. Öregszünk, kevesebb kaja is elég lenne, de ugyanannyit eszünk. Aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy már 10+ kiló felesleg van rajtunk. Mit csinálunk? Fogyókúra. Minden fogyni akarónak ezerszer a fülébe rágják, hogy a fogyásnak csak 30%-a a sport, 70%-a az étrend megváltoztatása.
Oké, akkor koplaljunk.

Nos, ekkor ébred fel az ősember. Azaz felélednek a többmillió éves, bennünk szunnyadó reflexek. A metabolizmusunk alkalmazkodni kezd az éhezéshez, melyről azt hiszi, hogy ez egy újabb szűk időszak kezdete. És valahol az is. Az ősember ugyanis nem tud arról, hogy mellettünk halomban áll az ennivaló és nem azért nem eszünk, mert nincs mit, hanem azért nem eszünk, mert a tudatunk tisztában van azzal, hogy a túlzott tartalékolás egészségtelen. A tudat sajnos képtelen kommunikálni az ősemberrel, az ősember meg nem tud arról, hogy hatvan éve kajabőség van. Hatmillió évig nem volt az. Akkor végülis mit csinál? Fokozza az élelemfeldolgozás hatékonyságát. Minél kevesebb ennivaló jön, annál hatékonyabban kezeli.

Persze ez nem megy egyből. A fogyókúra eleinte szépen muzsikál. Amíg az ősember csak pislog a váratlan változástól, addig repülnek lefelé a kilók. Aztán adaptálódik a metabolizmus és egyszer csak megáll a folyamat. Sőt, nem csak megáll, hanem megfordul. Ezt konyhanyelven az inga visszacsapásának is nevezik. Elkezdünk visszahízni. Az igazán elhivatottak ilyenkor fokozzák a koplalást, az ősember meg fokozza a feldolgozás hatékonyságát. Egyszer-kétszer még meg lehet lepni, ilyenkor előfordulhat akár 3-5 kilós fogyás is, de egy idő után már tényleg nincs tovább, sőt, a kilók gyorsabban jönnek vissza, több is, mint volt, ráadásul már úgy érezzük, a levegővételtől is hízunk. Persze a páciens ilyenkor magát hibáztatja, visszaemlékszik, hogy igen, biztosan annál a két hónappal ezelőtt elfogyasztott Túró Rudinál fordult meg minden, mert nem tudtunk neki ellenállni. És már csak depresszióból is eszünk valamit.

Alapvetően három út vezet tovább.

  • Még jobban megutáljuk magunkat, és most már dafke is éhezünk. Nyilván az ősember sem képes a végtelenségig optimalizálni. (Erre mondta azt az orbitálisan fasz dietetikusom, hogy ez a jó megoldás, hiszen láttuk, Auschwitz-ban sem volt kövér ember.) Ez az út a teljes testképzavarhoz vezet, anorexia, bulémia. A cukorbetegséget mondjuk megússzuk, de az egészségnek lőttek.
  • A másik út az, hogy leszarjuk az egészet. Tudomásul vesszük, hogy hízásra hajlamosabbak vagyunk, mint az embertársaink. (Pedig nem. Csak mi elcsesztük, később pedig felébresztettük az ősembert. A többieknél még alszik.) Tudomásul vesszük, hogy alig eszünk valamit, még a vacsorát is kihagyjuk, reggelre répagolyót rágcsáltunk, ebédre viszont odatesszük magunkat, mert valamit azért enni kell, közben sportolunk, mint az állat… aztán mégis hízunk. Ez van. Megbékélünk a kövér testünkkel. Mi leszünk a lakótelep legsportosabb kövér embere.
  • A harmadik megoldás a legmelósabb. Kommunikálni kell az ősemberrel. Egyezségre kell jutnunk vele. Nem könnyű, mert magán kívül senkire sem hallgat.

Az utóbbiról írnék pár mondatot. Előljáróban közlöm, hogy ezen a vonalon még nincsenek mérhető tapasztalataim. (A másodikról sajnos vannak.) Az eljárás csak késő ősszel állt össze a fejemben, nyilván télen, az ünnepek alatt még nem igazán lehet lemérni a hatását. (Fura leírni, hogy most állt össze bennem, hiszen minden, a témával foglalkozó szakirodalom ezt a módszert javasolja. Csak sehol nem magyarázzák el, hogy miért működik. Az egyszerű ember meg úgy gondolja, hogy ha ez működik, akkor a szigorítása még jobban működik. A francokat.)

Tehát ha már elkövetted azt a hibát, hogy feleslegesen felébresztetted az ősembert (feleslegesen, mert csak akkor lett volna szabad felébrednie, amikor _tényleg_ élelmiszerhiány van), nos a legjobb az, ha visszaaltatod. Hogyan? Úgy, hogy nem éhezel. Amikor éhes leszel, akkor eszel. Ennyire egyszerű. Még a szótáradból is törlöd az éhezés, koplalás szavakat. Az ősember egy idő után (mely akár években is mérhető) visszalustul. A metabolizmusod megint nem lesz annyira kiélezett, annyira harapós.
Jogos a kérdés, hogy ha bőségesen eszel, akkor nem fogsz-e ebben az időszakban elhízni?
Nos, ez a kulcsa az egésznek. Ugyanis nem csak össze-vissza eszünk. Az ősembert ugyanúgy lenyugtatja egy szalámis zsemle, mint egy karalábé. A lényeg az, hogy akkor érkezzen, amikor _tényleg_ éhesek vagyunk. Az, hogy unatkozunk és ennénk, az, hogy rossz kedvünk van és ennénk, az, hogy leültünk a tévé elé és rágcsálnánk valamit, az nem ér. Az nem az ősemberünk.

Hogyan lehet ezt a kényes egyensúlyt megtalálni? Piszok nehezen. És sok munkával.

A lényeg ugyanis az, hogy a napi étkezést sokfelé kell elosztani. Egy-egy alkalommal nem szabad túl sokat enni. Viszont nem szabad éhesnek sem maradni a nap során. Ez egy bonyolult feladat.
Eleve, mi az, hogy sok? Nekem, aki medve tipusú vagyok és elég sokat sportolok, lehet, hogy a napi 3000 kalória sem sok. Egy hatvan kilós, irodai munkát végző, nem sportoló lány ennyi kalóriától szétrobbanna. Persze, mondhatjuk, hogy majd hasraütve besaccoljuk. A helyzet ennél sajnos rosszabb. Hízni nem csak attól lehet, hogy nagyon sokat eszünk, évek alatt attól is masszívan hízunk, ha csak napi 100 kalóriával eszünk többet, mint amennyit elhasználtunk. (Tudod, ez mennyi? A Túró Rudi energiatartalma 110 kalória.) Gondolj bele, ha ennyire ki van centizve a dolog, mennyire fontos, hogy tudd a pontos, tényleges napi energiafelhasználásodat. Ha fölélősz, hízni fogsz. Ha alálősz, akkor felébred az ősember.

El lehet menni dietetikushoz. Ide legszívesebben egy fanyar mosoly szmájlit tennék. Piszok sok a kókler. Nej járt egyhez, végülis hülyeségeket nem mondott, de használható dolgot se nagyon. (Egy kivételével, ez a kajanapló.) Én nem jártam, de a jogsi hosszabbítása miatt fel kellett keresnem egyet. Napokig frusztráltan ordítottam, amikor eszembe jutott. És ez az ember főorvos volt. Egy húsz évvel elmaradott, begyöpösödött agyú, makacs kretén. Nem akarok beszélni róla.
Jobb híján azt javaslom, használd ezt a kalkulátort. Becslés persze, legfeljebb leveszel belőle 10%-ot, talán annyitól még nem ébred fel az ősember.
De még nem végeztünk. Ez ugyanis csak a keret. Egyrészt azt a mozgásmennyiséget, melyet a kalkulátornál behazudtál, tényleg meg is kell csinálni. (A sport trekkerek értékeivel bánj óvatosan, én használok hármat is, durván különböző értékeket mutatnak ugyanarra a mozgásra.) Másrészt pedig mindennek, de komolyan, még a cápaherének is tudnod kell a kalóriaértékét, legalább közelítőleg. Ebből fogod tudni, hogy mik azok a kaják, melyeket éhség esetén a fejedbe lehet tömni.
Ettől ne ijedj meg. Nem úgy fog kinézni, hogy bemagolsz egy kilométernyi táblázatot. Úgy nem is lehet. Hanem nekiállsz és Excelben vezetsz egy – őszinte – napi bontású táblázatot. Eleinte úgy kell majd kikeresgélned minden bekapott ételhez a kalóriamennyiséget. (Ez olyan lesz, mint egy laborgyakorlat: mérleg, zsebszámológép, anyagtáblázat, jegyzőkönyv.) Egy idő után viszont már menni fog fejből is. (Oké, a cápahere nem, de a halhús igen.) Ha ezt szigorúan betartod, akkor előbb-utóbb ki fog alakulni az étrended. Ki fognak potyogni a súlyos ballasztok. Nyilván akinek speciális betegsége van – koleszterin, cukor, allergiák – az még fog reszelni rajta rendesen, de az egészséges embernek sem árt, ha utánaolvas, mennyire nem mindegy, hogy az energiát milyen arányban szerzi be szénhidrátból, zsírból és fehérjéből.

Vedd észre, hogy a különböző diétáktól eltérően nem bontom ki ezt a részt mélyebben. Nem akarom kőbe vésni, hogy mit, mikor, mennyit és milyen arányban. Nem is akarom ezzel az írással szénné keresni magam. (Pedig… az elmélet fentebb már ki lett dolgozva, igazából már csak kalóriatáblázatok kellenének (_1_, _2_), meg ezek alapján összerakott menük, a név legyen mondjuk Hülye Ősember diéta… és készen is vagyunk, dőlhet a zsé.)
Mivel ma a táplálkozástudomány meglehetősen ingatag – hol A-ról derül ki, hogy az a legfőbb gyilkos, és B a jó fiú, hol azt mondják, hogy együnk B helyett C-t, aztán jön a végső leleplezés, ahol A-t rehabilitálják és C-t itélik el – szóval nem lehet egyértelműen megmondani a frankót, emiatt is létezik annyi kóklerség és tudományosnak álcázott, de valójában semmit nem érő diéta.
Most elmondhatnám, mit állítottam össze magamnak, de cukorbeteg vagyok magas koleszterinnel, tehát az én szabályaim mások, mint a tieid. Annyit azért elárulok, hogy a napi adagban az arányok kábé úgy néznek ki, hogy 50% szénhidrát, 20% fehérje és 30% zsír, de vigyázat, szénhidrát és szénhidrát között óriási különbségek vannak, a cukor, a fehérliszt, a krumpli a fő ellenségek és a GI sem mindegy.

Azt mondod, jaj, megint ketrecbe zártam magam.
Hé! Emlékszel: nem koplalsz, nem éhezel. Tilos. Csak éppen úgy állítod össze az étrendedet, hogy
– Ne ébredjen fel az ősember. Azaz soha ne érezzél éhséget.
– De összességében ne is lépd túl a napi limitet. (Melyet sporttal azért feljebb tudsz tolni.)

Ez lesz az a két alapszabály, mely meg fogja határozni a táplálkozásodat. Nem, nem kúraszerűen.
A továbbiakban végig.

PS1.
Megjegyzem, most van itt az újévi fogadalmak ideje. Akár el is kezdhetnéd.

PS2.
Ez már utólag jutott eszembe. Tudok róla, hogy sokan azt állítják, pszichésen sokkal egészségesebb elfogadni a testünket olyannak, amilyen, mint egész életünkben testképzavarral küzdeni. Ez így is van, legalábbis egy határig. Csakhogy a túlsúly efölött a határ fölött már nagyon komoly egészségügyi kockázat. És innentől már nem testképről van szó, hanem az élet élvezetéről, illetve a halálozási esélyekről.

Ezmegaz

A karácsony mindig kitermel média jellegű anyagokat. Ez persze magánügy. De vannak köztük olyanok, melyeket érdemes feljegyezni ebbe a publikus naplóba is.

Az Y generáció karácsonyozik.

DSC_4593

Az ünnepi asztal pedig készülődik.

DSC_4597

Érdemes megfigyelni, hogyan szivárog be a technika az ez ellen erősen védett konyhába: a páraelszívó szélén lévő fűszerek közt diszkréten megbúvik a bluetooth erősítő a mobilhoz és ugyanezen mobiltelefonon, TVGO-n keresztül megy a darts VB, koncentrált főzés közben.

IMG_20171222_135045

És egy timelapse videó arról, hogyan díszült a fa; a családfő csak beszél és beszél, időnként bort kortyol, Nej pedig Siva istennőként tolja a díszeket.

Karácsonyi timelaps from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez meg már a mai nap. December 27. klasszikusan a nagy dunai kajakos lecsorgás napja. Mi nem mentünk, legalábbis nem kajakkal. De mára mondták jó ideig az utolsó tavaszi napot, otthon sem akartunk maradni, szóval sétáltunk egy kört a Duna mellett.

IMG_20171227_142704

Kifejezetten érdekesek voltak a fényviszonyok. Hol teli, izgalmas fények…

DSC00737

…hol Sin City jellegű, ólmos-szürke volt a táj.

DSC00741

Na és persze itt vannak a kajakos lányok/fiúk is.

DSC00746

Függőségem

Mik is a függőségeim? Talán a szivar. De nem. Októbertől átálltam napi egy szálról heti egy szálra és nem okozott semmi problémát, ergo nem függőség. Alkohol? Sört csak társaságban vagy Csehországban iszok és az utóbbiból több van, mint az előbbiből, szóval ez sem vészes. Tömény abszolút semmi. Szégyenszemre napközben már jobban esik egy gyümölcstea, mint a bor, persze amikor vége a napnak, egy pohár vörösbor azért lecsúszik. De ez sem függőség. Kávé? Csak a reggeli, biológiai célú adag. Napközben nem is hiányzik.

Akkor?

A borosfőzés. Az tényleg függőség.
Persze egy kellően felvilágosult, ún. művelt alkoholista erre csak értetlenül nézne: öcsém, tök jól csinálod, a főzéshez mindenképpen kell egy pohár bor, mi ezzel a bajod?
Az, hogy erre a függőségre nincs megfelelő szó. A fenti sem azt jelenti, amire gondolsz.

A függőség két részből áll:
– A főzőcskézés szeretetéből.
– A főzőcskézés közbeni borról.

És a kettő kizárólag együtt működik. Ha nem főzőcskézek, akkor nem érdekel a bor sem. Főzőcskézni sem kezdek azért, hogy jó hangulatban ihassak bort. Egyszerűen a kettő tényleg csak együtt vonzó.

Ma például volt tegnapról megmaradt kaja. Megmikróztam, megettem, jóllaktam. De ottmaradt bennem egy nagy-nagy hiányérzet. Egy óra múlva már nem bírtam tovább, kimentem a konyhába, persze csak szétnézni. Igen, tudom, önáltatás. Szétnézés közben már beindul a melyikalapanyagfoghamarosanmegrohadni jellegű értékmentés, utána a fejben lévő szakácskönyv-program megpróbál valami ételt illeszteni az alapanyag-mintára, ha nem teljesen sikerül, annál jobb, végre eszünk valami izgalmasat. (Bár valamiért a végén mindennek kömény és bors íze lesz, meg persze enyhén odaég.) Most sem történt ez másképp és már a hagymapucolás közben megjelent a diszkomfort érzés, miszerint nincs a pulton teli borospohár.
Minőségi másfél óra volt. A kajából éppenhogy ettem, de nem is ez volt a cél. Hanem a borosfőzés.

Interjú

László munkahelyet keresett. Elment egy interjúra.

– Örülök, hogy eljött – fogadta a személyzetis hölgy.
– Örülök, hogy itt lehetek – udvariaskodott László is.
– Hagy mutassam be a kreatív vezetőnket – mutatott a mellette ülő férfira a nő – Ő István.
– István vagyok – bólintott a férfi.
– László.
– Tudja, ez egy kreatív stúdió és mi kifejezetten kreatív embert keresünk – szögezte le István.
– Ez a középső nevem.
– Nem rossz – vigyorodott el István – Megkérdezhetem, mennyire őszinte ember Ön?
– Semennyire.
– Hát, de… de… ne haragudjon, de hogy mondhat ilyet?

László ártatlanul nézett. Néha pislogott. Az interjú szemmel láthatóan megfeneklett. Néhány semleges kérdés után el is búcsúztak egymástól.

– Kreatív stúdió – vigyorgott László az utcán – Meg a faszom. Lúzerek.

Pár lépés után a Columbo szoborhoz ért. Megállt előtte.
– Te ugye simán vetted volna a lapot? – kérdezte a felügyelőtől.

Még a tacskó is elhúzta a száját. Naná.

– A hülye még csak el sem gondolkodott a válaszon – magyarázta a szobornak László – Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok őszinte, az azt jelenti, hogy mindig hazudok. Tehát az is hazugság, hogy nem vagyok őszinte, azaz őszinte vagyok. Viszont ha őszinte vagyok, akkor igaz az, hogy mindig hazudok. Akárhogy is nézzük, a válasz mindkét értelmezése feloldhatatlan paradoxonhoz vezet. Azaz a válasz pontosan ugyanolyan értelmetlen, mint a kérdés.

A kutya vigyorogva bólogatott.

– Minden athéni hazudik – szúrta közbe Columbo.
– Pontosan.
– De akkor sem járt volna jobban, ha azt válaszolod, hogy ‘mindig’ – fejtegette a felügyelő – Egyszerűen nem létezik olyan ember, aki mindig őszinte. Azaz hazudtál volna és innentől ugyanabban a paradoxonban vagytok.
– Így van – helyeselt László – És gondolj bele, ez az idióta nevezi magát kreatív vezetőnek.

Columbo a rá jellemző mozdulattal széttárta a kezeit.

– Igazad van – intett vissza László, majd továbbsétált.

Ádvent van

Még ha valaki nem is hisz, de az advent, azaz az eljövetel nem csak vallásos értelmű lehet: hiszen várhatjuk az év végét, a megpihenést, az ünnepi hangulatot, a bejglit.

Ma mászkálós napom volt. Részben megszokott helyszinekkel (pl. könyvelő), részben tűzoltásból. (Nej desktop gépében vacakolni kezdett a diszk, a border router meg úgy döntött, hogy szolidarít vele.)
Háát… őrület, ami a városban van.

Külváros, forgalmas kereszteződés. Váratlanul – azaz nem kiszámíthatóan – beragadtam. (Egy csuklós busz volt túl agresszív, aztán ő még ki tudott menekülni, én már nem.) Szerencsére nem jött mögöttem senki, gyorsan visszatolattam. Nem teljesen sikerült, mert időközben mögém érkezett egy autó és úgy döntött, hogy nem teljesen enged vissza, hiába nem volt mögötte senki. Nagyjából a lökhárítóm lógott be a kereszteződésbe. Ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni a helyzetből. Aztán váltott a lámpa, elindult a forgalom és a balról érkező sofőr – dacára, hogy látta, mi történt, látta, hogy a busz fogott meg, dacára, hogy kábé húsz centi belógást kellett végül csak kikerülnie, szóval mindennek dacára ordítva mutatta be a középső ujját.
Túljutottam a kereszteződésen és magamban füstölögtem, hogy milyen seggfejeket hord hátán a Föld. Aztán abbahagytam, mert annyi volt belőlük, hogy fejben még le sem kezeltem az előzőt, de már jött a következő. Agresszív, nyomulós barmok, autót, életet kockáztatva azért, hogy két autóval előrébb kerüljenek a sorban, felpumpált egóval nyomuló vérengző mimózák, akik egyből nyomták a dudát, gyakorlatilag mindenkire, aki nem azt csinálta, amit ők képzeltek el. Sorolhatnám a konkrétumokat, de nincs értelme.

Ember. A karácsony tudomásom szerint még mindig a szeretet ünnepe, nem a háborúé. Azért legyilkolni mindenki mást, hogy jól sikerüljön a te karácsonyod, az az ünnep teljes és tragikus félreértése. Az ádvent pedig pont arról szól, hogy van négy heted arra , hogy lezárj mindent, lelassítsál, időben előkészíts mindent és ráhangolódj az ünnepre. Ha mindezt az utolsó pillanatra hagyod, akkor stresszeled magad, stresszelsz másokat és a karácsony csak egy nyűg lesz, nem ünnep.
Ja és még seggfej is leszel.

Albán körút 08/07

Hatalmas küzdés volt. Elég annyit mondanom, hogy csak a nyersanyag 48 GB méretre rúgott. Négy napon keresztül csináltam és a végén már meglehetősen utáltam is az egészet, bár a háttérben éreztem, hogy valami nagyon jó formálódik a kezem alatt.

Csak szólok, 56 perc lett. Semmiképpen ne rákészülés nélkül ugorjál neki. Popcorn, kóla vagy sör, kényelmes fotel. Annyit tudok még mondani, hogy amikor megnéztük, Nej a végén meglepődött. Csak ennyi? Úgy elrepült a közel egy óra, hogy észre sem vette.

Ha esetleg amiatt aggódnál, hogy már raktam ki egy 27 perces albán videót, felesleges.
Az egy autós-hegyiterepes videó volt, a kettő között kábé 3 perc átfedés van csak.

Az a szemét Weöres

Egészen kicsi gyerek voltam, olyan 4 éves óvodás. Volt egy tíz centis bohócbabám. Valami fűrészporral tömött, rombuszmintás ruhájú kisklapec. Jancsibohócnak neveztük. Imádtam. Nagyon sokat játszottam vele.
Egyik este megharagudtam rá. Nem emlékszem, miért, lehet, hogy túl sokat beszélt vissza. Nagyapámmal üldögéltünk a konyhai cserépkályha előtt, éppen széndarabokat dobáltunk a lobogó tűzre. Hirtelen mozdulattal bedobtam Jancsibohócot is. Nagyapámnak egy pillanatra kikerekedett a szeme, de aztán vállat vont. Ezzel már nem tudott mit csinálni. Ültünk, hallgattunk.
– Papó, szerintem már eléggé megbüntettem a Jancsibohócot. Kivennéd? – fordultam hozzá.
Beletelt egy időbe, mire az Öreg el tudta magyarázni, mi a helyzet. Napokig bőgtem utána.

~oOo~

Ilyenkor télen a padlás a szivarszoba. Tegnap este belenéztem odafent a műsoros kazettás dobozba és kezembe akadt a Szélkiáltó egyik lemeze, a Keserédes. Hmm, én ezt valamikor szerettem. Kazettát már nem tudok meghallgatni, de van ez a remek kincsesbánya, hátha. Nos, a Keserédes nem volt meg, de a Húsz Év összefoglaló lemez gyakorlatilag tartalmazza az összes dalt. Szuper.
Aztán felcsendült a Paprikajancsi Szerenádja. Most őszintén, szabad ezt? Ötven év után ilyen erősen, ilyen lelkiismeret-gyilkos módon emlékeztetni arra, micsoda kis hülye voltam?

Vágókép lettem

A 444 tegnapi cikkét felkapta az RTL és kijöttek szétnézni. Az esti híradóba be is került egy rövid tudósítás, melyet egy hölgy felrakott az erdő FB oldalára.
A riport külön érdekessége, hogy 2.03-kor feltűnik a háttérben egy távolról is, hátulról is szimpatikus, medveszerű pacák, aki a farakásokat ment ki tanulmányozni.

RTL Híradó a Halomi erdőről from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Természetesen az illetékesek továbbra is az erdőmegújítást szajkózzák. Ehhez mindenféle kommentár nélkül kirakom azt, amit ma a Facebook csoportba posztoltam.

Ezt a képet azok számára raktam be, akik ritkán járnak az erdő belseje felé. Az irtás helyén egykor sűrű fenyőerdő volt, melyet tarra vágtak. (Állítólag a terület összes fája ki volt száradva.) Az utóbbi nyolc évben ezen a területen volt egyedül fatelepítés, az ígért magas értékű fák helyett akác. Ami azt jelenti, hogy itt már soha nem is lesz más.
Jelenleg pedig a háttérben lévő fenyőerdőt irtják.

DSC00711