A halogatás bája

Ilyen rádiós csengőnk van. Pár hónapja feltűnt, hogy a kettővel arrébb lakó szomszéd csengője ugyanazt a frekvenciát használja, mint mi. Így ha hozzájuk csengetnek, akkor nálunk is cseng. Elméletileg át kellene bökni valami izét, aztán összefütyültetni a két ketyerét, de valahogy mindig elmaradt. Mostanra már megtanultam, mikor érkeznek a szomszédhoz látogatók, elviselhető.
Igenám, de tegnap délután szólt a kajafutár, hogy hiába nyomja a csengőt, nem szól. Megnéztem és tényleg. Hát, majd ha lesz időm, megszakértem.
Aztán ma délelőtt megszólalt a csengő. Nocsak, megjavult? Nos, nem. A szomszédhoz jöttek.

Azaz most ott állunk, hogy a csengőnk néma, ha hozzánk jönnek és csenget, ha a szomszédhoz. Vagy megjavítom, vagy kiteszek egy táblát a látogatóinknak, hogy csengessenek a szomszédnál.
Vagy hagyom a fenébe.

Keresztelő

Na jó, de mi legyen a neve a macskának?

Lehetne Grafit, de nem egyenletesen szürke. Magától adódik, hogy legyen Cirmos, azaz Cirmi. Vagy Mirci. Csak hát ezek elég fantáziatlan nevek, ráadásul nekem volt egy Cirmi nevű haverom, fura lenne az ő nevén hívni a macskát. (Oké, van Picúr nevű haverom is, de ebben az esetben az egyik névadó sem én voltam.)

Végül abban maradtunk, hogy a viselkedése alapján nevezzük el. Így lett Rambó.

Felhívás szabálytalankodásra

Tegnap későn értünk haza, fáradtak is voltunk, nem raktuk el a kajakokat. Ott figyegtek a kocsi tetején. Csakhogy nekem ma el kellett mennem egy csomó helyre. Jobb híján vittem a kajakokat is.
Érdekes tapasztalat volt.
Azt már írtam korábban, hogy amikor sztrádán megyünk kajakokkal, még a 10 köbcentis Maruti vezetője is megvadul és áttolja a gázpedált a vízpumpához, csakhogy kisajtoljon annyi erőt a kocsijából, hogy le tudjon előzni. De nem gondoltam volna, hogy ugyanez a szindróma működik városban is.
Működik. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy én a kajakokkal valami mozgássérült vagyok, aki bármelyik pillanatban beszorulhat a sarkon, kidől alóla az autó és egyébként is csak véletlenül megy ötvennel, de hamarosan vissza fog lassulni húszra. És előznek. Vadul. Szabálytalanul. A mellékutakról pánikszerűen kivágnak, nem foglalkozva azzal, hogy bele kell állnom a fékbe. A lényeg, hogy elém kerüljön. Mert akkor biztosan nem tartom fel.

Egyedül amiatt nem pusztult ki teljesen a hitem az emberiségben, mert a legtöbbje azért a vészvillogóval jelezte utána, hogy bocs.

Megint Soroksári Duna

Cimkézz!
Mert ha nem cimkézel, berúgsz.

Szombaton és vasárnap kajaktúra. A jól ismert Ráckeve-Soroksári Dunán (a továbbiakban RSD). Az extra most a jó társaság. Itt lesz Minden Kocsmánál Kiszállunk László és Nehogy Már Csak Egy Vicét Igyunk János. Hogy a többiekről ne is beszéljek.

Az előzmények? Őrület. De erről majd később. A péntek esténk maradt az összepakolásra, éppenhogy elég lett. Igaz, későn feküdtünk le, korán keltünk, de már egy hete ez megy, megszoktuk.

Egy ilyen társaságba nem illik üres kézzel menni. Dobtunk be sört és egy laposüvegben pálinkát. Na, itt kezdődtek a gondok. A pálinkahűtőt kábé egy hónapja nem nyitottuk ki.
– Iszunk egy páleszt? – kérdeztem Nejt – Ha már úgyis kinyitottam az ajtót.
– Meggyőztél.
Glugy.
– Viszek a meggyből. Melyik lehet az? Ez a kis darab?
– Te tudod.
– Megkóstolom.
– Hajrá.
Glugy.
– Ez tényleg a meggy. És még jó is. Csak kevés van az üvegben. Na mindegy, átöntöm a laposüvegbe, aztán keresek még meggyet.
– Ez akár az is lehet. Meg kellene kóstolni, hogy jó-e?
Glugy.
– A kurva életbe. Ez vodka volt. Na nézzük ezt a másik üveget.
Glugy.
– Ez az. A meggy. Nem is rossz.
– Megkóstolhatom? – érdeklődött Nej.
– Naná.
Glugy.
– Ez acetonos.
– Ne hülyéskedj már! Az előbb kóstoltam meg.
– Márpedig az.
– Akkor megint megkóstolom.
Glugy.
– Nem is acetonos.
– Csak egy kicsit.
– Egy kicsit sem. Na, akkor kiöblítem a laposüveget.
Lötty.
– Te, nem most borítottál ki belőle egy deci pálinkát?

Tassi zsilip – Aporka
2017.09.09; szombat

Találkozó kora reggel Lászlónál. A nyolc kajakot felszórtuk egy zárt fülkés kisteherautóra, mi pedig beültünk a fülkébe és lezötyögtünk Tassig. Már ez is egy élmény volt. Olyan katonaságos. Meg egy kicsit menekültes. (Érkezés. Ajtónyitás. Első mondat: Főnök úr, ez már Ausztria? Meg Ich liebe Angela…)

DSC00489

DSC00487

Pakolás. Már annyira rutin, hogy behunyott szemmel is ment. Még csak figyelni sem kell semmire, fél óra múlva kocsma, azaz kiszállás. Lehet korrigálni.

Barna pont ekkor csörgött rám valami marhasággal, amíg telefonáltam, a többiek elhúztak, utána viszont felszívtam magam és egy remek hajrával utolértem a csapatot. 8,5-es átlag, csak mondom. Na, az útnak ezt a 2%-át értékelte a fitnesz óra, a többi szerinte említésre sem volt méltó. Ez a bizonyos ‘többi’ aznap 26 kilométer evezés volt.

Na, mindegy. Makád. Kiszálltunk a homokos strandon és elsétáltunk a kocsmáig. Másfél órát ücsörögtünk. Jogos lehet a kérdés, hogy hé, milyen túra ez? Ilyen. (Azt azért tudni kell, hogy egész nap, megismétlem, egész nap, csak ez az egy kocsma volt nyitva. És én ezt már tudtam. A többiek még reménykedtek.)

Persze kiszálltunk Dömsödön is, regisztrálni, hogy tényleg nincs nyitva a büfé. Jobb híján ökörködtünk.

Van, aki nézi…

DSC00494

És van, aki állja…

DSC00492

Enni is, inni is, mindenki megoldotta a kajakjából.

Ráckevén már ki sem szálltunk, látszott, hogy nincs értelme. Nejjel és Ferenccel előrementünk, mert nem akartunk várni, megbeszéltük, hogy találkozunk a lacházai strandon, csak éppen a többiek nem arra mentek, később félrevezető üzenetet küldtek, végül amikor már kezdtünk embervérre szomjazni, akkor jött egy telefonhívás a szigetszentmártoni strandról, hogy mi már itt vagyunk, ti meg hol? A hátralévő háromnegyed órában az hajtott, hogy elképzeltem, hogyan trancsírozom fel a többieket, de aztán érkezéskor láttam, hogy dolgoztak a makádi unikumok, a parton lévők ölték egymást nélkülem is.
Hogy hol aludjunk. Mert Joe Papa kocsmája ugyan nem volt nyitva, ellenben esküvő, az volt, szóval simán benne volt a pakliban, hogy a jókedvű vendégek hajnalban lehányják a sátrakat. Szigetcsép még egy-másfél óra, de már a harapós lónak sem volt kedve evezni, ráadásul még ha nyitva is van a büfé, mire odaérünk, biztosan bezár, a sátrakat meg állíthatjuk fel sötétben.

Végül László ötlete nyert. Lakik a közelben egy gyerekkori ismerettségű idős házaspár, essünk be hozzájuk. Este hétkor. Sötétedés előtt nem sokkal. Nyolc koszos, büdös kajakos. Egyik-másik félig részeg, netán egészen az. Mi bajunk lehet?

Semmi. Andrea és László odavoltak az örömtől, hogy ilyen népes társaságuk akadt, hordták kifelé a pogácsát, a pattogatott kukoricát és elbűvölőek voltak. Gyorsan felvertük a sátrakat a vízparton és ellazultunk.

Én konkrétan kilenc órát aludtam éjszaka. A héten összesen nem volt ennyi.

DSC00496

DSC00497

DSC00499

DSC00500

DSC00501

DSC00503

A túra útvonala 3D videóban.

Aporka – Kvassay zsilip
2017.09.10; vasárnap

Annyira jól aludtam, hogy úgy kellett kikényszerítenem magamat a hálózsákból. Míg a többiek aludtak, gyorsan körbefényképeztem a környéket. (Lásd fent.) Aztán ébredeztek a népek, ébredeztek a házigazdák és egy komplett reggelit toltak ki a teraszra. Nem tudom, Lászlónak ez hány sörébe fog kerülni, de olyan ellátásban részesültünk, melyet tegnap este a szentmártoni civakodásban el sem tudtunk képzelni.

A reggel második meglepetése, hogy mindössze félórás késéssel sikerült elindulnunk. Úgy, hogy voltak, akik legszívesebben egész nap ott maradtak volna.

A mai nap másolta a tegnapit. Az első kocsma Szigetcsépen, 40 percre. És valószínűleg ez lesz nyitva egyedül. Végülis, nem így történt. Ez sem volt nyitva. (Pontosabban délben nyitott, mint az a helyben táborozó kajaktúrás társaság közölte. Mondjuk, vicces lett volna, ha felevezünk és egyesítjük erőinket az éjszakai feladatokra. Ránézésre vevők lettek volna rá.)

Szóval Szigetcsép. Messziről minden rendben, emberek a strandon, emberek a kocsma előtt. Csak éppen a roló volt lehúzva.

DSC00507

Jobb híján házikoszt kajakból. László emlékezett egy hamburgeresre Szigethalmon. Becéloztuk.

DSC00508

Nyitva volt. Felzabáltuk a szezonvégi készletet. Meg végre sör. (Mi Nejjel ugyanis elfogytunk.) Gyorsan ittam is kettőt, mert amikor vezetek, akkor a taksonyi híd után már tilos. (Ja, a hamburgeres bódé a híd tövében volt, De még innen.)

A hamburgerrel annyira nem laktam jól, ezért kifejezetten örültem, hogy a következő kiszállóhelyünkön (Szigetszentmiklós, teniszpályák) nyitva volt a büfé és adtak lángost is. Tulajdonképpen ekkor már semmi bajom nem volt. Csak éppen a napi távnak még a felénél sem jártunk. A terep pedig… az RSD legkellemetlenebb formája. Olyan 10-15 km/h oldalszél, a nagy Duna meg árad, ilyenkor a Kvassay zsilipnél rányitják a vizet ezerrel, hadd termeljen az az erőmű egy kicsi áramot. Mi ebből azt érzékeltük, hogy az oldalszél miatt kormány kell, a szembesodrás meg annyira durva, hogy 5-5,5 között tudtunk maximum felfelé haladni. A 6-os értékhez már bele kellett feszülnünk. Én ráadásul megmakacsoltam magam és nem hagytam, hogy a teniszpályák mellett betegyenek a vízbe, beszálltam magamtól. Végülis sikerült, de annyi időt csesztem el vele, hogy mire kivergődtem a nádasból, a többiek már valahol a horizonton jártak. Annyira azért nem bántam, végre lehetett egy kicsit sprintelni. Olyan 6,2-es átlaggal értem utól őket, kábé 40 perc után. (A fitnesz óra értékelte is, ezen a napon már 10 százaléknyi teljesítményt regisztrált. Ja, amikor azt mondom, hogy regisztrált, az azt jelenti, hogy egyáltalán megjelent valami a skáláján. A rekreációs zónában. Az evezés nem egy kardió sport.)

Felfelé olyan túl sok már nem történt.

Ja, hirtelen ötlettel bementünk a Molnár-sziget belső oldalára. Évek óta nem jártam arra, mert nagyon koszos, nagyon csúnya arrafelé a víz. (Ez egy olyan szennyvízgyűjtő oldalág.) Volt meglepetés. Konkrétan kikaptunk egy olyan szakaszt, ahol hangosan felsikoltottam: már megint a Blizna! Úgy kellett áttörnünk, átverekednünk magunkat egy masszívan benőtt szakaszon. Mint valami vízitankok. Lászlóval ketten el is akadtunk, ahogy kell, intenzív csípőmozgásokkal tudtunk egyáltalán visszahátrálni a vízre. Szerencsére Szilviának sikerült az úttörés, mi meg mentünk utána.

Aztán masszív, monoton evezés fölfelé. Elhúzott velünk szemben egy sárkányhajó. Borzasztóan sajnáltam, hogy lemerült a fejkamerám (a tartalékelem otthon maradt a töltőben), mert az egész, ahogy mindenki egy ütemre hajlongott, annyira, de annyira montypython-os volt, tök jó kép lett volna a valamikori videóban. Aztán később elmentek mellettünk, mi pedig Ferenccel úgy döntöttünk, hogy rájuk ijesztünk. Beleálltunk a farvízükbe és toltunk egy olyan 7,9-es tempót. Úgy otthagytak, hogy még a kondenz párájukat is alig láttuk.

Érkezés a Kvassay zsiliphez. Még csak kerestem a kiszállási pontot, amikor László elkapta a kajakot és kirántott, mint egy méretes pontyot. Elképesztő, hogy ezek a kajakok mi mindent kibírnak.

Aztán ennyi. Pakolás, meg pakolás, hazavezetés, na meg pakolás. Jelenleg a száradó cuccok miatt úgy nézünk ki, mint egy menekülttábor.

Ja, ki fogadott minket itthon? Picúr macska ólálkodott ki a kapun és mondania sem kellett, ott volt a szemében a méltatlankodás: hé, humánok, tegnap mintha kiment volna a fejetekből az étkezés!
Most mondtam volna neki, hogy figyelj, te dög, szinte az összes kocsma zárva volt, mi is alig ettünk valamit?
Úgyse értette volna.

A túra útvonala 3D videóban.

De mi van a macskákkal?

A rossz hír az, hogy az egyik eltűnt. A jó(?), vagy nem is tudom milyen hír az az, hogy jelenleg van hat.

Sztracsi nagyjából egy hónappal ezelőtt tűnt el. Persze vigasztalhatnánk magunkat, hogy biztos csak új gazdát talált, de ekkor még csak-csak hazalátogatna némi plusz falatért. (Jártunk már így egy másik macskával.) Szóval eltűnt. Körbenéztem az udvaron, a környéken, de semmi. Mondjuk, ő volt a legmerészebb a csapatban; lehet, hogy egyszer valahol ráfaragott.

Na most, mi vagy tíz éve belőttük, hogy maximum három macskára vagyunk hitelesítve, több nem lehet. Beletörődtünk, hogy kettő maradt. Bár az is tény, hogy eddig mindig úgy alakult, hogy a macskahíradóban bemondták az üresedést és hamarosan jelentkezett is egy macsek a helyre.

Most négy jelentkezett.

Mondhatod, hogy semmi gond, válasszuk ki a legszimpatikusabbat, a többit meg zavarjuk el a pébe. Erre én meg azt mondom, hogy látszik, hogy sohasem foglalkoztál macskákkal.

Esélyünk sem volt választani. A macskáink választottak. Egy – ránézésre – fél éves cirmos kandúrt. Gondolom, szükségük volt egy jó nagy… hímre. Ez a cirmos nem is akármilyen macska. Erőszakos, határozott, nyomulós. Amikor leteszem a teraszon a macskakaját, mindenkit elzavar, beleértve a sajátjainkat is. Ha arrébbrugdosom, akkor a mieink is elmenekülnek. Azaz elismerik a cirmost és ha megtámadom, azt úgy veszik, mintha őket is megtámadnám. Ezt a zavart szokták kihasználni a sztracsatella macskák.
Igen, az ingyenkaja idevonzott még három macskát. Mindhárom nagyon hasonló mintázattal: alapvetően fehér, de sűrű fekete foltokkal. Olyanok, mint az eltűnt macskánk. Az egyik ráadásul megszólalásig hasonlít, egyedül a viselkedése más, de az nagyon. Közöttük is van egy kandúr, de az messze nem annyira rámenős, mint a cirmos. Ettől függetlenül elég nagyokat küzdenek a teraszon.

Mi meg vakarjuk a fejünket Nejjel. Már egészen beletörődtünk, hogy kettő macska marad. A hat… az határozottan sok. Végül abban maradtunk, hogy a szürke cirmosra tesszük a tétjeinket. Egyrészt őt fogadták be a macskáink, másrészt meg ő tűnik a legerőszakosabbnak. Talán elzavarja a másik hármat.
Hogy mennyire nyomulós? Először is már nem kóborol, beköltözött az udvarba. Az előző tulajdonos kialakított egy kutyaólat, ez már legalább tíz éve lakatlanul állt. Eddig. Beköltözött. Másfelől ugyanúgy jön az etetésre, mint a többi. És ha azt hiszed, hogy akár csak egy kicsit is tart tőlem, akkor van még egy dobásod. Hiába jelzem, hogy menjen arrébb, hiába kergetem az udvaron, az arcára van írva, hogy rohadtul unja ezeket a felesleges köröket, hiszen a végén úgyis ő fog először enni.
Ma reggel konkrétan belenyomta a fejét a tányérba, miközben szedtem ki a konzervet. Kétszer jól fejbesomtam a villával, de csak méltatlankodva nézett vissza: ember, ezt most minek? És evett tovább. Finoman oldalba rúgtam kétszer. Ugyanannyi eredménnyel. A másik két macska meg tisztes távolból nézte. Az új vezért.

Ma délután már ideült mellém a padra.

Lassan kereshetünk nevet neki.

Fehérnemű

A férfiak már régóta vigyorognak azon – jobb híján, mert érteni nem értik – hogy a nők miért pánikolnak be, ha hirtelen fehérneműben látja meg őket valaki idegen. Hiszen a fehérnemű felülete nagyjából akkora, mint a bikinié, abban meg még meg is sértődnek, ha valaki nem nézi meg őket.

Pedig, dacára a négyzetcentiknek, van különbség.

Ugyanis minden fejben dől el. Már megint.

Ha katonai egyenruha van rajtad, akkor feltételezik rólad, hogy harcolni fogsz. Még akkor is, ha az éppen öltöny-, vagy szabadidőruha-szabású. Mert más a ruha. Mert beöltöztél egy akcióra.

A fehérneműnek is megvan a célja. A praktikus dolgokon kívül az, hogy levetik. És a levételnek jelentős része szexuális természetű. Azaz a hétköznapi gondolkodásban a fehérneműs hölgy képe azt sugallja, hogy ez a nő minimum könnyen megkapható, ha nem éppen konkrétan szexre készül. Azaz ha egy nőt idegenek kapnak rajta fehérneműben, akkor nem az zavarja, hogy mennyi látszik ki a testéből – hiszen az ugyanannyi, mint bikiniben – hanem az, hogy abban a pillanatban úgy fognak rá tekinteni, mint aki éppen szexre kapható. Akár bárkivel is. Nyilván a megijedés abból jön, hogy a nőnek eszében sem volt szexulás hívóüzenetet küldeni, és beparázik attól, hogy a környezete annak értékelheti a balesetet.

Ehhez képest a bikininek pusztán annyi az üzenete a külvilág felé, hogy figyelj öreg, milyen dögös vagyok! Konkrét szexuális aktusra történő előkészületről szó sincs. Ez egy elfogadott társasági viselet egy bizonyos helyen.
A fehérnemű sokkal intimebb. Nem a nagyközönségnek szól, hanem a kiválasztottnak.

Vallás

A vallás nem más, mint a kollektív tudat képzelt barátja. És ahogyan az egyénnél is pszichés rendellenességnek számít a képzelt barátba vetett hit, a vele való beszélgetések és a neki való megfelelés, ugyanúgy, ugyanolyan mértékben rendellenesség ez a kollektíva számára is.

#nemanépszerűségethajszolom

Órateszt folytatódik

Aki már unja, nyugodtan ugorja át. Úgyis hétvége van, ilyenkor beleférnek a keveseket érdeklő írások is.

Nos, az első új tapasztalat, hogy az órát nem véletlenül nevezik Forerunner-nek. Igazából akkor van elemében, akkor teljesedik ki, amikor futok. Olyan statisztikát tolt a képembe egy egyszerű Cooper teszt után, hogy csak pislogtam. Például a cadence érték. Ez futásnál a lépésszám, kerékpározásnál a pedál fordulatszáma. Csak éppen bringázásnál külön szenzor kell hozzá 60e pénzért. Futásnál viszont beépített. (Plusz jelzi, hogy mennyire vagy távol az optimálistól.)
Vagy amire már régóta kíváncsi vagyok: a VO2max érték. Ez a maximális oxigénfelvétel ml/kg/perc értékben. Kerékpározásnál hiába kerestem, csak futásnál méri.
Na, mondjuk… nem voltam elájulva. Kezdjük ott, hogy először Nej órájával mértük meg magunkat mindketten, mivel az övé képes ellazított, fekvő állapotban tesztelni. Nekem 28 jött ki, neki 29. Ami több okból is durva. Egyrészt abszolút értékben is nagyon gyatra, másrészt meglehetősen nonszensz, hogy ezek szerint Nej edzettebb, mint én. Nem bántani akarom, két éve, amióta rendszeresen jár edzőterembe, sokat fejlődött, de azért így is legalább egy nagyságrendnyi különbség van közöttünk. Némi nyomozás után meg is találtam, hol van a mérésben az elvi hiba. Azt mondja feküdjünk le, lazítsunk el, indítsuk el a mérést, aztán majd kiadja az eredményt. Egészen biztos, hogy az alábbi képlettel becsül:
VO2max= (HRmax/HRrest)x15
Csakhogy a HRrest az nem egyenlő azzal a pulzusértékkel, amit akkor kapok, amikor napközben éppen ledőlök. Nálam ez például 74 lett. A nyugalmi pulzus, definíció szerint, az az érték, amit rögtön ébredés után mérünk, ez pedig nálam 54. Ezzel számolva már 49 a VO2max, ami az alábbi linken található táblázat alapján kiveri a felső határt. (Az 50-54 éves férfiaknál az excellent kategória 46 fölött kezdődik.)
Akkor nézzük a mai mérést. A manuálban azt írják, hogy a pontos értékhez futni kell 10 percet. Úgy voltam vele, hogy akkor már legyen Cooper, azaz 12 perc. Erre is van becslés:
VO2max= (t-505)/45
A teszt eredménye 1710 méter lett, ezzel az értékkel és a fenti képlettel számolva a VO2max értéke 27 lenne. Egyre szebb, nem? A táblázat alapján ez a poor kategória.
Csakhogy az óra nem ezzel a képlettel számolt, hanem figyelembe vette az összes ilyen-olyan mérését és kidobta a frankót: 36. A táblázat alapján ez már nem annyira rossz, az average (átlagos) kategória plafonja. (Persze nem is jó. Ha abból indulok ki, hogy pénteken 51 kilométert bringáztam két óra alatt, 75 percet töltöttem az ‘anaerob’ zónában (151-163), úgy, hogy nem igazán voltak levegővételi problémáim, szóval ez alapján az átlagos kategória inkább sértő. De az óra kerékpározást nem mér. Pedig a VO2max ebben a sportban is fontos paraméter.) Ja, és a kegyelemdőfés: a Garmin Connect szerint ez az érték csak fair. Azaz jócskán átlag alatti. Kapják be.

Nagyjából ugyanez a probléma az aktivitásfigyeléssel is. Az óra számára a kerékpározás nem létezik. Bringázhatok órákat, eshetek haza hullafáradtan, úgy veszi, mintha nem léptem volna egyet sem. Azaz nekiáll sikoltozni, hogy mozogjak már. Meg hát… alapértelmezésben az elvárt lépésszám 10000. Az én esetemben ez 8,4 kilométer. Azért ez durva. Különösen úgy, hogy nem ismer a futáson kívül más mozgást. Ráadásul ha egész nap házon belül tartózkodok, ott aztán gyalogolhatok kilommétereket is, a GPS nem érzékeli, azaz számára nem léptem egyet sem. Csak kíváncsiságból kapcsoltam vissza tegnap este, de nem hiszem, hogy sokáig így marad.
Illetve… van itt valami, amit nem értek. Mint írtam, tegnap este visszakapcsoltam az aktivitásfigyelést. Aztán ma reggel ránéztem… és részletes alvásstatisztikát kaptam. Mennyi volt a mély alvás, mennyi a könnyű és mennyit voltam ébren. Ezt most hogyan? A szíj nem volt rajtam. A lakásban nem működik a GPS. Akkor honnan szedte azokat az értékeket, amelyek alapján ki merte jelenteni a fenti statisztikát? A vége az lesz, hogy még azt is kitalálja, mikor üldögélek úgy, hogy ráadásul még bort is iszom. Fúj.

Órateszt

Naná, hogy meg kellett hajtanom. Tegnap még csak bóklásztam a környéken, de aztán este behangoltam mindent, ma meg elővettem a legkeményebb edzőterepemet: Pestlőrinc – Rákoskert – Ecser – Maglód – Gyömrő – Üllő – Vecsés – Gyál – Pestlőrinc. 51,76 kilométer, 170 méter szint. Ha jól csinálom, akkor egyetlen hatalmas rohanás. Ha jól csinálom, akkor a bejárati ajtón már csak fókamászásban tudok betekeregni.

Azt hiszem, elégedett lehetek. Az új órát egy brutális rekorddal avattam fel. 2 óra 3 perc. Azaz majdnem két órán belül. 25 km/h feletti átlag. Úgy, hogy öt sorompóból háromnál elkaptam a vonatot. A régi rekordra nagyjából húsz percet vertem rá. A négy éves rekordra. Amikor 8 kilóval voltam könnyebb. Meg négy évvel fiatalabb.

Mondjuk, megdolgoztam érte. Az óra az 1-5 Aerobic TE skálán simán hozzámvágta a ‘tenagyonbarom, hagyod azonnal abba!’ jelentésű 5-ös értéket. Piszkosul kíváncsi vagyok, lesz-e holnap izomlázam. Az óra szerint 74 percet töltöttem az anaerob zónában (max 45 percet lehetne), ehhez képest végig rendesen kaptam levegőt. Vagy a zóna határa rossz, vagy én. Amikor megérkeztem és leállítottam a rögzítést, azt mondta, hogy ebből a bringázásból 72 óra kell, hogy regenerálódjak. (Majd fél óra múlva rámszólt, hogy túl régóta ülök, álljak fel és sétáljak. Mert el vagyok punnyadva. Ez volt az utolsó akciója a lépésszámlálónak. Kinyírtam.)

Még valami. Senkinek nem kell aggódnia, nem gyilkolom magamat. A Garmin van eltévedve. Csak azt látja, hogy 53 éves férfi, 180 centi magas, 108 kiló. Úristen, 33 feletti BMI! Óvatosan a mozgással, haver! Emiatt sikoltozik annyit. A valóság az, hogy én egy eléggé izmos pacák vagyok, olyan medve típus, a testzsír-százalékból számolt ideális súlyomhoz 29,5-es BMI tartozik. Ennyit a testtömeg indexről.

Az útvonal 3D animációban:
Relive

Itt pedig azt láthatja, aki érdeklődik, akár az óra, akár a Garmin világa iránt, hogy milyen elemzéseket ad a Connect:
Garmin Connect, a gyömrői pályán

Az óra pedig nemcsak jó, de maximálisan hozza a geek faktort is. Még csak a szélfogóban toltam be a bringát, de már pittyent az óra (feltolta az adatokat a mobiltelefonon keresztül a Garmin felhőbe), aztán pittyent a mobil (az Endomondo beszinkronizálta magához az adatokat, majd emailben értesített, micsoda rekord született), utána megint pittyent a mobil, mert a Relive észrevette, hogy van új track az Endomondón és szeretne belőle 3D videót gyártani. Mire letettem a bringát és ledobtam a cipőt, már minden el volt rendezve mind a gépen, mind a felhőkben. Nekem már csak nézegetnem kellett.

Magas pulzus

Oké, a cím hülye szóvicc. Lényegében arról van szó, hogy sikerült rendezni a sorokat a fitnesz órákkal kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag mindenki minőségileg magasabb kategóriába lépett.

Nem volt egyszerú. Olcsó meg végképp nem.

Kezdjük azzal, hogy tele lett a búrám a Geonaute Onmove 220 órával. Már céloztam rá, hogy elkezdte ugyanazt a hülyéskedést, amiért az elődjét is visszavittem. (Az Onmove 200 végképp elvesztette a kapcsolatot a jeladóval, a 220 pedig rendszeresen elvesztette, igaz, újrapárosítás után megjavult. Csak éppen minden alkalommal így indulni… bosszantó.)

Amit szeretek a Decathlonban, az az, hogy eddig akárhány alkalommal voltak minőségi problémáim, kisebb-nagyobb küzdések után mindig sikerült értelmes módon vagy kicseréltetnem a terméket, vagy visszaadnom és visszakapnom a pénzt. Nem csak 3 napon belül, hanem akár egy év környékén is.

Most is valami ilyesmi történt, bár meg kellett dolgoznom érte.

Bevittem az órát. Elmagyaráztam a leányzónak, mi a bajom. Szemmel láthatóan középtájt elveszítette a fonalat. Végül megkért, hogy inkább írjam le. Leültem egy asztalhoz, leírtam. Egy A4-es oldal tele lett. Összefoglalom.
1. Az óra nem mindig látja a jeladót.
2. Windows10 + CU kombinációval nem lehet usb-n elérni az órát.
3. Az Android app egy ipari hulladék, minden alkalommal legalább 10 percig kell szenvednem vele (app restart, mobiltelcsi restart, óra restart és ezek végtelen kombinációi), mire fel tudom tölteni az adatokat a felhőbe.
4. Összefoglalásként leírtam, hogy ha az első hiba javítható is lenne, a másik kettő miatt számomra elfogadhatatlan a készülék. Kérem vissza az árát.

Mint látható, elég necces volt a helyzet. A vásárlás óta eltelt két hét, azaz szó nélkül már nem veszik vissza. Ha az első hiba javítható, akkor a másik kettő már erősen véleményes.

Négy nap múlva hívtak. Hogy izé.
– A laboratóriumunk bevizsgálta az órát és az jó.
– Tényleg?
– Igen. Firmware-t frissítettünk rajta és tökéletesen működött. Javaslom, lépjünk át a második pontra.
– Annyira azért ne siessünk. Nyilván tudja, hogy firmware-t csak usb kábelen keresztül lehet frissíteni. Nekem viszont – a második pont miatt – ez a lehetőség nem áll rendelkezésemre. Úgy gondolom, hogy ez egy eléggé nagy funkcionális hiányosság.
– De hát az óra dobozán az áll, hogy…
– Igen?
– Windows XP and more.
– Az a more elég határozottan azt sugallja számomra, hogy benne van a Windows 10 is.
– Nézze, Önt félrevezette a support oldalunk. Ez a készülék nem működik Windows10 alatt.
– Elnézést, de ez nem igaz. Működött. A Creators Update vágta agyon. A support pont ezt írta meg.
– De az óra működik.
– Nem igazán. Nem tudok firmware-t frissíteni. Nem tudom kinyerni az adataimat. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon komoly funkcionális hiányosságok.
– Hát, jó. Akkor jöjjön be. Leselejtezzük.

Bementem. Az ügyfélszolgálatos leányzó már tudta, miért jöttem, ki is állította a visszavételi bizonylatot.

– Izé, Kedves, ezen csak egy tétel szerepel. Én viszont szeretném visszakapni a jeladó árát is.

Na itt borult minden.

Pusztán csak emlékeztető. Az előző óracserénél az volt a bánatom, hogy egyben selejtezték le a rossz órát és a jó jeladót is. Ezért kellett új jeladót vásárolnom. Némileg pikáns, hogy most meg azért kellett küzdenem, hogy selejtezzék le a jó jeladót is.

Nem is ment egyből. Hívták a főnököt. Akivel telefonon is beszéltem.

– Ez a szíj jó.
– Igaz. Viszont mire használjam? Az órát visszaveszik. A szíj viszont szobadísznek elég drága.

Fejvakarás.

– Nézze – nyitottam új frontot – Attól, hogy ez az óra nem jött be, nekem még szükségem van egyre. Méghozzá Önöktől fogom megvenni.
– Igen? Milyet?
– Polar M430.
– Remek. Akkor nézzük meg, ahhoz jó-e ez a szíj?

Itt már látszott, hogy ez nem lesz egyszerű eset. A Polar óra ugyanis optikai érzékelős.

– Oké, nézzük meg – egyeztem bele.

Szerencsére a főnök odahívott egy szakértőt is. A leányzó átnyálazott egy vaskos kötetet, majd megtalálta, amit keresett. A szíj maximum M400-as órával kompatibilis.

– De ettől még ANT-on keresztül összekapcsolhatók – erősködött a főnök.
– Valószínűleg igen – ismertem el – Csakhogy minek? A 430-as csuklón mér optikai módon, nincs szüksége mellpántra. Felesleges.
– Nem annyira. A mellpánt sokkal pontosabb, mint az optikai érzékelő.
– Nekem ez a pontosság bőven megfelel. Nem kell a mellpánt.
– Hát jó – egyezett végül bele – Visszavesszük a jeladót is.

Aztán ennyi. A többi már adminisztráció volt, én pedig gazdagabb letten egy M430-as órával.

Jogosan kérdezheted, hogy miért pont ez kellett nekem? Nem kedvelem a Polar órákat, ráadásul ez egy – a mérés jellegéből fakadóan – pontatlanabb óra. Akkor minek?

Először is, annyira nem pontatlan. A korábbi írás egyik kommentjében ajánlottatok egy tesztelő srácot (köszönet érte), aki leírta, hogy a 8 szenzoros optikai érzékelő miatt az M430 az egyik legpontosabb optikai érzékelős óra a piacon. Másodszor pedig, nem magamnak vettem. Nejnek teljesen bejött a Polar infrastruktúra. Annak pedig kifejezetten örült, hogy ezzel az órával teljesen egyszerű a 7/24-es megfigyelés, ráadásul nincs mellpánt, nincs az ezzel járó kinlódás. (Nőknél ez ugye számít.)
Szóval öröm, boldogság.
Miért Decathlon? Mert körbenéztem és náluk volt a legolcsóbb ez az óra. Nagyjából 20e forintból kijött a csere. (Meg egyébként is, habár ebben az írásban egy kicsit cikiztem őket, de teljesen elégedett vagyok mind a termékeik ár/érték arányával – hé, nem vagyok élsportoló, nekem ez a minőség pont megfelel – mind pedig az ügyfélkezelésükkel.)

Utána már csak nekem kellett megoldást találnom. Valójában ez lett meg hamarabb. Nekem a Garmin infrastruktúra otthonosabb (van ugye tőlük két túra GPS-em, ismerem a világukat), így logikus döntés volt a Forerunner 230 HR. Egy Magyarországra beszivárgott cseh cégtől rendeltem meg. Olcsóbb volt, mintha online próbálkoztam volna külföldi cégnél. Igaz, a manuál ékes cseh nyelvű, de mire való a net.
Itt inkább a kiszállítás volt necces. A cégnek van magyar üzlete, de ha ott vettem volna át, az plusz pénz lett volna. Míg a házhozszállítás ingyenes. Vicces. Pick Pack Point nincs. Sajnos az eddigi tapasztalataim alapján kifejezetten rühellem a futárszolgálatokat, egyszerűen annyira bénák, hogy egy ilyen akció több napos szobafogsággal jár. De éppen nem kellett sehová sem mennem a héten, így bevállaltam. Aha. Hétfőn fél hétkor jeleztek vissza, hogy az áru kiszállításra került. Nekem hétfő kora délután mondta a fogorvos, hogy sürgősen röntgenre kell mennem. Az kedd. Aztán szerdán volt a fentebb leírt Decathlonos akció. Frászban. Mert simán kinéztem a futárokból, hogy minden értesítés nélkül betámadják az üres lakást. Nos, semmi ilyesmi nem történt. Szerda délután fél öt körül gondoltam, megnézem, hogyan áll a megrendelésem. Le lett zárva. Az árut kiszállították. Erre azért felkaptam a fejemet. Ügyfélszolgálat. WTF? A srác utánanézett és közölte, hogy csütörtök délelőtt fogják kiszállítani. Nyilván felment a pumpa. Ha ő, ott bent, szerda délután, még bőven munkaidőben, tudja, hogy csütörtök délelőtt lesz a kiszállítás, akkor hogy a francba merik lezárni a megrendelést, úgy, hogy engem semmiről sem értesítenek? A srác persze magyarázkodott, hogy majd csütörtök reggel fogok kapni sms-t, de azért nehogymár. Szvsz legalább egy nappal előtte illenék szólni. Meg nem lezárni a megrendelést. Meg nem három napig bizonytalanságban tartani a kuncsaftot.

Na, mindegy, csütörtök reggel jött az email, szerencsére nem kellett mennem sehová, a futár percre pontos volt, nem is tudom, miért morgok annyit. Megkaptam az órát, birtokba is vettem.
Emberek, ez kurva jó anyag. Örülök neki.

A korábbi szerencsétlen órát, azt a bizonyos Polar FT7-et, melyet eddig Nej használt, meg odaadjuk Barnának. Már régóta akar venni magának fitnesz órát, de annyira nincs rá pénze, hogy rossz nézni. A semminél meg ez is jobb.

Elég vérzivataros fejezet lett ebből az egészből, de összességében azért nem sikerült olyan rosszul. Ha összeadok, meg kivonok mindent, akkor olyan 170e forint ment el az órákra, viszont hármunknak is van egy-egy márkás (két Polar, egy Garmin) órája és a pénzt egy év alatt fizettük ki. Az egészségért mindent.

Még valami. Ilyenkor mindig elő szoktak jönni olyan hangok, hogy de hülye vagy Józsi, egy évig szarakodtál ezen az egészen, miközben egyből meg is vehetted volna a fenti órákat és nem szopsz ennyit. Nos, feleim, a helyzet az, hogy a szopás a tanulási folyamat része. Az írásokban leírtam, honnan indultam. Gyakorlatilag a nulláról. Ki kellett alakulnia annak, hogy pontosan mik is az igényeink (nekem is, meg Nejnek is) és ki kellett alakulnia annak is, hogy megfelelő ár/érték arányban mely eszközök képesek ezt kielégíteni. Fejben el kellett fogadni, hogy a minőségi megoldás nem egy-két tízezer forint lesz. Arról már nem is beszélek, hogy mennyi szándékos? nem szándékos? félrevezető információba lehet belefutnia a fogalmatlan érdeklődőnek.

Ami viszont biztos, hogy óriási köszönet jár mindenkinek, aki a korábbi poszthoz hozzászólva segített a végeredmény kialakulásában. Ez most nem üres udvariaskodás: pusztán csak az órák adatlapjait böngészve biztosan nem tudtam volna még most sem választani. Kellettek a tapasztalataitok.

Törmelék

  • Az élet értelmének keresése… nem lehet, hogy csak egy megfelelési kényszer?

  • Egyik este azon gondolkodtam, hogyan lehetne meghekkelni a tokent, hogy a webbankos belépéshez adott hatszámjegyű jelszó automatikusan jóvá is íródjon forintban a számlán. Vagy euróban.

  • Ha az Isten erős hanggal áldott meg, kötelességed gondoskodni róla, hogy ne legyél ostoba. Vagy maradj csendben.

Pulzus

Tudom, nem régen értekeztem arról, hogy a rossz dolgokat felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet, de ezt most nehéz.

Ugye itt van ez a baromarcú Creators Update. Először a videóvágó gépre telepedett fel. Azt még nem is bántam, naívan úgy gondoltam, ugyanazt értjük a Microsoft-tal kreativitás alatt. (Hát, nem. Az MS leragadt a Candy Crush Saga színvonalán.) Aztán másodikként felkerült a melós laptopomra, és ekkor dobta le az agyam a szíjat és lett belőlem hörgős zombi. Pontosabban ekkor még nem, de hamarosan. Írtam már, hogy mi minden esett szét, nem akarom magam ismételgetni. Ami a legjobban fájt, az a szinkronizáció megszűnése volt a pulzusmérős órámmal.

Még mindig emlékeztető. Elég sok pénzbe került, amíg ehhez az órához eljutottam. Először volt egy kajakozós vízálló órának vásárolt 5e forintos vacak, mely mért ugyan pulzust, de semmit nem tárolt. Ez arra volt jó, hogy felkeltse az igényeimet. Azóta elszakadt a cserélhetetlen műanyag szíja, kuka. Utána vettem 27e forintért egy Polar órát, mely az eladó szerint tud kommunikálni a számítógéppel. Nem tudott. Venni kellett hozzá egy illesztőegységet 15e forintért. Ezzel már tud, de csak az aktuális testmozgáshoz tartozó átlag, illetve maximális pulzust viszi át. Érted? Két számot. 15e forintért. Melyeket kézzel is be tudok gépelni a polarpersonaltrainer oldalon. Undorral vágtam bele a fiókba. Aztán Nejnek megtetszett, most ő használja. Én pedig próbálkoztam tovább. Piszok szerencsével megcsíptem egy Geonaute Onmove 200 karórát a Decathlonban. _Pontosan_ azt tudta, amire szükségem volt, a 35e forintos óra kifutó termékként 27e forint lett, de aztán ráraktak egy akciót is, így már 16e, nekem meg volt még kuponom, szóval megúsztam 15e forintból. (Csak viszonyításként: a csomagban egyébként benne lévő jeladó egység önmagában 14e forint.)

Nos, ezt az órát használtam teljes megelégedéssel a Creators Update megjelenéséig.

Tisztázzunk még valamit. Mondhatja bárki, hogy ez miféle úri huncutság már. Nem az. Ha az ember komolyan gondolja a sportolást, akkor nagyon fontos, hogy pontosan tudja adagolni a mozgás intenzitását. Ehhez meg mérni kell. Pont. Az már komolyabb érv, hogy mennyi sarlatánság található a pulzuszónákkal kapcsolatban, mennyi ellentmondó, de kizárólagosságra törekvő elmélet. Ezekkel valamikor én is foglalkoztam, elég komolyan, aztán hagytam a fenébe. Fejben váltottam: nem a fogyás kedvéért sportolok, hanem az egészségért. Kész. Valószínűleg én leszek – ha már nem én vagyok – a kerület legedzettebb kövér embere. Leszarom. Viszont az, hogy mennyit mozgok az aerob, mennyit az anaerob zónában, az fontos. Ehhez meg óra kell.

Amikor a dolgozós laptopom is elesett, felértékelődött a médiacenter laptop. Ez volt az utolsó, amelyikre nem ment föl még a Creators Update. Be is védtem, amennyire lehetett. Defer, meg WUShowHide. Szerinted? Még a balaton-felvidéki túra előtt nagy vidáman közölte a gép, hogy felkerült egy feature update, indítsam újra a gépet. Na, itt vesztettél el engem, kedves Microsoft. Mert egyszerűen az, hogy kijön egy frissítés, mely csupa, számomra értékelhetetlen szart frissít, cserébe legyakja az egyik legfontosabb alkalmazásomat, és nem mondhatom azt, hogy lécci, amíg vagy a Geonaute, vagy a Microsoft nem rak rendet, addig ne menjél fel, nos az valami annyira arrogáns, annyira elfogadhatatlan, hogy nem is találok rá szavakat.

Megint egy oldalszál. Ez egy ilyen írás. Amikor a laptopom bedőlt, hivatalosan is bejelentettem a Geonaute oldalán, hogy Houston, szar van a palacsintában. Ugyan nem számítottam rá, de két hét múlva kaptam egy levelet. A cég leírta, hogy igen, tény, a CU kinyírja az alkalmazást. Méghozzá USB kapcsolat szinten. Felvették a kapcsolatot a Microsoft-tal. Aztán egy hét múlva jött az újabb levél. A Microsoft elismerte a hibát és igéretet tett, hogy a Fall Creators Update csomagban javítja. Addig legyek türelmes. Tekintve, hogy a sima CU-t három hónap spéttel kaptam meg, így a szeptemberre ígért FCU sem valószínű, hogy idén meglesz. Sorry. Ja, meg használjam addig az app-ot.

Igen, van app. Androidra meg IOS-re. Az első verziót meg is néztem. Olyan 2,5 csillag körül értékelték. Az eddigi tapasztalataim alapján túl. Ez egy akkora, de akkora kalap szar, hogy a forradalomnak először ezt kellene elsöpörnie. De ne rohanjunk előre.

Tehát az összes Windows 10-es számítógép elesett. Mi van még? Például az elektronikus hulladék dobozban egy tízéves netbook (Windows 8.1) és egy tizenkét éves tabletpc (Windows 7). Próbáljuk meg életre kelteni valamelyiket. A netbook nagyon hamar bedobta a törölközőt, gyakorlatilag ahányszor elindítottam, annyiféleképpen viselkedett, de az elvárt viselkedés nem volt köztük. A tabletpc már jobb képet mutatott. Igaz, nehezen pöccent be, de aztán fokozatosan magára talált. Mondjuk a 300+ patch(!), melyet vagy öt részletben nekiállt telepíteni, három napra lefogta azt a szerencsétlen gépet.

Igenám, de közben teltek a napok. Én pedig használni szerettem volna az órámat.

Illetve. Illetve. Az történt, hogy kezdtek kommunikációs hibák fellépni az óra és a jeladó között. Ezeket eleinte vudu módszerekkel el tudtam hárítani, viszont egyszer már semmi nem segített. Oké. Egy éven belül vagyunk, garancia. Én naív. Azt hittem, hogy a Decathlonban helyben kipróbálják egy másik jeladóval, aztán kiderül, hogy vagy az óra, vagy a jeladó a hibás, ezek után simán kicserélik és megy minden tovább. Régen nem tévedtem ekkorát. Az ügyintéző (egy 19 éves kölyök) közölte, hogy a szabályok szerint ők nem tehetnek semmit. Beveszik, elküldik Hatvanba, ott bevizsgálják. Ennyi. (Ezek után nem is csodálom, hogy csupa fiatal kölyök van a boltban. Semmit nem kell ismerniük, csak a szabályokat.) Mennyi a válaszidő? Egy-két hét, mondták szóban. De a jegyzőkönyvbe már 28 munkanap került. Tulajdonképpen mindegy, ekkor már láttam, hogy a balaton-felvidéki túrát így is, úgy is buktam. Még a túra hetén kaptam egy értesítést, hogy bevizsgálták, az órának kampec. Menjek be, egyezkedjünk. Tekintve, hogy nekem ez az óra tényleg fontos, online megrendeltem a következő generációs Onmove 220 órát és úgy gondoltam, hogy hazafelé beugrok érte. Azért volt némi bizonytalanság bennem: oké, azt sejtettem, hogy nem az óra eredeti árát (35e) kapom vissza, szóval azt a nagy szerencsét elbuktam, de abban azért bíztam, hogy ha az óra volt rossz, akkor visszakapom a jó jeladót. Ugyanis az új óra 27e forintos árában nem volt benne a jeladó. Az plusz 12e forint. Mit tippelsz? Lópitty, ahogy egy kajakos kolléga szokta mondani. Az újabb fiatal kölyök közölte, hogy a _szabályok szerint_ a teljes csomagot le kell selejtezniük, órástól, jeladóstól. Fasza. Vehettem pluszban egy jeladót is.

Itthon nekiálltam próbálgatni. Jobb híján az androidos applikációval. Hát, Árpád… mint sajtreszelővel recskázni. Az app nem találta az eszközt. Aztán megtalálta, de menetközben váratlanul összeomlott. Majd ha minden összejött, akkor azt mondta, hogy nincs track a készüléken. Óra újraindít, mobiltelefon újraindít. A következő próbálkozáskor meg a credentials-t vesztette el, adhattam meg újra a felhasználói nevemet meg a jelszavamat. Gyakorlatilag pezsgőt bontottam minden sikeres felszinkronizálás után. Ja, ilyenkor rendszeresen közölte, hogy az óra firmware-je elavult, frissíteni kellene. USB kapcsolaton keresztül. Csá, Creators Update.

Azt hiszed, nem lehet rosszabb? Te kis naív nyári gyermek. Megint elkezdett szarakodni az óra és a jeladó. Úgy értem, az új óra és az új jeladó. Kitolom a bringát, elindítom a mérést, searching… aztán közli, hogy nem lát pulzusmérőt. Ugye, ezzel vittem vissza a korábbi órát is. Most ott járunk, hogy ha ilyenkor újraindítom az órát, majd újra megpróbálom összepároztatni a jeladóval, akkor megjavul. És persze rögtön 150-es pulzust mér, mert.

Jó hosszú írás lett. Megpróbálom összefoglalni. Eddig elcsesztem 86e forintot a projektre. Jelenleg van egy bizonytalan órám a jeladóval (kösz, Geonaute), van egy nem működő PC szinkronizáció (kösz, Microsoft) és van egy kukaérett android app (kösz, Geonaute). Van egy használhatatlan Polar órám, dokkolóval. A Garmint még nem próbáltam, de semmi kedvem megint csillió forintot beleölni egy bizonytalan kísérletbe. (_Nem_ érdekel a lépésszámláló.)

Erről valahogy az a Dilbert karikatúra jut eszembe, amikor a hapi ül a szobájában a _város egyetlen videótelefonja_ előtt és várja, hogy a technológia használhatóvá fejlődjön. Mert a geek javíthatatlanul optimista.

3D

A kajakos fórumon dobták be a linket, rögtön ki is próbáltam.

Arról van szó, hogy különböző tracker programok – Strava, Garmin, Polar, Endomondo – által rögzített útvonalat egy felhős alkalmazás megjelenít 3D-ben. Alaphelyzetben vannak megkötések, de azért használható. A legdurvább megkötés az, hogy csak a legutolsó track-ből készít videót, így a balaton-felvidéki bringázást már buktam. (Klubtagságival megkötések nincsenek, de az havi 11 dollár.)

A kerékpáros edzőterepeimből adtam oda neki kettőt:

Balaton-felvidék 08/07

A rengeteg kerékpározásban az is jó, hogy közben van idő mindenfélén gondolkodni. A balaton-felvidéki túrákon például azon, hogy miért nem vagyok elégedett a házivideóimmal. Az biztos, hogy nagy előrelépés volt, amikor limitáltam a videók hosszát. Rákényszerítettem magamat, hogy válogassak, ne törekedjek arra, hogy minden belekerüljön a filmbe: legyen egy koncepció, egy visszaadandó hangulat. A szűk idő miatt sokat fejlődtem vágásban is. Szóval minden szép, minden jó… csak éppen a videók valahogy mégsem lettek annyira ütősek. Olyanok lettek, mint valami rosszul sikerült videóklip.

Arra jutottam, hogy túllőttem a célon az időkorlátozással. Ember, Magyarósi Csaba a semmiről is képes 12 perces videót készíteni, Cobranco meg egy nyolcnapos túráról simán összerak nyolc darab, egyenként kétórás filmet. Azaz enyhíteni kell a korláton, de nagyon oda kell figyelnem, hogy mitől lesz hosszabb. Mert ha nem szórakoztató, akkor tökmindegy, hogy 3 perc, vagy egy óra, csak időpocsékolás lesz megnézni.

Viszont vannak határok, melyeket nem akarok átlépni. Soha nem fogok vlogger kamerával (tudod, az a kihajtható nézőkés) mászkálni és folyton belebeszélni, miközben éppen bejárok egy várost, vagy éppen tekerek felfelé egy hegyen. Ezek – véleményem szerint – már elrontják az élményt. (Időnként már az is, hogy mászkálás közben feljegyzek egy éppen eszembe jutó frappáns szófordulatot a telefonomba.) Én írni szeretek, ahhoz értek, az elsődleges csatorna továbbra is a blog lesz, a videók csak kiegészítésként jöhetnek szóba.

Szóval a videó. Először is, ez most egy kísérleti darab. Elcsalingáztam a vágó szoftverben olyan menüpontok mögé, amerre még sohasem jártam. Megérte. Bizonyos dolgok, melyekkel azért hagytam fel, mert túl körülményesek voltak, a tavasszal frissített szoftverben már kényelmesek lettek. (Például a narráció, illetve a színek finomhangolása. Bár a gopro3 felvételei így sem igazán természethűek.) Az összes kamerát átállítottam full HD-re, a végeredmény is az. Ezzel frankón kimaxoltam a vágó gép teljesítményét, néha egyszerűen kifeküdt.

Mondjuk úgy, hogy nem igazán értem a vágószoftver (Cyberlink Powerdirector) logikáját. Van a gépben egy viszonylag erős GPU (Nvidia N560GTX), na jó, 4 évvel ezelőtt viszonylag erős volt, ennek ellenére a vágószoftver nem használja a rendereléshez. Szürke a GPU kiválasztó checkbox. Driver hekkeléssel meg lehet kerülni (miután feltelepült az Nvidia driver, három dll-t le kell cserélni egy pár évvel ezelőtti driver csomagból kibányászottra), ezután már nem szürke a doboz, csak éppen fagyogat a szoftver. A gyártó arra hivatkozik, hogy ha úgy érzik, hogy a processzor bikább, mint a GPU, akkor nem is engedik a GPU-t használni, ami azért elég érdekes koncepció. Különösen annak fényében, hogy például a lenti 20 perces videó renderelése egy órán keresztül tartott és egy csomószor jelent meg egy kis ablak, miszerint előrenderel a nagy rendereléshez. Ezeket a melókat nyugodtan ki lehetett volna adni az egyébként semmit nem csináló GPU-nak.

Na mindegy, legyen ez az én bajom. Ez pedig az én videóm.

Balaton-felvidék 07/07

Hazafelé
2017.08.12; szombat

Reggel hatkor ébredés. Biztos, ami biztos. Aztán a reggeli fürdés elmaradt. A szél továbbra is tombolt, a hőmérő pedig 17,7 fokot mutatott. Nem az a strandidő. Végül azt vettük észre, hogy fél kilenckor már készen voltunk. Ebben az volt a gáz, hogy a Madáritató tízkor nyitott, oda meg mindenképpen fel akartunk menni borokért. Persze előtte még volt egy kör. Nej tegnap délután felhívta őket, hogy lehet-e kártyával fizetni, amire az a válasz jött, hogy általában igen, de napok óta nem működik az eszköz és valószínűleg szombaton sem fog. Aha. Vadászhattunk automatára. Legközelebb Zánkán volt, szóval extra kirándulás. De még mindig nagyon fiatal volt az idő. Kínunkban kitaláltam, hogy autózzuk körbe a Káli-medencét. Fullra felpakolt autóval, hátsó világítás nélkül. Yolo.

A borboltban tettük, amit tennünk kellett.

Utána hátsó út, Balatonszőllős felől Füred, mert az szép, majd felkerestük Barnát, aki Arácson kúrálja magát. Meglehetős haladást érhetett el. Amikor rácsörögtünk, hogy jöjjön le a neki szánt csomagért, borospohárral a kezében sétált le a haverjával. 11-kor. Még nem reggeliztek. Átadtuk a szalámit és egy madaras bort, aztán húztunk haza.

Mi van még? Ja. Hogy miért melíroztattam be rózsaszínűre a hajamat. Mind a két gyerek egyből kiszúrta, na meg az utcán is furcsán néznek a népek. Nos, a körülmények fura összejátszása. Nemrégiben vettem egy új bringás sisakot, olyat, amelyre lehet kamerát is szerelni. Szép, égőpiros sisak. Belülről is. A szivacsbetét is. Mely szivacsbetét, ha átnedvesedik, elkezdi engedni a színét. Összeraktad? Napi 6-7 óra bringázás, jó sok szinttel, kánikulában – és már meg is jelentek a rózsaszínű csíkok a hajamban. Egyelőre ökörködök. A fiam haverja be is vette, amin azért meglepődtem: ezek szerint _tényleg_ kinézhető belőlem, hogy szabadjára engedem a mélyen magamban rejtőzködő feminin énemet. De már látom előre, hogy hamarosan megpróbálom kimosni. Mert minden jó véget ér egyszer.

A fényképalbum elérhetősége