Beszélgetünk

– Na, ezzel készen volnék – álltam fel az asztaltól – Beleírtam a doksiba mindent, amit akartam.
– És akkor most mit csinálsz? – kérdezte Nej.
– Kiülök a teraszra és átolvasom mind a 215 oldalt.
– Honnan van neked erre energiád?
– Perfekcionista vagyok.
– Micionista?
– Perfekcionista.
– Tökéletes? Na ne már.
– Nem, ez egy szándék: tökéletességre törekvés. Egy perfekcionistát nem is sérthetnél meg jobban annál, mint hogy tökéletesnek nevezed.
– Aha.
– Hogy jobban megértsd: te például nem vagy az.

Nej nagy levegőt vett.

– Nyugi – intettem – Te nem vagy az, mert tudom, hogy képes vagy kiadni munkát a kezedből úgy, hogy ezer sebből vérzik, de a határidő szorongat, aztán vannak a prioritások meg hasonlók, egyébként is, úgyis visszadobják és másodikra, harmadikra majd megcsináljuk tökéletesre… ismerős?
– Ja. De néha azért rosszul alszom, nem robban-e fel az az üzem.
– Úgysem vagy ott, amikor robban.
– Na jó, de azért kiirtani Pétet…
– Nem olyan szép hely az.
– Oké, de akkor is, rosszul mutat a cévében.

PS.
Ja, ha még nem mondtam volna: mindketten pszichopaták vagyunk.

Nagy lelkek ha találkoznak

Szokásos bringás edzőkör. Kertvárosi utca. Éppen egy autó próbált leelőzni, én pedig igyekeztem lehúzódni, ami ezeken a vacak, elhanyagolt utcákon nem is olyan egyszerű. Aztán olyan 40 méterre előttünk egy autó kitolta a seggét a kapun. A sofőr egy ideig felmérte a terepet, majd úgy gondolta, belefér még ez – és kifordult elénk. Mind én, mind az engem előző autó beleálltunk a fékbe.
A kiforduló autó komótosan elindult.
Az előző autó utasa pedig, kihasználva, hogy éppen állunk, az ablakon keresztül kiborította elém a szemetet a hamutartóból.

Valószínűleg troll vagyok

Kora hajnalban kelek és kábé tíz-tizenegyig tudok dolgozni. Majd este nyolc után kiülök a teraszra és tizenegyig-éjfélig nyomom. A kettő között csorgó nyállal, bambán ülök a forgószékben, a hőségtől olvadozva. Nem nekem való környék, nem nekem való időjárás.

PS.
Aki nem érti a ‘troll’ hivatkozást: Pratchett regényeiben a trolloknak szilícium agyuk van, mely annál jobban működik, minél hidegebb van. Egyszer egy troll beszorult egy hűtőházba és mire kimentették egyrészt keményre fagyott, másrészt a falat teleírta olyan matematikai levezetésekkel, melyeket senki nem bírt megfejteni. Természetesen a később kiolvasztott troll sem.

A szügyönlőtt útvonal esete

Úgy várok mostanság a szélmentes napokra, mint a kitikkadt rózsáim az esőre.
Mindannyian frusztráltak vagyunk.
A meteorológia azt mondta, hogy valami véletlen folytán kedden nem lesz szél. (Utána megint napokon keresztül szélvihar.) Oké, kedd. Hajnali ötkor keltem, fél kilenckor már a kajakot szerelvényeztem a Velencei-tó partján.

DSC00348

Igen, az M007-et. Mert addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Az izmaim begyógyultak, most pedig megfogadtam, hogy erősen figyelek az evezési stílusra. Ne purcanjak már ki három órányi evezés után. Szép, enyhe szeles időt jósolt a meteorológusok békája, én pedig a Google Earth-ben megrajzoltam egy ideális tókerülő kört: lefelé strandok, aztán hatalmas nádasbéli tekergés, végül a tó közepén vissza, szlalomozva egy kicsit a középső nádasokban. Hiszen nem lesz szél.

A beszállással voltak gondok.

Kezdve azzal, hogy kora reggel egy horgász úgy telepedett le a gyerekpancsolóhoz – mely két tökéletes beszállót jelent – hogy mind a kettőt lezárta. Kiválasztottam azt, ahol még volt esélyem kimenni.
Maga a gyerekpancsoló sem volt éppen egy matyóhímzés. Az utóbbi napok viharai, szelei kihordtak minden szemetet. Valami fehér hab, zöld békanyál, egyáltalán nem volt gusztusos.
Az első beszálláskor finnyáskodtam, meg is lett az eredménye: kiestem a kajakból. Szerencsére egy bátor oldallépéssel korrigáltam, így sem én nem estem el, sem a kajak nem borult fel. Egy napig pucolhattam volna.
A horgász érdeklődve figyelt.
Aztán beültem rendesen és akkor vettem észre, hogy nem hoztam magammal a korábban gondosan kifaragott szivacs GPS tartót. Anélkül sehová. Ugyanis csak úgy a deckre fektetve nem látok semmit a GPS-ből, márpedig a nádaslabirintusban anélkül nem megyek át.
Kiszálltam. Kerestem egy lapos, de ék alakú követ. Betuszkoltam a GPS alá. Visszaszálltam.
Ekkor vettem észre, hogy nem tűrtem be a pólómat a nadrágba. Ez is esszenciális: ha kilóg a derekam, a háttámla véresre dörzsöli.
Kiszálltam. Betűrtem. Visszaszálltam.
Elindultam… de éreztem, hogy valami nem stimmel. A lábam beleakadt a madzagokba és nem tudtam kiszabadítani. Mentem egy tíz méteres kört és visszaeveztem a pancsolóba. Kiszálltam. Megigazítottam a madzagokat.
A horgász arcán elismerés tükröződött. Hogy ez mennyire bonyolult dolog. Én pedig nem adom fel.
Visszaszálltam. Elindultam. Pár méter után check: megvan minden? Nincs. Az előző kiszállásnál letettem a napszemüvegemet egy farönkre, az ott maradt. Visszaeveztem.
– Segítene? – kérdeztem a horgászt.
– Persze. Mit?
– Ott van egy napszemüveg. Ideadná? Nem akarok megint kiszállni.
– Megértem.

De végül elindultam. Némi ficergés azért még kellett, mire komfortosan éreztem magamat.

A vállam 20 perc után kezdett fájni. Bakker. Ez még a régi, vagy már az új? Hogyan lesz ebből négy órányi evezés? Nyilván úgy eveztem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán hamarosan elmúlt a fájás, szóval ez csak a múltkorinak a mellékhatása lehetett.
Picike szél. Éppenhogy sütő nap, de azért már érezhető, hogy pár óra múlva perzselni fog. Abszolút ideális viszonyok. Az első tíz kilométerrel nem is volt baj.
Utána jött a nádas. A nagyobb belső tavaknál éreztem, hogy feltámadt a szél, de egyelőre a vízfelületet még éppen elviselhetően borzolta. Nagyon reménykedtem, hogy ezt nevezte a meteorológia a szél alkalmankénti megerősödésének.

Na és akkor a durva valóság.

Kezdjük ott, hogy az írott előrejelzés szélcsendet és időnként megerősödő szelet jelzett… ezzel szemben a széltérkép teljesen bevadult.

velence

Ez egy animgif, ha mozog, még ijesztőbb. Tudod mi számít élénk szélnek? A 25-40 km/h tartomány.
Szűzmáriaszentjózsef.

Minden további bevezetés helyett nézd meg az útvonalat.

powered by EndomondoWPlogo

Ezt kérem szépen deréktájon szügyön lőtték. Nem is akárhogyan.

Kezdtem kikeveredni a nádasból. Jött az a szakasz, amelytől már az elejétől kezdve tartottam. A szél ugyanis dél-délnyugati, azaz pont a tó hossztengelyében fúj. A Velencei-tó pedig pont ebben az irányban nyílt. Azaz a szélnek 8-10 akadálymentes kilométer áll rendelkezésére, hogy bazi nagy hullámokat neveljen ki. És meg is teszi.
Ez az a sáv, melyet szeles időben egy még izgága kajakkal mindenképpen kerülni kell.
A gond csak az, hogy eljött egy olyan döntési helyzet, ahol nem szerepelt a lehetőségek között a sáv ignorálása.

Megpróbálom illusztrálni. Felhívom a figyelmedet, hogy a döntésre kevesebb, mint egy másodpercem volt.

velence1

velence2

Az első ábránál vagyunk. A szél és a durván erős hullámok irányát a piros nyíl jelöli. Megpróbáltam sunnyogni. Elindultam a sárga nyíl irányába és próbáltam a hullámokkal szögben evezve eljutni a nádas fedezékig. Ez nem jött össze. A hullámok ugyanis egyáltalán mem voltak stabil irányúak, összevissza keveregtek, így időnként kaptam olyan oldallökéseket, hogy alig bírtam bennemaradni a kajakban. Be is húztam egy nádsziget mögé.

A döntést a sárga pontban kellett meghoznom.

  • A terv: Kurva jó lenne, ha a sukorói szabadstrand végén lenne kiút a nádasból. Mert akkor át tudnék jutni a part melletti evezőspályához, mely védett. Sajnos a körülmények nem kedveztek a kisérletezésnek. (Már itthon jutott eszembe, hogy egyszer én átevickéltem azon a nádason, szóval be lehetett volna vállalni.)
  • B terv: Kimenni a vad vízre és egy hatalmas szörfözéssel besuhanni az evezőpályára. Ez tuti módszer. Először emellett is döntöttem, de aztán eszembe jutott, hogy és akkor mi van?
    Nézd meg a második ábrát. Az evezőspályának is vége van egyszer és ott, a szélcsatorna végében, ahol a legerősebbek a hullámok, ott kellett volna olyan három kilométer hosszan oldalhullámban eveznem. No way.
  • C terv: Az egy másodpercnyi döntési idő végén hirtelen mozdulattal szembefordultam a hullámfronttal. A szembehullám sem egy leányálom, nagyon megfogja a kajakot, de ha az artista elég erős, akkor akár a végtelenségig tud evezni benne. Nyilván a szembehullám sem egységes, időnként jönnek mindenféle sunyi oldalhullámok, ezeket kezelni kell. A magam részéről nem is az erőnléttől tartottam, hanem attól, hogy a tó közepén érezhetően fordult a szél- és hullámirány, márpedig ha én mindig szembe akartam evezni, akkor a végén visszajutok Agárdig. Ami azért elég égő.

Értelemszerűen megpróbáltam sunnyogni itt is. Nem teljesen szembeeveztem, hanem olyan 30-40 fokos szögben. Csak éppen ezt a fel-feltámadó széllökések és a kóbor hullámok erősen büntették. Ebből lett a track-en látható ívelt vonal.
Aztán megérkeztem a déli partra. Csak összehasonlításképpen: ott volt a korábbi velencei kaland második napja, amikor telesírtam a blogot, hogy mekkora durva körülmények között értem haza. Nos, akkor az 1, azaz egy kilométer volt, biztosító kísérettel; most ugyanolyan durva körülmények között három kilométert szenvedtem végig, mindenféle biztosítás nélkül. Úgy, hogy a vége felé megijedtem, hogy az állandóan változó szélirány miatt ki sem fogok kecmeregni ebből a helyzetből.

velencepulzus

Gyönyörűen mutatja a helyzetet a bordó pulzusgörbe. Az első tíz kilométer enyhe szélben zajlott. Utána a nádas már egy kicsit mozgékonyabb volt, be-befújt a szél. Aztán 17,5 kilométernél indult az armageddon és ki is tartott végig. Miért végig? Mert hiába kaptam hátba a hullámokat, attól még nem lett élményevezés a kalimpálásból. Szörfözni ugyanis úgy kell, hogy amikor megemel a hullám, akkor rásprintelsz egy kicsit, hogy ne forgasson be. Aztán ez két méterenként.
A tó tele volt szörfösökkel. Nem véletlenül.

Kurvára örültem, amikor üdvözölhettem a horgászomat.

Kihúztam a kajakot, elblattyogtam vécére, majd sörlángos.

DSC00350

DSC00351

Aztán tulajdonképpen véget is ért a kaland. Túléltem. Szoktam mondogatni, hogy ami nem öl meg, az megerősít és komolyan is gondolom, de azért mindennek van határa. Idén, a korábbi évekhez képest, sokkal többet vagyok vízen és jellemzően az M007 kajakkal. Mert meg kell szoknom. Csak éppen eddig nem volt egy olyan alkalom sem, amikor nem kellett agyonstresszelve az életemért küzdenem. (Oké, tudom én is, hogy annyira azért nem élet-halál harc, de amikor teljesen ki vagy szolgáltatva az elemeknek és ránézésre reménytelen, hogy épp bőrrel megúszod, akkor az emberben azért beindulnak a túlélő mechanizmusok.)
Na mindegy, túléltem ezt is. Nőtt az önbizalmam.
De egyszer úgy szeretném már élvezni is az evezést az új kajakban.

Pisa és Firenze 04/03

A szokásos idióta számozás. Mert a videó mindig olyan, mint a kutya vacsorája: vagy lesz, vagy nem lesz. Aztán ha mégis lesz, akkor kapjuk ezt az idétlen számozást, miszerint negyedik rész a háromból.

Ez egyben a Sony RX100 kamera debütálása is. Alapvetően elégedett vagyok vele. Fényképezőgépként nem egy dslr, érezhetően gyengébb, de kamerának abszolút jó. Egyedül azt sajnálom, hogy repülőgépen nem merem elvinni a monopodot, így még mindig rázkódik egy kissé a kezemben.


Pisa és Firenze 2017.05 by jozsef-petrenyi

A fájdalom vezérel

Csütörtök. Hosszú idők óta az első olyan nap, amikor azt mondta a meteorológia, hogy nem, öreg, nem lesz szél. Bízzál bennem.
Bíztam benne. Hajnalban keltem, reggel kilenckor már kajakban ültem a dunaharaszti stég mellett. Start.
Az első pár méter még mindig stresszes. Nem tudom, ez mikor múlik el. Hiszen már átéltem ezzel a kajakkal durva szélvihart a Velencei-tavon, ugyanott hullámokat is, tudom, hogy kezelhető, még az én tudásommal is. De valahogy az első tíz-húsz méteren ezt mindig újra, meg újra el kell hitetnem magammal.
Aztán persze beindult a gépezet. Szószerint. Nekiálltam húzni, ahogy nekem kényelmes volt. 6.5 km/h. Jól nézett ki, különösen sodrással szemben.
Ja. Hogy miért csak így, kvázi illegálisan. Azért, mert szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor egyedül vagyok. Nincs senki, akire figyelnem kell. Ember, ez egy gyors kajak: hadd menjek már úgy, ahogy tudok.
A Kvassay zsiliphez pont 2 óra alatt értem fel. Ez döbbenetesen jó eredmény. Korábban már sokszor lenyomtam ezt a távot a Kodiakkal, általában 2,5 óra volt a felfelé menet és olyan 2 óra körüli a lefelé. Elszédültem. Mekkora rekord lesz ebből!
Persze ehhez kellett a lefelé menet, az áramlás hozzáadott értékével. A zsilip alatt megfordultam. Egyből 7,5 km/h lett a sebességem. Tetszett. Hajrá. Süvítsünk.
Nos, most kell beszélnem az új kajak egyik tulajdonságáról. Rendkívül erősen bünteti, ha nem jó technikával evezek. Finoman szólva sem voltam ehhez szokva. A Kodiakkal nyomtam már le egészen nagy távokat is. Hogy mást ne mondjak, itt van a négy Balaton kerülés, olykor 50-56 kilométeres távokkal. Igen, az első pár kilométernél szarul eveztem. Mert mindig így kezdek. Aztán elkezdenek fájni a bicepszeim, melyek figyelmeztetnek arra, hogy rossz a stílus. Én pedig elkezdem előre beszúrni a lapátot és hamarosan minden rendbe jön.
Nos, itt ez nem működött. Szarul kezdtem. Megfájdult a bicepszem. Oké, tudomásul vettem. Stílust váltottam. Ránézésre rendben volt minden. Aztán három óra múlva minden elfogyott. A bicepszem sikított. Egyszerűen képtelen voltam még a saját kezemet is megemelnem. Persze, váltsunk stílust. Egy ideig működött is. De ekkor a vállam kezdett el hasogatni. Pokoli volt.
Oké, tudom. Evezéskor a hát és a derék dolgozik. Ezek masszív izmok, szorgalmasan teszik a dolgukat, akár napokon keresztül is. A bicepsz, a váll nem ilyenek: egy idő után besokkalnak.
Istenemre, próbálkoztam. Még volt hátra durván egy óra evezés, amikor befuccsoltam: mind a bicepszem, mind a vállam megadta magát. No way. Semmi. De komolyan: az evezőlapátot sem tudtam megemelni. Kimentem stéghez pihenni. Nem használt. Ezt az írást két nappal később írom, de még mindig csak fájdalommal tudom fejem fölé emelni a kezemet.
És itt jött képbe a fájdalom. Hiszen adott esetben pontosan mutatta, mi a jó evezés. És mi a rossz. Szépen átterheltem mindent a vállamra. Ránézésre ez nem egy nagy deal, de a vállfájdalmat tudtam pihentetni, a bicepszfájdalmat viszont nem. És miközben mindenem fájt és legszívesebben üvöltöttem volna, rájöttem, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom: közvetlen visszajelzésem van arról, hogy mikor evezek jól és mikor rosszul. Fáj? Akkor túl sokat dolgozik a váll, vagy a bicepsz. Lécci, terhelj a derékra és a hátra. Mi kell ennél szemléletesebb a jó evezési technikára?
Aztán végül megérkeztem. Elgyötörve. Azért becsúsztam a 4 óra alá, de nem örültem neki: ennél jóval nagyobb idő volt ebben az evezésben. Csak éppen még van mit tanulnom.

Ja, és imhol a track.

Teszt? Az mi?

Az itthoni gépeken a Comodo Internet Security csomag Premium változatát használom. De most azért elgondolkodtam.
Pár nappal ezelőtt jelezte a szoftver, hogy telepítene egy kiegészítőt, Comodo Internet Security Essential néven. Nem vitatkoztam vele.
Aztán két nappal később jött egy újraindítás, mely után meghülyült a gépem. A Chrome-ból konkrétan nem lehetett elérni a Google szolgáltatásokat. Minden más böngészőből igen. Szerencsére eszembe jutott az a CIS Essential, kikapcsoltam. Megjavultak az elérések. De nem minden jött rendbe. Amikor például az Endomondo-ba be akartam importálni egy track-et, a böngésző feldobta a talpát. Szószerint. Kiírta, hogy crash, majd úgy is csinált. Firefox-ból ment rendesen. Ezek után uninstall CIS Essential… és azóta béke van.

Ebben a történetben nem az az ijesztő, hogy kijött valami frissítés/kiegészítés, melyről később kiderült, hogy hibásan működik. Meglehetősen sokszor találkozunk ilyesmivel. Az ijesztő a teszt milyensége. Már ha egyáltalán volt. El tudod képzelni, hogy egy biztonsági – azaz meglehetősen kritikus – szoftverhez kipublikálnak a teljes világra egy kiegészítést, gyakorlatilag teszt nélkül? Mert ne mondja nekem senki, hogy volt teszt. Gondolj bele, mit kellett volna elcsípniük: elindítják a Chrome-ot, aztán megpróbálják elérni a Google keresőt(!), a Youtube-ot(!), a Google Maps-t, a Google Translator-t, stb. Szóval bármelyik Google szolgáltatást – és hopp, egyből megvan a hiba. Ez nem történt meg. Akkor mi mást tesztelhettek?

Nem tetszik

Egy kicsit visszaugrok az időben.
Amikor hazajöttem március végén Prágából, hirtelen nyertem tíz napot. Mármint blogírás szempontjából. Hiszen a történéseket még odakint megírtam, itthon csak a fényképeket meg a track-eket kellett belevágnom és megvolt előre egy csomó tartalom.
Ez alatt az idő alatt bármit írhattam volna. Egy új alkotmányt mobiltelefonon. Kidolgozhattam volna a világbékét. Bármit.
Nem ez történt. Egyszerűen elkaptak a hétköznapok és egy idő után leginkább ordítani szerettem volna.

Ebben a tíz napban – mármint a visszatérés utáni tíz napban – csupa fekete írások születtek. Nem sok, három. De ezek olyanok lettek, hogy nem mertem elsőre kipublikálni egyiket sem. Mert oké, hogy én szarul érzem magamat, de miért kellene ezzel másokat is megmérgeznem?

Eltelt három hónap. Azóta egy kicsit sokat tompítottam az írásokon, kettőt össze is faragtam, kivágtam belőlük a frusztrált üvöltéseket és igyekeztem csupa olyan gondolatot bennük hagyni, melyek emészthetőek, továbbgondolhatóak. Ezek közül jön most az egyik írás.

~oOo~

Akárhogy is nézem, 28 éve vagyok a szakmában. 28 éve szívok folyamatosan azzal, hogy olyan dolgok, melyeknek _így_ kellene működniük, nem így működnek, hanem máshogyan. 28 éve próbálom kideríteni, hogy miért, 28 éve próbálok, ha mást nem is, de valami workaround-ot kitalálni, hogy az az izé működjön. 28 éve azzal töltöm az időmet, hogy ha véletlenül/ösztönösen/impulzívan sikerül megjavítanom valamit, akkor utólag kinyomozzam, mi is történt és elraktározzam a tudást.
És ez az egész egyre kevésbé érdekel.
Szeretek rejtvényt fejteni. Szeretem a logikai fejtörőket. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jó is vagyok ezekből.
De ami itt, a szakmában megy, piszkosul messze van a logikától.

Nézzük például ezt. Idén összeraktam itthon egy Hyper-V clustert, szépen muzsikált is. Van rajta vagy harminc virtuális gép, ilyen-olyan célból, persze egyszerre maximum 10 működik. A cluster szuper, live migration, quick migration korrekten megy, ha leáll az egyik node, átmegy minden a másik node-ra, szóval svájci óra.
Elmentem két hétre, nyilván lekapcsoltam az egészet.
Visszajöttem… és csak néztem ki a fejemből. Újraindítottam mindent, és ránézésre minden működött is. A tartomány élt, a node-ok virultak, iSCSI működött. Egy kísérlet miatt létrehoztam 5 virtuális gépet. Úgy csináltam, ahogy a korábbiakat: legyártottam őket az egyik node-on, majd utána terítettem.
Volna.
Kezdődött ott, hogy a cluster egyáltalán nem működött, sőt, még csak nem is látszott. Ezt még megfejtettem: visszakapcsoláskor szétesett az időszinkron a fizikai és a virtuális DC között (az egyik vette a két hét leállást, a másik nem), azaz szétesett a DC-k közötti kapcsolat. Rendberaktam a DC2-t, helyreállt a tartomány, volt cluster. Csak éppen a node1 felől nem működött a live migration a node2 felé, csak a quick migration. Visszafelé ment mind a kettő. Hibaüzenet gyakorlatilag semmi, attól eltekintve, hogy LM esetén a node1 azt mondja, hogy nem látja a node2-t. QM esetén faszán látja.
Nem csináltam semmit, csak leállítottam egy jól működő rendszert, majd két múlva visszakapcsoltam.

Nos, ez egy úgynevezett utolsó csepp a pohárban. Mert itthon mindegy, QM vagy LM, leszarom. (Pontosabban nyilván nem, ha rá akarok húzni egy SCVMM-et, akkor rohadtul nem mindegy.) De ha ugyanez egy ügyfélnél fordul elő, akkor meg kell oldanom a problémát. Valamikor azt mondtam volna, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a probléma itthon fordult elő, megoldom és azzal a tudással is gazdagodtam. Csakhogy ilyen tudással már tele a padlás. Hogy valami valamiért nem úgy működik, ahogy minden józan megfontolás alapján működnie kellene. 28 éve ilyenekkel szívok. Az összes időm azzal megy el, hogy a józan ész ellen küzdök kecskeáldozással, vajákolással, szenteltvízzel – és legtöbbször a megoldás tényleg ebbe a kategóriába esik.

Öregszem. Ez nem csak abból látszik, hogy már 6 kilométer futás után kipurcan a térdem, hanem abból is, hogy egyre erősebben érzem, hogy ketyeg az órám. Egyre erősebben érzem, hogy az időm véges, viszont a terveim, az álmaim, a bakancslistám még hosszú. És egyre inkább frusztrált vagyok, ha ezt a kevés maradék időmet értelmetlen dolgokra pazarolom. Mint például egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan cluster hiba felfejtése. Vagy bármi, ami rejtélyes dolog egy ügyfélnél előfordulhat. Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy öntsétek le benzinnel, gyújtsátok fel és menjetek ki a természetbe vadvirágot szagolni. Mert amikor vissza fogtok gondolni az életetekre, ezek fognak számítani, nem a szerverszobában eltöltött éjszakák.

Nos, ezt nevezem én kiégésnek. A cluster problémát nyilván meg fogom oldani. Nyilván ezzel gyarapodni fog a tapasztalatom. De végigfut a hátamon a hideg, ha belegondolok, hogy az értékes időmet ilyesmivel fogom tölteni még legalább 12 évig. És amíg ezeket a dolgokat valamikor élveztem – hiszen minden megoldott probléma egyben bravúros győzelem is volt – ma már ez az egész nem fontos. Elbaszott rendszerek hibáit javítgatjuk mások helyett. Miért kellene ennek örülnöm?

Akit esetleg érdekel a megoldás, az lett a vége, hogy át kellett neveznem a registry.pol fájlt majd forszolni a group policy-t. Kecske.

Jó, persze, ez a kiégés dolog azért ennyire nem egyszerű. Mert az is kiégés, ha én sokallok be, de az is kiégés, ha érdekmúlás következik be. Azaz továbbra is én vagyok a legokosabb, legügyesebb ugrifüles, csak éppen meguntam azt, amit valamikor imádtam. Mert megváltozott.

Valamikor veszettül IT buzi voltam. Kérdezz meg bárkit, mindenki azt mondja, hogy igen, a szakmai kihívások, meg a karrier, ezek tényleg fontosak… de azért a család, a gyerekek, hát izé, azok csak fontosabbak. Nos, nálam nem így működött. Ha meg kellett oldanom valamit, akkor nem érdekelt semmi. Nem érdekelt a két kicsi gyerek, akik vártak otthon, a feleség, aki idegileg zokni volt és némi támogatást várt. Ebben az időszakban simán előfordult, nem egyszer, hogy bent maradtam a munkahelyemen egész hétvégén. Padlószőnyegen aludtam, pénteken, szombaton, vasárnap… és csak hétfőn mentem haza. Egyszerűen ez volt az életem.

Nos, ezt érzem most elveszőben. De nem biztos, hogy kiégtem. Hiszen egy csomó mindenben célratörő és határozott vagyok. Akarok bizonyos dolgokat az élettől és küzdök is értük, ha kell.
Elég szomorú, hogy az informatika kezd kikerülni ebből a körből. Pedig szép időszakot élünk meg. Talán nem mindenkinek egyértelmű, de óriási informatikai forradalom kellős közepén vagyunk. Az alapoktól kezdve fordul fel minden, a publikus felhők csak tünetek, igazából a konvergált infrastruktúrák leginkább az on-premise környezetekben fognak pusztítani, sőt, már pusztítanak is, miközben az ipar 70%-a még csak értetlenül pislog.
Ez mind szép és jó. Csakhogy. Ha meg akarod lovagolni a hullámot… akkor dobd ki a francba a mérnöki diplomádat. Nem lesz rá szükséged. Ez az egész változás a sales-ről szól. Az ügyfeleid nem azzal keresnek meg, hogy hé, van itt egy munka… a francokat. Azzal fognak, hogy számold már ki lécci, mi éri meg nekem? Felmenni az ezerrel marketingelt felhőbe, vagy maradni kussba (ugye a laza licensztechnika) vagy esetleg hibrid? És ha ez, vagy az, akkor hogyan? Netán lehet nekem saját felhőm is? Mennyiért? Bazdmeg, az kurva sok. Nem lehetne-e valahogy okosba?
Ez mind sales munka. Többszáz oldalas licensz szerződéseket kell átbogarászni, excel táblákat vezetni, hogy milyen konstrukciókban mi mennyibe kerül, a konstrukciók nyilván hetente változnak, pontosabban ravasz változtatásokon keresztül drágulnak, na meg persze az ügyféligények, amelyek viszont akár naponta is változnak, mint nálam a képzeletbeli autóvásárlás. Naprakésznek lenni, hogy meg tudd mutatni, hogyan manipulál az egyik, hogyan manipulál a másik és késznek lenni megvédeni magad, hogy te aztán nem manipulálsz.

Nem, ez nem mérnöki munka. Ez egy undorító iszapbírkózás a büdös disznóval, ahol a disznó ráadásul élvezi is. Mert ebből él.

Nem, ez nem az a munka, melyet élvezettel végeznék. Értek hozzá? Végülis… mindent meg lehet tanulni. Csak hát ez nem ugyanaz. Ezért a munkáért már nem dobnám félre a családot, a gyerekeket, ezért a munkáért már nem aludnék éjszakákat padlószőnyegen. Ez már nem érdekel. Nem érdekel jobban, mint megélhetési forrás.

Ez is kiégés… és ez a rosszabb. Ha elfáradtál, kifolyt az agyad a füleden keresztül, semmi gond, egy-két hónap kikapcsolódás, feltöltődés után már újra a fedélzeten vagy. De ha a szerelem múlt el, akkor megette a fene.

Hajó a vége

Azaz Edigital feljövőben.

Előljáróban annyit, hogy elég sokat vásárolok a neten keresztül. Műszaki cuccot – néhány kivételtől eltekintve – az Aquá-tól és az Extreme Digital-tól. Van egy szempontrendszerem és ennek ők ketten felelnek meg.
Ezért is esett annyira rosszul az a múltkori eset. Nem csak egyszerű kisiklás volt, hanem egy nagyon kellemetlen helyzetbe hozó nonszensz.
De már ahogy zárult az eset, az is reménykeltő volt. Amikor betelefonáltam és elsírtam, elordítoztam a bánatomat, az beindított valamit, mert a belengetett újabb több napnyi csúszás helyett már a következő napon megjött a csomag.

És akkor a sztori. Van egy tíz éves fűnyíróm, mely már a vásárlása pillanatában is egy noname gagyi készülék volt, de működött. Benzines, fűgyűjtős, minimálkonfig. Tíz éven keresztül gyűrtük egymást. Csoda, hogy kibírta. Csoda, hogy kibírtam. A legutóbbi alkalommal a másfél órás etap során négyszer esett ki a kereke, kétszer a tartórúdja. Az utóbbit nem is lehetett rendesen visszarakni, átváltott lötyögősbe. Ráadásul a benzintartály évek óta szivárgott valahol és miközben birkóztam vele, folyamatosan állt a nafta a motor alatt, bármikor begyulladhatott volna az egész. Vegyük hozzá, hogy már csak full gázon működött, a szomszédok nagy örömére. (Nem is mertem vele hétvégén dolgozni.)
Szóval csere.
Nem mondom végig a kiválasztási algoritmust. Maradjunk annyiban, hogy először benzinest néztem, aztán meglepődve láttam, hogy mekkorát fejlődtek az akkumulátoros fűnyírók. Ez kell nekem. (A benzines is azért kellett, mert bonyolult a terep, vezeték szóba sem jöhet. Viszont ezeknél zavart a zaj és a töcskölés az üzemanyaggal.) Jó. Csak éppen az akksis technológia cefettül drága. Mit ád az ég, az Edigital-nál éppen fűnyíró akció volt: 20-30e forinttal árazták le a készülékeket. (Valós leárazás volt, ellenőriztem az árvadász portálokon.)
Oké, adjunk egy újabb esélyt.
Hozzátartozik, hogy teljesen véletlenül szúrtam ki egy óriásplakáton, hogy a közeli Kikában nyitottak egy új üzletet, így nem kell kinlódnom a házhozszállítási rendszerükkel.
Megrendeltem. Két napot jeleztek vissza.
Nem tartották be. Másnap már jött a levél és az sms, hogy mehetek érte.

És imhol, itt van a fűnyíró. Összeraktam, működik. Nem is reméltem, hogy még a pénteki nagy buli előtt rendbe tudom rakni az udvart.

Szóval, a magam részéről visszaállt a bizalom.
De házhozszállítással biztosan nem rendelek tőlük semmit.

Egyszer ez okozza majd az emberiség vesztét

Hajtós hét, hajtós napok. Hozzám képest korai fekvés, hajnali kelés; mutatja, hogy komolyan gondolom.

Este tíz, kezd leragadni a szemem. Oké, mára ennyi. Csak még ezt a doksit kinyomtatom, mert holnap szükségem lesz rá. File, print… azt mondja, hogy nincs nyomtató. Hjaj, megint kezdi. Van egy fapados Asus X541SA laptopunk, jelenleg ez a médialejátszó, egyben nyomtatószerver és szkennelős gép is. A nyomtató egy öreg HP, szar a drivere, időnként megadja magát. Uninstall, restart, install.
Általában. Most viszont teljesen megdöglött a laptop. A led ég, de nem reagál semmire. Nemhogy a ctr+alt+del, de a kikapcsológomb sem működik.
Pedig én már aludni akartam. Nagyon.
Na, mindegy. Kihúzogattam a csatlakozókat, megfordítottam. Gondoltam, lepattintom az akkumulátor fedelét, kiszedem, visszarakom, oszt jól van. Ahogy azt Móricka elképzeli. Az egész alja egybe volt öntve.
Ekkor hangzott el az első vaskos káromkodás. Ezt szét kell szedni. Miközben a rengeteg kajaktúra között úgy néz ki a nappali, hogy annyi szabad felületem sincs, hogy le tudjam fektetni a laptopot. Lesöpörtem a dohányzóasztalt. A csörömpölés még jót is tett az idegrendszeremnek. Törcsi. Mert anélkül nem szerelünk. 10, azaz tíz nyomorult csavar tartja a hátlapot. Kikapkodtam. Nem történt semmi. Nekiálltam papírvágó késsel feszegetni, de akkor sem. Rohadjon meg, aki a pattingatós műanyag alkatrészeket kitalálta. Youtube. Hogyan robbantsunk szét egy Asus laptopot? Az első videóban a pacák közölte, hogy a csavarok kiszedése után finoman nyúljunk be a monitor és a ház közé és pattintsuk le a fedelet. Hát, nekem se finoman, se vadállati brutalitással sem sikerült. A második videó már valószerűbb volt, ott egy késsel feszegette szét a krapek, az elején kezdve. Kerestem a konyhában egy vékony, de erős pengéjű kést. Na, azzal megindult. Körbefeszegettem. Mindkét videó kifejezetten figyelmeztetett, hogy nézzem meg alaposan, hogyan kapcsolódnak a szalagkábelek, mert azokat a fedél leszedése után később ugyanúgy kell visszarakni. Nos, ezt elböktem, mert a vastagabb kábel egyből leesett. De nem foglalkoztam vele. Ez egy későbbi probléma lesz.
Most éppen amiatt vakartam a fejemet, hogy a feltáruló gépbelsőben tkp melyik darab az akkumulátor? Erről már nem volt videó. Életemben láttam néhány laptop akksit, de olyasmi itt nem volt. Végül kizárásos alapon arra az izére tippeltem, mely úgy nézett ki, mintha ceruzaelemeket szigetelőszalaggal erősítettek volna össze.
Nem örültem neki. Ennek ugyanis csak a fele látszott ki, a másik fele rendesen be volt építve valami műanyagba. Mely direktben csatlakozott az alaplaphoz, egy tizenvalahány tűs csatlakozóval. Alulról. Azaz az alaplap aljához. Magát a műanyagot is két csavar fogta. Kiszedtem. Aztán kiszedtem az alaplap egyik csavarját is, hogy legalább feszegetni tudjam. Addig rángattam, erőltettem az akksit, míg végül sikerült kitépnem, úgy, hogy az alaplap sem tört el. Kialudt a led.
Oké. Eddig megvagyunk. Most ugyanez vissza.
Tíz perc pihegés. Nehogy maradjon valami kóbor áram a masinában.
Innentől, ha ki szeretném hagyni a káromkodásokat, akkor nem is írhatnék semmit. Vagy egy negyedóráig kinlódtam, mire vissza tudtam erőltetni az akksit az alaplap alá, úgy, hogy rá is csatlakozzon. Még egyszer biztosan nem sikerülne. A fedél felső részét be kellett illeszteni, majd jött az extra szívás: a szalagkábelek. A vékonyabbal nem is volt baj, azt be lehetett úgy rakni, hogy a fedél és az alaplap között volt vagy öt centi távolság. De a vastagabb kábelt annyira rövidre hagyták, hogy kábé két centire le kellett engednem a fedelet, hogy elérje a kábel a csatlakozót. Na most, nekem az ujjaim simán vastagabbak, mint két centi. Belátni meg persze ekkor már nem lehet. Legalább félórán keresztül kinlódtam. Ehhez képest a nőgyógyász templombelsőben dolgozik. Itt már gyakorlatilag jedi módjára éreznem kellett az erőt. Aztán egyszer csak megsejtettem, hogy helyére csusszant a kábel, gyorsan lenyomtam a kábelrögzítőt, és rátehénkedtem a fedélre. Pattanj be, te mocsok.
Pihegés.
Főpróba. Bekapcsoltam. Működött. Én így még Windows ikonnak nem örültem.
Visszaraktam a helyére a laptopot. A nyomtatás első kísérletre kijött. Végeztem.

Terasz. Három szivarka. Két deci whisky. A holnapi nap le van szarva, még akkor is, ha nagyon fog fájni.

Ja, és vedd észre, hogy a gyártónak az, hogy egybeöntette a készülék alját és nem rakott rá külön kezelhető kis panelt, melyen keresztül el lehet érni az akkumulátort, körülbelül 0,1 cent költségmegtakarítást jelentett egy 100e forintos laptopnál. Az, hogy én elcsesztem másfél órát és stresszeltem, idegeltem magamat, az nem jelenik meg az üzleti könyvelésében. És ez, ez a rövid távú gondolkodás, mely jelen van az emberiség életének minden szintjén, kezdve a filléres tételeken, végezve a környezetvédelem globális elkefélésén, ez fogja végül a vesztünket okozni.
A dinoszauruszok legalább tudtak mutogatni a meteorra. Mi… csak magunkra.

Betörtem

Parti túra
2017.06.03; szombat

Hogy mennyit agyaltam ezen a főcímen: egyszerre fejezi ki, hogy be lettem törve valami által, de ugyanakkor jelenti azt is, hogy én törtem be valamit.
A valóság az, hogy mind a két folyamat megtörtént. Egyszerre.

Megvan az éves túranaptár. Erre a hosszú hétvégére a Velencei-tó lett beírva. Érdekes felállás volt: M (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az utóbbiban nem vagyok teljesen biztos) még csak most ismerkedik a kajakozással, nincs is saját járgánya, így ő kapta meg a Kodiakot. Én pedig mentem az M007 kajakkal. Először hosszú túrán, társasággal.

DSC00341

– Mindannyian el fogtok húzni mellettem és lemaradok – aggódott M.
– Ez így lesz – vígasztaltam – Csakhogy én százméterenként bele fogok borulni és akkor utól tudsz majd érni.

Szóval a négyből ketten valamilyen módon kezdők voltunk. Szerencsére a végtelenül jámbor Velencei-tavon: kicsi is, alacsony is, meleg is… mi bajunk lehet?

Agárd, vasúttállomás. Pont akkor érkeztünk meg, amikor M vonatja is. Ha azt hiszed, hogy a belső úton lehet parkolni, akkor tévedsz. A vasúti aluljárónál ugyan van parkoló, de amikor beálltam, rögtön rámtámadt egy szalmakalapos biorobot, miszerint nyócszáz. Hiába mondtam neki, hogy max tíz perc, aztán megyünk tovább, csak ezt a nyócszázat hajtogatta. Ezenkívül sehol máshol nem lehetett megállni, mindenhol tábla volt. Végül ravaszul hekkeltem meg a helyzetet: beálltam a leeresztett sorompó elé. Ott nem csak lehet, de kötelező is parkolni. Két vonat ment el, aztán átengedtek, rögtön megfordultam, de már újra leengedték a sorompót. Így kénytelen voltam tovább parkolni. Mire visszajutottam az eredeti oldalra, addigra Nej már összeszedte a negyedik társunkat. A parkoló bejáratánál lehúzódtam és mire Nyócszáz bácsi odaért, már mentünk is tovább. (Hazafelé derült ki, hogy az állomás túloldalán ingyenes parkoló van. De abban nincs semmi sportérték.)

A kemping sem volt sima. Sajnos a kedvenc Drótszamárunk már megtelt, így kisérleteztünk. Háát… végül megoldottunk mindent, de ezek nem voltak annyira maguktól értetődő dolgok. Nem is akarok belemenni, utólag már engem sem nagyon érdekelnek ezek a kavarások, nemhogy téged.
A lényeg, hogy délben már vízen voltunk. A narancssárga kajakban ketten ültünk: én és a majré. Szeptember óta van nálam a jószág, de az ülésprobléma miatt igazából csak tavasztól tudtam vele próbálkozni és akkor sem annyira bátran, mivel nem szándékoztam beleborulni a hatfokos vízbe. Emiatt finoman szólva sem voltunk összeszokva. Az első tíz percben hangosan kocogott a fogam, miközben karót nyelve eveztem. Nem mertem se hátranézni, se megállni. Azt azért sejtettem, hogy nagyon lehagytam a többieket, hiszen erős húzásokkal igyekeztem stabilizálni magam, és ez egy gyors kajak. Végül összeszedtem a bátorságomat és fordultam egy 360 fokosat. Pánikolva. Utol is értek, de aztán megint elszakadtam tőlük, megint forduló, megint utolértek. Elég fura koreográfia volt. Viszont, ahogy telt az idő és mégsem borultam, kezdtem megérezni a kajakot. Riszáltam a csípőmet. A kajak engedelmeskedett. Megpróbáltam élezéssel kanyarodni. Sikerült. Ugye ilyesmikbe nem mertem belevágni tavasszal a hideg vízben. Végül már odáig jutottam, hogy szlalomoztam, azaz minden evezőcsapásnál éleztem egyet. Aztán beleszúrtam a lapátot a vízbe és fordultam egy nagyot. Szóval cifráztam, cifrázgattam… és mire elértünk Agárdról a velencei homokos strandra, már eltűnt a pánik. Kezdtem élvezni a kajakot.
M-nek is jól alakultak a dolgai. B (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az előbbiben nem vagyok teljesen biztos) tanítgatta útközben evezni, kanyarodni. Nem sokkal utánam mindenki megérkezett. Lángos, sör, kávé.

DSC00333

Idefelé a part mellett jöttünk, visszafelé a tó közepén terveztem. Szépen át is osontunk a nádas átjárón, aztán amikor kibukkantunk, elkapott a szél. Az összes önbizalmam elpárolgott. Mert bár a Velencei-tó tényleg jámbor egy fajta, de ha erős szél van, akkor piszkosul kellemetlen tud lenni. Mivel a víz alacsony (átlagos vízmélység 1,5 méter), így már a közepes szél is erős hullámokat tud kinevelni, különösen a nagyobb vízfelületeken. Meg a tó közepén.
Nos, erre azért lelkileg még nem voltam felkészülve. Apró kellemetlenség, hogy ekkor bent voltunk a tó közepén, 8 kilométerre a szállástól, azaz nem volt más választási lehetőségünk, mint ilyen körülmények között is hazakecmeregni. Pánikszerűen bújtam vissza a nádasba és a legrövidebb úton visszanavigáltam a part közelébe. Ahol ugyan sekélyebb a víz, de azért mégiscsak barátságosabb a szél. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett középen, amikor szélen is igen durvára váltott, olyan 10-15 km/h sebességgel nyomta, szerencsére szemből. (Kodiakban észre sem vettem volna, de az M007-et még csak most szokom.) Mentünk, mentünk, káromkodtam, mentünk… és azt vettem észre, hogy újabb szintet ugrottam. Ugyanúgy, mint idefelé, ahogy realizáltam, hogy tulajdonképpen nincs is semmi baj, elkezdtem élvezni a dolgot. Igaz, erős a szembeszél, masszívak a hullámok, de a kulcs a ‘szembe’ kifejezés: ez nem forgat sehová, nem akar beborítani, csak lassít és hullámoztat. M-nek mondjuk már sok volt, B inkább vonókötélre vette. Lobogott is a haja. M-nek. Mert neki még volt.
Minden gond nélkül megérkeztünk. A narancssárga kajakból egy másik ember szállt ki. Nemhogy megszoktam a kajakot, de még erős hullámban is mentünk és nagyon jól viselte magát. This is the beginning of a beautiful friendship.

A túra útvonala.

A táborban végre átvettük a faházat, berendezkedtünk, ettünk, ittunk. Meg szivaroztunk. Meg ittunk.
Nem túl bonyolult a kajakos élet.

Nádas túra
2017.06.04; vasárnap

Mára tettük a nádasbéli bolyongást, mert erre a napra a meteorológia már záport, zivatart, viharokat igért. Agárdban pont az a jó, hogy a nádas itt van mellettünk, azaz baj esetén gyorsan haza tudunk jönni, vagy ha muszáj, akkor el tudunk rejtőzni a susnyásban.
Nem indult jól. A szél már kora délelőtt úgy fújt, mintha tegnap óta gyúrt volna még egy kicsit. Nem voltam boldog. Oké, az első kilométeren még szembe megyünk vele, de utána fordulunk és oldalba fog kapni. Jó, ez a nádasban lesz, de ott is vannak nagyobb belső tavak. Utána pedig a Szúnyog csárdától visszafelé nyílt vizen fog oldalbakapni a viharos erejű szél. Na, az lesz az igazi rakkenroll. Rendben, hogy tegnap sokat szoktuk egymást a kajakkal, de rögtön egy durva oldalszél, durva hullámokkal… szerintem erre még nem vagyok felkészülve.
Szóval ezek jártak a fejemben, miközben összeszorított szájjal eveztem. Legszívesebben egyből visszafordultam volna, de belegondoltam, hogy ha túlélem borulás nélkül, az mekkora királyság lesz.

Mondjuk úgy, hogy nem élveztem. A nádas egy nagyon nehezen áttekinthető labirintus, az előzőleg otthon berajzolt útvonal az én GPS készülékemen volt meg, csak hát más a térkép, más a valóság, arról nem is beszélve, hogy amikor ebben a kajakban táncol az ember alatt a víz, nem igazán ér rá GPS-t nézegetni. Az oldalszéltől pedig jogosan tartottam. Néhányszor keresztül kellett kavircolni nagyobb belső tavakon, oldalszélben. Folyamatosan soroltam a varázsigéket, mint Python a kviddicsmeccsen. Olyan háromszor mondtam azt, hogy vége, innen már nem lehet visszajönni, ez borulás… aztán valami elkeseredett kapálózással csak visszajöttem.
Miközben hallottam, hogy mögöttem a többiek kellemesen társalognak. Nej lehet, hogy észre sem vette a hullámokat. Látott ő már ennél cudarabb vizet is.
Aztán beugrott a mentőötlet: a tó felső szélén elég sokáig tart a nádas, annak fedezékében elmegyünk olyan messzire, hogy amikor ráfordulunk a déli partra, akkor ne merőlegesen, azaz tiszta oldalszélben menjünk, hanem szembeszélben. Így éltem túl. Egyszerűen, amikor kibújtunk a nádasból, akkora szelet és hullámokat kaptunk, hogy nagyon sokáig levegőt sem kaptam. Később pedig már csak azt mantráztam, hogy asztakurvaasztakurva. A szélvihar szemből jött, de a hullámok… egyszerűen nem volt irányuk. Abban a kis medencében összevissza pattogtak a nádas és a part között, minden méteren csak csípőriszálással lehetett túljutni. Az egész út negyedóra volt, de csak tíz perc után hittem el, hogy meg tudom csinálni. A helyzetre jellemző, hogy B otthagyta a többieket a nádasban, végigkisért engemet, majd amikor már biztonságban voltam, akkor visszament, megint kötélre vette M-et, Nej pedig valahogy visszaevickélt velük.
A strandon az egészből semmit nem lehetett érezni. Egy kicsit fújt a szél. Én meg úgy szálltam ki a kajakból, mint aki megjárta a pokol bugyrait. De ahogy Nietzsche mondta, ami nem öl meg, az megerősít. Maradjunk annyiban, hogy kiszállás után bivalyerősnek éreztem magamat.

Nem is sokat cicóztunk, hárman bevettük magunkat a kocsmába. B még visszament élvezkedni a vízre. Hívott engem is, és maximálisan igaza volt, de nekem ennyi fejlődés egy hétvégére bőven elég volt. Ember, két nap alatt odáig jutottam a kajakkal, ahová valamikor év végére vártam magamat. Nem kell sok neki és hamarosan annyira biztonságban fogom magam érezni magam benne, mint a Kodiakban.

A túra útvonala. (A track különösen hasznos, hiszen egy járható útvonalat ábrázol a nádasban. Ami viszont több, mint mulatságos, hogy az Endomondo szerint 3 km/h-s szél volt. Aha.)

A gyógysör után felpakoltuk a kajakokat a kocsira. Evezésből ennyi volt. A faháznál lecsúszott még egy gyógysör, utána átvonultunk a konyhára paprikás krumplit főzni. B annyira jól érezte magát a vízen, hogy megkerülte a tavat. Pont akkor érkezett meg, amikor a vihar is. Egyikőjük sem volt kispályás. (Ahogy olvastam, ugyanez a vihar rendesen letarolta a Balatont is.) Kaja után beültünk az eresz alá, sorban, mint a verebek a dróton és számolgattuk, milyen messze csapkodnak a villámok. Nem sokszor használtunk kétjegyű számokat. Nej ekkor pánikolt be: kaja előtt ittunk pálinkát, kaja után is, közben meg sört, ő pedig rosszul lett. Teljesen megijedt, hogy a szervezete nem bírja a szeszt és többet nem ihat. Másnapra derült ki, hogy egyedül ő ivott a krumplihoz uborkalevet és az lehetett a könyörtelen gyilkos.
Ahogy elült a vihar, B kocsiba vágta magát és hazament, Nej bevonult az ágyába szenvedni (ittunk az egészségére pálinkát), mi egy kicsit még beszélgettünk a sötétben, aztán szunya.

Összességében jól sikerült a túra. Mind a két ‘kezdő’ gyűjtögetett valahol önbizalmakat. Lesz ebből valami.

Bakker

Nem, nem káromkodom: ez egy csomagküldős kertészeti áruház

Érdekes kísérlet volt. Egy hónappal ezelőtt megkaptam a Conrad katalógust és éppen olyanom volt, hogy átnéztem. (Páramérőt kerestem, meg valami egzotikus USB fordítót.) A műszaki katalógusban elrejtettek egy Bakker katalógust, tele mézesmadzaggal. Elképesztően profi kiadvány volt, még engem is behúzott, pedig az ilyeneket olvasás nélkül szoktam kukába vágni. Azt mondta, kaparj és kiderül mekkora szerszámkészletet nyersz. Kapartam… és kiderült, hogy a főnyereményt: a 100 elemes szerszámkészletet. Már majdnem ujjongtam, amikor a bennem lakozó Ron Swanson azt mondta, hogy ácsi, teszteljünk egyet. Nej is kapott egy ilyen prospektust, ott is kapartam, ott is főnyeremény. Hmm… vagy piszkosul szerencsés család vagyunk, vagy itt valami bűzlik.
Olvastam tovább. Ahhoz, hogy megkapjam a nyereményt, vásárolnom kell legalább 5000 forintért.
Mivel kertészeti áruház, nekem pedig tavasszal mindig vannak terveim a kerttel, átlapoztam a katalógust. Aszongya 2*6-os csomag levendula, meg is van az 5000 pénz. Nocsak, van itt egy citromfa, őrült nagy akcióban: 7500 helyett 1700. De csak ha 7500 felett vásárolok. Oké, vegyünk még egy citromfa tápoldatot. Ezzel már 8000, szállítással 10.
Tudtam, éreztem, hogy átvágnak, de kíváncsi voltam, hogyan. Hiszen ránézésre ez egy átlagos vásárlás: 12 tő levendula, egy citromfa, tápoldat, kiszállítással… még akkor is elfogadható ennyi pénzért, ha a nyeremény 100 elemes szerszámkészlet valójában csak egy százas csomag fogpiszkáló. Szóval oké, oké… csak éppen a körülményekről ordított, hogy ez bizony lehúzás.
Megrendeltem. Egyszer élünk. Yolo.

Olyan 3 hét múlva csöngettek. A futár egy meglepően kicsi csomagot adott át.
– Citromfa…? – néztem rá kérdően.
A kezével mutatta, hogy miniatűr.
– Aha, matchbox – nyugtáztam.
– Majd megnő – vigyorodott el.

Kicsomagoltam. A citromfa… hát, izé. A legmagasabb állásba állított fűnyíróm még le sem vágná. (Ezen a fényképen már nőtt 5 centit.) De majd megnő. A levendulák? Ölég picik, de ami furább, mintha mindegyik penészes lenne. Ezt meg hogyan? Na mindegy, kitettem a napra. Szerszámkészlet? Na, ez tényleg vicc. Valami gagyi csípőfogó, hasonlóan gagyi csavarhúzószerűség egy csomó bittel és egy csomó szeméttel: 1 méteres mérőszalag, picike tekercs szigetelőszalag meg egy kicsi doboz, tele kárpitosszöggel és tiplivel. Biztos megvan a 100 darab. Megy a süllyesztőbe. (A fogpiszkálónak jobban örültem volna.)

Aztán pár nappal később megoldódott a levendulák rejtélye is. A csomagolóanyagot ugyanis eredetileg csak félredobtam a teraszon, aztán amikor később összefogtam, hogy kidobom a kukába, sűrű felhőben rebbentek fel belőle a molylepkék. Aha. Szóval nem penész, hanem molyháló. A csomagolással együtt a levendulák is mentek a kukába.

Tanulság? Ha úgy vásárolsz csomagküldő cégtől, hogy azt hiszed, nem fognak átvágni – akkor átvágnak. Ha úgy vásárolsz, hogy tudod, át fognak vágni – akkor kurvára átvágnak.

Pisa és Firenze 03/03

Harmadik nap
2017.05.10; szerda

Nagyon hamar a reptéren voltam. Osztottam, szoroztam… és belefért Firenze. Igaz, némileg bosszantó módon: a repülőgépem este tízkor indul, bőven ráérnék valami kései busszal visszajönni, de a csomagmegőrző hétkor zár, szóval jóval kevesebb időm lesz Firenzére és jóval több a pisai repülőtér meglehetősen egyszerű várótermére. De így sem rossz.

Ez egy nagyon kemény újítás: a busz panorámatetős. Azaz tök felesleges számolgatni, melyik oldal lesz árnyékos, melyik napos, a tetőn keresztül mindent eláraszt a napfény. Klíma ugyan van, de az első félórában mindenki csatakosra izzadt.

Firenze. A busz teljesen máshol állt meg, mint a múltkor. Valami lepukkadt tér, a fenetudjahol. Szerencsére annyi eszem volt, hogy a régi firenzei túráink útvonalát ráraktam a gps-re. Csak éppen rossz könyvtárba, így nem látszódtak. Remek. Ismét tök feleslegesen cipeltem magammal a technikát. (A mobiltelefonos Here működött, szóval nem voltam minden segítség nélkül, trekkelni meg tud az órám is, azaz végül elvoltam, de azért hiányzott a Garmin.)

Gondoltam, beülök hűsölni a dómba. Csak éppen többezer turista ugyanezt gondolta. Skip.

DSC00245

DSC00269

Jártam a várost, próbáltam visszaemlékezni, mi merre volt.

DSC00252 Stitch

DSC00263

A külváros felé találtam egy pizzázót, amely már nem nézett ki annyira lenyúlósnak. Háát… érdekes élmény volt. Kaptam egy mindenmentes pizzát, teljes kiőrlésű lisztből.

A régi fotóstáska / új fényképezőgép kombináció szuperül bejött.

DSC00266

Mint látható, elfér benne a mobiltelefon, a két pénztárca (euró/forint), egy doboz szivar, egy sör és az utóbbi tetején a fényképezőgép. Kompakt. És így tudtam boltokban is sört venni.
Persze a firenzei cigánykodást így sem úsztam meg: ugyanaz a sör, egyszer sem a belvárosban, volt ahol 1 euróba került, volt ahol 2,5-be. Ha belegondolsz, hogy 3 deci mezei sör 780 forint, boltban, háát…

Ebéd után leültem a Santa Croce lépcsőjére, sör, szivar. Nézelődés. Ezt a katedrálist is alaposan megfigyeltem. Aztán egyszercsak soványmalacvágtában elkezdett rohanni az összes éjfekete nő és hapsi, befelé a mellékutcákba, hónuk alá kapva a portékáikat tartalmazó háncsszőnyeget. Annyira gyors volt a jelenet, hogy lemaradtam róla a kamerával. Igen, a téren megjelent egy rendőrnő. Mint aki éppen csak erre sétált.

Az Öreg téren megpihentem. A szökőkutat beállványozták, így csak a turistákat és a szobrokat tudtam nézegetni. És ha már itt járunk, tudod miért olyan kicsi Dávid fütyije? Illetve miért olyan kicsi a legtöbb antik szobor fütyije? Nem, nem azért, mert mindegyiknek ugyanaz a pasi volt a modellje. Hanem azért, mert abban az időben a kicsi fütyi volt a decens. Azaz nem volt szabad, hogy a fütyi előtérbe kerüljön. Ott kellett lennie valaminek, hiszen az olyan, hogy van, de nem volt szabad, hogy háttérbe szorítsa a szobor eredetijének egyéniségét, esetleges hősi viselkedését. Akinek méretes fütyit rajzoltak/szobortak, azoknál ez a hangsúlyozás nem volt véletlen: az ilyen illető híres kellett legyen pajzán, kicsapongó életviteléről, illetve léteztek olyan szobrok, melyek szándékosan a termékenységet célozták. Akit bővebben érdekel a téma, itt utánaolvashat. (Kiemelném azt a tanulmányt, melyben azt elemezgetik, hogy Dávid fütyije azért ilyen kicsi, mert be volt tojva Góliáttól.)

A sétálgatással, ücsörgéssel jól elment az idő. Néztem is, hogy az utolsóelőtti buszhoz már igencsak ki kell lépnem. (Olaszoknál nem szívesen rizikózom meg az utolsó megfelelő járatot.) Kiléptem. Még rövidítettem is. És ekkor jött szembe velem A Bolt. Minden ajándékok öreganyja. Ide be kellett mennem és meg kellett koronáznom a családnak vitt ajándékhalmazt.

DSC00271

Nej egyszer azt mondta, hogy mindent megadna egy lila színű gumikacsáért, melyet a kajakjára szerelhetne. Kapott egy csókokkal telehintett példányt. És a két gyerek is megkaphatta kedvenc szereplőjét gumikacsa kivitelben. Barna egyből be is vitte Darth Duck Vadert a fürdőkádba.
Ja, és nyifog. A kacsa.

A hely neve egyébként Florence Duck Store.

Nyilván csak az utolsó busz lett végül belőle. Illetve…
Amikor jó negyedórával késve közeledtem a buszmegálló felé, láttam, hogy éppen húz ki egy pisai busz. Csak nem ennyivel késve indul az utolsóelőtti busz? Kivágtam egy nagy sprintet, folyamatosan integetve, kiabálva a busz után. A buszkisérő az ajtón kihajolva integetett, hogy hajrá, meglesz ez. Meg is lett. Csak éppen a busz háromnegyed óra múlva indult, tíz méter gurulás után egyébként is megállt volna. Ebből lett ugyanis az utolsó. A kísérő vigyorogva kacsintott, amikor odaértem.

Jólesett a buszban a klíma. A külső hőmérő szerint 29 fok volt. Fél ötkor, árnyékban. Én meg ugyanabban a meleg ruhában nyomtam végig, mint előző nap a jeges felhőszakadásban.

Repülőtér. A csomagmegőrzőt simán elértem. A szekun elsőre átmentem. Nem kicsit döbbentem meg: elvileg mától lenne a G7-ek miatti szigorított ellenőrzés, nálam pedig volt dugóhúzó, 3,5 kiló sajt (hasonlít valami robbanószerre, ekkora mennyiségben már ki szokták pakoltatni) és a legdurvább, volt egy műanyag dobozos olajbogyó, kábé fél liter lével. Minden átjött egyből.

Érdekes, itt ki tudják írni 3,5 órával az indulás előtt, hogy melyik kapuhoz kell menni. Gyülekeztek is az emberek, az este nyolcas hamburgi járathoz. De milyen emberek! Egy csomó kétéves forma ordító hisztizsák. Egy ilyen pont mellettem ült. A szülei szemmel láthatóan azt az elvet vallották, hogy ha hisztizik a gyerek, akkor hagyni kell. A gyerek meg már vérprofi volt, tudta, hogy nincs felső határ, annyit ordíthat, amennyit akar. Ha a gép pontosan indult volna, akkor is pokoli másfél órám lett volna, de a tíz perces késés minden perce egy-egy tőrdöfés volt. Folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy takarodjatok már abba szomorú retkes Hamburgba és hagyjatok engem élni. Aztán amikor már sorakoztak, akkor egy babakocsit toló anyuka pont előttem bontott ki valami szénsavas löttyöt, mely szószerint kirobbant az üvegből és beterítette a sporttáskámat, meg a babakocsiban szundikáló gyereket. A tökmagnak kinyílt a szeme és kezdett volna ordítani, de aztán összeakadt a szemünk és az enyémben az volt, hogy csak egy mukkot szólj és keresztüldugom a füleden a cumisüveget.

Végül elment a hamburgi gép, én pedig úgy voltam, hogy nem érdekel az ára, de a stresszre iszok egy sört. Jól tettem, hogy nem érdekelt, mert ha érdekelt volna, akkor nagyon fájt volna. És még én berzenkedtem Firenzében a drága sörre. Az árnál csak a kiszolgálás volt durvább. A pultos csaj elvette a pénzt, majd ahelyett, hogy csapolt volna, elment egy másik pulthoz pizzázni. Vagy öt perc múlva jött vissza a pénztárgéphez, ekkor az emberek feje fölött átkiabáltam, hogy hé, némber, hol a söröm, erre a fejéhez kapott, elment csapolni, de pont akkor fogyott ki a hordó, így eltűnt a pincébe. A pizzás pultnál nagyjából ekkor tört ki a parasztlázadás és rajtam csapódott le, hiszem én kiabáltam be valamit soron kívül. De szúrós szemmel visszanéztem: kapjátok be, semmik sem vagytok egy teli torokból hisztiző hamburgi csecsemőhöz képest.
Majd a sör után slanya és kényelmesen visszaültem a kapuhoz.
Ahol közben kiírták a 20.50-es stuttgarti gépet és kezdtek újra gyülekezni a nagytüdejű csecsemők.

Linkek:

Pisa és Firenze 02/03

Második nap
2017.05.09; kedd

Reggel makacs, kitartó csatában sikerült úrrá lennem magamon… és nem keltem fel korán. Egészen kilencig aludtam. Külföldön ugyanis erősen bennem van a ‘nem aludni jöttünk, azt otthon is lehet’ mentalitás. Ez valahol igaz is, de egyfelől illik valamilyen mértéket tartani, hiszen nem azért utazik az ember külföldre, hogy stresszelje magát, másfelől ez a mostani utazás más. Ez a szokásos szivar/sajt túra, csak most egy olyan kisvárosba, ahol a repülőgépes menetrend három teljes napot dobott ki: hétfő hajnalban indult a gép Pestről, szerda éjszaka megy visza. Ugyan lehetne csavarogni más városokba, de ne feledjük, dolgom is van, és így már zsúfolt lenne a menetrend. Szóval marad az, hogy nagyokat pihenek és szép kényelmesen bejárom a városkát.

Sztori. Gyerekkoromban félénk, visszahúzódó gyerek voltam, tipikus könyvmoly. A szüleim ki akartak mozdítani ebből az állapotból és beirattak egy tánciskolába. Igen, jól hallottad. Meg sem fordult a fejükben, hogy ez visszafelé is elsülhet. Hogy az iskolában öreg, őrmester stílusú oktatók kiabáltak az ember gyerekével, aki ettől még jobban összezavarodott, utálta az egészet, a lányok valami félelmetes áttétellel – ebben mindig is jók voltak – az összes kényelmetlenséget átvetítették a fiúkra, mintha mi tehettünk volna az egészről, azaz ők nem a helyzetet utálták, hanem minket. Vidám összejövetelek voltak. Nem is húztam sokáig, hamarosan elkezdtem az iskola mellé járni. Szerencsére Eger szép város, én pedig heti két alkalommal 2-3 órát csavarogtam benne, csak úgy, hogy teljen az idő. Alaposan megnéztem a házakat, a templomokat, a várat. Azóta vallom, hogy igenis hasznos dolog, ha valaki be van zárva egy időre a körülményei közé, hasznos, ha tudomásul kell vennie, hogy itt és most nincs pörgés, jobb híján érdemes elmerülni a részletek megfigyelésében.

Nos, ez van most. Megreggeliztem, megvolt a szivar és a kávé, átfutottam a netes sajtót. Lehet, hogy visszafekszek még lustálkodni. A város megvár.

DSC00196

Ódon kisvárosi utcák nézegetése, az. Felhőszakadás, vihar, jégeső. A kabát persze a szálláson, hiszen induláskor ezerrel sütött a nap. Először nem is vettem komolyan az esőt, sétáltam tovább. Pár perc múlva rákezdett, úgy igazán. Kerestem egy boltíves átjárót. Elég sokan szorultunk alá. Aztán széles mosollyal az arcán megjelent egy ébenfekete esernyőárus hapsi. Tudta, hogy nem tudunk elmenekülni előle. Esernyőt ugyan senki sem vett, de legalább nem unatkoztunk.
Amikor csendesedett az eső, elindultam, de korai volt. Ekkor jött ugyanis a java. Meg a jég. Végül bemenekültem egy kávézó teraszára, kávé és szivar. A nagy ijedtségre.
Csak azért nem lesz kávémérgezésem, mert a szivar beelőzi.

DSC00187

DSC00204

DSC00209

DSC00211

DSC00227

DSC00232

A többi már nem volt annyira izgalmas. Gyalogoltam. Sokat.

Nem nagyon szoktam falfirkákat fényképezni, de ez megfogott.

DSC00217

Az van odaírva, hogy “Internet: lobotomia generalizzata”, ami nagyjából azt jelenti, hogy az internet egyenlő a teljes agyeltávolítással. Oké, ez is egy vélemény. De nagyon nem mindegy, hová írták: a fenti szöveg konkrétan a pisa-i egyetem (1343!) filozófia és történelem könyvtárának falán jelent meg.

DSC00218

Valaki nagyon komolyan veszi a szakmáját.

DSC00222

Az egyetem egyik kollégiumának kapuja a Cavallieri térre nyílik. (Fent balra.) Azért nagyon nem mindegy, milyen környezetben indul útnak reggelente az a nebuló.

Bármennyire is berzenkedek ellene, de tény, hogy öregszem. Már nem tartom annyira szorosan a kezemet a hétköznapok ütőerén. Ma például egy csomó, leginkább fiatal emberen ütköztem meg. Hát ezek mi a fenét fényképeznek? Mögöttük van Európa egyik legérdekesebb tere, ezek meg valami unalmas tűzfalat fotóznak. Időbe tellett, mire leesett, hogy a mobilokon a szelfikamera az előlapon van.

Hazafelé megvettem a hiányzó szivarokat, kinyomoztam végre, mi volt az a nagy kavarás a buszjáratokkal(*), ami indulás előtt összezavart, a sajtok és ajándékok is megvannak. Holnap korai kelés (a kicsekkolás miatt muszáj), utána meg… csak kitalálok valamit. A repülőgép este tízkor indul.

(*) A pisai buszok nagy része körjáratban közlekedik, azaz egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazon az úton megy be a városba, mint amelyiken kijött. Emellett hiába van légvonalban kábé 200 méter a szállásom és a bevásárlóközpont között, ez két különböző főutat jelent és nincs köztük átjárás. Azaz ha a szállás előtt be akarok lépni a boltba, akkor más busszal kell mennem, mintha egyből hazamennék. Cserébe viszont mindkettő körjárat, így elég ha látok valahol egy jó megállót, mert biztos lehetek benne, hogy záros időn belül (ez Pisá-ban 70 perc, ennyi ideig jó a jegy) ott leszek a megcélzott megállóban.

Még egy szó a mai napról. Pisát elég sokan lebecsülik, hogy nem egy nagy dobás: oké, a Csodák Tere nagyon ott van, emellett szép a korzó meg az Arno partja. Csak hát ez maximum két óra.
Nos, a mai nap után csak azt tudom mondani, hogy tessék bátran eltévedni. Nem összevissza, hanem úgy, hogy nekiindultok és ha láttok egy szimpatikus sikátort, akkor ráfordultok. Én ma egész nap így csavarogtam és gyönyörű utcákra, terekre találtam. Olyan nagyon eltévedni sem lehet, az óváros városfallal van kerítve, az azért megfogja az embert.

DSC00192

DSC00194

DSC00193

DSC00195

DSC00203

DSC00213

DSC00240

És akkor a csodálatos este. Úgy terveztem – mind időben, mind bormennyiségben – hogy este még bemegyek a városba, megnézem, milyen a Csodák Tere díszkivilágításban. Megvacsoráztam, szivar, frizzante, vártam a sötétet. Nem jött. Ekkor rágugliztam, mikor megy le ma a nap Pisában. 20.30. Azannya. Ekkor még csak este hét volt. Számoltam. Nagyjából kilenckor lesz rendes sötét. Utána még séta. Saccra este tízkor ülök föl a visszajövő buszra. Itthon még van egy üveg chiantim, szóval éjfél előtt nem lesz alvás. Reggel pedig legkésőbb hatkor ébresztő, mert egyrészt kicsekkolás, másrészt egy elképesztően bonyolult pakolás, mivel ezt a rengeteg mindent össze kell raknom úgy, hogy beleférjek a repülőtársaság poggyász szabályzatába. A vége az lett, hogy beírtam a gugliba, hogy ‘Pisa by night‘, átváltottam a képekre és megnéztem, mit hagytam ki élőben.

Hagyjunk valamit a következő alkalomra is.

Pisa és Firenze 01/03

Első nap
2017.05.08; hétfő

Iszonyú pakolás.
Ezt a felkészülést nagyon elböktem. Általában időben szoktam összeszedni mindent, de most az idő másra ment el, gyorsan el is fogyott, én meg úgy voltam, hogy az évek, meg a rutin, majd csak meglesz valahogy. Majdhogynem nem lett meg. Vasárnap este jutott eszembe, hogy még nem váltottam pénzt és ebéd után ugyan fröccsöztem, de a szükség – és a hétfő hajnali indulás – nagy úr, kocsiba vágtam magam és elindultam eurót vadászni. Aztán este derült ki, hogy olasz térkép csak a régi garmin gps-re van, csakhogy az nem vízálló és naná, hogy a három napból kettőn esni fog az eső. Elmentem a kedvenc oldalamra, hogy léccilécci adjatok térképet, iktatták is a kérésem, majd közölték, hogy 11 óra múlva megkapom. A repülőgépem 10 óra múlva indult. Reggel hatkor viszont ott várt az email, miszerint letölthetem. Nosza. Azt mondta, hogy félóra, ami elég neccesnek tűnt, utána begyorsult, majd rögtön be is állt. 6.40-kor el kellett indulnunk, akkor még volt hátra 40 perc a letöltésből. Remek. Majd valahogy megoldom.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy hajnali fél egykor még a buszjáratokat néztem, mert azt, melyet korábban vadásztam le, egyszerűen nem találtam, de még a googlemaps sem adta ki, szóval újratervezés. Azért ilyen bakik – ennyivel az indulás előtt – nem szoktak beesni.
Olyan sem sokszor volt, hogy amikor átértem a szekun, már ki volt írva a kapu.

Pisa környékén bemondta a captain, hogy tíz pecet késni fogunk, mert a légtérben nagy a torlódás. A köd miatt. Rezignáltan bólintottam: végre a helyemen vagyok. Amikor Budapesten éppen kezdene jó idő lenni, én akkor megyek le délre a mediterránumba, ahol rendszerint pont akkor jön meg az az öt nap, amikor a térség megkapja az éves esőmennyiségét.

A reptéren egyből megvettem a szivarmennyiség felét, utána séta a vasúti pályaudvarig. Itt vettem gyűjtő buszjegyet, majd sikeresen meg is találtam az új busz megállóját. Még az eső sem esett. Leszálltam az óriási nagy bevásárlóközpontnál és élvezkedtem egy sort. Nagyszemű oliva verde, négyféle paradicsom, olyan kenyér, hogy énekelt (1000 forint/kiló, ennyiért már áriázhat is), vaj, sajt, szalámi. Meg öt üveg bor. Vigyáznom kell, hiszen csak két éjszakát alszom itt.
Úgy jöttem ki, mint egy málhás szamár. Ugye az összes cucc, több hónapnyi szivar és a gigantikus bevásárlás. A szállás kábé egy kilométer séta.
Na, ekkor eredt el az eső.

Árkon-bokron keresztüli gyaloglás. Négysávos út, járda nuku, de még ösvény sincs. Vidám. Valahol megfoghatatlan, hogy itt, a város szélén van egy nagy lakópark, egy kilométerre tőle egy nagy bevásárlóközpont, de közöttük semmilyen gyalogos infrastruktúra sincs.

A szálláson pakolás, wifi, terasz, szivar, frizzante.

DSC00147

Utána ebéd. Elképesztő, mennyire finom tud lenni a sima vajas kenyér, ha jó a kenyér, jó a vaj és van mellé négyfajta paradicsom, meg olajbogyó. A sajthoz és a szalámihoz hozzá sem nyúltam, valószínűleg haza fogom vinni.

DSC00141

Nekem egyébként ez lenne a halálom. Ha lenne otthon finom kenyér és olasz választékban paradicsom. Csak ezt enném és öt éven belül el is vinne a diabétesz. Szóval please, ne kommenteld be, hogy hol lehet Budapesten jó kenyeret kapni, mert azzal megölsz.

Ebéd után összekaptam magamat, bebuszoztam a városba. Valahogy mindig így kellene. Hogyan is működik egy turista? Elmegy a híres helyre, megnézi, lefényképezi, jöhet a következő. Nekem viszont van két napom egy olyan kisvárosra, melyre fél nap is elég lenne. Azaz rengeteg időm van. Simán belefér, hogy leülök a Csodák Terén egy lépcsőre, pöfékelés mellett egy óra alatt tégláról téglára átnézem a híres épületeket. Tudtad például, hogy a klasszikus állítás, miszerint a firenzei dóm tele van színekkel, a pisai pedig pont ezért tök fehér, valójában nem igaz? Tény, hogy nem annyira erősen, de itt is megtalálhatók azok a bizonyos színes márványlapok.

DSC00158

DSC00159

DSC00162

DSC00168

DSC00173

DSC00181

Este hétig barangoltam,majd úgy döntöttem, behúzom a kötelező feladatokat. Megint bevásárlócentrum, sajtok, kisparadicsomok, csokik, azaz minden, ami az otthoniakat érdekli. Meg nekem frizzante, mert gyorsan fogy. Megint tergenyés szamárként értem haza, de ezzel vége. Innentől már csak szórakozás és szivarvadászat. Hazafelé másik irányból jöttem, itt már volt járda, és – hah! – ez 30 méterrel közelebb.

Utána még üldögéltem a teraszon és megfigyeltem egy külvárosi panellakótelep, bocsánat, egy mediterrán lakópark esti életét.

Track-ek:

Összesen 11 kilométer, ebből kettő duplán számít.

Early birds on RSD

Didn’t get worm.

Szerintem ezt be kellene tiltani. Vagy nagyon durván szabályozni.

Oké, ez még viccnek is erős túlzás, nyilván nem lehet az egésszel mit kezdeni, de azért valahol kellemetlen.

Ez volt idén az első hétvége, hogy semmi eső, semmi vihar, semmi felhőszakadás nem fordult elő a meteorológiai jelentésekben. Ráadásul a vizeink is felmelegedtek 19-20 fokra, mely szerintem az ideális fürdőidő. Mi pedig erre a hétvégére terveztük a tavalyi evezés megismétlését a Körösök mentén.
Mi teheti tönkre ezt a hétvégét?
Például egy Kőrösök Völgye fesztivál, pontosan a kemping területén. Egy héttel korábban már szállás sem volt, nyilván a sátor játszhatott volna, de belegondolva, hogy tömeg lesz a mosdóban, tömeg lesz az étteremben, tömeg lesz a kempingben, a közösségi helyek mindig foglaltak lesznek… nem hangzott túl jól. Mi eleve a társaság miatt mentünk volna, csak hát, helyhiány miatt az pont nem áll össze.
Lemondtuk.
Munka ugyan lett volna tömérdek, egy ideig el is gondolkodtunk, hogy itthon maradunk és dolgozunk, de ekkor jutott eszünkbe, hogy Barna erre a hétvégére szervezte a gigantikus születésnapi buliját.
Mivel mi nem leszünk itthon.
Nem tehettük meg, hogy itthon maradunk.

Oké, keressünk valami mást. Velencei-tó. Közel is van, a kemping is jó. Telefon. Bocsi, a hétvégén Alfa Rómeó találkozó, lefoglalták az egész kempinget.
Van egy másik jó kemping a tónál. Újabb telefon. Bocsi, egy vadásztársaság lefoglalta egész hétvégére a kempinget.

Na, ekkor kezdtem el lilán látni. Miért??? A három rendezvény egyike sem használta ki, hogy vízparton vannak. Csak kellett nekik egy nagy placc, infrastruktúrával. Ahol jól berúghatnak.
Emiatt vették el tőlünk a vízisport lehetőségét.

Elkezdtem távolabb keresgélni valamit, de ekkor ugye már péntektől kellett volna szállás… és ez mindenhol elfogyott, ahol próbálkoztam.
Otthon viszont nem maradhattunk.

Ekkor jött a zseniális ötlet: evezzük végig az RSD-t! Ez pont két nap. Barna szombat kora reggel le tud vinni minket Tassra, vasárnap délután – reméljük – értünk tud jönni Dunaharasztiba. Szállás? A fene tudja. Sátrat viszünk, aztán vagy Szigetszentmártonban, vagy Szigetcsépen csak nyitva lesz a kocsma, amely mellé felverjük.

Nej nekiállt szendvicseket, meg söröket, meg vizeket csomagolni, de leállítottam. Nyári hétvége lesz, a part pedig tele van büfével, kocsmával, elég, ha pénzt viszünk. Azért négy szendvics és négy sör csak bekerült.
Szerencsére.

Tass – Szigetszentmárton
2017.05.27; szombat

10.30-as indulás Tassról. A tervezett táv 25 kilométer, nagyjából négy óra tiszta evezés, bőven belefér.

DSC00290

DSC00291

Az első pihenő a három kilométerre lévő makádi strandon. Kocsma. Nyitva van.
– Inni fognak, vagy enni is? – kérdezte a kocsmáros.
– Köszönjük, most csak inni.
Hiszen éppen csak elindultunk.
A fene sem gondolta volna, hogy vasárnap estig nem lesz több kajavételezési lehetőségünk.

DSC00296

Innen egy hosszú evezés a ráckevei szabadstrandig. Közben feltámadt a szembeszél, meglepően lassan haladtunk. A 14 kilométert több, mint három óra alatt tettük meg, pedig húztunk, mint a lovak.
A strandon nagy élet, a vasárnapi gyereknapra való tekintettel beköltözött egy vurstli: óriáskerék, dodzsem, trambulin, kisvonat, ugrálóvár. Csak éppen a büfék nem tartották a lépést.
– Csókolom, mit lehet enni?
– Ma semmit. Csak holnap lesz étel.
– Komolyan?
– Igen. De adok egy telefonszámot, onnan tudnak rendelni.
Átsétáltunk a másik büfébe. Ott sem volt semmi.
– Hát, ebből nem lesz óriás hamburger.
– Hát, nem.
– Én viszont farkaséhes vagyok. Gyűrjük be az egyik szendvicset, együnk rá egy jégkrémet, meg sört.
– Jobb híján…

DSC00300

DSC00303

Innen már csak nyolc kilométer Szigetszentmárton, de ekkor már megjelent a szembeszél mellett az áramlás is, tényleg foggal-körömmel küszködtünk előre. Nej teljesen ki is készült. (Ha megnézed a track-et, valami 3,5-es átlagot jöttünk. Úgy, hogy estére mind a ketten kikészültünk.)

Én értem partot hamarabb, egyből elrohantam megnézni, hogy nyitva van-e Papa Joe kocsmája. Ez egy elég fontos momentuma volt a napnak. Nyitva volt. Hurrá. Itt alszunk.
Csak éppen kaja nem volt. Helyette este diszkós buli. (A diszkót tudtuk. A kaját nem.)
Begyűrtük a második, azaz utolsó szendvicsünket. Vasárnap reggelire maradt a műzlicsoki, de az elég lesz ahhoz, hogy eljussunk Szigetcsépre, ott meg konkrétan tudjuk, hogy már nyitva van a büfé és van meleg étel is.
Este még betoltunk négy zacskó chipset (aranyárban), meg néhány csokoládét. Nesze neked, inzulin. Utána szivar, sör, DJ.

DSC00305

DSC00307

DSC00309

DSC00312

DSC00322

A körülményekhez képest jól aludtunk. Ez itt nagy szó, mert nyáron rohadt meleg van a sátorban, a DJ pedig mindig ütközésig tolja a potmétert.

Szigetszentmárton – Dunaharaszti
2017.05.28; vasárnap

A napocska (az a rohadt dög) hajnalban laposan pont elsütött a fák alatt, a töltés fölött, hogy az átkozott sugarai már hajnali hatkor fölforralják a levegőt a sátorban. Pedig megbeszéltük, hogy nem sietünk, jót alszunk, kávéval nyitunk a reggel nyolckor nyitó kocsmában, szóval megbeszéltük, de mindebből semmi sem lett, mert már hatkor levegőért kapkodva másztunk ki a sátorból.

DSC00325

Műzlicsoki, sör. Negyed kilenckor már vízen voltunk. A szél csak pont erre várt. Pontosabban arra, hogy elkezdjük elpakolni a sátrat. Utálom, amikor nem lehet semmit lerakni a földre, mert a szél miatt mindent rögzíteni kell. A felfelé menet most sem volt vasárnapi séta. A hat kilométert másfél óra alatt tettük meg.
– Szerinted tudják, mekkora kielégítetlen kapacitás közeleg feléjük? – kérdeztem Nejtől, miközben húztuk ki Szigetcsépen a kajakot.
– Valószínűleg nem, de remélem, a spájzban lóg egy fél disznó.
– Kettő. Én is enni akarok.
Séta.
– Hát, nem tudják.
– Miből gondolod?
– Le van engedve a zsalu.
– A kurva életbe.

Túl frissek voltunk. A kocsma 11-kor nyitott, ekkor meg még tíz sem volt.
(Ja, csak megjegyzem, délutántól a strandot lefoglalták valami német-szerb nemzetiségi bulira.)

Nej beismerte, hogy van nála egy dugi műzlicsoki, meg egy dugi sör. Igazságosan megosztoztunk: én kaptam a sört.
Aztán egy brutálisan fárasztó etap: 13 kilométer, de olyan szélben és áramlásban, hogy volt, amikor a GPS csak 3,5 km/h körüli értékeket mutatott. A varsányi híd alatt – mely áramláskoncentrátorként és szélcsatornaként is működött – centiről centire araszolva jutottunk át. Aztán ott voltak a motorcsónakok. Kajakot, kenut alig láttunk, fürdőző embert is csak egyet, de az összes motorcsónakos barom kijött a vízre. Ezzel a kajakkal (Kodiak) nem probléma, inkább csak apró kényelmetlenség, de amikor két tengeri méretű motoros ment el egyszerre a két oldalamon, azért kapaszkodtam a lapátba rendesen.

Barna nagyjából az életünket mentette meg. Amikor megérkeztünk, rácsörögtem, hogy indulhat, amire azt mondta, hogy már itt van. Felhajigáltunk mindent a kocsira, irány haza.

Nej a maradék marhapörköltre vetette rá magát, én egy tál pogácsára.