Historia est magistra vitae

Ünnepségre készültünk. Száz éve alapították pionír őseink a falut és még életben voltunk… nagy szó ez, amilyen idők manapság járnak.
Tavaszodott. Fahulladékból máglyát raktunk. Jól fog mutatni éjjel, amikor meggyújtjuk.
A lányok friss ágakkal, korán nyíló virágokkal aggatták tele a házakat. Az asszonyok inkább az üstök körül szorgoskodtak. Izgalmas illatok tették teljessé a dekorációt.
A férfiak hajnalban már elvégezték a dolgukat, napközben csak lófráltak, bosszantották a lányokat. Előkerültek maradék pálinkák is.
– Alakul a hangulat – bólintottam, majd bementem a rönkházunkba. A miénk volt a legnagyobb a faluban, de ez így is van rendjén. Még külön fürdőszobánk is volt.

Feleségem az asztalnál aggódott. Mint mindig.
– Rossz előérzeteim vannak – közölte.
– Már meg miért?
– A lányok egész délelőtt az erdőt járták.
– Az a dolguk.
– Igen, csakhogy egy pétert sem láttak.
– Hoppá!
– Ugye? Máskor ilyenkor már tele van velük az erdő.
– Úgy bizony.
– Milyen lesz így az ünnepség? Ha eltűnnek a szerencsemanók, az nagy bajt jelent.
– Ha csak az ünnepség… azt mondtad, egyet sem láttak?
– Azt.
– Ebből nagyobb baj is lehet.

Kimentem, felkerestem az őröket. Ők sem láttak pétereket. Lelkükre kötöttem, hogy erősen figyeljenek. Nem jó jel, nagyon nem.

Visszamentem a házba. Lassan készülődnöm kell. Utálom ezt a díszegyenruhát, de ilyenkor muszáj. Ha már én vagyok a falvak lászlója. De előtte egy forró fürdő. Ki nem hagynám. Levettem az üstöt a tűzről, beleborítottam a dézsába. Aztán beleborítottam pár vödör hideg vizet is. Ledobtam a ruhámat és lassan beleereszkedtem. Elengedtem magamat. Most jó. Minden várhat.
Szekereket hallottam érkezni. Épp ideje volt, már vártuk a szállítmányt. Jó jel, hogy még az ünnepség előtt megérkeztek. Nem lesz itt baj.
Illetve…
Ordítás. Kard suhan, vászon szakad. Sikolyok. A hang, ahogy a hús reccsen. Harci kiáltások. Mi az isten?
Kiugrottam a dézsából. Döngő lépteket hallottam a házból. Felkaptam a kardomat. Egy hatalmas tamás rúgta be az ajtót, mögötte még kettő. Hozzájuk vágtam az üstöt, a vödörrel kitörtem az ablakot és kiugrottam. A falu lángokban állt. Mindenfelé idegen harcosok, sokkal többen, mint mi. A váratlan roham már véget is ért, tamásaink mind vérben feküdtek a földön.
Bevetettem magam az erdőbe. Riasztanom kell a többi falut. Futottam. Mögöttem csörtetett egy hatalmas alak. Meghallottam, amikor lendítette a kardját, megfordultam, parád, utána meg egy riposzt. Nem sok torka maradt. Az idióta. Meg sem fordult a fejében, hogy ez a pucérseggű alak egy lászló lehet. Lerángattam a köntösét, magamra kaptam. Futottam a szomszéd falu felé.

Oldalról ütöttek le.
– Öld meg! – hallottam.
– Állj meg, hülye! – ordítottam.
Kardot nyomtak a torkomhoz.
– Mit tudsz nekünk mondani?
– Például azt, hogy én vagyok a lászlótok!

Szerencsére felismertek. A szomszéd falu tamásai voltak. Hallották a harci zajt, gondolták kiküldenek egy kisebb csapatot. Aztán meglátták, hogy ellenséges harcos fut feléjük. Nyilván lecsapták. Jó tamások ezek.
Futva mentünk a falujukba. Minden perc számított.

– Hol van az andrásotok? – lihegtem, amikor megérkeztünk.
Hórihorgas, lófarkas alak lépett elő.
– Én vagyok az. Mit akarsz tőlem, te nyomorult?
– Először is adjatok rendes ruhát. Utána pedig vegyél vissza magadból, a lászlóddal beszélsz.
Szúrós szemekkel nézett, aztán felismert.
– Elnézést. Nem ismertelek fel. Mi történt a falutokban?
– Megtámadtak minket. Útközben kapták el a szekereinket, azokban bújtak el, így lephettek meg minket.
– A hegyentúliak?
– Más ötletem nincs.
– Túlélő?
– Kizárt.
– Éreztem, hogy valami lesz. Egész nap nem láttunk egy pétert sem.
– Mi sem.
– Van terved?
– Nők, öregek, gyerekek a barlangba. Küldjél hírnököket a többi faluba. A férfiakkal megszervezzük a védelmet.
– Én is így gondoltam. Meg kiküldök néhány gézát kémkedni.
– Remek ötlet, csináljátok. Én meg elmondom a hírnököknek az üzenetet.

Eléggé elkeseredett dolog volt ez az egész. Ha tényleg a hegyentúliak voltak, akkor sokan lesznek. Ismerem a lászlójukat, pontosabban, ők istvánnak hívják, nagy taktikus, csak akkor támad, ha biztosra mehet. Először engem akart elkapni, a falvammal együtt, de biztos, hogy már a közelben van a főerő is. Miközben nálunk mindenki a tavaszünnepre készült. Milyen jól is alakult a reggel! A falvam… a családom… ökölbe szorult a kezem. Nem adjuk könnyen magunkat!

Szerencsére a falu andrása ura volt a helyzetnek. Elindította a menetet a búvóbarlangba, adott melléjük két tamást.
Őröket küldtünk ki mindenfelé. Meg gézákat portyázni – jelezzenek, ha bármi gyanúsat látnak.

– A csapdák rendben vannak? – kérdeztem az andrást.
– Természetesen.

Vártunk.

– Van nekünk egy józsefünk is – vetette oda.
– Nem mondod? – csodálkoztam – Hívd ide.

Zavaros tekintetű, motyogós embert tuszkoltak elém. Alig győztem elhessegetni a mosolyt. Tipikus.
– Üdvözöllek, jövendőmondó!
– Mmphhmm.
– Beléd is. Gyorsan kellene jósolnod.
– Nem.
– Akkor meghalsz.
– Meggondoltam magam.
– Örülök, hogy együttműködsz. Mi lesz a csata vége?
– Krhmpp, mmphhmpm.
– Nem értem.
– KRHMPP, MMPHHMPM.
– Nem a hangerővel volt bajom. Mit mondanak az istenek?

Valahogy tekergetni kezdte a kezét, miközben a földet nézte. Köpött egyet. Fingott. Utána a levegőbe szagolt.

– Nagy csata lesz.
– Ettől féltem. Ki győz?

Elnézett a levegőbe.

– Sajnálom – mondta.
– Mit?
– Az istenek tiltják, hogy halott emberrel beszélgessek.

És elvonult.

– Nem a harci morál szítására használjátok, ugye? – fordultam az andráshoz.
Halványan elmosolyodott.
– Érteni kell a nyelvét. Időnként hasznos. Meg ő a krónikásunk is.
– Énekel is?
– Sajnos.

Egy géza érkezett vissza.

– Láttál ellenséget?
– Még nem.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Mert láttam mást.
– Mit?
– Nyomokat. Péterek.
– Ne szivass. A péterek köztudomásúlag nem hagynak nyomot.
– Én láttam – vont vállat.
– A legjobb gézám – jegyezte meg az andrás – Ha azt mondja, hogy látott, akkor látott.
– Legyen. És?
– Elvonultak. Egy tisztásra. Az összes.
– Micsoda?
– Várnak. És félnek.

Egymásra néztünk az andrással. Ilyenről egyikünk sem hallott még. Akkor ez most szerencse lesz, vagy sem?

Rohanva érkezett egy újabb géza.

– Jönnek! – kiabálta – Sokan. Nem is álcázzák magukat!

Bólintottunk. Mindketten tudtuk a dolgunkat. Az andrás magához vett néhány tamást és elindultak a csapdákhoz. Én pedig a maradékkal felvettem a védekező formációt: a csapat fele elbújt a házak, fák mellé, a többi pedig elállta az utat.

Már hallottuk őket, ahogy recsegtek a bokrok, az ágak. Jöttek, mint a lavina. A csapdák sokat megfogtak közülük, az andrás is dolgozott az embereivel, de rengetegen voltak. Összecsaptunk. Az oldalt megbúvók csak erre vártak, kitörtek. Hátulról pedig jött az andrás.
Senki nem védekezett. A szűk helyen minden csapás talált. Csont reccsent. Vér fröccsent, vér, agyvelő mindenfelé.
Már láttam, hogy nagyon elrontottuk. A körbezárásunk sikerült ugyan, de nagy volt a túlerő, így végül mi szorultunk sarokba. Sikerült felgyújtaniuk a falut.

– Visszavonulás! – kiáltottam. A kürtös megfújta a kürtjét.

Csapásokat hárítva vonultunk ki a falu túloldalán, majd futásnak eredtünk a megbeszélt találkozási ponthoz: a barlang melletti faluhoz. Nem jöttek utánunk, megelégedtek a falu elfoglalásával.

A falu andrása, egy hosszú, ősz szakállú öreg a szélső háznál várt minket.
– Micsoda idők! – csóválta a fejét.
– A kurva anyjukat! – hörögtem a térdemre támaszkodva – De sokan vannak!
– Sejtettem. Ismerem az istvánjukat.
– Én is. Megcsináltad, amire kértelek?
– Igen. Elküldtem a gyengéket a barlangba. Az összes faluba gyorslábú hírnököket szalasztottam. Összeszednek minden hadrafoghatót és jönnek. Reggelre itt is lesznek.
– Remélem. Remélem, hogy hamarabb, mint az ellen.
– Bízzunk a szerencsénkben.
– Pétereket láttatok?
– Nem.

Felsorakoztattam a vert sereget. Szomorú látvány volt. Egy csomó sebesült. Kész csoda, hogy el tudtak futni idáig. Kerestem a lófarkas andrást, de nem láttam.
– Halló, ki látta az andrást?
– Levágták – hallottam hátulról.
– Hogyan?
– Meglátta az istvánt és nekiment.
– Aztán?
– Aztán a testőrség…

Lehajtottam a fejemet. Nagy harcos volt, valamikor a legjobb tamás.

– Meg fogjuk bosszulni – vetettem fel a fejemet.
– Meg – jött a válasz a csapattól.
– Adjál nekik ételt, italt, szállást – fordultam az öreg andráshoz – Holnap nagyon erős napunk lesz.
– És te, uram?
– Nálad fogok lakni. Este megbeszéljük a terveinket. Számítok a bölcsességedre.
– Megtisztelsz.
– Eh, ne told túl. Borod van?

Gyakorlatilag semmit sem aludtunk éjszaka. Folyamatosan érkeztek a csapatok. Mindegyiket az andrásuk vezette. Érezték ők is, hogy itt fog eldőlni minden. Ha ezt a csatát elveszítjük, akkor mindegy, ki marad a faluban. Mindegyiket bevontuk a tervezésbe.
Nem volt könnyű. Még így is, hogy összeszedtünk mindenkit, még így is túlerőben volt az ellenség. Mi viszont ismertük a terepet. És a szeretteinkért, a falvainkért küzdöttünk, mindenért, amit teremtettünk. Talán…

Hajnalra egyeztettük az összes andrással a tervet. Egy kisebb csapattal útnak indultam. Merész vállalkozás lesz, de ha bejön…
Kerülőúton visszalopakodtunk a falunkhoz. Nem számítottak semmire. Még őrt sem állítottak. Nagyon hamar és legfőképpen zajtalanul levágtuk az összes részeg disznót. Jött velünk néhány sándor is. Ügyesen átalakították a szekereket: karókra rögzített kardokat, kihegyezett farudakat szereltek az elejükre, de még a lószerszámokra és a kerekekre is pengéket erősítettek.

Feljött a nap. Ha tudta volna, mit fog látni, lehet, hogy inkább a takarója alatt maradt volna. Az öreg andrás nem aludt egy szemet sem. Sűrűn nézett az erdőre. Legalább csak egy kicsi, egy apró péter lenne. Talán… mintha az a szempár ott… de lehet, hogy csak egy nyúl volt.
Felsorakoztak a csapatok, élükön az andrásokkal. Az öreg gyors eligazítást tartott, majd mindenki ment a megállapodott helyére. Biztosak voltak benne, hogy a falu melletti tisztáson lesz a döntő csata. Jobb oldalon gyep által rejtett mocsár volt, a terv abból állt, hogy oda kellene beszorítani az ellent. Emiatt arra az oldalra állították csaléteknek azt a csapatot, amely egy lászlónak öltöztetett tamást vett körül.
Hamarosan ágzörgés hallatszott és a tisztás túloldalán felsorakoztak a hegyentúliak is. Most látszott csak, milyen sokan vannak. Az istvánjuk gőgösen mosolygott. Megeszik ezt a gyülevész bandát.
Egy ideig farkasszemet nézett a két tábor, majd a hegyentúliak meglódultak. Az andrás intett és a helyiek is elindultak. Hamar látszott, hogy a csel működik, a főerő a lászló felé vette az irányt. A tisztás közepén találkoztak. Pillanatok alatt vörös lett a fű és a levegő megtelt nyögésekkel, hörgésekkel. Az istván sajnos most is túl óvatos volt, nem törte az utat a hamis lászló felé, inkább a katonáit hajtotta. A védekezők küzdöttek, mint a tigris. De a hegyentúliak sem hagyták magukat, csupa erős, jól képzett tamás. Sokáig úgy látszott, hogy állóháború lesz a tisztás közepén, de elkezdett érvényesülni a túlerő, nyomultak, nyomták a lászló csapatát a mocsár felé. Az andrás csak erre várt. Megint intett és egy friss csapat tört elő balról. Hátbatámadták a hegyentúliak fő frontját, a lászló csapata meg gyorsan kétfelé vált. A friss egység elkezdte beleszorítani az ellent a mocsárba, miközben a lászlóék oldalról támadtak. Az andrás keze ökölbe szorult: most dől el minden! Fejetlenség tört ki a hegyentúliak között, különösen akkor, amikor az elől harcolók ordításai alapján ráeszméltek, hogy mocsár van előttük. Veszetten próbáltak visszafelé nyomulni, de a friss csapat is erősen nyomott.
És ekkor…
Megszólalt az istván kürtöse. És a fák közül az elsőhöz hasonló méretű csapat lépett elő. Az andrásnak leesett az álla. Nem, ez nem lehet. Ez mészárlás lesz. Ekkora sereget nem lehet legyőzni.
Érezte ezt az istván is, mert a testőrségével körülvéve meglódult a lászló felé.

Ekkor érkeztünk meg hátulról. Fergetegként robbantunk be az átalakított harci szekerekkel. Az enyémmel az istvánt céloztam be, a többiek pedig széles utat vágtak a meglepett hegyentúliak seregébe. A mieinkben is feltámadt a már-már lekonyuló harci szellem, vérengző fenevadként támadtak a körbezárt seregre. Tényleg mészárlás lett… de nem úgy, ahogy az andrás gondolta. Csak az istvánt követtem. Ijedten nézett körbe, de már bent volt a sűrűjében, nem tudott gyorsan elmenekülni. Az első három testőrt a szekér nyársalta fel. Leugrás közben levágtam még kettőt. Ezek nem tudják, milyen egy dühöngő lászló. Három gyors mozdulat, egy pörgés… és már tiszta is volt körülöttem a terep. Az istván még előrántotta a kardját, de a kezével együtt csaptam le, utána pedig belevágtam a fejszét a sisakja résébe. Felegyenesedtem, felnéztem az égre. Ordítottam egy nagyot. Egy pillanatra megállt a csata. A hegyentúliak megértették, hogy vesztettek.
Aztán rámszakadt az ég. Egyedül maradtam az ellen gyűrűjében. Oroszlánként küzdöttem, a mieink pedig elindultak kiszabadítani. Küzdöttem…

Délutánra elült a csatazaj. Az öreg andrás két tamással a halottakat forgatta. Keresték a lászlójukat. Végül egy kupac alatt találták meg: két törött kard állt ki a mellkasából.
De még élt.
– Nye… nyehrtünk? – nyögte.
– Nyertünk, uram – bólintott az andrás.
– Megint… túl.. tolod – próbált mosolyogni.
– Meggyógyítunk.
– Engem… már nem. De… hajolj közelebb!
– Igen?

A lászló behunyta a szemét. Majd lassan kinyitotta.

– Ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer. Megértetted?
– Mire gondolsz, uram?
– Egyesíteni kell… az erőinket a falvakkal. Közös hadsereg. Jaj!

Az oldalához kapott, eltorzult az arca. Aztán folytatta.

– Közös védelem. Határ… őrizettel. Kőből kell falakat… házakat építeni. Nagyokat. Hogy adott esetben… egy falu is beleférjen. A falvakat pedig össze kell fogni. Szorosabban. Terjeszkedni. Bevonni közeli falvakat. Ne csak egy szövetség legyen… legyen egy nagy birtok… egy birodalom.

Elhallgatott. Gyűjtötte az erőt.

– Jó andrásom!
– Igen uram.
– Ez a végakaratom. Csináld meg!

Majd lebukott a feje.

Az erdő szélén, egy kupac halotton ülve, a józsef odaillő rímen gondolkodott. Két péter érdeklődve nézte az eddigi feljegyzéseit.

~oOo~

– Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – kiáltotta László.
– Nem hagyjuk magunkat! – csatlakozott hozzá András.
– Kiporoljuk a valagukat! – kiáltotta Tamás.

A főóvónő elpirult. Ez nem szerepelt a szövegben. De a Tamás már csak ilyen.

A három gyerek kivont fakarddal rohant rá a hegyentúliakra. Beindult a csihipuhi. István és emberei keményen tartották magukat. Először Tamás feküdt el, két ellenséggel együtt. Aztán elesett László is. Úgy nézett ki, eldőlt a csata, amikor a függöny mögül nagy ordítással előrohant Józsika. Az ellenség megijedt, Józsika pedig a kardjával ráütött a fejükre.

Andrással együtt guggoltak le Lászlóhoz.
– Köszönöm, hős lovagom – szólt elhaló hangon László Józsikához – Ha te nem jöttél volna, elveszítjük a csatát.
– Ez volt a kötelességem, uram.
– Rátok bízom ezt a földet. Legyetek jó gazdái – nyögte ki László és elernyedt.

Egy hosszú gondolatnyi szünet után a három gyerek lassan felállt, megfogták egymás kezét és meghajoltak a nézők felé.

Hatalmas taps. A halottak is felálltak, ők is meghajoltak. A darabot betanító óvónők felszabadultan ölelték át egymást. Lement a szokásos darab, gond nélkül. A gyerekek is boldogan szaladtak a szüleikhez. Igazán jól sikerült megemlékezniük a legnagyobb nemzeti ünnepükről.

– Miért mindig nekem kell játszanom a gonoszt? – nyafogott Pistike a váltócipős szekrénynél.
– Ne nyafogj már, tök jól játszottál – vigasztalta az apja – Meg egyébként sem lehet mindenki I. László. Vagy Hős József.

Valami fontosat

Perzselően sütött a nap. Mint minden délelőtt. Még a kaktuszok is kornyadoztak.
László hadnagy kisétált a kaszárnya udvarára. Téglakerítés, szögesdrót, oszlopok a fal mellett, lézengő katonák. Minden rendben.
Elővett egy papírt.
– Hmm, mára csak egy kivégzés jutott – hümmögött – Micsoda hülye egy név.
Intett a katonáknak. A trécselés abbamaradt, a legények felsorakoztak az oszlopokkal szemben, puskájukat lábukhoz támasztották.

Az árkádok alatt feltűnt a menet. Elől István főtörzs, mögötte az elitéltet tuszkolták a katonák. Nem volt az a jámbor fajta, hiába kötözték meg, nem hagyta magát. Rúgott, morgott, fejelt. Ha nem lett volna bekötve a szája, biztosan szénné átkozta volna fogvatartóit.
A katonák, ha nehezen is, de végül csak kikötötték egy cölöphöz.

– Huh, megvagyunk – jelentette le István Lászlónak.
– Ne tököljetek sokat.
– Célra tarts! – vezényelte István.

Az elitéltnek kigúvadt a szeme. Vörös feje majd szétdurrant az erőlködéstől.

– Ezzel most mi van? – kérdezte László.
– Valószínűleg mondani akar valamit.
– Gondolom, valami fontosat.
– Látod, mennyire akarja.
– Oké, vegyétek ki a pecket a szájából.

Az elitélt gyilkos szemekkel körbenézett, egyenként a katonákra, majd a tisztekre, utána drámai mozdulattal megfeszítette az izmait a mellkasán, de úgy, hogy lepattantak a gombok, szétszakadt az ing, utána tele torokból kiáltotta az égbe:
– Msuerre vronte brutaaaa!

Puskák dörrentek. A halott feje lebillent.

– Mit mondott? – fordult László Istvánhoz.
– Ki tudja? – vont vállat a főtörzs – Állítólag ő volt az utolsó ember, aki beszélte ezt a nyelvet.
– De legalább jól megmondta – húzta el a száját László és besétált inni valamit a kantinba.

Hogy merészelitek?

Nagyon bepipultam.

Tudni kell, hogy elég régóta az Evernote alkalmazásba jegyzetelek. Minden platformon van hozzá kliens, mindenhonnan elérhető. Kényelmes, kézreesik. Furcsa módon a webes felületük a legbénább, legalábbis a bejelentkezés. Hiába jegyeztetem meg a jelszót, a login gombot úgy elrejtik, hogy kettőt-hármat kell kattintanom, mire beléphetek. Nem egy nagy dolog, de mindig kellemetlen érzést okoz, amikor használni akarom.
De most nagyon elgurult a gyógyszerük.

Belépéskor felugrott, hogy még mindig tényleg a joep@magyarorszag.hu az emailcímem? Mivel siettem, semmi kedvem sem volt email oda-visszaigazolós csipcsipcsókát játszani, volt olyan lehetőség, hogy skip, gondoltam, majd legközelebb.

Nem volt legközelebb. Letiltották a hozzáférésemet.
Az írások címét láttam, a tartalmakat nem.

Több évnyi feljegyzés. Egy csomó novella alapanyag. Jegyzetek egy készülő könyvhöz. Hasznos információk, szavak, ételnevek különböző országokba. Ez mind elérhetetlenné vált. Csak néztem bután.

Ráadásul mindez úgy, hogy egy gramm figyelmeztetés nem hangzott el. Nem mondta, hogy a ‘skip’ az valójában nem elhalasztás, hanem ellenszegülés, melyet keményen büntetni fog.

Bementem az account beállításaihoz. Hátha. De sehol nem találtam olyat, hogy emailcím validálás. Kiléptem. Beléptem. Semmi. Újraindítottam a böngészőt. Semmi.
Nézzünk egy másik böngészőt. Firefox. Beléptem. És feljött a kérdés: akarok-e emailcím ellenőrzést? Akarok, akarok, AKAROK!! Ez minden vágyam! Ráböktem. Mint kiderült, ennyi volt az egész, még csak tesztlevelet sem küldtek. Nézzük, mit mond a Chrome? Beléptem. Továbbra sem láttam a tartalmakat. Oké, kösz srácok. Ennyi.

Egy óra alatt kimentettem mindent egyszerű txt fájlokba. Létrehoztam a notebook-oknak megfelelő könyvtárstruktúrát a dropbox szinkronkönyvtáramban és mindent bemásoltam a helyére. Akkor lássam legközelebb az Evernote-ot, amikor a hátam közepét. Aki képes arra, hogy ilyen otrombán elveszi a jogosultságot egy felhasználó összes anyagától, az bármire képes. A bizalom pont az a dolog, mely egy pillanat alatt képes elveszni.
Most megtörtént. És csak szólok, ne is erőltessétek magatokat, hogy visszaszerezzétek.

Ha betartják, úgy jó

A másik rövidfilm annyiból érdekes, hogy vízi felvétel nincs benne. Az új kajakba nem mertem kamerát vinni, így csak a parton vettem fel ezt-azt. De nem lett rossz, visszaadja a készülődés hangulatát.

Az utóbbi egy hétben az alábbi – a fesztiválon bemutatott – kajakos videók kerültek ki a netre:

A teljesség kedvéért: a korábbi filmek linkjei ebben az írásban találhatók.

Műanyag rizs

Időnként felröppen a hír, hogy Kelet-Ázsiában hamisítják a rizst, méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy műanyagból gyártják. Sőt, ma már ezek az írások egyértelműnek tartják, hogy ez a rizs elárasztotta Európát is.

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

Most tekintsünk el attól, hogy ez az egész valószínűleg nem igaz, hiszen a szervezettel nem reagáló, hőre keményedő (és nem átalakuló) műanyag sincs ingyen, a rizs meg nem tartozik a drága ételek közé, szóval ne erre koncentráljunk.

Hanem arra, hogy mi is lenne ezzel a baj? (Az előítéleteket tessék kint hagyni a ruhatárban.) Gyakorlatilag az összes egészséges étkezéssel foglalkozó oldal a zöldségeket tolja. Jelentős részben a rostok miatt. Mi is a rost? Cellulóz. Azaz olyan anyag, melyet nem tudunk megemészteni. Akkor miért is jó? Mert finom, mert telítettségérzést okoz, mert növeli a széklet mennyiségét, ezzel tisztítja a beleket.

Hahó, a fenti műanyag rizs pontosan ezt tudja. Ha létezne, ez lehetne a jövő étele. Az igazi fogyókúrás ennivaló: tömege lenne, fűszerezve íze is lenne, kalóriatartalma viszont nem.

Felkészül a folyami kavics.

Anno

Üldögéltem elsején a padláson és felidéztem a kezdeti időszakot.

Édes istenem, de régen is volt.

88 januárjában vizsgáztam. Bravúros vizsga volt, én a kettesért mentem és végül négyest kaptam. Megkerestem egy barátomat, hogy most be kellene rúgnunk, de nagyon, nem gond, finanszírozom. Jött is. De hozott magával egy tök ismeretlen csajt, Gabit. Nem kicsit voltam mérges. Én a barátommal akartam elsüllyedni, ebbe a képbe nem illett bele egy vadidegen ember. Mindegy, elvoltunk valahogy, de a közös berúgásból semmi nem lett.
Én akkoriban szingli voltam, a barátnőm valamikor novemberben jelentette be, hogy nem sok jövőt lát a kapcsolatunkban. Nem hiszed el: a legnagyobb baja az volt, hogy nem vagyok elég magas. Marhára nem értettem, de hamar meggyőztem magamat, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt a kapcsolatot. A barátaim viszont, mintha összeesküdtek volna, kapacitálni kezdtek. Hogy Gabi. Ugyanolyan olvasómániákus, mint én. Elképesztően művelt. Mint én. Az Isten is egymásnak teremtett minket. Hiába magyaráztam, hogy ez nem így működik, lesöpörték. Ne legyek már hülye.
Aztán eljött az április. Szabó buli. Nej – eredetileg Szabó – és egy haverja, aki később a tanúja is lett az esküvőnkön – szintén Szabó – orbitális bulit rendeztek a szinten.
Nekem ez nem volt túl jó hetem. Az elején bepróbálkoztam egy lánynál – utólag azt kell mondjam, eléggé otromba módon, a mai napig szégyellem magam miatta – majd magán a Szabó bulin egy másik lánynál is, akit akkor már napok óta puhítottam. El lettem hajtva. Jó. Elmentem aludni. Csakhogy a szobában az egyik szobatársam és barátnője úgy döntöttek, hogy mivel mindenki kint van a buliban, akkor ők párosodnának. Egészségükre. Visszamentem a buliba, kikaptam egy üveg bort a lavórból és elvonultam egy sarokba. Be fogok rúgni. Az se rossz.
Jó tempóban haladtam. Az emberek táncoltak, kurjongattak, plafonig ért a jókedv, én pedig mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Rohadjanak meg. Toltam a borokat.
Aztán egyszer csak odajött hozzám az egyik ünnepelt. Nem, nem a Miklós. Hogy mi a francokat kornyadozok én itt.
– Közöd? – mordultam rá.
– Ez az én bulim.
– És?
– Ne rontsd a hangulatot.
Vágtam egy gúnyos vigyort.
– Most jobb?
– Mi bajod?
– Hagyjál békén.
– Tudok valamit segíteni?
– Hozzál még egy üveg bort.

Elment. Visszajött.

– Csak Cinzano-t találtam. Jó lesz?
– Jó. Legalább hamarabb berúgok.

Nem részletezem. Gabi is be volt csípve, én is, hajnalban – jócskán a buli vége után – már a hátsó lépcsőn smároltunk.
Aztán kora hajnalban mind a ketten hazautaztunk. Ugye tavaszi szünet.

Egy héttel később érkeztünk vissza a koliba. Érdekes volt. Gabit a szobatársai folyamatosan cseszegették. Hogy a hapsija vajon mire fog emlékezni. Az én szobatársaim meg engemet.
Mindenki el volt tévedve. Ritkán csináltam segget a számból, alig vártam, hogy Veszprémben legyek és találkozzunk.

Két hónap után szakítottunk. Gabi kérdezett valamit, ami túl korai volt, én pedig őszintén válaszoltam. Puff. A csajszi sírva rohant ki a szobából, én pedig lehangoltan néztem magam elé. Ez van. Most már kipipálhatom a Gabriella nevet is a naptáramban. Aztán lementem a haverokhoz, akik éppen teniszeztek, beálltam én is, ütöttem a labdát, hogy majdnem belehalt.

Jött a vizsgaidőszak. Ez mindig nehéz, de így, különösen. Korábban már kiderült, hogy borzasztó hatékonyan tudunk tanulni együtt. Rengeteg éjszaka, rengeteg telefirkált asztal mutatta azt, hogy milyen magasságokban szárnyaltunk. Ez mind elveszett.
De sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott. Közhely, de tényleg akkor veszed észre a másik hiányát, amikor már nincs. Amikor melletted van, akkor az olyan… megszokott.
Szóval bajban voltam. És ahogy a klasszikusok mondják, analizáld a helyzetet, keresd meg a probléma gyökerét és hárítsd el.

Elkezdtem átjárni a szobájukba. Először meg akartak ölni. Nem csak Gabi, de az összes szobatársa is. Én pedig vigyorogva beszélgettem velük. Mintha nem éreznék semmit. Pedig. Amikor kijöttem tőlük, nem is a szobámba mentem, hanem a Nagymocskosba. Borzasztó nehéz ám feldolgozni, ha az emberfiát masszívan utálják. Viszont nem hagytam abba. Végül eljutottam odáig, hogy Gabit már azzal zaklatták a szobatársai, hogy akkor most mi a szösz is van közöttünk? Ő sem tudta.

Születésnap. Az enyém. Gabi vett egy üveg bort és meghívott magához. A szobatársai diszkréten leléptek. Szerinted mi történt? Harsányan végigdumáltam az egészet. A korábbi nőügyeimről. Mentségemre szóljon, az addigi szexuális életem tényleg egy vicc volt, én pedig jól standupoltam, végigröhögtük az estét.

Megtört a jég. Ugyan még nem jöttünk össze, de már ismét együtt tanultunk a vizsgaidőszakban. Ugyanolyan hatékonyan, mint korábban. Sőt. Felelevenítettük a korábbi terveket is. Már akkoriban is őrült nagy mászkálós voltam, tele tervekkel. Menjünk ide. Meg oda. Szerezzünk sátrat. Nem gond, cipelem. Gabi is teljesen belezúgott ezekbe az elképzelésekbe.
Csak hát, vizsgaidőszak. Meg, csak hát, szóval nem voltunk együtt.

Letelt a vizsgaidőszak. Mindkettőnknek sikerült. Gabi pesti barátnője szerzett is sátrat. Gabi egyik barátjánál megszállhattunk egy estére Pesten. Utána pedig Szeged. Kalandra fel.
Megérkeztünk a városba. Udvariasan vittünk magunkkal hat üveg sört. A srác bólintott, mi pedig elsétáltunk a világ végére a sátorért. Visszatértünk. Kiültünk az illetővel – aki korábban már járt Gabival – a konyhába. A leányzó elment a fürdőszobába. Söröztünk.
– Tök jó csaj – szögezte le a srác – Együtt vagytok?
– Nem. De ti miért szakítottatok?
– Nagyon csíptem, de szerintem infantilis.
– Nocsak – csúszott fel a szemöldököm. Imádom az infantilis embereket.
– Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Nem is tud komolyan viselkedni, engem meg ez társaságban zavart. Szép, különösen az arca, de elegem lett abból, hogy állandóan szégyenkeznem kellett miatta.
– Nem mondod?

Aztán még ragoztuk egy kicsit a témát. Ez a beszélgetés nagyon kellett. Addig is úgy gondoltam, hogy valamit kezdenünk kellene egymással, de ez a beszélgetés megerősített abban, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek. Csak hogy érthető legyen, nekem akkoriban két állapotom volt: vagy magamba gubóztam, vagy infantilisen viselkedtem.

Másnap már Pesterzsébeten stoppoltunk. Dabasnál megállt egy autó. Gabi keresztanyja, gyakorlatilag a második anyja ült benne a férjével.
– Ki ez a csöves?
Udvariasan visszavigyorogtam. Nem vettek fel.

Beültünk egy kocsmába. Sör. Nagy levegő.
– Nem kezdhetnénk újra?
Gabi nem válaszolt.

Aztán megállt mellettünk egy angyal. Mindketten hátra ültünk, a pacák pedig benyomott egy Simon & Garfunkel kazettát. Kecskemétig mentünk vele. A kezem óvatosan rácsúszott Gabi kezére és nem lett lelökve. Hallgattuk a zenét.

Szegeden gyorsan felnyomtuk a sátrat a kempingben és este, a Hágiban deklaráltuk, hogy újra együtt vagyunk. Azóta is tart.

gabi

pepe

Videjózsi

Kicsit erős volt a hétvége, és most nem is csak arra gondolok, hogy vasárnap hazaköltöztettük a lányomat (pedig ez sem volt kispálya), hanem arra, hogy mennyit kellett prezentálnom.
Videókat.

Péntek este blogtalálkozó volt a Wang Folyó Versei blognál. Ez egy remek blog, mely körül apránként kialakult egy kör, mely nem csak olvas, hanem a szerző, Studiolum szervezésében fel is keresi az érintett helyszíneket.
A mostani találkozón Tamás körüljárta a migránsok Jézus és a három királyok témakört, illetve fel lett kérve néhány ember, hogy tartson kiselőadást arról az útról, melyen idén részt vett.
Így kerültünk képbe: én és Albánia.
Némileg gondban voltam, hiszen a teljes videó 56 perc. Nagyon sok. Nyilván nem lehet leadni. Abban maradtunk, hogy kitalálok valamit. Azt találtam ki, hogy kiszedtem a teljes anyagból a két nagy kedvencemet: a Theth völgyét és a Drin szurdokot. Ez 23 perc lett. Majd összeraktam egy szóbeli előadást, hogy azért valami értelmes kép alakuljon ki az utazásról.
Itt jöttek a gondok. Elég későn érkezett a felkérés, a videó újravágása, illetve az előadás kidolgozása meg nyilván idő. Péntek délre készült el a rövidített videó. Délután háromra szedtem össze, hogy hol, milyen témákat szeretnék érinteni. A szeánsz hétkor kezdődött.
Nyers próba, amikor még a jegyzeteimet olvasva próbáltam beszélni. Durva lett. Beszéddel együtt az anyag 1 óra. Vicces. A teljes videó ugye 56 perc, mely soknak lett minősítve. Nyilván kellő húzásokkal, némi hadarással meg lehetett volna rövidíteni, de erre már nem volt időm. Elindultunk, én pedig bíztam benne, hogy a rutinom(?) majd átsegít valahogy.
A találkozó a Nem Adom Fel kávézóban volt. Essen pár szó a helyről. Az egész arról szól, hogy a kávézót különböző fogyatékkal élők találták ki és ők is üzemeltetik. Remekül. Az egyik profiljuk az, hogy otthont adnak különböző találkozóknak, nagycsoportos élménybeszámolóknak. Mi meg pont ilyet tartottunk.
Voltunk is szépen. Csak azért nem írom, hogy a csilláron is lógtak, mert nem volt csillár.
Á, nem voltam ideges.
Sajnos az első két előadásből nem sokra emlékszem. Az enyémet mondtam fejben. Próbáltam összenyomni.
Aztán meglepően jól sikerült. Jó volt a hallgatóság is, vették a lapot. Hogy mennyi idő lett? Kit érdekelt? Mindenki jól érezte magát.

Majd szombaton jött a másik. Van ez a Pyrus Kajakos Baráti Társaság. Évekkel ezelőtt két társunk elindított a társaságon belül egy videós képzést. (Valamilyen minimális szinten én is hozzájárultam, de ezerszer inkább nebuló voltam, mint oktató.) Jól sült el. Akik részt vettek, sokat tanultak. A folyamat betetőzése lett egy minden év januárjában megrendezett Pyrus Filmfesztivál, ahol kajakozós témakörben mindenki, tehát nem csak az egykori tanoncok, hanem bárki, akiben van affinitás videót gyártani, vagy egyszerűen csak fényképek alapján prezentálni, bemutathatja, mit tud. Szerencsésen eljutottunk oda, hogy lassan túl kevés az egy délután az összes anyag bemutatására. (Figyelembe véve azt is, hogy télen nincs sok alkalmunk találkozni, így ez egyben egy jelentős társasági esemény is.)

2017-ből nem terveztem filmeket készíteni. Ez az év az új, számomra meglehetősen bizonytalan kajak megszokásáról szólt, dehogyis mertem fejkamerát felvenni és evezés közben azt kezelgetni. Aztán összel átnéztem a videó nyersanyagokat és meglepő módon találtam némi, mondjuk elég kevés nyersanyagot. De talán. Végül csak összejött két rövid filmecske.
Olyanok, amilyenek.
Nyilván nem is ezek vitték a prímet. Egyszerűen elképesztő anyagok készültek. Voltak komolyak, voltak szájtátva nézettek, voltak magas művészi szinvonalúak és voltak térdcsapkodóan röhögősek is. Nem is beszélve az előadásokról. Megint egy jól sikerült este volt.

Abba nem tudok beleszólni, hogy kik, hogyan publikálják az anyagaikat. Ha lesz ilyen, akkor meg fogom említeni a blogban. Amit tudok, az a saját videók beillesztése.

Jöjjön is az első. Korábban már írtam, közvetlenül az albán utazás előtt (de tényleg, gyakorlatilag 30 órával az indulás előtt záródott a kétnapos túra) vettünk részt egy RSD végigevezésben. Ekkor még a Kodiak kajakkal mentem, tudtam videózni. (Tudom, az RSD-t már ezerszer feldolgoztam, de a kajakos társak még mindig meg tudnak lepni.)

Illetve az írás publikálásáig ezekről a videókról tudok:

Odvas fa

Élni élni jó,
Élni élni jó,
Élni élni élni jó,
Ha nincs a szívedben golyó,
Vagy nyílvesszó.
– Voga-Turnovszky, Boros –

Olvasgattam a fotelben, amikor megcsörrent a telefonom.

– Igen?
– Pista vagyok. Tudunk most beszélni?
– Igen.
– Oké. Arról volt szó, hogy kinyírod Lászlót.
– Igen.
– Pár nappal ezelőtt írtad, hogy megcsináltad.
– Igen.
– Na most, itt ülök egy presszóban. Velem szemben pedig László.
– Igen.
– Igen?!? Nos, határozottan él.
– Nem.
– Megkérdeztem. Azt mondja, hogy él.
– Hazudik.

Hosszú csend.

– Várjál – kezdte újra Pista – Kitalálom. Valami lassan ölő méreg?
– Valami olyasmi.
– Milyesmi?
– Az élet. Az élettel akarom megölni.
– Na, ne! Sokkal több pénzt fizettem annál, hogy kiszúrd a szemem egy közhellyel, miszerint előbb-utóbb mindenki meghal. Volt egy határidő, emlékszel?
– Igen.
– A múlt hét.
– Igen.
– Ne bassz már fel ezzel a szűkszavúsággal! A végén még felbérelek rád is valakit!
– Lászlót?
– Akár őt is.
– Nem működne.
– Miért?
– Mert már nem él.
– Áááá!

Letette a telefont. Olvasgattam tovább.

Pár perc múlva újra csörgött.

– Szia, megint Pista.
– Szia.
– Beszéltem Lászlóval.
– Remek. Mit iszik?
– Fura, hogy ezt kérdezed. Valami olcsó pálinkát.
– Emlékszel, mit ivott régebben?
– Kézműves söröket.
– Aha. Kapisgálod?
– Kapisgálom. Mondtam, hogy beszélgettünk. Mit csináltál vele?
– Megdugtam a feleségét.
– Hoppá. A szakma szépségei.
– Méghozzá nem is egyszer. Igyekeztem olyan jó lenni, amennyire csak tudok.
– Kímélj meg a részletektől.
– Pedig ez is része volt a tervnek. Az asszonyban fellángolt újra, talán utoljára a szerelem és ez ráébresztette, mennyire nem jelent már neki semmit sem László. Persze kirúgtam, így most szenved. De Lászlót már semmibe sem nézi.
– El fognak válni?
– Nem. Lakás, kocsi, hitelek, na meg a gyerek. Együtt fognak élni, de egyre erősödő néma gyűlöletben.
– Hmm. Folytasd.
– A fiával összehaverkodtam. A romkocsmában megkínáltam füves cigivel.
– És?
– Élvezte. Úgy néz ki, kicsit rá is kapott. Aztán beszélgettünk. Elmesélte, milyen szigorú szülei vannak. Én meg felvilágosítottam, nincs abban semmi baj, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Határozottan felvidult.
– Őt is megdugtad?
– Na ne. De kíváncsi leszek László arcára, amikor a gyerek otthon dacosan bejelenti.
– Lájkolnám.
– Még a munkahelyét kellett elrendeznem. Jó pénzért az egyik kolléganője elkezdte terjeszteni, hogy a karácsonyi bulin László szexuálisan molesztálta. Majd valamivel később kilépett. Amikor a HR-es megkérdezte, hogy miért, csak felhorkant: tudja azt mindenki. Mivel nem volt vád, így se bizonyítani, se kivédeni nem lehetett. Csak éppen mindenki elhúzódott Lászlótól. Ismered azt a bigott főnökasszonyát.
– Ja, azt a dugatlan vén csoroszlyát. Jut eszembe, őt…
– Nem.
– Jól van, na, kérdezni csak szabad. Mi van még?
– Nagyjából ennyi. Gondold el, külsőleg nincs változás, László él. Nincs bűntény. De belsőleg! Kihalt belőle az élniakarás, a motiváltság. A feleségével együtt vannak, de elhidegültek. Hamarosan nem fogja érdekelni, mi lesz a gyerekből. A munkahelyére bejár a pénz miatt, de ez csak robot, hiszen fontos munkát már nem bíznak rá. Gyakorlatilag minden iránt közömbös lett. Nem érdeklik az élet örömei, valójában csak azt várja, hogy mikor lesz vége. Nem él. Halott.
– Hát, nem egészen így gondoltam, de jobban belegondolva, ez még kegyetlenebb is.
– Ugye?
– Ördögi.
– Szeretem, amikor hízelegsz.
– Várjál, valami kimaradt! És a barátai?
– Két barátja volt.
– Igen.
– Te meg én.
– Igen.
– Nos, ez lesz a legkönnyebb. Felvettem az előző beszélgetést és el fogom neki küldeni.

Ez most mi volt?

Akit azzal bíztak meg, hogy szórakoztasson, ebben az évben nagyon komolyan veszi magát. Ahogy gyerekkorunkban mondták, minden napra egy mese. (Remélem, nem.)

Van nekem egy kipurcant laptopom. Az lcd panelje ment tönkre, ami nagy baj, ha laptopként akarom használni, de egyáltalán nem gond, ha desktop gép lesz belőle. (Core-i7, 8 GB RAM, 120-as ssd, 1 TB-s hdd, jó lesz ez még.) Azt találtam ki, hogy teszek rá egy Windows 2016 szervert, aztán majd rdp-n tekergetem. Soha nem árt, ha van egy ütni-vágnivaló szerver a házban.
Ne kérdezd meg, hogyan raktam fel az oprendszert úgy, hogy csak nagyjából a képernyő felét láttam. Jó a fantáziám. Még engedélyeztem az rdp-t, beállítottam az energianemspórolást, aztán lecsuktam a fedelet. Rákapcsolódtam a laptopomról. Remek. Működött.
Felvittem a végleges helyére, a hálószobánkból leválasztott dolgozószobába. Rádugtam a hálózatra. Visszasétáltam a nappaliba. Rdp. Nem működött. Izé. Vissza a dolgozószobába. Ott van a videóvágó állomás is. Bekapcsoltam. Rdp. Elértem a szervert. Ez most mi?

Lementem a nappaliba és beültem a gondolkodósarokba. Mi változott? Szinte semmi. A laptopom ugyanarra az AP-re csatlakozott, a szerver másik switch-re került ugyan, de ez soha nem szokott problémát okozni. (GB-s tp-link switcheink vannak, eddig egyszer volt csak velük probléma, amikor nem jó helyre dugtam az uplink kábelt. Azóta semmi.) Nézegettem. Az rdp kommunikáció beindult, a jelszókérés is megtörtént, de aztán a security chanel kiépítése internal error-ral elhalt. Kínomban rákapcsolódtam egy másik AP-re a laptoppal – és megjavult a kapcsolat.

Még egy kis topológia. A nappaliban van egy kétnormás dlink AP (2,4/5 GHz, ezek két AP-nek látszanak), és pont ugyanilyen van a padláson is. A tetőtéri hálószobákban meg van még két öreg tplink AP. (Csak egészség legyen, meg wifi.) Ez összesen hat. (Na jó, a T routeren is van még egy, de az a guest wifi, jelen esetben nem játszik.)
Végigpróbáltam a nappaliból mindegyiket. Mindegyikről ment az rdp elérés. Pedig elég kacifántos útvonalak vannak a házban, időnként akár 3-4 switch-csel is. Csak arról az AP-ról nem ment, melyen először kapcsolódtam rá a szerverre.
Tovább is van, mondjam még? A nappaliban a dlink 5 GHz-es AP-jére csatlakozom. Erről nem ment. Ugyanezen készülék 2,4 GHz-es AP-jéről viszont igen. A padláson lévő, pontosan ugyanilyen kétnormás készülék mindkét AP-jéről ment.

Szemrehányóan néztem. Felfelé. Most szopatsz?

Kikapcsoltam a laptopot. Kikapcsoltam a szervert. Kikapcsoltam a zűrös AP-t. Kikapcsoltam a két gép közötti összes switchet. Újraindítottam mindent. Mindkét gépen kiürítettem a dns és arp cache-eket. Újabb próba. Megint nem ment. Az internet persze hasított a rossz AP-ről is.
Ekkor ért haza Nej. Éppen a plafont néztem és a fogaimat csikorgattam.
– Mit csinálsz?
– Nem látod? Dolgozom.

Lejött egy óra múlva is. Ekkor 9gag-et nézegettem.

– És most mit csinálsz?
– Még mindig dolgozom.

Azt hitte, hülyéskedem. Pedig nem. Kilogikáztam, hogy nem lehet más, mint hogy valahol valami cache kurvaanyja beragadt, fogalmam sincs, hogy mi és hol, mert ismereteim szerint más már nem lehetett, meg egyébként is, az érintett hálózatot újraindítottam, de úgy látszik, hogy valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie sem, beragadt valahol, ahol semmi dolga nem volt. Márpedig ha így van, akkor összeszorított fogakkal, de türelmesen várni kell.

Este nyolc körül mentem fel az emeletre Nejhez.
– Igen! – csaptam a levegőbe.
– Mit igen?
– Megoldottam! Most láthattad, hogyan dolgozik egy profi solver!
– Nem is csináltál semmit.
– Pont ez hozta a megoldást!
– És még azt hittem, hogy nekem van hülye szakmám.

Aztán ennyi. Egy újabb nehéz napon túl. Úgy, hogy gyakorlatilag el lett fecsérelve valami megmagyarázhatatlan baromságra. Eddig jól alakul az év.

Optimistán az új évet

Igazából nem egy nagy dolog, de az új év már rögtön az első munkanapon bejelentkezett: hahó, haver, én is itt vagyok!

Van itthon ez a játszóterem, egy szedett-vedett hyper-v cluster, kifejezetten laborkörnyezetek futtatására. Egy kicsit elhanyagoltam, már hónapok óta nem nyúltam hozzá és mivel hamarosan szükségem lesz rá, kezelésbe vettem. Rengeteg Windows update, host és guest szinten. Rögtön az első kérte is a szerver újraindítását. Megtörtént. Aztán a szerver cseszett megjönni rdp-n. Január másodika van, ilyenkor még bővében vagyok a türelemnek, vártam. Végül kénytelen voltam beletörődni: ez a szerver meghalt. Nézzük, mit mutat a konzol.
Ehhez persze emlékeznem kellett volna, hogyan működik az Aten switch és mi a kiosztása. Annyiszor megfogadtam már, hogy kiírom egy cetlire, de valahogy mindig elmaradt. (Most pótoltam.)

Valamikor tudtam, hiszen össze is kellett valahogy ezt rakni, de már egy éve nem kellett lokálban hozzányúlnom. Ilyenkor valahol azért megértem a nanoszervert. Bár egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy annak is van valami faék egyszerűségű konzolja.

Na mindegy, kinlódtam, kinlódtam, aztán feladtam. Hátul átdugdostam a szervert direktbe, így már lett kép meg billentyűzet.
Nos… egy kicsit, na jó, nem kicsit káromkodtam. Valamelyik patch átnevezte a hálókártyát, network3-ra. Az operációs rendszer emiatt új hálózati eszköznek észlelte és rákérdezett, hogy szeretném-e, hogy ezt a kártyát lássák a hálózatról? És amíg a válaszra várt, addig nyilván nem lehetett látni, hiába maradtak meg az IPv4 beállításai. Kellemetlen? Ja. Különösen, ha azt is hozzáteszem, hogy ez a szerver az iscsi target, azaz ezen van az összes virtuális gép virtuális diszkje. Úgy szétesett a cluster, hogy öröm volt utána visszafoltozgatni.

Tudom, pontosan tudom, mi az a HA. Ez van. Ez egy ilyen gagyi laborkörnyezet. Azt hiszem, kénytelen leszek legalább valami dedikált iscsi lan-t mellé rakni.

De azért látod a mintát, ugye? Először csak a patkószeg (NIC name) veszett el, de végül maga a csata is.
Köszi, 2018.

Szilveszter és újév

Mondhatni hagyományosan nem kedvelem ezt az ünnepet. Már fiatal koromban is állandóan morogtam a haveroknak, hogy hé, emberek, hát ennyire kiszámíthatóak vagytok? Valaki azt mondja, hogy ezen az estén be kell rúgni és ti mind be is rúgtok? Aki egyéniség, az berúg 31-en reggel, meg elsején délután, de szilveszter éjfélkor dafke nem.
Aztán persze a vége az lett, hogy berúgtam 31-én reggel is, meg este is, na meg elsején is.
Azok a bohó fiatal évek.

25 évvel később már nagy-nagy lenyugvás van. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig ökörködtünk, táncoltunk együtt, de már évek óta külön buliznak, mi pedig Nejjel nagyon szolídak vagyunk.
Na jó, annyira nem.

Idén jól elment a nap 31-én, eleve sétáltunk egy nagyot, utána Nej beragadt a konyhába. délután ötkor meg már nem kezdtünk bele egy egész napos társasjátékba. Inkább filmeket néztünk.

Ehhez tudni kell, hogy ez az a műfaj, melyet teljes mértékben töröltem az életemből. Egyfelől nagyon sok időt emészt fel, másfelől egyfajta előre megrágott tartalmat ad: nem hagyja, hogy a saját fantáziádat használd, helyette rád erőlteti a rendező fantáziáját. Arról meg végképp nem is beszélve, hogy manapság a bevételi kényszer mennyire eltorzítja még az egyébként fantáziadús rendezők filmjeit is. Szóval nem.

De szilveszterkor miért ne? Különösen, ha van a háttértárolón néhány – mindezek ellenére is érdekesnek tűnő – megnézendő film?

Imhol a menü.

A végzet pengetője.
– Te, ez nagyon beteg – jegyezte meg a film közben Nej.
– Persze. Azért nézzük – horkantam fel.

Megjegyzés: a filmhez animátorként John Kricfalusy-t kérték fel, aki egyik személyes kedvencem. Anno a Világökörségen külön oldalt szenteltem a karikatúráinak, de aki ismeri a Ren and Stimpy sorozatot, az tudja, miről beszélek.

József, a mocsári szörny. Ezt kénytelen voltam megmutatni Nejnek, hogy értse, miért röhögtünk akkorát Barnával az egyik erdei túránkon. Ugyanis – mint kiderült – mindketten ismertük a fenti művet, de nem csak úgy átabotában, hanem mindketten vettük a fáradságot és megkerestük a cseh szöveget majd betoltuk a gugli fordítóba.
– Nem is tudom. Szerintem ez betegebb, mint az előző – morfondírozott Nej.
– Köszönöm a bókot – nyugtáztam – Igyekszem tartani a színvonalat.
Aztán megnéztük még egyszer.

A következő elem egy rákészülős videó volt. Valahol ez is beteg, de már művészi szinten. Balkán. Ha szándékodban áll sírva röhögni, akkor keresd ezt a régiót.

Ki énekel ott? Ez egy szerb film. A sírva röhögős fajtából; habár sokkal több a sírás, mint a röhögés. Viszont rengeteg olyan kép, beállítás van benne, melyek kőbe vésett írásjelekként égnek bele az agyadba. Balkán. Az egyszerre gyűlölt és egyszerre élettel teli félsziget, a régió, ahol az emberek maszkmentes emberként élnek, élvezik és megszenvedik az életüket.

Utána el kellett döntenünk, hogy folytatjuk-e a keserédes sort. Krétakör, Fekete Ország, vagy a Hazám-hazám, az utóbbi külön érdekessége lett volna a várható vége után felhangzó Áder beszéd, de végül úgy döntöttünk, hogy nem gyötörjük magunkat a valósággal.

Belenéztünk Cobranco jelenleg is futó opuszába. Nyáron nagyjából azon a területen bringázott Albániában, amerre mi is mászkáltunk szeptemberben. Jó volt újra átélni az élményt, még akkor is, ha most nyilván nem néztük végig a közel 5 órányi videót. (Viszont akit érdekel, itt van az egyelőre három rész: _1_, _2_, _3_ Tényleg érdemes, nem szabad elriadni a relatíve hosszú videóktól: Cobranco ismeri a trükköt, hogyan lehet fenntartani a figyelmet mozifilm méretű videókban is. Anno kipróbáltam a módszerét és nekem nem ment. Félelmetes a hapsi.)

Aztán az este vége felé jöhetett Liza, a rókatündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a rendező testvére a bohó években jó haver volt. Már csak a csajsziból kiindulva sem lehet ez vacak film.

– Igen – csaptam levegőbe a film közepén – Ha filmet rendeznék, pont ilyen filmet szeretnék csinálni!
– Ne hülyéskedj – értetlenkedett Nej – Ez éppencsakhogy beteg cucc.
– Nem csak attól jó egy film, ha beteg. Ennek például elképesztő hangulata van. Ez az egyetlen terület, ahol egy film labdába rúghat nálam. Figyelsz: nem a sztori, hanem a hangulat. Ez pedig hozza, de még mennyire!

Aztán, folytatva a beteg filmek életérzést, megnéztük az Áder beszédet, utána pedig már csak – szintén meglehetősen beteg – videóklippeket nézegettünk, végül fél háromkor bedőltünk az ágyba.

PS.
Ez volt az első szilveszter, amikor már működött a kalóriaszámláló excel táblám. Elsején vittem fel az adatokat (addig csak noteszba irkáltam), így a sokk is elsején ütött ki. Volt ugye reggeli és ebéd, vacsora ugyan nem, de a klasszikus tésztába csavart virsli ott figyelt az asztalon, a tíz órányi intervallum alatt elfogyott négy üveg bor, két üveg pezsgő és vagy hét virsli. Nem tartom extrém fogyasztásnak, soha nem is tartottam annak, de az excel bevitte a gyomrost. Az a nyomorult 7 darab virsli kábé egy kiló volt és 3300 kalória. 3300! Persze az alkoholok is játszottak, a végösszeg pedig 6750 kalória lett. Fel tudod fogni? Hiába éreztem a vesztem és barangoltunk két órát Nejjel (668 kalória), ez csak 10 százalék.
Nem is bírtam lekezelni normálisan a szituációt, reggelire már fröccsöt ittam, utána pedig felvonultam a padlásra szivarozni és bort inni. Ha már lúd, akkor legyen kövér.

Az ősember tökönszúrja magát

Megpróbálom összefoglalni öt év némileg keserű tapasztalatait.

Nem pontos a szám, de az emberiség története nagyjából hatmillió éves. Ebben a hatmillió évben alakult ki egy csomó feltételes reflexe. És itt nem feltétlenül a tudatos gondolkodásra célzok – a fene tudja, hogy a kezdeti pármillió évben volt-e egyáltalán ilyen – hanem arra, hogy a szervezetbe beépült egy csomó önjáró mechanizmus.
Ezen gondolkodás összességét, mely valahol a tudalattiban lakik, nevezem én ősembernek. Egy konok, meggyőzhetetlen ősember a fejünkben.

Borzasztóan nem lesz se pontos, se szabatos, amit írok, de segít plasztikussá tenni a fejünkben, hogy mi történik.

A metabolizmus működése, azaz az, hogy mit is csinálunk a megevett táplálékkal, az konkrétan az ősember dolga.

Ez az ősember, a világnak azon a részén, melyen kábé 60 éve élelmiszerbőség van, meglehetősen lusta. Egészen addig, amíg fel nem ébresztjük.

Hogyan? Például szépen lassan jönnek fel a kilók. Sportoltunk, abbahagytuk, de a kajamennyiséggel nem követtük le. Öregszünk, kevesebb kaja is elég lenne, de ugyanannyit eszünk. Aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy már 10+ kiló felesleg van rajtunk. Mit csinálunk? Fogyókúra. Minden fogyni akarónak ezerszer a fülébe rágják, hogy a fogyásnak csak 30%-a a sport, 70%-a az étrend megváltoztatása.
Oké, akkor koplaljunk.

Nos, ekkor ébred fel az ősember. Azaz felélednek a többmillió éves, bennünk szunnyadó reflexek. A metabolizmusunk alkalmazkodni kezd az éhezéshez, melyről azt hiszi, hogy ez egy újabb szűk időszak kezdete. És valahol az is. Az ősember ugyanis nem tud arról, hogy mellettünk halomban áll az ennivaló és nem azért nem eszünk, mert nincs mit, hanem azért nem eszünk, mert a tudatunk tisztában van azzal, hogy a túlzott tartalékolás egészségtelen. A tudat sajnos képtelen kommunikálni az ősemberrel, az ősember meg nem tud arról, hogy hatvan éve kajabőség van. Hatmillió évig nem volt az. Akkor végülis mit csinál? Fokozza az élelemfeldolgozás hatékonyságát. Minél kevesebb ennivaló jön, annál hatékonyabban kezeli.

Persze ez nem megy egyből. A fogyókúra eleinte szépen muzsikál. Amíg az ősember csak pislog a váratlan változástól, addig repülnek lefelé a kilók. Aztán adaptálódik a metabolizmus és egyszer csak megáll a folyamat. Sőt, nem csak megáll, hanem megfordul. Ezt konyhanyelven az inga visszacsapásának is nevezik. Elkezdünk visszahízni. Az igazán elhivatottak ilyenkor fokozzák a koplalást, az ősember meg fokozza a feldolgozás hatékonyságát. Egyszer-kétszer még meg lehet lepni, ilyenkor előfordulhat akár 3-5 kilós fogyás is, de egy idő után már tényleg nincs tovább, sőt, a kilók gyorsabban jönnek vissza, több is, mint volt, ráadásul már úgy érezzük, a levegővételtől is hízunk. Persze a páciens ilyenkor magát hibáztatja, visszaemlékszik, hogy igen, biztosan annál a két hónappal ezelőtt elfogyasztott Túró Rudinál fordult meg minden, mert nem tudtunk neki ellenállni. És már csak depresszióból is eszünk valamit.

Alapvetően három út vezet tovább.

  • Még jobban megutáljuk magunkat, és most már dafke is éhezünk. Nyilván az ősember sem képes a végtelenségig optimalizálni. (Erre mondta azt az orbitálisan fasz dietetikusom, hogy ez a jó megoldás, hiszen láttuk, Auschwitz-ban sem volt kövér ember.) Ez az út a teljes testképzavarhoz vezet, anorexia, bulémia. A cukorbetegséget mondjuk megússzuk, de az egészségnek lőttek.
  • A másik út az, hogy leszarjuk az egészet. Tudomásul vesszük, hogy hízásra hajlamosabbak vagyunk, mint az embertársaink. (Pedig nem. Csak mi elcsesztük, később pedig felébresztettük az ősembert. A többieknél még alszik.) Tudomásul vesszük, hogy alig eszünk valamit, még a vacsorát is kihagyjuk, reggelre répagolyót rágcsáltunk, ebédre viszont odatesszük magunkat, mert valamit azért enni kell, közben sportolunk, mint az állat… aztán mégis hízunk. Ez van. Megbékélünk a kövér testünkkel. Mi leszünk a lakótelep legsportosabb kövér embere.
  • A harmadik megoldás a legmelósabb. Kommunikálni kell az ősemberrel. Egyezségre kell jutnunk vele. Nem könnyű, mert magán kívül senkire sem hallgat.

Az utóbbiról írnék pár mondatot. Előljáróban közlöm, hogy ezen a vonalon még nincsenek mérhető tapasztalataim. (A másodikról sajnos vannak.) Az eljárás csak késő ősszel állt össze a fejemben, nyilván télen, az ünnepek alatt még nem igazán lehet lemérni a hatását. (Fura leírni, hogy most állt össze bennem, hiszen minden, a témával foglalkozó szakirodalom ezt a módszert javasolja. Csak sehol nem magyarázzák el, hogy miért működik. Az egyszerű ember meg úgy gondolja, hogy ha ez működik, akkor a szigorítása még jobban működik. A francokat.)

Tehát ha már elkövetted azt a hibát, hogy feleslegesen felébresztetted az ősembert (feleslegesen, mert csak akkor lett volna szabad felébrednie, amikor _tényleg_ élelmiszerhiány van), nos a legjobb az, ha visszaaltatod. Hogyan? Úgy, hogy nem éhezel. Amikor éhes leszel, akkor eszel. Ennyire egyszerű. Még a szótáradból is törlöd az éhezés, koplalás szavakat. Az ősember egy idő után (mely akár években is mérhető) visszalustul. A metabolizmusod megint nem lesz annyira kiélezett, annyira harapós.
Jogos a kérdés, hogy ha bőségesen eszel, akkor nem fogsz-e ebben az időszakban elhízni?
Nos, ez a kulcsa az egésznek. Ugyanis nem csak össze-vissza eszünk. Az ősembert ugyanúgy lenyugtatja egy szalámis zsemle, mint egy karalábé. A lényeg az, hogy akkor érkezzen, amikor _tényleg_ éhesek vagyunk. Az, hogy unatkozunk és ennénk, az, hogy rossz kedvünk van és ennénk, az, hogy leültünk a tévé elé és rágcsálnánk valamit, az nem ér. Az nem az ősemberünk.

Hogyan lehet ezt a kényes egyensúlyt megtalálni? Piszok nehezen. És sok munkával.

A lényeg ugyanis az, hogy a napi étkezést sokfelé kell elosztani. Egy-egy alkalommal nem szabad túl sokat enni. Viszont nem szabad éhesnek sem maradni a nap során. Ez egy bonyolult feladat.
Eleve, mi az, hogy sok? Nekem, aki medve tipusú vagyok és elég sokat sportolok, lehet, hogy a napi 3000 kalória sem sok. Egy hatvan kilós, irodai munkát végző, nem sportoló lány ennyi kalóriától szétrobbanna. Persze, mondhatjuk, hogy majd hasraütve besaccoljuk. A helyzet ennél sajnos rosszabb. Hízni nem csak attól lehet, hogy nagyon sokat eszünk, évek alatt attól is masszívan hízunk, ha csak napi 100 kalóriával eszünk többet, mint amennyit elhasználtunk. (Tudod, ez mennyi? A Túró Rudi energiatartalma 110 kalória.) Gondolj bele, ha ennyire ki van centizve a dolog, mennyire fontos, hogy tudd a pontos, tényleges napi energiafelhasználásodat. Ha fölélősz, hízni fogsz. Ha alálősz, akkor felébred az ősember.

El lehet menni dietetikushoz. Ide legszívesebben egy fanyar mosoly szmájlit tennék. Piszok sok a kókler. Nej járt egyhez, végülis hülyeségeket nem mondott, de használható dolgot se nagyon. (Egy kivételével, ez a kajanapló.) Én nem jártam, de a jogsi hosszabbítása miatt fel kellett keresnem egyet. Napokig frusztráltan ordítottam, amikor eszembe jutott. És ez az ember főorvos volt. Egy húsz évvel elmaradott, begyöpösödött agyú, makacs kretén. Nem akarok beszélni róla.
Jobb híján azt javaslom, használd ezt a kalkulátort. Becslés persze, legfeljebb leveszel belőle 10%-ot, talán annyitól még nem ébred fel az ősember.
De még nem végeztünk. Ez ugyanis csak a keret. Egyrészt azt a mozgásmennyiséget, melyet a kalkulátornál behazudtál, tényleg meg is kell csinálni. (A sport trekkerek értékeivel bánj óvatosan, én használok hármat is, durván különböző értékeket mutatnak ugyanarra a mozgásra.) Másrészt pedig mindennek, de komolyan, még a cápaherének is tudnod kell a kalóriaértékét, legalább közelítőleg. Ebből fogod tudni, hogy mik azok a kaják, melyeket éhség esetén a fejedbe lehet tömni.
Ettől ne ijedj meg. Nem úgy fog kinézni, hogy bemagolsz egy kilométernyi táblázatot. Úgy nem is lehet. Hanem nekiállsz és Excelben vezetsz egy – őszinte – napi bontású táblázatot. Eleinte úgy kell majd kikeresgélned minden bekapott ételhez a kalóriamennyiséget. (Ez olyan lesz, mint egy laborgyakorlat: mérleg, zsebszámológép, anyagtáblázat, jegyzőkönyv.) Egy idő után viszont már menni fog fejből is. (Oké, a cápahere nem, de a halhús igen.) Ha ezt szigorúan betartod, akkor előbb-utóbb ki fog alakulni az étrended. Ki fognak potyogni a súlyos ballasztok. Nyilván akinek speciális betegsége van – koleszterin, cukor, allergiák – az még fog reszelni rajta rendesen, de az egészséges embernek sem árt, ha utánaolvas, mennyire nem mindegy, hogy az energiát milyen arányban szerzi be szénhidrátból, zsírból és fehérjéből.

Vedd észre, hogy a különböző diétáktól eltérően nem bontom ki ezt a részt mélyebben. Nem akarom kőbe vésni, hogy mit, mikor, mennyit és milyen arányban. Nem is akarom ezzel az írással szénné keresni magam. (Pedig… az elmélet fentebb már ki lett dolgozva, igazából már csak kalóriatáblázatok kellenének (_1_, _2_), meg ezek alapján összerakott menük, a név legyen mondjuk Hülye Ősember diéta… és készen is vagyunk, dőlhet a zsé.)
Mivel ma a táplálkozástudomány meglehetősen ingatag – hol A-ról derül ki, hogy az a legfőbb gyilkos, és B a jó fiú, hol azt mondják, hogy együnk B helyett C-t, aztán jön a végső leleplezés, ahol A-t rehabilitálják és C-t itélik el – szóval nem lehet egyértelműen megmondani a frankót, emiatt is létezik annyi kóklerség és tudományosnak álcázott, de valójában semmit nem érő diéta.
Most elmondhatnám, mit állítottam össze magamnak, de cukorbeteg vagyok magas koleszterinnel, tehát az én szabályaim mások, mint a tieid. Annyit azért elárulok, hogy a napi adagban az arányok kábé úgy néznek ki, hogy 50% szénhidrát, 20% fehérje és 30% zsír, de vigyázat, szénhidrát és szénhidrát között óriási különbségek vannak, a cukor, a fehérliszt, a krumpli a fő ellenségek és a GI sem mindegy.

Azt mondod, jaj, megint ketrecbe zártam magam.
Hé! Emlékszel: nem koplalsz, nem éhezel. Tilos. Csak éppen úgy állítod össze az étrendedet, hogy
– Ne ébredjen fel az ősember. Azaz soha ne érezzél éhséget.
– De összességében ne is lépd túl a napi limitet. (Melyet sporttal azért feljebb tudsz tolni.)

Ez lesz az a két alapszabály, mely meg fogja határozni a táplálkozásodat. Nem, nem kúraszerűen.
A továbbiakban végig.

PS1.
Megjegyzem, most van itt az újévi fogadalmak ideje. Akár el is kezdhetnéd.

PS2.
Ez már utólag jutott eszembe. Tudok róla, hogy sokan azt állítják, pszichésen sokkal egészségesebb elfogadni a testünket olyannak, amilyen, mint egész életünkben testképzavarral küzdeni. Ez így is van, legalábbis egy határig. Csakhogy a túlsúly efölött a határ fölött már nagyon komoly egészségügyi kockázat. És innentől már nem testképről van szó, hanem az élet élvezetéről, illetve a halálozási esélyekről.

Ezmegaz

A karácsony mindig kitermel média jellegű anyagokat. Ez persze magánügy. De vannak köztük olyanok, melyeket érdemes feljegyezni ebbe a publikus naplóba is.

Az Y generáció karácsonyozik.

DSC_4593

Az ünnepi asztal pedig készülődik.

DSC_4597

Érdemes megfigyelni, hogyan szivárog be a technika az ez ellen erősen védett konyhába: a páraelszívó szélén lévő fűszerek közt diszkréten megbúvik a bluetooth erősítő a mobilhoz és ugyanezen mobiltelefonon, TVGO-n keresztül megy a darts VB, koncentrált főzés közben.

IMG_20171222_135045

És egy timelapse videó arról, hogyan díszült a fa; a családfő csak beszél és beszél, időnként bort kortyol, Nej pedig Siva istennőként tolja a díszeket.

Karácsonyi timelaps from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez meg már a mai nap. December 27. klasszikusan a nagy dunai kajakos lecsorgás napja. Mi nem mentünk, legalábbis nem kajakkal. De mára mondták jó ideig az utolsó tavaszi napot, otthon sem akartunk maradni, szóval sétáltunk egy kört a Duna mellett.

IMG_20171227_142704

Kifejezetten érdekesek voltak a fényviszonyok. Hol teli, izgalmas fények…

DSC00737

…hol Sin City jellegű, ólmos-szürke volt a táj.

DSC00741

Na és persze itt vannak a kajakos lányok/fiúk is.

DSC00746

Függőségem

Mik is a függőségeim? Talán a szivar. De nem. Októbertől átálltam napi egy szálról heti egy szálra és nem okozott semmi problémát, ergo nem függőség. Alkohol? Sört csak társaságban vagy Csehországban iszok és az utóbbiból több van, mint az előbbiből, szóval ez sem vészes. Tömény abszolút semmi. Szégyenszemre napközben már jobban esik egy gyümölcstea, mint a bor, persze amikor vége a napnak, egy pohár vörösbor azért lecsúszik. De ez sem függőség. Kávé? Csak a reggeli, biológiai célú adag. Napközben nem is hiányzik.

Akkor?

A borosfőzés. Az tényleg függőség.
Persze egy kellően felvilágosult, ún. művelt alkoholista erre csak értetlenül nézne: öcsém, tök jól csinálod, a főzéshez mindenképpen kell egy pohár bor, mi ezzel a bajod?
Az, hogy erre a függőségre nincs megfelelő szó. A fenti sem azt jelenti, amire gondolsz.

A függőség két részből áll:
– A főzőcskézés szeretetéből.
– A főzőcskézés közbeni borról.

És a kettő kizárólag együtt működik. Ha nem főzőcskézek, akkor nem érdekel a bor sem. Főzőcskézni sem kezdek azért, hogy jó hangulatban ihassak bort. Egyszerűen a kettő tényleg csak együtt vonzó.

Ma például volt tegnapról megmaradt kaja. Megmikróztam, megettem, jóllaktam. De ottmaradt bennem egy nagy-nagy hiányérzet. Egy óra múlva már nem bírtam tovább, kimentem a konyhába, persze csak szétnézni. Igen, tudom, önáltatás. Szétnézés közben már beindul a melyikalapanyagfoghamarosanmegrohadni jellegű értékmentés, utána a fejben lévő szakácskönyv-program megpróbál valami ételt illeszteni az alapanyag-mintára, ha nem teljesen sikerül, annál jobb, végre eszünk valami izgalmasat. (Bár valamiért a végén mindennek kömény és bors íze lesz, meg persze enyhén odaég.) Most sem történt ez másképp és már a hagymapucolás közben megjelent a diszkomfort érzés, miszerint nincs a pulton teli borospohár.
Minőségi másfél óra volt. A kajából éppenhogy ettem, de nem is ez volt a cél. Hanem a borosfőzés.

Interjú

László munkahelyet keresett. Elment egy interjúra.

– Örülök, hogy eljött – fogadta a személyzetis hölgy.
– Örülök, hogy itt lehetek – udvariaskodott László is.
– Hagy mutassam be a kreatív vezetőnket – mutatott a mellette ülő férfira a nő – Ő István.
– István vagyok – bólintott a férfi.
– László.
– Tudja, ez egy kreatív stúdió és mi kifejezetten kreatív embert keresünk – szögezte le István.
– Ez a középső nevem.
– Nem rossz – vigyorodott el István – Megkérdezhetem, mennyire őszinte ember Ön?
– Semennyire.
– Hát, de… de… ne haragudjon, de hogy mondhat ilyet?

László ártatlanul nézett. Néha pislogott. Az interjú szemmel láthatóan megfeneklett. Néhány semleges kérdés után el is búcsúztak egymástól.

– Kreatív stúdió – vigyorgott László az utcán – Meg a faszom. Lúzerek.

Pár lépés után a Columbo szoborhoz ért. Megállt előtte.
– Te ugye simán vetted volna a lapot? – kérdezte a felügyelőtől.

Még a tacskó is elhúzta a száját. Naná.

– A hülye még csak el sem gondolkodott a válaszon – magyarázta a szobornak László – Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok őszinte, az azt jelenti, hogy mindig hazudok. Tehát az is hazugság, hogy nem vagyok őszinte, azaz őszinte vagyok. Viszont ha őszinte vagyok, akkor igaz az, hogy mindig hazudok. Akárhogy is nézzük, a válasz mindkét értelmezése feloldhatatlan paradoxonhoz vezet. Azaz a válasz pontosan ugyanolyan értelmetlen, mint a kérdés.

A kutya vigyorogva bólogatott.

– Minden athéni hazudik – szúrta közbe Columbo.
– Pontosan.
– De akkor sem járt volna jobban, ha azt válaszolod, hogy ‘mindig’ – fejtegette a felügyelő – Egyszerűen nem létezik olyan ember, aki mindig őszinte. Azaz hazudtál volna és innentől ugyanabban a paradoxonban vagytok.
– Így van – helyeselt László – És gondolj bele, ez az idióta nevezi magát kreatív vezetőnek.

Columbo a rá jellemző mozdulattal széttárta a kezeit.

– Igazad van – intett vissza László, majd továbbsétált.