Kockák a vízen

Erős tartalmak idejét éljük. Már az egy héttel ezelőtti grúz videó is kiemelkedett a többi közül, és ennek a mostaninak sem kell szerénykednie.

De előtte beszéljünk a sztereotípiákról. Például Nej szemében az a kifejezés, hogy informatikus, egy konkrét embertípust jelent: rövid haj, buci fej, méretes pocak, rövidnadrág, kinyúlt póló, papucs. Ez teljesen megrögzült benne, nem tudom meggyőzni arról, hogy téved. Még azzal sem, hogy nézzen rám: nekem speciel hosszú a hajam.

Nos, a nyáron az történt, hogy néhány ilyen sztereotípia kibérelt egy vitorlást és végigkurjongatták… na, nem az egész Balatont, a durva időjárás miatt csak Alsóőrs és Balatonfüred környékét.

Imhol. Inetpub összejövetel a Balatonon.


Inetpub a Balatonon by jozsef-petrenyi

Pénzügyi tanácsadó leszek

Végülis, mi kell hozzá? Szorgalom, pszichológia, számérzék. Ezek mind megvannak, számérzékből még több is, mint kell.
Mindent említettem? Nem, egyvalami kimaradt: a szerencse. Na, az nincs.

Az első történet régi, írtam is már róla, ezért csak röviden. Nej választhatott, hogy az éves prémiumát készpénzben kéri, vagy a cég részvényeiben. Ez utóbbi közel duplája volt az előbbinek, így némi vacillálás, tőzsdei kikupálódás után a részvény mellett döntöttünk. Ugyan volt egy nehezítés, a részvényeket félévig nem lehett eladni, de békés időszak volt, nem izgultunk. Ez egyébként akkor volt, amikor végre lakhatóvá szerettük volna alakítani a szobáinkat. (A felköltözés után jó helyen lévő, de nagyon lepukkant lakást vásároltunk.) Kellett a pénz nagyon a felújításra. Letelt a félév, elméletileg el is adhattuk volna a részvényeket, de éppen nyaraltunk. A nyaralás után viszont nem csak mi érkeztünk Budapestre, hanem az orosz válság is. Jeges folyóként tartolta le a tőzsdét, a részvényeink rövid időn belül elvesztették értékük felét. Csak pislogtunk. Meg csikorgattuk a fogunkat. Meg őszültünk. 4-5 hónap után visszajött a részvények értéke valamennyire, mi pedig gyorsan eladtuk. Még akkor is, ha tudtuk, hogy a válság után jó lesz ez a részvény. Nekünk akkor kellett a pénz, így is el kellett halasztanunk a lakásfelújítást egy félévvel. Szóval életemben először, nem is egészen a magam akaratából, besétáltam szétnézni a tőzsdére és rögtön akkora pofont kaptam, hogy a shortot is longnak néztem.

A másik történet teljesen friss. Tavaly év végére kiegyenesedtek a dolgaink. Nem mondom, hogy teljesen pozitívan, de végeredményben eltünt egy csomó bizonytalanság az életünkből. Elkezdhettünk gondolkodni a megtakarításainkról. Mennyit, mennyire mobilizálható formában tartsunk? Rövidtáv, középtáv, hosszútáv. Végül a hét elején bementem az Államkincstárhoz, nyitottam egy értékpapír-számlát és mellé egy TBSz-t is. Aztán vadul elkezdtem művelni magam, hogyan is működik ez az egész. Kijegyzeteltem, hogy PMÁK 2021/I, ez lesz a középtávú komponens. Csütörtökön léptem be a személyes netbankomba, hogy feltörjem a korábbi lekötéseinket, melyekből majd megveszem a prémium államkötvényeket. Nos, végül nem tettem meg. A legnagyobb lekötésünk hétfőn jár le, nekem meg nem volt kedvem kidobni tízezer forintot az ablakon. Felírtam a naptárba, hogy hétfőn akció.

Aztán mi történt csütörtök délután? Ez: Hirtelen eltünt a prémium állampapír.

“Három napja még 50 milliárd forintos rábocsátásról (újabb kibocsátásról) adott ki hirdetményt az Államkincstár, tegnap délután azonban már nem volt szabad az ügyintézőknek prémium állampapírt eladni.
Így mint derült égből villámcsapás, megszüntették az egyik legjobb magyar befektetési lehetőséget a kockázat-költség-hozam tekintetében.”

Aztán ma, pénteken már ki is jött a módosított változat: Itt az új prémium állampapír.

Megszületett az új Prémium állampapír, amint sejtettük, sokkal rosszabb lett. Az infláció feletti felára az ötévesnek 2,25% (eddig 3,25% volt), de mivel a decemberi inflációt nézik, ami 1,8% volt éves alapon, így jövő nyárig a kamata 4,05%.

Azaz ez a kétnapos tétovázás (azért ez egy négyéves befektetés, mely már nagyon régóta müködik, szóval a két nap gyk elhanyagolható mennyiség) rögtön négyszázezer forintnyi buktát jelentett. Mert nem akartam elbukni tízezer forintot. Azaz megint csak bedugtam a fejemet és megint egyből pofán vágtak.

Jogos a kérdés, hogy akkor ezt most hogyan? Milyen pénzügyi tanácsadó lenne így belőlem?
Elmondom, hogyan képzelem. Eljön az ügyfél tanácsot kérni. Én pedig elmesélem neki, hogy éppen milyen befektetésben gondolkozom. Az ügyfél pedig pánikszerüen kimenekül abból a befektetésből, álszakállt vesz, nevet változtat, felrobbantja a bankfiókot és a helyét beszántja sóval. Mert az a befektetési forma abban a pillanatban megkapta a halálos ítéletét, amint elkezdtem gondolkodni rajta.

PS.
Ja, csak szólok, van ingatlanunk is.

Dr Veres Pál, avagy hé, ez egy pénisz

Ha már az Index bedobta a köztudatba, ejtsünk a dologról néhány szót.

null

Szóval, csapjunk bele: neked mekkora a farkad?
A jó válasz az, hogy attól függ. Vagy lóg.

Ugyanis méretből két fajta van: aktív és passzív. Kezdjük ott, hogy minden pénisz barlangostestekből áll. Ezek adott esetben vérrel telítődnek, ettől duzzadnak meg és így lesz a szerszám harcrakész. Csakhogy nem mindegy, mekkora a barlangos sejtek falvastagsága, Vegyünk egy hasonlatot. (Nem, nem a méhecske a virággal.) Régebben voltak ezek a vulkanizált gumimatracok. Még ha ki is préselted belőle az utolsó oxigénmolekulát, akkor is nagy térfogatú maradt, kifejezetten nehezen lehetett összecsomagolni. Szemben a modern, polietilén matracokkal, ahol annyira kicsi az anyagvastagság, hogy levegő nélkül összehajtogatva akár zsebre is vághatod. Nos, nagyjából ugyanez a helyzet a férfiaknál. Fütyiből két fajta van: vér-pénisz és hús-pénisz. Az első esetben vékony a sejtfal, így ha nem tölti ki vér, akkor az egész nagyon kicsire esik össze. A második esetben vastag a sejtfal, ebben az esetben vér nélkül is tekintélyesnek tűnik a szerszám.
Vegyük észre, hogy ez optikai csalódás. Szex közben ugyanis nem az a lényeg, hogy előtte mekkora izé lebegett előttünk. Hanem az, hogy akció közben – amikor megjött a kedv, azaz megérkezett a vér – khmm… szóval mennyire tölti ki a rendelkezésre álló teret.

Nem tudom, ez mennyire közismert a lányok körében. Ha az, akkor nincs gond. Ha nem, akkor viszont nem koptattam feleslegesen a billentyűket. Gondoljunk bele, milyen egyszerűen ki lehet nyírni egy, az első kategóriába tartozó hapsi önbizalmát. Kap valami beszólást, emiatt nem tudja teljesen elengedni magát, nem jut le elég vér, emiatt az egyébként normális méretű fütyi nem tudja felvenni ezt a méretet. Nem hogy Lord nem lesz belőle, de még Milord sem. A következő alkalommal meg már az előző kudarc zavar be. (Ellenben a második kategóriába tartozók elég durva cheat kódot kaptak az élethez; hiszen ők akkor is tudnak valamit maszatolni, ha éppen nincsenek rendben a dolgok. De ez már más téma.)

Grúzia mozog

Kezdjük a reklámmal: ha nincs az a hekkelt drivercsomag, akkor ez a videó lehet, hogy sohasem készül el.

Így viszont felvonultam a padlásra, egy kisebb trafiknyi szivarmennyiséggel és pár nap alatt összeállt.

Hmm… ez a mondat igaz ugyan, de… messze nem fejezi ki azt a felszabadult örömet, azt a lelkesedést, melyet a befejezésekor éreztem. Amióta elkezdtem videóvágással foglalkozni, nem volt ennyire nehéz feladatom. Ehhez képest határozottan elégedett vagyok vele.

Kezdjük azzal, hogy 2,5 óra nyersanyag. Nyolc nap utazás. Nyolc, elképesztően sűrű nap. Minden napra jutott 2-3 csoda. A legnagyobb problémám az volt, hogy fényképeznem is kellett volna, meg videóznom is. Egyszerre, mert rengeteg volt az elkapandó pillanat. Nem is sikerült igazán, akit érdekelnek külön a fényképek, itt megtekintheti az albumot.

Csak két napig a nyersanyagot nézegettem. Legalább egy nap volt, mire összeállt a koncepció, meglett a zene. Mire eldöntöttem, hogy dokumentumfilm lesz, vagy hangulatot visszaadó. Utána pedig már csak szőrösszívűen vágnom kellett. El sem hiszem, hogy belefértem 14 percbe.

Imhol.


Grúzia 2016.05 by jozsef-petrenyi

Egér

Lányom másnaposan támolygott le délben a lépcsőn.
– Jé, nem is tudtam, hogy van gyerek itthon – lepódött meg Nej.
– Illetve még nincs egészen itthon – korrigált, miután alaposan szemügyre vette a delikvenst.
– Menjél, csajszi, egyél valamit, jót fog tenni a gyomrodnak – kísérte ki a konyhába. Utána mindketten felmentek Dóra szobájába.

Én éppen a nappalit forgatom ki a sarkából, konkrétan a médiafalat. Egyedül a tévé marad a helyén, de az is csak azért, mert fel van csavarozva a falra. Számítógépek, szünetmentes, nyomtató, szkenner, NAS-ok, switchek, AP-k… meg még ki tudja mik. Kismillió kábel, persze. Na meg ami a bútor elhúzása után fogadott. A porszívó csövében konkrétan keresztbeakadt egy döglött egér. Azért ez…
Nyilván felmentem a csajokhoz.
– A porszívő csövében keresztbeakadt egy döglött egér – jelentettem be.
Lányom kezében megállt a kanál.
– Gondoltam, nem árt, ha tudjátok – mentem vissza a nappaliba.
Szereztem egy marék papírtörlőt, beleburkoltam az egeret, majd kivittem a kukába. Aztán véletlenül a szelektívbe dobtam. Gondoltam, kiveszem… csakhogy ekkor már kigurult a csomagolásból.
Nézegettem. Furcsa egér volt. Igaz, már amikor megfogtam, akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Ha nemrég döglött meg, akkor puhának kellett volna lennie. Ha meg régebben, akkor folyósnak. Ez meg olyan volt, mint ha keményre száradt volna. Óvatosan megfogtam. Teljesen kemény. Túlságosan kemény. Megnéztem alaposabban, közelről. Bakker, ez műegér. Ki szórakozik velem?
Visszacsomagoltam a papírtörcsibe és felsétáltam a lányokhoz.
– Meséltem nektek arról a döglött egérről – kezdtem bele.
Lányom nyelt egy nagyon furcsát.
– Ugye, kidobtad? – kérdezett rá Nej.
– Hát, izé…
– Az ugye nem az a kezedben? – nyílt tágra a szeme.
– Tulajdonképpen, de.

Dóra eltolta maga elől az ételt és mindkét kezével a szájához kapott.

– Te nem vagy normális – szürkült el Nej arca is – Miért hoztad fel?
– Gondoltam, ti is meg akarjátok nézni – kezdtem el kicsomagolni.
– Fúúúúj! – jött a sarokból.
– Nyugi. Igazából csak arra lennék kíváncsi, hogy vett-e valaki valamikor a macskáknak műegeret?
– Műegeret?
– Igen. Olyat, amelyik teljesen olyan, mint az igazi egér és csak akkor derül ki róla, hogy nem az, amikor megfogtad. A kezeddel.
– Ja, olyat. Igen vettünk.
– Megnéznéd, hogy ez az?

Dóra üveges szemmel nézett maga elé. Végül Nej hajolt közelebb.

– Igen, az.
– Köszönöm. Örültem az együttműködésnek.

Jó dolgok

De tényleg, idén meglepő módon inkább jó dolgok történnek velem, mint rosszak. Ma például megkaptam a december hetedikén feladott csomagomat, azt, amelyikről már lemondtam. A körhídról is pont azelőtt tört le egy darab, mielőtt véglegesen felragasztottuk volna. Meg ilyenek.

Miért fényképezünk?

Dobjuk be a macskát a galambok közé.

Miért fényképezünk?

Ez egy nagyon régi vita. Az egyik fél azt mondja, hogy magával a fényképezés tevékenységével megöljük az élményt. Mert nem tudunk rendesen ráhangolódni. Mert állandóan a megfelelő szöget, a napfényt, a kompozíciót keressük, fel-alá mászkálva a többi ember előtt, elrontva az ő élményüket is. Igazuk van.
A másik fél azt mondja, hogy igen, az élmény rövidtávon tényleg erősebb fényképezés nélkül, de egy-két év múlva az élmény huss, elrepül. Nem emlékszünk semmire. Csak arra, amiről fénykép készült. A saját kis kezünkkel, mert az internetről leszedett képek nem abból a szögből, nem abban az időjárásban, nem azokkal az emberekkel készültek. Nekik is igazuk van.
Jogosan mondhatod, hogy hé, ember, hogyan lehet mindkettőjüknek igaza? Nos, neked is igazad van. (Bocs, ez egy kicsit szakállas volt.)

Mérték. Józan ész. Céltudatosság.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy magam a második csoportba tartozom. Ha nincs nálam legalább három, fényképezésre és videózásra is alkalmas eszköz, ruhátlannak érzem magamat. Mégis, az átlagos embernél sokkal jobban zavarnak az ész nélkül fényképezők.
Sajnos, ez úgy nagyjából az emberek 80-90 százalékára vonatkozik.

A legtöbben ugyanis pusztán azért fényképeznek, mert a technológia lehetővé teszi. Nyomjunk egy fényképet a mobillal, mi baj lehet belőle? Legyen nyoma. Nyomjunk egy szelfit, toljuk fel az Instára, aztán felejtsük is el.
Ez mind, mind digitális hulladék .
Sírba lehet kergetni, amikor valaki egy közös kirándulás után átküldi a fényképeket és látom, hogy se válogatva, se szűrve nincsenek. Többszáz kép, jelentős része alul- vagy túlexponálva. Homályosak. Ugyanaz a templom, egymás után ötször. Hogy az egyik kép biztosan jó legyen.
Ez tényleg szemét. Ezek a fényképek ugyanis soha az életben nem lesznek megnézve. Bedobják egy könyvtárba, majd megnyugszanak, hogy jól elraktuk az emlékeket. Majd egyszer megnézzük. Soha.
Sok. Unalmas. Fárasztó. Mindig lesz jobb dolgunk.

Oké. Ha már ilyen élesen írtam le a véleményemet, akkor elmondom, nálam mit jelent a fényképfeldolgozás.

  • Minden eszközről összeszedem a képeket egy könyvtárba a gépemen. Elég vegyes a felhozatal, a dslr nyers (raw) képeket készít, minden más jpg-t. Ekkor van mondjuk 5-600 kép egy egyhetes utazásról.
  • Az első válogatás. Rossz, homályos kép, kuka. Ha egy objektumról több kép is készült, akkor csak a legjobb marad. Érdektelen kép, kuka. Marad 250-300. Mennek a ‘Nyers’ könyvtárba.
  • Ezek kerülnek bele egy képfeldolgozó programba. (Ez magyarázza, hogy miért szelektálok annyira keményen az előző fázisban. Nagyon nem mindegy, hogy 250 vagy 400 képet kell utófeldolgozni.) Amelyik jól sikerült, azt megjelölöm. Amelyik nem, az jelöletlen marad. Exportálásra már csak a megjelöltek kerülnek. Ez olyan 150-200 darab, mind jó kép, olyanok, melyeket az ember élvezettel nézeget. Mennek a családi albumba.
  • De még nincs vége a válogatásnak. A nyilvános albumba ezek közül is csak a legjobbak mennek. Vagy azok, melyeket majd illusztrációnak használok a blogban. Ezt a mennyiséget igyekszem max 100-on tartani.

Nos, ennyi.

Szerinted készen vagyunk?
Szerinted hányszor nézegetem vissza a fényképeimet?

Persze, nyilván mire feldolgoztam mindet, beleégtek az agyamba, legalább egy évig még csak rájuk sem akarok nézni. De a fura az, hogy utána sincs túl sok kedvem. Gondolj bele, ha csak 150 képről van szó és mondjuk 5-10 másodpercet időzök egy képnél, az is 13-25 perc. Márpedig ha az embernek emlékek felidézéséhez támad kedve, nem áll meg egy albumnál. Kinek van erre ennyi ideje?

Jó, mi? Akkor végülis minek fényképezünk?

Nincs más, tömöríteni kell. Szerencsére a képanyag a feldolgozás miatt annyira rögzült a fejemben, hogy nem kell egyenként sokáig nézegetnem a képeket. Elég egy gyors villanás is.
Slideshow. Rögzített diavetítés, valami jó zenével mögötte.
Azaz most, miután a fényképeinket kibeleztük, megnyúztuk, ledaráltuk, saját belébe töltöttük, majd újra összevágtuk és megsütöttük, elővesszük a videóvágó programot, beledobáljuk az összes képet, megsaccoljuk a végeredmény hosszát, összerakjuk hozzá a zenét, majd azt mondjuk a programnak, hogy öcsi, légy kreatív, csinálj belőle valamit. Ezt persze renderelés előtt még javítgatjuk egy kicsit… és kész.
Mennyire lesz tömör?
Vegyük a 2016-os esztendőt. Elég sok helyen voltunk. Még a szénné feldolgozott képekből is keletkezett 1580 darab. Brutális. Még öt másodperccel számolva is két óra 15 perc lenne. Az automata 19 perces videót rakott össze belőlük. Na, ez az, amit hajlandó vagyok akár évente is megnézni. Igen, nem jönnek ki a képek finomságai. De ha arra vágyok, akkor majd megnézem direktben az aktuális könyvtárat. Amennyiben emlékeket akarok felidézni, akkor pont erre a villogó zanzára van szükségem. (Hogy értsd, miről beszélek, itt van egy régi kísérlezetés ezzel a technikával.)

Így már van értelme fényképezni?
Rossz a kérdés.

A jó kérdés az, hogy tényleg meg meg akarod-e őrizni az emlékeidet, és ha igen, akkor mennyi időt, mennyi munkát szánsz rá?

  • Ha csak úgy, mindenféle feldolgozás nélkül beledobálod a képeket egy könyvtárba, akkor nem csináltál semmit. Túl nagy lesz a zaj, túl sok lesz a szemét az értelmes képek körül. Nem fogod végignézni.
  • A folyamatnak az egyik kimenete a feldolgozott fényképeket tartalmazó könyvtárak sora. Erről már írtam. Jó megoldás, de ritkán lesz időd nézegetni. Nagyon ritkán.
  • A másik kimenet lehet a videó. Erről eddig nem beszéltem, pedig nagyon fontos. A videófelvételek nem lesznek olyan jók, mint a fényképek, nem lehet a minőségükkel annyit szuttyogni, mint a képeknél… ellenben jól vághatóak. Egy egyhetes kalandról össze lehet vágni egy ötperces videót, úgy, hogy benne van minden: a táj, az emberek, a hangulat. Ezeket akár hetente is lehet nézegetni.
  • Vedd észre, hogy a zanza slideshow egy harmadik műfaj. Valahol az előző kettő között van. Nincs értelme kirándulásonként csinálni egyet, de egy év összefoglalására tökéletes.

Persze a legjobb az, ha az élményeidet megírod a blogodon. Fényképekkel illusztrálva.

Varjú dal

Valamikor régen ezt írtam:

Akkoriban fel sem tűnt, mekkora gáz már ez a Varjúdal. Egy csomó szakadt, büdös, agresszív rokker kiáll a színpadra és teljes világfájdalommal ordítják a mikrofonba, hogy ‘Varjú vagy, milyen kár, hogy varjú vagy!’. Ennyi erővel a Bóbitát is nyomhatták volna.

Nos, az érzékeim nem csaptak be. A dalnak nem ez az értelmetlen, szürrealista zagyvalék volt az eredeti szövege.

Akinek esetleg új:

Az a bizonyos lengyel videó

Nos, ha már úgy beharangoztam pár nappal ezelőtt azt a videót, akkor ki is rakom.
A mögötte lévő történet nem egyszerű. Nagyjából egy évvel ezelőtt, februárban ugrottunk ki Nejjel egy hosszú hétvégére Krakkóba. Csavarogtunk, sört ittunk, zapiekankát ettünk és nem mellékesen kibeszéltünk néhány problémát. Majd márciusban kimentem egyedül, de ekkor Zakopánéba. Faház a város és a Tátra szélén, vastag hó, béke, madárcsicsergés. Ideális körülmények: hiszen azért mentem, hogy elvonulva a világtól megírjak annyi novellát a fejemben kavargó témákból, amennyit meg tudok. Végül nyolc írás jött össze, nyolc apró kis remek. Nagyon örültem nekik, mint ahogy nagyon örültem a tíz nap környezetváltozásnak, a felelősség tíz napnyi ledobásának is. Valószínűleg ebből szokás lesz.

És akkor következzen a rövid összevont videó a két kirándulásról.


Lengyelország 2016 by jozsef-petrenyi

A fene sem gondolta volna

Ezt írtam nemrég.

Meg hát, csak nem a SourceForge-on terjesztenek malware-t.

Nos, a részletekbe nem mennék bele, de ma megint segédprogramok után vadásztam és megint egy SourceForge programot dobott ki a kereső. Leszedtem, kitömörítettem… és a Comodo egyből ki is vágta a karanténba. Malware. Egy olyan oldalon, ahol elvileg a forráskódnak is kint kell lennie.
Ezután nyilván utánaolvastam a dolognak és igen, írták, hogy tudnak a problémáról, harcolnak is ellene, de hát ugye a pénz, meg a paripa meg a fegyver…
Mindenesetre tudjál róla, ne essél abba a hibába, mint én.

Jó lesz

Ma levittem a kajakot Justinhoz, aki többek között egy kajakszerelgetős ember.

A következők történtek:

  • A Point XP18 ülése pontosan stimmelt a kajakomba.
  • A Prijon Kodiak háttámlája pontosan stimmelt a kajakomba.
  • Csak úgy, mindenféle rögzítés nélkül beszórtuk a cuccokat a kajakba, beültem… és vártam. Félóra után sem volt semmiféle zsibbadás. Éljenéljenhurrá. Lett egy kajakom. Már csak vissza kell fogynom az őszi súlyomra.

Egyébként… ha ki szerettem volna választani a legrosszabb napot az utazáshoz, szándékosan sem tudtam volna szarabbat találni. Lefelé Hatvanig sűrű, szeletelhető köd, aztán 150 kilométer eső, ónoseső. A GPS nyomorult két perc előnyért bevitt a Tiszaborzasztó falvakba. Négyszámjegyű, hóeltakarításról soha nem hallott utakon araszoltam. Húsz kilométert, kettesben. Körülöttem a helybéliek nyomultak a traktorjaikon. Én meg köztük egy kajakkal a tetőn. Simán csúsztam egy félórát. A GPS két perce miatt. Aztán hazafelé Putyin. A GPS Füzesabony környékén sikoltott egyet, majd újratervezett. Azt mondta, hogy Hatvannál menjek le Szolnokra, onnan a Mende-Sülysáp-Gyömrő-Vecsés vonalon haza tudok érni. Mindezt úgy, hogy nyílegyenesen hazavezető autópályán voltam. Szerencsére Hatvanig rendeződött a helyzet, a köcsög szekuritisek legalább az M0-át felszabadították – Ferihegyet nyilván nem – de Gyál felé kerülve végül hazajutottam.

Ónos

Minden, de tényleg minden le van fagyva. Imádom. Felvettem a nyuszitalpamat és irány a természet.
A teljes erdő egy merő jégpálya volt. Rajtam kívül senki nem mert bejönni. Elmondhatatlanul élveztem. Az egész erdő az enyém volt, nem találkoztam senkivel. Végtelen csend, madárcsicsergés.

Más.

Szegény szerencsétlen kajak sem gondolta volna, hogy egyszer majd jégpáncél fogja borítani.

2017-01-30 12.40.22

Most jó

Vagy legalábbis jobb. Egy hosszú küzdelem ért nyugvópontra, úgy, hogy ránézésre most én tűnök győztesnek.

Mivel nem vagyok benne biztos, hogy mindenki minimum négy éve olvassa a blogot, röviden összefoglalom.

A történet 2013 februárjában indult, ekkor vettem egy erős laptopot. Core-i7-es processzor, 8 GB RAM, SSD, Radeon 7600M GPU… ezek még ma sem rossz paraméterek, nemhogy akkor. A mesterterv az volt, hogy majd ezen fogok videót is vágni, így nem leszek bútorhoz kötve. A terv bevált. A Catalyst segédprogramban – mely arra szolgál, hogy szabályozzam, mely alkalmazások használják az erős és melyek a gyenge videókártyát – be lehetett állítani, hogy a videóvágó program (egy kétes eredetű Adobe Premiere) az erősebb kártyán dolgozzon. Dolgozott is, vágtam a videókat, mint a szecskát.
Aztán jött egy koranyári éjszaka. A teraszon tologattam az egeret, amikor nekiállt villogni a képernyő. Mint kiderült, a Windows automatikusan drivereket frissített, na meg a hozzájuk járó Catalyst-ot is. (A továbbiakban Catalyst Control Center, azaz CCC.) Az új CCC pedig… azzal indított, hogy az _összes grafikához kapcsolódó programot_ eltiltotta az erősebb kártyától. A böngészőket, a képmegjelenítőket, a videólejátszókat és természetesen a videóvágó szoftvert is. A notepad nyilván mehetett az erősebb grafikus kártyán.
Hagyok egy kis időt, hogy megemészd. Veszel egy 20-30e forinttal drágább laptopot az erősebb videókártya kedvéért, majd a gyári driver (mert a CCC gyakorlatilag az) letilt minden grafikus alkalmazást erről a kártyáról. Nehogy bajod essék. (Komoly, ezt írja ki a lakat mellé.)
A küzdést nem részletezem, anno telesírtam vele a blogot. A vége az lett, hogy összeraktam egy brutálisan erős desktop gépet, tégla méretű Nvidia videókártyával. Közben rátaláltam a számomra ideális vágószoftverre is, egy fekete pénteki akcióban megvettem a Cyberlink Powerdirector 12-t, valami 15e forintért, így egyben legalizáltam is a tevékenységemet. Ebben a szoftverben az volt a jó, hogy még a laptop gyengébb kártyáján is eldöcögött, igaz az átmeneteknél leggelt rendesen.

Csakhogy ezzel megint bútorhoz lettem kötve.

Nos, így teltek az évek. Kétévente karácsony környékén upgradeltem a szoftvert, aztán ennyi. Vágtam, vagdosgattam.
Egyre kisebb lelkesedéssel.
Ez a desktop gép ugyanis a nappaliba került, ahol nem csak videóvágásra szolgált, hanem ez lett rákötve a 120 centis képátlójú tévére is, azaz erről játszottuk le a filmeket, meg erről ment a nyomtató, szkenner, meg mittudomén. Most próbáld meg elképzelni: a nappali közepén az asztal, olyan 40 centi magas. A falra szerelt tévé alja olyan 120 centire van a földtől. Azaz a billentyűhöz, egérhez rá kell görnyednem a kanapéról az asztalra, a monitorhoz meg ehhez képest fel kell néznem az egekbe. A videóvágás pedig jellegzetesen több órás folyamat. Ha azt mondom, hogy kényelmetlen volt és fájt miden porcikám utána, akkor még finoman is fogalmaztam.
És akkor ott van még a betűméret. Oké, hogy nagyon nagy a monitor, de távol is vagyok tőle. Akkor lenne jó, ha a betűket fel tudnám nagyítani… csakhogy erre sem a Windows, sem az alkalmazások nincsenek felkészítve. A szoftveripar egyik, ha nem a legnagyobb szégyene, hogy még ma is vannak rögzített, bélyeg méretű ablakok, melyek a 20 évvel ezelőtti monitorok felbontásához lettek méretezve. Ha felnagyítom a betűket, akkor az ablakban látok három betűt, meg két vastag csúszkát. Aztán van olyan, hogy az alkalmazás leszarja, mekkora betűméretet használok a Windows-ban, ő rögzít egyet. Kicsit. Ne tudd meg, a Powerdirector-nál hányszor kellett felállnom, odamennem a tévéhez és kisilabizálnom, hogy mi is az a kanapéról légypiszoknak látszódó szöveg.

Nem mondtam még, de úgy kezdtem az évet, hogy nekiálltam gatyába rázni az itthoni informatikát. Gépek újratelepítése, a tesztkörnyezet kibővítése Hyper-V fürtté, elaggott szünetmentesek cseréje, a laptopok mellé nagy monitorok, a házi fájlszerver NAS-ra költöztetése a tesztkörnyezetről, tartomány telepítése, jogosultsági rendszer rendberakása, switch-ek gigásra cserélése, hálózati kábelek cat6-ra cserélése, betegeskedő router kiváltása, backup kialakítása, dokumentálás. Elvagyok.
Miután nulláról újrahúztam a laptopomat, illetve év elején 15-ösre frissítettem a Powerdirectort, az agyam hátsó részében megindult a vezérhangya. Nézzük már meg, mit fejlődött a tudomány. Hiszen változott az Intel driver, változott az AMD driver, változott a CCC (ezeket a Windows Update tette fel) és változott a Powerdirector is. Hátha. Hiszen a vágószoftvernek nem kell sok, már ez a gyökérkefe Radeon kártya is elég lenne a szaggatásmentes működéshez. És akkor megint nem lennék bútorhoz kötve, illetve tudnék kényelmes pozícióban az íróasztalomnál vágni, ahol a laptop mellett van egy nagyobb monitor is, a szoftver megjelenése pedig osztható. Mekkora élmény lenne látni is a kezelőfelület részleteit vágás közben.

Szóval újra felvettem a fegyvert.

Természetesen nem változott semmi. A CCC – nyilván az én érdekemben – továbbra sem engedte, hogy a grafikus programok az erősebb grafikus kártyát használják. Utolsó esélyként egy keresés a neten… aztán egy helyen megemlítették az UnifL-t. Első ránézésre elég ijesztő: ez egy moddolt drivercsomag. A fiúk belepiszkáltak az Intel driverbe, melléraktak egy AMD drivert és hozzácsomagoltak egy régi (legacy) CCC2 szoftvert. Az Intel driver konkrétan egy Karl Sabo nevű pacák tanúsítványával lett aláírva, ami azért elég messze van az Intel tanúsítványától. A projekt köszönetnyilvánító oldalán meg akad orosz név is.

Na, mindegy. Csináltam egy restore point-ot. A gépen fut a Comodo, ha valami aljas dolog történik közben, csak megfogja. Meg hát, csak nem a SourceForge-on terjesztenek malware-t. Gyerünk. Feltelepítettem. Működik. Innentől úgy tudom használni a gépemet, ahogy négy évvel ezelőtt terveztem: szabadon állítgathatom, melyik alkalmazás használja az erősebb, melyik a gyengébb kártyát. És igen, a videóvágó szoftver is hasít. Nyilván a Windows sikoltozik, hogy ezek nem a legfrissebb driverek, de letiltottam az automatikus frissítést, aztán bekaphatja.

Szóval egyfelől öröm, boldogság. Másfelől… azért rohadjanak már meg az illetékesek. Mint látható, a probléma megoldható. Már ha a gyári fejlesztők kihúznák a fejüket a seggükből. De nem teszik. Így viszont rá vagyok kényszerítve, hogy ilyen gyanús forrásból származó patkolásokkal piszkáljak bele a gépembe. És oké, nem valószínű, hogy rosszindulatú a kód, de nyilván nem várható el, hogy egy Szabó Karesz által sufniban gyártott videódriver agyon legyen tesztelve, azaz minden körülmények között hibátlanul működjön.

Na, mindegy. Meglátjuk.

PS1
Először csak kiváncsiságból álltam neki tesztelgetni, de annyival jobb volt, hogy nem bírtam magammal és összevágtam az egy évvel ezelőtti lengyel utazások videóját. El sem tudom mondani, mekkora élmény, hogy közelről, pontosan látok mindent, milliméterre össze tudom rakni az átmeneteket, precízen húzogatom a csúszkákat, töréspontokat. Korábban volt egy csomó olyan művelet, melyeket kerültem, mert sem a sávokat nem láttam jól, sem az egér nem volt elég stabil. Most viszont csuklóból kiráztam mindent. Sokkal hamarabb lettem kész és jobb is lett az anyag, mint az utóbbi idők videói, pedig már azok sem rosszak. Éljenéljenhurrá.

PS2
Megvan az első anomália. Néha, bizonyos szituációkban teljesen elment a monitor képe. Nem tudtam csinálni semmit, csak kinyomtam a gép szemét. Nem valami boldogan. Aztán kiderült, mi a hiba. Ha lecsuktam a monitor fedelét, majd kihúztam a külső monitor hdmi kábelét, akkor úgy emlékezett, hogy a külső monitor az első monitor, azaz amikor visszanyitottam a fedelet máshol, akkor nem kaptam képet. Eddig ilyesmi nem volt. A megoldás persze nem bonyolult: először kihúzom a hdmi kábelt, majd csak utána csukom le a fedelet. Nagy ügy.

Szicília 03/03

Egész napos döglés
2017.01.23; hétfő

Reggelre valami szokatlan látvány fogadott. Eltűnt a szürke szín. Kisütött a nap. Kiléptem a teraszra.
– Nézzétek, majdnem látszik a Vezúv!
– Az igen! És az Etna?
– Aha.
De tényleg. Itt vagyunk egy 3329 méter magas, éppen füstölgő vulkán közvetlen tövében. Két napja. És nem látszik, mert felhők és szürke és rengeteg eső. Aztán ma reggel, mintha áttűnne a szürkeségen a hegy körvonala.

A hagyományosan bő olasz reggeli után irány a város. Halpiac. Dóra ma nagyon ki akar tenni magáért: kardhalból steak, garnéla, plusz polipsaláta. Meg nekem húspogácsák. Vittem a fényképezőgépet: az első nap ugye még hátizsákkal voltunk, a rendes kamera a zsák alján kuksolt, így kénytelen voltam a mobilt használni. Ez ugyan jó telcsi, de fényképezőgépnek igen gyatra. Nos, arcon landoltam: a piacon alig volt árus. Nyoma sem volt a szombati tolongásnak, olaszos kiabálásnak, annak a jó piaci hangulatnak és választéknak. Éppen hogy találtunk egy-egy árust, ahol azért meg tudtuk szerezni, amiket akartunk. Elő sem vettem a kamerát.

Az én műsorszámom. Még hiányzott vagy 15 doboz szivar, meg az ínyencségek. (Ez utóbbiak elég drágák, de csak itt beszerezhetőek.) Nos, bementem az egyik boltba, mondtam, hogy a drágaságomat akarom. A boltosnak felcsúszott a szemöldöke.
– Mennyit? – kérdezte, miközben kinyitotta maga mögött a széfet.
– Mindet – mondtam szerényen.
Erre visszafordult. Még jobban felcsúszott szemöldökkel.
– Négy doboz van – közölte.
– Akkor annyit.
Csóválta a fejét. Meg sem mertem neki mondani, hogy tíz doboz a cél.
Aztán a fejéhez kapott.
– Van itt valami ritkaság – suttogta összeesküvő stílusban, és elővett a széfből egy Il Moro-t.
Most nekem csúszott fel a szemöldököm. Nem vagyok túl nagy véleménnyel magamról, de tényleg ennyire baleknak látszom? Ez ugyan egy nagyon finom szivar, én pedig nagy Toscano rajongó vagyok, ráadásul Olaszországban nem is annyira durva az ára, mint a fenti linken lévő amerikai boltban, de azért a helyi 40 euró is igencsak húzós ár egy szál szivarért. Ennyiért azért kifejezetten magas prémiumkategóriájú kubai szivart is lehetne venni.
Egy ideig még vitatkoztunk az árussal, végül sikerült meggyőznöm, hogy nem én vagyok Dagobert bácsi.

Mindenesetre legyen itt egy kedvcsináló videó. Amikor egy mocsok dög pacák elszív egy ilyen szivart. És mocsok jól érzi magát közben.

Visszatértünk a lakásba. Mindenkiről lógtak a cekkerek. Nagy zabálás lesz.

Dóra kezdte a polippal.

P_20170123_133147_LL

DSC_2784

IMG_20170123_143022

Habár a piacon azt mondták, hogy meg lett rendesen csapkodva – az árus mellett jelentős méretű kalapács feküdt – de séfünk úgy érezte, hogy ez még nem elég puha. Csak hát nem volt mivel ütlegelni azt a szerencsétlen jószágot. Végül megcsaptuk mindennel, amit találtunk. Sportos főzés volt. Szerencsére én fasírtot kértem.

DSC_2788

IMG_20170123_143053

Szokás szerint kiültem a teraszra. Az időközben barátommá vált templomot nézegettem. Már teljesen feloldódott, mintha egy kicsit közelebb is húzódott volna.
Az Etna is kidugta a fejét. Szolidan pöfékelt.

DSC_2800

DSC_2795

Ebéd után megint csendespihenő, most kivételesen én is szunyókáltam. Aztán egy utolsó nagy séta.
Az első állomás, szivarbolt. Ínyencség. Mondtam, hogy öt. A pacáknak a szeme sem rebbent, elővette a széfből. Jó hely.

Érdekes egy város ez, az ember azt hinné, hogy bejárt mindent, aztán elindultunk egy olyan irányba, amerre még nem voltunk – és amerre nem is számítottam arra, hogy lesznek érdekességek – aztán kiderült, hogy egészen nyüzsgő város van arra is, nem is kicsi, ráadásul tele megdöbbentő épületekkel, parkokkal.

DSC_2814

DSC_2806

A botanikus kertet mondjuk pont az orrunk előtt zárták be, de volt egy hatalmas közpark, bejártuk.

DSC_2812

Forgalmas tér. Fákkal. Nagy templommal. Az egyik sarokban trombitaszó. Nézzük meg. Fedett kioszk, egy csomó ember, a trombitás az Il Silencio-t fújja. Végül is, igen, eléggé késő van már a takarodóhoz. Vettem az egészet kamerával. Aztán egyszercsak szó bennszakad, kamera kikapcsol, elrak. Bakker. A sakkasztalon egy koporsó feküdt, az emberek pedig gyászolók. Mi ez? A trombitás befejezte, a közönség megtapsolta, majd négy markos ember felemelte a koporsót és vitték tovább a templomba.
Én meg csak néztem. Azannya. Így kell meghalni. Hogy a haverok, akikkel a megboldogult feltehetően egész nap a kioszkban sakkozgatott, a templom előtt még felravatalozták a sakkasztalon, az egyik haver elfújta az Il Silencio-t, és csak utána jöhetett a hivatalos templomi rész.
(Belegondoltam, hogy nálam ez hogyan nézne ki. Hülyén. Engem a számítógép előtt kellene felravatalozni.)

Az esti csavargás útvonala.

És még nem volt vége a napnak. Holnap korai kelés – megint – azaz ma este össze kell pakolni a nagyját. Rohadt sok cuccunk lett. Az a rengeteg szivar, a rengeteg tégla méretű sajt. Tetriszeltünk rendesen. Így is kimaradt egy csomó kaja, melyeket meg kellett enni. Bilagit.
Meg a sok felesleges dolog. A tablet. Melyet kihoztam, de be sem kapcsoltam. A tepsimobil remekül helyettesítette. Viszont a repülőtéren természetesen külön ki kell szedni a tömött táskából.

Hazautazás
2017.01.24; kedd

Szerencsére eseménytelen. Korán keltünk, időben indultunk. A busz egyből jött. A szekuritin gond nélkül átjöttünk, bár volt némi para a sajtok miatt. (Állítólag plasztikhoz hasonló lenyomatuk van a szkennerben.) Az olaszok megint elég lazák voltak, a gépünk 45 perc késéssel indult Budapestről, de a kijelzőn az állt, hogy nincs késés. Még akkor sem javították, amikor már el kellett volna indulnunk, de a gép még sehol sem volt, nyilván a boarding sem kezdődött el. Annyira nem bántuk, jó volt élvezni a meleget, a napsütést. A kijelzőn ugyanis láttuk, hogy odahaza minusz tíz várt ránk.
Megkaptuk.

Linkek:

Szicília 02/03

Siracusa
2017.01.22; vasárnap

Nem kicsit vicces a buszjegy. Interbus, távolsági megálló. Négy főre, retúrjegy, 36 euró. Fejenként, utanként 4,5 euró. 70 kilométer, másfél óra. És hogy még arcpirítóbb legyen, a busz bemegy a repülőtérhez is. Ez négy kilométerre van a buszpályaudvartól. A tegnapi árazást figyelembe véve, gondolom eddig négy euró, a maradék 66 kilométer meg fél. Vagy én nem értem a matekot. (Dehogynem.)

Narancsfák, végtelen sorokban. Aztán Lukoil olajfinomítók. Fura koktél. Nej bezzeg végigaludta, pedig ez igazán neki való táj volt.

Mára a meteorológia egész napra vihart, erős szelet, felhőszakadást jósolt. Kitartóan. Borult időben érkeztünk meg, de egyelőre csak a tegnapi tempó: 10-20 perces esők, köztük 10-20 perces szünetek. Én a biztonság kedvéért az izlandi cuccot vettem magamra. (Igen, azt, amelyikben bemásztam a vízesés alá is.) Ne mondja senki, hogy az Univerzum nem ismeri az iróniát: ugyanazt a ruhát kellett viselnem most, a legdélebbi utazásomon, mint amikor a legészakibb ponton jártam. Csak jelzem, hogy nagyjából Szíria magasságában tartózkodtunk. Full téli öltözetben. (Persze, ahhoz képest, hogy Görögországban befagyott a tenger, a Szaharában meg havazott, egy szavam sem lehet.)

Neapolis. A tervezés során elég furán néztem az infókra: létezik, hogy 12.30-kor már bezár? Az egyik legfontosabb látványosság a városban? Amikor a legelső busz 11-re ér Siracusába Cataniából? Na mindegy, találtunk egy boltot (vasárnap!), gyorsan elkövettünk egy második reggelit a parkban, aztán irány az ókori Siracusa. A pénztárnál egy olasz hapi mindenáron ránk akarta sózni a nem használt jegyeit. …Esik az eső, nincs kedvük bemenni… aha… vagy éppen beslisszoltak jegykezelés nélkül. De mindegy is, nálunk volt két 26 éven aluli, nekik csak félárú jegyet kellett vennünk, azt meg nem tudta a hapsi. De azért makacsul próbálkozott.
Számomra teljesen meglepő volt, hogy mennyire régi ez a város. A dóm helyén már IE 1000 körül állt valami szentély. A görög érában pedig a város nagysága és jelentősége Athénnal vetekedett. (Le is verték őket. Meg a karthágóiakat. Meg az etruszkokat. Meg a rómaiakat.) Nos, a Neapolis archeológiai parkban meglehetős régi görög romokat lehetett megnézi. Már amennyit meg lehetett, mert nagy részük le volt zárva. Mondhatni, csak a sztárokhoz engedtek be. De így is megérte.

Eleinte nem igazán ismertük ki magunkat. Viszont volt egy csomó macska.
– Lehet, hogy ezek az idegenvezetők?
Lányom neki is állt barátkozni, amikor mi már láttuk, hogy a következő látványosságnál megint ott álltak az ajtóban.
– Gyere Dóra, azok az előző romokhoz tartoznak, az újabbhoz már ezek a cicerónék.

DSC_2689 Stitch

A görög színház (ez úgy látszik minden nagyvároshoz jár) nem volt olyan látványos, mint a Taorminában lévő, akusztikát sajnos nem tudtunk tesztelni, mert minden le volt kerítve. Ellenben a Dionüszosz Füle kőfejtőben annál inkább.

DSC_2710

DSC_2721

Valami teljesen perverz módon bányászták ki innen a követ, mérnöki ésszel sem tudom elképzelni, hogyan. Na, itt volt akusztika. Egy ferdeszemű, kifinomultnak tűnő pár sétált be előttünk. A hapsi tesztelte is az akusztikát, valami operagyanús dallal, de ekkor jött Barna, a legendás trombitaszerű orrfújásával. Kis híján ránkszakadt a mennyezet. Megörökítettem.

Utána átsétáltunk a római amfiteátrumba. Hangulatcsinálónak ki volt állítva néhány kőszarkofág.
– Innen valaki kimászott – mutatott Barna vádlóan az egyik törött fedelű kőkoporsóra.

A lányom még cicázott egy darabot, aztán kisétáltunk. És igen: 12.45-kor értünk a kapuhoz, melyet már bezártak. Miközben egy jelentős tömeg próbált bejutni, hevesen vitatkozva a kapuőrrel. Ők nem tájékozódtak előre. Egyfelől éreztem egyfajta sikerélményt, másfelől torokszorító volt látni, ahogy az emberek dugdosták át a fényképezőgépek objektívjeit a kerítésen, hogy legalább messziről csinálhassanak néhány képet. Tényleg nem értem.

Eredetileg még terveztük a János katakombát is, de a jegyzeteim szerint az meg 14.30-kor nyit (de tényleg, ez normális?), annyit meg nem akartunk várni. Nagyon lógott az eső lába, a város határában már sűrű fekete felhők tanyáztak.
Na, ezekkel egyszerre értünk Ortigiára, a szűk utcákból álló óvárosszigetre. Leszakadt az ég. Dulván.

DSC_2764

Mennyire jó lett volna itt órákat csavarogni! De akkora szélviharral kombinált felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy kapualjtól kapualjig araszoltunk előre. Kínunkban be is ültünk egy kávézóba, pontosabban a fedett teraszára. Egyrészt jól esett a kávé és a szivar, másfelől az eső is. Bíztunk benne, hogy kiböjtöljük, de jellemző volt az időjárásra, hogy a vihar miatt a személyzet elkezdte feltekerni a fedelet biztosító napernyőt. Vettük az üzenetet, mentünk tovább.

DSC_2760

Azt írtam volna, hogy viharos szél? Na, az sehol sem volt ahhoz képest, ami a tengerparton fogadott. Teljesen be kellett dőlnöm, hogy a mellvédig eljussak, pedig nem vagyok egy könnyű ember. Egy ideig elszörnyülködtünk a többméteres, embertelenül vad hullámokon, majd visszafordultunk. A vár megvár. Majd legközelebb.

DSC_2737

DSC_2742

DSC_2746

A dómból és az előtte lévő térből sem jutott sok. Gyakorlatilag ostromló seregként rontottunk be a templomba, ott legalább száraz az idő.
Volt időnk nézelődni. Itt akadt meg a szemem egy fura feliraton. (Nem volt nehéz, a mellvéden körben húzódott végig, olyan méteres betűkkel.)

“Ecclesia Syracusana, prima divi Petri filia et prima post Antiochenam Christo dicata”

Nagyon nulla vagyok latinból, de azért nekifutottam. Syracusa temploma, az első isteni Péter fia és az első az antiochiai Krisztus után valami.
Ö, izé? Mi akar ez lenni? És ki az az antiochiai Krisztus? Volt másik is?
Kénytelen voltam segítséget kérni Studiolumtól, aki természetesen tudta a választ.

“Siracusa temploma, Szent Péter első leánya, és az antiochiai [templom] után az első, amelyet Krisztusnak szenteltek”
A siracusai egyházi hagyomány szerint a város első püspökét, Szent Marcianust (szobra a székesegyház külsején) Szent Péter küldte 39-ben Antiochiából, így ez az első templom, amelyet, ha közvetve is, Péter alapított (egész pontosan alakíttatott át Athéné templomából Krisztusnak szentelt templommá), s az antiochiai után ez viselte másodikként ezt a titulust.

És akkor vedd hozzá, hogy a templom helyén valami ősi kegyhely volt, erre épült rá egy görög szentély, melyre később a keresztény templom, de aztán egy időben volt ez mecset is, jelenleg pedig egy fura görög-barokk keverék. Tudna mesélni.

Megjegyzés: Egy kicsit utánanéztem, ki is ez a Szent Péter első lánya, akit Krisztusnak szenteltek. Érdekes. Egyrészt azt találtam, hogy a magyar neten a Wikipédiától kezdve az összes weboldalig betűről betűre ugyanaz a szöveg található meg Szent Péterről. Másfelől Péternek vagy volt lánya, vagy nem. (Részletesen lásd itt.) Ezek után némileg érdekes, hogy a felirat az _első_ lányáról beszél… amikor ma azt sem tudjuk, hogy egyáltalán egy is volt-e neki..

Az eső továbbra is tette a dolgát, így ugyan tekeregtünk egy kicsit a szűk utcákban, de végül egy lendületes rohammal elértük a délután négyes buszt és mentünk haza. A busz beázott. Mondanom sem kell, Cataniában is szakadt az eső. Ha nem tudnám, hogy a helyiek ezt az esőt osztják be egy negyedévre, némileg káromkodtam volna.
Szerencsére tegnap vásároltunk elég enni- és innivalót. A csajok forróvizes fürdőt vettek. (Ja, szállás. Kicsit paráztam, hogy csak klíma lesz, fűtés nem, hiszen ennyire délen már nem szokott lenni. Nos, volt központi fűtés és működött is.) Én inkább a terasznak vettem az irányt. Gyakorlatilag a nadrágommal szárítottam a széket.

Egy fura technika. Belváros, közepesen szűk utcák, rengeteg parkolni vágyó autó. Nos, a parkoláshoz műanyag ládát használnak. Azt a tíz centi magas darabot. A sorban utolsó nekitámasztja az autója hátsó lökhárítójának. Amikor mögé parkolnak, akkor ütközésig ráállnak. A műanyag láda bírja. Aztán az új utolsó kiveszi a ládát és a saját autója mögé teszi. Frappáns.

Dóra alkotott valami vacsorát, majd mindenki húzott be a jó meleg takaró alá. Hajnalra négy fokot mondtak. Kemény. (Két évvel ezelőtt 18 fokunk volt. Csak úgy mondom.)

A napi séta útvonala.

Szicília 01/03

Leutazás, piac, zaba
2017.01.21; szombat

Szóval megint Szicília, Catania központtal. Két évvel ezelőtt már voltunk itt, tetszett. A halpiac teljesen beleégett lányom gondolatvilágába. Akkor is, most is egy teljes napot szántunk arra, hogy bevásárlunk a piacon, aztán sütögetés, borozgatás. Persze volt kirándulás is, korábban északra ruccantunk ki, most délre.

Az előjelek nem voltak túl jók. Mondhatni, szokásosak. Négy napra mentünk, négy napra jósoltak viharos felhőszakadást, egész napos esőt. Igen, előtte is, utána is fényesen sütő napocskát mutatott a meteorológia. Csak az a négy nap volt cudar. Egy olyan területen, ahol évente kábé tíz napot esik az eső. Szóval a szokásos.
Bár az itthoni minusz tizenötnél így is jobb volt.

A repülőgépen kisgyerek ordít. A stewardess felemeli, magához szorítja, ringatja. Hmm, ha ez így megy, mindjárt én is ordítani kezdek. Egy próbát megér. Aztán az egyik stewardess megbotlott, fellökte a másikat és mindketten rámestek. Inkább lemondtam az ordításról.
Ügyes munka: két ordító gyerek is van a gépen. Az egyik fixen le lett telepítve egy ülésre, a másikat fel-alá hordozzák a szülei a folyosón. Hogy mindenkinek jusson belőle. Alvás kizárva.

Alibus. Na, itt racionalizáltak egy jó nagyot. Két évvel ezelőtt még sima buszjeggyel lehetett bemenni a repülőtérről a városba (előre megvéve 1 euró), mostanra ez a múlté. Előre nem lehet megvenni sehol. Ismertük a titkos jegyárusító üzleteket – pl a pályaudvar előtti fagyis – de mindenhonnan elhajtottak. A reptéri információ is csak annyit tudott mondani, hogy busz. Na, ott viszont négy euró volt egy jegy. Először el se hittem, a buszvezető sértetten mutogatta, hogy a jegyre is ennyi van írva. Nem kicsit durva lehúzás.

Az eső, az én jóbarátom. Például ma nem esett sokat, de azt pont jókor. Hamarabb érkeztünk, mint ahogy át tudtuk volna venni a lakást. Ezért sétáltunk. Hátunkon a wizzair táskával. Mely táska rettenetesen jó találmány, két dologtól eltekintve. Az egyik a pántja. Borzasztó vékony és ha kicsit is nehéz a cuccod (akksitöltők, laptop, Tannenbaum összes), akkor szétvág, mint egy büdös gebe. A másik pedig, hogy nem vízállóak. Így rögtön az elején az a jól elhelyezett felhőszakadás átáztatta mindenki száraz ruháját. A négynapos kirándulás első fél órájában.

Nem kispályás séta volt. Halpiacon halak, rákok, kagylók és még a jó ég tudja, milyen izék.

2017-01-21 11.31.23

2017-01-21 11.32.33

Lányunk pedig végre igazi séfnek érezte magát. Ahogy a gasztroműsorokban: nyomult a piacon, mögötte a kamera, meg a pénztárcás ember. Vettünk egy csomó mittudoménmit, majd levezetésképpen beugrott két és fél kiló grana padano, csak úgy, helyi használatra. (€9,90 volt kilója, számold át.)
Maga a vásárlás… mintha nem is Olaszországban lettünk volna. A sajt 26,5 euró volt, adtam 27-et és intettem, hogy kösz. Erre az eladó visszaadott egy eurót és közölte, hogy ő kösz.
A szivarboltokban rendszeresen kaptam ajándék öngyújtókat, cukrokat.

Ja, most a család is láthatta, hogyan vásárolok szivart. Négy üzletet fosztottam ki egy konkrét márkából, de teljesen.
– Akkor Bariban az van, hogy az első boltos azonnal riasztja a többieket, hogy már megint itt van az a pacák? – kérdezte Barna.
Mosolyogtam, de lehet, hogy tényleg így van.

Francesco gyanúsan nem olasz. Délre ígértük magunkat, késtünk öt percet, de már a kapuban várt ránk. Minden rendben volt, aztán nem fogadott el borravalót – elmagyarázta, hogy a korrekt kapcsolat alapja a pontos elszámolás (olasz!) – és még idegenforgalmi adót sem kért. (Csak emlékeztetlek rá, hogy két évvel ezelőtt Daniel naponta akarta nekünk kiszámlázni a négy napnyi adót.)

A kecó szuper. De nagyon. Szemünk-szánk nyitva maradt. A booking-on nagyon kevés infó volt, mondhatni, vakon ugrottunk bele, de kaptunk egy akkora lakást, hogy komolyan fárasztó volt barangolni benne. (A weboldalon lévő fényképek régiek, nem tükrözik a valóságot.) A bútorzat fapad egyszerűségű, de működött. Két darab nagy szoba duplaággyal és egy hatalmas konyha. A lakás mellett végig fedett terasz. (Nagyon nem mindegy, a fene sem akart esőben szivarozni.) Komolyan sajnálom, hogy a booking formálisan törölte a foglalást, mert kedvem lett volna jó magas pontszámokat adni. Ja, az ár: €76 volt éjszakánként, négy főre, mindez abszolút a belvárosban, két percre az egyedüli hipermarkettől. (Ne tudd meg, ez mennyire fontos. Két évvel ezelőtt a legnagyobb kinlódásunk az volt, hogy egyszerűen nem találtunk normális boltot.) A kilátás pedig… minden, csak nem ronda.

DSC_2666

DSC_2667

DSC_2664

DSC_2803

Leszaladtunk a boltba, megvenni a legszükségesebb dolgokat. Beraktam a kosárba 11 üveg bort.
– Sok lesz – jegyezte meg Nej.
Aztán még csak kifújtuk magunkat a főzőcske előtt, de már elfogyott kettő.

Megjegyzés: elképesztően finomak a szicíliai borok. Jó, persze, van vulkánjuk bőven. Mindezt csak azért említem meg, mert két évvel ezelőtt csak gagyi boltokat találtunk, ihatatlan lőrékkel. Akkor úgy gondoltam, hogy egy életre végeztem a helyi borokkal. Nos így, hogy volt választék és volt hipermarketes leértékelési hullám, azaz hat euró körüli borokat vettünk négyért, súlyos hiba lett volna nem megadni a második esélyt.

Még egy kör. Most a zöldségpiacra. Igen, a bőség zavara. Kiderült, hogy közvetlenül mellettünk van egy _másik_ nagy piac. Csak éppen ez a zöldségre koncentrál, míg a másik a halra. Végül még egy kis kör a boltba, aztán beindult a konyha.
– Szóljál, mit tudok segíteni! – mondta Barna.
– Én is tudok segíteni! – mondta Nej.
– Nekem ne szólj, én úgysem tudok csinálni semmit – mondtam én, miközben már a szivaromat vagdostam.

Megint nagyon jó a teraszon ücsörögni. Ez most nem annyira közvetlen, mint a múltkor (hatodik emelet), de a terep sokkal izgalmasabb, sokkal élőbb. Imádom ezeket a koszos olasz városokat, ahogy nyüzsög bennük az élet.

Lányom egyébként közvetlenül az indulás előtt, hajnali fél ötre ért haza, némileg spiccesen, vagy tán egészen az. Falakat kirúgó jókedvvel. Aztán aludt valamit a repülőtéren, meg a gépen, így Cataniában már egy morcos másnapos lett belőle. De sebaj, mert átvettem a stafétabotot és miután elfoglaltuk a szállást és meglátogattuk a boltokat, majd habzsoltunk némi rágcsát és bort, az én kedvem szökött szárba és bár takony az idő, de folyamatosan Ramones megy a fejemben és agyonüthetetlenül jó kedvem van.

DSC_2675

Megvolt az ebéd, remekül sikerült, mint mindig. Mondom én, aki petrezselymes krumplit evett sült kolbásszal. De jól néztek ki a halak, rákok és kagylók is. Utána csendespihenő.
Én mosogattam. Mert azt még tudok.

DSC_2674

Több órája üldögélek az erkélyen és többek között beszélgetek ezzel templommal. Nehezen nyílik meg, de öregembertől ez nem is annyira meglepő. Nagyon öreg. Nézd meg, nemhogy üvegmozaik, meg katedrálisablak, de még sima ablak sincs. Csak közvetlenül a tető alatt. Ez a templom még akkor épült, amikor az emberek azt mondták, hogy oké, Isten, meg ilyenek, de azért a jó masszív falak és egy jól védhető erőd, az se semmi. Látsz rajta díszítést? Barokk cicomát? Ez a történet nem arról szólt. Emellett próbáld meg elképzelni, milyen hangulatos lehetett, amikor a sekrestyés kimászott a csapóajtón, felsétált az ódon kis lépcsőn a harangtoronyba, egy kicsit gyönyörködött a tájban (nyilván akkor még nem volt körbeépítve a templom négyemeletes bérházakkal), majd megrángatta a harangot.

Este sétáltunk egy nagyot.

DSC_2679

DSC_2681

DSC_2683

Dóra még vett egy cipőt, mert amiben jött, feltörte a lábát. Gyanús. Ugyanez volt Barcelonában is.

Bor, szivar, terasz. A család már alszik. Hamarosan én is. Megint korai kelés lesz.

Útvonalak: