Prága 06/10

Exszikátor
2017.03.12; vasárnap

Folytatódnak a száraz napok. Ma meg sem próbálkoztam kocsmát keresni. Valójában a szobámat is csak annyira hagytam el, amíg pöfékeltem egyet-egyet a lépcsőházi balkonon.

DSC_3139

DSC_3140

DSC_3151

Amikor ebédkészítési célzattal elővettem a sütnivaló kolbászt, ráébredtem, hogy még nagyobb farok vagyok, mint gondoltam. Ez is három centi vastag volt. Csakhogy ez olyan lágy, sütnivaló kolbász volt, mint amilyet nálunk disznóvágáskor sütnek a még nyers húsból. Elvoltam vele, amíg körbesütöttem, majd valahogy felvágtam és belül is megsütöttem. Mindezt egy zsebkendőnyi konyhasarokban.

És ez volt a nap legizgalmasabb élménye.

A nap ugyanazt játszotta, mint tegnap: délelőtt sütött, mint az állat, aztán fél kettőkor elment és már nem is jött elő.

DSC_3185

Én pedig végre foglalkoztam a kézirattal. Mivel ma nem igazán van miről írnom, elmesélem, hogy mi is ez. Évek óta gyűjtögetem a témáimat. Vannak novellányi anyagok, vannak kisregénynek valók… és van egy, amelyből valószínűleg regény lesz. Ezt 2-3 évvel ezelőtt el is kezdtem, aztán 130 oldal után abbahagytam. Nem tetszett, meg időm sem volt rá. Hagytam érni a témát.

Nos, ezt az anyagot vettem elő itt, Prágában.

Nem volt jó ötlet. Úgy értem, sem Prága, sem a kézirat. Itt nincs meg az az áldott időtlenség, ami megvolt tavaly a tátraszéli erdőben. És egy félbe-negyedébe hagyott, elhanyagolt kézirat gatyábarázása sem adja meg az alkotás örömét. Ez csak tömérdek átírás, módosítás, forrásellenőrzés… gyakorlatilag körömvágás. Kivágtam belőle az idióta szálat, rendberaktam az idősíkokat, formáztam egy csomót, lecsökkentettem a történelemleckéket és belevettem egy plusz szálat, ami elsőre nem igazán sikerült, de adok neki még egy esélyt. A történet egyelőre még egy mondattal sem gyarapodott. Valószínűleg nem is nagyon fog, mert most az évekkel ezelőtti jegyzeteimet kellene átbogarásznom, hogy mit is akartam én ezzel az egésszel.

Annak a tavalyi kellemes érzésnek, melyet az okozott, hogy hatalmasakat pihentem, sétáltam és élveztem, hogy megszűnt az idő, nem mellékesen naponta írtam valami szösszenetet… most nyoma sincs.

Két nap Prágában, kocsma nélkül.

Prága 05/10

Liben
2017.03.11; szombat

Jó tanács: számolj. Ha a teflonsütőd oldala másfél centi magas, és abba maximum egy centi magasan tudsz olajat önteni, akkor ne vegyél három centi magas fasírozottat. Vagy ha veszel, akkor legalább legyél kreatív. (Keményre sütöttem mind a két oldalát, utána középen elvágtam és megsütöttem a nyers belsejét is.)

Az időjárás szopat. Persze ez nem újdonság, mindig ezt szokta.
Most éppen ezerrel sütött be a nap már kora reggel a tetőablakon. Pont az az idő, amikor az ember gyorsan összekapja magát és irány a város. Csak éppen mára nem ez a program. Ugyanis szombat van. Prága belvárosa általában zsúfolt, hétvégén meg különösen. Ezért terveztem azt, hogy hétközben járom be, hétvégén pedig maradok a szálláson és írok. Erre mi történik? Hétközben esős, szeles, trágya idő… hétvégén meg virító napsütés. Gondolj bele, nem mindig pont fordítva szokott lenni? Mondom, szopat.

Délután egyig bírtam. Aztán cucc vállra, irány a város. (Mondanom sem kell, kettőkor eltűnt a nap és tömör szürkeség jött helyette.)

DSC_3079

A tömeggel kapcsolatban nem tévedtem. Durván nagy. Szerencsére a külvárosokat terveztem bejárni, ott meg nem számít.

A cseh parlament meglepően földszintes. Mondjuk a fenesztrációk után ez annyira nem is meglepő.

A metronómnál buli volt. Valami diákféleség elveszthetett egy fogadást, így be kellett öltöznie crash test dummy-nek (autó törésteszt próbabábu), majd egy cipőfűzőkkel összekötött tornadorkó párt kellett feldobnia egy magas vezetékre, úgy, hogy ott maradjon. Lelkes társaság szurkolt neki. Egyikük sem volt kiszáradva. Végül sikerült. Az örömujjongást még a Tyn templomnál is hallani lehetett.
Én pedig örültem, mert az egészet pont frankón elkaptam a kamerámmal. Aztán a szálláson meg dühöngtem, mert a kamera csak úgy, magától megállt kábé 10 másodperc után. Na, ilyenek miatt lesz lecserélve. (Tudom, túlmelegedés elleni védelem. De akkor is.)

DSC_3106

Ha jobban megnézed, a képen látszanak is a fennakadt cipők.

A mai terv egyébként kifejezetten nagyratörő volt. A végcél Liben – ugye egy Hrabal mániásnál ez nem is kérdés – és persze gyalog, mert határozott véleményem, hogy így lehet legjobban megismerni egy várost. Viszont végignéztem az utat StreetView-n és a Florenc – Liben 5 kilométernyi táv rendkívül ingerszegény: egyik oldalon embermagas beton kerítés, a másik oldalon meg elszórt épületek. Ezt kétszer végiggyalogolni… nem akaródzott. Így azt találtam ki, hogy odafelé a Moldva másik partján megyek, a Letná – Bubny – Holesovice útvonalon. A kocsmakalauz szerint Holesovicében van is egy említésreméltó kocsma, remek, nem fogok elhervadni.
Aztán kiderült, hogy az a kocsma nem is esik annyira útba, mert útközben van egy hatalmas rendezőpályaudvar, melyen keresztül nincs átjárás (vagy ha van, akkor nem akarom megismerni), így viszont már tetemes kerülő lenne. Sebaj, mentem tovább, legfeljebb Libenben két korsó sört iszok.
Meg is érkeztem. Hülye fejjel a kocsma (Na Palmé) koordinátáit nem raktam be a GPS-be, mert minek. A főúton van, azon a főúton, melyen beérkezek, a fényképek alapján nagyjából a buszpályaudvarnál. Azért ennyinek elég kell lennie.
Nem volt. Zavartan kerestem a kocsmát, de nem találtam.
Oké, nem csak ezért jöttem. Irány a buszpályaudvar.
Ez ugyanis különleges buszpályaudvar. A helyén valamikor egy bérház állt, a bérház udvarában pedig egy toldaléképületben – egy valamikori kovácsműhelyben – lakott Hrabal a feleségével 1950 és 1973 között. Ezek voltak az elvadult évei, nagyjából ekkor vált íróvá. Ezt az időszakot dolgozta fel szenzációs trilógiájában (Házimurik – Foghíjak – Vita Nuova), mindenkinek erősen ajánlom olvasásra. Nos, a bérházat idővel lebontották, a helyén buszpályaudvar van, de a teret Hrabalról nevezték el, a pályaudvar tűzfalát pedig Hrabal helyi életéből vett illusztrációk díszítik.

DSC_3123

DSC_3119 Stitch

Mondjuk a macska, mint motívum inkább Kerskóhoz köthető, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Az emlékfalat végignéztem, sajnos egy ott parkoló kisbusz és munkagép miatt egyben nem tudtam lefényképezni, de így sem lett rossz.

Második nekifutás. Nehogy már ne találjak meg egy kocsmát. Nekiálltam bejárni a környéket. Találtam is egy La Palma nevű helyet. Gyanús. Igaz, nem ott van, ahol lennie kellene, igaz, hogy olasz étterem, de ez is Pálma, szóval kapott egy lehetőséget. Aztán az étlapon csak olasz kaják voltak, sörben pedig nyoma sem volt a beharangozott Uneticka söröknek, szóval úgy döntöttem, hogy mégsem az. Szegény pincér, mire visszaért, már csak egy étlapot talált az üres asztalnál. (Nyugi, nem rendeltem addig semmit.)

Kezdett zavarni a dolog. Azon a helyen, ahol a kocsmának lennie kellett, egy másik kocsma volt, ahol csak pilzenit csapoltak. Ez nem lehet az. De alaposan körbenézve más kocsma meg nem látszott. Végül vállat vontam. Ezek a leírások nem maiak, simán lehet, hogy a kocsma megszűnt, vagy profilváltással együtt átnevezték.

Utólag megtaláltam a Streetview segítségével, de mintha szándékosan beálcázták volna, hogy senki ne találja meg. Gondold el: gyakorlatilag ott álltam előtte és nem ismertem rá. Rá? Azt sem ismertem fel, hogy kocsma.

Útvonal.

Sétáljunk haza. Illetve. Ekkor már volt a lábamban kilenc kilométer, bennem pedig egy erős frusztráció és immár kétsörnyi szomjúság. Előttem meg öt kilométer sivár út. Hamar meggyőztem magam és bemetróztam Florenc-ig.
Amivel persze nem jött minden egyből rendbe. Előttem van Prága turistákkal sújtott belvárosa. Szombat délután. Hol fogok én itt sört inni? Sokat? Tipródtam… majd eszembe jutott a családi étterem, a Jindrisské Vezé.

DSC_3127

Hogy miért családi? A családdal először 2005-ben voltunk Prágában. GT ajánlott egy jó szállást a Vencel tér környékén (mondjuk egy sztriptízbárokkal teli kis utcában, de mindegy) és amikor Prágáról semmit sem tudván nekiindultunk, a Jindrisská utcában lévő Jindrisské Vezé volt az első elfogadható hely. A többiek itt találkoztak először a hermelinnel, a klasszikus vepro-knedlo-zelo hármassal (sertéshús, knédli, párolt káposzta) és persze a csapolt barna Kozellel. El voltak ájulva. A hely nem is volt különösebben drága, így azóta mindig itt indítottuk a prágai kalandozásainkat.

Nos, odasétáltam. Bementem. Elég rendesen átrendezték az éttermet, de éppen volt egy üres hatszemélyes asztal, leültem. A pincér sürgött, forgott.. és ignorált. Közben bejött két hapsi, leültek egy kétszemélyes asztalhoz, tőlük egyből felvette a rendelést és ki is szolgálta őket. Intettem a hapinak, visszaintett, hogy hamarosan. Aztán semmi. Vártam vagy öt percet, aztán láttam, hogy az ajtóban tipródik egy hatfős társaság, mert nem tudnak sehol leülni, intettem nekik, hogy jöjjenek, én pedig leléptem.

Ekkor már minusz három sörnyi hiány tombolt bennem. Szerencsére eszembe jutott, hogy itt van nem messze a Jelinkova. Erről azt kell tudni, hogy az Országos Csapolt Pilsner Urquell versenyen első helyezést értek el (ez komoly), így itt igazán finom sörre lehet számítani. Viszont már az ajtó is gyanús volt: olyan félig nyitva, félig zárva állapotot vett fel. Beszuszakoltam magamat… és bent egy gyanúsan zártkörű bulit találtam. Udvariasan kifaroltam. (Itthon néztem meg, szombat-vasárnap zárva vannak.)

Minusz négy sör. Mivel elég közel voltam a szálláshoz, nem is kísérleteztem tovább, elindultam haza. Miközben igyekeztem összerakni a nap további részét. Valahol nagyon muszáj lesz sört innom, plusz szivarok terén is eléggé le vagyok maradva. Adja magát, hogy ez a hely a jó öreg Koutku lesz, csakhogy ott nincs kaja. Utoljára reggelire ettem valamit, az pedig elég régen volt. 15 kilométerrel korábban. Azért korgó gyomorral betolni 4-5 sört, ugyanannyi szivarral, nem jó ötlet. Nyilván ehetnék otthon is, de ott éppen nincs semmi, persze elmehetnék a Tesco-ba, de az az út pont a Koutku mellett vezet, az meg tutira bevonzana és ugyanott vagyunk. Aztán szerencsém volt, mert teljesen véletlenül megtaláltam a Narodni sugárúton azt a Tesco-t, melyről tudtam ugyan, hogy létezik, de soha nem találtam meg, most viszont egy forgó óriásfej installáció miatt bementem egy belső udvarra és hoppá, onnan nyílt a Tesco. (Kifelé jövet megtaláltam a Narodni bejáratot is.)

DSC_3133

Vettem is gyorsan kenyeret és sajtkrémet. Ezzel a kaja meg volt oldva. (Az inzulin meg ott szűkölt a sarokban.)

Útvonal.

A szálláson kajáltam egy nagyot, ittam hozzá – végre – egy sört… és teljesen elnehezültem. A derekam is elmacskásodott. Dehogyis volt kedvem újra átöltözni és lesétálni a Koutku-ba.

Ehhez képest félórával később már lent voltam az utcán. Ugyanis kiszámoltam, hogy kevés a sör. Ha kitöltöm a bennem rejtőző űrt, akkor már nem marad reggelire. A reggelt meg boltbamenéssel kezdeni… nem kellemes. Szóval hátizsák és irány a Tesco. Persze ekkor már szóbajöhetett volna a Koutku, de mivel nem tudtam, mikor zár a Tesco, így először oda mentem, utána viszont már nem akartam egy fullra pakolt hátizsákkal befurakodni a kocsmába.

Szóval így alakult, hogy habár próbálkoztam, de egy egész napon keresztül nem tudtam sört inni egy prágai kocsmában sem. Azért ez bravúr.

Prága 04/10

Kisoldal
2017.03.10; péntek

Lassan csinálni kellene egy olyan napot, amely után nem püffedten fekszem le aludni.

Ezen a kiránduláson lakom be az új fotóstáskámat. Meg is van az első áldozat: tegnap hazafelé valahol kipotyogott belőle a szivartartóm meg az öngyújtóm. Ez utóbbi meglehetősen fáj.

Ólomszürke az ég, valósággal ránehezedik a városra. Az eső csapkod, a szél fel-alá rohangál. Nem a legjobb idő. Különösen, ha belegondolok, hogy a tegnapi meteorológia szerint tegnap esett utoljára az eső és most egy hét napsütés jött volna.
De a program az program. Mára reggelit terveztem az Ökörben, utána még begyűjtöm az elmaradt kisoldali kocsmákat, délután pedig dolgozok. Mert valamikor azt is kell.
A tervet némileg megzavarta az öngyújtó elvesztése. Tekintve, hogy az Ökörig hegyen-völgyön, parkon keresztül megyek, előtte kerülnöm kell a bolt felé valami tűzszerszámért. Aztán hirtelen ötlettel elindultam a Koutu felé. Gondoltam, átnézem az utat. Aztán ránéztem az órámra és láttam, hogy 5 perc múlva nyit a kocsma. Kivártam. Bementem. Nos, ahhoz képest, hogy 1 perce volt nyitva és amíg előtte várakoztam, senki nem ment be, fura volt, hogy a kocsma fullra tele volt, nemhogy üres asztal, de üres szék sem akadt. Mi van itt? A kocsmárosnak aktivitiztem egy kicsit, aztán megismert, a fejéhez kapott és elővette a pultból a szivarokat és a gyújtót. Nem győztem hálálkodni. Huh, ezt megúsztam. (Valószínűleg akkor esett ki a táskából, amikor a vállamra dobtam.)

Mindjárt más volt a séta az Ökör felé. Még akkor is, ha az esőszitálás megerősödött. Fényképezni reménytelen volt. Illetve…

DSC_3055

DSC_3056

DSC_3059

Aztán az Ökör. Korán értem oda, alig volt bent valaki. A törzsasztal tele volt törzsvendéggel, naná. Jót vigyorogtam: ott ült az a pacák is, aki tegnapelőtt csapolta a sört. Szóval akár dolgozik, akár nem, mindig itt van.
Bementem a belső terembe. Le akartam ülni, de az asztal annyira rá volt tolva a padra, hogy képtelenség volt. Arrébbfordítottam a térdemmel az asztal szélét két centivel. Ekkor ért oda a pincér. Azt a hőbörgést, amit levágott! Én közben leültem. A pincér kérdő hangsúllyal fejezte be a mondókáját, gondolom, válaszra várt. – Ne rozumim – közöltem vele. Erre azon kezdett el hőbörögni, hogy miért nem értem, amit beszél. Az újabb kérdő hangsúlyra azt mondtam, hogy Hermelin. Ez se tetszett neki, de az újabb hosszú szövegből kivettem, hogy azt kérdezi, milyen sört kérek. Mondtam, hogy Kozel tmavy, erre elment. Még utána kiáltottam, hogy Hermelin.
Finoman szólva sem éreztem jól magam. Én szeretem ezt a helyet, talán túlságosan is. Erre itt van egy egótúltengéses pincér és úgy lebasznak, mint egy fogalmatlan turistát. Azért, mert pár centit arrébbfordítottam egy asztalt, mely a takarítás után úgy maradt, hogy nem lehetett leülni.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a sajthoz iszok egy sört, aztán utána szivar egy másikkal, de teljesen elment a kedvem tőle. A pincér hordott ki mindent, de egy mukkot sem szólt. Végül erőt vettem magamon, belegondoltam, hogy inkább itt pöfékelek, mint kint a csapkodó esőben, szóval végigcsináltam a programot. A pincér csak a borravalónál engedett fel, ekkor azért kicsúszott egy diky a száján. De amikor elmentem, a naszklé-re nem jött válasz.

Borravaló. Csehországban nem szokás, én se nagyon szoktam adni. Egyedül az Ökör a kivétel. Itt ugyanis a törzsvendégek vették meg a kocsmát és nonprofit módon üzemeltetik, azaz a nyereséget a szomszédos épületben működő vakok iskolájának adják.

Nem volt túl jó kedvem, amint sétáltam a vár felé. Ezért az élményért nem érte meg korán elindulni otthonról és felmászni egy Gellérthegy méretű dombra. (Citadella ennek is van a tetején.) Azt hiszem, ennyi is volt.

Lefelé még várt rám a Glaubicu. De ma valahogy nem akart összejönni semmi. Pedig ez is egy jónevű kocsma. Bementem. Még volt üres asztal. Viszont némileg ellentétes információkat kaptam: az ajtóra az volt kiírva, hogy nemdohányzó, bent viszont hamutartó volt minden asztalon, az egyiknél bagóztak is. A pincércsaj sok időt nem hagyott a mérlegelésre, még csak álldogáltam, de már letámadott, hogy milyen sört kérek. Mondtam neki, hogy pilzenit, meg megkérdeztem, hogy le lehet-e ülni kint? Az mégiscsak egyértelmű. Igaz trágya volt az idő, de az árkádok alatt nem esett, hideg meg nem volt. Persze, mondta a csaj és elment. Aztán nem jött vissza, én meg álltam szerencsétlenül az előtérben. Végül kimentem és leültem egy asztalhoz. Ekkor vonult át egy ötvenfős turistahorda, szorosan az asztalok között. Egyből elment a kedvem az egésztől. Gondoltam, bemegyek és szólok a pincércsajnak, hogy stornó. Álldogáltam vagy öt percig a söntésben, de nem mutatkozott. Végül eltávoztam. Úgy tűnik, itt valami félrement.

A sör és a szivar viszont nagyon bennemragadt, így a szálláson ledobtam a fotóscuccot és elsétáltam a Koutku-ba. Az én füstös oázisomba. Három-négy asztalnál ültek, volt bőven hely.

GOPR1223

A füstöt vágni lehetett. A vendégek köszöntek, visszaköszöntek, a pincér korrekt volt. Úgy éreztem, az egész napot el tudnám itt tölteni, figyelni a többi embert, meg időnként a tévét. (Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de itt mindig valami síverseny megy, miközben a falak, de még a plafon is egyfajta síléc- és szánkómúzeum.) Szóval jól éreztem magamat. És volt időm eltöprengeni a dolgok állásán. Oké, az úgynevezett nagy kocsmák elromlottak. Majdnem azt írtam, hogy elkurvultak, de nem. Pont az nem történt meg. A kocsmák korrektek maradtak, az áraik sem szálltak el… csak éppen egyre kevésbé viselik el a turistákat és hamar bepöccennek.
Nem mondhatnám, hogy nem értem meg őket. Ugyanaz, mint Firenzében. A sok fogalmatlan, beömlesztett turista elfoglalta a várost, a kocsmákat a helyiektől. Kitiltani viszont nem lehet őket, mert pénzt hoznak, sokat. Haragudni viszont lehet rájuk, átvágni lehet őket, kutyáztatni lehet őket. Hátha így kordában tartható a mennyiségük.
Érthető is, meg nem is. Az ilyen szivatásokkal ugyanis pont azokat marják el, akik tudják, hol vannak és akik lelkileg hasonlóak, mint a helyi sör- és kocsmakedvelők. Pont a buszról beborított turistahadat nem zavarja az egész, mert nem is tudnak róla, hiszen a túravezető intéz mindent, ők csak leszálltak a buszról, abszolválják az adott feladatot és már szállnak is vissza, irány a következő feladat.
Nem tudom, mi a megoldás. Mindenesetre ha Prágában jársz, igyál egy-egy korsót a nagynevű intézményekben, mert ennyival tartozol a söristennek, de az igazi prágai kocsmahangulatot már a belváros szélén álló sörözökben keresd. Oda szorult ki.

Útvonal.

Késő délután ballagtam haza. Pont elkaptam a takinénit a folyosón, gyorsan be is rántottam a szobámba és mutattam neki, hogy nem működik a főzőplatnim. Tíz perccel később hívtak a reciről, hogy sajnos tele van a szálloda, nem tudnak másik szobát adni, de megoldják: hamarosan kapok egy dedikált rezsót. És kaptam. Holnap dőzsölünk.

Aztán végre elkezdtem, amiért jöttem. Éjfélig meló.

Prága 03/10

Egy kicsi az Óvárosból, az Újvárosból és Smichovból
2017.03.09; csütörtök

Ideje befejezni a kihágásokat. Lement két nap, úgy hogy vajas kenyéren, sajton és sörön éltem. Tudnám még hónapokig tartani, de nem szabad. Szerencsére mindent megterveztem. Eleve azért béreltem miniapartmant, hogy legyen konyha. Van is, egy minikonyha, tulajdonképpen főzősarok: mosogató, mikró, vízmelegítő, két főzőlap, elszívó. Nem is kell más.

DSC_2939

Eltekintve a konyhai felszereléstől. Az ugyanis nincs.
Mindegy, van a közelben Teszkó, bevásároltam: kicsi teflonsütő, fakanál, éles kés, lapos műanyagtányér, mosogatószer, szivacs, papírtörlő, olívaolaj, só, süthető sajtok, fasírtok, kolbászok, mustár.
Ma reggel a biztonság kedvéért kinyitottam a tetőablakot, beindítottam az elszívót és beledobáltam a teflonba a sajtot meg a kolbászt.
A főzőlap nem működött. Kipróbáltam mindent: áram főkapcsoló, alkapcsoló, végigkövettem a vezetéket, végigtapogattam alul-felül a főzőlapot, megnéztem a biztosítéktáblát. Semmi. Vagy ki van kötve valahol a pult mögött, vagy rossz.
Remek.

Maradt a sajtos, vajaskenyeres reggeli. Sörrel.
De legalább a zenére megtaláltam a megoldást: youtube-mix. Most éppen a Piknikre álltam rá, stílszerűen.

Ma nem kapkodtam. Szerencsére. Délelőtt durva hasmenés kapott el, kifejezetten örültem, hogy két méterre üldögéltem a klotyitól. Meg legalább át tudtam nézni, mit is akarok írni.

Aztán kettőkor megint nekiindultam a városnak. Hiszen a Tigris háromkor nyit.
De előtte egy kicsi Rotunda. A szakirodalom alapján kiváló söröző, mindenképpen meglátogatandó.

GOPR1206

Háát… ha szereted azt, hogy levegőnek néznek, akkor ez a te söröződ. Konkrétan fél méterről köszöntem rá a pincérre, oda is, vissza is, mégcsak úgy sem csinált, mintha hallott volna valamit. A számla valami zsebből elémlökött papírfecni volt. Oké, valamelyik szakirodalom írja is, hogy ez egy ilyen hely: ha nem iszol meg legalább három sört, akkor levegőnek néznek. Én viszont nem járok olyan helyekre, ahol levegőnek néznek, szóval ezzel ez a kocsma le lett húzva a listáról. Szépen néznék ki, ha én is szembeköpném az ügyfelet, mert csak egy Exchange migrációt rendelt meg, nem hármat.

Következő állomás a Tigris. Az Arany Tigris. Ez ugye sörkatedrális, ráadásul összenőtt Hraballal, nagyon komplex kocsma ez érzelmileg. A bejutás igazán cifra. Azt írja a szakirodalom, hogy 15.00-kor nyit és 15.01-kor már teljesen tele van. Jelentem, a hír igaz.

DSC_3013

Öt perccel három előtt érkeztem meg, beálltam a tekintélyes sorba, majd nyitáskor besodródtam a tömeggel. Az üres asztalt a lélekjelenlétemnek köszönhettem: a csapossal szembeni asztalon kint volt egy cetli, miszerint 16.00-tól foglalt, emiatt mindenki továbbsodródott. Nekem viszont ez pont megfelelt, nem szándékoztam egész nap itt ülni.

GOPR1215

Szóval bejutottam, egyedül ültem az asztalnál (nem sokáig) és sör volt előttem. (Az sem sokáig.) Én pedig nézelődtem körbe, mint egy templomban. (Oké, templomban nem szoktam szivarozni.) Végül félóra megilletődés és két sör után kijöttem.

Egy utólagos megjegyzés, melyet illik ide, előre berakni. Ezek még első napi írások. A másfél hétnyi “vizsgálkódás alatt némileg cizellálódott a véleményem, méghozzá úgy, hogy a sörivási élmény minősége eltolódott a nagy, híres kocsmáktól a kicsi, alig ismert, sokszor külvárosi kocsmák felé. Most például már azt tanácsolnám a sörkedvelő utazónak, hogy az élmény kedvéért nézzen be egyszer a Tigrisbe, de ha rendszeres sörözőhelyet keres, akkor jobb a Rotunda. (De a legjobb Smichov.)
Na, mindegy, ezt a végén úgyis kifejtem, itt csak utalok rá.

Innentől mentem az orrom után a belvárosban, összevissza. Jólesett sétálni.

DSC_3012

DSC_3015

Úgy tűnik, Prága felfedezte a kürtőskalácsban rejlő lehetőséget. Minden sarkon sütötték. Volt, ahol még krémet is töltöttek bele.

DSC_3033 Stitch

Kijutottam a Narodni utcára, beestem egy szivarboltba. Hihetetlen, de volt Toscano szivarjuk is, igaz elég drágán. Mindenesetre jó tudni, hogy ha kifogynék a hazaiból, itt tudom pótolni.

Utána a Narodni minisörfőzde. A szakirodalom jókat írt róla. Végülis nem volt rossz… de másik iskola. Nem füstös, inkább egy kicsit ipari. Az árai sem olcsók, de egy kevés sziszegéssel még kifizethetők. Ettem egy cipóban tálalt gulyást. A cipó tök finom volt. (Az inzulinom napok óta sikoltozva rohangál fel-alá a belvárosban. Majd hazafelé összeszedem valahol.) A helyben főzött sör sem volt rossz, de olcsó sem.

Innen a tegnapra tervezett Kövér Egér. Megtaláltam.

DSC_3044

Tök jópofa kocsma, de sajnos ez sem dohányzó. Én pedig az ötödik sörömet már egy füstös csehóban szerettem volna letolni. Jelentősen hozzájárulva a füstmennyiséghez.
Mit hoz az élet, meg is találtam ezt a kocsmát.

DSC_3169

Koutku, azaz Sarok. A nap nagy felfedezése számomra. Egy kocsma. Egy igazi, füstös kocsma, nagyjából a belváros határán, a szállásomtól 400 méterre. A sör (Staropramen, naná, Smichov) ára barátságos (290 forint), sem a vendégek, sem a csapos nem finyásak, turisták ide nem járnak. Megültem egy sarokban és élveztem, ahogy a cseh emberek kocsmáznak. Mert ez az egész messze nem az alkoholizálásról szól, hanem a beszélgetésekről, a közösségi életről. Üres asztal bőven volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, ittam a söröket, szívtam a szivarokat és úgy éreztem, hazaértem. Ez az én világom. Mert oké, a Tigris egy szent hely: de zsúfolt és rengeteg a turista. Összeszorítva ültem két ember között és nem esett jól a szivar, mert tudtam, hogy a velem együtt szorongókat zavarja. Meg… szóval éreztem én, hogy a Tigrisben egyike vagyok annak a tömegnek, mely a hely sírját ássa. Azoknak, akik csak egy félórára ülnek be, megtapasztalni a hangulatot. Csakhogy ha sokan ülnek be ilyen félórákra, akkor megölik a helyet. (Persze erről a Tigris is tehet a három órai nyitással. A többi nagy kocsma korán nyit, így a turisták ki tudják lelkendezni magukat korán, estére meg maradhat a stamm.)

Na mindegy, örültem: két és fél napi szorgalmas kutatás alapján megtaláltam a törzskocsmáimat: délelőtt, amikor még éppen csak ébredeznek a népek, akkor az Ökör, … késő délután pedig a Koutku. (Meg persze nagy gyaloglások: felkészül Smichov, Liben, Zizkov.)

A Koutku-ban étlap nincs. Csak itallap. Van rajta tej is. Az alján kiemelt felírat: Echt sudetische klima – kostenlos. (Nem tudom: itt a sziléziai gyárvidék tömény füstjére célzott vajon a művész?)

Útvonal.

Ha csütörtök, akkor Darts Premiere League. Jelen esetben ez kimerült a T-Home lendületes, kreatív anyázásában. Adják ezt a TV-GO nevű szolgáltatást. Adják… de minek? Ez valami őskori szörnyeteg, de a T évek óta nem hajlandó se lecserélni, se fejleszteni. Amikor már rég elszállt fölötte az idő. Eleve Windows-ra nem lehet telepíteni, mert olyan régi directX-et akar felteni, melyet az oprendszer már nem enged. Más oprendszerre meg naná, hogy nem megy fel. Nálunk egyedül androidon működik. Direkt hoztam is a tabletet, csak ezért. Nos, azt hiszed működött? Valami hülye egyedi portot használ, melyet a szálloda tűzfala kivág. Szóval jó kis hordozható TV-GO: csak egy platformon működik és csak otthon. Ahol egyébként van tévé is. (Értem én, hogy mobiltelefon és mobil adatforgalom a cél, de Európában, ahol még mindig gyémántárban van a roaming, a wifi meg gyakorlatilag ingyen, inkább csak bosszant ez a szolgáltatás.)
A cseh tévé meg nyilván nem adta a derbyt.

Prága 02/10

Ökör, Víziló, Kandúr és egy Kövér Egér
2017.03.08; szerda

Kíváncsi vagyok, hogy a mostani időszak nagy öntudatra ébredési rohamaiban mikor veszik észre a nők, hogy a nőnap valójában szexista? No mindegy. Prága.

Ugyan korán keltem, de jól elböktem az időt. Kiszótáraztam a legfontosabb cseh szavakat (kajanevek), még egyszer átnéztem a kocsmatérképet, aztán jócskán tíz után indultam neki. Amikor a Fekete Ökör már tíztől nyitva van.
A parkról – melyet térképen kinéztem magamnak, hogy átvágva rajta milyen hamar az Ökörnél leszek – nos, erről a parkról kiderült, hogy hegy. Nem is kicsi. Leküzdöttem.

DSC_2956

Az Ökörbe így is jól érkeztem, találtam üres asztalt. Az Ökörben. Kértem egy rántott sajtot, egy sört, majd később még egyet és ebéd után elpöfékeltem egy szivart. Az Ökörben. El sem hiszem.

DSC_2960

GOPR1220

A vár komplett fizetős lett. Délben már 300 méteres sor állt a pénztárnál. Kapjátok be. Annyira nem nagy szám. Lesétáltam mellette.

A Vízilóhoz. Mert vérszemet kaptam.

Prágában három sörkatedrális van. Ez alatt nem valami hatalmas, agyoncsicsázott épületeket értek, inkább olyanokat, mint a tbiliszi katedrálisok, a sioni meg az ancsiszkáti: kicsik, öregek és végtelenül szentek. Ilyesmi ez a kocsmahármas is: Ökör, Víziló és Tigris.

Az Ökör még hagyján… de a Vízilóba születni kell, annyira nem szokott hely lenni. Ahogy közeledtem, láttam, hogy a pincér kint unatkozik az ajtóban. Jó jel. Nincs dolga. Besurrantam mellette. Két üres asztal is volt. A Vízilóban. Két üres asztal. Letelepedtem. Egy Prazdroj. Mert itt muszáj. (Az Ökörben meg a csapolt barna Kozel kihagyhatatlan.)
A pult fölött tábla: politizálni tilos. Mindez Ferencz József arcképe fölött. Áthallásos.

Aztán mentem tovább. Kicsit szélütötten. Az első délelőttöm… és már kettő megvan a nagy vadak közül.
Nem mentem sokat, itt van pár méterre a Kandúr.

GOPR1203

Sokan ezt is az öreg, hagyományos és korrekt sörözők közé sorolják. Én nem. Minket itt egyszer már átvágtak (a számlába belesunnyogtak 100 koronát) én meg nem felejtek. De most csak egy sörre vágytam és ezzel semmi gond nem volt. Sőt. Jobban éreztem magamat, mint a Vízilóban. (Ott a társaság fele turista volt. És ettek. Délben. Nem lehetett tőlük szivarozni.) A söntésben ültem le, a törzsasztal mellé, ahol egy hajléktalannak tűnő pacák szopogatta a sörét. A pincér jó arc volt, még le sem ültem, de már hozta a pilzenit. Egy szivar itt is elfüstölt. Közben a hajléktalan törzsvendég oktatgatta a csapost angolra, én meg gondoltam, beszállok. Hihetetlen, hogy az egy óra alatt elfogyasztott négy sör mennyire megnöveli az ember nyelvérzékét. (A csapos gyarapodott egy ‘What’s your poison?’ kifejezéssel.)

A következő célpont a Kövér Egér volt. Itt már nincs semmi szentség, ez egyszerűen csak egy jó kocsma. De nem jött össze. Volt egy olyan pont, ahol ránéztem a térképre és realizáltam, hogy a szállás közelebb van, mint a kocsma és testem alsó részéből olyan utasítások érkeztek az agyba, hogy most sokkal fontosabb az a bizonyos kétbetűs.

Útvonal.

Jézusom, itt takarítanak. Kérem, én nem ehhez szoktam. A takinéni délelőtt elmosogatott és sarkosra hajtogatta a pizsamapólómat.

Délutáni ücsörgés, hermelin köménymagos barna kenyérrel. Meg sör. Aztán bolt. Mert fogy a sör. Végre beszereztem mindent, amit otthon felejtettem.

DSC_3136

Aztán fényképek, videók átnézése, vacsi. Sör. És már este nyolc. A fárasztó nap után legszívesebben lefeküdnék aludni. A gond csak az, hogy ezt a mostani utazást ugyanolyan célból szerveztem, mint tavaly a zakopáneit. Akkor reggel hétkor keltem, reggeli, zuhanyzás, aztán délután egyig írtam, utána séta a városban, ebéd. Délután négytől pedig olvasgatás a kunyhóban, írás a blogba és másnap korai kelés.
Na, ez itt eddig nem akar beindulni. A korai kelés még megy. De a munka már nem: hiszen a vágyott kocsmákba korán kell érkeznem, ha be is akarok ülni. Aztán egyik kocsma, másik kocsma, persze köztük sok-sok kilométer séta… délután bolt, vacsora… és már este is van. Nemhogy nem olvasgattam, de nem is írtam semmit. Még a blogbejegyzéshez is úgy kell kényszerítenem magamat. Félre ne értsd, nem panaszkodok, nagyon jól érzem magamat… csak a tervezett munka, az valószínűleg menni fog a levesbe. (Megjegyzem, az ablaktalan, pontosabban tetőablakos szoba sem segít túl sokat. Olyan börtönszerű. Amikor pedig itt van körülöttem Prága.)
Az az időtlenség, ami a Tátra lábánál lévő fenyvesben volt, meglapulva a hó alatt, na az itt egyáltalán nincs meg.

Esti döbbenet. Eddig a mennyezeti tetőablakot úgy értem csak el, hogy felmásztam az ágyra, majd lábujjhegyen nyújtózkodtam. Most vettem észre, hogy az a falra applikált kampós vas, amelyről azt hittem, hogy rafinált dekoráció, valójában pont egy olyan nyeles kampó, mely beleillik az ablaknyitó szerkezetbe.

Prága 01/10

Előkészületek

Még az utólsó percekben is adminisztrációs ügyintézés: adóhivatal, iparkamara, súlyadó, nyugdíjpénztár, tbsz ügyek, tömérdek csekk, zsebpénz, hóeleje. Tényleg úgy érzem, mintha a halálba mennék: oké, mehetsz, de előtte rendezz el mindent magad után. Mert a család még azt sem tudja, melyik napon kell kihúzni a kukát a sarokra.

Hogy miért Prága? Valamikor írtam, hogy ebbe a cigánykodó városba soha többé nem megyek, lehúztam a térképemről. Minden egyes alkalommal, amikor itt voltunk a családdal, valahol mindig átvágtak. Nem teljes kifosztásra kell gondolni, de azért eléggé fájtak az 1000-3000 forintos tételek is.
Csakhogy. Akkor túravezető voltam, még ha a vezetendő csoport a család is volt. Egy túravezetőnek rengeteg dolga van, mindent meg kell szerveznie, mindent a tervezett keretek között kell tartania. Ebbe már nem fér bele, hogy külön foglalkozzon mindenhol az átvágások kikerülésével. Aztán egy idő után belefáradtam, azt mondtam, hogy kapja be a város, megyünk inkább Krumlovba meg Liberecbe.
Most viszont más a helyzet. Egyedül vagyok. Nincs túravezetés. Az van, amihez kedvem támad. Nincs betartandó program, keretek – ha egyáltalán vannak – akkor is igen tágak. Ráadásul egyedül vagyok, megtanultam néhány cseh kifejezést, így a pincérek szemében sem kezdenek el csillogni a dollár jelek, amikor meglátnak. (Ugye egy kisgyerekes család helyből veszélyeztetett.)
Na mindegy, meglátjuk, milyen lesz.

Első, leginkább utazós nap
2017.03.07; kedd

Busz hajnalban a Népligetből.

Fél kilenc és már túl vagyok a Madagaszkár Pingvinjein.

Leonard Cohen, mint külföldi rock zene. Aha. Később belehallgattam a cseh rockzenébe. Annyira nem is volt rossz.

A mögöttem ülő hapsi végig telefonál. Végig. Ordítva.
A velem egy sorban ülő pacák pedig ordítva köhög. Folyamatosan.
Alig hallom tőlük a fülesben a Rozsomákot.

Mire Prágába értünk, megnéztem a Madagaszkár Pingvinjeit, a Kingsman-t és valami X-Men-t. Részemről ez világrekord: az utóbbi húsz évben összesen nem néztem ennyi filmet. (Meg volt egy tök ismeretlen Cohen lemez és SOAD is. Az utóbbit természetesen csutka hangerővel.)

Eső. Nap. Eső.
Kezdhették volna fordítva, akkor nem esőben kellett volna a szállásra gyalogolnom.

Jó tanács: ha egész napos autóbuszos utazásra mész, akkor ne egyél előtte este gyanús állagú újhagymát. A buszok vécéje… egy élmény. Ezerszer durvább, mint a repülőgépeké.

Prága. Felcuccolva +20 kiló. (Hátizsák meg technikai oldaltáska.) 3,5 kilométer séta. Kicsit sietve, mert ugye, hagyma. De azért a Vencel téren bedöngettem egy ötujjast. Hiszen egész nap nem ettem semmit.

A szálláson. Mintha nem lenne rámpakolva a fél világ. Töltsem ki a regisztrációs lapot. Na, azt a személyigazolvány-számot megnézhetik. Végre kulcs. Lift. A legfelső emelet.
Aztán vécé megsemmisítve.
Jobb lesz most elmenni sétálni valahová.
Például Tesco. Hátizsákkal. (Odafelé nyilván üres. De hazafelé ismét +húsz kiló.)

DSC_2928

Vettem újhagymát. Egy kicsit ez is gyanús. A hátizsákot azóta szellőztetem.
Hazafelé egy kis boltban vettem teflonsütőt és kést. Meg fakanalat. Mert a szállás lehet, hogy flancos, csak éppen elég hiányos. Vennem kellett kést, meg sót, meg mosogatószert, meg szivacsot, meg fakanalat, meg papírtörlőt.

Sok mindent felejtettem el. Mert ugye idióta indulás. Például nem raktam a laptopra zenét. Áááá! Egyedül Blondie van. A torrentet meg tiltják. Tíz nap. Meg fogok bolondulni. (Később Nejjel összedropboxoztunk valamit.)

Fél emelettel lejjebb találtam egy erkélyt. Nyitva volt az ajtaja és ott vigyorgott egy hamutartó. Dohányzóhely, pár méterre. Ez messze több, mint amire számítottam. (Ja, úgy egyébként fent vagyok az ötödik emeleten. Gyakorlatilag egyedül. Enyém az egész szint.)

Becsuktam a Wunderlist-et. Tudom, hogy száznál több taszkom van. De azért jöttem ki ide, hogy ne érdekeljen.
Helyette megy az Evernote. Mert írni akarok. Megint.

Érdekes, mennyire ki lehet éheztetni az embert. Vagy szomjaztatni. A busz délután háromkor tett le Florencben. Szomjas is voltam, de a rengeteg cuccal nem szívesen kocsmáztam. Egy óra séta a szállás. Regisztrálás. Elpakolás. Aztán bolt. Félóra séta oda, ugyanannyi vissza. A bevásárlás egy óra. Azaz már négy órája Prágában voltam, eleve szomjasan… és még nem ittam egy sört sem. Nem is vártam meg, hogy lehüljön, még a sajtokat sem raktam el, de már szisszent a fémdoboz.

DSC_2936

Jól megfér az éjjeli asztalopn a prágai kocsmakalauz és a biblia.

Olvasgatok

Hát, igen… van, ahol tényleg fontos a város és fontosak a lakói. Nálunk meg… autómániás, fröcsögve kerékpárgyűlölő horda, egy végtelenül tuskó, közösségi közlekedést gyűlölő polgármesterrel, miközben sorban húzzák fel a stadionokat, ahelyett, hogy a közlekedést raknák rendbe ebből a pénzből.

Kilenc nagyváros üzent hadat az autósoknak

A nagy B+

Szokták modani, hogy mindenkinek az életében van egy nagy bazdmeg: egy világválság, egy éhínség, egy forradalom, egy kőkemény diktátor, egy polgárháború, neadjisten egy világháború. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez tényleg így van. De miért?

Van egy másik mondás: a nehéz idők kemény embereket szülnek, a kemény emberek rendberakják a világot… viszont az így beállt könnyű idők puhány embereket szülnek, akik tönkrevágják a világot… és az egész kezdődik előlről. Ha meglehetősen általánosan, de ez is igaznak tűnik.

Nos, ha feltételezzük, hogy a második folyamat periódusideje két emberöltő, akkor simán következik belőle, hogy minden ember életében van egy, vagy kettő mélypont, azaz minimum egy nagy bmeg tényleg jut mindenkinek.

PS.
Tudom, Kondratyev… de ember, ez nem egy tudományos dolgozat.

Én voltam a fényképezőgép

Ma szemészeten voltam. Megnyugtató, hogy még mindig jó segge van a szememnek.
Utána hazasétáltam. Jó három kilométert.
Nappal szemben.
Pupillatágítóval teletömve.

Teljesen úgy éreztem magam, mint egy fényképezőgép. Ha a nap felé néztem, akkor egyből szétégette a szememet. Ha a napba néztem volna, elporladtam volna, mint egy vámpír. Akármerre fordítottam a fejemet, a szemem egyből – fájdalommal – jelezte, hol lett túlexponálva a valóság.
És igen, a hír igaz: attól még, hogy a napot eltakarja a felhő, ez a nyomorult képes kiégetni a képet. Mint ahogy képes volt engem is gyötörni a felhő mögül.

Legközelebb napszemüvegben megyek.

Suwalki kajakkal és kamerával

Még mindig nem gyenge videós tartalom jön, sőt. Tartalmak.

De mielőtt belevágnánk, jelzem, hogy rendberaktam a Dailymotion csatornámat, immár fel lehet rá íratkozni.

Nos, tavaly augusztusban voltunk tízegynéhányan Észak-Lengyelországban, a Suwalki régióban. Kajakkal… és kamerákkal. Egészen pontosan ketten nyomkodtuk a goprót, Attila és én.
Jelen írásba mind a két videót belinkeltem.
Ugyanis a kettő együtt adja vissza a túra hangulatát.

Maga a túra két részből állt. Az első részben az időjárás olyan másfél napig kegyes volt, két és fél napig viszont trágya. De ezzel még úgy elvoltunk. A második rész pedig a Blizna. Itt már jó időnk volt… de a terep! Rögtön az első komolyabb terepakadálynál leesett a fejemről a kamera. Félóráig kerestük a sűrű aljnövényzetben. Majd nem sokkal később, egy másik akadálynál beborultam. Ekkor húsz percig kerestük a kamerát. A továbbiakban inkább elraktam. Így viszont pont a Bliznáról, az igazán cifra részről nagyon kevés felvételem lett.

Az első videó az én szemszögemből mutatja be a túrát. Kompakt darab, szerintem jól sikerült.


Suwalki kajaktúra 2016.08 by jozsef-petrenyi

A második videó Attiláé. Ne mondjátok el neki, de szerintem jobb lett, mint az enyém.
Viszont egy kis spoiler. Nehogy abbahagyd a felénél. Attila ugyanis érdekes koncepcióval vágta össze az anyagát: az első részben idilli képekkel bemutatja, milyen is lehetett volna a túra. Aztán a második részben bemutatja, hogy valójában mekkorákat szívtunk. Naná, Blizna.

Pyrus Tengerikajakosok Mazuria, Suwalki tóvidéken 2016-ban. from Matts Index on Vimeo.

Miért?

Célozgattam már rá, hogy idén elég komoly átalakításokba fogtam bele az itthoni informatikát illetően. Tény, hogy ehhez képest nagyon kevés rémtörténetet írtam. Nem azért, mert nem voltak, egyszerűen csak ahogy kimásztam az egyikből, jött a másik, nekem meg nem volt kedvem még pluszban is foglalkozni velük.

A szerdai nap viszont különösen tragikusra sikeredett, ott is hagytam mindent, felvonultam a padlásra egy üveg borral és irkáltam.

Messziről kezdem. Saját játszási célra összeraktam egy hyper-v clustert. Ehhez kellett két szerver és egy iscsi target. Gondoltam, egy qnap nas teljesen jó lesz erre a célra. Próbáltam kinyomozni, mely változatokban van iscsi, de nem sikerült: úgy tűnt, hogy mindegyik tudja ezt a szolgáltatást. Vettem is egyet. Nem tudta. A gépkönyve ugyan írta, hogyan kell bekonfigurálni az iscsi-t, de a legelején, a jogi blabla szövegben megemlítették, hogy a gépkönyvben leírtak nem mindegyik qnap verzióra vonatkoznak. Finom. Kidobni nem fogom, így is jó lesz. Legalább külön tudom választani a játszóteremet a családi informatikától: a qnap-ra megy a fájlszerver funkció, az iscsi-t meg megoldom másképp. (Megoldottam.)
Aztán a médiacenter/videóvágó gépet kiváltottuk egy nagyon hétköznapi (akciós) laptoppal. Videót lejátszani ez is tud, meg elviszi a nyomtatót és a szkennert. Az immár csak videóvágó gép átkerült a dolgozószobába, ez lett a saját desktop gépem.
Nemrég derült ki, hogy ebben a desktop gépben volt egy megosztás, melyet a család nőtagjai használtak. Pár nap múlva reklamáltak is. Hmm. Fájlszerver funkciót már nem akartam visszarakni a clusterre. Végül meglett a megoldás: vettem egy usb diszket és rádugtam a qnap nasra. Elméletileg tudja.
Elméletileg.

Azt hiszem, ebben a két hónapban ez lett a leggyűlöltebb kifejezés az életemben. Egy csomó dolog elméletben tudta azt, amiért megvettem. Csak miután beüzemeltem, akkor derült ki, hogy tudja ugyan, de máshogyan. És az már nem jó.

Oké. Bedugtam. A nas felsikoltott, hogy jaj de jó, van egy külső diszkem is. Megosszam?
– Osszamár – bólintottam. Megosztotta. Csak éppen nem a klasszikus smb megosztást választotta, hanem a webszerverén keresztül publikálta ki. Mint weblapot. Mint böngészővel elérhető weblapot.
Na most, ezen a megosztáson kizárólag videók vannak. Mindenféle. Azaz ha rámentem a böngészőből a weboldalra és rákattintottam valamelyik videóra, akkor a böngésző… letöltötte. Hát…
Megpróbáltam felokosítani a böngészőt. A VLC-hez voltak addin-ok. Voltak. Amíg a Chrome ki nem nyírta az npapi-t. Egyszerűen semmi nem működött. Közben rájöttem, hogy többek között azért sem, mert a link egy cgi-re mutatott (webdav? ugyan), azaz az addin-ok nem érzékelték, hogy a link mögött videófájl van. Reménytelen.
És itt azért elgondolkodtam. Ki volt az a baromállat, aki ezt így megtervezte? A böngészőn keresztül csak download/upload van. Simán kiajánlhatták volna smb-n is – hiszen a nas tudja – de nem.
No, mindegy. A qnap tudja a dlna-t is. Igaz, még nem találkoztam vele soha, de ugye a jó pap. Legfontosabb kérdés: van-e Windows10-hez dlna kliens? Van, a Media Player tudja. Remek. Akkor már csak össze kell rakni.
Nem működött.
A Media Player ugyan megtalálta a forrást, de nem látott semmit, a nas pedig nem tudott sugározni, mert… kiírt valami marhaságot. Hogy a fogadóállomásnak nincs jogosultsága fogadni. (Mielőtt bárki jószándékúan kommentelne, engedélyeztem Windows-ban a dlna fogadást.) Valószínűleg valami user/jelszó baja lehetett, de ekkorra már elegem lett belőle. Ez most komoly, hogy a közel ezer videónál egyenként be kell állítanom, hogy mely kliensek fogadhatják az adást? És mit takar a default user? Ennek a nevében sugárzunk? Lehet, hogy egyeznie kellene a kliensen lévő júzerrel? Meg mi az, hogy csak a bekapcsolt fogadóállomást választhatom ki célpontnak? Eh. Feladtam. Egyébként is, az egész koncepció vérzett.
Az lesz, hogy rádugom az usb diszket az egyik Windows szerverre és kisharelem a faszba. De hogy egy drága qnap ezt miért nem tudja… nem értem.

Mindenesetre levontam a következtetést: ha nasról van szó, akkor bőven jó a dlink dns323. Egyszerű, mint a faék, a torrent kliensen kívül semmi extra szolgáltatás sincs rajta. De működik. És olcsó. Szemben a qnap szolgáltatásdömpingjével, melyek közül eddig csak a torrent klienst találtam használhatónak. A többi kuka.

Ezzel el is ment a fél nap. Ebéd. Közben frankón belevágtam egy éles késsel a két nappal ezelőtti éles késsel vágott sebembe, mely éppen kezdett volna összeforrni. Felváltva szürcsöltem a véremet és a pálinkát.

Ebéd után ki kellett nyomtatnom egy papírt, aláírni, beszkennelni, elküldeni.
Már előre borsózott tőle a hátam.
A kicsi laptop tök jó ötlet volt a nappaliba, csak éppen… két usb port van rajta. Nyomtató, szkenner, rádiós billentyű/egér. Ez három. Usb elosztóm ugyan van, de gyanítottam, hogy sem a nyomtató, sem a szkenner nem fog vele működni. Így is lett.
Ja, egyébként a művelet mögött a blogok költöztetése állt. Nem egyszerű munka, eleve fel is költöztem a padlásra. Füstben jobban megy.
Kezdtem a nyomtatással. A word kiakadt, közölte, hogy nincs nyomtató. Oké, én vagyok a marha, a laptop nyilván sleep-be váltott. Lemásztam a létrán, lementem egy emeletet, fedél felnyit, gomb megnyom. Vissza a padlásra. Nyomtató még mindig nincs. Lemásztam. Tesztlap nyomtatása a laptopról. Nem jött ki.

Ez egy régi toposz. Valami retkesseggű HP alkalmazott írt egyszer egy elkefélt drivert ehhez a nyomtatóhoz és azóta senki nem nyúlt hozzá. Ez a driver időnként szétesik. Ilyenkor a nyomtató látszólag van, de valójában nincs. Törölni kell a nyomtatót, újraindítani a gépet, aztán 5-10 perc múlva magától rendbe jön minden.

Közben felmentem a padlásra a saját laptopomért, mert látszott, hogy ezt a feladatot a nappaliból kell megoldanom. Lenti laptop helyreállt, tesztoldal kijött, hurrá, nyomtató megosztása. Saját laptop. Nyomtass! Nem nyomtat. Azt mondta a laptopom, hogy nincs nyomtatója. Töröltem a meglévőt, elkezdtem újra felvenni, de nem látott semmit. Ezmiez?

Hát az újabb broki. A laptopom hálókártyájának szintén elkefélt drivere van. Rendszeresen megcsinálja, hogy ha kihúzom a hálózati kábelt, majd visszadugom, menetközben szétesik a driver és nem érzékeli, hogy visszakapta a kábelt. Igen, jól sejted: csak a restart segít. El volt indítva vagy 12 alkalmazás, csak a böngészőben volt vagy 10 tab, ezek mind mentek a levesbe.

De meglett a nyomtató. Kinyomtattam a cuccot. És jött az újabb kihívás: kihúzni a nyomtató usb csatlakozóját, bedugni a szkennerét. Szerencsére ez egyből sikerült, a szkenner működött. Persze miután visszadugtam a nyomtatót, a drivere megint szétesett.

Ezekhez képest már csak apróság, hogy jelenleg éppen egy tanfolyamot tanulok és délelőtt a labor összes gépe (14) elvesztette a grace periódust, azt, mely 30 napra szól, és két héttel ezelőtt lett igényelve. Persze meg lehet csinálni még egyszer, de 14 gépnél a rearm a restarttal, snapshoot-tal, simán egy óra munka, annyi időm meg ma már nem volt.

Nos, ennyi. És ez csak egy nap története.

De ha már itt járunk, leírok egy teljesen jellegzetes szívást az utóbbi időkből. Csak úgy, mintaképpen. Hogy ilyenek voltak.

A régi szervernek volt egy szünetmentes tápja, három aljzattal. Micsoda szerencse, nekem pont három szerverem van. (Igen, az iscsi target egy HP mikroszerver lett.) Bedugtam, frankó. Teszteljünk. Elvettem az áramot. Mind a három szerver úgy földbeállt, mint Thor elejtett kalapácsa. Hát, igen. A szünetmentes akksija nem vitte el a szervereket. Vettem egy másikat. Így már rendben voltunk, csak a vezérlést kellett megoldani. Naívan azt hittem, hogy menni fog usb elosztón keresztül. Naná, hogy nem. Oké, akkor két szerver tud kommunikálni a két szünetmentessel, ők gyorsan leállnak, a harmadik meg bírja, amíg birja. De ehhez az kellett, hogy tudjanak kommunikálni. Nos, az új szünetmentest semmilyen UPS kezelő program nem látta. Semmilyen. Még a gyártó weboldaláról a direkt ehhez az UPS-hez adott program sem. Izgi. Az UPS dobozában volt egy cédé. Én ezeket általában ránézés nélkül szoktam kidobni (hiszen a weboldalon mindig frissebb verzió van), de most adtam neki egy esélyt. (Ne tudd meg, milyen nehéz volt cédéolvasót találni a lakásban.) És igen, ez a program már látta. Pedig ránézésre ugyanaz volt, mint amelyet a netről szedtem le. De mindegy. Telepítettem, behangoltam, tesztek, szuper.
Aztán a szünetmentes 2-3 óránként lekapcsolta a szervert.
Oké, cluster tesztnek tökéletes volt, de ettől nem lettem nyugodtabb. Átnéztem az UPS logjait, minden rendben. Ez a szerencsétlen még a mért értékeket is logolja, de tényleg minden rendben volt. Ennek ellenére lekapcsolta a szervert. Beállítottam, hogy minden eseményről küldjön emailt.

Ez egy belső sztori a nagy sztoriban. Ne tudd meg, mekkora kinlódás egy appliance-t beállítani, hogy a T-rex smtp szerverén keresztül küldjön levelet. Minden más smtp elérés blokkolva van.
Viszont vérszem. Ha sikerült az egyik készüléknél, miért ne sikerülne a többinél is? A dlink nas-on például már öt éve nem tudom beállítani, hogy levelet küldjön. Erre utánajártam és kiderült, hogy a legújabb firmware-ben javították a hibát és már megy. Gurrá.

Az UPS-től nem jött levél, mint ahogy nem keletkezett logbejegyzés sem. A szerver viszont rendszeresen leállt. Hajtépés.
Elkezdtem nézegetni a szervert… és azt találtam, hogy valamiért be lett állítva, hogy három óra üresjárat után hibernálódjon. Egy szerver. Istenbizony, nem én voltam. Letiltottam a hibernálást. Azóta béke van.
Mondhatni, meg is nyugodhatnék, de az a kisördög csak dumál itt a vállamon. Hogy amíg a szerver nem volt szünetmentesen (így volt egy hétig, amíg a nappaliban barkácsoltam), meg utána egy másik hétig, amíg a régi szünetmentesen voltak, addig miért nem hibernálódott? Miért csak azóta jöttek a leállások, amióta az új UPS-re raktam? Hülye ez a kisördög, örülni kell, hogy működik.

Egy hiányérzeted lehet. Nem írtam semmilyen szívást a hyper-v clusterről. Mert nem volt. Ismerem, felkészültem, és tényleg úgy működött minden, ahogy működnie kellett. Pedig Windows.
Times, they are changin’.

Kockák a vízen

Erős tartalmak idejét éljük. Már az egy héttel ezelőtti grúz videó is kiemelkedett a többi közül, és ennek a mostaninak sem kell szerénykednie.

De előtte beszéljünk a sztereotípiákról. Például Nej szemében az a kifejezés, hogy informatikus, egy konkrét embertípust jelent: rövid haj, buci fej, méretes pocak, rövidnadrág, kinyúlt póló, papucs. Ez teljesen megrögzült benne, nem tudom meggyőzni arról, hogy téved. Még azzal sem, hogy nézzen rám: nekem speciel hosszú a hajam.

Nos, a nyáron az történt, hogy néhány ilyen sztereotípia kibérelt egy vitorlást és végigkurjongatták… na, nem az egész Balatont, a durva időjárás miatt csak Alsóőrs és Balatonfüred környékét.

Imhol. Inetpub összejövetel a Balatonon.


Inetpub a Balatonon by jozsef-petrenyi

Pénzügyi tanácsadó leszek

Végülis, mi kell hozzá? Szorgalom, pszichológia, számérzék. Ezek mind megvannak, számérzékből még több is, mint kell.
Mindent említettem? Nem, egyvalami kimaradt: a szerencse. Na, az nincs.

Az első történet régi, írtam is már róla, ezért csak röviden. Nej választhatott, hogy az éves prémiumát készpénzben kéri, vagy a cég részvényeiben. Ez utóbbi közel duplája volt az előbbinek, így némi vacillálás, tőzsdei kikupálódás után a részvény mellett döntöttünk. Ugyan volt egy nehezítés, a részvényeket félévig nem lehett eladni, de békés időszak volt, nem izgultunk. Ez egyébként akkor volt, amikor végre lakhatóvá szerettük volna alakítani a szobáinkat. (A felköltözés után jó helyen lévő, de nagyon lepukkant lakást vásároltunk.) Kellett a pénz nagyon a felújításra. Letelt a félév, elméletileg el is adhattuk volna a részvényeket, de éppen nyaraltunk. A nyaralás után viszont nem csak mi érkeztünk Budapestre, hanem az orosz válság is. Jeges folyóként tartolta le a tőzsdét, a részvényeink rövid időn belül elvesztették értékük felét. Csak pislogtunk. Meg csikorgattuk a fogunkat. Meg őszültünk. 4-5 hónap után visszajött a részvények értéke valamennyire, mi pedig gyorsan eladtuk. Még akkor is, ha tudtuk, hogy a válság után jó lesz ez a részvény. Nekünk akkor kellett a pénz, így is el kellett halasztanunk a lakásfelújítást egy félévvel. Szóval életemben először, nem is egészen a magam akaratából, besétáltam szétnézni a tőzsdére és rögtön akkora pofont kaptam, hogy a shortot is longnak néztem.

A másik történet teljesen friss. Tavaly év végére kiegyenesedtek a dolgaink. Nem mondom, hogy teljesen pozitívan, de végeredményben eltünt egy csomó bizonytalanság az életünkből. Elkezdhettünk gondolkodni a megtakarításainkról. Mennyit, mennyire mobilizálható formában tartsunk? Rövidtáv, középtáv, hosszútáv. Végül a hét elején bementem az Államkincstárhoz, nyitottam egy értékpapír-számlát és mellé egy TBSz-t is. Aztán vadul elkezdtem művelni magam, hogyan is működik ez az egész. Kijegyzeteltem, hogy PMÁK 2021/I, ez lesz a középtávú komponens. Csütörtökön léptem be a személyes netbankomba, hogy feltörjem a korábbi lekötéseinket, melyekből majd megveszem a prémium államkötvényeket. Nos, végül nem tettem meg. A legnagyobb lekötésünk hétfőn jár le, nekem meg nem volt kedvem kidobni tízezer forintot az ablakon. Felírtam a naptárba, hogy hétfőn akció.

Aztán mi történt csütörtök délután? Ez: Hirtelen eltünt a prémium állampapír.

“Három napja még 50 milliárd forintos rábocsátásról (újabb kibocsátásról) adott ki hirdetményt az Államkincstár, tegnap délután azonban már nem volt szabad az ügyintézőknek prémium állampapírt eladni.
Így mint derült égből villámcsapás, megszüntették az egyik legjobb magyar befektetési lehetőséget a kockázat-költség-hozam tekintetében.”

Aztán ma, pénteken már ki is jött a módosított változat: Itt az új prémium állampapír.

Megszületett az új Prémium állampapír, amint sejtettük, sokkal rosszabb lett. Az infláció feletti felára az ötévesnek 2,25% (eddig 3,25% volt), de mivel a decemberi inflációt nézik, ami 1,8% volt éves alapon, így jövő nyárig a kamata 4,05%.

Azaz ez a kétnapos tétovázás (azért ez egy négyéves befektetés, mely már nagyon régóta müködik, szóval a két nap gyk elhanyagolható mennyiség) rögtön négyszázezer forintnyi buktát jelentett. Mert nem akartam elbukni tízezer forintot. Azaz megint csak bedugtam a fejemet és megint egyből pofán vágtak.

Jogos a kérdés, hogy akkor ezt most hogyan? Milyen pénzügyi tanácsadó lenne így belőlem?
Elmondom, hogyan képzelem. Eljön az ügyfél tanácsot kérni. Én pedig elmesélem neki, hogy éppen milyen befektetésben gondolkozom. Az ügyfél pedig pánikszerüen kimenekül abból a befektetésből, álszakállt vesz, nevet változtat, felrobbantja a bankfiókot és a helyét beszántja sóval. Mert az a befektetési forma abban a pillanatban megkapta a halálos ítéletét, amint elkezdtem gondolkodni rajta.

PS.
Ja, csak szólok, van ingatlanunk is.

Dr Veres Pál, avagy hé, ez egy pénisz

Ha már az Index bedobta a köztudatba, ejtsünk a dologról néhány szót.

null

Szóval, csapjunk bele: neked mekkora a farkad?
A jó válasz az, hogy attól függ. Vagy lóg.

Ugyanis méretből két fajta van: aktív és passzív. Kezdjük ott, hogy minden pénisz barlangostestekből áll. Ezek adott esetben vérrel telítődnek, ettől duzzadnak meg és így lesz a szerszám harcrakész. Csakhogy nem mindegy, mekkora a barlangos sejtek falvastagsága, Vegyünk egy hasonlatot. (Nem, nem a méhecske a virággal.) Régebben voltak ezek a vulkanizált gumimatracok. Még ha ki is préselted belőle az utolsó oxigénmolekulát, akkor is nagy térfogatú maradt, kifejezetten nehezen lehetett összecsomagolni. Szemben a modern, polietilén matracokkal, ahol annyira kicsi az anyagvastagság, hogy levegő nélkül összehajtogatva akár zsebre is vághatod. Nos, nagyjából ugyanez a helyzet a férfiaknál. Fütyiből két fajta van: vér-pénisz és hús-pénisz. Az első esetben vékony a sejtfal, így ha nem tölti ki vér, akkor az egész nagyon kicsire esik össze. A második esetben vastag a sejtfal, ebben az esetben vér nélkül is tekintélyesnek tűnik a szerszám.
Vegyük észre, hogy ez optikai csalódás. Szex közben ugyanis nem az a lényeg, hogy előtte mekkora izé lebegett előttünk. Hanem az, hogy akció közben – amikor megjött a kedv, azaz megérkezett a vér – khmm… szóval mennyire tölti ki a rendelkezésre álló teret.

Nem tudom, ez mennyire közismert a lányok körében. Ha az, akkor nincs gond. Ha nem, akkor viszont nem koptattam feleslegesen a billentyűket. Gondoljunk bele, milyen egyszerűen ki lehet nyírni egy, az első kategóriába tartozó hapsi önbizalmát. Kap valami beszólást, emiatt nem tudja teljesen elengedni magát, nem jut le elég vér, emiatt az egyébként normális méretű fütyi nem tudja felvenni ezt a méretet. Nem hogy Lord nem lesz belőle, de még Milord sem. A következő alkalommal meg már az előző kudarc zavar be. (Ellenben a második kategóriába tartozók elég durva cheat kódot kaptak az élethez; hiszen ők akkor is tudnak valamit maszatolni, ha éppen nincsenek rendben a dolgok. De ez már más téma.)