Search: “stétl, Odessza és borscs 0”

2012.10.23; kedd
Kamenyec Podolszk – Budapest

Kell-e még mondanom, hogy korán keltünk? Reggelizni fél nyolctól lehetett, mi viszont előtte még meg akartuk nézni a várost. Az óváros sziklájáról gyönyörű, ahogy jön föl a nap a vár fölött, aztán onnan már világosban járnánk be magát az óvárost. Minderről csak az időjárásfelelőst felejtettük el értesíteni, így akkora ködöt kaptunk, hogy kenyérre lehetett volna kenni.

From Odessza 2012

A nap… biztosan felkelt a vár fölött, de észrevenni csak annyit lehetett, hogy immár elég volt az 1600-as ISO is a fényképezőgépen. És ez már a világos volt.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A főtéren kaptunk egy újabb részletes előadást Krisztinától. Miért itt? Mert itt, a városháza előtt égetett el egy magát Messiásnak hirdető zsidó rabbi rendszeresen Talmudokat, a város előljáróinak legteljesebb egyetértésével.
Nem egy szokványos forgatókönyv, mi? Érdemes a blogbejegyzésben is alaposan körbejárni, elég sokat megmutat a történet a korból.

A XVII. század közepe nem volt valami fényes ezen a környéken, a Litvániától Bukovináig terjedő széles földsávon. A kozákok felkelése, és az azt követő zűrzavar, a lengyel rendezetlen viszonyok és az abból következő háborúskodások, a török betörések folyamatosan nehezítették a helybéli lakosok – főleg zsidók – életét. Mint oly sokszor a történelemben, a megélhetési nehézségek spirituális elégedetlenségbe fordultak. Ne feledjük, a zsidóknál ebben az időben még egyértelmű rabbikultusz van, csak ők olvashatják a Tórát, ők a beavatottak. A többieknek coki.
Erre a helyzetre született meg a válasz: a zsidó miszticizmus. A Kabbala folyamatosan jelen volt a zsidók életében, de valahogy sohasem tolult előtérbe. Valahol érthető is: még a Tóra olvasása is csak a beavatottak számára volt engedélyezett, a Kabbala (Zohár) pedig ennél is sokkal mélyebb, sokkal elvontabb anyag.
Az első misztikus irányzat Sabbatai Zévi nevéhez fűződik. 1626-ban született, fiatal kora óta vonzotta a miszticizmus, a Kabbala. Finoman szólva sem számított hétköznapi zsidónak: időnként transzba esett, ekkor Messiásnak képzelte magát, szívbaj nélkül kimondta Isten kimondhatatlan nevét és számtalan ún. szent bűnt követett el. Hogy ezekből a rohamokból kigyógyuljon, Egyiptomba utazott, ahol egy Nathan nevű ember elmagyarázta neki, hogy _tényleg_ ő a Messiás. Immár belenyugodva a megváltoztathatatlanba, hazautazott és a hívei (szabbatiánusok) élére állt. Szembeszegült a rabbinizmussal, rendeleteket adott ki, persze közben kiátkozták, dehát ez egy bekalkulált kockázat volt. Az már kevésbé, hogy Isztambulban járván a török szultán letartóztatta. Itt, hogy mentse az életét, áttért az iszlám hitre. Fura módon a hívei ettől nem ábrándultak ki – ilyenek az igazi hívek – és továbbra is hittek abban, hogy ő a Messiás, az iszlámot csak az árnyéka vette fel. Végül Albániában (ma Montenegro) halt meg 1676-ban. Hatása óriási volt: tulajdonképpen ő volt az első, aki nekiállt bontani a falat, aki megkérdőjelezte a rabbik mindenekfelettiségét. Pusztán érdekességként jegyzem meg, hogy Törökországban rekedt hívei, a dönmék később jelentős szerepet játszottak az Ifjú Török mozgalomban, mely modern országgá formálta a kriptofeudális török államot.
A másik irányzatról már írtam, ez a hasszidizmus. Baal Shem Tov 1698-ban született. A maga részéről kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy ő lenne a Messiás, de a céljai nagy vonalakban megegyeztek a szabbatiánusokéval: a rabbik hatalmának csökkentése, a vallási elmélyülés népszerűsítése, a Kabbala (pontosabban a Zohár) előtérbe hozása. (És persze voltak más céljai, elképzelései is, de ezekről korábban már írtam.) A haszidizmus 1740-ben indult el, Baal Shem Tov 1760-ban halt meg.
A kor harmadik nagy misztikus mozgalma a frankista irányzat volt. Jacob Frank 1726-ban született, fiatal kora óta a Kabbala mellett és a rabbik ellen tette le a voksát. A Messiásról egyedi véleménye volt: szerinte a Messiás lelke időnként létező emberekbe bújt, így lehetett egyszerre Messiás Jézus, Sabbatai Zévi és persze ő maga is. Mint látható, a frankizmus egyfajta keveréke lett a kereszténységnek és a zsidó vallásnak. Hogy a rabbik zargatásától megszabaduljon, először csak kokettált a kereszténységgel, később pedig meg is keresztelkedett. De ne rohanjunk ennyire előre. Frank pontosan tudta, mi kell a híveinek: bevezette, hogy a bűn nem is bűn, ergo minél nagyobbat bűnözünk, annál jobbat teszünk a világgal, hiszen az elkövetett bűnt kivontuk a rendszerből, azaz megsemmisítettük. A taggyűléseik ebből kifolyólag nem ritkán torkolltak orgiákba. Követték is a hívek, mint Justin Biebert a Facebook-on. Ezzel a hozzáállásával magyarázható a Talmudok égetése is Kamenyecben, mely igen kedvére volt a helyi püspöknek. (Kamenyecben volt az első vallási vita a talmudisták és a frankisták között, a helyi püspök döntőbíráskodásával. Mit ád az ég, a frankisták nyertek.) Frank csak a Zohárt ismerte el, a Talmudot nem – a keresztényeknek meg csak annyit mondott, hogy a Zohár összhangban van a Szentháromsággal, tehát frankó. Azt nem tette hozzá, hogy mindez csak speciális értelmezésben igaz, azok meg örültek, hogy borsot törhettek a rabbik orra alá. Ebben Frank egyébként is partner volt: ekkor dobta be az azóta rengeteg szenvedést okozó vádját is a köztudatba, miszerint a Talmud utasítást tartalmaz arra, hogy a zsidók keresztény gyerekeket öljenek és vérüket rituális szertartásokon használják fel. Frank, hogy végképp elnyerje a keresztények szimpátiáját, a lembergi érsekségben újabb hitvitát rendezett a maguk és a rabbik tanai között, úgy választva meg a témákat, hogy fogalmaikban keresztényeknek tűnjenek, az pedig ne derüljön ki, hogy tartalmukban nem voltak azok. Ez a vita már nem volt annyira egyértelmű, mint a kamenyeci. Frank, hogy maga felé hajlítsa a döntnököt, híveivel együtt megkeresztelkedett. Neki maga III. Ágost lengyel király lett a keresztapja. Ez elég nyomós érv volt a győzelemhez, de jó egy év múlva a keresztények rájöttek, hogy lóvá tették őket. Frankot tömlöcbe vágták. 13 éven keresztül raboskodott Sziléziában, mikoron is egy háború során valahogy kiszabadult. Addigra a frankizmus szektává alakult, a dicső szélhámos pedig nyugatra tette a működési területét. Egy ideig sikerült bepaliznia Mária Teréziát, de aztán itt is megbukott. Végül Offenbachba költözött, ahol a helyi, meglehetősen kétes hírű báró védnöksége alá került. Itt is halt meg 1791-ben.
Habár Jacob Frank a frankizmus megalapítója, mely egyike a misztikus zsidó irányzatoknak, de maga az alapító megítélése, khmm… némileg kétséges. Van, aki szent embernek tartja és van, aki a kor nagy szélhámosaival – Cagliostro, Saint-Germain, Baron of Offenbach – rokonítja.
Még egy gondolat, mert ennek magyar aktualitása is van. 1882/83-ban, azaz jó száz évvel Frank halála után, amikor már világossá váltak a kavarásai, és egyértelművé vált, hogy gátlástalanul hazudozta, szélhámoskodta végig az életét, az általa bedobott rágalmak Európa sötétebbik felén még mindig éltek. Magyarországon az akkori antiszemiták egy helyi halálesetet emeltek országos kontextusba azzal, hogy zsidók ölték meg a lányt, rituális okokból. Az eset nagy port vert fel, melynek során Európa nem győzött csodálkozni, hogy a határain belül még létezik egy ennyire sötét, primitív hely. Ez már akkor is gáz volt, csakhogy a sötétség még ma is itt van: 2012-ben, azaz több, mint 250 évvel Jacob Frank blöffje után, Magyarországon még mindig sokan, sőt, egyre többen hiszik, hogy a macesz receptjében rituálisan megölt, fiatal keresztény lányok vére is szerepel. És ez az, ami végképp elkeserítő.

No, városnézés. A városháza előtti térről a Báthory bástyához sétáltunk le. Már maga a város is nagyon fura, de egyben lélegzetelállító is. Az óváros egy hatalmas szikla tetején terül el. A sziklától nem messze egy másik szikla ágaskodik, ezen egy hatalmas vár vigyázza a várost. A kettő között egy ősöreg, ún. Török híd biztosítja az átjárást, egyben az óváros megközelítését is. (Mára már épült egy másik, modernebb híd is a szikla túloldalán, az új város felé.) Az óváros szikláját a Szmotrics folyó tekergi körül, de tényleg: a mély kanyonban rendesen kisarkozza a szikla összes kinövését. Ha hasonló várost keresnénk, akkor talán Krumlov jöhetne szóba.

From Odessza 2012

Az óvárost régen egy erődrendszer védte és ennek a rendszernek volt része a Báthory bástya is. Nevét onnan kapta, hogy a falakat Báthory István erősíttette meg, amikor lengyel király lett. Ekkor épült a bástya is.

Mit kell még tudni Kamenyec Podolszkról? Nekünk, magyaroknak elég szomorú emlékű hely. A negyvenes évek elején indult el egy begyűjtési mozgalom: mindazon zsidók, akik nem tudták igazolni az állampolgárságukat, kötelesek voltak internáló táborba vonulni. Ez egyszerre érintette a bevándorolt és így még állampolgárságot nem kapott zsidókat, illetve a nemzedékek óta itt lakó, de papírokkal nem foglalkozó embereket. Ezekből a táborokból szállították ki a jónépet Kamenyec Podolszkba, ahol a 15000 magyarországi deportálttal együtt olyan 25000 zsidó gyűlt össze. Ez a tábor volt a koncentrációs táborok őse, itt tesztelgették a későbbi módszereket. Végül mind a 25000 embert tömegsírba lőtték. Gyakorlatilag innen, ettől a tábortól kezdve lehetett tudni, hogy a németek tényleg komolyan gondolják a zsidóirtást.

Mondanom sem kell, az időbeosztással csúsztunk, mint egy Lada kuplung. Gyors reggeli a szálláson, aztán irány Csernovic. Nézzük már meg világosban is, hogyan néz ki.

From Odessza 2012

Ha röviden jellemeznem kellene, azt mondanám, hogy egy valamikor szebb napokat látott, de még lepusztultságában is nemes várost láttunk. Az első, ami szembetűnt, az az volt, hogy ez a város határozottan élt. Oké, időnként traktorok zötyögtek az utcákon, kopott, rozsdás trolibuszok között. A helyijárat buszok között 25-30 éves MAN, Merci diesel teherszállítók pöfögtek, rendesen beszámozva. Az utas, mint áru. Mai terminológiával azt mondhatnánk, hogy milyen szép, az egész város díszburkolattal van borítva: de jobban megnézve láthatjuk, hogy ez még az a többszáz éves macskakő, mely már Lenin idejében is a proletariátus fegyvere volt.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Ledobtuk a buszt az egyik közben, aztán gyalogtúra. Zajos, forgalmas utcák, aztán kihalt, széles utcák váltogatták egymást. Valami piacszerűség. Emberek, állatok egészséges nyüzsgésben. Az egyik kóbor kutya lábán áthajtott egy autó. A szerencsétlen fájdalmasan vinnyogott, várta, hogy az ember csinaljon valamit, valamit, amitől elmúlik ez a fájdalom és minden úgy lesz, ahogyan régen volt. Az emberek lehajtott fejjel mentek el mellette.

A zsidó negyed szélén meg akartak mutatni nekünk egy lebontott zsinagógát. Nem sikerült. Az épület teljes pompájában csillogott. Kiderült, hogy amikor egy évvel ezelőtt azt hitték, hogy bontják, igazából renoválni kezdték. Bementünk, naná. Életemben először jártam működő zsinagógában.
Semmi extra. Imaterem, immár modernebb elrendezésben: a felolvasó a székek előtt helyezkedik el, mint ahogy az oltár a katolikus templomokban. A folyosókról mindenféle, számomra ismeretlen rendeltetésű szobák ajtajai nyíltak. Könyvespolc, megvásárolható ajándéktárgyakkal. Asztali naptár, rajta az évszám: 5773. Kijött egy nagyon lelkes nő és rögtönzött előadást tartott. Közben a csoportból többen is elismerően hümmögtek, különösen, amikor a nő megemlítette, hogy mikvét is üzemeltetnek. A napi két istentisztelet is megkapta az elismerést, lévén, hogy istentiszteletet csak megadott minimális létszám esetén lehet tartani. A nő külön büszke volt, hogy a gyülekezet nem csak öregekből áll, szép számmal vannak köztük fiatalok is.
Szóval gyakorlatilag semmi különös, úgy működött, mint ahogy működnie is kellene. A különös az volt, hogy mindez itt történt, ahol a zsidóság az utóbbi időkben szinte teljesen eltűnt.

Innen még csavarogtunk a belváros utcáiban, aztán randevú a busszal a főtéren és zötyögtünk tovább. Meglepően sokáig Csernovicban. Jött ugyanis egy ötlet, hogy menjünk ki Sadagorába, Csernovic egyik külvárosába. Nehogy már elteljen egy nap caddikok nélkül. Sadagora ugyanis egy meglehetősen népszerű haszid dinasztia hazája volt. Itt élt Izrael Friedman, a ruszin rabbi, ő alapította az ún. ruszin dinasztiát. De aztán sikeresen belezavarodtunk a szűk utcák hálójába, végül az is kisebb csoda volt, hogy ki tudtunk szabadulni közülük. Oké, kihagyjuk. Következő célpont Kuti, az idefelé kihagyott haszid temetővel. A sofőr be is ütötte, hogy Khotyn, aztán hajrá. Sajnálatosan Khotyn az tulajdonképpen Hotin és pont az ellenkező irányban van a várostól, mint Kuti. Mire ez kiderült, akkor már késő volt: túl nagy kerülő lett volna a falu. Így megint kimaradt. És ekkor még mindig csak Csernovicot kerülgettük. Vendégszerető város, nem akart elengedni.
Aztán rátaláltunk a helyes útra és innen már csak Beregszászt kellett kihagynunk. Mondjuk, itt nem is terveztünk túl nagy dolgokat, tulajdonképpen csak a maradék hrivnyáinkat akartuk elkölteni, ahhoz meg tényleg nem volt értelme bemenni a városba: a határtól nem messze volt egy bevásárlóközpont, a célnak pont megfelelt, útba is esett, mi kell még?

Menyire van még a város/a benzinkút/a templom/ a temető? A húsz kilométerek voltak a legrosszabbak. Nem azért, mert rendszeresen negyven lett belőlük, hanem azért, mert inkább végtelennek tűntek.

Határ. Úgy zörgött a busz az odavezető úton, mint hajléktalan szatyra az üvegvisszaváltó felé menet. De a betétlap az útlevélbe megint csodát művelt. Nem, a másfél órás tökölődést nem gyorsította meg, de a vámvizsgálatot igen.

A magyarországi autósztráda megint egy nagy alvás volt. A Szerencs utcai lámpánál ébredtem fel. Közben a sofőr befogta a Kossuth rádiót, nyakunkba dőlt az összes f@szság, amit aznap összehordtak politikusaink az ünnepen. Itthon vagyunk.

Gyors taxi. A nappaliban egy hasonlóan gyors vodka, a sürgős cuccok elpakolása. Hajnali három. Nej ötkor kel, neki már indul a munka. Én ráérek nyolcig. Nem ma leszünk sztahanovok.

Linkek:

Az íráshoz tartozó összes fénykép
Az íráshoz tartozó összes fénykép (slideshow)

Ajánlott irodalom:

Isaak Babel: Odesszai Történetek
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Tizenkét Szék
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Aranyborjú
Martin Pollack: Galicia
Kiss Noémi: Rongyos Ékszerdoboz
Martin Buber: Haszid Történetek
Schön Dezső: Istenkeresők a Kárpátok alatt
Patai József: Középső Kapu

Útitársak:

– Zara Melinda
Menni kéne
Útközben Ogyessza felé
Az ember fáj a földnek
Utazás
Választások előtt Ukrajnában
Ogyesszai pillanatképek
Babel Ogyesszája nyomában
A remény
Emlékezünk
Poétikus hervadás
Ogyesszai felíratok

– A Wang folyó versei:
Együtt Odesszában (közös blogposzt, képekkel, videóval)
 

2012.10.22; hétfő
Odessza – Kamenyec Podolszk

Megint korai ébresztő. Hosszú nap áll előttünk, úgy egyeztettünk, hogy 7.30-kor már mindenki a busznál kukorékol, bőrönddel és megreggelizve. Hatkor keltünk, 6.30-kor lesétáltunk a buszhoz, leadtuk a bőröndöket, aztán elmentünk a Mekibe reggelizni. Tojásrántotta, kóla. Utána a másik pultnál croissant és kávé. A croissant meglepően jó volt, már majdnem megdícsértem a gyorséttermi menüt, amikor észrevettem, hogy a másik pult az tkp egy cukrászdáé.

From Odessza 2012

Aranyos, nem? (Akinek gond a cirill betű: Eszterházi torta.)
Aztán besétált a reggelizőbe egy tengerészegyenruhás fiatal srác, vele egy bombanő. A kora hajnail időpont dacára mindkettőjüknek ragyogott a szeme. Amikor még pusztán a fiatalsággal is le lehet győzni az álmosszürke hétköznap reggeleket.

Visszasétáltunk a buszhoz, rágyújtottam egy szivarra – és ekkor kellett elrohannom vécére. Futás vissza a Mekibe. Tuti, hogy le fogom késni az indulást. Aztán a reggelizőben láttam, hogy volt, aki még akkor rendelt. Fél nyolc után. Na jó. Ennyit a feszített tempóról. Dolgom végeztével visszasétáltam a buszhoz, újragyújtottam a félretett szivart és még így is bőven volt időm elszívni.

A 270 kilométer autósztráda egy nagy alvás volt. (A GPS-t is elfelejtettem bekapcsolni, de nem vesztettünk semmit azzal, hogy ez a szakasz kimaradt a logból.) Umant közös megegyezéssel szavaztuk le. Igaz, hogy idefelé csak sötétben láttuk, de valószínűleg így jártunk jobban. Meg egyébként is, így több időnk maradt a nagyvadra: Medzsibozs.

Ha azt hiszed, hogy ez valami nagy város, akkor súlyosan tévedsz. Mégis, kicsiségében is annyi, de annyi plusz van benne, hogy az ember legszívesebben kibérelne egy roskatag viskót a falu szélén és ottmaradna pár napig.
– Ilyen vacak időben mások Thaiföldre utaznak – viccelődött valaki.
– Thaiföldre bárki eljuthat – mosolygott vissza Krisztina – De kevesen mondhatják el magukról, hogy voltak már Medzsibozsban.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Mit is tud ez a falucska? Egyrészt hangulata van. Roskatag, romantikus házak. Kétkerekes lovaskordé. Faluháza, tízméteres görög oszlopsorral. A korintoszi oszlopfő helyén aranyozott kommunista szimbólumok: búzaköteg, kalapács. Hatalmas terek, laza faluszerkezet. A domboldalban ortodox templom, a tarló füstje részben eltakarja. Béke és nyugalom.
De ilyen faluból biztosan van több is. Medzsibozsban ez csak a háttér.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A falu elején egy meglepően nagy vár, előtte tóvá duzzasztott patak. A várban túlméretezett templom, tégláig lepusztult romok. Kimustrált hintó, öreg traktor vasváza. Egy férfi fát hasogat, egy asszony időnként kijön és kiabál neki valamit. Mintha övék lenne a várrom és éppen a téli fűtést készítenék elő.
De ilyen várból is biztosan van több.

Medzsibozs az itt élt, itt alkotott emberekről híres. Itt volt udvari bolond egy bizonyos Osztropoli Herschel nevű ember. Ismerős? Amolyan Naszreddin Hodzsa, Till Eulenspiegel jellegű figura a zsidó folklórban, aki dokumentáltan Medzsibozsban élt.
– Udvari bolond? – kérdezhetnéd – Milyen udvarban? Milyen király élt Medzsibozsban?
Nos, király semmilyen, de itt élt Medzsibozsi Boruch rabbi, aki a nagy Baal Shem Tov unokája volt. Ő volt az első haszid főrabbi, aki már udvart tartott.
De menjünk tovább. Boruch rabbi nem véletlenül keveredett Medzsibozsba. Itt élt a családja, legalább két generáció óta. Gyakorlottabb matekosok már vághatják is rá, hogy akkor ezek szerint itt élt Baal Shem Tov is? A válasz: igen. Nem itt született, de itt telepedett le. Ebben a kis faluban találta ki és alapozta meg a haszidizmust. Itt vetette el a magot, itt szökkent szárba a hajtás. Emlékezzünk vissza, Baal Shem Tov dédunokája, Nachman rabbi volt az, aki kijelentette, hogy a caddik az nem örökösödés, hanem érdem alapján keletkezik. Ez egyben azt is jelenti, hogy az első három generációban Baal Shem Tov leszármazottai voltak a caddikok. Akkora caddik sűrűség volt ebben a kis faluban, mint máshol soha.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A fenti képeken Baal Shem Tov mauzóleumát láthatjuk a falu szélén. Figyeld meg, hogy mennyi fehérre meszelt sír van mind az épületen belül, mind az épületen kívül. Ezek a sírok nagy embert jelentenek: rabbit vagy csodarabbit, azaz caddikot. Egy átlagos zsidó temetőben egy, maximum két fehér sír van. Itt, Medzsibozsban, szinte csak fehér.
Ehhez képest teljesen meglepő, mondhatni megdöbbentő, hogy senki nem vigyáz sem a temetőre, sem a mauzóleumra. Kisétálsz a falu szélére, ott van egy temető. A mauzóleum ajtaja nyitva. Átsétálsz a caddik sírok között, belépsz, és ott van előtted Baal Shem Tov sírja. Egy olyan országban, ahol módszeresen irtották még az egyszerű zsidó temetőket is, nem hogy az ilyen nagy jelentőségűeket. Elképesztő. (Az egyik legenda szerint még az ukrán katonák is féltek az itt koncentrálódó szellemi erőtől, ezért nem merték bántani a sírokat.)

Hallgatagon, alig-alig beszélgetve sétáltunk vissza a buszhoz. Fura egy hely ez: erősen sprituális, de a szentsége egy egyszerű, dolgos faluba lett elrejtve. Ahogy Nachman rabbi képzelte az igazi haszid világfelfogást.

From Odessza 2012

Nem beszéltem még a vártól nem messze lévő fa zsinagógáról. Ennek helyén állt Baal Shem Tov eredeti fa zsinagógája. Ez a II világháború alatt égett le. Az eredeti ábrázolások alapján rekonstruálták a közelmúltban. Nagy terem, mellette egy kisebb helyiség. A bejárat előtti részt függönnyel lehet leválasztani a többitől.
– Idáig jöhettek be a nők – hallom valakitől.
– Akkor biztosan itt lehetett a mosogató – súgtam oda Nejnek.

Délutáni szürkületben autóztunk tovább. Ismét eldugott falvak, gyalázatos utak. Apró házak, őszi táj. Bádogok a kerítésen. A réten tehenet tologattak, mint kisgyerek a mecskokszot a szőnyegen.

Ebéd egy út menti étteremben. Pénzünk már nem volt, az utolsó kopinkát a Mekdönciben mulattuk el reggel. Szerencsére kint volt az üvegajtón a Mastercard jel. Önkiszolgáló. Kértem valami fasírtot valami tócsniszerűséggel, meg persze borscsot. Kártya elő, ijedt tekintet vissza. Nem, sajnos most éppen nem működik a kártyaolvasó, meg tulajdonképpen nem is ehhez a pénztárhoz van bekötve, ott van a bárpultnál, ugye Szerjózsa, de a fiú nem partner, visszakiabál, hogy ott sincs. A világ leggyorsabb kölcsönkérését mutattam be, az előttem haladónak még a gyomorsava sem indult be, de én már levágtam egy százasra. Aztán a tócsniról kiderült, hogy az is fasírt.

Kamenyec Podolszk. Érkezés sötétben. Az első, amit kiszúrtam leszálláskor, egy bankautomata a hotel falához símulva. Meg vagyunk mentve. Kaptunk negyedórát a berendezkedéshez, aztán városnézés. Szinházi ruhatárakon edzett rutinnal elsőnek vadásztam le a kulcsunkat, odafent gyors pakolás, vécé, átöltözés. Most már nem siettünk, biztos voltam benne, hogy lesz olyan, aki a 15 perc alatt még a kulcsát sem kapja meg.
Lesétáltam, rágyújtottam egy apró szivarra. Egyvalaki volt még csak kint: a csoport másik dohányosa, a svéd úriember. Ő pipával nyomult.
– Eh – üdvözölt – Always the smokers are the fastest, aren’t?
Erre csak bólogatni lehetett.

From Odessza 2012

A várost most sem néztük még meg alaposan. Sötét volt. Viszont az óváros sziklájáról a másik sziklán álló vár még így is impozáns látványt nyújtott.
Pont a hídfőnél volt az étterem.
– Nem foglaltam asztalt – szabadkozott a vezető – Talán hétköznap így is el fogunk férni.
Bementünk. Az egész étterem üres volt.
– Ööö, tulajdonképpen nem mondtam igazat – vigyorodott el – Hát hogy is felejthettem el? Az egész éttermet foglaltam le, látjátok?
Itt is elkezdtünk válogatni az étlapról, a pincércsaj elég jól tűrte, aztán amikor már kezdük volna összesíteni, akkor szólalt meg, hogy csak krumpli van. Tudnak csinálni belőle tócsnit meg varenyikit. Krumplisat. Plusz borscs.
A svéd pár bátran bevállalt egy üveg ukrán bort. 23-án még éltek.

Vissza a szállásra. Nekünk még volt egy feladatunk. Útközben, az egyik benzinkútnál vettem két deci vodkát, de csak azért, mert félreolvastam a cirilbetűs cimkéjét. (Lvivszki vodkára vadásztam, ez meg valami nagyon hasonló krikszkraksz volt.) Mivel már így is a legálisan behozható mennyiség duplája volt nálunk, és még terveztük, hogy Beregszászon a maradék hrivnyánkat vodkára fogjuk elszórni (ahogy a vezető fogalmazott, értéktelen hrivnyánkat értékes vodkára konvertáljuk), így nem volt mese, ezt a kétdekásat meg kellett innunk. Végül elfeleztük, jó lesz az reggel is fogmosás után. Vagy helyett.

Nem is volt gond az elalvással.

Linkek:

• Medzsibozs
• Az útvonal (A sztráda eleje, mint írtam is, lemaradt.)

2012.10.21; vasárnap
Odessza, még mindig

Eddig megnéztük a turista belvárost, aztán az egyáltalán nem turista Moldovankát. Ma csak úgy összevissza csavarogtunk: zsidó múzeum, temető, bolhapiac.

Igen, busz. Szerencsére csak rövid ideig. A múzeumnál kezdtünk. Lélekben felkészültem egy hatalmas és gazdag múzeumra. Oké, hogy mostanra a zsidóság 5%-ra zsugorodott, de Odessza fénykorában 40%-on álltak. Jelentős meghatározói voltak a város történelmének. A zsidó múzeum simán lehetett volna egy várostörténeti múzeum is. Hiszen a múzeum egyik, ha nem a legfontosabb dolga az, hogy emlékeztessen a múltra – márpedig a múlt a 40%.
Ehelyett a múzeum egy polgári lakásban volt. Négy szoba, konyha, kamra, klotyi. A múzeum egyszemélyi örökmozgója kalauzolt minket végig, és amikor a végén megkérdeztük, mi az elképzelésük a múzeum jövőjéről, annyit mondott, hogy a maximális tervük az, hogy megszerzik a fölöttük lévő lakást. De leginkább ez is csak egy elérhetetlen vágyálom, közel sincs ennyi pénzük. Igen durva kontraszt volt a valóság és az elképzelés között.
Persze mint mindennek, ennek is oka volt. A vezetés közben megtudtuk, hogy Odesszának tényleg volt egy akkora zsidó tematikájú gyűjteménye, amilyenre én előzetesen számítottam. Csak éppen ez az egész anyag – közel 200000 katalogizált kiállítási darab – a hetvenes években szőrén-szálán eltűnt. A szovjet rendszer nem akarta, hogy a város emlékezzen a zsidó múltjára.
A jelenlegi gyűjtemény leginkább fényképekből, újságkivágásokból, plakátokból állt. Akadt még néhány használati tárgy: írógép, számológép, töltőtoll, vasaló. Babel kredence. Nagyon szegényes lett volna mindez, ha a végtelenül lelkes és elhivatott múzeumi ember nem beszélt volna olyan sokat erről a letűnt világról. Az ő elbeszélése adott értelmet mindennek: a fényképeknek, az újságoknak, a plakátoknak. Így lettek azok illusztrációi az eseményeknek. Sovány vigasz, de vigasz: még ha a tárgyakat meg is semmisíti a hatalom, az emberek fejében lévő emlékekkel, a tudással nem tud mit kezdeni. Csak legyen, aki továbbadja és legyen, aki továbbviszi.

A következő állomás a bolhapiac volt. Direkt vasárnapra időzítettük a látogatást, mert ez a csúcs nap. A piac körüli utcákban jártunk már tegnap is, de ezek az utcák ma már nem ugyanazok az utcák voltak.
Mindent ellepett a kirakodóvásár.
Ez a piac is két, jól elhatárolható részből állt. Volt egy hivatalos, elkerített része. Itt is lehetett szinte mindent kapni, nem is volt kicsi a terület, de az igazi zsibvásár a piac körül volt, az alkalmi árusoknál. Na, itt tényleg minden volt. Külön utca volt a vasaknak. Ezeréves rozsdás csavarok, abból az időből, amikor Whitworth még meg sem született. Komplett menetmetsző szett, de úgy, hogy az összes korong egy darab nagy rozsdatömbbé állt össze. Falból bontáskor kikerült, csuronrozsda csőelemek. Aztán jött a többi utca. Könyvek. Nem hiszed el, de még magyar nyelvűeket is láttunk. Öreg családi fényképalbumok. Régi pénzek. Katonai kitüntetések. Vállapok. Komplett tiszti egyenruhák. Patinás kézi lőfegyverek. Műszaki cuccok. Külön utcákban csak ruhák.

From Odessza 2012

Erre a piacra másfél órát kaptunk. Mi azt a stratégiát követtünk, hogy 45 percig mentünk befelé, aztán visszafordultunk. Mondanom sem kell, messze nem jutottunk ki a vásár túlsó szélére. Talán a közepéig bejutottunk. Talán.
Az árusok jámborak voltak, nem tukmálták a cuccokat, ha látták, hogy valaki megállt nézelődni. Cserébe viszont nem lehetett alkudni. Nem tudta ezt Mehemed. Az egyik pokrócon láttam régi magyar pénzeket, gondoltam, egy piros százast és egy Dózsa húszast veszek. A pacák harmincra tartotta, én bepróbálkoztam hússzal, erre visszaült a helyére és a továbbiakban nem vett tudomást rólam. Én meg úgy döntöttem, hogy ennyi pénzért akkor veszek inkább fél liter vodkát, kell a francnak az a régi pénz.
Visszafelé úgy jöttünk, hogy még átgyalogoltunk a hivatalos piacon is.

From Odessza 2012

Ez tipikus férfipiac, gyakorlatilag a kínálat 90%-a valamilyen szerszám, vagy hasonló cucc. A piac túloldalán pedig egy teljesen más világ kezdődött: ugyanolyan kirakodóvásár, mint a másik oldalon, csak itt élőállatból. Gondolhatod. Kutyák. Macskák. Szárnyasok. Görény.

From Odessza 2012

Zsongott a fejem, mire a megbeszélt talélkozóhelyünkhöz, a Moldovanka nevezetű kocsmához értünk. Pontosabban, mint ahogy tegnap is írtam, a Moldovankán nincs kocsma, ez is úgy nézett ki, hogy volt egy közért, az ott megvásárolt cuccal lehetett kiülni egy tipikus koszos kerthelyiségbe. Én kifejezetten szeretem az ilyen helyeket (a régi haverok tudnának mesélni róla), vettem egy sört és rágyújtottam egy vaskos szivarra. Jól esett.
Ja, a sör. Abszolút stilszerűen választottam. Ha egy gondolattal kellett volna jellemeznem a piac kínálatát, akkor azt mondtam volna, hogy az égegyadta világon mindent lehetett itt kapni, de nem voltuk köztük semmi olyan, amit ne lehetett volna beszerelni egy Zsiguliba. Ehhez képest tessék értékelni a sört:

From Odessza 2012

Oké, nem mindenki ismeri manapság már a ciril betűket, szóval ez egy Zsiguli márkájú sör.

Itt viszont már előjött a nagy csoportok hátránya. Egyfelől a lepukkant kerthelyiség nem mindenkinek jött be, így a társaság fele átment a piacon lévő étterembe. Aztán amikor megvolt a találkozó és átsétáltunk mi is felszedni őket, kiderült, hogy egy asztalnál még csak ekkor adták le a kajarendelést. Kábé egy órát várakoztunk pluszban, mire mindenki elkészült, és ez az egy óra később nagyon hiányzott nekünk.

De előrerohantam. A zsidó múzeumben kiderült, hogy a zsidó temetőt hiába is keresnénk, eldózerolták. Így amíg mi a bolhapiacot jártuk, a vezetőnk elrohant alternatív programot szervezni. Ez végül egy hajókirándulás lett az odesszai öbölben. Persze a csúszás ebbe is beleszólt, de a tengerészek rendesek voltak, megvártak. Felszálltunk a hajóra, nézelődtünk. Hogy is mondjam. Amikor azt hallod, hogy hajókirándulás az odesszai öbölben, az olyan jól hangzik. Süt a nap. (Tényleg sütött.) Hajó. Tenger. Hejehuja. Vigasság.

From Odessza 2012

Ehhez képest jó másfél órán keresztül keringtünk a durván iparterületnek kinéző konténerkikötő körül. Odessza tengerpartja ugyanis nem szép, legalábbis a városban nem.

From Odessza 2012

Oké, van egy hangulatosnak tekinthető világítótornya, a Voroncov torony. Aztán ennyi. Ahogy kiértünk a mólóval védett részről, megjöttek a hullámok is, bennem pedig felhorgadt a víziember, hogy jaj, bárcsak kajak lenne alattam, mennyivel jobban élvezném. Amikor pedig kiértünk a kikötő takarásából, akkor pedig a panelépületeket láttuk a parton: ezek ugye többszintesek, messziről látszanak, a szép, régi házak meg nem. És még a kormoránok(?) sorfala sem nagyon dobja fel a látványt.

From Odessza 2012

Szóval élmény, igen, egyszer jó, de egyáltalán nem akkora durranás, mint ahogy az ember azt gondolná.

És innentől csak rosszabb lett. A hajóállomáson egy órát kaptunk az esti találkozóig. Néztem, számolgattam. Nagyon kevés. Vissza kell érnünk a szállásig, önkarbantartás – és még ma akartuk megvenni mindenkinek az ajándékát. Ráadásul a pénzünk is elfogyott, tehát kell egy automata, na meg szerettem volna magamnak egy cirilbetűs Ukrajna térképet is. Jó nagy futás lett belőle. Térképbolt. Nincs egyszerű Ukrajna térkép. Hihetetlen. Csak spirálfűzésű, rohadt drágán. Viszont a könyvesboltban üzemelt pénzváltó, így megúsztuk a bankautomatát, váltottam eurót. Habár a közért itt volt mellettünk, de nem tudtuk, a lvovi csokibolt meddig van nyitva, így inkább oda mentünk először. Persze, jó nagy kerülő. Eddig sem voltam nyugodt, de itt aztán végképp felnyomták a vérnyomásomat. Kábé 8000 forintnyi csokit vettünk. Ez, gondolom, nem kevés. Szerettem volna bankkártyával fizetni. Lehúzták. Pin kód. Üzenet jön, elfogadta a készülék. Aztán vártunk. Majd még tovább vártunk. Nem történt semmi. Az eladó csajszi kezdett bepánikolni. Kiabált hátra, de senki nem jött ki neki segíteni. Elkezdte nekem magyarázni, hogy fizessek készpénzzel – de ekkor kevés kápénk maradt volna az estére, automatára vadászni meg nem volt időnk. Mondtam neki, hogy szakítsuk meg a tranzakciót, aztán odaadtam neki egy másik kártyát. Ez egy másik bankké volt, más tipusú. (Visa) Lehúzta. Pin kód. Elfogadva. Aztán megint lefagyott a terminál. Mögöttem már elég hosszú sor álldogállt. A csajszi tördelte a kezét. Megszántam. Majd csak lesz valahogy. Tranzakció leállít, fizettem készpénzzel. És ekkor, miután én hoztam áldozatot és oldottam meg saját rovásomra a helyzetet, a csajszi valami olyan undorító gesztussal lökte elém a csokit és a blokkot, majd olyan undorító módon intett, hogy takarodjunk a pulttól, hogy elállt a lélegzetem. Legszívesebben rárúgtam volna csokistól, pénztárgépestől a pultot. Nej rángatott ki, hogy nincs időnk balhézni, fussunk. Számoltam. Olyat fogok csinálni, amit eddig soha: előre eltervezett módon le fogok késni egy csoportos találkozót. – Ha más megtehette délután, akkor én is – füstölögtem magamban, de azért éreztem, hogy ez csak egy vacak racionalizálás. Bolt. Gyorsan behajigáltunk a kosárba mindent: ajándékokat, holnapra kaját, innivalót. (Buszos nap.) Hirtelen ötlet: mi van, ha a boltban próbálok meg kártyával fizetni? Elsőre sikerült. Ezzel kaptunk egy esélyt: ha nem költünk az étteremben sokat, akkor lesz elég pénzünk, ráérünk holnap váltani valahol. Persze, hogy hol, az jó kérdés, hiszen holnap megyünk vissza a stétlek világába, az meg nem a bankautomatáiról híres. Futás haza. A lépcsőházi folyosón félreálltam, Nej pedig, mint az az ork a Helm szurdok ostrománál, már messziről rohant az ajtó felé, előreszegezett kulccsal. Gyors vécé. Közben a városi parkban megint elkezdődött egy koncert. Vágyakozva néztem a teraszra: de jó lenne most is gondtalanul kiülni, élvezni az időtlenséget, a szivart, a vodkát… de a mai nap nem a zenről szólt, sőt. Egyik stressz a másik után. Indulhatunk? Indulhatunk. Percre pontosan érkeztünk a találkozóra. Busz. Bolgár étterem. (Odesszában elég jelentős bolgár kisebbség él.) Bementünk. Hosszas étlapböngészés után mindenki választott, a vezetőnk szintén hosszas egyeztetés után összeírta. Erre a pincércsaj közölte, hogy a választott ételek 80%-a már nincs. Maradtak a drága kaják. Nekem ekkor lett tele a hócipőm. Egyébként is ideges voltam, nem pedig éhes. Köszönöm, nekem elég lesz a sör. Na jó, jöhet a rakija is.
Aztán üldögéltünk, beszélgettünk. Én is lehiggadtam. Szemtanúk szerint állítólag a vége felé már el is mosolyodtam.

Késő este értünk haza. A vasajtó pofátlanul nyitva volt. Amikor pedig volt kulcs nálunk.

Linkek:

• Az útvonal (A GPS időnként elvesztette a jelet, aztán amikor magához tért, egyszerűen csak összekötötte a pontokat. Emiatt néz ki úgy, mintha átgyalogoltunk volna a házfalakon. De nem: az egy másik város, másik rabbi, másik gólem.)

2012.10.20; szombat
Moldovanka

Minden igazi városnak van egy olyan része, amelyről a bédekkerek pusztán annyit írnak a lelkes turisták számára, hogy oda, ha lehetséges, még csak véletlenül se látogassunk el.
Ma egész nap ebben a városrészben csavarogtunk.

A reggelinél megnéztem a lányok kulcstartóját, azon tényleg volt egy fityegő, a végén mágnessel. Hja, így könnyű.

A derekam, a hátam és a térdeim jó ismerősként üdvözölték a buszt. De nem válogathattunk, túl nagy lett volna a terület a gyalogos bejárásra. (Mindemellett nem lehetetlen, de 19 különböző edzettségű emberrel azért necces.)

A Moldovankáról már írtam, hogy öregebb, mint maga a város. Ennek ellenére ne úgy képzeljük el, mint egy óvárost. A valamikori moldáv telepnek nyoma sincs, ráadásul ez régebben külvárosnak számított, azaz a várostervezők sem tolongtak, hogy itt valósítsák meg extravagáns ötleteiket. A város úgy gondolta, hogy ez egy munkáskerület lesz, bátorították a kis és közepes gyárak idetelepülését és persze itt éltek a munkásaik is. Tipikus jellegzetesség az utcafrontról nyíló tömérdek hosszú udvar, melyek önmagukban is egy különálló világot alkotnak a kerületen belül.

De ettől a Moldovankának még nem lenne rossz híre. Sokban hozzájárult a zsidó gengsztervilág is. Persze itt ne gondoljunk Buickban furikázó, gépfegyverrel lövöldöző, keménykalapos gengszterekre. Hogy akkor mire gondoljunk? Isaak Babel nagyon jól leírja ezt a világot a már korábban is említett Odesszai Történetek című könyvében. Olykor kemény, olykor lágy világ ez. A Király – Benya Krik – elegáns, udvarias, mondhatni stílusa van. A szegényeket nem bántja, a gazdagoktól elszedi ugyan a pénzt, de az emberi méltóságukat tiszteletben tartja. Az elrabolt pénzt nem kuporgatják, hanem rögtön felélik – hiszen a pénzt nem lehet átvinni a túlvilágra. Habár a Benya az kitalált név, de a figurának élő modellje volt, Mojse-Jakov Vinnickij, becenevén Miska Japoncsik. Mint ahogy a történeteknek is megvolt a valóságos alapjuk, és a helyszínek is léteztek.

Ezeket kerestük fel ma.

Közvetlenül a kórháznál parkoltunk le, a Moldovanka szélén. Semmi különös: a kórház egy nagy telep, tele nem túl magas épületekkel. Mint bármelyik öregebb magyar kórház. Besétáltunk, igyekeztünk beszívni egy kis hangulatot – lehetőleg baci nélkül – aztán kijöttünk. Láttam bent egy érdekes növényekből álló telepet: a törzsük ugyanolyan tagolt volt, mint a nádaké, de az anyaga kemény volt, mint mondjuk a bükk törzse.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Innen Miska Japoncsik házához mentünk. Ezt különösen azért is tudom ajánlani mindenkinek, mert ez az a ház, melyet már csak idegenforgalmi szempontból is, de igyekeznek az eredeti állapotában fenntartani. Konkrétan, itt még él a galambketrec (máshol már nem nagyon) és itt nem néznek marslakóként a turistákra. Tudják, miért jöttek.

From Odessza 2012

A következő célpont Froim Gracs háza volt. Ő lett Benya apósa, bár ez a házasság erősen üzletinek tűnt. (Az öreg Gracs volt Benya előtt a betörők egyik vezére.) Ez az épület már kevésbé volt romantikus, de ezen a téren Odesszában nagy a verseny.

Ja, hogy honnan lehet beszerezni ezt a könyvet? Én is gondban voltam. Azt tudtam, hogy nekem papíron nincs meg. Átnéztem a közel ötvenezres elektronikus állományomat, ott sem volt. Ismerek olyan embert, aki látott már valakit, akinek van torrentszerver hozzáférése, rákerestettem, ott már volt Babel könyv, de csak a Lovashadsereg. – Hát, ennyi – törődtem bele, és nem olvastam el az utazás előtt. Aztán amikor hazaértünk, akkor szólt Nej, hogy a könyv fent van a MEK-en. Epic fail.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A híres házak felkeresése mellett csavarogtunk csak úgy is a negyedben, tényleg megéri. Nem az a belvárosi hangulat, de a belső udvarokba érdemes bemászni, megkapóak tudnak lenni.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Egy időre kiszálltunk a Moldavanka óvárosából, átugrottunk a Privozra. Ez a piac. Mondom: A Piac.
Hatalmas.
Valamikor itt egy olyan piac állt, ahol lovaskocsikról árultak, később megépült egy fedett gyümölcspiac, aztán már nem volt megállás. Jelenleg létezik egy Új Privoz és egy régi. Az új biztosan sterilebb, higiénikusabb, sőt, jobban védett is, mert amikor fényképezni akartam, a biztonsági őr elrakatta a gépet… de hangulata igazából a régi piacnak van. Mondjuk, bármelyiket is járjuk be, attól nem kell félnünk, hogy valamit esetleg nem tudunk venni. (Az már neccesebb, hogy megtaláljuk-e.) Pusztán csak felsorolás: az új, modern piacon külön épülete van a halaknak, külön a húsoknak és külön a sajtoknak. Biztosan van több épület is, de csak ezekbe néztünk be. A régi piac ennél kaotikusabb. Itt is külön épülete van a húsoknak, külön a vajaknak(!), de erre a piacra főleg a nyitott falú pavilonok, a kirakodós árusok a jellemzőek. A pavilonok pedig simán akkorák, mint egy futballpálya – és nem csak egy van belőlük.

From Odessza 2012

Erre az egészre kaptunk félóra szabadrablást, amit én nehezményeztem, így lett 45 perc belőle, de ebbe már bele kellett illeszteni az ebédet is. Borzasztóan kevés. Egy csomó piacon éppen csak átrohantunk. Nemhogy a kofákat nem tudtuk megfigyelni, de az árujukat sem. Véletlenszerűen vettünk ezt-azt: egy kisebb zacskó szárított pért; egy masni füstölt sajtot. Az ebéd egy burekszerű valami volt, de ezt is rohanás közben ettük meg. Volt egy lángosos nénike, aki egész egyszerűen nem volt hajlandó kiszolgálni minket. A teljes piacot így sem tudtuk bejárni, valahol a sajtpiac és a virágpiac környékén fordultunk vissza. Pedig ha továbbmegyünk, biztos, hogy még rabszolgapiacot is találtunk volna valamelyik elfeledett, eldugott zugban.

Újabb buszozás. Hangok a mögöttünk lévő, azaz utolsó sorból.
– Már megint itt van a légy!
– Üssük már le!
– Ne már. Ez a légy velünk van az utazás kezdete óta. Ez már a mi legyünk!
– Nem érdekel! Üssük le!
– Hogy gondoljátok? Szombaton? – jött a mindent röhögésbe fojtó kérdés előlről.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A délutáni program a Moldovanka újabb, egyben bohémabb negyede volt. Errefelé működtek például a fürdők (banja). (A házakban ekkoriban nem voltak fürdőszobák. Ez így volt megszokott, a századforduló környékén épült Wekerle-telep lakásaiba sem terveztek eredetileg vizes blokkot.) Márpedig ahol fürdők vannak, ott közel vannak a más jellegű szórakozások is.
Ma már vége a gengszter időknek, a mondén élet maximum ábrándozás errefelé. A Moldovanka mindig is a szegények kerülete volt. El tudod képzelni, hogy jelenleg nincs a kerületben kocsma? Kereslet ugyanis volna rá, de fizetőképes kereslet, az már nem.

Olyan régen volt már művelődés az írásban, épp ideje beszélni pár szót Ilja Ilfről és Jevgenyij Petrovról. Mindketten odesszai születésűek, Jevgenyij Petrov – akiről valószínűleg kevesen tudják, hogy Katajev édestestvére volt – egy időben az odesszai rendőrségen dolgozott, mint nyomozó, de ez nem tetszett neki. Innen költözött fel Moszkvába, ahol a bátyja ekkor már hivatásos író. Ilja Fajcilberg zsidóként unta meg Odesszát, szintén Moszkvába költözött. Mindhárman a Gudok nevezetű lapnál kaptak állást, mely lap a vasutas szakszervezet lapja. Petrov, Ilf és Katajev mellett itt dolgozott még Bulgakov is. Nem rossz egy üzemi újságtól, nem? Katajev javasolta a két fiatalnak, hogy írjanak közös könyvet, ötletként rögtön fel is vázolta a 12 Szék történetét. Írás közben a két szerző magánemberként is összebarátkozott. A 12 Szék egyből világsiker lett. Azt tervezték, hogy Osztap Bender kalandjairól trilógiát írnak, de ebből csak az Aranyborjú készült el, a harmadik kötet már nem. Ilf 1937-ben tüdőbajban halt meg fiatalon, Petrov haditudósítóként 1940-ben a fronton.
Ja, hogy mi is az apropó, ami alapján éppen most rángattam elő őket? Nos, Petrov határozottan kedvelte a Moldovanka bohém részét, rengeteget csavargott errefelé.

From Odessza 2012

Osztap Bendernek egyébként kultusza van a városban: ez a kidekorált busz a belvárosban dekkol, a bal oldalán a Nagy Kombinátor álldogál, a jobb oldalán pedig ha jól sejtem, Ippolit Matvejevics. De mi is Osztapos hűtőmágnest hoztunk haza. (Egyet fizet, kettőt kap: az előtérben Osztap Bender, a háttérben az Operaház.)

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Innen sétáltunk egy jót. (Végre. Jó dolog a busz, de van, amikor már túl sok.) Felkerestük a luteránus templomot, egy főleg németek által lakott városrészben. Bementünk… és rögtön lementem hídba. Minimalista, persze, ma már ez a menő… de az oltár, ebben az egyszerűségében is akkorát ütött, mint Tyson. A grafika, mögötte a falon, az egész kompozíció, egyszerűen zseniális. Aztán ugyanettől az alkotótól a freskó. Szintén lenyűgöző. Sajnos éppen akkor érkezett meg egy teherautórakománnyi német turista, benyüzsögték a templomot. Mi meg kinyüzsögtünk.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Rövid buszozás, rövid séta. Megnéztük egy század eleji újság szerkesztőségét (a név már megint nem jut eszembe), melyet később a Cseka nyúlt le magának. Mármint az épületet, nem az újságot. Aztán ahogy beindult az üzlet, kinőtték, ekkor épült innen nem messze a helyi KGB központ. (Vicces módon a Zsidó utcában.) A szerkesztőségi épülettel szemben van Odessza legmenőbb retro karaoke bárja. Ne akard megtudni, miket énekelnek odabent.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A fenti két fénykép összefügg. A bár portálján egy meglehetősen népszerű énekes/színész, Utyoszov vigyorog. Aztán ő üldögél Nej mellett is a városi parkban, csak közben megöregedett. Mármint az énekes.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Közvetlenül a KGB székházzal átellenben beosontunk egy újabb hangulatos belső udvarba. Ennek is megvan a maga történelme: itt lakott Trockij, amíg Odesszában élt. Tréfás gesztus a sorstól, hogy a család, aki most a házban lakik, kiszögellt egy ormótlan keresztet az erkélyre. Ennyi erővel jégcsákányt is kirakhattak volna.

És ha már történelem, akkor még egy emlékmű, innen nem messze. Zsabotinszki háza, rajta egy megemlékező dombormű. Igazából most magamat kellene moderálnom, hiszen tényleg nem akarom, hogy ez a blog politikai/etnikai csatározások színhelye legyen. Maradjunk annyiban, hogy én a XX. század egyik tragikus lépésének tartom a harcos cionizmus azon diadalát, miszerint a zsidók erőszakkal létrehozták Palesztínában Izrael államot. Nem vagyok vele egyedül, anno a zsidók részéről sem volt egyértelmű a szándék, és most nem feltétlenül a kisebbségi helyzetet és a beolvadási folyamatot pártolókra gondolok, hanem mondjuk az ITO-ra (Jewish Territorialist Organisation), akik támogatták az új állam létrehozását, de Palesztínát túl zűrösnek találták. Mint ahogy az is lett: itt jött létre jelen történelmünk egyik háborús gócpontja, talán a legveszélyesebb az egész világra nézve, hiszen mindkét fél mély, vallásos elhivatottságból kifolyólag nem enged, a bosszúspirál pedig egyre gyorsabban pörög.
Hangsúlyozom, ez a személyes véleményem és félve is írom le, hiszen ez egy darázsfészek, melybe egy külső, nem érintett szereplő jobb, ha nem nyúl bele. Viszont le kellett írnom, ugyanis Zsabotinszki, akinek éppen a háza előtt álldogáltunk, egyike, ha nem a legfontosabb személyisége volt a harcos cionistáknak. Krisztina – a kor és a zsidóság nagy ismerője – tartott egy részletes előadást, megvilágítva mind Zsabotinszki életét (írónak/újságírónak sem volt utolsó, emellett született nyelvzseni és nyelvész volt), mind megosztó munkásságát, mind a XX. század zsidó történelmének azokat az elemeit, melyek Izrael állam létrehozásához vezettek.

From Odessza 2012

Innen a Brodszki zsinagógához vezetett az utunk. 1863-ban épült, ez volt Oroszországban az első reform zsinagóga. A II. világháború után az Állami Archívum költözött bele, formálisan most is az övék az épület, de gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele. Egy fiatal reform zsidó szervezet próbálja visszaszerezni, de kétséges, hogy megkapják-e, illetve ha megkapják, mit csinálnak az erősen lepusztult, már-már életveszélyes épülettel.

Vissza a szállásra, másfél óra pihenő. Úgy terveztük, hogy utána elmegyünk egy étterembe, ahol original odesszai kocsmanótákat játszanak. A pihenőt a lehető legjobban használtam ki: kiültem az erkélyen az ablak peremére egy üveg vodkával és egy 75 perces szivarral.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Kellemesen langyos, enyhe szél cirógatta átellenben a kiakasztott ruhákat. Nem volt semmi dolgom. Nem kellett kapkodnom. Tégláról téglára átvizsgáltam a bérház belső udvarát. Annyira lepusztult, annyira rongyosan cafrangos volt, hogy ez már szép. Romantika a szemétdombon. A bomlás virágai. Mindez négy emelet mélységben. A tető fölött két torony piszkálta az eget: a székesegyház tornyai. És extra ajándékként a városi parkban beindult egy szabadtéri koncert: egy férfi és egy nő odesszai kocsmadalokat énekelt. Pont a megfelelő hangerővel szivárogtak be a dallamok a bérház belső udvarára. Ültem és élveztem a zent. A speciális, odesszai zent, a magát az utolsó erejével összetartó bérházban.

Ehhez képest a kocsma lófütty volt. Ezzel nem a zenekart akarom leszólni, néhányan előrementek a barlangszerű teremben, ők el voltak ájulva a zenészektől és a zenétől. Ahol viszont ültünk, oda csak a dobbanások hallatszottak ki. A kaja közepesalá, a sör pedig maximum fogmosóvíznek való 10-es Gambrinus volt, 900 forintért. Nem is nagyon fogyott. Utálom az ilyet, de nagyrészt egy BL meccset néztem a plazmatévén. Szívem szerint már korábban hazamentem volna, de a külső kulcs miatt össze voltunk kötve a lányokkal, meg kellett várnunk, amíg ők is összeszedelőzködtek.

Linkek:

• Isaak Babel: Odesszai Történetek
• Odessa Sightseeing
• Miska Japoncsik élete
• Filmsorozat Japoncsik életéről (12 darab 50 perces rész, mind fent van az oldalon. Szenzációs jelenetek vannak a filmekben: megelevenedik a régi Odessza, élnek a moldovankai belső udvarok, pajeszos zsidók rohangálnak revolverekkel, szóval tényleg remek a képi világ.)
• Az élet moslék, a világ bordélyház, az emberek szélhámosok
• Miska Japoncsikról énekel Utyoszov
• A Vodku zenekar honlapja

2012.10.19; péntek
Odessza belváros

Nem volt egy sima éjszaka. Vagy a fáradtságtól, vagy a fűtés hiányától, de hamar elkezdtem fázni, ráadásul a takaró is kicsi volt. Végül szorosan összebújtunk Nejjel és ezzel megoldottunk minden problémát. Azért egy pillanatra belegondoltam, mit csinálhat hasonló körülmények között a közvetlenül mellettünk lakó két sofőr – de aztán gyorsan elhessegettem a fejemből a képet.

Közvetlen az egyik szállásépület mellett egy csillogó bevásárlóközpont volt, annak a hatodik emeletét rendezték be kajáldának. Itt reggeliztünk és egyben ez volt a találkozóhely is.

Mára tulajdonképpen túl sok programunk nem akadt: klasszikus turistaséta a belvárosban, a híres épületek felkeresése, mindehhez a megszokott idegenvezetés, bőséges információkkal.

Először egy tök jellegtelen sarkon álltunk meg, ahol csak erről a sarokról kaptunk egy negyedórás ismertetőt. Azóta már nem tök jellegtelen, legalábbis nekünk nem. Konkrétan a Gyeribaszovszkaja és a Riseljevszkaja utcák sarkáról van szó, a sarokról, ahol a helyiek szerint mindig történik valami.
De először pár szó az utcák neveiről, illetve a mögöttük lévő személyekről. Azaz tulajdonképpen Odesszáról.

Ki is ez a Gyeribaszov, illetve angolosan Deribasov? Bármilyen meglepő, a név egy Jose de Ribas nevű spanyol-ír származású katonatisztet takar. Ő foglalta el csapataival Hadzsibej és Jeni Dunja erődeit 1789-ben a törököktől. Oké, és akkor? Nos, ebben az időben Odessza még nem létezett. A város helyén ez a két erőd állt, illetve az erődtől nem messze egy moldávok által lakott barakktelep, a Moldovanka. Ők voltak az erődök kisegítő személyzete. Katalin cárnő meglátta a pillanatban a lehetőséget és azt mondta, hogy ha Nagy Péter kijáratot épített a Balti tengerre (Pétervár), akkor ő meg a Fekete tengerre építtet egy nagy várost. A névadás elég zűrös volt, valami görögöset akartak, de a cárnő ragaszkodott hozzá, hogy a név nőnemű legyen, aztán ebből sült ki végül az Odessza név. A városalapítással, gáláns gesztusként, de Ribas tábornokot bízta meg. Persze ez nem ment egyik napról a másikra: Oroszország 1792-ben kapta meg hivatalosan a területet (Novorosszija), 1794-ben alapították meg a várost Hadzsibej néven és 1795-ben lett a neve Odessza.
Gondolom sejthető, hogy a Riseljevszkij név sem echte orosz embert takar. Armand-Emmanuel du Plessis volt a fazon becsületes neve, a munkaköre pedig Richelieu hercege. Ő a francia forradalom elől menekült Oroszországba és állt be Katalin szolgálatába. 1803 és 1814 között volt a város kormányzója és gyakorlatilag neki köszönhető az, ahogy a belváros ma kinéz. (Meg az orosz medve mancsának, de ez más téma.) A kormányzó elképzelése volt, hogy a város utcahálózata az akkor nagyon modernnek számító sakktábla formáció legyen, széles utakkal. Odessza belvárosát ma is francia stílusúnak tartják, nem véletlenül. A város hamarosan virágzásnak indult. Elérte, majd bekebelezte a Moldovankát. Gyakorlatilag mindenféle náció telepedett le, köztük különösen sok zsidó. A XIX. századi Oroszországban a zsidók nem mozoghattak csak úgy: kizárólag a letelepedési övezetek jöhettek szóba lakhelyükként, de azon belül is tovább korlátozták őket mindenféle előírásokkal. Foglalkozást sem választhattak maguknak szabadon. Egyedül Odessza volt kivétel, ahol az oroszokkal teljesen egyenlő jogokat élveztek. Jöttek is, mint darázs a májkrémre. Ekkortájt lett Odessza a világ harmadik legnagyobb zsidó városa (New York és Varsó után), és ebben a korban alakult ki a zsidó gengszterromantika is, melyről Isaac Babel ír az Odesszai Történetek című könyvében. Az aranyélet nem tartott sokáig, a városban élő görög közösség úgy döntött, leszámol a konkurrenciával: pogromot szítottak a zsidók ellen. A nagy sikerre való tekintettel az előadást később az oroszok többször is megismételték: 1821, 1859, 1871, 1881, 1905. Az életben maradt zsidók nagy része elmenekült, aztán ugye a holokauszt, a maradék pedig a hetvenes években hagyta el Oroszországot, amikor egy rövid időre felnyitották előttük a sorompót. Jelenleg az 1,1 milliós városban körülbelül 60e zsidó él (5%), de az ő jelenlétük sem látványos.

A sokszínű, soknemzetiségű város vonzotta a kétes egzisztenciákat. Megfordult itt mindenki a pitiáner csalóktól kezdve a csempészeken keresztül egészen a Moldovanka nehézsúlyú gengsztereiig, a kitalált szélhámostól (Osztap Bender) a valóságos gengszterkirályig (Miska Japoncsik). Az egyik nagyívű, gátlástalan szélhámosról pont a fenti sarkon beszélt el egy történetet a vezetőnk, ezt megosztom, mert tetszik.
Nőnemű egyedről van szó, nem is akármilyen szépről. A neve sajnos már nem jut eszembe, úgy látszik, tényleg öregszem. Szóval ez a hölgy díszbe vágta magát és elment egyszer egy neves ékszerészhez – akinek az üzlete a fenti sarok környékén volt – és bemutatkozott neki, mint a híres elmegyógyász felesége. Közölte vele, hogy le szeretné cseréltetni a jelenlegi ékszerkollekcióját, ezért megrendelt egy újat. Senki nem fogott gyanút, a hölgy az orvos lakására kérte az ékszereket, mondván, hogy a férje majd helyben kifizeti. Csakhogy olyan időpontra kérte, amikor az orvos nem tartózkodott otthon, ő viszont behatolt a lakásba. A cuccot maga az ékszerész vitte ki, a nő nyitott ajtót, majd bevezette az ékszerészt a szalonba. Eljátszotta, hogy nagyon örül az ékszereknek, mert éppen most indul egy bálba, ahol már viselheti is az új kollekciót. Magára aggatott mindent, az ékszerészt megnyugtatta, hogy a férje hamarosan hazaérkezik, aztán elment. A városban az volt az első dolga, hogy felhívta az elmegyógyászt, akinek úgy mutatkozott be, mint az ékszerész felesége. Elmesélte, hogy a férjét újabban fixa ideák gyötrik, és ezek egyre veszélyesebb kitörésekben jelentkeznek. Most például az a mániája, hogy eladott egy komplett ékszerkollekciót magának az elmegyógyásznak. Ő, mármint a feleség, egy trükkel elcsalogatta a férjét az elmegyógyászhoz, aki most ott ül a szalonban. Kéri az orvost, hogy haladéktalanul vegye kezelésbe a férjét és próbálja meg kigyógyítani a betegségéből.
Beletelt némi időbe és bonyodalomba, mire a két férfi tisztázta a helyzetet, de utána még jó ideig az ékszerészen röhögött a város.
Ügyes, nem?
Volt még több történet is a nőről, de térjünk vissza a városba. Hiszen éppen csak elindultunk.

Nem mentünk sokáig.

From Odessza 2012

A saroktól kábé 50 méterre van az Operaház, a város egyik markáns épülete. Itt is kaptunk egy sztorit.
Az operaház különösen fontos volt a városnak, így már 1810-ben megépítették. (Figyelünk, nem? 16 évvel korábban még csak üres puszta volt a területen, nem város.) Szóval az épület állott, de az igazán nagy neveket nem tudták megfizetni. Ekkor találta ki 1831-ben Voroncov kormányzó (ő a negyedik nagy név a város életében), hogy a kikötő karanténjának bevételét fordítsák az operaház működtetésére. Nagyon ravasz húzás volt, ugyanis a város egyik felügyelő orvosa (szóljon, aki jobb fordítást tud a medical inspector kifejezésre) egyben tulajdonhányaddal is bírt az operában. Így amikor meg akarták dobni a bevételt, akkor az orvos váratlanul járványveszélyt hirdetett ki, ez értelemszerűen meghosszabbította a hajók karanténban töltendő idejét, a plusz bevételből pedig meg tudták hívni a sztárokat, többek között Liszt Ferencet is.
Ez az operaház 1873-ban leégett. 1887-re építették újra, két bécsi építész – Fellner és Helmer – tervei alapján. Az építési költség 1,3 millió akkori rubelbe került.
Ez az operaház 1925-ben égett le.
Ehhez képest az újjépített operaház már jól bírta, egyben vészelte át a II. világháborút, ráadásul az oroszok sem hagyták lepusztulni: először 1960-ban újították fel, később 2007-ben, immár az ukránok. Amikor ott voltunk, teljes pompájában ragyogott.

Innen nagyon nekiindultunk. Körülbelül a dupláját mentük az előző távnak: ez volt már 100 méter is.

From Odessza 2012

Odessza, városháza. Vagy ahogy itt szeretik emlegetni: a Duma. Így már azért sokkal fennköltebbnek hangzik. Túl sok látnivaló nincs rajta, neoklasszikus épület, rengeteg oszloppal. A megvilágítása színjátszós, szerény véleményem szerint a bugyirózsaszín és a neonsárga nem áll jól neki, a lila viszont annál inkább. Előtte egy kisebb tér található, ez egyben a Primorszkij sétány kiindulópontja is. Említésre méltó még a téren álló ágyú, ezt a krími háborúban zsákmányolta a város, amikor valahogyan elsüllyesztették az angolok Tiger nevű hajóját. (Valójában maguk sem értették hogyan, hiszen csúzlinál komolyabb fegyverük nem volt. Plusz a bátorságuk.) Az ágyút ma Puska néven becézik, viccesen utalva a közeli Puskin szoborra. (Régebben fűződött hozzá egy hagyomány is. Ha a vőlegény kíváncsi volt arra, hogy a menyasszonya erénye rendben van-e, akkor ártatlanul elsétált vele az ágyúhoz. Ha a hölgy szűz volt, akkor az ágyú elsült. Hát, izé… remélem, Freud nem ismerte a legendát.)

Most szívem szerint azt mondanám, hogy végigsétáltunk a sétányon, de nem haladtunk ekkora lépésekkel. A sétány közepén megálltunk megnézni Richelieu szobrát (valami heveny elmebetegségből kifolyólag görög filozófusként szoborták meg), illetve vele szemben a Richelieu lépcsőt. Fura fintora a sorsnak, hogy ezt a lépcsőt senki nem ismeri ezen a néven, mindenki csak Patyomkin lépcsőként emlegeti, egy olyan történelmi esemény után, mely nem is a lépcsőn történt.
Itt a Prágában élő amerikai srác, Lloyd tartott egy kimerítő előadást a lépcsőről, a híres jelenet forgatásáról, magáról a Patyomkin páncélos című filmről, illetve Eizenstein életművéről.

Az előadás egy komplett esszé volt, részleteket nincs értelme idéznem belőle. Írok inkább magáról a lépcsőről. Ugyanaz a Francesco Buffo nevű olasz építész tervezte, aki a városházát is. Mondhatnád, nagy ügy, egy lépcsőn igazán nincs is mit megtervezni – de ez óriási tévedés. Buffo ezen a lépcsőn bedobott mindent, amit az optikai illúziók órán tanítottak neki. A legfelső lépcsőfok 12,5 méter széles, a legalsó pedig 21,7.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Emiatt elég rendesen borul a perspektíva. Fentről a lépcső sokkal kisebbnek tűnik, egyedül az alján mászkáló emberek méretéből sejthetjük, hogy azért annyira nem picike. Lentről viszont pont fordítva látjuk: a lépcső gigantikus, viszont a tetején lévő emberek furán nagyok. A lépcsőfokok nem monoton követik egymást, pihenők szakítják meg a sort. Ezeket a pihenőket pont úgy tervezte meg az építész, hogy fentről gyakorlatilag csak a pihenők felületét látjuk, lentről viszont csak a lépcsőket. Ezzel a trükkel felerősíti a korábban említett hatást: fentről nem csak kicsinek, de jelentéktelennek is tűnik a lépcső; lentről viszont nem csak óriásinak, de izgalmasnak is.

From Odessza 2012

A lépcső tetején rengeteg solymász hiéna garázdálkodik, csak óvatosan. Az a trükkjük, hogy gyorsan rárakják a solymot a karodra, majd egyből pénzt is kérnek érte. Ha pedig hagyod, hogy lefényképezzenek a madárral, akkor elvesztél. Az egyik sofőrünk balek volt, két madarat is hagyott a kezeire tenni, majd még le is fényképeztette magát: 400 hrivnyára akarták lenyúlni. (Csak emlékeztetlek, hogy a váltószám 27, Ukrajnában pedig a havi átlagkereset durván 2000 hrivnya. A havi.) Végül nehéztüzérségi alkudozások után tudta levinni az összeget az egyik solymásszal száz hrivnyára, a másikat meg valahogy sikerült otthagynia.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Mentünk tovább a sétányon, egészen a túlsó végéig. Itt áll az impozáns Voroncov palota. Hogy ki építette? Úgyse találjátok ki. Francesco Buffo.
A palota oldalán volt néhány felírat, olyan krikszkraksz arab nyelven. Pusztán heccből megkértük a vezetőnket, hogy fordítsa már le. Erre elkezdte olvasni. Majd egy szónál megakadt, megvakarta a fejét, aztán elnézést kért, hogy ezt a szót nem ismeri, de az óottomán szókincse még nem tökéletes, viszont az értelmét el tudja mondani a mondatnak. A vége pedig egy évszám, de ezzel vigyázzunk, mert ebben az időben az ottomán birodalomban még rövid évben számoltak, azaz ahhoz, hogy megkapjuk a helyes értéket, a számot még meg kell szorozni ennyimegennyivel.
Innentől sokkal kevésbé mertük zrikálni a srácot. (Pedig lehet, hogy csak blöffölt.)

Ezután átmentünk egy lakatokkal telizsúfolt hídon (ha sokan mászkálnak rajta, állítólag érezni a híd mozgását), majd megnéztük a Sah Palotáját. Az épület eredetileg is keleti stílusban épült, de a neve akkor ragadt rá, amikor a XX. század elején a forradalom elől Odesszába menekült perzsa sah ezt az épületet kapta szálláshelyül. Utána beültünk egy füstös lyukba kávézni, de amikor kiderült, hogy ételt is tartanak, megebédeltünk: borscs meg saláta.

From Odessza 2012

Ez az úriember itt a fényképen Malinovszkij marshall. Azért ilyen vidám, mert éppen most bízták meg azzal, hogy alakítsa meg a Második Ukrán Frontot, itt, Odesszában. Ennek annyira megörült, hogy a létesítési parancsot magára is tetoválta. (Gyk. ennek a parancsnak a szövege szerepel a szobor talapzatán.)

Sétáltunk visszafelé a városba a Preobrazsenszkaja utcán. (Hogy errefelé képtelenek egy szótagból álló utcaneveket kreálni, az őrület.) A Sadovaja utca sarkán álltunk meg egy kicsit. Zokogni. Valamikor itt üzemelt a Libman Kávéház, közvetlenül mellette pedig a Russzov-ház. Híres épületek voltak, a kávéház valaha szószerint is a város közepe volt. Aztán… fura dolgok történtek velük. Előszöris lepusztultak. Ez még nem lenne annyira fura, mondhatni, errefelé megszokott. De ezek tovább pusztultak. Úgy értem, Odessza jelenleg is épül, szépül, sorra újítják fel az épületeit, logikus lett volna, ha ennek a két ikonikus épületnek is nekiesnek. Csakhogy ezek kiemelt műemléknek számítanak, nem lehet ám akárhogy felújítani őket. A jelenlegi tulajdonosa viszont nem így kalkulált, esze ágában sincs ennyi pénzt rákölteni az épületekre. Úgy gondolta, hogy eldózerolja a két házat, aztán a város legjobb helyén felszabaduló telken majd épít valami modern épületet. A város vezetőségét ez nem is zavarta volna, magát a várost viszont igen: az emberek az utcára vonultak, tüntettek a múltjuk megőrzéséért, így a városi vezetőség lépéskényszerbe került és megtiltotta a bontást. Patthelyzet: a tulajdonos felújítani nem akart, a város meg elzárkózott a bontástól. Odesszában vagyunk, itt bármikor megtörténhet bármi, egy szerencsétlen véletlen folytán egymás után kétszer is kigyulladt és leégett a Russzov-ház. A tulajdonos sajnálkozott ugyan, de aztán nekiállt eltakarítani a romokat. Hogy most már mindenki beláthatja, ide új épület kell. Nem látták be: újabb tüntetés, újabb bekeményítés. A tulajdonos stratégiát váltott: ha nem megy gyorsan, akkor menni fog lassan. A látszat kedvéért beállványozta ugyan a Russzov-házat, de egyébként nem történik semmi: türelmesen várja, mikor dől össze a két ház magától.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

A lakók persze megtesznek mindent, vegyük észre a celluxszal betekert kandelábert.
Az utcasarkon vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa, amikor egy asszony odajött hozzánk.
– Turistacsoport? – kérdezte.
Volt már annyi tapasztalatunk, hogy gyanús egyénekkel nem ismerkedünk, mindenki úgy csinált, mintha a nő nem is létezne. A szerencsétlen ment embertől emberig, próbált valamit nagyon elmondani, de nem igazán kapott rá lehetőséget. Aztán egyszer csak átjött az üzenet, én pedig nem győztem a csoport után szaladni. A nő ugyanis a Libman kávéház épületében lakott és felajánlotta, hogy bevezet minket a romok közé.

From Odessza 2012

From Odessza 2012

From Odessza 2012

Torokszorító élmény volt. A nő elmesélte, hogy ők, pontosabban szüleik, egykori kávéházi alkalmazottak voltak, így kaphattak lakást az épületben. Habár az egész már egy romhalmaz, de ők kitartanak: ma is itt élnek, vállalva az ezzel járó veszélyeket. Emellett harcolnak is: minden erre járó turistacsoportot igyekszenek berángatni, nézzenek széjjel, fényképezzenek csak, amennyit tudnak, vigyék hírét a világba, micsoda égbekiáltó disznóság zajlik itt, Odessza közepén.

Ekkor már csak az ortodox katedrális megtekintése volt hátra a kötött programból. Magát az épületet 1794-ben kezdték építeni, gyakorlatilag a város első épületeként. 1808-ban adták át. Ez az épület kivételesen nem égett le… a szovjetek dózerolták el 1936-ban. Lakótelepet, kultúrházat, Lenin szobrot vagy valami hasonló marhaságot akartak építeni a helyére, de aztán meggondolták magukat. Jó lesz ez parknak is. 1999-ben kezdtek bele a katedrális újjáépítésébe, 2003-ban szentelték fel. Kívülről az épület a megszólalásig úgy néz ki, mint az eredeti, belülről viszont már látszik az új hullám: a falfelületek vakító fehérre meszeltek, a festmények inkább csak jelzés értékűek. Egyedül az ikonosztázt dolgozták ki aprólékosan.

Hazafelé még beugrottunk megnézni egy passzázst, felfedeztük a lvovi csokik mintaboltját, aztán egy kis pihenő a lakásban. Jól elhúzódott a séta: eredetileg úgy terveztük, hogy kora délután már otthon leszünk, aztán mindenkinek szabadfoglalkozás. Így viszont a kötetlen program belecsúszott az estébe. Félóra ücsörgés, kinéztem egy rövid sétát a ma bejárt városrésszel ellentétes oldalon, majd nekiindultunk. Tekintve, hogy én magamtól nem ismertem annyira a várost, ez a séta pont ellenkezője lett a napközbeninek: sokat gyalogoltunk, keveset beszéltünk.
Viszont megtaláltuk a lopott cédék piacát. Egy meglehetősen nagy – olyan veszprémi piac méretű – telep, négy sorban tele bódékkal, és mindegyik bódéban mp3 cédéket, feltört játékokat, másolt dévédéket árultak. Ja nem, volt egy Apple Store is.

From Odessza 2012

A séta végén úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a délelőtti útvonalat is, hogyan néz ki sötétben. Jól.

Aztán jött az éjszakai rémálom. 22.07-kor értünk vissza a lépcsőházunk elé. A vasajtó, amelyről azt az információt kaptuk korábban, hogy állandóan nyitva lesz, be volt zárva.

– Nocsak – vigyorogtam – Egy rejtvény. Egy kihívás.

Nej helyből nem volt ennyire optimista.

A mobiltelefon fényénél megvizsgáltam az ajtó környékét. (Világítás? Ne hülyéskedj. Tök sötét volt az udvar.) Zár, lakat nem látszott az ajtón, tehát a lakáskulcsunk felejtős. Emellett volt egy kaputelefon, de annyira ócskavas, hogy ezt utoljára valószínűleg Noé használta, amikor felszólt az Úrnak, hogy elég már a vízből, zárja el a csapot. Szvsz felejtős. Majd volt mellette még egy borzalmasan ütött-kopott, feketére festett, de már erősen elkopott, gyufásdoboz méretű vasdarab. Nézegettem, de a rögzítőcsavarokon kívül nem volt rajta semmi nyílás.
Ebből bizony rigli lesz, odabentre felcsavarozva. Azaz kívülről hiába is próbálkoznék, a megoldás az lesz, hogy odabent ráveszek valakit, nyissa ki az ajtót. Oké. Telefonos segítség. Hívtam a vezetőnket. Nem vette fel. Fejvakarás. Szerencsére alapos ember vagyok, a túra előtti levelezésből még indulás előtt kiszedtem a társak telefonszámát. Sorban felhívtam az összes embert, aki abban a lépcsőházban lakott. Senki nem vette fel a telefont. Kezdett izgalmas lenni a helyzet. Mivel még ennél is alaposabb ember vagyok, az elején kigyűjtöttem a túra összes szállásadójának telefonszámát is, így felhívtam azt az ukrán nőt, aki meg volt adva kontaktként. Nem vette fel. Gyorsan körbenéztem, Kafka nem vigyorog-e valahol az udvarban.

– Menjünk el a főépülethez – vontam meg a vállamat – Hátha ott van recepció.

Főépületnek azt neveztük, ahol a csoport legnagyobb része kapott szállást. Ez az épület közvetlenül a Gyeribaszovszkajára nézett és teljesen fel volt újítva, kívül-belül. De recepció itt sem volt. Hirtelen ötlettel elkezdtem sorra hívogatni azokat, akik egy épületben voltak a vezetőnkkel. Senki nem vette fel a telefonját. Oké. Próbáljuk ki a másik mobilról. Hívtam a vezetőt, de nem vette fel.

– Menjünk vissza a kapuhoz – dörmögtem – Hátha kitalálok valamit.

Habár teljesen irrevelánsnak tűnt az adott helyzetben, de elkezdtem húzogatni a kulcsunkat a fekete doboz előtt. Hátha mágneses a kulcs, a doboz meg érzékelő. Ez se használt. Oké. Ennyit a barátságos módszerekről. Beugrott, hogy a többiek a lépcsóházban a 24-es lakásban laknak. Egész véletlenül a kaputelefonon még megmaradt a 24-es szám. Nyomtam, mint süket a csengőt. Sokáig. Sokszor. Semmi.
Arra jött egy srác, megkérdeztem, tudja-e, hogyan lehet bejutni? Nem tudta, másik lépcsőházban lakott.
Ekkor elkezdtem sorban végignyomkodni az összes gombot a kapucsengőn. Legnagyobb meglepetésemre volt három olyan gomb, melyeknél halványan, de lehetett kint hallani, hogy valami cseng odabent. Ez volt az első jelzés arról, hogy ez az ócskaság működik. Újult erővel vetettem rá magamat, különösen a 24-es számot nyomogattam sokszor. Semmi. Ritka türelmes emberek lakhatnak a házban. Én ekkora csengőária után már biztosan kimentem volna pofánvágni a zajongót, Végül kigyulladt a lámpa az egyik földszinti lakásban. Gyorsan odamentem az ablakhoz, gondoltam, bekopogok. Szúnyogháló volt rajta, kábé öt centivel az üveg előtt. Elkezdtem dörömbölni az ablakkereten. Nem történt semmi.

Zavartan néztünk egymásra Nejjel.
– Egészen kellemes az éjszaka – jegyezte meg – Végülis elüldögélhetünk a városi parkban is reggelig.
– Nehogymár egy ilyen vacak ajtó győzzön az intellektus fölött – húztam fel magamat. Újból végigzongoráztam néhány telefonszámot. Semmi.

– Hát, ha máshogy nem megy, akkor vaduljunk – gondoltam, és a páncélozott túrabakancsommal belerúgtam egy hatalmasat a vasajtóba. Mintha egy bomba robbant volna az udvaron. A bent parkoló Zsiguliban beindult a riasztó. Nej falfehéren tántorodott neki a falnak. Valószínúleg nem sűrűn szokott egy töksötét, velejéig lepusztult ukrán belső udvarban éjjel tizenegykor vasajtókat rugdosni, autóriasztókat beindítani.

– Te hülye, ezt ne csináld – nyögte ki végül – Nem akarom az éjszakát egy rendőrségi fogdában tölteni.

Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy ebben a szituációban ez fenyeget minket a legkevésbé. Olyan helyen voltunk, ahová a rendőröket egészen biztosan nem hívják ki. Maximum lejönnek, hogy jól elverjenek. És mivel ők nem beszélnek angolul, én meg ukránul nem, így viszonylag kicsi az esélye a diplomáciai megoldásnak.
Viszont, teljesen meglepő módon, nem történt semmi. Még csak egy ablakon sem néztek ki. Ezek borzasztóan toleráns emberek.
Belerúgtam még egyet az ajtóba. Erre a földszinti lakásban kialudt a villany. Viszont ha kialudt, akkor valaki van bent – vontam le a következtetést, és vadul dörömbölni kezdtem az ablakkereten. És végre megtörtént a csoda: kinyílt az ablak és egy huszonéves hapi nézett ki rajta.
– Please, open the door! – próbálkoztam olyan udvariasan, amennyire csak a bennem buzgó adrenalintól tudtam.
A hapi nézett egy ideig, majd bólintott. Kijött és kinyitotta az ajtót.
– Very, very sorry – kértem elnézést – But somebody closed the door.
Megint csak bólintott.
Felmentünk a negyedikre. Ledobtam a farmerdzsekimet az ágyra és töltöttem magamnak sztogramm vodkát.
Ekkor hívott vissza a vezetőnk.
– Bocs, most látom, hogy kerestél. Van valami baj?
Lenyeltem a vodkát.
– Nem, már nincs.
– Miért, volt?
– Igen. 55 percen keresztül próbáltunk bejutni a külső kapun.
Aztán elmeséltem, hogyan sikerült.
– Jézusom – kommentálta – Jézusom.
– Aha. Mit tudunk csinálni, hogy holnap ne kelljen ugyanezt eljátszanom?
– A kulcstartódon kell lennie egy mágnesnek. Azt kell hozzáérinteni a fekete dobozhoz.

Hoppá. Én. A műszaki zseni.

– Nem mondod?
– De. Nem mondtam volna tegnap éjjel?
– Hát, nem. Azt mondtad, hogy ez az ajtó sosem lesz zárva.
– Óh, ne haragudj. Nagyon restellem magamat. Hosszú volt a tegnapi nap, nagyon.
– Semmi probléma. Az a lényeg, hogy most már tudjuk. És hogy még élek.
– Tényleg szégyellem magam.
– Nem kell. Viszont jut eszembe, az éjszaka kaptál egy csomó hívást különböző telefonokról. Ne foglalkozz vele, mind én voltam.
– Csomó hívást?? Csak ez az egy volt.

Elbúcsúztunk. Mivel még nem vetkőztünk nagyon neki, lementünk Nejjel a kapuhoz, kipróbálni a mágnest. Én kimentem, ő bent maradt. A fekete doboz nem reagált semmire, a kulcstartó valószínűleg csak egy műanyag vacak volt, mágnes nélkül. Visszakönyörögtem magamat, aztán felsétáltunk. Újabb sztogramm. Kiálltam az erkélyre egy szivarral. Ekkor hallottam meg a lányok hangját a lépcsőházból.
– Aha, most értek haza – konstatáltam – Akkor nyomhattam volna a kapucsengőjüket még egy ideig.
Viszont simán bejutottak, azaz ők már ismerték a trükköt.
Közben persze tudat alatt a telefonbeszélgetésünk utolsó szavai motoszkáltak a fejemben. Csak egy hívás? Az meg hogyan lehet? Hacsak nem…
– Ne lepődj meg, hívni foglak – szóltam be Nejnek.
Tárcsáztam. Az én telefonom szerint kicsengett. Az ő telefonján nem történt semmi. Tárcsáztam a másik mobiltelefonomat. Ugyanez. Telefon kikapcs, bekapcs. Ugyanez. Nagyon nem értettem. Ha le lenne tiltva a híváskezdeményezés erről a telefonról, akkor nem azt hallanám, hogy kicseng a túloldalon. Napközben kerestek rajta otthonról, kaptam/küldtem sms-t, a telefonnak működnie kellene. Mégsem működik. Miközben felém úgy viselkedik, mintha működne. Viszont ez magmagyarázza az egyik rejtélyt: amikor azt hittem, hogy végigcsörgettem a fél világot, akkor tulajdonképpen senkinek a telefonja nem csörgött ki. Egy, azaz egyetlen telefonhívás volt csak sikeres, melyet a másik telefonomról kezdeményeztem. Ez alapján hívott vissza a vezetőnk.

Hülye egy éjszaka volt. Sztogramm, aztán alvás.

Linkek:

• A zsidók helyzete a XIX-XX. századi Oroszországban
• Egy kis humor. Egy amerikai online utazási lap géppel fordított oldala Odesszáról.
  A kedvencem a következő fordulat: “vett egy régi hajó, makacsul küldte pofáját a tenger felé”
• Korabeli fényképek, nagyjából a túránk útvonaláról
• Odesszai képek a vezetőnk blogján
• A nappali túra útvonala
• Az éjszakai túra útvonala