Search"pálpataka"

Erdély, Pálpataka

Nem, nem akarom végképp videóbloggá alakítani ezt a blogot, csak most, hogy adottak lettek a feltételek, most jönnek elő sorban a korábbi utazásokon, csavargásokon született felvételek. Előbb-utóbb utolérem magamat, utána már lassul a tempó. Nem érek rá hetente utazni. Sajnos.

A mostani videó nyersanyagait a történetek elmesélésénél már részben belinkeltem, de azok nyers, vágatlan felvételek voltak, sok zajjal. (Hamarosan törlődnek is.) A körülbelül egy órányi anyagot összekaptam, megvágtam, lett belőle 26 percnyi értelmes felvétel. Ez se kevés, persze, de azért kerekebb. És van benne vér.

Említsük meg, hogy a fenti videó több ember felvételeiből állt össze. Négyen fényképezgettünk, ebből ketten vettünk mozgóképeket is. Anyag tehát volt bőven.

Pálpataka 06/06

Medve-tó, keresztelő és finálé
2012.07.27; péntek

Délután mise és keresztelő, este finálé búcsúbuli, így napközben nem terveztünk nagy megmozdulást. Sajnálatosan kimaradt a segesvári vár, ekkor derült ki, hogy az énlakai út Korond felől nem járható… végül maradt az, hogy mivel úgysem tudott mindenki fürdeni a Medve-tóban, így visszamegyünk, hazafelé Parajdon elmegyünk pacallevest enni és bőven visszaérünk még a mise előtt.

Reggelire egy vödör hagymás-szalonnás tojásrántotta, házikenyérrel. Edit inkább még az óbazmeg-vizet húzogatta. De jó hír, hogy szemmel láthatóan elvonult fölülünk a viharfelhő, mindenki kimászott a fertőzésből. (Utólagos hír, hogy a kisebb termetű(1) Józsefet vasárnap este, immár itthon, mégis elkapta.)

(1) Mármint a másik Józsefhez képest.

Szovátafürdőn semmi nem változott, rengeteg autó, tömeg. Köröztünk kettőt, parkolóhely nem volt, végül betekeregtünk valami eldugott, murvás fizetőparkolóba. Siettünk a strandra, mert egyig tartott a délelőtti fürdés, és már majdnem dél volt.

From Székelyföld 2012

A víz számomra nem volt akkora élmény, mint vártam. Valószínűleg azért, mert a többiek már annyira túldícsérték. Az előzetes infók alapján arra számítottam, hogy bemegyek a vízbe, az meg kilő a Holdba. Ehhez képest még ahhoz is pucsítanom kellett, hogy a hátsóm felszín fölé kerüljön. Azt is mondták, hogy képtelenség benne úszni, nekem meg minden további nélkül ment. Szóval semmi különös: mint a tengervíz, csak valamivel sósabb. És erdőben, hegyek között.

From Székelyföld 2012

Gondoltam, beúszok, amennyire lehet. Ekkor láttam meg, hogy a sarokban lehet dagonyázni is. Oké, nőgyógyászati problémákra javasolt, de talán a feminim énemre is hat. Odaúsztam. Közelről vettem észre, közvetlenül a feketére bemázolt emberek mellett, a táblát: iszapolás tilos! Körbenéztem, de még az úszómester sem foglalkozott a renitens sarokkal. Hoztam fel iszapot és módszeresen nekiálltam bekenni magamat. Mire Nej is odaért a sarokba, már nem ismert meg, csak miután többször is nevén neveztem. Aztán jöttek sorban a többiek, végül egész néger törzs alakult ki.

From Székelyföld 2012

A képen már éppen lemostam magamat, de előtte fekete voltam, tényleg. Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy a fenti fényképek alapján határozottan piedonésodom, és ez nem biztos, hogy örömhír. (Bár kedvelem az öreget.)

Hamarosan visszaúsztam, majd – mivel már nem sok volt hátra a fürdési szünetig – felsétáltam a büfébe és egy citromos sör mellett átfutottam az emailjeimet. (Igen, szabad wifi.) Innen, a tervezettnek megfelelően, elautóztunk Parajdra és beültünk a Telegdy étterembe. Megint meleg, megint legyek… megint nem volt kedvem komoly ételhez, így maradt a csorbaleves. Viszont rendeltem hozzá keksztekercset (itt keksz szalámi), melyet meglátva hirtelen majd mindenki rendelt egyet. (Magos-diós tekercsek, bőven telenyomva tejszínhabbal.) Úgy látszik, a sok sós-zsíros étel után mindenki kívánta az édeset. (Ez egyébként tényleg így volt. Miután hazaértünk, nem győztem tolni a csokit, a kakaós és lekváros palacsintát.)

A többiek még elmentek vásárolgatni, mi is akartunk kerámiát vinni haza, de úgy voltunk vele, hogy ráér holnap: minek vigyük fel a rázós úton, utána meg hozzuk le a köcsögöt? Így mi értünk fel először és találtunk ott két alakot a ház mellett, ahogy zöldségeket szeleteltek a bográcsba.
László és komája, Antal(1) főzték a pörköltet, őzből és vaddisznóból.

(1) Ezt most nagyon nehezemre esett leírni, mert az illető olyan, de olyan tipikus Tóni volt, hogy szerintem a keresztelője óta senki nem hívta Antalnak. De a blog szabályai szerint itt mindenki a keresztnevén szerepel.

From Székelyföld 2012

Kiültem melléjük. Üldögéltünk. Én sem voltam beszédes kedvemben, ők sem. Figyeltem, mit csinálnak.
– Kíváncsi társaságunk van – jegyezte meg később Antal Lászlónak, amikor kicsit távolabb mentem.
– Hát, igen – vigyorodtam el magamban. Igaza van. Kapcsolatépítésben nem vagyok túl jó, az olyan típusú beszélgetésekhez meg nincs kedvem, hogy “- Hagymát pucoltok? – Igen. – Most meg paprikát? – Igen.”

Azért csak megmaradt egy sztori a főzőcskéből.

– Honnan is jöttetek? – kérdezte Antal.
Nem bonyolítottam a dolgot, itt mindenki Egerből és környékéről jött, születésem és szívem szerint én is egrinek tartom magamat.
– Egerből.
– Az szép hely.
– Az bizony – hízott a májam.
– Utálom.
– Ööö…
– Bevágtak a rendőrségi fogdába és azt ordították rám, hogy román cigány.
– Ööö… – folytattam az előző mondatomat.

Hallgattunk.

– Dolgozni voltál ott? – próbálkoztam.
– Igen. De átvágtak. Hatvanezerrel maradtak lógva.

Megint hallgattunk.

– De aztán törlesztettem – emelte fel a kanalat Antal – Egyszer összefutottam itt a faluban azzal a rendőrnővel, aki lerománcigányozott. Nyaralni jöttek. Eléálltam és jól beolvastam neki. Az orrát nem merte ezután kidugni a házból, egész idő alatt.

Közben megjöttek a többiek, de túl sok pihenés nem volt. Egyrészt le kellett gyártani a köretet (sztrapacska, juhtúróval), másrészt pedig készülni kellett a keresztelőre. Végül Tamás tiszta fehérben (ugye, pólya), a többiek pedig fülig mosolyban, átsétáltunk a templomba.

– Fürdőruhát hoztál? – kérdeztük Tamástól.
– Minek?
– Pucéran fogsz úszkálni a keresztelő medencében?
– Azok a szakszervezetisek, akiknek akkora medencéje van!(2) – vágta rá a Pap bácsi.

(2) Pap bácsi szavajárásában a szakszervezetisek a Jehova Tanúi. Szokni kellett a terminológiát: az öreg a fiatal lányokat egyöntetűen ‘csámpás’-nak hívta, az idősebbeket meg ‘jámbor’-nak. Mindenféle sértő szándék nélkül, kedvességgel. Az utász sem tüzért jelent errefelé, hanem útkarbantartót.

Bevonultunk misére.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Férfiak jobbra, nők balra. Az elkésők meg először ide, aztán meg oda. Szerencsére az ilyesmi nem befolyásolta a szertartás szigorúságát, mert az nem volt.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Az öreg mondta a kenetteljes szöveget, majd a szája széléből leszólt.
– Van valakinél öngyújtó?
– Nálam van – szóltam vissza a harmadik sorból.
– Akkor gyere fel és gyújtsd meg a gyertyát!

Felsétáltam az oltárhoz.

– Tényleg? – próbáltam pontosítani a helyzetet.
– Persze – bólintott.
Ekkor ért oda a ministráns a gyufával, de már nem tudta beelőzni a gyújtót. Valószínűleg a gyertyák sem számítottak oldalsó támadásra, de a fáklyalángos szivargyújtók már csak ilyenek.

From Székelyföld 2012

Ment tovább a mise, aztán szép lassan átfordultunk a keresztelőbe.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Illetve videón is a keresztelő rész:

A fenti közvetlenség végig jelen volt, mind a misén, mind a keresztelőn. Ha Pap bácsi úgy gondolta, hogy valamire fel kell hívnia a figyelmünket, vagy csak instruálni kell a közönséget, szó nélkül kiesett a magasztos szerepből, tisztázta a tisztáznivalókat, majd visszaváltott.
– Ez egy igen családias szertartás volt – vontam le végül a következtetést kifelé menet.
– Ilyen – bólintott László – Nem a mennyekben él, hanem az emberek között.

From Székelyföld 2012

A csoportkép után visszasétáltunk a házhoz. A pörkölt már javában rotyogott.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Kiültünk mellé, beszélgettünk.

– Mit gondoltok, meddig marad még így?
– Hogy?
– Itt mindenki jórészt megtermeli magának, ami kell. Még a boltban is háztáji van. Mikor jönnek be a bevásárlóközpontok, a teszkók?
– Nem tudom, de be fognak. Jelek már vannak. A sajt oltóanyagát már egyre kevesebben termelik, inkább megveszik boltból a port.
– Azóta finomabb is.
– De egyforma.
– És mi a helyzet a boltokban a biotermékekkel?
– Eh! Átvágás! Ugyanazt adják bioként, mint mellette sima áruként, csak jóval drágábban.
– Ez a Góbé, nem?
– De, az.
– Nem is sejtitek, mennyi jó van ebben a fenti életben. Aki itt szalonnát eszik, lehet, hogy még simogatta is a disznót. Amit bevásárlóközpontban veszel…
– Ahogy mondod. Tejgyári ismerősöm mondta, hogy felejtsük el, hogy a bolti joghurt tejtermék. Köze nincs a tejhez.
– Na, meg a tej…
– Ja. A tejet, ahogy beérkezik, elemeire szedik, aztán kicentizve összeraknak belőle ezt-azt, adalékanyagokkal. De az olyan is.
– Mint a sültkrumpli. Ledarálják, pépesítik, belerakják a tartósítót, aztán hasábformára nyomják és elősütik. Meg nem mondod, hogy nem rendes krumpli. Csak éppen fosol tőle.
– Próbálj meg teszkós húst sütni rácson. Egyből felére ugrik össze, mert a többi víz, állományjavító meg stabilizátor.
– Kóstoltál már Magyarországon ehető virslit?
– Viszont hatékony a gyártás.
– Pont ez a baj. Ha a profit a cél, akkor a hatékonyság gondoskodik róla, hogy még a szarból is étel legyen. Ha magadnak csinálod, akkor azért odafigyelsz, mit eszel.

– Na, kész a pörkölt – szólalt meg László.

A lányok közben megterítettek. Bevonultunk. Jó sokan lettünk, be kellett fogni a nappaliban az összes asztalt. Antal meg is lepődött: a szakácsok általában túlbiztosítják a mennyiséget, ő is így tette, aztán éppenhogy elég lett. De jó volt körbenézni a nappaliban, látni a sok, jókedvű embert. Az új ismerősöket.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Vacsora után borozgatás, beszélgetés. Később Pap bácsi és kompániája hazasétált, a csajok meg kitalálták, nehogymár ők ne traktorozzanak a sötét erdőben. (Pontosabban, az ötlet a fiúké volt, azzal a kiegészítéssel, hogy megoldható-e, hogy egy bizonyos ponton kiessen a kerék?)
István fülig érő szájjal konstatálta, hogy nekünk szórakozás az, ami neki a munkája. Azért megmutatta, mit tud, behajtott az udvarra, majd a zsebkendőnyi területen lendületesen odatett egy Y fordulót. Az ötméteres utánfutóval. Sötétben.
Felszálltak a lányok, felszállt az immár bűntelen ember, Sándor is, József is utánuk ugrott, na meg vittek egy rekesz sört, szóval szemmel láthatóan nem bízták a véletlenre az élményt.

From Székelyföld 2012

Ottmaradóként vettük észre, hogy a vaddisznó ajándékba kapott szűzpecsenyéje még mindig ott figyel a fagyasztóban. Valahogy minden este elfeledkeztünk róla. Na, az udvaron még égett a tűz, László megsütötte. Mit mondjak? Finom volt. Egy fél szelet kenyérrel ettem pár harapást… aztán éreztem, hogy nem szabad lehajolnom, mert túlfolyóig ért a kaja.
Kimentem, sétáltam. Bejöttem, hallgattam a beszélgetést. Aztán összeszedtem a fejlámpát, meg a fényképezőgépet, gondoltam, felviszem, amíg még tudom, hol vannak. Odafent leültem az ágy szélére… aztán, mint egy zsák, oldalra dőltem. Reggel ébredtem fel.

Hazautazás
2012.07.28; szombat

Reggelire még maradt két adag pörkölt, rögtön le is csaptam az egyikre. Annyira finom volt, hogy hetekig el bírtam volna lenni rajta.
Aztán már a rutinmunka: pakolás, takarítás. Megérkezett László is, elbúcsúzni.
Szállásköltség. Ez egy érdekes dolog. Alapvetően baráti kapcsolatról van szó, azaz a szállás ingyenes. A gyakorlatban viszont úgy nézett ki, hogy két markos ember lefogta az otthon vezetőjét, a harmadik pedig annyi pénzt tömött a zsebeibe, amennyi legalább a velünk kapcsolatos kiadásait fedezte. Másképpen nem megy… és még így sincs megfizetve mindazon kedvesség, mellyel vártak és kezeltek minket.

Aztán búcsú, indulás. Sóvidék nehezen enged, a három autós konvojból hol ez állt meg valamiért, hol az, mi is elmentünk még köcsögöt venni, aztán elvertük csokira a maradék pénzünket a boltban (román nyelvű Túró Rudi, pikáns), tankolások… de aztán kora délután csak elszakadtunk. Tíz óra dribli. Vonatozás az utakon, lovaskocsik, teherautók, éles előzések. Aszfaltolvasztó kánikula.

Este értünk haza. Bontottam egy sört, meg egy zacskó kekszet. Egy hétig megint nem eszek.

Pálpataka 05/06

Gyilkos-tó, Békás szoros, Csíksomlyó, borvizek
2012.07.26; csütörtök

Reggelire flekken. Meg mics. Meg puliszka. Meg padlizsánkrém. Meg sör. Van mit bepótolnom.

Mára tettük át a tegnapi programot: Gyilkos-tó és környéke, autóval kábé 90 km. oda, 110 vissza. Sajnos a taktikázás nem igazán jött be, Edit még nem gyógyult fel teljesen, emiatt József is otthonmaradt vele. Mindenki más rendbejött. A motoros kollégák is más programot szerveztek, így végül csak két autóval vágtunk neki az útnak.

Az útról vagy jót, vagy semmit, így inkább maradnék az utóbbinál. Az eddigiekhez bejött egy plusz nehezítés, a hegyekben még a szerpentinekre is szerpentinek szuperponálódtak, ami nem sokat javított az előzési lehetőségeken.
Parajd, Gyergyószentmiklós, majd a Görgényi-havasok.

From Székelyföld 2012

Két helyen álltunk meg. Az egyik a Kis-küküllő forrása volt. Nem, ne húzd a szádat, én is tudom, hogy egy folyó nem egy kétcentis átmérőjű lyukon bújik ki a nagyvilágra. Egy folyónak gyűjtőterülete van, ahonnan százával igyekeznek lefelé a pici csorgások és állnak össze először érré, aztán patakká. De a területen ez a legnagyobb vízelőbukkanás, így a hagyomány ezt tartja a Kis-Küküllő forrásának. És ki vagyok én, hogy egy hagyománnyal vitatkozzak?

A másik megállóban tanultunk valamit. Itt egy bódé állt, ahol mindenféle mézek voltak. Tünde szeretett volna fenyőmézet vásárolni, de kiírva csak hegyiméz volt. Nekem voltak ugyan fenntartásaim, apósom, szegény, ő volt a szoboszlói főhere(1), annyi azért ragadt rám, hogy a mézhez cukor kell, így furcsállottam a fenyőből készült mézet, de amilyen tündérjárta vidéken bóklásztunk, nem mertem szólni. Végülis, pálinkát is főznek belőle.

(1) A helyi méhészegyesület vezetője.

Az eladó egy kedves, udvarias fazon volt, akin látszott, hogy nagyon ért hozzá. Kedvesen és udvariasan alázott.
– Jó napot kívánok. Azt szeretném kérdezni, hogy ez a hegyiméz fenyőméz-e? – kérdezte Tünde.
Az eladónak udvariasan magasba ugrott a szemöldöke.
– A mézhez cukor kell, hölgyem. A fenyőben nincsen cukor.
– De én hallottam, hogy létezik ilyen – bizonytalanodott el Tünde.
– Ja, ha Ön hallotta, akkor biztosan van – mosolygott az eladó.
Aztán megszánta.
– Igen, szoktak ilyen néven mézet árulni – ismerte el – De annak semmi köze sincs a fenyőhöz. Az erdei fákon levéltetvek élnek, ezek édes anyagot választanak ki. Ha vulgáris akarok lenni, akkor ez az ürülékük. A méhek képesek ezt a levéltetű-ürüléket begyűjteni és ebből is készülhet méz. De ez nem a fenyőből van… csak úgy kellemesebb hangzású a neve.
– Önnél van ilyen?
– Levéltetű-ürülék mézre gondol? – mosolygott kedvesen és udvariasan az eladó – Nem, nem tartok olyat. Tudja, ez a méz megbolondítja a méheket, egy éven belül elpusztulnak.
– Értem. Akkor maradunk a hegyiméznél.

Maradtunk. Mi is vettünk egy nagy befőttesüveggel. Aztán mentünk tovább a Gyilkos-tóhoz.

From Székelyföld 2012

Nem, ez nem azért Gyilkos-tó, mert karókként kiállnak belőle a fenyők csúcsai. A prózai magyarázat az, hogy volt itt egy Gyilkos szikla, mely ledőlt és elzárta a hegyi patak útját, így alakult ki a völgyben a tó. A helyi ásványoknak köszönhető, hogy a fák nem rohadnak el a vízben. Ezt a sztorit szokták úgy cifrázni, hogy a szikla ráomlott egy éppen ott legeltető juhászra, ezért Gyilkos-tó, de vannak egészen vad verziók is, szerelmesekkel, zsiványokkal.

From Székelyföld 2012

Ledobtuk a kocsit, nézegettük a tavat, a tájat. Szép. A csónakázást kihagytuk, ahogy néztem, csak egy szlalompálya volt kijelölve a lovagoknak, ez meg nem hozott lázba senkit. Láttunk ösvényt a túloldalon, elindultunk, hogy körbesétáljuk a tavat.

Séta közben pengeváltás mögöttem.
– Amikor megszülettél, az orvos sírt fel először!
– Nálad meg elsőre a méhlepényt pólyázták be!

From Székelyföld 2012

Mentünk, mendegéltünk. Voltak hangulatos részek. Meg ribizliszerű növények.
– Ez micsoda? – kérdeztem Melindát.
– Dilibogyó.
– Aha. Akkor nem kóstolom meg.
Újabb bokor, megint valami piros bogyós gyümölcs.
– És ez mi? – kérdezte Tamás.
– Dilibogyó.
– Aha.
Egy teljesen más tipusú, sötétpiros bogyós cserje.
– És ez mi? – kérdeztem, bízva a nagy számok törvényében. Hátha ez már ehető.
– Dilibogyó.
– Elég egyhangú errefelé a flóra.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Végül nem mentünk el a tó végéig, mert úgy tűnt, hogy a tó két párhuzamos partja csak a végtelenben találkozik. Visszasétáltunk, autó, majd jött az újabb csoda, a Békás-szoros. Nevéhez méltóan elég szűk volt. (Nem, nem brekegett.)

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Parkolni már csak azért is nehéz volt, mert a szorosban éppen annyi hely akadt, hogy a patak és az út elférjenek; ahol viszont volt egy négyzetméternyi plusz terület, oda rögtön gagyiárus bódét rittyentettek. Nem éreztem egy csepp lelkiismeretfurdalást sem, amikor közvetlenül egy ilyen bódé elé álltunk be. Istenem, most legfeljebb két óráig pihen az eladó.
Ez a kettőség az egész séta során jelen volt. Egyfelől az égigérő sziklák hátborzongató kombinációi – a Pokol Tornácától sétáltunk el a Pokol Torkáig – másrészt a hihetetlen gagyikat áruló bódék. Népművészet alig volt, ráadásul Melinda szerint már ezek jó része is kínai. Műanyag szarok, gumiló, gumikecske, gumigólya, meg a jó ég tudja, milyen perverziók… el se tudom képzelni, hogy ezekre _tényleg_ van kereslet. De lennie kell, mert az eladók nyilván nem hülyék… és mindegyik ezeket árulta.

From Székelyföld 2012

Egy helyen lemásztunk a Békás patakig, szandálban beledugtam a lábamat – és odafagyott. Kész csoda, hogy ez a víz még képes volt folyni. Aztán jót derültünk egy srácon, aki vizitündérnek képzelte magát és addig szökdécselt a köveken, míg bele nem borult a jéghideg patakba.

Hazafelé másik útvonalon jöttünk, Gyergyószentmiklósnál délnek fordultunk, a megyszékhely, Csíkszereda felé. Nem is annyira a nagyváros érdekelt minket, inkább Csíksomlyó, azon belül is a zarándokhely. Csíkszeredáig az út fantasztikusan jó, határozottan olyan új-szaga van, mint egy frissen vásárolt autónak. Hamar meg is érkeztünk. Már ahogy közeledtünk autóval a templom felé, próbáltunk ráhangolódni… és az egész durván tönkrement. Ahogy beálltunk a parkolóba, cigány purdék serege rohanta meg az autóinkat és minden ajtóra ráfeküdt egy. Úgy kellett arrébb rugdosni őket, hogy egyáltalán ki tudjunk szállni. A kocsikból kiszedtünk mindent, nehogy kísértésbe essenek és amíg haladtunk a templom felé, folyamatosan hessegettük, lökdöstük őket. Ennyit az áhitatról.

– Adjanak egy kis pénzt! – gajdolt az egyik.
– Menjetek dolgozni, akkor majd lesz! – lett elege a kalauzunknak.

Bemenekültünk a templomba.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Odabent csend és béke fogadott. Lassan előre sétáltunk. A templombelső egyből tetszett, nem agyoncsícsázott, de jó hangulatú. Fura, mert a színvilága teljesen ugyanaz volt, mint a drezdai Frauenkirche-nek, mégis, az utóbbinak teljesen Hello Kitty hangulata volt, míg a csíksomlyói templomnak nem. Nej mutatott rá, hogy nagyon nem mindegy az anyag: Drezdában egyszerűen csak felfestették a színeket a falra, itt viszont a nemes anyagok, a kövek és a márványok adták a színhatást.

From Székelyföld 2012

Fel lehetett sétálni Mária szobrához. Ott el kellett mondani a kiírt imádságot, megsimogatni a szent lábát, majd lejönni.

Középkorú, testes nő. Az oltár előtt letérdelt. Imádkozott. Felment. Letérdelt. Imádkozott. Simogatott. Aztán közelről szembevakuzta a Szűzanyát.

Nej nekiindult, aztán visszahőkölt. Én meg se próbáltam, üldögéltem a padban és igyekeztem beszívni a hely hangulatát.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Megvártuk, amíg a társaság néhány tagja megteszi a kört, majd kimentünk. Elsétáltunk a kápolnák felé, az első stációig még elmentünk, de tovább nem. Ekkor már elég későre járt, nem lett volna időnk felmenni a domb tetejére. Azért durva lehet ez a terep Pünkösdkor.

Vissza a kocsihoz. Amikor beszálltunk, annyira elegem lett a piócákból, hogy elborult az agyam és erőből bevágtam az ajtómat, azzal sem foglalkozva, hogy esetleg ottfelejti a kezét a mocsok az ajtó nyílásában. De látszik, hogy nem ma kezdte a szakmát, időben hátraugrott.

Hazafelé híres gyógyvizes környékeket érintettünk. Két forrást terveztünk megtekinteni. Homoródnál egy egyszerű, vasízű borvíz tör fel, Szejkénél… nos, valami más.

From Székelyföld 2012

A homoródi víznek az a trükkje, hogy a benne lévő vas megfogja a tárolóedényeket, ezért nem lehet palackozni. Ennek a helyi lakosság örül a legjobban, száz literével hordják haza a természetes szénsavas ásványvizet.

Aztán a Szejke forrás. Tudni kell, hogy a víz egészséges ugyan, de vastagon tartalmaz ként és metánt. Gyakorlatilag olyan az íze, mintha gázolajat borítottak volna bele. Kell hozzá elszántság, hogy az ember megigya.
A kút előtt sorbanállók tömege alapján azért ez sok emberben megvan.

From Székelyföld 2012

Nej szeretett volna kérni egy pohárral. Udvariasan úgy akart indítani, hogy ‘kérek szépen…’. Ehelyett ez lett belőle:
– Kérek… (megkapta, beleszagolt) ó, bazmeg!
Továbbadta Tündének, aki szintén beleszagolt.
– Ó, bazmeg! – szaladt ki az ő száján is.
Mi még az előző beszóláson röhögtünk, amikor megkaptuk a másodikat is, innentől nem meglepetés, hogy a borvízet Óbazmeg-víznek kereszteltük.
Azért vittünk haza másfél litert, hátha az esti bulin valakinek kedve támad inni belőle. Vagy hazafelé kifogy a gázolaj Sándor autójából.

Vacsorára Melinda készített egy hatalmas fazék erdélyi töltöttkáposztát. Finom volt, gyenge és egyáltalán nem savanyú. Mármint a káposzta. Vörösbor kísérettel csak úgy csúsztak lefelé a gombócok. A társaságon határozottan a fáradtság jelei mutatkoztak. A lábadozókon azért, a még egészségeseken meg azért, mert megelőzésképpen rendesen vedelték a pálinkát. A becsület kedvéért elindult egy gyengített karaoke party, én egyből kimentem a lépcsőre egy gyengített szivarra.

Hajnal egy. A bulinak vége, még az udvaron üldögéltem, pöfékeltem. Elment egy autó a földúton, utána rögtön dobogás. Szabadon engedett kutyák üldözték. Furcsa vidék. Nem szívesen lennék errefelé medve.

Pálpataka 04/06

Lábadozás
2012.07.25; szerda

Dacára az éjszakai többszöri hidegrázásnak, lázrohamnak, meglepően kipihenten ébredtem. Lesétáltam, kevertem egy pohár citromos vizet, elrágcsáltam egy pirítós kenyeret. Egy apró harapásnyit vágtam a flekkenből is, a májból is, hogy legalább az ízüket megérezzem.
Számot vetettem. Gyakorlatilag üres vagyok, de ételre egy ideig rá sem tudok nézni. Amire figyelnem kell ma, hogy sok vizet kell innom, óvatos harapásokkal pirítós kenyeret, főtt krumplit. Alkohol – a dehidratáló hatása miatt – szóba sem jöhet. Szivar – az üres gyomor miatt – szintén nem.
Nem túl biztató kilátások, tekintve, hogy ma estére nagy partit terveztünk, vendégekkel, mics sütéssel. (Mics: formára, jellegre olyasmi étel, mint a csevap, de teljesen más a fűszerezése. A kulcs a csombor, azaz borsikafű, de akadnak más apró trükkök is. Meg mint általában az ilyen darált/kevert húsok esetében, gyakorlatilag tájegységről tájegységre változik a recept, ebből kifolyólag az íz is.)

A tömeges lebetegedés miatt a mai programokat töröltük. Tünde ugyan megúszta az éjszakát, de utólag kiderült, hogy csak egy nap haladékot kapott.

A két József pániktól üveges szemmel nyakalta a pálinkát. Nem akarták elkapni a vírust.
– Én élni akaaaaarok! – hangzott fel időnként a jól ismert Jimmy nóta egyik sora, úgymond spontán karaoke betétként.

Reggeli után visszamentem a szobámba és aludtam délig.

Hagyjuk is a lábadozókat. Inkább pár gondolat a környezetről.

Mielőtt elindultunk volna, számot vetettem, hogy mit is tudok erről a vidékről. A történelem nagyjából megvolt, János Zsigmond, Fráter György, Bethlen, Báthoryak, Rákócziak, török idők, Trianon, Ceausescu. De éreztem, hogy vannak itt fehér foltok bőven. Például a három fő rend: magyarok, székelyek, szászok. Most akkor a székelyek magyarok, vagy sem? Pontosabban, kik is azok a székelyek és hogyan kerültek ide?
Ez egy nehéz kérdés. Elég sokat olvastam utána és nagyon úgy tűnik, hogy még az is lehet, hogy a székelyek egyszer csak itt termettek a semmiből. És magyarul beszéltek. A tudósok még abban sem bírnak megegyezni, hogy a magyarok, amikor elfoglalták a hont, már itt találták-e a székelyeket, vagy azok velük együtt települtek be? A székelyek az előbbi verziót tartják igaznak: a legendák szerint ők Attila fiának, Csaba királyfi embereinek a leszármazottai. Attila halála után belviszály tört ki a két fia, Aladár és Csaba között, ez háborúskodásba fordult, Aladár győzött, Csaba elesett, a serege pedig visszaindult Etelközbe. (Etelközt a mai Moldva környékén kell keresni, mely itt van, rögtön a Kárpátok mögött.) Aztán végül nem mentek el odáig, hanem letelepedtek korábban, onnan még vándoroltak egyet, így jutottak el a mostani Székelyföld területére. Nem az én dolgom eldönteni, hogy ez tudományosan igazolható-e, vagy sem, mindenesetre nekem ez a változat tetszik.

A székelyek mondai hagyomány szerint a hunok maradékai, s már a honfoglalást megelőzően is itt éltek. Egyes történészek a mondai hagyományt tudományos módszerrel is igazolhatónak vélik, mások viszont nem értenek egyet ezzel. A székelyek eredetének kérdése körül régóta tartó vita azonban még nem tekinthető véglegesen lezártnak.

A székelység bámulatos vitalitásának köszönhető, hogy a századok során rázúduló számos csapást kiheverve, újra és újra regenerálódva, napjainkban is a második legnagyobb összefüggő magyar néptömböt alkotja a Kárpát-medencében.
Nyárády R. Károly: Erdély népesedéstörténete

Ami biztos, hogy a székelyek dolga mindig is a déli, délkeleti határok védelme volt. Cserébe egészen komoly jogokat kaptak, például kollektív nemességet. Voltak, akik gyalogosan szolgáltak, és voltak, akik lovon. Ők voltak a lófő székelyek.
A rendek nem éltek mindig békességben. A szászok hagyományosan németbarátok voltak, szemben a magyarokkal és székelyekkel. És akkor ott voltak a románok, akik történelmileg lemaradtak (a román nemesek a magyar nemesek közé olvadtak be, így nem volt nemzetiséget összekovácsoló erő), aztán akkor akartak negyedik rend lenni, amikor már az egész rendi forma roskadozott. A Habsburgok elég durván belenyúltak az erdélyi viszonyokba: a székelyek jogait megnyírbálták és kötelezően besorolták őket a hadseregbe. Ebből véres összetűzések is lettek (Mádéfalva), sok székely ekkor csángált el a Kárpátokon túlra, Moldvába. (Lsd. csángók.) Ami a székelyek számára erős hanyatlás volt, az a románok számára a felemelkedést jelentette: nekik a katonai szolgálat előrelépésnek számított. A székelyek előjogai fokozatosan vesztek el, végül a XIX. század végén, a megyerendszer bevezetésével a székek is megszűntek. A XX. század történelmét már nem mesélem, ezt sajnos mindannyian jól ismerjük. A trianoni döntés után rengeteg román telepedett le Erdélyben, felborítva ezzel a nemzetiségi arányokat. (Jelzem, román betelepülés korábban is volt, de ekkor gyorsult fel.) A szászokat a II. világháború útán kollektíve bűnösnek találták, nem is csoda, hogy amikor megnyílt előttük a lehetőség (Ceausescu fejpénzért elengedte őket Németországba), kollektíve eltávoztak. Manapság – a Székelyföldtől eltekintve – Erdély gyakorlatilag elrománosodott.

A magyarságtudat és erdélyiség kérdéskörében az látható – kezdte előadását Veres Valér néhány elméleti bevezető és fogalommagyarázat után –, hogy 2010-re megerősödött az erdélyi magyarok tudatában a regionalitás. Amíg 2007-ben a megkérdezettek 16,6 százaléka mondta azt, hogy ő erdélyi, addig 2010-ben már 29,6 százalékuk válaszolta ugyanezt. 2007-ben a válaszadók 7 százaléka székelynek vallotta magát, 2010-ben már 9 százalékuk.
A felmérésben a magukat székelyeknek és erdélyi magyarnak tekintők aránya mindkét időpontban (2007-ben és 2010-ben) jelentős mértékben meghaladja a magukat jelző nélküli magyarnak vallók arányát.

„Az eredmények azt mutatják, hogy az olyan regionális azonosulások, mint a székelység, egyre nagyobb fontossággal kezdenek bírni. Módszertanilag azt vizsgálták, hogy a magukat jelző nélküli, simán magyarnak vallók hogyan viszonyulnak az olyan jelzős szerkezetekhez, mint erdélyi magyar, romániai magyar, székely. Az elmozdulás az arányokban érhető tetten, és a változás a fiatalabbak és a magasabb iskolázottságúak körében erősödik. Tehát ott a tudatosság időben kiteljesedhet”, magyarázta Veres Valér.
Hozzátette, ez nem jelenti azt, hogy gyengült volna az erdélyi magyarok körében a magyarságtudat, tehát nem válnak románokká, hanem egy olyan sajátos erdélyi magyar identitás erősödésének vagyunk tanúi, amely egy kicsit árnyalja az egységes magyarságtudatot.
Hogyan magyar az erdélyi magyar?

A sokszínűséget nem csak a nemzetiségi koktél jelenti, hanem a vallási is. Habár messze az ortodox egyház a legerősebb (mondhatni, úthengerszerűen nyomul), de azért találtam érdekességeket.
Mi a különbség a szombatosok és a zsidók között? Szinte semmi, de a szombatosok mégsem zsidók. (Ennek ellenére őket is elhurcolták Bözödújfaluból koncentrációs táborokba. Ma már gyakorlatilag eltűntek a palettáról.) Aztán mi a különbség a görögkeleti egyház és a görög katolikus egyház között, melyet unitusnak is neveznek? Ez vajon azonos az unitáriussal? És ezekkel a kérdésekkel még csak a felszínt karcolom. A görögkeleti egyház, vagy más néven keleti, vagy ahogy ők szeretik magukat nevezni, az ortodox egyház a kereszténység egyik nagy ága. Ebből vált ki egy irányzat, mely végül átsodródott a katolikus egyház alá, ők a görög katolikus egyház. Azért unitus, mert az egyik nagy irányzat egyesült a másik naggyal. Ez persze árulásnak számított, ergo a görögkeletiek és a görög katolikusok halálosan gyűlölték egymást, egészen addig, amíg a román állam cinikusan nem egyesítette a kettőt. Na, képzelheted. Az unitárius egyház viszont megint valami egészen más. Ez egy magyar találmány (Dávid Ferenc) és nyugodtan büszkék lehetünk rá, ha megnézzük, mekkora hatása volt a világ gondolkodására. Ma már szerte a világban elterjedt, rengeteg alfaja van, de a szülőhazája Erdély. És persze vannak még reformátusok és evangélikusok is a környéken, nem beszélve a római katolikusokról.
Írták is, tapasztaltuk is, hogy Erdélyben a vallásnak nagyon erős szerepe van.

Hogy mennyire fontos, hogy születéskor, házasságkötéskor és elhalálozáskor vallási szertartásra is sor kerüljön, az erdélyi magyarok a román népességgel nagyjából egy véleményen vannak, azaz rendkívül fontosnak tartják. Ha az iskolai végzettséggel összehasonlítjuk ezt a kérdést, az egyetemi tanulmányokkal rendelkezők körében igen magas azok száma, akik mindezt életbevágónak tartják.
Hogyan vallásos az erdélyi magyar?

Vissza Pálpatakára.

Délután már meglehetősen jól éreztem magamat, Nej pedig határozottan felélénkült, így amikor a társaság egészségesebb fele úgy döntött, csavarog egy kicsit a környéken, ő is benevezett. Én még nem voltam ennyire bátor. Mindketten jól döntöttünk. Neki élményei lettek, nekem két szapora futásom a mellékes helyiség irányába.

From Székelyföld 2012

Először átugrottak a szomszédos szórványfaluba, Fenyőkútra, megnézni a helyi tőzeglápot. Itt szedtek néhány marék tőzegáfonyát. Végre meg tudtam kóstolni azt a gyümölcsöt, melynek nevében az élelmiszeripar azt a több ezer tonna cranberry aromát gyártja Amerikában. Halványan hasonlít.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Innen átmentek egy hármas vízeséshez, majd hirtelen ötlettel legurultak Székelyudvarhely felé, onnan át Farkaslakára, megtekintették Tamási Áron síremlékét, majd vissza Pálpatakára. Beugrottak László szüleihez. A nagymama József láttán csak ennyit mondott: mekkora dufla ember! (Habár mindenki vigyorgott a sztorin, de tudni kell, hogy a dufla errefelé nem azt jelenti, hogy dupla, hanem azt, hogy derék, megtermett.)
Aztán hazajöttek. Nekem nagyjából ekkorra jött rendbe a szervezetem, éreztem, hogy most már rendben van a víz is… azaz lehet pálinkát inni. Sőt, egy husit is elrágcsáltam. Kezdtem élni. Ideje is volt, mert lassan indult a micsparti.

Este hétkor átsétáltunk misére, de pont ma előrehozták hatra, így lekéstük. Viszont ha már ott jártunk, megnéztük jól a templomot.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Fatemplom, gyakorlatilag a helyiek építették, díszítették. Kifelé találkoztunk Pap bácsival, beszélgettünk. Egyszer csak csörgött a telefonja.
– Mindörökké! – szólt bele.
– Fentről hívták? – néztünk össze.

Visszasétáltunk, előkészültünk. A nyers húsrudak már be voltak hűtve. Hamarosan befutott Pap bácsi is, négy flakkon miseborral és két liter pálinkával. Indult a sütés.

Jenő, László testvére. Kicsit félszeg, jámbor lélek. Pap bácsi boszorkányos ügyességgel pörgette a micseket a rácson, fröcskölte a húsokat, közben sztorizott.
Jenő közbeszólt:
– Tegyük rá a tűzre ezt a követ! Magánál ez is jól fog égni!
Pap bácsinak elakadt a szava. Meghökkenve sandított Jenőre.
– Nagy a te hited, fiam – sóhajtotta végül.

Sztorik.

  • Akkor kiálltam a gyűlekezet elé és azt mondtam: – “Híveim! Fel fogjuk újítani a templomot!”. Körbenéztem. Némi zavartság. – “A jó hírem az, hogy a pénz megvan rá!”. Mindenkinek felderült az arca, felszabadult sóhajok. Vártam egy kicsit, majd hozzáfűztem: – “Ott van az összes a zsebetekben.”.
  • Átmentem a szomszéd paphoz. Nagy fazék leves pihent a tűzhelyen. Belenéztem. Megposhadt. – “Hát miért nem tetted be a hűtőbe, te! Itt van a tűzhely mellett, csak egy mozdulat lett volna!” – “Én?” – nézett rám meghökkenve – “A felszentelt kezeimmel?”
  • Hát látjátok, milyen vacak ide az erdei út? Pedig van utászunk. Múltkor is megyek lefelé, ott üldögél az út szélén, az árnyékban. Szólok neki, hogy te semmirekellő, miért nem az úttal foglalkozol? Erre azt mondja felháborodva, hogy dolgozok én, éppen most söpörtem le az útról a leveleket! Értitek? Akkora gödrök vannak az úton, hogy eltűnik benne az autó, ő meg azokat a leveleket söpri, melyeket úgyis lefújna a szél!

– Ez nagyon finom! – nyugtázta József, miközben gyakorlatilag a rácsról kapkodtuk le a frissen sűlt húsokat.
– Hát, milyen legyen? – kérdezte László – Amikor egyenest a plébános sütötte?
– Na, elmondhatjátok, hogy nektek a Hegyipap volt a szakácsotok! – vigyorgott Pap bácsi.

Rengeteg mics volt. Habár egy csomó éhes ember kapkodta és ette forrón, még így is több tányérral maradt. Ezeket aztán bevittük a nappaliba, ahol a csajok időközben megterítettek. Mint kiderült, a múltkori sütésből maradt nyers flekkenhús is, azt is megsütöttük. És ha már olyan jól égett a faszén a rács alatt, Tamás rádobott néhány padlizsánt is, melyekből Melinda padlizsánkrémet csinált, erdélyi módra. Szóval megint dőzs, ahogy egész héten terveztük. Egyedül szegény Edit jajgatott a szobájában, illetve Tünde kezdett el megint gyanús jeleket tapasztalni.

From Székelyföld 2012

A nappaliban vacsora, borozás, pálinkázás, nevetés, hangzavar. Sajnos a memóriám már nem a régi, így a sztorik nagy része elveszett. De nem is ez a lényeg, a jó hangulat emléke megmaradt.

Pálpataka 03/06

Falu a tó alatt, pisztráng és csoportos hányás
2012.07.24; kedd

A kevés alvás ellenére üdén és frissen ébredtem. Jól aludtam, végre megjött az étvágyam és újabb izgalmas nap elé néztünk. Reggelire bedobtam néhány szelet húst, vágtam egy kocka puliszkát, aztán jött a hivatalos reggeli: virsli, házikenyér és székely mustár. Egy kicsit rögtön Amerikában éreztem magam: a mustár majdnem olyan édes volt, mint kint a virslihez felszolgált juharszirup. Szokatlan volt, de ízlett.

Kávé, pakolás, tízkor meglódultunk. A faluban felkaptuk Melindát, aztán irány Bözödújfalu.
Pontosabban, a helye.

Sztori.

A Kárpátok Géniusza kiókumlálta, hogyan tudna egy csapással több legyet is lecsapni. Arra gondolt, hogy ha a patakvölgyekben fekvő falvak alá gátakat épít, akkor egyrészt el tudja pusztítani az ellenállás apró fészkeit, az utált apró falvakat (bekényszerítve a lakosokat a sokkal jobban kontrollálható lakótelepekre), adhat egy nagy pofont az ellenszenves magyar kisebbségnek, emellett pedig lesz egy csomó víze, amivel bármit kezdhet, akár még áramot is termelhet vele, de legrosszabb esetben is jól nyugtatja a szemet. Így kezdett épülni a hetvenes években a meglehetősen multikulturális Bözödújfalu alatt egy gát. A lakosok folyamatosan gyanakodva figyelték, de a propaganda azt nyomta, hogy nyugi, csak az alsóbb falvak védelmében épül a gát. Aztán egyszer csak a nyolcvanas években bejelentették, hogy fusson mindenki, amerre lát, mert lezárják a gátat, a falu el lesz árasztva. Oszt jól van.

From Székelyföld 2012

Szerencsére a Nagy Kondukátort az évtized végén karácsonyi meglepetésként agyonlőtték, így a falurombolási program leállt. De a víz alá került falu mementóként(1) emlékeztet arra, milyen az, amikor egy aljas, gátlástalan és ostoba ember kezébe kerül korlátlan hatalom.

(1) Halkan jegyzem meg, hogy bár leírtam azokat a szavakat, hogy ‘mementó’ és ’emlékeztet’, de valójában egyre inkább szkeptikus vagyok arra nézve, hogy az embereknek, mint masszának létezne hosszú távú memóriája. Egyébként nem engednénk meg, hogy Ceausescu rendszere nálunk reinkarnálódjon. Mert most ezerrel megyünk abba az irányba. (Kádár? Azt te csak szeretnéd. Orbán habitusa sokkal inkább Ceausescu-éra hajaz.)

A völgyben a patak hatalmas tavat hordott össze. A faluból túl sok minden már nem látszik, egyedül az unitárius templom tornya lóg csak ki a vízből, mint egy felemelt mutatóujj, drámai figyelmeztetésként.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

A parton még áll egy rom, a katolikus templom maradványa, illetve megmaradt olyan 10 ház a völgy felső részében. Ezek nem lakatlanok, cigányok költöztek beléjük. (Ez megint tipikus román történet. Az országban a XX. század végén még eléggé képlékeny volt a társadalom, többek között a német állam “kivásárolta” a szászokat a kommunista diktatúrából. Az ő üresen maradt házaikba szintén cigányok költöztek be.)

From Székelyföld 2012

A tó körül meglehetősen gyatra murvás út vezet körbe, ezen lehet feljutni a felső részen lévő emlékműhöz. Egy ház megmaradt falaiból alakították ki, elmagyarázva, mi is történt itt. A hangulatot átérezni, csendben emlékezni viszont nem lehet, a közelben lakó cigányok rögtön támadnak, ha embert látnak: a piaci légy szemtelenségével veszik körül az autókat, az embereket és gátlástalanul koldulnak. Eredetileg úgy terveztük, hogy itt rakjuk le a kocsikat és gyalog sétálunk be, ameddig lehet, de látva a kolduló gyereksereget, inkább megpróbálkoztunk autóval átvágni a fertőzött részen. Naná, hogy nem sikerült, pont a telep közepén volt egy hatalmas gödör a földúton, kénytelenek voltunk ott parkolni. Nem voltunk nyugodtak. Eleve már kiszállni is alig tudtunk, olyan szorosan tapadtak az ajtókra a purdék. Végül arrébb lökdöstük őket, legalább tízszer ellenőriztük, hogy minden ajtót rendesen bezártunk-e, aztán besétáltunk a tó partjáig. A gyerekek légyfelhőként követtek.

József jött mögöttem, élénken tárgyalva egy kölyökkel.
– Oké – hallottam fél füllel – Bankkártyát elfogadtok?

A tóparton elbeszélgettünk egy pecással. Valamikor itt lakott, sokat mesélt a faluról. Itt még a cigánykölykök is visszavettek az aggresszivitásból.
Visszasétáltunk a kocsikhoz, pánikszerű indulás, majd a tótól messzebb rendeztük a sorainkat. Sajnos a kapkodásnak meg is lett az eredménye, a kőrispataki szalmakalap múzeumot 3 autó is leszavazta, de a motoros pár erről nem értesült (náluk nem volt walkie-talkie), így ők elmentek tovább a murvás úton, mi visszafordultunk. Sajnálatosan az az információ is elsikkadt, hogy Énlakára csak ebből az irányból lehet eljutni a földúton: Korond felől, hiába jelzi a térkép, nem. Emiatt ez az eldugott, szép székely falu is kimaradt a programból.

From Székelyföld 2012

A gátnál beszéltük meg, hogy mindenki bevár mindenkit. Azt kell mondjam, hogy a táj tényleg szemet gyönyörködtető, az is tény, hogy sokan élvezik a tó áldásait… de a szívünk akkor is szomorú, mert tudjuk, mi volt az ára.

A következő állomás Vármező volt, Szováta fölött. Mára még fürdést terveztünk a szovátafürdői Medve-tóban, mely tavat viszont 13.00-15.00 között pihentetnek, ilyenkor tilos a fürdés. Azaz pont volt időnk elmenni a pisztrángkedvelők paradicsomába. Naná, pisztrángot enni.

From Székelyföld 2012

A hely, bár gyönyörű, de az adott napon nem volt kellemes. Pokoli meleg volt és hiába kerestünk jó asztalt, nem találtunk. Belül meleg volt, az épülethez csatolt teraszon semmi légmozgás, csak fülledt meleg, a kioszk alatt mozgott ugyan a levegő, de annak meg üveg volt a teteje, gátlástalanul sütött át rajta a nap. Végül a fülledt teraszon ültünk le. Pár perc után mindenkiről csorgott a víz. Ekkor jöttek a legyek. Szinte mozdulni sem lehetett tőlük, mindent összemászkáltak: embereket, evőeszközöket, ételeket. A kaját is furcsán kaptuk meg: egy közös tányéron hozták ki mindenkinek a pisztrángját, egy másik tányéron meg összeborítva mindenkinek a köretét. Én itt egyszerűen besokalltam. A meleg, a legyek, mind az idegeimre mentek, hadonásztam, morogtam, a pisztrángból éppen csak ettem pár falatot és otthagytam. Ehhez képest durván magas lett a ceh: külön fizetni esélyünk sem volt, a végszámlát szórtuk szét, ez jóval magasabb lett, mint kalkuláltam (a klasszikus trükk: az árat 100 grammra vetítve írják ki az étlapra, de nem tudod, hány gramm is volt végül a pisztráng), gyakorlatilag elfogyott az összes lejünk. Pokolian vacak volt a kedvem.

Visszaültünk a kocsiba, átmentünk Szovátafürdőre. A pisztráng útközben vadul fickándozni kezdett a gyomromban. Oké, az én emésztésem olyan, amilyen, gondoltam, csak lenyugszik egyszer. A tó körül újabb lehangoló érzés: hatalmas zsúfoltság, parkolóhely szál se. Nem így képzeltem. Araszolgattunk a parkoló autók között, centizgettük az átszaladó embereket. A legrosszabb balatoni rémálom. Ekkor végképp bedurrant az agyam. A gyomrom egyre vadabbul ugrándozott, az egész tavat, a tömeggel együtt, a hátam közepére kívántam, így beszóltam az adóvevőbe, hogy na, én eltipliztem. Dóra átült egy másik autóba, mi pedig hazaindultunk.
A faluban egy pillanatra kiálltam, amíg bekapcsoltam a GPS-t, aztán próbáltam visszasorolni, de a sok autó miatt nem láttam az utat, gondoltam, nagyon lassan elindulok, így ha jönnek is, észrevesznek és be tudnak engedni; ehelyett kifogtam egy kopasz mercis bunkót, aki egészen a főútig nyomta mögöttem a dudát, megsértődve, hogy ki mertem menni eléje. Nem dobta fel a kedvemet. A gyomorugrálás komoly hányingerré evolválódott és tényleg kezdtem megijedni, hogy ebből baj is lehet.
Nyomtam a gázt hazafelé, mint süket a csengőt. Mégis jobb, ha már otthon kell szenvedni. Jeleztem Nejnek is, hogy baj van, de csak annyi visszajelzést kaptam, hogy nála is. A pálpataki erdei úton már hatalmas levegőket vettem, a szemem pedig kezdett homályosodni. Az udvarra nem álltunk be, ahhoz ki kellett volna nyitni a kaput. Ledobtuk a kocsit, irány a vécé. Az épületben négy mellékhelyiség volt, berohantam az egyikbe és fostam egy hatalmasat. Közben hallottam, hogy Nej a másikban rókázik. Próbáltam lehúzni a termést, de ekkor derült ki, hogy nincs víz. Viszont jött nálam is a hányinger, így lerohantam a másik vécébe és ordítva telehánytam. Képzeld el mindezt víz nélkül. Próbáltam elérni telefonon Józsefet, de nem vette fel, gondolom, fürdött. Walkie-talkie, ugyanez. Lementem a pincébe, megtaláltam a keringető szivattyút, kapcsolgattam, óvatosan megrángattam az elektromos vezetékeket, semmi. Ráadásul a pincében nem volt térerő, így azt sem vettem észre, hogy József már próbált visszahívni. Amikor feladtam és felmentem a földszintre, akkor jött csak létre a kapcsolat, József elmagyarázta, hol találom a biztosítékszekrényt és ott kellett visszaböknöm a leakadt biztosítékot. Innentől hatalmas takarítások, magunkat is beleértve, végül beájultunk az ágyba. Reggel nyolcig aludtunk. Délután négytől. Kisebb megszakításokkal, mert én többször is kirohantam. Tudat alatt még derengett, hogy ma lett volna a gasztronómia egyik csúcs napja, László rendelt egy nagy adag pácolt flekkenhúst, a tegnapi vaddisznóból megkaptuk a máját és a szűzpecsenyét, a májat József tejbeáztatta, majd beirdalta a helyi nagyon finom szalonnával, mindezt szabad téren, faszénen megsütve, szóval tényleg dőzs. Nélkülünk. Mi az életünkért küzdöttünk. Utólag megtudtam, hogy Krisztina gyakorlatilag ugyanezt a programot játszotta el, csak éppen a Medve-tó partján, aztán délután került sorra Dóra, illetve éjjel öcsémnél és a sógornőmnél is megjelentek a tünetek. Ezt bekaptuk.

Pedig volt még program is. Pálpataka by night, azaz a kalandkereső ifjúság elment éjszakai traktorozásra az erdőbe.
Átadom a szót egy résztvevőnek.

Beállt a traktor az udvarra, felmásztunk a pótkocsira. A traktor olyan ócska volt, hogy azon is meglepődtem, hogy elindult; de aztán hiba nélkül nyomta végig a távot. Úttalan utakon mentünk, egyre sötétebb lett. Aztán egyszer vége lett az útnak, na gondoltam, megérkeztünk. Hát, nem. Bazmeg, a traktor nekiment az erdőnek, aztán tolta félre maga előtt a cserjéket, meg a karvastagságú fákat. Aztán egy helyen leszálltunk és csak azt vettem észre, hogy egyedül maradtam. Olyan sötét lett bazmeg, mint a jancsiésjuliskában. Végül megláttam egy fejlámpát, na ekkor találtam meg a többieket, aztán hazapöfögtünk. Hogy milyen volt? Kurva jó.

 

« Older posts

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑