Search: “citibank”

A hétvégén osztottam, szoroztam, mérlegeltem, majd eldöntöttem, hogy jó 15 év hűség után kirúgom a francba a Citibankot. Ma voltam a konkurrenciánál, nem akarom fényezni, de valami hihetetlenül más – modernebb, jobb – környezetbe kerültem. Estefelé belaktam az új webbankot, utána pedig rendezni akartam a citibankos számláimat: a takarékről és a devizaszámláról átrakni mindent a folyóra, onnan feltölteni a hitelkártyát, a maradékot pedig átutalni az új helyre. Aha. Takarékszámla, utalás: nincs hozzá jogom. Hmm? Devizaszámla. Ahhoz sem volt. Oké, telefon. Már némileg bepöccenve. A menüt fejből ismerem. Bankkártyaszám. Megadtam. A géphang visszaszólt, hogy érvénytelen. Leraktam a telefont. Ennyire hülye lettem volna, hogy elfelejtettem átírni a Keepass-ban? Elővettem magát a kártyát, nem, nem én voltam a hülye, jó számot adtam meg. Újabb kísérlet. Telefon, menü, kártyaszám. Megint érvénytelen. A géphang felszólított, hogy adjam meg újra. Begépeltem ugyanazt… erre beengedett. A személyi bankár meg gondolom csodálkozott, hogy miért egyből egy ingerült ügyféllel beszél. Aztán elmagyarázta, hogy ha sokáig nem nyúlok hozzá egy számlához, akkor zárolják. Nem, már elegem van belőlük, így nem magyaráztam el a hapinak, hogy a takarékszámla arról szól, hogy takarékoskodok, azaz sokáig nem nyúlok hozzá, azaz az a természetes állapota, hogy nem nyúlok hozzá. Rezignáltan megkértem, hogy oldja fel mindkettőn a zárolást, elterelgettem az összes pénzt, aztán csá.
Fapad.

Igen, bizonyos jelekből nekem is úgy tűnik, hogy egyszerűsödik a stílusom. A címbeli kifejezést például írhattam volna cizelláltabban… de legfőképpen hosszabban és sistergősebben.

Nos, előljáróban lesz itt minden: elkeffentett informatika, félreértelmezett ügyfél(?)szemlélet és értelmetlen biztonsági hozzáállás.

Kezdjük a történet végén. Nejem számláján szerettem volna lekötni egy összeget. (A családban én vagyok a könyvelő és a pénztáros. Az összes családtag összes kódja itt figyel a PDA-n egy szupertitkosan védett alkalmazásban.)
Beléptem az online bankingba, végigmentem a menün, a lekötés időtartamánál kiválasztottam azt, amelyik 7.6 %-ot fizet. A lekötés megtörtént és a visszaigazolásnál kiírta, hogy a kamat 6.8%. Mivel ez nem mindegy, egyből telefon, személyi bankár. (Tudni kell, hogy mire emberi hanghoz jutok, addigra a cipőmérettől kezdve minden titkos és nemtitkos adatot bekérnek.) Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, de ahelyett, hogy értelmes választ kaptam volna, a hapi közölte, hogy mivel nem a nejem diktálta be a kódját, ezért neki kötelessége azonnal letiltani a kártyát. Ledöbbentem rendesen, de mivel nejem ott volt tőlem pár méterre, gyorsan a kezébe nyomtam a telefont, hogy te, mondd bele gyorsan, hogy te vagy te. Erre a hapi lenyugodott és nem tiltott le. Igaz, a kérdésre sem válaszolt.
Tessék észrevenni, hogy
– Ha rögtön az elején belenyávogok a telefonba, mondván, hogy Nej vagyok, nem történik semmi.
– De ha már elkövettem azt a hibát, hogy férfihangon szóltam a telefonba, a legelső nőihang imitátort odaszólítva egyből meg tudom akadályozni a letiltást.
– És utána – hasonlóan ahhoz, ahogy most történt – a női hang újból betelefonálna és simán el tudná intézni, amit akar.
Halló: tessék már ott a bankban észrevenni, hogy ha valaki tudja a kártyaszámot és a telefonos pin kódot, akkor azt ilyen idióta módszerekkel már nem tudják megakadályozni. Marhák.

Csavarjuk tovább a történetet.
Külön érdekesség, hogy miért van Nejnek Citibankos számlája. Nekem történeti okból az van (az őskorban, amikor neandervölgyiként még kesben kaptuk a fizetést, a cég humánpolitikusának a Dunabank üzletkötője volt cimbi), Nejnek meg szintén történeti okból nincs.
Nem csak a felelősséget és az ágyat osztjuk meg, hanem a bankszámlát is. (A fogkefét nem.:-)
Ha valaki átnézi a bankszámláját, láthatja, hogy _akármennyi_ pénzt is tart rajta, lekötések nélkül a kamat mindig kevesebb, mint a kezelési költség – ezért döntöttünk úgy, hogy a pénzünk tárolásáért inkább csak egy banknak fizetünk.
Csakhogy egyszer eljutottunk oda, hogy váratlan kiadásokra, illetve nyaralási célra szerettünk volna egy külön bankszámlát. Ahová évközben csak átutalunk pénzt, lekötögetjük, majd amikor szükség van rá, akkor visszautaljuk. Nem is kell hozzá bankkártya.
Az átutalási költségek minimalizálása céljából a Citibank mellett döntöttem. Bementem és szépen róttuk is a köröket az ügyintéző hölggyel, amikor egy elejtett mondatomból kihallotta, hogy nekem már van náluk számlám. Egyből elhappolta a papírokat, hogy ‘egy ember – egy számla’. Nem nyithatok még egyet. Volt még egy szánalmas próbálkozásom: – “Nem fogja zavarni, hogy akkor most elmegyek egy másik bankhoz és ott nyitok számlát? Tudja, egy olyat, amelyiken pénzt szeretnék tárolni. Nem is keveset. Lekötve.”
Az eredmény megtippelhető. Nem zavarta.
Így Nej ment el, nyitott egy számlát és most azt használjuk ilyen célra. Hab a tortán, hogy neki engedték, hogy a folyószámla mellett legyen takarékszámlája is. Ha a hölgy korábban nekem megemlíti, hogy van ilyen lehetőség, rengeteg kellemetlenségtől kímélhettük volna meg egymást.
De nem így alakult, tehát kénytelen vagyok két identitással intézni a bankügyeinket. Viszont legalább már tudom, hogy telefonálás előtt mit kell elszorítani, hogy kellően vékony legyen a hangom.

És még lehet ragozni a történetet. A Citibank Online-ban létre lehet hozni egyfajta ‘Kedvencek’ listát, felvéve azokat, akiknek utalni akarunk. Amikor kettévált az énem, fel akartam venni a másik számlát. Azt mondta a progi, hogy nehogymár, ez ugyanaz a bank, nem tehetem meg. Hívjam a kezelőt. Hívtam. Elmondtam, mi a helyzet, a hölgy kedvesen közölte, hogy ugyan nem tudja, mi lehet, de a legegyszerűbb, ha most telefonon keresztül létrehozzuk a bejegyzést. Oké, bediktáltam a számlaszámot meg a nevet. Ezután a hölgy közölte, hogy most egy napot várni kell, mert validálják a bediktált adatot – és csak utána fog látszódni a listában. Udvarias kérdésemre, hogy mostanában felvételi követelmény-e rendszertervező részlegükön a lipótmezei elbocsátó diliflepni, zavart mentegetődzés volt a válasz.

Hát, így állunk. Egyik véglet a naív ostobaság, a másik a magát okosnak tartó ostobaság. A kettő között meg szemipermeábilis hártya vastagságú a józan ész.

A múltkor letiltott kártyák ma érkeztek meg, mind az öt. Gyanakodva nézegettem: aktiválás, PIN kód csere, webbank inicializálás… biztosan elég pihent vagyok én ahhoz, hogy mindezt lezongorázzam egy nap alatt? (Úgy, hogy még el kellett mennem az SzTK-ba, a könyvelőhöz, a körzeti orvoshoz és az okmányirodába.)

Szerencsére a CIB bank kártyáival kezdtem. Aktiválás: beléptem a webbankba, Szolgáltatások/Kártyaaktiválás menüpont, kártyaadatok megadása. Kész. PIN kódot csak automatánál lehet cserélni, de van elég a városban. (Délután le is játszottam a cseréket az egyiknél.) Végeztünk.

Jöhettek a Citibank kártyái. Itt eleve nincs webbank, architekturális okokból. A webes hozzáférést ugyanis bankkártyához rendelik, az meg most éppen ki lett rúgva a helyéről, azaz web nuku. Telefon. IVR menü, haladtam előre, mint Amundsen a Déli-sarkon. Aztán kérte a kártyaszámot, megadtam, kérte a telefonos PIN kódot, megadtam, a hölgy közölte, hogy a beazonosítás sikerült, aztán várt egy kicsit… és bekapcsolt egy személyi bankárhoz. Kezdtem ideges lenni. A Citibanknál ugyanis az van, hogy vagy begépelsz mindent és akkor az automata elrendezi a dolgokat, vagy elrontasz/nem tudsz valamit, ekkor bejön a személyi bankár. Aki megpróbál téged egyértelműen beazonosítani, azzal az egetverően kretén számítógépes programjukkal. Dacára annak, hogy már korábban megadtad a telefonos PIN-t és azt el is fogadták.

– Jó napot kívánok, Vucli Tóbiás vagyok.
– Hjaj. Jó napot kívánok, Petrényi József.
– Miben lehetek segítségére?
– Nézze. Kezdjük ott, hogy fogalmam sincs, miért beszélgetünk egymással. Ennek eleve nem lett volna szabad megtörténnie.
– ?
– Bankkártyát szerettem volna aktiválni. Kiválasztottam a menüpontot, megadtam a kártyaszámot, a TPIN-t, az azonosítás sikerült, aztán hirtelen Önhöz kapcsoltak. Maga szerint miért?
– Nem tudom.

Dehogynem. A hangsúlyból tisztán ki lehetett hallani, hogy “már megint itt van egy nagypofájú ügyfél, aki képtelen hibátlanul begépelni 20 számot”. Voltam telefon végén lógó informatikus, használtam én is ezt a hangsúlyt. Csak éppen a hapi nem figyelt eléggé, akkor ugyanis felfogta volna, hogy az azonosításom sikerült.

– Akkor most mi lesz?
– Felteszek néhány kérdést…
– NEM! – ordítottam bele a telefonba – Mindent, csak ezt nem!
– Ööö, miért?
– Mert ez az agyalágyult programjuk rendszeresen kérdez olyasmit, amiről fogalmam sincs. Miközben itt van előttem minden olyan adat, amely alapján Önnek egyértelműen be kellene tudnia azonosítania engem. Hogy mást ne mondjak, eddig megadtam egy kártyaszámot és egy PIN kódot. Jól.
– A másik lehetőség az, hogy bejön egy bankfiókunkba…
– Aha. A város széléről. A legközelebbi fiókjuk másfél óra utazás, csak oda. Árulja már el, miért nekem kellene beáldozni az időmet azért, mert Önöknek egy elmebeteg banki szoftverük van?
– Csak ezek a lehetőségek vannak.
– Lássuk a kérdéseket.

Természetesen óriási ordibálás lett belőle. Volt olyan kérdés, hogy volt-e az utóbbi időben nagyértékű utalás a számlán? A családban négy bankszámla és hat kártya van – mármint olyan, melyeket én kezelek – honnan a fészkes fenéből emlékezzek rá, hogy volt-e mostanában pont az ehhez a kártyához kapcsolódó számlán akkora utalás, amelyet kérdez? Végül legyintettem és beblöfföltem, hogy nem volt. Aztán jött a kedvencem, hogy volt-e valaha elvesztve vagy letiltva a számlához tartozó kártya?

– Fogalmam sincs.
– Ezt nem írhatom be.
– Nézze, ez egy 15 éves bankszámla. Tudja, milyen rohadt sok az a 15 év? Mit tudom én, volt-e ez alatt az idő alatt letiltva. Év elején például volt az a bankkártya korrumpálódási botrány, a hat kártyámból kettő le lett tiltva. Fogalmam sincs, hogy ez konkrétan köztük volt-e, vagy sem.
– Ide csak azt írhatom be, hogy ‘igen’ vagy ‘nem’.
– De az Isten szerelmére, nem tudom!!! Nézze, a KeePass programban be van írva a kártyához és a számlához egy rakat kód. Ha már nem elég a TPIN kódom, akkor kérdezzen bármi konkrét adatot, de ne ilyen marhaságokat!
– Sajnálom, a számítógép ezeket a kérdéseket adta ki.
– Robbanjon fel. Nem válaszolok.
– Akkor ezt a kérdést kiikszelem.

(Jé, van ilyen?)

Aztán volt még néhány kérdés (anyja neve, cipője mérete), majd elment a végső OK gomb, végül a számítógép kiadta a mindent eldöntő választ, hogy én vagyok én.
Aktiváltuk a kártyát.

– A PIN kódot hogyan módosíthatom?
– Visszakapcsolom a menübe, ott majd adja meg a TPIN kódját, aztán jöhet az új PIN kód.
– Köszönöm.

Visszakapcsolt. Az automata kérte a TPIN-t, megadtam, megállapította, hogy a kód jó, várt egy kicsit… majd a kedves női hang közölte, hogy kapcsolja a személyi bankárt.
Azt hiszem, ekkor sikoltottam.

– Jó napot kívánok, Lusta Ubul vagyok.
– Jó napot kívánok. Petrényi József.
– Miben segíthetek?
– Fogjon egy kalapácsot és verje szét a számítógépüket. Esetleg kezdheti a programozójukkal is.
– ?

Elmeséltem, hogyan kerültem hozzá. Majd, mivel alapvetően jóindulatú ember vagyok, közöltem, hogy pillanatokon belül robbanok, szóval próbáljon meg óvatosan kommunikálni.

– Nekem azt mutatja a szoftver, hogy lejárt az adatbeadási ideje, azért kapcsolt be engemet.
– Adatbeadás? Megadtam a TPIN-t és el is fogadták.
– Szóval azt mondja, hogy a TPIN után megnyomta a 4-es gombot…
– Hé! Nem nyomtam meg semmilyen gombot! Az Ön kollégája és a géphang is csak annyit mondott, hogy adjam be a TPIN-t. Semmi más gombnyomásról nem volt szó!
– Pedig meg kellett volna. Először a 4-es gombot, majd az 1-est.
– Ezt ugye nem mondja komolyan? Az IVR menüjük egy szót sem szólt arról, hogy nekem ott még választanom kellett volna valamiből! A gépi hang elfogadta a TPIN-t, aztán néma csend volt, egészen a maga kapcsolásáig.
– Márpedig ott kell a 4-es és az 1-es.
– Hát ez óriási.
– Visszakapcsolom. Most ne várjon semmit, miközben a nő beszél, adja be a 41-es kódot.
– Ezt nem hiszem el. De kapcsoljon vissza, aztán meglátjuk.

Visszakapcsolt. Még levegővételt sem engedélyeztem a gépspinének, ráküldtem a 41-es kódot… és ott voltam végre a PIN kód menüben.

Egy kártya kipipálva. Jöhetett a hitelkártya.

Újrahívtam a számot, már rutinból mentem a menübe. Kártya kód. Elment. TPIN. Elment. Ekkor azt mondta a spiné, hogy a kártyán szereplő lejárati évszám utolsó két számjegye. Beírtam, hogy ’14’. Nem fogadta el. Nedemár. Ott van a kártyán, hogy 10/14, ez testvérek között is 2014, azaz a 14 az évszám utolsó két számjegye. Megadtam még egyszer. Nem fogadta el. Harmadik próbálkozásra megadtam a kibocsátási évszám két utolsó számjegyét, az se volt jó. A géphölgy vigyorogva közölte, hogy kapcsolja a személyi bankárt.
Aztán közölte azt is, hogy a személyi bankár legkorábban is csak két perc múlva veszi fel a telefont. Vártam két percet. Nem történt semmi, azon kívül, hogy a női hang folyamatosan ismételgette a két percet. Bakker, ezek tuti kibannolták a telefonszámomat. Letettem.

Gondolkodtam egy kicsit. Mi van, ha ez egy nem magyar szoftver és csak elcseszték a lokalizálását? Mi van, ha utolsó két számjegynek a hónapot kell megadni neki? Egy próbát megér.
Az új kisérletnél direkt figyeltem arra, mit kér a szoftver. Egész konkrétan az évszám utolsó két karakterét kérte. Erre megadtam neki a hónapot. Elfogadta.
Innen már sínen voltunk. Ment az aktiválás, ment a PIN kód csere, még a bűvös 41-es számra sem volt szükségem. A végén még hallgattam egy kicsit a spinét, de amikor azt mondta, hogy nyomjam meg a kettes gombot és töltsem ki az ügyfélelégedettségi kérdőívet, az már kiverte a biztosítékot, letettem. Ha annyira kiváncsiak, olvassák el a blogot.

Ötven percbe került. Az őszülés nem számít, mert már úgysem látszik.

Hülye dolog ez az élet. Időnként jönnek a nagy hullámok, az ember készül rá és sikerrel veszi. Aztán jön egy bökdösős kicsi oldalról és beborít a vízbe.

Ma elszaladtam boltba, leginkább csak választékot felmérni. Utána a dohányboltban vettem ötszáz forintért szivart, aztán sétáltam tovább, enni akartam vacsira a görögnél dolmadest… és ekkor vettem észre, hogy nincs meg a pénztárcám. Futás vissza a dohányboltba, hátha ott hagytam a pulton, de az eladó nem tudott semmiről. Végigsétáltam a 200 métert, de a földön sem találtam. Ekkor már lassabban sétáltam vissza a dohánybolthoz. Kárfelmérés: volt benne ezer forint. Nem tétel. Öt bankkártya. Ez már fájt. Egy csomó kedvezménykártya. Nem lényeges. Az összes igazolványom. Na, ez nagyon fájt. Gondoltam, megpróbálom virágnyelven elmagyarázni a dohánypultos lánynak, mint fő gyanúsítottnak, hogy ami nekem lényeges, az neki értéktelen, ami meg neki lényeges, azt tőlem megtarthatja, de természetesen nem jött össze, nem is jöhetett össze. Ha nem ő volt, akkor sértés lett volna nyíltan felajánlani, ha meg ő volt, és beismeri, hogy nála van a brifkó, akkor meg helyből bukta, rögtön kiabálhatok rendőrért.
Folyamatosan káromkodva ültem be a kocsiba. Valaki most gazdagabb lett ezer forinttal, a többi szemetet meg kidobja a kukába. Én viszont emiatt a “szemét” miatt fogok hetekig szívni.
Itthon egyből kártyaletiltások. Öt kártya, három privát, két vállalkozói, két bank, három tulajdonos. A CIB bank gyors volt és határozott, viszont a letiltás/újrakérés 23000 forintba került. És két hétbe. A Citibank viszont ultragáz, nem is tudom, hogyan lehetnek ennyire idióták. Ritkán szoktam ügyintézővel ordibálni telefonon keresztül, de a Citibankkal rendszeresen eljutunk ebbe az állapotba. Nem írom le az egészet, mert a frusztrációk felemlegetése csak keringeti, azaz növeli a frusztrációt, de a vége, az azért ütött. Nej ki is menekült a nappaliból. Miután a bankkártyánál beazonosítottam magamat (pedig már itt is kérdeztek idióta dolgokat), a hitelkártyához újra be kellett azonosítanom magamat. Ugyanannál az ügyintézőnél. Oké, nem gond, van egy nagyon jól karbantartott keepass állományom, minden benne van. Jöhetnek a kérdések. Telefonszám. 1:0 oda. (Nem, nem vagyok hülye, ismerem a telefonszámomat. De amióta náluk vagyok – jó 15 éve – volt egy csomó telefonszámom és nem tudom, melyik ragadt be az adatbázisukba. Telefonon nem engedik módosítani, egyszer bementem személyesen, beírattam, de a következő ellenőrzésnél sem stimmelt, elmondani meg nem mondják el.) Bepróbálkoztam a vonalassal. Következő kérdés: a hitelkártya hófordulójának a dátuma. Na, itt dobta le az agyam a gépszíjat. Ott volt előttem minden adat: szerződésszám, kártyaszám, mindenféle pinkód, ECP kód, lejárati dátum, a személyes adataimat mindet tudom fejből, szóval tényleg minden, erre jön egy ilyen kérdés. Az egyenlegen biztosan rajta van, de hol lehet az egyenleg? Valószínűleg a nagy-nagy fehér dobozban a dolgozószobában. (Egyenleget nem olvasok, mint mondtam, weben bankolok, ott pontosabban látszik, mi van.) Mondtam a pacáknak, hogy passz, kérek egy másik kérdést. Közölte, hogy nincs, addig nem tud továbbmenni a számítógépes programban, amíg erre nem válaszolok. Hangsúlyozom, ekkor a másik kártyám kapcsán már pontosan és egyértelműen be voltam azonosítva. Ezzel jól elvitatkoztunk. Én mondtam, hogy kérdezzen bármit, válaszolok, ha kell, még a Goldbach sejtést is bebizonyítom, ő meg ragaszkodott ehhez a dátumhoz. Végül közölte, hogy ez nem megy, nem tudja kiküldeni az új kártyát, fáradjak be egy bankfiókba (szigorúan belváros) ahol személyes azonosítás után átvehetem.
– Hogyan, maga idióta!!! – ordítottam a telefonba – Épp most mondtam, hogy az irataimat is ellopták!
– Izé, de a számítógép…
Ha valahonnan nem ugrik be, hogy egy hónappal ezelőtt volt valami gebasz és csináltam egy screenshot-ot az összesítő képernyőről, nem is tudom, hogyan fejeztük volna be a beszélgetést. Na, innen leszedtem a dátumot, végre ki lett nyalva a számítógép segge, beindult a folyamat.
Két hét. Viszont legalább ingyenes.

Na, akkor a mérleg. Két hétig nem férek hozzá a pénzügyeimhez. Sehogy. Mind a céges, mind a privát számláim, kártyáim elérhetetlenek. Mind weben, mind telefonon (brrr), mind személyesen. Mivel most jöttem haza külföldről, készpénz is alig van itthon. Nejnek van ugyan kártyája, de arról szoktunk először fogyasztani, gyakorlatilag üres. Hitelkerete nincs. Amíg nem kap fizetést, kérhetnék kölcsön a gyerekektől, de többek között éppen azért mentem ma boltba, hogy kivegyem a zsebpénzüket. Azaz nekik sincs. Megoldás lesz, ha elkészülnek az új irataim, de az se holnap lesz.

Szóval így. Se pénz, se identitás. Szép kilátások.

ps1.
Most jutott eszembe: útlevél. Van remény.

ps2.
Most, ebben a pillanatban jött egy levél a Citibanktól, hogy kapok 5000 forintot, ha ajánlom a bankot az ismerőseimnek. Nem tudom, ez az írás annak számít?