Search: “börzsöny”

We found 20 results for your search.

Börzsöny kör

Kifejezetten mászótúrának szántam, kipróbálni, mit tud a Tannus Armour defektvédelem azokon a gyalázatos utakon. A teszt túl jól sikerült, ugyanis megtudtam azt is, hogy _mit nem tud_.
Azért ez már valahol bravúr: egy abszolút defektmentes felszeréssel rögtön a második túrán defektet kapni. Mind a két keréken.
(A történet árnyalásáról külön videó fog készülni. Ebből kiderül, hogy nem igazán a defektvédelem volt a hibás, de mindenképpen sikerült találnom egy gyenge pontot a rendszerben.)

Észak-Börzsöny

Nem akar ez összejönni. A múltkori túrát terveztük úgy, hogy a Csóványosról hazafelé teszünk egy kört a Börzsöny északi felére, de kicsúsztunk az időből. Most direkt csak az északi részt terveztük be, de ez sem úgy sikerült, ahogy elképzeltük.

Kezdve ott, hogy Diósjenőről a kék túraútvonal elég vacak. Az út a hegy és az erdő szélén halad, házak, tanyák mellett. Ez még nem is lett volna gond, ha a földutat mindenféle mezőgazdasági járművek nem tették volna járhatatlanná. Csapadékos időszakon vagyunk túl, a munkagépek a híg sárból derékig érő dagonyát kevertek, aztán az egész megfagyott és ráesett 5 centi hó. Nem lehetett tudni, hová lépek, egyenes talajra, vagy gödörbe, kimegy-e a bokám, vagy beszakad lábam alatt a jég és belesüllyedek egy tócsába. Tippelgettünk és botladoztunk. Miközben ezerrel ment mellettünk a fakitermelés.


Így telt el hat kilométer. Három óra alatt. Ez gyakorlatilag ki is nyírta a túrát. 24 kilométert terveztünk, volt 5,5 óránk sötétedésig, ismeretlen terepen, hóban… nem vállaltuk be.

Rövidítettünk. De még hogy.

B tervvel nem készültem, így egyszerűen csak ráböktem a gps bélyeg méretű képernyőjére: – Itt van ez a sárga útvonal, ez a legrövidebb vissza. Menjünk ezen!

Pedig annyi eszem már lehetett volna, hogy hegyvidéken nem a nyílegyenes út a legjárhatóbb.

Nos, ezt a sárga túraútvonalat valószínűleg ugyanaz az ember tervezte, aki San Francisco utcáit. A szerpentin, a kanyargós út… mind-mind megalkuvás. A hágó is. A hegycsúcsokra fel kell menni, méghozzá nyílegyenesen.
Eleinte havas-jeges, később havas-sáros kaptatókon küszködtünk, bár nem is a felfelé irány volt a nagyobb cucli, hanem a lefelé ereszkedés a csúszós, meredek hegyoldalakban.

Viszont ahogy a hegycsúcsoknál a nap áttört a felhőkön, a táj kivirult. Hát, igen, napfénnyel minden szebb.


Haladgattunk. Kámor. Jász-bükk, Király-hegy, Kő-szirt. Ezek mind megmászott hegycsúcsok. Rövidítés. Ja.

Ez itt a szintprofil. Nem kamu, a csúcsok előtt/után tényleg ilyen meredek volt a terep.

Ez pedig ugyanez, animálva.

A Kő-szirt az már extra meglepetés volt. Nálam ez volt a nap csúcspontja. Nej… nem élvezte. De túléltem. Pedig bot is volt nála.

Ugyanis az történt, hogy fakitermelés miatt lezárták az erdő egy darabját. Csak éppen azon keresztül ment a túraút. A Király-hegy csúcsa mellett (mert azért fel kellett menni rá) le kellett csúsznunk a Tótok útjáról egy durván meredek hegyoldalon. Ösvény nem volt, szeder viszont igen, most pont jól is jött, legalább valami lassított. A csúszda végén egy nagy tisztáson landoltunk, tömérdek kivágott fa és láncfűrészes jómunkásember között. Nem is akartam sokat alkalmatlankodni, megláttam a sárga jelzést és elindultunk Diósjenő felé.
Hiba volt.
A túraút ugyanis itt, ezen a tisztáson csinál egy hurkot. Pont az ellenkező irányba megy, megkerüli a Kő-szirtet és csak utána fordul rá a falura. Mi meg szépen felcaplattunk a tisztás felső végébe.

Csak ott vettem észre, hogy elböktem. Visszamenni már nagy kerülő lett volna.

– Figyelj Kicsim, mintha lenne itt egy jelöletlen földút.
– Merre megy?
– Fel arra a csúcsra. Viszont az alternatíva az lenne, hogy visszamegyünk megkerülni ezt a böszme nagy hegyet, miközben már majdnem ott vagyunk, ahol a túloldali út megy.
– Végül is…
– Ez a beszéd! A túraút tervezője is ezt javasolta volna.
– Tényleg, szerinted miért nem arra megy az út?
– Fogalmam sincs.

Elindultunk. Nos, földútról szó sem volt, egy vékonyka ösvény vitt felfelé. Viszont valaki már járt előttünk a hóban, azaz csak a nyomon kellett mennünk. Meg is nyugodtunk, akkor azért nem egy járhatatlan útról lehet szó.
Mentünk. Felfelé. Már megszoktuk. Bár nekem hátul már küldte a vészjelzéseket a beépített matematikus, miszerint mindjárt lent kellene lennünk a völgyben, ehhez képes viszont még rohadt magasan vagyunk. De más lehetőségünk nem volt. Ha már elindultunk erre, akkor minden lépéssel egyre nagyobb sebet kapna az önmegbecsülésünk, ha visszafordulnánk.
Ez a lelkesedés elég sokáig kitartott. Egész pontosan addig, amíg az egy lábnyomnyi ösvény ki nem vitt magára a Kő-szirtre. Ez egy sziklaorom a hegy szélén. Kilóg a levegőbe. Alatta 300-350 méter mélység. Az út pedig abszolút a szakadék szélén vezetett. Egy lábnyom szélesen. Kicsit ferdén. Kifelé. Havas-saras, idegesítően csúszós terepen.
Láttam Nejen, hogy az ő önbecsülése már el bírta volna viselni a visszafordulást.
– Ugyan már, megoldjuk – legyintettem és elindultam. A pofám nagy volt, de fényképezni már én sem mertem megállni. Nej eleinte diszkréten, később már gátlástalanul sziszegett.
Aztán egyszer csak vége lett.
– Látod, meg tudtad csinálni – fordultam Nejhez.
Gyilkos tekintetek.
– Ez egy fejlődési lépcső volt. Kiléptél a komfortzónádból és megcsináltad.
– Csak azért nem szúrom a seggedbe a botot, mert még kell a leereszkedéshez!
– Ez az! Jövőbe tekintés, optimizmus. Előre a meredélybe!

Mert meredély, az volt. Itt jött az, hogy gyakorlatilag oldalra fordulva, korcsolyázva csúsztunk lefelé a havas hegyoldalban. Nyílegyenesen. Mert a szerpentin csak a gyengéknek való.

Lent egy csomóponthoz értünk. Nej ugyan reménykedett, de a sárga jelzés megint nem lacafacázott, ment tovább nyílegyenesen, lefelé a meredek völgybe.

– Hmm – vakartam a fejem.
– Mi van?
– Arra megy a sárga. De úgy látszik, vannak puhány emberek is.
– Mert?
– Itt megy nem messze egy aszfaltozott út. Azon is van túraút.
– És ezt csak most mondod!?
– Érdekel?
– Aszfaltozott úton akarok menni. Elég világos, vagy részletezzem?
– Jó, jó, akkor ez lesz.

Tulajdonképpen innentől már nem történt semmi. Az út persze nem volt egy matyóhímzés, de milyen hülyén is nézett volna ki, ha tényleg textilbe hímezték volna. Az autók jegesre csiszolták, én kis híján itt taknyoltam egy hatalmasat. Végül beértünk a faluba. Nej már képes volt mosolyogni. Hamarosan elértük az autót. Így is éppen sötétedésre értünk haza.

Jót rövidítettünk.

Börzsöny

Az egyik legnehezebben elkészült videóm. A jól megszokott gopro bekrepált, a kézikamera hegymászás közben botrányos, a drónt pedig még tanulom: nem igazán megy egyelőre az egyenletes mozgás és az is egy tanulság, hogy előre pontosan meg kell terveznem, hogyan fog mozogni. Egyébként ökörhugyozás lesz a felvételből.
A vágás során be kellett vetnem mindent, hogy mindezek ellenére nézhető, sőt, szórakoztató videó legyen belőle. A drón mozgását végül megfelelő vágásokkal, gyorsításokkal, lassításokkal sikerült egyenletessé tennem, a kézikamerából pedig csak korlátozottan kerültek be felvételek, szóval nagyjából vállalható.
Viszont, és ez már tény, ez az első éles drónvideóm.

Valószínűleg Börzsöny

Nej nemrég vett immár komolyabb túrabakancsot, naná, hogy valamikor be kellett avatni. Két hete beírtuk a naptárba, hogy vasárnap irány a hegyek. Arról nem tehetek, hogy az időjárásfelelős elfelejtette megnézni a naptáramat.
Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre vacakabb az idő. Dunakeszi magasságában eleredt az eső, Vácnál már szakadt. A Dunakanyar hegyei egytől-egyig ködsipkát viseltek, a levegő meg az esőtől volt szivacsnedves.
Próbáltam célozgatni, hogy ilyen időben a kutyát sem, de Nej határozottan a bakancsára mutatott. Menni kellett.

From MiVanVelem

A nagymarosi kompkikötőben dobtuk le a kocsit. A minimális túra a Julianus Barát torony volt, majd vissza Nagymarosra egy másik úton. A közepes túra ugyanez, csak Zebegény érintésével. A maximális pedig a minimálissal indult volna, majd utána autóval Verőce, onnan séta a Király-rétig, majd vissza kisvasúttal. (Akartok hajtányozni? Egy telefonomba kerül – buzgólkodott Barna.)
Elindultunk. Gondoltuk, majd meglátjuk.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Na, pont ez nem működött. Mármint a meglátás. Ahogy haladtunk egyre feljebb, úgy hatoltunk bele a ködzónába. Ami egyfelől abszolút hangulatos volt (Fangorn – közölte Nej), másfelől viszont igen lelombozó, ha a kilátásra gondoltunk.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Például nézdd meg a lenti képet. Kábé 50 méterre lehettünk egy markáns és határozottan magas átjátszó toronytól (Őznyújtó torony), aztán ennyit láttunk belőle.

From MiVanVelem

A torony mögött tisztás, a szokásos hülyeséggel. A tisztás úgy általában szép és kellemes hely, de túrázási szempontból horror. Kiérsz az erdőből… aztán fogalmad sincs, hogy a tisztás túloldalán merre megy tovább a túraút. Anno a Szlovák Paradicsomban találtunk egy négyzetkilométer méretű tisztást, teljesen körbe kellett járnunk (4 kilométer), mire rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk. Itt nem volt olyan durva a helyzet, de azért elnyomtam egy röpke káromkodást, mire a túloldalon megtaláltam ez első ösvényen a jelzést. Mely a fa túloldalára volt felfestve.

From MiVanVelem

Nej szerencsére ebből kimaradt, talált egy szederbokrot és nem törődve az éhező medvebocsokkal, lelegelte.

From MiVanVelem

Innen már nem volt messze a kilátótorony. A trágya időnek megvan az az előnye, hogy ilyenkor legalább nincs sok őrült, aki kimegy az erdőbe. Itt azért volt, összefutottunk egy túlzottan jókedvű férficsapattal. Húztam is a számat. Kifejtettem már párszor, nekem valahogy nem fér össze az erdőjárással az alkoholizálás. de úgy látszik, másoknak igen. (Persze ez csak otromba gyanúsítgatás, lehet, hogy maguktól voltak ilyen harsányak és jókedvűek.)

From MiVanVelem

A kilátás? Hát, aggresszív kismalac stílusban azt mondanám, hogy kuss, én direkt ködöt fotózni másztam fel a hegytetőre. A fenti kép a 360 fokos kilátásnak azt az egyedüli cikkelyét mutatja, ahol látni is lehetett valamit. A maradék tömény köd volt, de annyira sűrű, hogy lefényképezni sem lehetett.
Rövid ebéd, majd elindultunk visszafelé, hogy ne interferáljunk a jókedvű társasággal. Ekkor még nyitott volt, hogy Nagymaros vagy Zebegény felé folytatjuk a túrát. Csakhogy bejött egy masszív és igen kellemetlen ereszkedős szakasz a Szent Mihály hegy csúcsa után. Szűk ösvény, sár, sziklák. Habár Nej maradéktalanul meg volt elégedve a bakancsával, de ez a konkrét szituációban úgy nyilvánult meg, hogy egyáltalán lejött az ösvényen. A régi bakancsában valószínűleg seggreülve csúszott volna le, hangos istenkáromlások közepette.
Ez el is vitte a további túrához szükséges merszet. Az elágazóban mutattam térképen az útvonalakat, a zebegényi úton lett volna még bőven kaptató is, meg ereszkedő is.

From MiVanVelem

Kihagytuk. Elindultunk vissza Nagymaros felé. Közben persze minden létező helyen kimásztunk a hegy szélére, hátha látunk valamit a Dunából meg Visegrádból. Nem mondanám, hogy túl sok ilyen kilátási pont volt, de egy azért akadt.

From MiVanVelem

Délután kettőkor értünk vissza a kocsihoz. Megnéztük az éppen a sodrással küszködő kompot, majd eldöntöttük, hogy inkább nem rohanunk neki a Király-rétnek. Az Verőcétől még 10 km lett volna, ködös, esős időben. Számításaim szerint valamikor este nyolc körül érkeztünk volna haza, és hétfőn mindketten korán kelünk. Így azzal vigasztaltuk magunkat, hogy lesz még hétvége, lesz még jobb idő, mint most, legközelebb meg felvonatozunk a Király-rétre és meghágjuk a Csóványost. Az se rossz túra.
Lesétáltunk a büfésorra, bedobtam egy sült kolbászt kovászos uborkával és egy korsó csapolt barna sörrel (akkor most én vezetek? – eszmélt Nej), majd hazakocogtunk. Habár csak az abszolút minimalista tervet teljesítettük, de határozottan kellemes nap volt.

Parenzana

Az Alpok-túra elején már céloztam rá, hogy az ísztriai részt kivettem belőle, azért, hogy azt valamikor majd együtt csináljuk meg Nejjel.
Nos, ez a valamikor most jött el.

Még mielőtt bármibe is belekezdenék, mondhatni nulladik hír, hogy volt egy tatai bringatúrám (írok majd róla), ahol végiggondoltam mind a túrafelszerelésem jövőjét (írok majd róla), mind a bringaflottánk átalakítását (írok majd róla). Az utóbbinak volt része, hogy Nej eladja mind a trekking, mind az országúti bringáját és a kettő helyett vesz egy gravelt (írok majd róla), nagyjából olyasmit, mint az enyém. Pénteken megrendeltük, mondván, hogy pont jó lesz, mire visszajövünk az Isztriáról, meglesz a bringa is. Erre szerdán jelzett az üzlet, hogy itt van a bicó. Kérem, én nem ehhez szoktam. Ja, az Isztriára péntek reggel indultunk, azaz csütörtökön soványmalacvágtában felszereltem az új bringát és már azzal mentünk. Jelentősen átalakítva a túrát, mert innentől mindketten mehettünk a fürgébb, könnyebb gravellel az enyhén montis jellegű túrára.

Nem kicsit bonyolította a helyzetet, hogy én hétfő este rendeltem magamnak egy új országúti bringát (írok majd róla), hasonló hozzáállással, mint a gravelnél, erre az is megjött szerdán. Á, alig kellett bringát szerelnem csütörtökön.

Leutazás
2023.08.18; péntek

Csütörtök este még mindketten bőszen bringát teszteltünk, utána egy vad pakolásroham, elalvás előtt söricilin nyugtató, pénteken pedig korai indulás. Szokták mondani, hogy Horvátországba halálos élmény szombaton menni, nos, Szlovéniába már a péntek is erősen gázos. Maribor után tömött sztrádák, eszméletlen mennyiségű kamion és persze autóból sincs kevés, Ljubljanáig azért, mert főváros, Ljubljana után meg azért, mert tengerpart, az a picike tengerpart, útközben útjavítások, félpályás lezárások, a tengerparti út pedig beállt, mint a jancsiszeg. Habár nyomasztó kánikulára készültünk, csak sikerült kikapnunk két ambíciózus vihart, az egyiket pont a szállásunk mellett. Ez utóbbi kifejezetten idegesített, mondhatni nem a legjobb előjel rögtön az első nap szarrá áztatni a sátort és mindent, ami benne van.

Ja, szállás. Meg túraterv. Van ez a Parenzana. Nagyon röviden arról van szó, hogy a XX. század elején nagy nehezen felépített északnyugat-isztriai keskenyvonalú vasútvonalat 33 évvel később már be is zárták. Az okok elég szövevényesek, mint ahogy a régió történelme is. Sokáig nem tudtak a maradékkal mit kezdeni, végül úgy-ahogy megpucolták. Túraútnak, kerékpárútnak tökéletes, már amennyiben tudjuk, hová megyünk. Az olasz (13 km) és a szlovén (32 km) szakasz aszfaltozott, a horvát (78 km) viszont nem, sőt, elég sok helyen még trekking bringával sem járható. (Legalábbis a hivatalos figyelmeztetés szerint.) Tény, hogy sok a montis szakasz, ahol egy gravel vagy trekking már szenved, de nem járhatatlan. Olyan börzsönyös.
Nekem ez a terep már több évvel ezelőtt beakadt, folyamatosan kerestem, hogyan lehetne végigtolni, de az eddigiekből is látszik, hogy nem sima ügy, még trekinggel is kell hozzá bizonyos fokú igénytelenség, meg persze az nehéz is, mint a dög, itt meg azért van mászás bőven. Sem egyedül, sem családdal nem igazán akart ez összeállni. Idén villant meg a lehetőség, hogy a gravellel menni fog, aztán Nej látatlanban bevállalta, hogy ő bizony végigjön trekinggel is, szerencsére erre pont nem volt szükség. Utólag megállapítottuk, hogy többször is belehalt volna… ellenben így egy szépséges barátság kezdete lett a túra.

Nos, a terv az volt, hogy ezt a vasútvonalat járjuk be. Így választottunk szállást is. Rajta volt a vonalon. És ez most nem egy képletes valami, tényleg rajta voltunk a vasútvonalon. A Lucija nevű szlovén kisváros kempingje konkrétan a nyomvonalon fekszik, mi pedig odavertük a sátrat az egykori vágány mellé.

A vihar elég sokáig emberkedett, zörgött, csapkodott, Izola már elesett, de minket kihagyott. Annyit viszont elért, hogy az esti kirándulást elhalasztottuk. (Piran 6,5 kilométerre volt tőlünk, eredetileg át akartunk bringázni.)

Lucija – Porec, azaz a horvát Parenzana
2023.08.19; szombat

A névadó rész. (Porec olasz neve Parenzo, innen jött a vasútvonal neve is.) A tervezett távolság 87 kilométerre jött ki, de ebben már volt egy adag megalkuvás is. Eredetileg úgy terveztük, hogy reggel lebontjuk a sátrat, visszük magunkkal, Porecben nincs kemping, így le kell mennünk Bjiela Uvaláig, az annyi, mint 107 km. És két felesleges sátorbontás, sátorállítással. Végül úgy döntöttünk, hogy egyszer élünk, nem vacakolunk. Béreltünk Porec szélén egy apartmant, a sátrat meg állva hagytuk Lucijában. A kemping 70€ volt, az apartman 96, az együtt annyi, mint… sok… de spóroltunk vele 30 kilométert és egy csomó fárasztó melót a pokoli melegben.

Ja, igen. Idén nyáron ez volt az első túránk, ahol nem fáztunk és nem áztunk szarrá. Most megsültünk. Az első két bringázós napon 35 fokos átlaghőmérséklet volt 38 fok maximummal, a harmadikon pedig 36 fokos átlag, 40 fokos maximummal. Ilyenre szokta mondani jóanyánk, hogy maradj itthon az árnyékban fiam és ülj békén a seggeden. Mi meg a tűző napon lihegtünk felfelé az emelkedőkön.

Reggel időben indultunk, a sópárologtató medencék után rögtön indult is az első mászás. Abszolút értékben nincsenek nagy magasságok, az út kétszer megy fel 300 méterre, de mindkétszer tengerszintről teszi ezt, azaz az emelt szint is 3-300 méter. A szájhagyomány szerint a vonat maximum 2% emelkedőt bír, tehát nekünk sem lesz meredekebb emelkedőnk, nos, ez a vonat vagy szteroidokat szedett, vagy festette magát, de itt-ott befigyelt 4-5, esetleg 8% is. Persze jellemzően 2% volt, amiből gyorsan ki is lehet számolni, hogy az út nagy részében vagy felfelé másztunk, vagy lefelé ereszkedtünk. Úgy is neveztem el a szintábrát, hogy melltartó. A 2% tényleg nem egy veszélyes emelkedés, csak éppen a talaj… a sima murva még istenes volt, nagyon sok helyen viszont még az eredeti kőzuzalék maradt ott a sínek alól, na azon nem győzött pattogni a bringa. Nem is haladt igazán, a puha poros/murvás talaj ki-kiforgott a kerekek alól, jóval nagyobb erőt kellett beleraknunk, mint amennyit a puszta meredekség igényelt volna.
De daráltuk szépen. Igazából nem is lett volna veszélyes, a pokoli meleg tette azzá. Én már előre elmentettem magamnak a vízvételezési (sörvételezési) helyeket (nem volt sok), ezeket könyörtelenül ki is kellett aknázni. Nem sokat pisiltünk. Grožnjannál volt az első mellbimbó a melltartón, azaz szárazabban fogalmazva itt volt az első inflexiós pont a túraútvonalon. Ennek örömére drónoztam is egyet. Sajnos nem tudom, milyen lett, de ezt már megírtam itt. (Pedig önmagában a drón elindításával is óriásit szívtam, de ez majd rajta lesz a videón.)

Nagyon szépen tekergett lefelé az út, persze volt is hová, hatalmas völgy hullámzott a hegyek között, az út pedig minden hegyre feltekergett egy kicsit. Rendesen megnéztük a völgyet minden irányból.

Aztán szépen megjöttek először az alagutak, később a viaduktok is.
Az a bizonyos 2%, ugye.

A völgyben kezdődött a Motovun birodalom. Ez így persze hülyén hangzik, mert Motovun csak egy kisváros a hegy tetején… de milyen hegy… és milyen kisváros! Birodalom pedig úgy lesz belőle, hogy az út kábé 300 fokban körbekerüli, azaz a következő 1-2 órában nincs más téma, csak az az impozáns település a hegy tetején. Fényképek, videók születtek róla sorban, minden szögből, de még a drónt is ráindítottam, méghozzá nem egyedül, mert amikor egy német pár meglátta, mit csinálok, ők is kedvet kaptak hozzá.

Aztán egy újabb 300 méteres mászás. Erről már nincs sok emlékem. Másztunk, mint a gép, pörgött a kerék alól a törmelék a vörös földből, csorgott a zsírunk, mint a hurkáé sütés közben. Alagutak, viaduktok, fenséges kilátások… volt minden, de egy kicsit összemosódott. Itt a mellbimbó Vižinada volt, ittunk sört, megnéztünk közben egy wtf videót a kocsmában, tényleg rá kellett keresnem, hogy nem csak a hőguta játszadozott velem.

A maradék szakaszt úgy konferáltam be Nejnek, hogy valami unalmas vacak ipari/mezőgazdasági terepen fogunk begurulni Porecbe. Háát… az egyik legjobb szakasz lett belőle. Nem, hatalmas panorámák, hegycsúcsok, völgyek már nem voltak, de szerencsére ipar sem, a mezőgazdaság viszont kistermelés volt, azaz olajbogyó-telep, szőlőtáblák, fügék… az út meg ott tekergett közöttük. De szószerint tekergett, kizárt, hogy ezeket a szűk kurflikat egy vonat is be tudta venni. Egy senkiföldjén álló fügefa alatt meguzsonnáztunk, utána legeltünk egy adagot a fáról, hát, vannak itthon is fügefáink, de meg sem közelítették a kintieket. Az út pedig masszívan lejtett, alig kellett tekernünk. Kövek persze még mindig voltak, dobálták rendesen a bringát, de legalább Nej is megtanulta, hogy a gravel bringa sokat bír, nem kell félteni.

Porecben még elmentünk gyorsan vásárolni, ipari méretben vételeztünk sört, tulajdonképpen emiatt a bevásárlás miatt vittem magammal a piros kistáskákat, meg is teltek. Aztán átvettük a szállást, bedurrantottuk a klímát és kiterültünk. Jó nap volt.

Porec – Lucija
2023.08.20; vasárnap

Gusztus 20, de nem bántuk, hogy eszünkbe sem jutott. Az már sokkal inkább, hogy huh, de megúsztuk a kempingben a szombat éjszakát. Már a péntek sem volt akármi: este fél tízkor beindult egy jazzkoncert a tőlünk 300 méterre lévő szórakoztató egységben, azt még elviseltük, utána viszont beindult ezerrel valami techno disco rave party, üvöltött a zene(?), üvöltöttek a résztvevők, legszívesebben üvöltöttünk volna mi is a sátorban. Hajnali háromig tartott. És ez csak a péntek volt. Mi lehetett ott szombaton? Szerencsére nem tudjuk, a nagyon csendes, klímás poreci apartmanban hesszoltunk, aludtunk, mint a bunda.

Pakoláskor kimentünk az udvarra a bringákhoz, a meleg már korán reggel páros lábbal rúgott hasba. Mi lesz itt napközben? Nagyon ravaszul nem hoztunk se fürdőruhát, se törcsit, mert csak komplikáció meg plusz cucc, persze, az, csak éppen ebben a kánikulában egész nap a tenger mellett fogunk tekerni és nem, nem mehetünk be fürödni… vidám lesz.

Induláskor behúztuk a maradék horvát Parenzánát, az ugye bement az óvárosig, és ha már ott voltunk, tekeregtünk egy kicsit a sikátorokban is. Innen tulajdonképpen hol trekken, hol érzésre mentünk északnak, a vezérlő elv az volt, hogy annyira a tenger mellett, amennyire még kerékpárral lehetséges. Hát… voltak kalandok. A legmeglepőbb az volt, hogy kábé az út első felében ugyanolyan volt a talaj, mint a Parenzánán, miközben a trekkem hivatalos kerékpárutakon alapult. Különösebben nem zavart, a bringák bírták, mi meg ráértünk, de nem erre számítottam. Öcsémék kedvenc helyén még drónoztam egyet, hadd élvezzék ki felülről is, hát, a drónról ennyit. Volt egy rész, ahol elhagytuk a tengerpartot, ez errefelé mindig mászást jelent, nem mintha a tengerparton nem kellene, na mindegy, most is másztunk egyet, olyan százméterest, de persze ez megint nulláról, tűző napon, olyan 6%-os makacs emelkedővel. Utána egy érdekes út, át egy tengerrészeket elválasztó gáton, majd egy újabb váratlan mászás, 11%-kal, de ebben az volt a durva, hogy a gát miatt óriási autóforgalom volt, na most ilyen körülmények között araszolni se nem biztonságos, se nem egészséges. Valahogy fellihegtünk. Nem sokkal később Novigrad, bementünk az óvárosba, tekeregtünk.
Alapvetően nem volt rossz a terep. Voltak nagyobb települések, közöttük kisebbek és szinte végig szabadstrandok, ligetek, strandkocsmák. A hőségben továbbra is szikkadtunk, de nem okozott gondot a folyadékutánpótlás.

Aztán egyszer csak ott voltunk a tegnapi nagy mászás kezdetén, de szerencsére most csak az első stáción kellett átbuknunk, a sólepárlók felé. Onnantól meg hamar otthon voltunk. A terv az volt, hogy iszunk egy sört a hűtőnkből, fürdünk, iszunk még egy sört, majd eldöntjük, mit csinálunk. Jó lett volna most már tényleg elmenni Piránba.
Ehelyett szívtunk. Pénteken, amikor berendezkedtünk, nem találtam áramvételi lehetőséget, így rákapcsolódtam egy mellettünk lévő elosztóra. Mára derült ki, hogy az csak a szomszéd elosztója volt, aki lelépett. A hűtőnk meg ott maradt a tűző napon áram nélkül. Csak azért nem romlott meg benne semmi, mert nem tartottunk benne romlékony anyagot. De a sörök kegyetlenül megmelegedtek. Elmentem felfedezőkörútra, találtam is jó messze egy áramszekrényt, a francba, szerencsére van 40 méteres hosszabbítónk, de mire beszereltem, annyira elment a kedvem mindentől, hogy már csak üldögéltem a székben és ittam a hideg söröket. A boltból. Mert a sajátunk majd csak reggelre lesz jó.

Muggia
2023.08.21; hétfő

Mára a Parenzana hátralévő szakaszát terveztük behúzni. Ehhez el kell menni Triesztbe, de ha már ott vagyunk, miért ne ugornánk ki a Miramare kastélyig? Meg miért ne bringáznánk fel a várba? (Meg miért ne basznánk meg a fényességes telihóóóóóóóódat? Kurt Vonnegut után szabadon.)
Nos, azért nem, mert rohadt meleg van. Eddig sem volt kispálya, de ma még rápakoltak egy kicsit a kazánra. Nekem úgy en-bloc nem volt kedvem bringázni, pontosabban ahhoz lett volna kedvem, hogy eltinglitanglizzunk valahol a vízparton, meg-megálljunk fürdeni, meg sört inni, de ahhoz meg nem kell a kerékpár, mert a kempingben is pont ezt kapnánk, arról nem is beszélve, hogy ember, az Isztrián vagyunk, itt nincs tinglitanglizás, itt mindenfelé cseszett nagy hegyek vannak. De Nej nagyon menni akart, meg becsületbeli ügynek érezte, hogy a Parenzana minden méterét megtapodjuk, így végül kompromisszum született. A Miramare kastélyt kihagyjuk. Igen, szép, ez tény. De már voltunk ott kétszer, túl sok mindent nem lehet ott csinálni. Körbesétáljuk a kastélyt, kimegyünk a teraszra, nézzük a tengert, meg van egy díszkert. Viszont saccra tíz kilométerre van Trieszttől és ugyanaz a monoton út visz ki, amelyik vissza is jön. De ha már kihagytuk a kastélyt, miért mennénk be a nagyvárosba? Trieszt egyáltalán nem kerékpáros város. Szűk, eszméletlenül forgalmas és legfőképpen cefet meredek utcái vannak. Hétfő, munkanap, munkanapi autóforgalommal. Egész biztosan nem élveznénk a város bejárását. Akkor mi marad? Muggia. Megyünk egy kört: Koper után kimegyünk a félszigetre, megkerüljük, majd Muggia után a Parenzánán hazakocogunk. Igen, így kimarad az első 10 kilométer Trieszt és Muggia (Milje) között, de pont ez a legkevésbé érdekes rész, Trieszt gyakorlatilag bekebelezte, benőtte, beépítette a nyomvonalat. Mászunk? Hát, ja. Rögtön Lucija és Isola között van egy emberes mászás, ezt nyilván oda is, vissza is abszolválni kell, aztán Muggia után a Parenzána megint feltekeredik egy hegyre. Kész szerencse ugye, hogy max 2%.

Aztán ez is lett. Az alagútig másztunk egy nagyot (4%-osat, khmm), viszont megérte, nagyon szép látványt nyújtott fentről Izola. Koperig bringasztráda (egykori autóút), de így is tele volt, észnél kellett lennünk. Aztán Koper óvárosában is csavarogtunk egyet, rávittem Nejt egy lépcsőre, hadd szokja a gravelt, szokta is, de aztán a nagy szokásban eltaknyolt. Szerencsére nem lett nagyobb baj, gyakorlatilag agyonütni sem lehet, vigyorogtunk, mentünk tovább. Szerencsétlen szlovéneknek nagyon kicsi a tengerpartjuk, ezen a kis szakaszon kell megoldaniuk az idegenforgalmat, a nyaralásokat és a tengerhez kapcsolódó összes ipart is, azaz nagy kikötő, nagy hajók, nagy raktárak. Ez fogadott minket az ankarani részen, egészen addig, amíg át nem fordultunk Muggia felé. Itt már nagyon szomjasak voltunk, az első parti bárban ittunk egy sört, 5 euróért mérték darabját. Műanyag pohárban. Ez egy másik világ. Alaposan megszemléztük Triesztet, leszögeztük, hogy ennyi tulajdonképpen bőven elég is volt, majd ráfordultunk a Parenzánára. Nem sokkal később egy 8%-os emelkedő jött, majd egy meglepően hosszú 11%-os. Na, itt már tuti, hogy valami nagy kummantás volt, ezen már a fogaskerekű is csak nekifutásból megy fel. A táj viszont nagyon hangulatos volt, olyan kisfalvas, belső-isztriás, mint a horvát Parenzánál. Hazafelé csavarogtunk Izolában is, majd a nagy mászás visszafelé, a kemping előtti pékségben vettünk nagy burekeket, sokat, és végre volt már saját hideg sörünk. Leültünk, mint az iszap, én pár sör után el is szunyókáltam a székben. Aztán úgy telt a délután, ahogy eredetileg terveztem: sör, usziuszi, bóbiskolás a székben, majd goto 10. Végül valahogy erőt vettem magamon, előpakoltam, azaz mindent, amit már nem használtunk, összeszedtem, elraktam, beleértve a bringákat is. Nagyon fárasztó volt, utána a sátorig is alig bírtam elvonszolni magamat.

Hazautazás
2023.08.22; kedd

Bármennyire jó is volt ez a villámkirándulás, de az arcomra már akkor kiült a letörölhetetlen vigyor, amikor eszembe jutott, hogy az autóban klíma lesz hazáig, otthon pedig már van klíma a lakásban. Csá, agyleolvasztó kánikula.
Kicsekkoltunk, megvettük a kölyköknek az útiajándékot (sör, burek, szarvasgombaolaj, rizsescsoki), aztán skera haza. Eseménytelen út volt, a klíma ugyan határon mozgott, az árnyéktalan autóspihenőkben folyt az aszfalt, nem is vacakoltunk sokat, pisi, tipli. Itthon némi szuszogás után kipakoltunk, azaz beszórtunk mindent a nappaliba, aztán úgy is maradt. Hamarosan jön az újabb kaland, ráérünk akkor átmozgatni a kupacot.

A szokásos Komoot kollekció, trekkekkel, Relive videókkal