Search: “"már megint isztambul"”

We found 6 results for your search.

Már megint Isztambul 06/05

Ez itt egy nyolcperces videó a novemberi isztambuli csavargásról. Több szempontból is érdekes: egyrészt borzasztóan sok volt a nyersanyagban a rossz felvétel, ami eléggé meglepő, hiszen ősszel vágtam össze egy csomó korábbi anyagot és ősszel fogadtam meg, hogy ezentúl figyelmesebben használom a kamerát, aztán nesze, ez lett belőle, másrészt viszont pont lett annyi jó felvétel, hogy visszaadja a három nap hangulatát. Oké, a közlekedési múzeum beltéri felvételeiért tényleg kár, de minden más a helyén van.


Istanbul, 2015.11 by jozsef-petrenyi

Már megint Isztambul 05/05

Fatih
2015.11.03; kedd

Elég vacak éjszakám volt.

Otthon úgy néz ki a családi munkamegosztás, hogy Barna dolga szerda este kihúzni a kukát az utca végébe, ahonnan csütörtök kora reggel elviszik a kukások. Csak éppen nincs mindig itthon, meg időnként el is felejti, szóval jobb, ha leellenőrzöm. Csakhogy én is el szoktam felejteni. Így teljesen tipikus, hogy amikor felriadok csütörtök negyed nyolc körül arra, hogy már az utcánkban dolgozik a kukásautó, futtában, a lépcsőházban, magamra kapok valamit, kirohanok… és nem egyszer az utolsó pillanatban, futva érkezek meg, mögöttem a lobogó tetejű kukával. A kukás fiúk ilyenkor meg szoktak tapsolni.

Ennek a metódusnak az a hátránya, hogy akárhol is alszok, ha meghallom a kukásautó hangját, kipattanok az ágyból, hevenyészve magamra kapom a ruhámat és kirohanok a lakásból. Felébredni csak utána szoktam.

És itt, ebben a kadiköy-i kis utcában, éjszakánként négyszer-ötször is jár a kukásautó.

Megint korai ébredés. A legerősebb túránk jön. Nejjel egészen korán lementünk pékáruért. Teljesen fura ilyenkor a piac. Az árusok még csak pakolnak. (Eleinte kérdezgettük, nyitva vannak-e már, de hamar levettük, hogy ezek csak rakodók, akiknek fogalmuk sincs, mit akarunk.) Bolt nincs. De a reggelizőhelyek már nyitva vannak. Rengeteg ember üldögél a teraszokon, eszik a péksütit, isszák a teát. Majd elmennek dolgozni. Nem rossz napkezdés.

A Boszporusz remekül mutat kora reggel. A nap nemrég kelt fel, még kicsit laposan süt. A horizonton még ólálkodnak rozsdás rózsaszín felhők, de az ég már kristálytiszta.

A Galata torony jól bírja. Tegnap éjszaka javában mulatott, de reggel már teljes pompájában tündököl.

Túra

Eminönüben kezdtünk. Az első meglepetés, hogy az iszlám visszahódította a turistáktól a Yeni mecsetet. Korábban még mise alatt is fel-alá jártak a hordák a templomban, most viszont eléggé megszigorodott a helyzet.
Innen végigsétáltunk a fűszerpiacon. Barna, némileg reménykedve, vett három csomag vízipipadohányt.
A következő állomás a Sirkeci pályaudvar volt, az egykori európai fejpályaudvar. Ahová a hajók kipakolták az ázsiai vasúti szerelvényeket. Ahová egykor az Orient expressz megérkezett. Az ázsiai oldallal szemben ez a pályaudvar egy kicsit még él, a helyi HÉV innen indul. (Itt találsz csomagmegőrzőt is a belvárosban. Csak szólok.)

Innen tulajdonképpen nosztalgiatúra. A legelső isztambuli utunkon, amikor az egész család kint volt, itt laktunk, a Fatih kerület Sultanahmet negyedében. Ahogy sétáltunk, úgy váltak ismerőssé a gyerekek számára az utcák, az épületek. – Emlékeztek? Itt vettünk egy akkora adag baklavát, hogy az árus úgy becsomagolta, mintha az északi sarokra vittük volna? Mi meg még voltunk annyira szégyenlősek, hogy arrébbmentünk száz métert és csak ott téptük szét a csomagot?
Meg ilyenek. Felsétáltunk a Topkapi várig. Zárva volt, szerencsére mi meg nem akartunk bemenni, így mindenki elégedett maradt. Az Ayasofia és a Kék mecset közti téren leültünk. Csak úgy. Ennek a térnek akkora ereje van, hogy itt üldögélni is hatalmas élmény. A kölyköket bezavartuk a földalatti palotába. (Már húsz tallér a belépő, mely bőven kimeríti a rablás fényes nappal kategóriát. Az élmény bőven nem ér ennyit. De a gyerekek még nem látták.) Aztán jó ismerősként beköszöntünk Ahmed szultánhoz.

Vannak emberek, akik szeretnék a világot lángokban látni. Néha úgy érzem, gyermekeinkben is megvan ez a hajlam. Mindketten tudták, hogy Isztambul legfanatikusabb, legvallásosabb részében fogunk császkálni és rengeteg mecsetbe nézünk be. Erre Barna egy görög sörmárkát (Mythos) reklámozó pólót vett fel, Dóra pedig egy tenyérnyi farmer shortot, fekete harisnyával.

Nyilván a Kék mecsetben Dórát gyakorlatilag bebugyolálták. Meg az összes többiben is.

A lóversenypályánál megtárgyaltuk, hogy azok a szegény egyiptomiak igencsak dolgozhattak, mire ellátták a világ összes nagyvárosát eredeti obeliszkekkel.

Innen a Sokolli Mehmet mecset jött, de zárva volt. Majd a másik nagy kedvencem, a kicsi Ayasofia. Ugyanaz, mint az Atik Valide mecset: remek környezet, leülni teázni és csak úgy nézni kifelé a fejünkből. A különbség az, hogy itt a mecset is hangulatos, otthonos. (Valamikor bizánci templom volt.) Egy tea után megkerestük a régi szállásunkat, majd a jól bejáratott úton, a cipőbazáron keresztül felmentünk a nagy bazárig. Előtte még a Nuruosmaniye mecset, majd konzumőrület. Átvágtunk a bazáron, a Beyazit mecsetet még mindig újítják, zárva volt, vissza a könyv bazáron, utána belevesztünk a forgatagba. Fedett bazár, nyitott bazár.

Idegesítően sok emberrel. Persze, pont ezért jöttünk ide, de a sok lökdösődéstől, hangzavartól mindenkinek kiszőrösödtek egy kicsit az idegszálai. A forgatagban megkerestük a korábbi oázist, egy olyan boltot, ahol régebben is tudtunk venni szinte mindent: olajbogyót, sajtot, húst és kenyeret. Nem mellékesen tudtak olajbogyót vákumozni. Be is csomagoltattunk egy kilót. Otthonra. Meg vettünk ebédet: szimitet, böreket, olajbogyót. Persze még keresni kellett valami nyugodt helyet, ahol meg is tudjuk enni. A bazár kellős közepén. Nem hiszed el, van. Egy eldugott mellékjáraton felmentünk a bazár által körülfolyt Rüsztem mecsethez, ahol csend, nyugalom és padok vártak. Megkérdeztük az őrt, lehet-e itt enni, azt mondta, hogy jó étvágyat. Utána megnéztük a mecsetet, majd vissza a dzsumbujba. Hátulról megleptük Sinán mester kriptáját, utána a Szulejmán mecsetet. Itt volt némi elektromos kisülés, pillanatok alatt összekapott a család, én el is sétáltam lehiggadni. Addig sétáltam, amíg Szulejmán türbéjében nem találtam magam. Hoppá. Ide már sokszor be akartunk jutni, de mindig zárva volt, így most már nem is terveztem be. Erre nyitva volt. Összeszedtem a családot, megnéztük, utána meglátogattuk a Fatih kerület legkulturáltabb klotyiját és nagyjából helyreálltak a lelkibékék. Nagyjából.

Egy meglehetősen nyomott hangulatú részen átvágva eljutottunk a Sehzade (Herceg) mecsethez. A Sinan mecsetek közül nekem ez a kedvencem. Gondolom, ez némi magyarázatra szorul. Szóval, megvan benne a mester korai korszakára jellemző szikárság, egyszerűség. Nincs túldíszítve, az arányok adják a szépségét. Emellett egy egyszerű mecset, egy lábszagú mecset, egy olyan mecset, melyet használnak. Semmi ünnepélyesség, semmi megilletődöttség, semmi áhitat. Ez nem hivalkodik, ez egyszerűen csak működik.

Innen átsétáltunk az akvadukt mögé. A túloldalon van egy hangulatos sétálóutca, mely egy nagyon kellemes teázóval kezdődik. Ez a múltkor is nagyon bejött, ki nem hagytuk volna. Üldögélni az ezervalahányszáz éves építmény mellett, kortyolgatni a teát, nézelődni… mi kellhet még?

A következő építmény a Zeyrek mecset volt. Ez szintén bizánci templom volt valamikor, ebből alakították át mecsetté, aztán el lett hanyagolva és csak mostanában kezdték el rendbetenni. Két évvel ezelőtt úgy mentünk be, hogy még javában dolgoztak rajta a szakik, húzták be a villanyvezetékeket, rakták fel a gipsz stukkókat. Gondoltuk, megnézzük, meddig jutottak. Rosszul gondoltuk. Bemenni ugyan be lehetett, de a nagy része le volt zárva.

Vissza a Fatih mecsetbe. Ez a fanatikus kerület legfanatikusabb mecsete. Errefelé tényleg komolyan veszik a dolgokat. Nem is igen turistás mecset. (Meg persze kint is van a rák farkán.) Bementünk, leültem a hátsó falnál. (De legalább már tudom, honnan származik a törökülés kifejezés.) A többiek is nézelődtek. Amennyire veszett híre van a mecsetnek, annyira békés volt. Néhányan imádkoztak. Egy tucatnyi kisgyerek boldogan rohangált fel-alá. Senki nem szólt rájuk. Hétköznap volt.

Innen még kifelé mentünk. Elmentünk egy érdekes rész mellett. Itt is van egy mecset, a Yavuz Sultan Selim mecset, de nem ez viszi a prímet. Egy óriási mélyedésben kialakítottak mellette egy parkot, sétányok, közösségi terek, közöttük egy focipálya. Melyen mindig rúgják a bőrt. Amikor ott jártunk, az egyik csapat csatára egy feketébe öltözött, turbános fazon volt. Jól nyomta. (Nem, ne fordítsd le törökre.)

Görög iskola. Az elképesztően meredek utcában. Lesétáltunk az Aranyszarv öbölhöz, majd a parti, ligetes sétányon elmentünk egy hídig és átmentünk a Beyoglu kerületbe.

Volt még elmaradásunk: Galata torony nappal, Kamondo lépcső, arab mecset. A család viszont ekkor már annyira hulla volt, hogy végül csak az arab mecsetbe mentünk be. (Ez sem mecset volt eredetileg, látszik is rajta, nagyon. Hosszú téglalap alapterület, iskolai aula feeling.) Utána elvánszorogtunk a karaköy-i kikötőig – szomorúan konstatálva, hogy a régi halpiaci bódésort modernizálták – innen hajóval haza, még egy gyors piac, valami vacsora, de többen már evés közben elaludtak.

Hazautazás
2015.11.04; szerda

Igazából nem történt semmi érdekes. Reggel piac, reggeli, az apartmant időben elhagytuk, utána a piacon megvette mindenki az ajándékokat, busszal ki a reptérre, pont időben érkeztünk, nem várakoztunk sokat. Fura volt, hogy délután négykor indulunk és ugyanakkor is érkezünk, még furább volt, hogy a pilóta padlóig taposta a gázpedált, így fél négyre, azaz az indulás előtt fél órával már itthon is voltunk. Délután még elszaladtam a kocsiért, de ezek már az itthoni hétköznapok.

Már megint Isztambul 04/05

Pihenőnap
2015.11.02; hétfő

Kényelmes ébredés. A piacon határozottan kevesebb az áru. Mi vásároljuk fel.

Mivel a mai nap döglésről, illetve főzőcskéről szól, így a csajok vettek maguknak mindenféle tengeri herkentyűt. (- Miért szúrnak virágot a halak torkába? – Te nagyeszű, az a kopoltyúja, kifordítva. Az jelzi, hogy friss.)

Mi Barnával köftére hajtottunk. Odamentem az árushoz. Rámutattam egy csomagra.
– Müdürlügü? – kérdezett vissza a bácsika. Gondolom, biztosra akart menni.
Megint rámutattam.
– Ááá, party müdürlügü! – húzta fogatlan vigyorra a száját.
Nem volt szívem elárulni neki, hogy ketten fogjuk megenni.

Ekkor már látszott, hogy pénzre lesz szükségünk. Volt nálam euró, gondoltam, váltok. Háát… azt már megszoktam, hogy a bazárban képlékenyek az árak. Hogy a piacon még akkor is alkudni kell, ha egy szem paradicsomot veszek két kabátgombért. De hogy itt a pénzváltás is ilyen megfoghatatlan valami, az meglepett. Elég sokat mászkáltunk, én pedig mindig ránéztem a sarki pénzváltó áraira. Óránként változott, 3.06 és 3.11 között. (Mivel a tallért durván számolhatjuk 100 forinttal, ez 305 – 311 közötti eurót jelentett. Akár egy órán belül is.)

Egyébként ekkor álltunk rá arra, hogy a piacon csak a legszükégesebb dolgokat vesszük meg. Az alkudozás tényleg kötelező. Csak éppen nem tudunk törökül. Én pedig egy nyomorult paradicsomért vagy fokhagymáért nem fogok percekig aktivitizni valami elvetemült öregemberrel. Anélkül viszont durván átvernek. Végül az lett, hogy amit lehetett, azt a boltban vettük meg. Még a zöldséget is. Ott legalább fix az ár, és mindenkire, helybélire és turistára is egyformán vonatkozik. (Oké, kenyeret, olajbogyót és dolmát csakis a piacon, nyilván.)

Kicsi utca. Nagy forgalom. Kicsi üzletek. Hamarosan jön a fuvar. Ali bácsi, a boltos, egy véletlenül nála lévő racsniskulccsal szereli le a járdát védő közlekedési oszlopot. Ez ritkaság, mert a legtöbbször megelégszenek a vészvillogós rakodással.

Fogyóban a szivarom. Hiába, nem számítottam arra, hogy a szálláson is lehet. Trafik. Ki van írva, hogy sigaras. Remek. Bementem. Megkérdeztem: – Sigaras? Az eladó meg nézett bambán és bizonytalanul körbemutatott. Ekkor esett le, hogy ez valószínűleg cigarettát jelent. Szerencsére ismerte a cigar szót is, így gazdagabb lettem valami orient pöfékelnivalóval.

Ebéd előtt még sétáltunk egyet a városban. Hiszen eddig tulajdonképpen csak a piacon és a vízparton mászkáltunk, márpedig van itt más is.

Például sétálóutca. Több is. Az egyik az, amelyiken nosztalgiavillamos is jár.

Ez egy olyan mini Istiklai utca. Aztán van egy másik is, a Baghdat utca. Ez egy 8 kilométer hosszú bevásárlóutca. Eredetileg ez is be volt tervezve, de aztán leszavaztak, pont a csajok, akik miatt egyáltalán bevettem a programba. Nem bántam.

Otthon főzőcske.

Én kiálltam a lodgiára. Nézelődni. Gyönyörködtem a parkolóőr munkájában. Aztán jött valami pacák, lerakta az autóját, majd összehajoltak az őrrel és összedörzsölték jobbról-balról a halántékukat. Hmm? Innentől kifejezetten figyeltem, és láttam másoknál is. Úgy látszik, ez valami helyi eszkimó köszönés.

Az időjárás elég hülye. Tegnap majdnem fáztam a téli felszerelésemben, ugye vad szélvihar, hideg, felkavart vízpermet. Ma meg szélcsend és perzselő nap. Be kellett üzemelnünk a klímát, én pedig leszaladtam légyölő sprayt venni. Egy szál rövidujjú pólóban. Izzadva jöttem vissza. (Mert csak a világvégén találtam megfelelő sprayt.)

Ebéd után csendespihenő. Sötétedésig. Mára ugyanis éjszakai hajókázás van még, illetve egy kis csavargás az éjszakai élet központjában.

Délután email. Jövő héten tanfolyam. Vállalom? Persze. Igaz, csak szerda este érkezünk haza, így maximum négy nap jut a felkészülésre, feltéve persze, hogy a munkahelyem nem tart rám igényt, ami így, projekt közben eléggé valószínűtlen, de hát a híddal is csak akkor kell foglalkozni, amikor elértük a folyót. Most meg még Isztambul a pálya.

Túra

Sikerült elkapnunk egy kabatasi hajót. Remek. Innentől nincs messze gyalog a Taksim tér, igaz, elég meredek kaptató visz fel. Kijöttünk a hajóállomásról, négysávos, forgalmas út. Át kellene menni. Aluljáró. Odalent tábla: funicular. Hoppá, hát ez itt van? Tudtam, hogy létezik, csak sohasem néztem meg, hol. És nicsak, pont felvisz a Taksim térre. Az istanbulcart-on meg van jócskán pénz. (Ugye, a reptéri bénázás.) Meg ma pont pihenőnap van. Így felsiklóztunk. És már csak annyi volt a dolgunk, hogy kényelmesen lesétáljunk az Aranyszarv öböl bejáratáig, keresztül az éjszakai életen: Istiklai utca, Galata torony, Galata híd. Kemény feladat volt. Leküzdöttük.

Kadiköy-ben még benéztünk a bolthoz. Nyitva volt. Vegyünk bort. Eddig az oközgüzü-t megkóstoltuk mindenféle cuveekben, de tisztán még soha. A szálláson már volt tiszta bogazkere, szóval pótoltuk a hiányt. Meg vettünk még egy eléggé egzotikusan hangzó kapadókiai kocabag öküzgüzü – kalacik karasi cuveet.
Egyszer élünk.

A felettünk lévő kiteregette az ágynemújét. Rálóg a lodgiára. Kiváncsi vagyok, tetszeni fog-e neki az orient szivar illata az ágyban.

Már megint Isztambul 03/05

Beyoglu
2015.11.01; vasárnap

Ismét korai kelés, ma még nagyobbat megyünk a terveim szerint. Azaz a reggeli nagyját tegnap este megvettük, reggel csak kenyérért (meg börekért, meg baklaváért) ugrottunk le a piacra. Érdekes, de a legnagyobb küzdelmet a tejtermékekkel vívtuk. Tegnap megint sikerült valami vajra hasonlító anyagot vennünk, Nej pedig tej helyett ayrant hozott haza. Úgy csinált, mintha élvezte volna.

A túra

Eredetileg Kabatast céloztuk be, de vasárnap az első hajójárat délben indult. Lusta disznók. Lehúztuk a listáról a Dolmabahce mecsetet. Mondtuk a gyerekeknek, hogy ha legközelebb Bécsben járnak, üljenek be egy kávéházba. Na, olyan a mecset.

A nap gyönyörűen sütött, de ez csapda volt: a szabadban akkora szélvihar tombolt, hogy vitt mindent, ami nem volt lecsavarozva. A hajón, a Boszporusz nevű szélcsatornán meg különösen. Komolyan markolnom kellett a fényképezőgépet, hogy ne fújja ki a kezemből.

Fura, de nem éreztük azt, hogy a külvárosban laknánk. Máshol, ha csak tömegközlekedéssel tudtunk bejutni a belvárosba, nagyon markánsan kijött, hogy nem laktunk a sűrűjében. Itt ez nincs meg, hiszen az általunk bejárt kerületek mindenhonnan látszódnak – a Boszporusz olyan, mint egy nagy tér, melyen hajóval kell átvágni. Hajózni pedig jó.

Karaköy-ből elsétáltunk az Ali Kilic mecsetig, majd fel a hegyre a színes lépcsőkön. Utána sikátorderby. Jó ideig a múltkori track-en. Egy csomószor olyan részeken, ahol kétévente jár csak turista. Mi.

Éppen egy emelkedőn kaptattunk felfelé, amikor megláttam egy méretes reklámtáblát. Az állt a fejlécén, hogy Dijital Kibas. Hoppá, egy lehetőség az edukálásra.
– Stop – állítottam meg a menetet – Kinek mit mond ez a tábla?

Nézték, nézegették. Semmi.

– Nos, a törökben, mint a környékünkön élő legtöbb nyelvben, az ‘s’ betűt ‘sz’ betűnek mondják, a sima ‘s’ betűnek fütyije van. Olvassátok el így is.

Még mindig semmi. Ennek örültem, mert egyrészt ezek szerint már kinőttek abból a korból, amikor az ember még viccelődik a magyarul disznónak hangzó idegen szavakon, másrészt meg ez egy jó téma.

– Nos, ezt úgy ejtjük, hogy dizsital kibasz. És mielőtt arra gondolnátok, hogy ez egy ilyen gyerekes véletlen, közlöm, hogy nem. Ide konkrétan az van írva, hogy digitális kibaszás.

Néma csend. Apa megbolondult.

– A magyar nyelvbe a baszni, kúrni szavak a törökből kerültek át. Az eredeti jelentésük az, hogy ‘nyomni’. A törökben meg is maradt normálisnak, a magyarban fajult el egyrészt szaporodási jelentésűvé, másrészt pedig univerzális káromkodássá. Azaz a fenti tábla azt hirdeti, hogy ebben a kis üzletben mindenfélét ki lehet nyomtatni. Csak éppen ezt törökül úgy mondják, hogy dizsital kibasz.

Hamarosan kiértünk az Istiklai utcára. Meglepően kevesen voltak. Azért… csak vasárnap van. És választás. De ebből is csak annyit láttunk, hogy szerelték lefelé az óriásplakátokat. Gondolom, kampánycsend.

Vettünk csokoládét. Fura szervezetük lehet a törököknek. Ennyi édestől már minimum gurulniuk kellene, inzulintartályokat húzva maguk után. (Ráadásul a boltban árult édesítőszer eszméletlen drága volt. Mintha a törökök büntetnék azt, aki itt, a cukor Mekkájában, valami alacsonyabb kalóriatartalmú alternatívát választana.)

Aztán a Takszim téren.
– Olvastatok róla, hogy mennyire híres az a park ott?
– Hogy hívják?
– Getzi.
Néma csend. Bizonytalan csend.
– Megint nyelvészkedni fogsz? – kérdezte óvatosan Barna.
– Nem. Ehhez nincs köze Simicskának.

Innen az Istiklai utcával párhuzamosan sétáltunk vissza. Hangulatos kis utcák vannak errefelé. Aztán átvágtunk a Kasimpasa negyedbe, onnan pedig busszal fel az Aranyszarv öböl mentén, a Miniatürkbe. Ez a kiállítás tök jó ötlet, nem is tudom, más városokban miért nincs ilyen. (Vagy csak nem tudok róla.) Arról van szó, hogy Törökország összes, valamilyen szempontból jelentős épületéről készült egy nagyobbacska makett, melyeket igyekeztek azonos tájban megjeleníteni. Így aki csak Isztambulba jut el, az is megtekintheti, körbejárhatja az összeset. Én például hosszasan elidőztem a Szelim mecsetnél, hiszen Sinan mesternek ez a legjelentősebb mecsetje, sajnos Edirnében (korábban Drinápoly) található. De a többi sem volt rossz.

A séta meglehetősen bizarr: minden makett mellett van egy kütyü, ha lehúzzuk rajta a jegyünkön lévő – nyelvérzékeny – vonalkódot, akkor elmondja, mi ez. Gyakorlatilag az egész park egy kaotikus hangzavar, mert a kis kölykök azzal szórakoznak, hogy körbe-körberohangásznak és berregtetik az összeset. Elég nehéz volt kivárnunk, hogy legalább az érdekeseknél meghallgassuk angolul a magyarázatot.

Volt egy apró kellemetlenségünk is: a pénztárnál nagy ívben letojták a diákigazolványt. Elméletileg volt diákjegy, de csak a vállukat vonogatták. Biztosan nem az igazolvánnyal volt baj, mert a közlekedési múzeumnál simán elfogadták.
Illetve, a neve alapján ez valami technikai múzeum lenne, de mivel a kiállított tárgyak 95%-a közlekedéssel kapcsolatos, maradjunk az előbbi megnevezésnél. Nos, ez is egy tök jó hely. Csak az oldtimer autók termében el lehet tölteni egy fél napot és akkor még nem beszéltem a traktorokról.

Sűrű nyálcsorgatások mellett végigjártunk minden termet. Okos múzeum, tanulságos.

Hadd emeljek ki egy megdöbbentő installációt. Ez GITT.

Gyakorlatilag egy nyolcvanas évekbeli, erősen pimpelt tuning Lada. Csakhogy. Ezzel a jó törökök csináltak egy filmet. Igen, jól sejted. Egy Knight Rider klónt. Török Michael-lel. (Tenyérbemászó fazon, vastag török bajusszal.) És volt török Devon, török Bonnie. A tuning Lada meg villogott és beszélt. Na, ez az autó volt kiállítva az egyik teremben, mellette egy monitoron pedig részleteket láthattunk a filmből. Sokkoló élmény volt. Úgy kellett elrángatni mellőle, mert legyökerezett a lábam. (És akkor még nem beszéltem egy aljas szóviccről. Törökül a ‘menni’, az úgy hangzik, hogy ‘git’. Azaz a ‘GITT, gyere ide!’ mondat meglehetős rokonságban van a filmtörténet ‘gyere ide, Takarodj!’ mondatával.)

Innen lebuszoztunk Karaköy-be, illetve a cél előtt két megállóval kiszálltunk, mert az óriási dugó miatt gyalog jobban haladtunk. Hajóval Kadiköy. Na, itt már látszott a választási nap. A kikötőben valami dzsembori volt, valaki mikrofonba beszélt, egy csomó narancssárga nép meg spontán táncolt. A piacnál dettó, csak ezek pirosban voltak. Ha nem tudtuk volna, hogy politikai rendezvényről van szó, még élvezni is lehetett volna. Nej jegyezte meg, hogy némá, ezek a törökök görögül táncolnak? Szerencsére a helyiek nem értették. (De tényleg így volt: olyan tipikus görög félkörtáncot toltak, persze azzal az idegekre menő sípzenével.)
A választás másik jele az volt, hogy a boltban lepedővel takarták le a boros polcokat. Meg a söröseket. Alkoholtilalom. Szerencsére maradt tegnapról egy üveg oküzgüzü – bogazkere cuvee (ne kérdezd), azzal elvoltunk. Nem volt rossz, mint ahogy a tegnapi sem.

Sokáig nem húztuk az estét, eléggé fárasztó nap volt. (Eredetileg úgy terveztem, hogy a közlekedési múzeumból még átmegyünk a Fatih kerületbe, megnézzük a városfalat, a Chora templomot, Mihrimah fő mecsetjét, majd onnan villamossal megyünk le a kikötőig. Amikor ezt elővezettem a közlekedési múzeum kikötőjében, a legénység fellázadt.)

Esti szivar a lodgián. Egy késő éjszakai tüntetés vonult el az utcában: pár autóból álló konvoj, a napfénytetőkből kilógó, ordibáló emberekkel. Hát, Erdogan nem ettől fog megbukni.

Már megint Isztambul 02/05

Ázsiai mászkálás
2015.10.31; szombat

Reggel a jetlag ébresztett. Erős napunk lesz, korán kell kelnünk. Hétre húztam az órát, hogy Nejjel le tudjunk menni a piacra, aztán reggeli és tűz. A gond csak az, hogy ami itt reggel hét, az a belső óránk szerint hajnali öt.
A piac meglepett: fél nyolckor még csak pakolnak. Nálunk szombaton ilyenkor már megy a nagyüzem. Egyedül pékség volt nyitva, vettünk kenyeret, szimitet, böreket. Tegnapról maradt olajbogyó, valami kolbász (ne kérdezd, miből készült), meg valami beazonosíthatatlan izé, amit vaj helyett sikerült vennünk.

Viszont a piacon meghallgathattuk a My Way-t. Törökül. Nej szerint már csak ezért megérte korán kelni.

Túraútvonal

  • Távolság: 26,6 km, ebből 13 km gyalog.
  • Térképen

Ha ezt összehasonlítod a két évvel ezelőtti túrával, akkor láthatod, hogy a lényegi rész ugyanaz: felmentünk Kadiköy-ből Cengelköy-ig. Annyira ugyanúgy, hogy a múltkori track-et használtuk a GPS-en.

Csak hát a csapatban most volt egy vasútfanatikus, logisztikával foglalkozó ember, aki teljesen tűzbe jött, hogy itt van egy ázsiai fejpályaudvar, ahonnan hajóval vitték át a túloldalra a szerelvényeket. Konkrétan azt mondta, hogy ez lehetetlen, de minimum f@szság. Így már rögtön az elején, a Haydarpasa pályaudvaron megalapoztuk a nap hangulatát.

Utána felsétáltunk a Sakirin mecsethez. Útközben láttunk igazi helyi logisztikust, meg egy játszótéren lelkesen mókuskerező fejkendős nénit.

Volt ijedtség is, az egyik helyen konkrétan elfogyott az útvonal, a track-ről meg nem mertem lemenni, szóval átmásztunk az építkezésen.

Így jutottunk el az egyik kedvenc helyemig, az Atik Valide mecsetig. A mecsethez tartozó név nem valami nagyágyú (csak azért sem fogok belemenni), de maga a komplex nagyon hangulatos. Most sem tudtuk megállni, leültünk egy teára és élveztük a hangulatot.

Tudom, lehet üldögélni a Boszporusz partján is, de ez sem rossz.

Innen úttalan utakon lemásztunk a Kislány toronyig. Vicces, mert egy török blogon azt írják, hogy jöjjünk el ide, ha ki akarunk szabadulni a turistákkal tömött belvárosból. Mi meg, amikor lemásztunk a hegyről, pont azt éreztük, hogy visszakerültünk a turisták közé.

A parton átsétáltunk Üsküdarba. A múltkor pont elkaptuk a metróépítést, az egész belváros egy bedeszkázott építkezési terület volt, így kiváncsian vártam, most mi lesz. Hiszen már elkészült a metróállomás. Nos, a deszkák ettől még maradtak. Nem is időztünk sokat, bejártuk a piacot, ittunk egy teát és megnéztük végre a Mihrimah mecsetet. (A múltkor zárva volt.) Mit is mondhatnék? Ez már kései Sinan, ráadásul a mester gyengéd érzelmeket érzett a hercegnő iránt, szóval sikerült összeraknia egy igazi csajos mecsetet. De jól áll neki.

Innen még egy jó hosszú séta Cengelköy, meglehetősen rideg környezetben. Oké, a Boszporusz és a híd nem ad csúnya keretet, de beton, beton, beton, szűk utak, erős járműforgalom. CyberMacs is azt javasolta, hogy inkább ugorjunk fel egy buszra. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Mondtam is a többieknek, hogy itt, Üsküdar zsúfolt, nyüzsgő központjában, ahol mindenfelé lezárásokba futunk, nem leszek képes megtalálni egy buszt, amelyről azt sem tudjuk, hová megy, úgy, hogy közben érinti Cengelköy-t is, szóval bocs srácok, de most inkább egy óra séta. Aztán kiléptünk a mecset kapuján és ott állt a megállóban, körülbelül öt méterre előttünk egy busz, nagy betűkkel ráírva, hogy Cengelköy.
Mondjuk nem mentünk végig, Beglerbégnél leszálltunk, mert elnéztem, meg lefagyott a GPS, meg nehogy már ne gyalogoljunk, ha lehet.

A partra azért kisétáltunk, nem volt csúnya.
Innen már nem volt messze Cengelköy sem. A gyerekek elég furcsán néztek ránk, amikor elárultuk, hogy igen, ezért a teázóért jöttünk ki ide, a világ végére. Nem volt könnyű dolgunk, mert a hely most nem nézett ki túl jól. A középső részét, ahol az az óriási fa terpeszkedik, deszkafalakkal lekerítették, a vízparti részen meg akkora tömeg volt, hogy úgy kellett kiharcolnunk magunkat. (Ja, nem szombaton kellett volna menni.)

Itt láttuk először, hogy az asztaltársaságok nem csak a teákat tolták, hanem a nargilét is, azaz füstöltek a vízipipák, mint a mozdonykémények. Barnának – akinek Amsterdam a kedvenc városa – fel is ugrott egyből a szemöldöke, de aztán elmagyaráztuk neki, hogy ez nem _olyan_ dohány.

Hazafelé nem cifráztuk, kivártunk egy Kadiköy-ig járó buszt és jó nagy tekergéssel egyből hazautaztunk. Piac, bolt. Szemügyre vettem a borválasztékot. És igen, volt kétezer alatt is. 1900-ért. Bele is ugrottunk. Vettem egy Öküzgözü – Shiraz – Alicanté cuveet. Ilyen névvel csak jó lehet. A csajok vettek kagylót, aztán jól pofára estek, mert kágyilló helyett rizzsel volt töltve. Érdekes dolma.

Újabb nézelődés a lodgiáról. Elképesztő, mennyire érzik a népek errefelé az autójukat. Olyan helyekre állnak be tolatva, parkolóradar nélkül, hogy én, fentről nézve nem adtam volna semmi esélyt sem. Ők viszont berakják az autót. Vagy kiveszik. De az igazó parkolóistenek a fizetős parkolóknál dolgoznak. Pont egy ilyen van előttünk, volt időm megfigyelni a szisztémát. A parkoló nagyjából egy foghíjtelek. Pesten ez úgy néz ki, hogy van egy szűk járat az autóknak, a soförők bemennek, beállnak. A parkolóőr meg ül a bódéban és maximum beszedi a pénzt. Na, itt az autók teljesen befedik a területet. Nincs közlekedőjárat. A parkolóőr folyamatosan tetriszezik az autókkal. Azaz a sofőr ledobja az autót, otthagyja a slusszkulcsot, a parkolór meg a szűk utcákba ki-betolatgatva – mondtam már, hogy percenként megy el az úton 2-3 dolmusz? – addig rendezgeti az autókat, amíg az új versenyző pont be nem kerül egy akkora lyukba, mely nagyjából akkora, mint az új autó. Persze mindenhová tolat, hogy amikor jönnek az autóért, gyorsan ki tudjon állni. Személyautókkal ugyanúgy, mint kisteherautókkal. Istenek.

Képek a napból

Macskák egy döglött bogáron

Lomtalanító gyerekek, baloldalt áldozatára leselkedik egy dolmusz