Azok a szürke hétköznapok
We found 4 results for your search.
A szokásos idióta számozás. Mert a videó mindig olyan, mint a kutya vacsorája: vagy lesz, vagy nem lesz. Aztán ha mégis lesz, akkor kapjuk ezt az idétlen számozást, miszerint negyedik rész a háromból.
Ez egyben a Sony RX100 kamera debütálása is. Alapvetően elégedett vagyok vele. Fényképezőgépként nem egy dslr, érezhetően gyengébb, de kamerának abszolút jó. Egyedül azt sajnálom, hogy repülőgépen nem merem elvinni a monopodot, így még mindig rázkódik egy kissé a kezemben.
Harmadik nap
2017.05.10; szerda
Nagyon hamar a reptéren voltam. Osztottam, szoroztam… és belefért Firenze. Igaz, némileg bosszantó módon: a repülőgépem este tízkor indul, bőven ráérnék valami kései busszal visszajönni, de a csomagmegőrző hétkor zár, szóval jóval kevesebb időm lesz Firenzére és jóval több a pisai repülőtér meglehetősen egyszerű várótermére. De így sem rossz.
Ez egy nagyon kemény újítás: a busz panorámatetős. Azaz tök felesleges számolgatni, melyik oldal lesz árnyékos, melyik napos, a tetőn keresztül mindent eláraszt a napfény. Klíma ugyan van, de az első félórában mindenki csatakosra izzadt.
Firenze. A busz teljesen máshol állt meg, mint a múltkor. Valami lepukkadt tér, a fenetudjahol. Szerencsére annyi eszem volt, hogy a régi firenzei túráink útvonalát ráraktam a gps-re. Csak éppen rossz könyvtárba, így nem látszódtak. Remek. Ismét tök feleslegesen cipeltem magammal a technikát. (A mobiltelefonos Here működött, szóval nem voltam minden segítség nélkül, trekkelni meg tud az órám is, azaz végül elvoltam, de azért hiányzott a Garmin.)
Gondoltam, beülök hűsölni a dómba. Csak éppen többezer turista ugyanezt gondolta. Skip.
Jártam a várost, próbáltam visszaemlékezni, mi merre volt.
A külváros felé találtam egy pizzázót, amely már nem nézett ki annyira lenyúlósnak. Háát… érdekes élmény volt. Kaptam egy mindenmentes pizzát, teljes kiőrlésű lisztből.
A régi fotóstáska / új fényképezőgép kombináció szuperül bejött.
Mint látható, elfér benne a mobiltelefon, a két pénztárca (euró/forint), egy doboz szivar, egy sör és az utóbbi tetején a fényképezőgép. Kompakt. És így tudtam boltokban is sört venni.
Persze a firenzei cigánykodást így sem úsztam meg: ugyanaz a sör, egyszer sem a belvárosban, volt ahol 1 euróba került, volt ahol 2,5-be. Ha belegondolsz, hogy 3 deci mezei sör 780 forint, boltban, háát…
Ebéd után leültem a Santa Croce lépcsőjére, sör, szivar. Nézelődés. Ezt a katedrálist is alaposan megfigyeltem. Aztán egyszercsak soványmalacvágtában elkezdett rohanni az összes éjfekete nő és hapsi, befelé a mellékutcákba, hónuk alá kapva a portékáikat tartalmazó háncsszőnyeget. Annyira gyors volt a jelenet, hogy lemaradtam róla a kamerával. Igen, a téren megjelent egy rendőrnő. Mint aki éppen csak erre sétált.
Az Öreg téren megpihentem. A szökőkutat beállványozták, így csak a turistákat és a szobrokat tudtam nézegetni. És ha már itt járunk, tudod miért olyan kicsi Dávid fütyije? Illetve miért olyan kicsi a legtöbb antik szobor fütyije? Nem, nem azért, mert mindegyiknek ugyanaz a pasi volt a modellje. Hanem azért, mert abban az időben a kicsi fütyi volt a decens. Azaz nem volt szabad, hogy a fütyi előtérbe kerüljön. Ott kellett lennie valaminek, hiszen az olyan, hogy van, de nem volt szabad, hogy háttérbe szorítsa a szobor eredetijének egyéniségét, esetleges hősi viselkedését. Akinek méretes fütyit rajzoltak/szobortak, azoknál ez a hangsúlyozás nem volt véletlen: az ilyen illető híres kellett legyen pajzán, kicsapongó életviteléről, illetve léteztek olyan szobrok, melyek szándékosan a termékenységet célozták. Akit bővebben érdekel a téma, itt utánaolvashat. (Kiemelném azt a tanulmányt, melyben azt elemezgetik, hogy Dávid fütyije azért ilyen kicsi, mert be volt tojva Góliáttól.)
A sétálgatással, ücsörgéssel jól elment az idő. Néztem is, hogy az utolsóelőtti buszhoz már igencsak ki kell lépnem. (Olaszoknál nem szívesen rizikózom meg az utolsó megfelelő járatot.) Kiléptem. Még rövidítettem is. És ekkor jött szembe velem A Bolt. Minden ajándékok öreganyja. Ide be kellett mennem és meg kellett koronáznom a családnak vitt ajándékhalmazt.
Nej egyszer azt mondta, hogy mindent megadna egy lila színű gumikacsáért, melyet a kajakjára szerelhetne. Kapott egy csókokkal telehintett példányt. És a két gyerek is megkaphatta kedvenc szereplőjét gumikacsa kivitelben. Barna egyből be is vitte Darth Duck Vadert a fürdőkádba.
Ja, és nyifog. A kacsa.
A hely neve egyébként Florence Duck Store.
Nyilván csak az utolsó busz lett végül belőle. Illetve…
Amikor jó negyedórával késve közeledtem a buszmegálló felé, láttam, hogy éppen húz ki egy pisai busz. Csak nem ennyivel késve indul az utolsóelőtti busz? Kivágtam egy nagy sprintet, folyamatosan integetve, kiabálva a busz után. A buszkisérő az ajtón kihajolva integetett, hogy hajrá, meglesz ez. Meg is lett. Csak éppen a busz háromnegyed óra múlva indult, tíz méter gurulás után egyébként is megállt volna. Ebből lett ugyanis az utolsó. A kísérő vigyorogva kacsintott, amikor odaértem.
Jólesett a buszban a klíma. A külső hőmérő szerint 29 fok volt. Fél ötkor, árnyékban. Én meg ugyanabban a meleg ruhában nyomtam végig, mint előző nap a jeges felhőszakadásban.
Repülőtér. A csomagmegőrzőt simán elértem. A szekun elsőre átmentem. Nem kicsit döbbentem meg: elvileg mától lenne a G7-ek miatti szigorított ellenőrzés, nálam pedig volt dugóhúzó, 3,5 kiló sajt (hasonlít valami robbanószerre, ekkora mennyiségben már ki szokták pakoltatni) és a legdurvább, volt egy műanyag dobozos olajbogyó, kábé fél liter lével. Minden átjött egyből.
Érdekes, itt ki tudják írni 3,5 órával az indulás előtt, hogy melyik kapuhoz kell menni. Gyülekeztek is az emberek, az este nyolcas hamburgi járathoz. De milyen emberek! Egy csomó kétéves forma ordító hisztizsák. Egy ilyen pont mellettem ült. A szülei szemmel láthatóan azt az elvet vallották, hogy ha hisztizik a gyerek, akkor hagyni kell. A gyerek meg már vérprofi volt, tudta, hogy nincs felső határ, annyit ordíthat, amennyit akar. Ha a gép pontosan indult volna, akkor is pokoli másfél órám lett volna, de a tíz perces késés minden perce egy-egy tőrdöfés volt. Folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy takarodjatok már abba szomorú retkes Hamburgba és hagyjatok engem élni. Aztán amikor már sorakoztak, akkor egy babakocsit toló anyuka pont előttem bontott ki valami szénsavas löttyöt, mely szószerint kirobbant az üvegből és beterítette a sporttáskámat, meg a babakocsiban szundikáló gyereket. A tökmagnak kinyílt a szeme és kezdett volna ordítani, de aztán összeakadt a szemünk és az enyémben az volt, hogy csak egy mukkot szólj és keresztüldugom a füleden a cumisüveget.
Végül elment a hamburgi gép, én pedig úgy voltam, hogy nem érdekel az ára, de a stresszre iszok egy sört. Jól tettem, hogy nem érdekelt, mert ha érdekelt volna, akkor nagyon fájt volna. És még én berzenkedtem Firenzében a drága sörre. Az árnál csak a kiszolgálás volt durvább. A pultos csaj elvette a pénzt, majd ahelyett, hogy csapolt volna, elment egy másik pulthoz pizzázni. Vagy öt perc múlva jött vissza a pénztárgéphez, ekkor az emberek feje fölött átkiabáltam, hogy hé, némber, hol a söröm, erre a fejéhez kapott, elment csapolni, de pont akkor fogyott ki a hordó, így eltűnt a pincébe. A pizzás pultnál nagyjából ekkor tört ki a parasztlázadás és rajtam csapódott le, hiszem én kiabáltam be valamit soron kívül. De szúrós szemmel visszanéztem: kapjátok be, semmik sem vagytok egy teli torokból hisztiző hamburgi csecsemőhöz képest.
Majd a sör után slanya és kényelmesen visszaültem a kapuhoz.
Ahol közben kiírták a 20.50-es stuttgarti gépet és kezdtek újra gyülekezni a nagytüdejű csecsemők.
Linkek:
Második nap
2017.05.09; kedd
Reggel makacs, kitartó csatában sikerült úrrá lennem magamon… és nem keltem fel korán. Egészen kilencig aludtam. Külföldön ugyanis erősen bennem van a ‘nem aludni jöttünk, azt otthon is lehet’ mentalitás. Ez valahol igaz is, de egyfelől illik valamilyen mértéket tartani, hiszen nem azért utazik az ember külföldre, hogy stresszelje magát, másfelől ez a mostani utazás más. Ez a szokásos szivar/sajt túra, csak most egy olyan kisvárosba, ahol a repülőgépes menetrend három teljes napot dobott ki: hétfő hajnalban indult a gép Pestről, szerda éjszaka megy visza. Ugyan lehetne csavarogni más városokba, de ne feledjük, dolgom is van, és így már zsúfolt lenne a menetrend. Szóval marad az, hogy nagyokat pihenek és szép kényelmesen bejárom a városkát.
Sztori. Gyerekkoromban félénk, visszahúzódó gyerek voltam, tipikus könyvmoly. A szüleim ki akartak mozdítani ebből az állapotból és beirattak egy tánciskolába. Igen, jól hallottad. Meg sem fordult a fejükben, hogy ez visszafelé is elsülhet. Hogy az iskolában öreg, őrmester stílusú oktatók kiabáltak az ember gyerekével, aki ettől még jobban összezavarodott, utálta az egészet, a lányok valami félelmetes áttétellel – ebben mindig is jók voltak – az összes kényelmetlenséget átvetítették a fiúkra, mintha mi tehettünk volna az egészről, azaz ők nem a helyzetet utálták, hanem minket. Vidám összejövetelek voltak. Nem is húztam sokáig, hamarosan elkezdtem az iskola mellé járni. Szerencsére Eger szép város, én pedig heti két alkalommal 2-3 órát csavarogtam benne, csak úgy, hogy teljen az idő. Alaposan megnéztem a házakat, a templomokat, a várat. Azóta vallom, hogy igenis hasznos dolog, ha valaki be van zárva egy időre a körülményei közé, hasznos, ha tudomásul kell vennie, hogy itt és most nincs pörgés, jobb híján érdemes elmerülni a részletek megfigyelésében.
Nos, ez van most. Megreggeliztem, megvolt a szivar és a kávé, átfutottam a netes sajtót. Lehet, hogy visszafekszek még lustálkodni. A város megvár.
Ódon kisvárosi utcák nézegetése, az. Felhőszakadás, vihar, jégeső. A kabát persze a szálláson, hiszen induláskor ezerrel sütött a nap. Először nem is vettem komolyan az esőt, sétáltam tovább. Pár perc múlva rákezdett, úgy igazán. Kerestem egy boltíves átjárót. Elég sokan szorultunk alá. Aztán széles mosollyal az arcán megjelent egy ébenfekete esernyőárus hapsi. Tudta, hogy nem tudunk elmenekülni előle. Esernyőt ugyan senki sem vett, de legalább nem unatkoztunk.
Amikor csendesedett az eső, elindultam, de korai volt. Ekkor jött ugyanis a java. Meg a jég. Végül bemenekültem egy kávézó teraszára, kávé és szivar. A nagy ijedtségre.
Csak azért nem lesz kávémérgezésem, mert a szivar beelőzi.
A többi már nem volt annyira izgalmas. Gyalogoltam. Sokat.
Nem nagyon szoktam falfirkákat fényképezni, de ez megfogott.
Az van odaírva, hogy “Internet: lobotomia generalizzata”, ami nagyjából azt jelenti, hogy az internet egyenlő a teljes agyeltávolítással. Oké, ez is egy vélemény. De nagyon nem mindegy, hová írták: a fenti szöveg konkrétan a pisa-i egyetem (1343!) filozófia és történelem könyvtárának falán jelent meg.
Valaki nagyon komolyan veszi a szakmáját.
Az egyetem egyik kollégiumának kapuja a Cavallieri térre nyílik. (Fent balra.) Azért nagyon nem mindegy, milyen környezetben indul útnak reggelente az a nebuló.
Bármennyire is berzenkedek ellene, de tény, hogy öregszem. Már nem tartom annyira szorosan a kezemet a hétköznapok ütőerén. Ma például egy csomó, leginkább fiatal emberen ütköztem meg. Hát ezek mi a fenét fényképeznek? Mögöttük van Európa egyik legérdekesebb tere, ezek meg valami unalmas tűzfalat fotóznak. Időbe tellett, mire leesett, hogy a mobilokon a szelfikamera az előlapon van.
Hazafelé megvettem a hiányzó szivarokat, kinyomoztam végre, mi volt az a nagy kavarás a buszjáratokkal(*), ami indulás előtt összezavart, a sajtok és ajándékok is megvannak. Holnap korai kelés (a kicsekkolás miatt muszáj), utána meg… csak kitalálok valamit. A repülőgép este tízkor indul.
(*) A pisai buszok nagy része körjáratban közlekedik, azaz egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazon az úton megy be a városba, mint amelyiken kijött. Emellett hiába van légvonalban kábé 200 méter a szállásom és a bevásárlóközpont között, ez két különböző főutat jelent és nincs köztük átjárás. Azaz ha a szállás előtt be akarok lépni a boltba, akkor más busszal kell mennem, mintha egyből hazamennék. Cserébe viszont mindkettő körjárat, így elég ha látok valahol egy jó megállót, mert biztos lehetek benne, hogy záros időn belül (ez Pisá-ban 70 perc, ennyi ideig jó a jegy) ott leszek a megcélzott megállóban.
Még egy szó a mai napról. Pisát elég sokan lebecsülik, hogy nem egy nagy dobás: oké, a Csodák Tere nagyon ott van, emellett szép a korzó meg az Arno partja. Csak hát ez maximum két óra.
Nos, a mai nap után csak azt tudom mondani, hogy tessék bátran eltévedni. Nem összevissza, hanem úgy, hogy nekiindultok és ha láttok egy szimpatikus sikátort, akkor ráfordultok. Én ma egész nap így csavarogtam és gyönyörű utcákra, terekre találtam. Olyan nagyon eltévedni sem lehet, az óváros városfallal van kerítve, az azért megfogja az embert.
És akkor a csodálatos este. Úgy terveztem – mind időben, mind bormennyiségben – hogy este még bemegyek a városba, megnézem, milyen a Csodák Tere díszkivilágításban. Megvacsoráztam, szivar, frizzante, vártam a sötétet. Nem jött. Ekkor rágugliztam, mikor megy le ma a nap Pisában. 20.30. Azannya. Ekkor még csak este hét volt. Számoltam. Nagyjából kilenckor lesz rendes sötét. Utána még séta. Saccra este tízkor ülök föl a visszajövő buszra. Itthon még van egy üveg chiantim, szóval éjfél előtt nem lesz alvás. Reggel pedig legkésőbb hatkor ébresztő, mert egyrészt kicsekkolás, másrészt egy elképesztően bonyolult pakolás, mivel ezt a rengeteg mindent össze kell raknom úgy, hogy beleférjek a repülőtársaság poggyász szabályzatába. A vége az lett, hogy beírtam a gugliba, hogy ‘Pisa by night‘, átváltottam a képekre és megnéztem, mit hagytam ki élőben.
Hagyjunk valamit a következő alkalomra is.
Első nap
2017.05.08; hétfő
Iszonyú pakolás.
Ezt a felkészülést nagyon elböktem. Általában időben szoktam összeszedni mindent, de most az idő másra ment el, gyorsan el is fogyott, én meg úgy voltam, hogy az évek, meg a rutin, majd csak meglesz valahogy. Majdhogynem nem lett meg. Vasárnap este jutott eszembe, hogy még nem váltottam pénzt és ebéd után ugyan fröccsöztem, de a szükség – és a hétfő hajnali indulás – nagy úr, kocsiba vágtam magam és elindultam eurót vadászni. Aztán este derült ki, hogy olasz térkép csak a régi garmin gps-re van, csakhogy az nem vízálló és naná, hogy a három napból kettőn esni fog az eső. Elmentem a kedvenc oldalamra, hogy léccilécci adjatok térképet, iktatták is a kérésem, majd közölték, hogy 11 óra múlva megkapom. A repülőgépem 10 óra múlva indult. Reggel hatkor viszont ott várt az email, miszerint letölthetem. Nosza. Azt mondta, hogy félóra, ami elég neccesnek tűnt, utána begyorsult, majd rögtön be is állt. 6.40-kor el kellett indulnunk, akkor még volt hátra 40 perc a letöltésből. Remek. Majd valahogy megoldom.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy hajnali fél egykor még a buszjáratokat néztem, mert azt, melyet korábban vadásztam le, egyszerűen nem találtam, de még a googlemaps sem adta ki, szóval újratervezés. Azért ilyen bakik – ennyivel az indulás előtt – nem szoktak beesni.
Olyan sem sokszor volt, hogy amikor átértem a szekun, már ki volt írva a kapu.
Pisa környékén bemondta a captain, hogy tíz pecet késni fogunk, mert a légtérben nagy a torlódás. A köd miatt. Rezignáltan bólintottam: végre a helyemen vagyok. Amikor Budapesten éppen kezdene jó idő lenni, én akkor megyek le délre a mediterránumba, ahol rendszerint pont akkor jön meg az az öt nap, amikor a térség megkapja az éves esőmennyiségét.
A reptéren egyből megvettem a szivarmennyiség felét, utána séta a vasúti pályaudvarig. Itt vettem gyűjtő buszjegyet, majd sikeresen meg is találtam az új busz megállóját. Még az eső sem esett. Leszálltam az óriási nagy bevásárlóközpontnál és élvezkedtem egy sort. Nagyszemű oliva verde, négyféle paradicsom, olyan kenyér, hogy énekelt (1000 forint/kiló, ennyiért már áriázhat is), vaj, sajt, szalámi. Meg öt üveg bor. Vigyáznom kell, hiszen csak két éjszakát alszom itt.
Úgy jöttem ki, mint egy málhás szamár. Ugye az összes cucc, több hónapnyi szivar és a gigantikus bevásárlás. A szállás kábé egy kilométer séta.
Na, ekkor eredt el az eső.
Árkon-bokron keresztüli gyaloglás. Négysávos út, járda nuku, de még ösvény sincs. Vidám. Valahol megfoghatatlan, hogy itt, a város szélén van egy nagy lakópark, egy kilométerre tőle egy nagy bevásárlóközpont, de közöttük semmilyen gyalogos infrastruktúra sincs.
A szálláson pakolás, wifi, terasz, szivar, frizzante.
Utána ebéd. Elképesztő, mennyire finom tud lenni a sima vajas kenyér, ha jó a kenyér, jó a vaj és van mellé négyfajta paradicsom, meg olajbogyó. A sajthoz és a szalámihoz hozzá sem nyúltam, valószínűleg haza fogom vinni.
Nekem egyébként ez lenne a halálom. Ha lenne otthon finom kenyér és olasz választékban paradicsom. Csak ezt enném és öt éven belül el is vinne a diabétesz. Szóval please, ne kommenteld be, hogy hol lehet Budapesten jó kenyeret kapni, mert azzal megölsz.
Ebéd után összekaptam magamat, bebuszoztam a városba. Valahogy mindig így kellene. Hogyan is működik egy turista? Elmegy a híres helyre, megnézi, lefényképezi, jöhet a következő. Nekem viszont van két napom egy olyan kisvárosra, melyre fél nap is elég lenne. Azaz rengeteg időm van. Simán belefér, hogy leülök a Csodák Terén egy lépcsőre, pöfékelés mellett egy óra alatt tégláról téglára átnézem a híres épületeket. Tudtad például, hogy a klasszikus állítás, miszerint a firenzei dóm tele van színekkel, a pisai pedig pont ezért tök fehér, valójában nem igaz? Tény, hogy nem annyira erősen, de itt is megtalálhatók azok a bizonyos színes márványlapok.
Este hétig barangoltam,majd úgy döntöttem, behúzom a kötelező feladatokat. Megint bevásárlócentrum, sajtok, kisparadicsomok, csokik, azaz minden, ami az otthoniakat érdekli. Meg nekem frizzante, mert gyorsan fogy. Megint tergenyés szamárként értem haza, de ezzel vége. Innentől már csak szórakozás és szivarvadászat. Hazafelé másik irányból jöttem, itt már volt járda, és – hah! – ez 30 méterrel közelebb.
Utána még üldögéltem a teraszon és megfigyeltem egy külvárosi panellakótelep, bocsánat, egy mediterrán lakópark esti életét.
Track-ek:
Összesen 11 kilométer, ebből kettő duplán számít.
Recent Comments