Search: “"Medvehiány és Jégtánc"”

We found 4 results for your search.

Medvehiány és jégtánc 04/04

2011.01.04; péntek: Piecky

Ezen az úton nagyon sokat töprengtem tegnap este. Mit akarok vele elérni? Végigmentem két, nagyon durva terepen. Megmutattam, hogy képes vagyok rá. Annyi csodálatos jégkompozíciót láttam, hogy egy életre elég. A végén tegnap már a fényképezőgépet se nagyon volt kedvem elővenni. Belefásultam.
Szóval jogos a kérdés: miért menjek neki ma is egy újabb szurdokvölgynek?
A választ már valaki más elsütötte egyszer: azért, mert ott van.
Tegnapelőtt se hittem, hogy tud már újat mutatni a hegy – miközben tegnap tudott. Miért ne tudna ma is?

Reggel némi kommunikációs őrület. Mondtam, hogy ma 18.00-kor tudok lejönni vacsorázni, erre a csajszi közölte, hogy ő már nem lesz, de egy férfi alkalmazottat be tud rángatni. Igaz, a hapit Lengyelországból kell ehhez idecsődíteni. Na, erre mondtam azt, hogy köszönöm, ma este tényleg kibírom a 300 forintos fokhagymaleves nélkül. De tényleg. Aztán mire ezt letisztáztuk… úgy, hogy senki ne bántódjon meg… leginkább szlovákul, mert a csajszinak már a wichtig szó is túl erős volt… beleizzadtam, rendesen.
Ott viszont én voltam hülye, hogy a zűrzavarban elsiklottam afelett, hogy felajánlotta, elvisz autóval Piláig. Hat kilométer, betonúton. A francba.

A nagy kavarás közben Maria egyszer lezolizott. Egy világ dőlt össze bennem.

Aztán este hatkor feljött, hogy mégis visszaért, biztosan nem megyek le fokhagymalevest enni? A nőkön ne próbálja magát kiismerni az ember.

Vissza a reggelhez. Kilenc körül indultam neki a távnak. Azt hamar eldöntöttem, hogy nem a turistaúton megyek Piláig, mert az a Fehér Víz mellett megy, ami ilyen jeges időben nem sok jót jelent. Különösen úgy, hogy emlékeztem rá, van ott egy-két dongalétrás hely, mely kellemetlen lehet. A rejtvényfejtést és az ügyeskedést a Piecky számára szeretném tartogatni, nem pedig az odaútra.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy 5 km erdei út helyett 6 km aszfalt. De tutibiztos.
Viszont azt senki nem mondta, hogy az aszfalt beletesz még 100 méter szintet is. Na mindegy, aki túrázni megy, az ne nyögjön, ha… emelkedik az út.

Másfelől viszont láttam azt a blokkot, melyet eddig nem tudtam elhelyezni a térképen. Hotel Slovensky Raj? Aztán megtaláltam azt a két helyet, ahol nem fogadtak. A Biely Potok panzióból nem is válaszoltak az emailre, a Trapper Ranch weblapján meg egy idióta szlovák nyelvű formmal lehetett jelentkezni, mely után semmi visszajelzést sem kaptam. Két nappal később keresett valaki telefonon Szlovákiából (csak nekik adtam meg számot), de az autóban éppen nem tudtam felvenni a telefont. A hagyott üzenet totálisan érthetetlen volt, a számot meg nem lehetett visszahívni. Így maradt a mostani Podlesok Ranch és egyáltalán nem bántam meg. Már csak helyileg is sokkal jobb, itt van a túraútvonalak bejáratánál, a többiek meg valahol félúton Podlesok és Pila között. Arról nem is beszélve, hogy a tulaj/recis Maria tényleg a szívét is kiteszi a vendégért. Még ha az éppen egyedül is van.
Ha már itt járunk, egy gyors árkörkép. A közeli panziók – ez is – 15€/nap/fő áron dolgoznak, azaz négyszemélyes családnak 60€, ami a helyi viszonyok között kicsit húzós. A kempingben egy faház – abszolút nulla komforttal – 40€, a faluban külön bejáratú privát szoba már van 34€ körül is. (Az utóbbi esetben viszont vagy megtoldjuk a napi kilométereket egy unalmas és hosszú úttal, vagy Podlesokban fizetünk ki egy nap parkolást.)

Úgy látszik, a Piecky nekem már mindig ilyen rohanós terep lesz. Amikor utoljára voltunk itt egy novemberi napon a családdal és Dóra beleesett derékig a jéghideg vízbe, egy hatalmas rohanással mentünk végig a csajszival a távon, de úgy, hogy a végén már gőzölgött a nadrágja. Most pedig… megint a tömeg. A fene sem gondolta, hogy a szlovákok ennyire szeretnek hosszú hétvégéket csinálni. Gyakorlatilag felpezsdült az egész hegység.
Amikor beértem Pilába, pont egy tízfős társaság kászálódott ki a kocsikból és kezdett el cuccolni. Meggyorsítottam a lépteimet, erre utolértem egy hétfős társaságot. – El vagyok átkozva! – villant át a fejemen. Ebben a konstellációban csak a rohanás maradt, mert ha lemaradok, akkor pont a két nagy csoport közé kerülök. De… rohanás… ezen a terepen?
Szerencsére a rohanást relatívan kell értelmezni. Rohanás – a csoporthoz képest. Nagyon örültem neki, hogy a társaságban láttam egy fényképészt. Abból a fajtából, aki már a műútnál is lefényképezte a ‘Piecky balra’ táblát. Az ilyet szeretjük, nagyon le tudja lassítani a csoport haladását. Meg hát bíztam abban, hogy egyedül vagyok (a csoport mindig megvárja, amíg a tagok egyenként leküzdik az akadályokat), bíztam abban, hogy már kevés olyan táj lesz, melyet le akarok fotózni (már eddig is annyi fénykép van), eltökéltem, hogy a hangjegyzetelést is ritkítom (majd többet tartok fejben) – és persze bíztam a több napos jégmászós rutinomban.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Kilőttem, mint egy versenynyúl, na. A táv közepéig tartottam is a sebességet (beleértve a Nagy Vízesést is), utána pedig visszaálltam normál tempóra. A társaság sehol sem volt.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Írtam tegnap, hogy mozgáskoordináció és koncentráció. Hogy az utóbbi mennyit számít, itt van egy példa. Éppen egy nehezebb kombinácón haladtam keresztül, amikor egy nem bekalkulált vékony faág hozzáért a nyakamhoz hátulról. Az érintés annyira meglepett, annyira kizökkentett az eltervezett mozgásból, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam visszanyerni az egyensúlyomat és megmaradni lecsúszás nélkül a jégpályán.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

De azért mennyit jelent a rutin. A vége felé már annyira lusta disznó voltam, hogy sokszor nem kapaszkodtam ki a jól bejárt, de magasan menő gyalogútra, mentem inkább lent, a jégen. Ehhez is hozzá lehet szokni.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Amikor már eleget rohantam, gondoltam, pihenek egy kicsit. Ekkor fordultam rá a felső harmadra, melyen már semmi jég, semmi tereptárgy, semmit dongalétra nincs, csak hó és szint. Először az ásványvizet vettem elő, majd néztem nagyokat. Az induláskor még folyékonynak tűnő víz befagyott. Leszürcsöltem róla a tetejét, majd elszopogattam egy marék havat. Aztán előszedtem a túrabotot. Lassan kezdi minden eszköz megtalálni a maga helyét. A jeges, dongalétrás terepen csak zavart volna a bot, de itt, a hosszú kaptatón aranyat ért.

Ta-damm! Kijöttem, az órámra néztem – és magasba dobtam a botomat. Megcsináltam a Piecky-t szintidőre! 10.10-kor fordultam rá az ösvényre, 12.08-kor jöttem ki a szurdokból. A szintidő két óra. Ha ezt azzal vetem össze, hogy a szintén 2 órás Sucha Bela 4 óra alatt lett meg, nem kis teljesítmény. Ennyit jelentett a rutin… meg az elképzelt, nyomomban rohanó társaság.

Péntek. De nagyon. Van fent a Sucha Bela kijáratánál egy fedett asztal két lócával. Két nappal ezelőtt annyira kihalt volt a park, hogy simán kisétáltam az útkereszteződés közepére pisilni. Most meg sorban érik egymást az 5-10 fős csoportok.

Mint kiderült, a saját ősellenség csoportomra 15 percet vertem rá. Ennek azért nem örültem annyira, azt hittem, jobban sikerült leráznom őket. Aztán amikor mellémültek (nyolcan szorongtunk a lócákon, hangzavar, telefonálások, cigarettafüst – medvehiány, b+), akkor láttam, hogy volt a lábukon valami nyúlszőr, vagy mi: olyan szövetbigyó, melynek a darabjai rugókkal voltak rögzítve. Gondolom ezzel ők is tudtak skerázni a jégen.

Nyilván hamarabb indultam el, mint ők (pedig komolyan elgondolkodtam egy szivaron). Később viszont egy nem jelzett rövidítéssel pont elém kerültek. Olyan 30 méterrel előttem jöttek ki az erdőből, pont azon a részen, ahol a teljes útszélességű jégpálya volt. A helyzet a tegnapelőttihez képest annyiból lett más, hogy vékony porhó lepte be a jeget, tehát elméletileg meg lehetett volna próbálni leereszkedni rajta. Amilyen idenekemazoroszlánt hangulatban voltam, biztos meg is próbálkoztam volna vele – de az emberek ahogy meglátták a lejtőt, egyből eldobták magukat, lecsúsztak – és lesöpörték a finom porhót. Én meg még ezeknek figyeltem a szurdokban, hogy ne törjem össze a jeget. Egy vékony csíkban maradt ugyan egy kevés porhó, el is gondolkoztam, hogy dafke megpróbálom, de mind a hét alak megállt az alján és vigyorogva figyelték, én hogyan megyek le. Seggreülve, b+. Medve!!!!

Aztán elhúztak, én pedig ottmaradtam. Egy nagyon keserű megállapítással: öregszem. A lefelé tartó úton a bal térdem porca akkora hisztit vágott ki, hogy túrabottal is alig bírtam lesántikálni. Ennyit bírt. És még örülhettem, hogy csak a negyedik napon durrant ki.
A keserűséget fokozta, hogy bár már korábban is sejtettem, de mostanra lett végleges, hogy egy csomó nagy álmomból nem lesz már semmi ebben az életben. Például egészen biztosan nem fogok már végigmenni a John Muir ösvényen. (Ez egy 340 km hosszú túraösvény Amerikában. 3 darab 4000 méter feletti csúcsot érint, a fene tudja, hány darab 3000 méter felettit. Három nemzeti parkon megy keresztül. Három hét alatt simán meg lehet csinálni. Vagy 5 kilométert már mentem rajta, be is szereztem a szakirodalmat – de valószínűleg itt van a vége. A térdeim már nem bírnának egy ilyen hosszútávú terhelést. Marad a kajak.)

Hazabicegtem. Ahogy megérkeztem, sorban kiakasztottam száradni a vizes cuccokat: sapka, kesztyű, fotóstáska, fényképezőgép, objektív.

Nem tudok betelni vele. Itt ülök, írom a blogot, velem szemben az ablak, az ablakban pedig kissé ködösen, de ott figyel a teljes Tátra. Nem is kicsit lassítja az írást.

Aztán az utolsó pillanatban a panzió csak kiiratkozott az ajánlott helyek közül. Péntek este megérkezett egy nagyobb társaság, a hangok alapján elég sok család. (A kocsik alapján legalább öt.) Mivel ennyien nem férnek el egy szobában, kinyitották az ajtókat és a folyosón megy a buli. Durva hangosan. Gyerekek kiabálnak és fociznak, a felnőttek csak ordítoznak, az egyik szobából a tévé szól, a másikból valami zajláda, van itt minden. Csak hangszigetelés nincs.
Borzasztó hely lehet, amikor sokan vannak.
Nem tudom, hogyan fogok ma aludni, de holnap korán reggel összepakolok és húzok haza. Faház. Messze mindenkitől. Medve.

ps.
Szombat reggel a kávém habjába csokoládéporból szórtak szívecskét.

Összefoglalás

Ha már úgy kezdtem, hogy Amerika vs. Káposztafalva, ezzel is fejezem be. Azt kell mondjam az öt nap után, hogy nem egyértelmű a győztes. Igen, a Yosemite óriási. Grandiózus sziklák, hatalmas vízesések, hogy az óriásfenyőkről ne is beszéljek. De már a legkisebb csúszós hódarabnál is lezárják az utakat, és ez ott nem vicc, a rangerek ellenőrzik. A Szlovák Paradicsom ehhez képest kicsi – de nagyon finoman cizellált. A Yosemite-ben gyalogolsz négy kilométert és ott a vízesés. Utána gyalogolsz még ötöt, majd ott van még egy. Közte… meglehetősen ritkás növényzet. (Nem mintha annak nem lenne meg a hangulata.) És ezzel le is ment egy túra. A következő nap nyugatra indulsz, ahol 8 kilométer kaptató után lesz egy vízesés, utána pedig jöhetsz vissza. Félre ne értsd, nem rossz ez… csak más. A Szlovák Paradicsomban egy 5 kilométeres úton, 400 méter szinten nem győzöd kapkodni a fejed, olyan sűrűn jönnek a vadregényes helyek. Nincs 300 méter magas vízesés, de létrán mászol át a 20 méteres vízesés alatt/felett/mellett. Arról meg ne is beszéljünk, hogy amilyen durván veszélyesek voltak ebben a 3 napban az ösvények, kisebb természetjáró hagyományokkal rendelkező országokban az egész be lett volna zárva. Itt csak annyit írtak ki, hogy belépés saját felelősségre. Oszt csókolom.
Szóval ha olcsón akarsz életre szóló élményekkel gazdagodni, akkor feltétlenül javaslom ezt a helyet. Télen, sok hó után, -13 fokban. Saját felelősségre.

Linkek:

 

Medvehiány és jégtánc 03/04

2011.02.03; csütörtök: Poprad Menedékkő

Felpuhult a program. Pedig úgy terveztem, hogy minden nap mászok egyet, de közbejött valami. Egy bivaly nagy porszem. Valahogy belavírozott a fényképezőgépem ccd-jére. Borzasztó peches dolog. Egy körtepumpával lehetne rajta segíteni, de az otthon maradt. (A fene sem gondolta volna, hogy pont ez fog hiányozni.) Itt, az erdő szélén biztosan nincs hasonló precíziós eszköz. Az meg nem megy, hogy az ember végigbravúrkodik egy újabb jeges szurdokban, aztán semmi fényképet nem készít.

Szóval, körtepumpa. Nyilván itt nem lesz, de talán a közeli nagyvárosban, Poprádon igen. Jó kérdés, hogyan fogom én ezt kommunikálni. Ugyanis ezt a pumpát leginkább gyógyszertárakban lehet kapni, khmm… beöntési célokra. Na, ezt kellene szlovákul elmagyaráznom. Vagy elmutogatnom.

Reggeli után jeleztem a vendéglátó hölgynek, hogy gondjaim vannak – de elmagyarázni már nem tudtam. Egyszercsak ideadta a telefont, ahol valaki halkan ugyan, de megszólalt angolul. Szegényre abban a pillanatban ráborítottam mindent, koszon, ccd-n keresztül a különböző pucolási technikákig. Mivel nemigen tudott válaszolni, jeleztem, hogy porszívózni szeretnék és ha nem sikerül, akkor bemegyek Popradra keresni egy gyógyszertárat. A csajszi itt tudott bekapcsolódni, figyelmeztetett, hogy gyógyszertár Hrabusicében is van. Visszakérdeztem, hogy szerinte van-e olyan gumipumpájuk, amellyel mindenféle anyagokat lehet pumpálni különböző intim helyekre, mely kérdésre hosszan tartó szünet jött válaszul, majd egy halvány maybe.

A telefonos segítség nem jött be, maradt a közönség.

Mondjuk a google translator jó nénikéjét, természetesen nem úgy mondják szlovákul a porszívót, ahogy fordította, ebből persze lett néhány vidám perc, mire megértették, mit szeretnék. (Maria meg a gondnok az étteremben ülve figyeltek, én meg a táncparketten aktivitiztem.) De amikor előkerült a takszer raktárból a jó öreg vacuum cleaner, két perc alatt tisztára pucoltam vele a gépet belülről. (Hálás köszönet a szaktopiknak a metódus leírásáért. Azért mégiscsak jó valamire az internet.)

Újratervezés. Pedig már az járt a fejemben, hogy hová menjek ma Poprad után. Megfordult a fejemben Kassa, aztán Zakopane (leginkább sajtot vinni az otthon maradottaknak) – de így persze irány a jégpálya. Tekintve, hogy meglehetősen elment az idő, maradt a legrövidebb, de azért elég technikás út: Hernád-áttörés, Menedékkő szurdok, végül a menedékház a fennsíkon.

Megjegyzés: Azt azért tudomásul vettem, hogy ha tényleg faházba megyek, minden embertől távol, akkor a mai túra ugrott volna, mert a faházban nincs porszívó. (Az első dolgom az is volt Pesten, hogy a körtepumpát a nagytáskából átszereltem a mindig nálam lévő kompakt táskába.)

Azért durván kemény idő van. Amikor kinyitottam a kocsi csomagtartóját, nem is lepődtem meg nagyon, hogy az egyik sörösdoboz szétfagyott. Az ásványvizekről már nem is beszélek, mindegyikből opálos jégtömb lett. Tél van.

Csak szólok, hogy a kék turistautat elterelték. Régen az út levitt a Fehér Víz mellé, aztán sárban, dzsuvában kellett mászni, egy csomó fagyökér között a Hernádig. Most az út felvisz valami rekreációs telepig, majd amögött összefut a zöld turistaúttal. Innen a zöldön kell lemenni a patak és a folyó találkozásához. Magunk között szólva, nem túlzottan bánom. Azt vettem észre, hogy most azok a részek nehezek, ahol a régebbi őszi/tavaszi túrákon nagy vizek, dzsuvák voltak. Ezeket kerülte ki az új útvonal.

Amikor még otthon, a puha forgószékben terveztem ezt a túrát (kocsmapower, ugye Attila), úgy gondoltam, hogy a Hernád áttörés és a Menedékkő szurdok az olyan kevés. Hozzá kellene még tenni valamit. Végül úgy döntöttem, hogy továbbmegyek a Velky Kisel-en Mala Polana-ig, és csak úgy haza.
Ja.

From Szlovák Paradicsom 2011

Már a tegnapi nap is erős figyelmeztetés volt, a Hernád áttörés meg különösen. Ilyen terepen nem mennyiségre kell törekedni, hagyjuk meg azt a nyári túrázóknak. Itt teljesen másról van szó: ez a terep technikás. Stratégia. Mozgáskoordináció. Koncentráció. Átmenni olyan akadályokon is, amelyeknél az az első természetes hozzáállásunk, hogy na jó, most forduljunk vissza, mert ezen élő ember át nem megy. Aztán észrevesszük az elérhető faágakat, gyökereket, az apró beugrókat, ahová betámasztva a lábat, tovább tudjuk rúgni magunkat, a pár négyzetcentis havas darabokat, melyek jobban tapadnak… és összeáll a stratégia. Utána jön a koncentráció és a mozgáskoordináció, hogy ezt pontosan úgy hajtsuk végre, ahogy elterveztük. Fűben, fában, gyökerekben van… nem csak az orvosság, de a kapaszkodási lehetőség is. Ez az élmény, nem a megtett kilométerek száma.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Még emellett is úgy kezdtem a Hernádnál, hogy seggreültem. Annyira szűk az ösvény és annyira az előtted menő emberek lábnyomába kell lépned, hogy félcentis hiba, és már ki is ment alólad a talaj. Egy idő után viszont magától értetődőnek fogod tekinteni a mondást: az ember a jég hátán is megél.

From Szlovák Paradicsom 2011

Elhivatottság2: állsz a sziklatálcán, hátadat a jégnek vetve, alattad tíz méterrel a befagyott Hernád – te pedig objektívet cserélsz. Mert a jó képhez az kell.

From Szlovák Paradicsom 2011

Úgy terveztem, hogy a Menedékkő szurdok bejáratánál fogok tízóraizni. Már látszott a híd, már buzogtak a gyomorsavak, amikor belefutottam az egész négynapos túra legdurvább akadályába. Csak néztem, hogy ilyen már pedig tényleg nincs. Három méter hosszú tálca egy sziklafalon. Se alatta, se felette nem lehet megkerülni. Ellenben mind a teljes tálcát, mind a lánckorlátot teljesen magába dolgozta egy megfagyott vízesés.

From Szlovák Paradicsom 2011

Az tuti, hogy hágóvas nélkül akár mehettem is volna haza. De még hágóvassal is… A középső egy méteren meglehetősen meredek jégfalon kell oldalra araszolni, minden kapaszkodási lehetőség nélkül. Persze, jégcsákány… de meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmibe is belefuthatok.
Végül felszereltem a vasat, vettem egy nagy levegőt, igyekeztem felsőtesttel előredőlni, a lábaimmal meg erősen tapadni, aztán átaraszoltam.

From Szlovák Paradicsom 2011

A túloldalon levettem a hágóvasat, jártam egy indiántáncot a 30 centi széles peremen, majd mentem tovább a jól megérdemelt tízórai felé. A hágóvas már nem volt kidobott pénz.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

A szurdok vége felé nagyon szűk az út, és valami eszméletlenül párás a levegő. Ha nem sietek a fényképpel, egyből párásodik a nézőke. A fényképezőgép táskájából csavarni lehet a vizet, pedig nem szoktam letenni. Ahogy előveszem a mobiltelefont egy-egy hangjegyzethez, egyből opálossá válik a képernyője.

From Szlovák Paradicsom 2011

Egy meredek kaptatón caplattam felfelé, szokás szerint minden létező lehetőségbe – gyökérbe, faágba – belekapaszkodva. Éppen nyúltam egy ilyenért, amikor láttam, hogy az egy nagyon kicsi növendékfa. – Na, ebbe azért mégsem – gondoltam és hagytam békén. Csak pár méterrel később jutott eszembe, lehet, hogy most megbántottam?

Úgy terveztem, hogy a menedékháznál iszok egy sört, kivonulok a teraszra és a szikrázó napsütésben talán még egy pöfékelés is belefér. Ehhez képest a menedékház zárva volt, a teraszról eltüntették a bútorokat, még ebédelni is csak úgy tudtam, hogy kerestem egy kidöntött fát és arra ültem. A fel-feltámadó szél miatt meg szó sem lehetett hosszas ücsörgésről.

From Szlovák Paradicsom 2011

Lefelé haladva gondolkodtam el. Oké, a hágóvas bizonyított. A rajtam lévő ruha abszolút. (Dacára a kemény minuszoknak, nagyon sokszor volt melegem, pedig nem is néztem ki Michelin babának.) A csodakesztyű még nem mutatta meg igazán mit tud (ma is elég volt a polár), de ne kapkodjunk, hátha egyszer lesz olyan alkalom, amikor ő és csakis ő fog tudni kihúzni a szarból.
Ezzel szemben viszont a túrabot még semmit sem mutatott. Pedig már több, mint egy éve cipelem a túráimra, gondosan mindig felszíjazom a hátizsákra – aztán ott is marad. Soha nem éreztem még úgy, hogy most megérné azért levenni a hátizsákot, hogy túrabot legyen a kezemben. Oké, szerencsére ez egy nagyon olcsó darab, de akkor is. Ha ezen az úton nem produkál valamit, akkor otthon hagyom virágkarónak.

Aztán produkált. Mivel semmi kedvem nem volt megint az ún. kényelmes piroson lemenni (seggencsúszva a jégen), úgy gondoltam, újítok. Lemegyek a nagyon gyors, meglehetősen meredek zöld úton. Neki is indultam, aztán amikor már eléggé szar volt a lábamnak, eszembe jutott, hogy itt az idő bizonyítási lehetőséget adni a botnak. Zsák le, bot le, elkinlódtam, mire beállítottam (eléggé elmacskásodott már a menete), de utána végig azzal jöttem, és azt kell mondjam, hogy jó volt. Már ha nem volt jég, mert ott határozottan zavart a kapaszkodásban. De sima, úgy értem, nem téli, nem jeges erdőben van létjogosultsága. Nem gondoltam volna, de azzal, hogy felfelé menetben a kezemmel is löktem magamat előre, sokkal gyorsabban tudtam haladni, miközben kevésbé fáradtam.

Tényleg hamar le is értem, még csak fél három volt, amikor visszajutottam arra a pontra, ahol az elterelt kék és a zöld összefutnak. Innen már csak 10 perc a szállásom. Ahogy sétáltam lefelé, láttam, hogy egy tízfős nyugdíjascsapat meglehetősen tanácstalan. Ott álltak, ahol a kék régen levált a műútról – és nem értették a dolgot. Gondoltam, szólok nekik, de angolul egy büdös kukkot sem értettek, pedig úgy vélem, a ‘road is closed’ nem egy bonyolult mondat.
Aztán az egyik nő rákérdezett:
– Hungary?
– Yes, illetve, igen.
– Hát nem értem, aranyom! – tárta szét vigyorogva a kezét. Nem tudom, meddig várt erre a lehetőségre, de szemmel láthatóan élvezte, hogy el tudta sütni a poént.
Visszavigyorogtam, hagytam, hadd menjenek, ahová akarnak. A nyugdíjasok úgyis olyanok. Különösen azok, akik képesek nekimenni délután háromkor a nagyon jeges Hernád áttörésnek. Kábé másfél óra múlva már sötét lesz.

A kocsinál átpakolás. Kiborítottam a hátizsákból a szemetet, bepakoltam a blogsört. A csomagtartó nem is kicsit szaglott a szétrepedt sörtől. Odafönt megnéztem, mire volt képes az egész nap derekasan sütő nap. Nos, a felhozott sör egy kicsit darabos volt. És attól tartok, nem befelé haladt a szilárd halmazállapot felé, hanem inkább kifelé. Sebaj, sok mogyoróval elmegy.
Mondjuk valószínűleg én vagyok az évszázad idiótája, hogy Szlovákiában buggyant magyar sört iszom, de a lenti étteremből logisztikailag elég bonyolult lenne megoldani a sörszállítást. Ne kérdezd, nem akarom elmagyarázni, mert hosszú és unalmas.

Ültem és vártam a szokásos esti fokhagymalevesemet, amikor láttam, hogy Maria elindul kifelé egy nagy lábassal. Miafene? Úgy döntött, hogy kihozza nekem az egész heti adagot? Aztán lelkesen kezdte mutogatni, hogy milyen jó zöldségleves van benne.
– Kápuszta? – kérdeztem rá.
– Nein. Gemüse.
– Ah.
– Garlic blabla gemüse?
– Oké.
Elment. Majd a konyhában eshetett le neki, hogy a válaszom nem volt túl egyértelmű.
– Garlic blabla gemüse? – jött vissza.
– Garlic.
Aztán ezen jót nevetett. Mint minden este, amikor fokhagymalevest kértem. Lassan tényleg utánanézek, nincs-e valami afrodiziákum jellege a fokhagymalevesnek, hogy ez a nő minden este ilyen cinkosan vigyorog.

Amíg vártam a levesre, néztem a tévét. Kassai adó, helyi hírek. Az tűnt fel, hogy kiírták: Slovensky Raj. A következő gyanús jel az volt, amikor mutatták, ahogy a hegyi mentők egy nagy fekete zsákot cipelnek lefelé. Nagy pofa ide, vagy oda, azért elszorult a szívem. Hiszen az a férfi is azt hitte, élete nagy élménye várja fent a hegyen. (A hír magyarul.)

Este már semmi különös. Blog, mogyoró és ropogós sör.

Medvehiány és jégtánc 02/04

2011.02.02; szerda: Sucha Bela

Reggel felkeltem – és akkora köd volt, hogy a Tátrából semmit sem lehetett látni. Na, erről beszéltem. Irány a lokális túrák.
Ma Sucha Bela lesz. (Száraz-Fehér völgy, de nekem már csak Béla marad. A “száraz” egyébként fanyar vicc akar lenni.) Masszív köd, szállingózik a hó, cudar sok mínusz van. Vagy kevés… a fene tudja, hogyan kell mondani, ha sok a minusz. A recepción leadtam az útitervet, egyben jeleztem, hogy ma délután négyre kérem a fokhagymalevest.

Rögtön az elején – már a pénzszedő bódénál – padlófékes megállás. A patak olyan magas vízállással fagyott be, hogy nem lehetett elmenni mellette. Csak rajta. Ideális alkalom tesztelni a kesztyűvel együtt vásárolt hágóvasat is. Lemálháztam, felszereltem, visszamálháztam. Fülig érő szájjal sétáltam a jégen. Nagyjából 24,3 métert. Ekkor ugyanis gyanúsan elvékonyodott a jégréteg, a lábnyomok pedig felvezettek egy keskeny sziklapárkányra. Harmadik lehetőségként ugrálhattam volna a kilógó köveken. Na most, a hágóvas sem a beszakadós jégen, sem a köveken, sem az öt centis sziklaperemen nem túl ideális eszköz, mondhatni használhatatlan. Sóhaj. Lemálháztam, leszereltem, elpakoltam, visszamálháztam. Kész szerencse, hogy ember nincs a környéken, mert nagyon kigúnyolhatott volna.
Annyira berágtam az eseten, hogy habár később többször is akadt olyan szakasz, ahol első ránézésre elsírtam magam (hogyan fogok én itt átmenni?), dafke egyik helyen sem vettem fel a hágóvasat. Logikus döntés volt, ugyanis azokon a helyeken, ahol a hágóvas használhatatlan volt, ott fizikai képtelenség is volt elmenni benne – míg azokon a helyeken, ahol szükség lett volna rá, azért még el lehetett menni nélküle, csak éppen durva nehezen. Csúsztam, másztam, időként a vér is megfagyott az ereimben… de végül minden akadályon áthámoztam magamat. A hágóvas meg ott röhögött a hátizsákban. Sajnálom. Ez olyan sokszíjas darab, finoman szólva sem egyszerű a normális felrakása, a fenének sem volt kedve 50 méterenként fel/leszerelgetni.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

A hágóvasról jutott eszembe a csodakesztyű. Nem voltak üdék a gondolataim. Az egész napot – a -12 fok ellenére – a polárkesztyűben nyomtam végig. Bírta a hideget, nem ázott át, tudtam benne kezelni a fényképezőgépet és alkalomadtán nagyon gyorsan tudtam levenni, felhúzni. Ebből az Ironclad kesztyű csak az első kettőt tudja, igaz, azt nagyon.

From Szlovák Paradicsom 2011

Vissza a jégre. Az egész napos szerencsejáték úgy nézett ki, hogy meg kellett tippelni elsőre azt, hogy milyen vastag is lehet a jég, utána pedig azt, hogy és az elbír-e egy ekkora embert. A legszebb a játékban az volt, hogy a két érték nem igazán korrelált. Mert addig oké, hogy amikor meghallottad azt a jellegzetes pattogó hangot, akkor gyorsabban kezdtél skerázni (a beszakadt jég majd legyen a mögöttem jövők baja), de volt, amikor nem volt semmi jel. A legdurvább eset úgy történt, hogy egy ránézésre 15 centi vastag jégen kellett átmennem, amelyre persze könnyű szívvel léptem rá. A következő pillanatban több rétegen keresztül süllyedtem vagy fél métert. Kiderült, hogy ugyan fent jég volt, meg 15 centivel alatta is, de közte nem sok. A felső beszakadt, a zuhanó testem meg sorban törte át a jégrétegeket. Kimászni sem igazán tudtam, mert a jég ugye olyan, hogy törik, ha a törés mellé lépsz. Végül addig gázoltam, amíg el nem jutottam egy faághoz és kihúztam magamat. Kész szerencse, hogy a lábam erősebb volt, mint a jég, így inkább az utóbbi tört. A lábam ugyan cefettül fájt, de azért van.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Definíció: egyensúlyozol egy jégtáblán, mely finoman recseg-ropog alattad, ahogy az egyensúlyodat variálod – és te közben lassú mozdulatokkal objektívet cserélsz a fényképezőgépen, mert a látványt csak egy nagylátószögű objektív adja vissza tökéletesen. Ez az, amit elhivatottságnak nevezek.

From Szlovák Paradicsom 2011

Aztán ahogy haladtam előre és vettem sorra az akadályokat, úgy lett egyre természetesebb a terepen való mozgás. A leghasznosabb trükk: figyelni a jég alatt a köveket. Ezek biztos pontok, mert ha be is szakad alattad, akkor is kőre érkezel, ahonnan tovább tudod rúgni magadat.

From Szlovák Paradicsom 2011

Az egyik létrakombinációnál elcsörtetett velem szemben – az egyirányú úton! – egy hapi, talpig hágóvasban. Érik még meglepések odalent.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Jég, jég és jég. A talpam alatt, a kezeimnél, a falakról lelógva, mindenféle formában és méretben. Egy ilyen túra után ki a francot érdekelhet még a dobsinai jégbarlang?

Egy nehezebb kombinációnál véres jég. Friss. Vagy a hágóvasas ember csúszott el és barmolta szét a lábát a karmaival, vagy az engem megelőző apa/fia páros bukott. Azért annyira nem egyszerű ez a terep.

From Szlovák Paradicsom 2011
From Szlovák Paradicsom 2011

Egy hosszú jeges szakaszon csak úgy lehetett átmenni, hogy gyorsan. Így is végig látszanak a lábnyomaim, ahogy megmaradtak az éppen beszakadni szándékozó jégen. A falakról lógó jégcsapok, jégtáblák annyira hidegek voltak, hogy ha megfogtam, rátámaszkodtam, akkor odaragadt a kezem. Ez sok esetben nagyon is jól jött a kapaszkodásnál.

A végén, amikor már azt hittem, hogy túl vagyok az egészen, gondoltam, tesztelem egy kicsit a hágóvasat. Volt egy szakasz, ahol nagyon meredeken esett a víz, a kemény jégen vas nélkül semmi esély sem lett volna felmenni. (A túraút a parton vezetett, minden faxni nélkül.) Lecuccoltam, felszereltem, visszacuccoltam. Egy élmény volt. Fütyörészve sétálgattam tök veszélyes meredek jégeséseken. Egy idő után már nem is érdekelt, mennyire veszélyes terepen járok. (Megjegyzem, ez egyben tanulság is: ha olyan terepen jársz, ahol váltogatni kell a hágóvasat, nagyon fontos tudatosítanod magadban, mikor nincs rajtad. Nagyon nem mindegy, hogy mikor jársz fejben könnyelműen, vagy erősen koncentrálva.)

A vizes meredeknek olyan 30 méter múlva vége lett, a túraútról gyakorlatilag mind a jég, mind a hó eltűnt. Ismertem a felső szakaszt, tudtam, hogy innentől ilyen már végig, elraktam a hágóvasat. Aztán a következő kanyar után újból lefagyott jégpálya fogadott, gyakorlatilag végig a hátralévő egy kilométeres kaptatón. De én már megint dafke. Biztos vagyok benne, hogy ha úgy döntöttem volna, hogy visszaveszem a hágóvasat, valaki gyorsan átrendezte volna előttem a terepet jégmentesre.

Végül a normál időben két órás szurdokot 4 óra alatt másztam meg. Annyit fényképeztem, hogy a könyököm határozottan megfájdult attól a mozdulattól, ahogy elő-előkaptam a gépet a válltáskámból.

From Szlovák Paradicsom 2011

Sucha Bela kijárata. Fedett asztal, padok. Tipikus ebédelőhely. A faoszlopokba természetesen tömérdek név belevésve. Az egyik kompozíció magasan kiemelkedik a többi közül. Így néz ki: ‘Sylwia And’… és némi anyaghiány. Ez a hapsi igencsak magára dühíthette Szilviát, ha utána a csaj felmászott a hegytetőre kalapáccsal és vésővel, majd kivéste a gerendából a fazon nevét.

A piros, abszolút sétagaloppnak számító úton (Glac út) lefelé tervezgettem, hogyan is legyen tovább. Habár még vannak terveim, de túl sok áhitatos ledöbbenésre már nem számítok. A csoda ma megtörtént, ezt a látványt, ezt az élményt maximum utolérni lehet.

Aztán a végén a könnyű kis piros út jól megtréfált. Ez egy vastag, hol köves, hol földes út, ezen járnak az autók is a Menedékkő(1) menedékházhoz és a környező faházakhoz. Most is volt friss nyom, tehát használják. Aztán egyszer csak belefutottam egy faltól-falig érő jégpályába. Balra szikla, jobbra szakadék, a jég pedig olyan 30 méter hosszan befedte a teljes utat. Vakartam a fejemet, rendesen. Végül azt mondtam, hogy ezért a kis szakaszért elő nem veszem a hágóvasat, seggreültem és leszánkáztam a jégen. Egész nap kibírtam, hogy nem koszoltam össze magamat, erre a kis piroson meg igen.

(1) A magyar szövegekben hol Vöröskolostornak, hol Menedékkőnek nevezik Klastorisko-t. Mivel nem én vagyok az illetékes eldönteni, melyik a valós, a továbbiakban az utóbbit fogom használni. (Meg tudtommal a Vöröskolostor a Dunajecnél van, de persze létezhet kettő is belőlük.)

Majd kábé 100 méterrel a vége előtt, az erdei ösvényen akkorát taknyoltam, hogy még Poprád is beleremegett. Az avar alatt volt egy tíz centi átmérőjű jégfolt, én meg nyilván nem vettem észre. Egész nap jég hátán jég volt és egyszer sem estem el. Erre normál erdei terepen, gyakorlatilag a túra végén meg igen.

Vásárlási tanácsadó: Ne, erősen javaslom, hogy ne vegyél ilyen órát: Canyon CNS-SW7. Én kábé egy évvel ezelőtt ugrottam bele, ránézésre nagyon jó kis órának tűnt, légnyomás, magasság, hőmérséklet, iránytű, időjárás-előrejelzés és még számtalan trükkök az időméréssel, különböző élethelyzetekre kitalálva. Nos, ebből ma azt mondom, egyedül az időmérés használható – ahhoz viszont bumfordi nagy az óra. A hőmérőről és az iránytűről hamar kiderült, hogy használhatatlan: az előbbi rendszeresen 10-12 fokkal többet mutat a valóságosnál, ha a csuklómon van, az iránytű meg 2 másodpercenként mutatott hülyeséget, aztán sikított, hogy kalibráljam újra. A légnyomásról nem tudok nyilatkozni, de a magasságmérőt most teszteltem komolyabban. Tegnap induláskor beállítottam 600 méterre. (A Google Earth szerint ennyin van a panzió.) A Halastónál már 3700 métert mutatott, pedig az időjárás nem változott egy szemet sem. Amikor visszajöttem, már 700 méterre állt be. Ma reggel is innen indult, a Sucha Bela kijáratánál pedig 2500 métert mutatott. Ezek az értékek annyira, de annyira távol vannak a valóságtól, hogy ihaj. (Csak hogy tudjál róla, most itthon, amikor ezeket a sorokat írom, -628 méter mélyen vagyok a tengerszinthez képest az óra szerint.)

Fél négy körül értem haza. Gyors zuhany. Délután négyre rendeltem a fokhagymalevest, meg is jött, az adekvát barna sörrel együtt. Utána pedig szabad volt az egész nap. Fényképeket rendezgettem, blogokat olvasgattam, meg írtam.

Medvehiány és jégtánc 01/04

2011.01.31; hétfő: Berendezkedés

Megint kitört rajtam a medvehiány. Az, ami ilyentájt máskor is ki szokott. Csak most éppen nem Amerikába utaztam, hanem Káposztafalvára.
Habár ilyenkor automatikusan áll rá az ember szája a ‘Mecsoda különbség!’ szólásra, javaslom, ne kapkodjuk el. A táj itt is gyönyörű, a bevállalási kedvtől függően tetszőlegesen izgalmassá is tehető az élmény, az árak pedig… csak az étkezés többe kerül a repülőgépen, mint amennyibe nekem ez az öt napos elvonulás fájt.
Egy problémám van, de az nagy: túlontúl kulturáltra sikeredett a szállás.

Megmagyarázom. A medvehiány kifejezés nálam azt jelenti, hogy úgy elvonulni egy erdőszéli faházba, hogy utána több medvét lássak, mint embert. Erre a célra volt is egy remek autóskemping Podlesokban, minimálkomfortos faházakkal, 10€/nap áron. Linóleum burkolat, lepukkadt belső, melegvíz csak a számlán, a radiátorok ránézésre a Patyomkin páncélost fűthették valamikor – de az ember felvette a kulcsot és utána semmi dolga nem volt számolni is tudó kétlábúval. Hűtőszekrényként a kocsi csomagtartója szolgált, szivarozgatni meg ki lehetett ülni az ajtóba. Vagy ha egyedül van az ember, akkor még oda sem, legfeljebb többet kell szellőztetni. (Nem mintha a füst képes lenne rontani a faház szagán. Erre még négy pár izzadt láb és négy pár gőzölgő túrabakancs sem volt képes, zoknikkal megerősítve.) Konyha ugyan nem volt, de egy nagy tömör asztal igen, lehetett vinni mindenféle kaját, innivalót – egésznapos túra után úgyse szívesen megy az ember távoli étterembe. (Olyan viszont már volt, hogy tüzet gyújtottunk a ház előtt kolbászt és szalonnát sütögetni.)
Szóval így terveztem. Indulás előtt egy héttel a biztonság kedvéért azért írtam egy levelet, hogy tutira van-e szabad faház? Erre jött vissza az a lehangoló válasz, miszerint télen még kemping sincs, nemhogy faház. Úgy látszik, a november errefelé még nem tél, mert eddig már legalább háromszor voltam itt akkor.
Vészforgatókönyv: vadul elkezdtem szállást keresni a környéken. A panziósok vadul elkezdtek nemválaszolni. Végül az utolsó pillanatban jelzett vissza az egyik. Ő nyert.
Csak hát… panzió. Az ár nem vészes, egy szoba 15€/nap/fő… de szoba. Semmi faház. Igaz, kint vagyunk az erdő szélén, de az egész túl kulturált. Étterem a földszinten. A szobában semmi étkezési lehetőség sincs, se hűtő, se normális szemetes. Habár csak ketten vagyunk az épületben, a kicsit duci, állandóan mosolygós recepciós hölgy meg én, de ez is 100%-kal több ember, mint amennyire készültem. Nem is beszélve arról, hogy alighogy kiteszem a lábamat a szobából, rögtön felhangzik a ‘Jozsi!’, és előbújik valahonnan a csajszi, hogy közöljön valami újabb nagyon fontos dolgot. Szlovákul, mert más nyelven nem tud. (Végül a németet találtuk meg közös nevezőként, mert azon nagyjából egyformán nem beszélünk.) Én pedig hátizsákban csempészem be az ásványvizet, a sört és a blogmogyorót. Igaz, lemehetnék az étterembe a netbookkal, gépelni ott is tudnék, nagyokat dumálnánk közben a recepcióssal, biztosan jó lenne – ha nem éppen emberkerülési céllal jöttem volna ide.

From Szlovák Paradicsom 2011

Említtessék meg a kellemes része is a helyzetnek: az ablakból tisztán látom a Tátrát (gyönyörű), és van wifi, azaz tudok tervezni. Sajnos emailt olvasni is, ami megint egy jó nagy távolodó lépés a medvéktől.

Akkor térjünk most már rá a cselekményre. Jól elkeffentettem a hétvégét, a szombati koncert után hajnal fél ötkor feküdtem le, így igen vadregényes lett a vasárnapi összepakolás. De összességében alig egy-két dolgot felejtettem otthon, és egyik sem lényeges. (Oké, a körtepumpa később az lett.)

From Szlovák Paradicsom 2011

Hétfőn délután kettőre igértem magamat a Rancs panziónál. Kellemes kocogással – hol tejfölszerű ködben, hol vakító napsütésben, hol havas-jeges úton – értem oda fél háromra. Egy kicsit zavart a késés, de a recin derült ki, hogy a csajszi olyan szinten nem tudott angolul, hogy még azon is meglepődött, hogy vendég jött. (Gondolom az emailekre random algoritmus alapján válaszolt yes/no tartalommal.)

Aztán nagyjából ennyi. Becuccoltam, berendezkedtem, legalább félóráig álltam az ablakban és gyönyörködtem a Tátrában. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy kicsit belekóstolok az erdőbe is, de aztán úgy döntöttem, erre a másfél órára már nem öltözök be. Leszek úgyis annyit, hogy meg is fogom unni.

A szobában szerencsére van egy kis asztal (elfér rajta a netbook, a sör, meg a két könyököm), van két hokedli, szóval alapvetően megvan mindenem. Igaz, emailben az apartmant szerettem volna kivenni (külön hálószoba, külön nappali, fotelekkel), de végül hagytam a fenébe.

Később sem csináltam olyan nagyon mást, gépelgettem, olvasgattam, összepakoltam holnapra… aztán már este is lett. A recis csaj este még bekopogott, hogy nincs-e kedvem vacsorázni, de nem volt.
 

2011.02.01; kedd: Halastó.

From Szlovák Paradicsom 2011

Igen, jó nagy marhaság. Eljövök a Szepes-Gömöri érchegységbe, a Szlovák Paradicsomként is ismert túraterepre – majd reggel kocsiba ülök és átmegyek a lengyel hegyek közé tekeregni. A helyzet az, hogy a tegnapi Tátra megbabonázott. Annyira tiszta volt, annyira napos, hogy véteknek tartottam volna, ha nem megyek a közelébe. Nagyobb mászást spontán és egyedül nem mertem bevállalni, de egy sétát igen. Emellett figyeltem a meteorológiát, napról napra több felhőt, ködöt igértek. Na most a Para szurdokvölgyei ködben is, napban is ugyanolyan sötétek, oda bármikor mehetek – de a Tátra kedden lesz ilyen tiszta utoljára a héten.

A reggelinél odaült mellém a csajszi, hogy akarok-e majd vacsorázni, és ha igen, akkor mit. Kértem egy étlapot, majd amikor közöltem vele, hogy garlic soup und brindzové halusky, kis híján a nyakamba borult örömében. Majd visszakérdezett, hogy kérek-e hozzá tejet? Kicsit hülyén néztem rá, és inkább sörre szavaztam. Erre kihozott 3 üveggel. Mondtam neki, hogy most inkább nem, majd este. Végül kiegyeztünk egy Ferrero bonbonban.

A túracuccot már este összekészítettem, így reggeli után egy gyors beöltözés és már indultam is. A nap gyönyörűen sütött, a Tátra, szavamra, még illegette is magát benne. Indulás után direkt nem kapcsoltam be a cédét, hallgattam egy szlovák kereskedelmi adót. Egy idő után hírek jöttek, én pedig rutinosan keresni kezdtem a google translator gombját a rádiópanel jobb felső sarkában.

10 óra körül tettem le a kocsit a parkolóban. Innen jó 2-2,5 óra séta a Morskie Oko, azaz pont délben leszek fent. Remek. Tuti napos lesz a völgy.

Essék pár szó a kesztyűmről is. Közvetlenül indulás előtt vettem, gyakorlatilag lila vásárlási köddel vastagon begőzölve. Más biztosan nem magyarázza, hogyan költhettem ilyen sok pénzt egy kesztyűre. Oké, belül polár, kívül vízálló, a csuklóján feszülős neoprén gyűrű, a tenyerén meg mindenféle power grip-ek, hogy keményen lehessen vele markolni. Abszolút tökéletes példány. Valószínűleg Amundsen még ma is élne, ha ilyen kesztyűje lett volna. De nincs-e túlméretezve ez a kesztyű egy ilyen kocakirándulónál, mint én? Ez a kérdés különösen akkor vált aktuálissá, amikor a fiam, közvetlenül az indulás előtt, de már a csodakesztyű megvásárlása után, megtalálta az elveszettnek hitt régi kedvenc polár kesztyűmet. A biztonság kedvéért bedobtam mind a kettőt, de már előre féltem attól, hogy bőven elég lesz a polár is.
Aztán letettem a kocsit a magashegyi parkolóban, kiszedtem a fényképezőgépet meg a hátizsákot – és ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy az összes jegesmedve a kézfejeimet átharapva lógjon a csupasz kezeimen. Bakker, szó nélkül rángattam fel a szuperkesztyűt, még csak nem is hezitáltam. -16 fok, az -16 fok.

Mi a legnagyobb ellenség egy ilyen túrán? A közepes tempóban haladó zajos tömeg, amelyik veled együtt startol el. Ha lelassítasz, akkor nagyon lassan fogsz haladni. Ráadásul ilyenkor derül ki, hogy az elengedett tömeg sem halad egyenletes tempóban, hanem időnként meg-megállnak és mindig akkor indulnak el újra, amikor már a közelükben vagy. Télen ez a módszer eleve halálra van itélve, korán sötétedik, tolni kell a tempót.
Választhatod persze azt, hogy úgy teszel, mintha versenylóból főzték volna a reggeli virslit, élre állsz és nagyon keményen magad mögött hagyod őket. Ekkor két problémával találod magad szemközt: amint megállsz fényképezni – különösen nehézkesen használható kesztyűben – egyből utolérnek. Másfelől pedig már rögtön a túra elején kihajtod magad, a végére meg már odafagy a lógó nyelved az ösvényhez.
A két órából másfelet rohantam, aztán dafke leültem egy padra, ettem, ittam, néztem a tájat és átváltottam a lemaradós stratégiára.

Illetve először a konnektorbapisilős stratégiára szerettem volna átváltani, ha az infrastruktúra engedte volna. A fényképezőgép táskáját ugyanis letettem az asztalra, de nem csatoltam be. (Nem nagyon szoktam, mert így forró témánál gyorsabban elő tudom kapni.) Na, ez a táska egyszer csak fogta magát és belebucskázott a 30 centis porhóba. Hogy a vajaskenyér mindig a vajas felével esik le? Lónak a farát. Hidd el, a nyitott fényképezőgéptáska is ugyanígy fejjel lefelé landol. Mire kiszedtem, a táska teljesen tele volt hóval, sem a fényképezőgép, sem a nagylátószögű objektív nem látszódott benne sehol.
Ekkor kezdtem sejteni, hogy mégiscsak okoz némi kényelmetlenséget az, hogy a papírzsebkendőket otthon felejtettem. Egy, azaz egy darab pézsével töröltem szárazra az összes ketyerét (egy dslr gép és két objektív), plusz magát a táskát. Nem mondanám, hogy teljesen száraz lett, de a tapadó nedvesség nem árt neki. Tudom, tengeri kajakban már teszteltem.

A balszerencsétlenkedés ellenére nagyjából időben érkeztem. 12.10-kor landoltam a Halastónál. A nap nem volt sehol. Olyan betonkemény hideg volt a tengerszemnél, hogy egyből visszaváltottam a csodakesztűre. (Nem mondtam, de menetközben cseréltem. Ha sokat kell fényképezni, akkor muszáj a polár.) Kerestem azt a bestye napot, mert egyébként sütött, mint az állat. Hát, ember, a délnyugati sziklák eltakarták. A déli, zeniten lévő napot. Oké, tudom, hogy télen laposabban süt a nap. Meg oké, legalább 100 kilométerrel északabbra vagyok Magyarországnál. De nekem délben a nap ne a fű alatt osonjon, mert azt nem tudom másnak, mint gerinctelen sunyiságnak értelmezni. Sunyi vagy, Jenő.
Pedig minden mást gyönyörűen kiszámítottam. Vittem magammal sört, mert sejtettem, hogy a menedékházban sokan lesznek. Vittem kaját, hogy majd fönt ebédelek. Vittem szivart is, hogy kaja után a tájban gyönyörködve, sörrel a kezemben pöfékelek egy kicsit. Erre olyan brutál hideg volt, hogy a kíváncsi csóka csőre kis híján odafagyott a sörösdobozomhoz.

Amit nem tudtam nem észrevenni: a tömeg Boyle mozgását mostanság egy új elem teljesen összezavarja. Eddig mindenki szabadon bolyongott a tömegben. Manapság viszont a tömeg _mindegyik_ eleme fényképez valamilyen kütyüvel egy másik elemet – nem ritkán kölcsönösen fényképezik egymást -, az éppen nem fényképező mászkálók pedig extra kunkorokat tesznek az útvonalukba, hogy ne sétáljanak bele mások kompozíciójába.

Ebéd után el kellett döntenem, hogy megyek-e tovább a felső tó felé, vagy mára ennyi? A másodikra szavaztam, több okból is:

  • Tó? Még a Halastóból sem látszott semmi. Vastagon be volt fagyva, a jégen pedig vagy húsz centi vastag hóréteg figyelt. Abból lehetett tudni, hogy ott egy tó van, hogy kevesebb volt a hepe meg a hupa. Mi értelme lett volna felkeresni ilyen állapotban a fentebbi tavat?
  • Az idő. Ekkor már délután egy volt, felmenni, lejönni az két óra, lefelé megint kettő, azaz már pont sötétben fogok autózni a Tátra mellett, márpedig annyira nem volt az az út barátságos.
  • Ráadásul nem is készültem meredek kaptatóra, egyik sarkam sem volt leragasztva leukoplaszttal. Ha első nap feltöröm a lábamat, akkor cseszhetem az egész hetet. (Ez már csak egy ilyen bakancs.)

Szóval végül szép komótosan visszaballagtam a kocsihoz. Nagyon enyhére sikerült a nap, de indulásnak talán pont jó is így.

Ja, egy nagy felfedezés. Odafönt megettem egy szendvicset, majd kerestem, hová dobhatnám a szalvétát. Még szerencse, hogy időben kapcsoltam: Hahó, ember, ez papír! Gyorsan szárazra is töröltem vele a fényképezőgép táskájának belsejét és a tartalmát. Még sőtebb: utána jutott eszembe, hogy egy ilyen vastag és tartós papírszalvéta megold egy másik gondot is. Ilyen hidegben ugyanis – náthától függetlenül – mindenkinek csöpög az orra. Kesztyűben egy vékony papírzsepit kezelgetni nem könnyű. De ha megeszem a másik szendvicset, majd annak a szalvétáját rakom a kabátom oldalzsebébe, akkor akármelyik kesztyű is van nálam, ki tudom venni a dús zsepit és meg tudom törölni az orromat. A szabadalmaztatáson még gondolkodom. Nem, ne vigyorogj, ez sokkal komolyabb dolog annál. Most gondold el, hogy határozott léptekkel mész felfelé egy emelkedőn, a kezedet pedig egy 13e forintos kesztyű védi. (Hoppá, kimondtam.) Csöpög az orrod. Mit csinálsz? Csak nem törlöd egy ilyen méregdrága kesztyűbe? Meg különben is, amilyen durva kívülről az anyaga, felsérti az orrot, ráadásul víztaszító, így a jéggé fagyott takony egész úton ott himbálódzik rajta. Na, a papírszalvéta ezt a problémát orvosolja.

Lefelé találkoztam a Hős Apával. Monoton sétált felfelé, nyakában egy unott arcú kisgyerek, aki folyamatosan csipszet evett. Az apa fejére tett zacskóból.

Aztán hazakocogtam. Pont sötétedésre értem a panzióhoz, a háziangyal faltól-falig érő mosollyal fogadott.
– Dobre vecser, Jozsi!
– Dober vecser!
– Abendessen?
– Ja, um sechs.
Megtisztálkodtam, hatkor elegánsan (mackó alsó, mackó felső) lesétáltam, beküldtem a roppant kiadós fokhagymalevest és sztrapacskát, majd felvonszoltam magamat és legalább egy órán keresztül feküdtem az ágyon és bámultam a plafont. Hogyan magyarázom el holnap tört németséggel ennek a szimpatikus töltöttgalamb asszonyságnak, hogy finom a főztje, de én inkább nem ennék semmit, ha lehetne? Egy ilyen vacsora után az ember legszívesebben egy hétig kajára sem nézne.