Search: “"Balaton Végtelen 0"”

Keszthely – Balatonmáriafürdő
2016.08.06; kedd

A becélzott nyolc órakor felkeltem, aztán hosszas imádkozások után levánszorgott egy met.hu. Más nem, viszont elsőre ennyi is elég volt. Azt írták, hogy délig szar idő lesz, mely utána gyorsan eltűnik, visszaengedi a nyarat. Összefutottam Péterrel, az ő meteorológus ismerőse is ugyanezt mondta, így gátlástalanul visszafeküdtünk aludni.
Tulajdonképpen elképesztően laza és jó hangulatú délelőttöt kaptunk. A szél persze fújt és valami eső csapkodott is folyamatosan, de antik bútorokból formás base camp-et építettünk az előszobában. Irgalmatlanul ráértünk. Gabi tojásrántottát sütött, nekem bőven belefért a reggeli mellé a kávé/szivar kombó. És még mindig üres óráink voltak az indulásig.

De azért délben már készen álltunk. Ekkor futott be Imre.
– Nem vagytok normálisak – közölte, amikor meglátta, hogy pakolunk.
– Miért?
– Pont a legnagyobb viharban indultok neki.
– Nekünk azt mondta a meteorológia, hogy innentől lesz szép idő.
– Hülyeség. Odakint tombol a szél.
– Majd kikerüljük. Úgyis el akarunk menni a Zala folyóhoz.
– Ti tényleg nem vagytok normálisak. Abban a sarokban van a legkutyább idő. Ott nem szélcsatorna van, hanem centrifuga. Biztosan ezt akarjátok?
– Hát, izé, nem. De a balatonkerülés így néz ki. Muszáj.
– Nem vagytok normálisak.

Volt bennünk egy kis idegesség. De elindultunk.

Durva volt. Kegyetlenül, állatiasan durva. Viharos szelet, túlméretezett hullámokat kaptunk, tökéletesen hátulról. Ez első rénézésre olyan hurrá dolog, hiszen evezni sem kell, csak egyensúlyozni, de valójában ez már nem öröm. Az erős hullám megemel és egyben meg is csavar olyan kilencven fokkal. Persze, nyomhatod a kormánypedált, de a kormányod nagy része ilyenkor a levegőben lóg, alig ér valamit. (A kisebb hullámoknál igen, de a nagy fordításokat a nagy hullámok produkálják.) Ki vagy szolgáltatva az ítéletidőnek. Csípőből ficánkolva, derékból döntve, evezővel támaszolva és ráhúzva tudsz kinlódni. A trükk az, hogy ha az első hullám befordít, és nem vagy felkészülve a következő erősre, akkor az simán beborít. Azaz ha nem tudod kivédeni az első hullám fordítását, akkor pánikszerű gyorsasággal kell irányba tenned a kajakot, hogy megküzdhess a következővel. És ezt csináltuk, több, mint egy órán keresztül. Az, hogy végig ordítva káromkodtam, semmit nem jelentett. Az, hogy végig halálfélelemben eveztem és kétszer úgy befordított a hullám, hogy azt mondtam, vége, de valahogy csak kikeveredtem belőle, szintúgy csak epizód volt. Amikor megláttam végre a Zala torkolatát, minden erőmet bedobva csak tepertem befelé. Nem érdekelt. Csak ennek legyen már vége.
Odabent a többiek kérdezgettek, de senkinek nem tudtam válaszolni. Csak néztem magam elé. Egyszerűen az univerzumomban nem volt más személy. Én voltam benne és a túlélés.
Aztán persze összeszedtem magamat. Még mosolyogtam is. A Zala teljesen nyugodt, szélmentes volt. Csorogtunk. Beszélgettünk. Közben folyamatosan analizáltam. Miért éreztem én élet-halál harcnak az egészet, a többiek viszont miért élvezték ugyanezt fülig érő szájjal? Gyors és magától értetődő a válasz, ha összehasonlítjuk a kajakokat. Az enyémen a kormány felső forgáspontú, azaz könyebb szállítani, de kisebb része merül a víz alá. A többieké alsó forgáspontú, azaz vacakabb szállítani, de mélyebbre tud merülni. Aztán a másik két kajakon volt a kormány mellett szkeg, az enyémen nem. Szóval ezek mind tények, de szvsz nem itt rontottam el. Ez volt az első út, amikor nem neoprén cipőben eveztem, hanem szandálban. Az elején kipróbáltam, működött a kormány. Látszólag. Ugyanis szandálban csak kicsit tudtam fordítani rajta. Ez sík vizen elég is volt, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell a kormányt finomhangolnom. Pedig kellett volna. Ugyanis viharos időben ezek a kis kormánymozdítások már kevesek voltak. Azaz úgy csináltam végig ezt a nem kicsit durva terepet, hogy a kormányom használhatatlan volt, szkegem pedig nem is létezett. Nem csoda, hogy pánikoltam. (De persze jó lecke is volt, hiszen azt jelentette, hogy szkeg nélkül és forgathatatlan kormánnyal is képes vagyok átmenni egy ilyen durva terepen. Igaz, közben kifolyik az agyam a fülemen.)

No mindegy, ott jártunk, hogy béke és boldogság, csorogtunk a Zalán, etettük a hattyúkat és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat. Elmentünk a zsilipig, aztán visszafordultunk. Megint a hattyúk… és visszaértünk a folyó torkolatához. Ahol elhűltem. Konkrétan lefagytam. Sokkal nagyobbak voltak a hullámok azoknál, amelyekkel megérkeztünk. Nagyobbak voltak azoknál, melyekkel tegnap azon az utolsó 2,5 kilométeren küzdöttünk. Gyors fejszámolás: tegnap 2,5 km teljes erővel elkövetett harc ment le egy óra alatt, most viszont még hátra van 26 kilométer. Ezen a terepen.
Kész. Erre én képtelen vagyok. Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük meg tudják-e evezni. Bólintottak. A hősök. Végül abban maradtunk, hogy visszacsorgok a Zala hídig és előkészítem szállításra a felszerelésemet. Péter pedig értem jön kocsival, miután beérkeztek.

Bocs fiúk, de nekem ez nem megy. Elfáradtam agyban.

Ők nekivágtak, én pedig visszaeveztem a hídig. Kiszálltam. Felmértem a terepet, teljesen rendben volt. Rágyújtottam egy szivarra. Időmilliomos voltam. 50 perc múlva elpöcköltem a csikket és kezdtem volna átöltözni, amikor hívott Péter.
– Józsi, itt vagyunk Berényben.
– Egészségetekre.
– De a vízről hívlak,
– Tegnap még hugyozni is tudtál ilyen időben. Miért kellene meglepődnöm?
– Na figyelj. A Zala torkolata után a terep csak 500 méterig szar. Utána folyamatosan enyhül. Berénynél már annyira sima, hogy ha nem is tükör, de olyan, amilyenben tegnap elemet cseréltél a gopro-ban.
– Hmm. Elgondolkodtató. Mennyi ide Berény?
– Négy kilométer.
– Azt mondod, vágjak bele?
– Azt. Mi meg visszamegyünk érted.
– Felejtsd el. Találkozzunk a Zsé kikötőben. Szélvédett. Addig ti ebédeltek. Így nem veszítünk időt.
– Visszamegyünk érted.
– Ne gyertek vissza.
– De.
– Ne.
– Ez parancs.
– Jézus. Csináljatok, amit akartok.
– Nem értettem a választ.
– Hjaj. Parancs, értettem.

Becuccoltam a kajakba, kicsorogtam a torkolatig. Nem változott semmi. Viharos szél, elképesztő mennyiségű haragos, tarajos hullám. Asztakurva. De menni kellett.
Beleálltam szemből. Úgyis beljebb kell kerülnöm, mert az alacsony déli parton nem lehet evezni. Aztán úgy enyhe ívben haladtam. Igyekeztem a hullámokat részlegesen szemből venni, igyekeztem el is távolodni a parttól, de egyben követni is a partot. Furcsa kompromisszum volt, de működött. Csak éppen 500 méter után nem történt semmi változás. 1000 méter után sem. Sőt, három kilométer után sem. Küzdöttem, mint malac a jégen, a hullámok óriásiak voltak, a szél erős és ez egész pont olyan volt, amilyen viszonyok miatt eleve nem is akartam belemenni ebbe a terepbe. A többiek pedig sehol sem látszódtak.
Fogcsikorgatva eveztem. Persze ezerrel koncentrálva mindenre, hiszen. Fejben pedig elképzeltem, hogyan fogom kínzócölöphöz kötözni Pétert.
Aztán Berény környékén feltűntek.
– Fasza a terep – jegyeztem meg.
– Józsi, haragszol?
– Á, nem. Ugyan miért?
– Úgysem fogod elhinni. Mi még hullámot sem kaptunk.
– Igazad van. Nem hiszem el,
– El tudod képzelni, hogy direkt átbaszlak?
– Eh. Igaz. Nem.
– Na ugye. Amikor mi jöttünk itt, teljesen sima volt a víz. Meg sem fordult a fejemben, hogy fél órával később viharos lesz.
– Remek.

Aztán tepertünk. Amilyen szar volt az időjárás, túl sok beszélgetésre úgysem volt időnk. Tény, hogy Balatonberény környékén egy kicsit csillapodott a szél. De utána ismét visszadurvult. Amikor elértük Zsé kikötőjét – ez Balatonmáriafürdő és Balatonkeresztúr határán van – a szél szószerint befújt minket a kikötőbe. A legkomolyabb problémánk a lefékezés volt a stégnél.

Ekkor már délután háromra járt az idő. Dacosan és elkeseredetten néztük az időjárást a mobiltelefonon. Ugye egész nap mindenki mindenhol azt nyomta, hogy délben elül a vihar, havajdídzsi. De tényleg mindenki: windguru, windyty, met.hu… aztán a francokat. Ide, a fonyódi medencébe valahogy beszorult egy szélvihar, egy olyan, amelynek elfelejtettek szólni, hogy lassan abba kellene hagynia, a többiek már rég hazamentek.

Titokban abban bíztam, hogy az egyórás ebédszünet alatt csillapul az időjárás, de lófaszt. (Elnézést, de az adott szituációban leegyszerűsödtem.) Kisétáltam a stég végébe, megnéztem a hullámokat, majd belegondoltam abba, hogy innen még 16 kilométer Fonyód, az időpont meg 16.00, azaz 3,5 óránk van, dühöngő szembeszélben, na ezt az én tempómban tutira nem csináljuk meg. Ők, a sajátjukban talán. Meg, őszintén szólva, semmi kedvem sem volt egy újabb hősies erőfeszítéshez. Én már az első 7 kilométeren kipukkadtam agyilag. Nincs tartalék fejben.

Odaadtam Péternek a slusszkulcsot, jó szerencsét kívántam mindkettőjüknek és lerogytam egy padra. Oké, szivar. Aztán átöltözés, pakolás, kajak átcuccolása az autó parkolóba, majd a cuccok áthordása, persze, volt dolgom, de ez már mind automatikus volt. Az eszem közbem azon járt, mi lehet velük. Ránéztem a met.hu-ra, azt írták, hogy a fonyódi medencében 50 km/h-ra erősödött a szél. Ekkor röhögtem fel harsányan, mert eszembe jutott, hogy az első napokban milyen lelkesen vetettük bele magunkat a nagy hajók farvizébe: végre egy kis hullám!

A teljes – általam megtett – útvonal: 16,42 kilométer.

De a hosszú üldögélésnek is meglett az értelme. Nejjel együtt kajakflotta bővítést tervezünk, és most bejött a képbe egy váratlan kajak. Egy negyedik. Tök jó lenne, de… Aztán amíg üldögéltem, kivariáltam, hogy honnan lesz rá pénz és hol tároljuk. Jöhet.

Mondjuk, nem biztos, hogy normális vagyok. Két ilyen kajakos kirándulás után, ahelyett, hogy a fékre lépnék, még fokozom a tempót.

Péter kilenc körül érkezett meg. Éppenhogy beértek még szürkületben.
Gyorsan összepakoltunk, visszavittem a kocsijához, aztán tűz haza.

Itthon valami enyhe lefolyású buli lehetett a hétvégén, szemmel láthatóan mindenki hozott valami italt, de alig fogyott valami. Sebaj emberek, hazaérkezett a kapacitás.

Link:
– A túra teljes útvonala (letölthető)

Badacsonytomaj – Keszthely
2016.09.05; hétfő

Arany alvás. Évek óta nem aludtam ilyen jól, évek óta nem tett ennyire jót velem az alvás. Szuper volt az ágy, szuper az ágynemű és gátlástalanul aludtunk kilencig. Ez olyan 10,5 óra alvás. Ébredés után rögtön elrohantam a klotyira és megszabadultam mindentől, ami két napja kínzott. A lábam is rengeteget javult. Szédülés, hányinger, mind elmúltak. Harapós lettem. Vihar? Gyere.

Jött. Persze először csak az egyik lábát tette be az ajtón. Mi reggeliztünk, kávézgattunk, szépen, óvatosan, az idő pedig folyamatosan borult, végül le is szakadt az ég. De a reggeli meteorológia ugyanazt mondta, mint az esti. Azaz a terv nem változott. 11-kor, ha a fene fenét eszik is, elindulunk. 24 kilométer, durván négy óra. Ha szerencsénk van, még kevesebb is lehet. A lényeg, hogy a délutánra ígért második vihar már védett helyen érjen minket.

Időben startoltunk. Meg esőben. De a lengyel napok után fel se vettük. Félóra múlva el is állt.

Ezt a fényképet azért lőttem, mert el se tudtam képzelni, hogy ezen a napon még ilyen időnk is lesz.
Sőt. Ugyanitt képes voltam a gopro kamerában elemet cserélni. A vízen. Ugyan izgett-mozgott, de sikerült.

Na, később erre esélyem sem lett volna. Ahogy haladtunk előre a Keszthelyi öbölben, úgy lett egyre erősebb a szél, hullámosabb a víz. Végül 2,5 kilométerrel a cél előtt lecsapott az igazi, vadállatias balatoni vihar. (Egyből fel is lőtték a kettes viharjelzést.) A szókincsem jelentősen beszűkült, gyakorlatilag végig azt mantráztam, hogy miafasz és asztakurva. Durva nagy hullámok, 60+ km/h szél, minden mozgott, leginkább kiszámíthatatlanul.
A 2,5 kilométert kábé egy óra alatt tettük meg. Egy óra harc, teljes erőbedobással. Miközben orrunk előtt volt a cél.

Közben láttuk, hogy a vihar egy vitorlást is elkapott. Szenvedett ő is. Döntötte a gépet, de a vihar sem ma jött le a falvédőről. Túlzottan persze nem sajnáltuk, elég volt nekünk a magunk baja. Én konkrétan kataton állapotban eveztem, csak arra koncentráltam, hogy a következő hullámot túléljem és legalább pár centit haladjak evezőcsapásonként. Gabriella élvezte a helyzetet és magabiztosan haladt. Péter? Ő meg csak röhögött az egészen. Ebben a viharban megállt pisilni. Amihez még sík vizen is kell egy kis akrobatika. Lerendezte. Aztán látta, hogy én eléggé feszült vagyok, emiatt úgy döntött, hogy időnként bevár. Azaz meg-megállt és hagyta, hadd játszon addig a vihar a kajakjával. Ennyi szórakozás neki is járt.

Nem hittem volna, de egyszer csak elfogyott a táv. Becsúsztunk a Yacht Club csatornájába, eltűnt a szél, eltűntek a hullámok.

Konkrétan ilyen időnk lett. Ugye, hihetetlen?

A napi táv: 23,2 kilométer.

Kisiklottunk a stéghez, kiszálltunk. Rögtön utánunk beérkezett a vitorlás is.
– Nem vagytok normálisak – közölte Imre, a szkipper.
– Naná – válaszoltunk – Erről szól a történet.
– Az öbölben van egy sáv, ahol ilyenkor nem szabad tartózkodni. Mehettetek volna a part mellett.
– Az megalkuvás.
– Így meg majdnem belefulladtatok.
– Ugyan már. Senkinek nem lett semmi baja.
– Igen? – húzta fel Imre a szemöldökét – Hát ezt a faszit már többször is majdnem kimentettem!

És Péterre mutatott. Mindenkiből kitört a röhögés. A csapatban kimagaslóan Péter a legerősebb, és bőven van tapasztalata is. De aztán belementünk a játékba. Péter eljátszotta, hogy ő egy lúzer, mi meg harapdáltuk a szánk szélét, Imre pedig előadta, hogy szerinte Péter hányszor veszítette el a kontrollt a kajakja felett, hányszor fogyott el erőben is, fejben is. Péter pedig irult-pirult.

Mielőtt gyorsan véleményt alkotnál, Imre kifejezetten jó arc volt. Tudta, hogy a klubban minket várnak, tudta, hogy kemény idő lesz és csak azért hajózott ki, hogy minket bekísérjen. Az, hogy félreértette a szituációt, az persze vicces és mi ki is hoztuk a helyzetből a maximumot, mert aljas dögök vagyunk. De ettől még óriási respekt Imrének.

Meglepő módon fél négykor már a parton voltunk. A kocsmában 15-16 között számítottak ránk, azaz atompontosak voltunk. Elpakolásztunk, átöltöztünk és négykor már vártuk a kaját. Gazdag húsleves, utána sertéspaprikás nokedlivel, uborkasalátával. Bőven meglocsolva sörrel. Mindezt úgy, hogy félórával korábban még azt éreztem, az életemért küzdök. Tudom, közhely, de hidd el, itt pontosan át tudtam érezni, mennyire változatos és sokszínű ez az izé, ez az élet.

Kikötés után kiraktuk a ruháinkat száradni, persze jött az újabb vihar, eh, a szokásos kinlódás.

Ebéd után… nem történt semmi. Ültünk az asztalnál, ki kávét, ki sört tolt, élveztük, hogy miénk a nap. Ma már nincs evezés. Befejeztük. Piszkosul ráértünk. És egy kocsmában ültünk, ahol ha azt mondjuk, hogy kérünk még egy narancsos kacsát, akkor Ági azt is megoldja.

Aztán észrevettük a dobogót az udvaron.

Láttál már ilyet? Az első helyezett szerényen pózol, egy üveg sörrel a kezében, a második viszont sörrel és szivarral vigyorog pofátlanul. Péter pedig csak a harmadik lett, de ez érthető, hiszen őt majdnem menteni kellett.

Innentől tulajdonképpen nem történt semmi említésre méltó egész délután. És ez jó. Ültünk, dumáltunk, zrikáltuk egymást. Jöttek mindenféle népek – ez a Yacht Club leginkább hozzánk hasonló őrültekből áll – beszélgettünk velük. Megnéztük a kajakraktárt, csorgott a nyálunk. (Ennek később lettek is következményei. Ugye, vettem egy kajakot.) Szóval elvoltunk, jól éreztük magunkat, még az idő múlását sem érzékeltük. Illetve annyiból igen, hogy ezerrel próbáltuk összerakni a következő napot. A reggeli előrejelzés szerint erősebb lesz a szél (ennél?), jó lett volna este friss előrejelzést olvasni. Nyilván néztük a meteorológiát. Péter hívta az ismerősét, mi Gabival küzdöttünk a mobilnettel. Vesztettünk. Hihetetlen, de a Balaton alján, Keszthely és Fonyód között egyszerűen nincs mobilnet. Nulla. Azaz nem lassú, hanem nincs. Felfoghatatlan. Windguru, Windity, Met.hu… ezek mind jó dolgok, de net nélkül kenhettük a hajunkra. És ez nem Mucsaröcsöge, ez Magyarország egyik kiemelt idegenforgalmi régiója, benne két várossal. Telenor. Hipernet. 4G+. Ja. Most majdnem csúnyát írtam.

Na mindegy, első körben annyi körvonalazódott, hogy a nagyon korai indulásnak nincs értelme. Kelünk nyolckor és majd meglátjuk.

Zamárdi – Badacsonytomaj
2016.09.04; vasárnap

Valami elképesztően vacak éjszakám volt. Először kirázott a hideg. Majd rámtört egy brutális hányinger. Többször is felálltam, hogy mese nincs, mennem kell. Aztán valahogy mégis leküzdöttem. Utána jött egy hőhullám. A mobilhome jéghideg falára tapadtam, hogy hűtsem magamat. És folyamatosan zakatolt az agyamban egy rémálom. Hiába ébredtem meg, ahogy visszaaludtam, ment tovább. Lengyelül volt.

Nem voltam üde és friss reggel hétkor. Dacára, hogy forradalom zajlott a pocakomban, a sokadik próbálkozásra sem jutottam dűlőre. Pedig bedobtam az ultimate kávé/cigi párost is.

Így is indultunk el. Gondoltam, majd kievezem ezeket magamból. Aha. Pluszban bejött melléjük a szédülés. Ami kajakon annyira nem szerencsés.

Mára nem terveztünk sokat. 35 kilométer. Ez már elég a viharra felkészüléshez. De…

Az első 15 kilométer Balatonakali volt. Nem egy nagy táv, olyan felkeltünk, aztán evezünk pár órát. Nem is akartunk itt ebédelni. De a lányoknak palacsinta hiányuk volt. Bebukták: a palacsintás már bezárt. Én viszont ráborultam egy korsó búzasörre. Szénhidrátot nekem, sok szénhidrátot. Aztán megnéztem a weben a kék gyógyszert, melyet a csajok tömtek belém.

• Nos, először is a leírások alapján nincs neki semmi _olyan_ hatása. Elég rendesen feltúrtam a netet, de sehol sincs még csak célzás sem arra, hogy ez a cucc felpattintja a fickót.
• Másodszor viszont pont ez volt az, amely nekem kellett. Gyulladáscsökkentő, sebgyógyító.
• Csak éppen két gyógyszeremmel is akadt.
• És a mellékhatásai között ott volt a hányinger és a szédülés is.

Fasza.
De azért örültem. Végülis nem vagyok beteg, ez az egész csak mellékhatás. Ha leállok a szerről, akkor minden rendbe jön. Eltekintve a lábamtól.

Nem eveztünk nagyot. A csajok nagyon rákattantak a palacsintára, a következő ilyesmi hely Zánkán volt.

Itt már a kikötés sem volt egyszerű. Az északi parton a Balcsi általában magas, ha alacsony vízben szeretnénk kiszállni, akkor az általában a gyerekmedence. Zánkán két kajakot engedtek itt kikötni, többet nem. Azaz Péterrel el lettünk zavarva a vízibicikli stégre. Oké, kitekergettük magunkat, de nagyon nem ehhez szoktunk. Ember, eddig az összes balatonkerülésen embert is alig láttunk, szabályok pedig nem léteztek. Pedig csak pár nappal később csináltuk.
Ellenben működött a strandétterem. Palacsinta ugyan nem volt, de házi gyártású pizza igen.
Sajnos.
Valahogy megéreztem, hogy csak a felét szabad megennem. A többiek betolták az egészet. Aztán Tomajig mindenki böfögött és igyekezett nagyokat nyelni.

Na most, nem kifejezetten Zánkát akarom bántani. Egyszerűen csak az utószezon első hetében a strandkocsmák már kármentő üzemódban működnek, azaz kiszórnak minden gyanússá vált dolgot. Rajtad áll, hogy eszel-e belőlük. (Az éttermek nem játszanak. Azoknál nem csak a szezon létezik.)

De előrerohantam. Hol volt még ekkor Tomaj?
Eredetileg itt végig a part mellett terveztünk menni – hiszem ma csak olyan 35 kilométeres laza napunk van, belefér a kószálás – de aztán jó érzékkel elkezdtünk öblöt vágni. És igen, Révfülöp környékén bejelentkezett az időjárás. Hahó, van nálam még egy adag szél. Érdekel valakit?
Megkaptuk. Szembe.
A sebességünk leesett 6-7-ről 4-5-re. Miközben ugyanúgy, ha nem erősebben húztunk. És még hátra volt 18 kilométer. Vicces, mi? Gondolom, a matekfaktosok már kiszámolták, durván négy órán keresztül szenvedtünk ebben az időjárásban. Négy óra kemény birkózás. Pihenés nélkül. Miközben nekem már reggel sem volt semmi kedvem ehhez a naphoz.
Nem is akarok róla sokat írni.
Megérkeztünk.

A napi távolság: 33,7 km.

Orsolya ekkor már túl volt az első infarktuson. A recepciós bácsi ugyanis egy vidám öregúr volt. Egyből meglátta a szituációban rejlő szivatási lehetőséget. Közölte Orsolyával, hogy az autója ugyan ott parkol a kemping bejárata mellett, de mivel ez az autó már napok óta ott állt és senki nem tudott róla semmit, így bejelentették a rendőrségen, a rendőrök pedig lefoglalták. Orsolya rommá omlott. Aztán a recis faszi nekiállt röhögni. Jó vicc volt.

Mindettől függetlenül ez volt a legjobb kempingünk. A legjobb szállás, a legjobb kiszolgálás. Ha az időjárás is odatette volna magát… de hát nem tette.

Miközben még utoljára leültünk dumálni, kiderült, hogy Etelka túlnőtt önmagán. Valami olyasmit csinált, melyet képtelenség űberelni. Egyedül, tehát mindenféle stabilizálás nélkül, kimászott a kajakja hátsó fedélzetére, majd belekakilt a szapolyba, kimosta és visszamászott a kajakba. Leesett állal néztünk rá. Istennő.

Szóval meglett ez a nap is. Ez volt a leghosszabb evezős napunk. Miközben ez volt eddig a legrövidebb táv. Hiába, a viharos szembeszél tud érdekes trükköket. És ez várhatóan csak rosszabb lesz.

Mindegy. Túl voltunk rajta. Orsolyát elbúcsúztattuk, aztán mindenki tisztába rakta magát. Vacsoráztunk. Söröztünk. Pálinkázunk. Szivaroztam. Ezerrel néztük a meteorológiát. Péter felhívta a meteorológus ismerősét. Mindenki azt mondta, hogy a vihar megjön éjjel, nappal 11 és 16 között lesz egy csendes lyuk, de egyébként Armageddon. Még felhívtuk Keszthelyt, hogy sertéspaprikást kérünk nokedlival és jöttünkre fél négy körül számítsanak, kelet felől. Aztán ökörködés, jó sokáig. Hiszen ráértünk, a 11-es induláshoz elég a 9-es ébresztő.

Alsóőrs – Zamárdi
2016.09.03; szombat

– Nem horkoltam? – kérdeztem reggel Pétertől.
– Nem. Miért?
– Mert kétszer is arra ébredtem, hogy hanyattfekve alszom.
– Nem szoktál?
– Nem. Utálom.
– Akkor most miért nem tudtál hasonfekve maradni?
– A fene tudja.

Jó anyag ez a gyógyszer.

Reggeli. Pakolás. Aztán az extra műsorszám: lehúzni a kajakokat a partra. Orsolya vette kamerával. Direkt megkértem, hogy koncentráljon arra a pillanatra, amikor Péter házilag barkácsolt kiskocsija összecsuklik, az enyém meg fütyörészve halad tovább. De lemaradt róla. Vagy Péter többet fizetett.

A képen már a megérkezés látható. Az én kiskocsim még áll, mint a cövek, Péteré útközben elhalálozott.

Vízreszálltunk. Péter udvariasan beemelte a lányokat, nehogy vizes legyen a bábójuk, bezzeg engem, akinek tényleg száraznak kellett volna maradnia, nem kapott ölbe. Utána gyönyörű napsütésben, sugárzó optimizmussal nekivágtunk az újabb evezős napnak.

Én annyit variáltam, hogy spricó nélkül eveztem ugyan, de a törölközőmet beterítettem a combjaimra. Így védtem magam a leégéstől és védtem a sebet a víztől. Nagyjából. Mert azért a törcsi csak szedett össze vizet, de ha forgattam, akkor kibírt egy napot. A módszer működött, de sokkal kevesebbet tudtam izegni a kajakban.

Eltelt félóra és megálltunk. Gabriella Anyánk ugyanis bevezetett egy szigorú szabályt: félóránkánt összekapaszkodunk és mindenki iszik valamennyi vizet. A sör nem számít. Ugyanis meleg van, sportolunk, nagy a veszély, hogy kiszáradunk.

Aztán mentük tovább. Néztem, hogy a lányok milyen szépen, harmonikusan eveznek. Jóval előttünk. Ezen úgy el is töprengtünk Péterrel.
– Érted te ezt? Eddig mondhattuk, hogy üvegszálas kajakkal meg wing lapáttal mennek, de most mindketten PE kajakban ülnek, Gabi gyerekevezővel, Orsolya meg egy nehéz tartaléklapáttal, aztán mégis csak a hátukat látjuk.
– Hát, ja. Akkor más magyarázat nincs, ezek a csajok nagyon erősek.
– Lehetséges… lehetséges. De akkor magyarázd el nekem légyszives, hogy miért mi cipeljük a parton az ő kajakjaikat is?

Nincsen kajakozós nap pisilési akrobatika nélkül. Például ezek a kajakok azért csak imbolyognak egy kicsit, egyik lábbal az egyikre, másikkal a másikra guggolva nem olyan stabil az érzet. Javasoltam Péternek, hogy kezdjünk el közben vadul evezni, hiszen a sebesség stabilizál, és még vizisízhet is közben a leányzó. Aztán felvetődött, hogy ha a hölgy hanyattfeküdne a fedélzeten és onnan pisilne fel a levegőbe, akkor stabilabb lenne a pozíciója. Persze mi csak dumáltunk, nem láttuk, valójában mi is történik mögöttünk. Mindenesetre amikor vizet éreztem a hátamon, felsikoltottam, de megnyugtattak, hogy ez már csak a kajaklemosás volt.

Ebéd Kenesén, a Honvéd üdülőben. Ezt a legutóbbi túrán járattuk be. Akkor rendezvény volt, mi hamar otthon éreztük magunkat, aztán később derült ki, hogy a rendezvény a szellemi fogyatékosoknak lett megszervezve, de még mindig otthon éreztük magunkat. Nos, most ilyesmi nem volt, tömeg viszont igen. A kiszolgálás továbbra is a balatoni szisztéma legalja és még a menekülési útvonalakat is elvágták (palacsintás/hamburgeres bódék zárva), nem is bírtuk kiállni a sort, ettünk hideget.

Innen egy bátor öböllevágással mentünk tovább. Szép volt az a rész, melyet kihagytunk, de mára elég nagy táv volt enélkül is előirányozva, a vihar meg nagy úr.

Szabadi-Sóstó környékén, konkrétan a siófoki Aranypart kempingnél értünk partot. Közben kiderült, hogy Etelka újabb szintet ugrott: nem kellett neki négy kajakból álló sziget, egyszerűen csak összekapaszkodott Péterrel, majd kimászott a saját kajakja végébe és az egészet elrendezte egy szapolyba. Elképesztően ügyes csajszi.
Péter nem is győzött lelkesedni.
– Te, Józsi, mi itt most valamire nagyon ráéreztünk. Meg tudjuk váltani a világot!
– Mire gondolsz?
– Megoldottuk a világ egyik nagy problémáját! Gazdagok leszünk!
– Úgy érted, hogy nyitunk egy vállalkozást, miszerint csajokat pisiltetünk akrobatikusan a Balaton közepén?
– Hm, így már nem is hangzik olyan jól. Bár ha a parton meg indítanánk egy távcsőkölcsönző vállalkozást…

Aztán várt ránk egy lélekölő 15 kilométeres evezés. Ha van monoton, unalmas part a Balatonnál, akkor a Szabadi – Siófok – Zamárdi táv ilyen. Az egyedüli vizuális élmény az északi part, mert az viszont innen a legszebb. Én menetközben azért erősen figyeltem a lányok evezési technikáját és itt éreztem úgy, hogy ki kell próbálnom. Jól sikerült. Túl jól. Egyszer csak otthagytam a csapatot, beleszédültem a sebesség mámorába és csak mentem, mentem, lobogott utánam a hajam. Az a pár szál. Nyilván a tempót nem bírtam végig, de így is elképesztő időt mentem.

Egy jó tanács. Ha hullámra vadászol, a katamaránokat kerüld el messziről. Bementem az egyik farvizére, de hullám egy gramm sem volt. Ellenben örvény, az annál inkább. Csak kapkodtam a fejemet, hogy mi csavargatja ennyire a kajakot.

A napi távolság: 43,55 km.

Mondanom sem kell, a Zamárdi kempinget is átépítették. A GPS egészen a kiszálló sólyáig vitt, csak éppen a sólya már nem létezett. Valahogy kievickéltem egy vaslépcsőn.

Nevezhetnénk akár véletlennek is, de furcsa volt, hogy azok, akik odajöttek hozzánk dumálni, nagyjából mind Pouch tulajok voltak. Pedig az egy 40 éves, meglehetősen elavult cucc.

Itt is, kiszálláskor letámadott egy bácsika, hogy az ő Pouch-ja, az bezzeg. És igen, ez tengeri? Nahát. Mitől az? Mert az unokának már ilyen kell. Próbáltam válaszolni, de hamar elegem lett: utálom, amikor a kérdező valójában nem kérdez, hanem a megalapozatlan prekoncepcióit borítja rám. Szerencsére tíz perc múlva megjöttek a többiek és a bácsinak elállt a szava: tengeri kajakból ilyen sokféle van?

Recepció. Szállás. Ez már nem volt olyan messzire, de azért még kellett a kocsi. A kempingétterem viszont pont a házzal szemben. Még kocsikázás előtt be is léptem egy fröccsre.
– Egy hosszúlépést kérek.
– Tessék 450 forint.
– Ejha. Kajátok van?
– Itt az étlap.

Ebből megtudtam, hogy a _kimért_ fehér boruk 3500 forint/liter. Na, ez a tipikus MQA (MegaQrvaAnyád).

Felcuccoltunk… és utána úgy éreztem, hogy ha nem iszok valami nagyon sok folyadékot, akkor összeomlok, a külső légnyomás fasírttá gyömöszöl. Emlékeztem, hogy volt itt egy kocsma, ahol azt a piszkálódós videó első jelenetét forgattuk anno, gondoltam beugrok. (Nem azért, de visszanéztem a videót és szénné röhögtem magamat.) Nos, a kocsma működött.
– Csókolom – köszöntem az idős hölgynek – Mennyiért adják a bor decijét?
– Hát, 250 forintét szoktuk, de ma angebot van.
– Aha. Akkor kérnék két viceházmestert.
– Nézd, ne szórakozzál velem. Mit kérsz?
– Oké. Két félliteres pohár, 2-2 deci bor, 3-3 deci szóda. Van szóda?
– Dehogyis van. Ásványvíz?
– Jó lesz. Akkor abból egy fél liter erősen szénsavast kérnék.
– Oké, itt van a bor. Szerinted mennyi a két deci?
– A cimke aljáig.
Blugy.
– Minden rendben?
– Igen, köszönöm. Mennyit fizetek?
– Mennyit szeretnél?
– Izé… – bősz kalkulálás – Ezer forint?
– Hülye vagy? Adj egy ötszázast.
– Tessék.

Visszasétáltam a szálláshoz, majd szóltam a többieknek, hogy a másik kocsmában nem kicsi angebot van. De mire mindenki rendbe szedte magát, az öreg hölgy már bezárt.

A csajokat nem is ez érdekelte inkább, hanem az étterem. Meleg étel. Leginkább a palacsinta. Átmentek.
– Helló! – üdvözölték a fickót – Itt lakunk szemben. Kérhetünk úgy kaját, hogy ha elkészült, áthozzátok?
– Igen.
– Remek. Van palacsintátok?
– Nincs.
– De hát ki van írva?
– Ja. De nem indítjuk be a palacsintasütőt, mert kevesen rendelnek. Nem éri meg.
– Aha. Akkor ki sem hozzátok?
– Mit?

Ezzel nagyjából vége is lett. Maradt a hideg vacsora. Betoltuk. Aztán leült a hangulat. Én a nagy hajrám, meg a fröccsök és pálinkák miatt lettem hallgatag, a többiek nem tudom, miért, tény, hogy ez volt a legnagyobb táv. Valahogy még az ugratások is olyan lagymatagok voltak. Nem messze tőlünk egy társaság bulizott nagy hangon – ötvenes, kövér pacákok, Nej tutira informatikusoknak nevezte volna őket – de eldőltek hamar.

Mi is.

Fonyód – Alsóőrs
2016.09.02; péntek

Ez már a negyedik balatonkerülésünk, igazából az indulásról nem is tudok újat írni. Rutinszerűen bepakoltunk mindent a kajakokba, végül magunkat is. Az egyedüli furcsaság az volt, hogy ilyen korán még soha nem indultunk, így a szomszéd üdülő még működött. Elég sokan kijöttek nézni minket. (Háttérben hangszóró mondta be, hogy lehet – és kell is – jönni reggelizni. Olyan jó SzOT üdülősen.)

Szárszóig nem történt semmi. Szép időnk volt Gangoltunk.

– Józsi, ráállítottad a halálsugarat Szárszóra? – kérdezte Péter.
– Rá. Bár erre sokkal szívesebben állítanám – intettem fejemmel az öszödi üdülő felé.

Meglepő módon a szárszói strand teljes kapacitással működött. Nem ehhez szoktunk hozzá. Be is gyűrtem egy lángost egy vicével. A nap továbbra is sütött, jó volt a hangulat. Az élet szép.
Nem úgy a lábam. A biztonság kedvéért zárt spricóval mentem, de ez is kevés volt. Egy kevés víz bejutott, odabent pedig minden frankón bedunsztolódott. Majdnem elsírtam magam. A lengyel kaland óta folyamatosan gyógyult a sebem, már majdnem teljesen bevarrasodott. Erre ahogy víz, vízpára érte, az egész begennyesedett, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem szó szerint kiforrott belőle a cucc. Óvatosan megtörölgettem. Az egy óra ebédszünet alatt a napon megszáradt, rendbejött. Csak éppen megmutatta, hogy nem érheti víz. Hol is vagyunk? Egy ötnapos kajaktúrán. A Balcsin. Ahol szinte az összes ki/beszálló hely strandlépcső, azaz vízből kell beszállni, vízbe kell kilépni. Na meg kánikula van, jócskán számítottam strandolásra is. A természetes hűtésről – az evezőlapát által magamra locsolt vízről – nem is beszélve.
Kezdődött a kinlódás. Oké, ne legyen spricó. Hadd levegőzzön. Így is indultunk el. Csakhogy ekkor besüt a nap, megég a bőröm. Szerencsére ekkor már hátulról jött a nap, jórészt beárnyékoltam a beülőt, csak egy csíkon sütött be a nap, de pont ott volt a seb. Rákötöztem a sapkámat. Szuper. Csakhogy így meg a fejem maradt védtelen. Tűző napsütésben. De ezzel már nem tudtam mit kezdeni. Így toltam végig a napot.

Még valami a szárszói strandról. Két évvel ezelőtt írtam arról a fura párról, ahol egy féllábú férfi valami szörfdeszkaszerűségen ülve evezgetett, maga után húzva egy másik hasonló valamin sütkérező párját.
Nos, azt hittük, időcsapdába kerültünk. Ahogy közeledtünk a strand felé ugyanők bukkantak fel a nádasból, ugyanott. Mosolyogva üdvözöltük egymást.

Haladjunk. Ez itt az a pillanat, amikor már látszik a tihanyi cső, azaz balra Tihany, jobbra Szántód.

Szép.
A csőben pont elkaptuk a pillanatot, amikor két komp középen találkozik. Bementünk mögéjük hullámot vadászni. Mert olyan jók ezek a hullámok. Mi szerencsétlen marhák. De erről majd később.

Jöjjön egy – úgy általában – diszkrét téma. Itt viszont nem tudom kihagyni, mert majdhogynem ezzel telt az egész nap. Etelkának ugyanis szinte azonnal vécére kellett mennie, ahogy kajakba ült. Aztán utána is. Nyilván ha bandázunk, akkor az állandó partraszállások jelentősen lassítják a csapatot. (A fiúknál ez nem probléma, eleve nekik nem kell anyiszor pisilniük, másfelől nekik megvan ehhez a megfelelő technikájuk.) Szóval először csak tréfálkoztunk a leányzóval, felvázoltunk néhány meredek, de kifejezetten érdekes figurát, aztán egy idő után előkerültek olyan ötletek is, melyeken legalábbis el lehetett gondolkodni. Aztán a gondolkodást tett követte. A négy kajak szigetbe tömörült, a hátsó fedélzetek pedig úszó stéget alkottak. Etelka kimászott hátra és adott a természetnek. Mi persze próbáltunk közben beszélgetni vele, érezze azért a törődést. De megoldotta. Etelka ügyes lány.

A napi táv: 41,91 km.

Az alsóőrsi Europa Pelso kempinget alig találtuk meg. Pedig ezt a kempinget ismerem a legjobban a parton, órákig tudnék sztorizgatni az itteni dolgainkról. Csakhogy az egészet átépítették. Nem kicsit. A GPS kivezetett egészen a strandjáig, de csak hitetlenkedve néztük. Ez valamikor egy szellős, sok szabad gyepes kemping volt, most pedig még a strand fövenyét is beépítették bungallókkal. De nem csak úgy szellősen. Kifejezetten bungalló lakótelepek épültek ki. Egyedül az vigasztalt, hogy így keletkezett egy csomó vízparti szállás, mi pedig még a kajakból foglaltunk egy kifejezetten vízpartit, szóval valószínűleg nem kell majd sokat cipekednünk.

Aha.

Nézd meg ezt a track-et. Ha satellite nézetre váltasz és belenagyítasz, láthatod, hogy a kempingben a vízparttól a létező legmesszebb lévő mobilházát kaptuk meg, gyakorlatilag a kemping északnyugati csücskében.
Mennyi a súlya egy nomád túrás kajaknak? Hát, olyan hetven kiló. És volt belőlük négy. Kösz, te nyomorult recepciós.

Szerencsére nálam is, Péternél is volt kajakszállító kiskocsi, végül két fordulóval felhúztuk a hajókat. De a lábam nem élvezte. Ahogy kezdett megszáradni, úgy kezdett összehúzódni a varr és ez nagyon tud fájni. Egyszer pedig annyira belehasított a fájdalom a sebbe, hogy megálltam, behunytam a szemem és égnek fordított fejjel káromkodtan. Aztán lenéztem. Egy káposztalepke méretű bögöly dagonyázott a seben és éppen hatalmasakat harapott ki a lábamból. B+ pont te hiányoztál oda. Egy nap sántikálás.

De minden jónak vége szakad egyszer, a kajakok is felértek. Zuhany. Helyett kocsma. Mert kiderült, hogy mire megtisztálkodnánk, bezárna az étterem. Leültünk.
– Mit lehet enni? – kérdeztük az idős pincért.
– Gyakorlatilag semmit – válaszolta udvariasan.
– Hogyhogy?
– Egy órán belül zárunk.
– És úgy egyébként tartanak ételt?
– Szezon vége van. Alig.
– Pizza? Itt valamikor finom házi pizza volt.
– Igen, én szoktam keverni a tésztáját. De napi tíz pizzáért nem fűtjük fel a kemencét.
– Akkor mit ajánl?
– Itt van az étlap. Ami le van húzva, az nincs. Ami nincs lehúzva, jó eséllyel az sincs. Tudok hozni gordon bleu-t hasábbal.
– Hát, köszönjük. Akkor egyelőre még válogatunk.

Végül megittuk a sörünket és visszasétáltunk a szálláshoz. Jó lesz az a hideg vacsora is.

– Józsi, szedsz valami gyógyszert a sebedre? – kérdezte Etelka.
– Férfiember inkább szenved.
– Van nálam gyulladáscsökkentő. Kérsz?
– Az a potencianövelő kék tabletta? – érdeklődött diszkréten Péter.
– Az, na. És?
– Viagrát akarsz nekem adni? – ugrott fel a szemöldököm.
– Csökkenti a gyulladást.
– Tudod mit, jöhet.
– Állj! – csapott az asztalra Péter – Én, mint Józsi szobatársa, megvétózom!
– Ne izélj már. Kérjél te is egyet.
– Arra gondolsz, hogy buzulunk?
– Nem. Arra hogy átmegyünk a csajokhoz.

Este bezárt ajtó mellett aludtak.