2013.01.17; vasárnap
Nej – akinek már diplomája is van arról, hogy evett csörgőkígyót – megint megmutatta, hogy nem retten meg a helyi specialitásoktól. Korán reggel kezdte azzal, hogy meghúzta a tejet. Romlott volt. Utána lecsúsztatta a torkán a nyers halat. Később tejet keresett, talált is valamit a hűtőben, de miután meghúzta, akkor derült ki, hogy tejszín. Végül megbontotta és megkóstolta a nekünk hagyott gyümölcslevet, de az meg buggyant volt. Így maradt végül a tegnap már bevált olajbogyóknál.
Dóra felkelt és vodka mellett benyelte a nyers halat. Legalábbis a felét. A többi ottmaradt a hűtőben a takarítóknak.
Én ennél sokkal egyszerűbb lélek voltam, reggelire ittam egy Rogán sört és kész. Ja, meg megszereltem a vécé víztartályát. Csak, hogy ki ne essek a gyakorlatból.
Aztán normális reggeli az önkiszolgálóban és hajrá. Némileg átterveztem a napot: kimaradt a háromórás metrótúra. Habár a metróállomások fényképen tényleg impozánsak, de a valóságban, amikor a tömeg toszogatja az embert és a megvilágítás valahogy mégsem olyan étvágygerjesztő, mint a reklámfotókon, szóval valahogy az eddig látott valós metróállomások egyáltalán nem hozták magukkal az elvárt nyálcsorgató hatást. Szépek, sokkal szebbek, mint a magyar társaik, de annyira azért nem szépek, hogy állomásról állomásra végigbumlizzuk mind a három fővonalat. Abban az eszetlen nagy tömegben. (Pedig lett volna érdekesség: ebben a városban van a legmélyebb metróállomás és a leghosszabb mozgólépcső a világon. De a Vokzalna mozgólépcsőjén már voltunk, a legmélyebb állomásból – Arsenal – meg úgysem észleltünk volna semmit a föld alatt.)
Ehelyett inkább lementünk egy olyan városrészbe, mely egyáltalán nem szerepelt a látogatnivalók listáján, de ráéreztünk, hogy mégis lesz értelme arrafelé csavarogni. Lett is.
Ugyanarra indultunk, mint tegnap. De most már figyeltem, nehogy csak úgy elmenjünk a Lenin szobor mellett. Nos, most nehéz is lett volna, ugyanis kommunista tüntetés zajlott, erőteljes rendőri biztosítással. Értem ez alatt azt, hogy a nyolc tüntetőre tizenöt rendőr jutott. De azért volt minden, ahogy kell: vörös zászló, sarló és kalapács, no meg Lenin.
– Nem atavisztikus ez egy kicsit? – kérdezte Nej.
– Egy olyan városban, ahol még van szobra Liszenkónak(1)? Nem.
(1) Ugye az megvan, hogy ott, akkor még nem tudtam, hogy ez egy másik Liszenkó.
Ez utóbbi kép különösen szimbolikus. Bal oldalon egy erősen túlkozmetikázott női arc jelképezi a plakáton a kapitalizmust, a jobb oldalon pedig Lenin ágál ellene. A kettő között pedig tüntetők téblábolnak.
A botanikus kert előtt érdekes jelenségre figyeltem fel.
– Nézzétek már, a sétányon csak úgy görög felénk egy csomó sárga golyó!
De meg sem vártam a választ, zsebemben a kamerával már rohantam is bele a tömegbe. Mit mondjak, félelmetes élmény volt. Közel száz ember, egyforma élénksárga felsőben, távgyalogolt. Ez az a bizonyos versenygyaloglás. Én pedig mentem velük szemben, a szembeáramló tömeg körbefolyt, a kamera sunyi módon a tenyeremben, az emberek boldogan vigyorogtak rám, én ugyanolyan boldogan vigyorogtam vissza, a zene szólt, a hangulat az eget verte. Pár perc múlva értem ki a tömegből, ránéztem a kamerára és realizáltam, hogy már az első másodpercben lefagyott, nem vett semmit. Tényleg nagyon praktikus, hogy az ukránok nem értenek magyarul, így a közelemben lévők is megúszták lelki sérülések nélkül a káromkodásözönt.
Kezdhettem előlről, de a pillanat már elment, az a tömény lelkesedés, az az életöröm, ami akkor jött szembe velem, amikor a tömeg elstartolt, még egyszer már nem mutatkozott. Végül rögzítettem persze valamit, de ennek köze nem volt az első eseményhez.
A következő célpont a rosszemlékű Vlagyimír székesegyház. Továbbra is ugyanazt a félénk szépséget hozta, elrejtőzve a fák mögé, belebújva a mögötte zölden pompázó házak színharmóniájába. Bementünk és nem bántuk meg: éppen vasárnapi mise volt.
A szertartás nem fogott meg, de a tömeg, az igen. Ezek az emberek vagy komolyan vallásosak, vagy nagyon erősen kondicionáltak. Vagy mindkettő. De amennyi hit sugárzott bennük, azzal már atomerőművet lehetett volna táplálni.
Elsétáltunk az Operaház mellett, aztán körberohangásztam nappal is az Arany Kaput. Többször is. Megkomponáltam, hogyan kellene mozognom a kamerával, aztán az első felvétel után derült ki, hogy megint lefagyott, rögtön az első másodpercben. Á, nem dühöngtem.
Az első képen azt látjuk, ahogy az ellenség láthatta a kaput kivülről. A másodikon pedig azt, amit az ellenség látott, miután elfoglalta az erődítményt.
Ezután jött a Szent Zsófia székesegyház. A leírásunk szerint ez valami olyasmi templom, mint a Hagia Sophia. Nos, igen is, meg nem is. Stílusban tényleg hasonlóak (belülről), de a kijeviből hiányzik valami: a monumentalitás. De ez nem feltétlenül hátrány: ha ugyanolyan próbált volna lenni, csak kisebb méretben, akkor veszített volna. De amikor tudomásul vette, hogy kisebb, és inkább megpróbált emberarcúbb lenni, akkor megnyerte a csatát. A faliképek olyan primitívek voltak, hogy én jobbat tudtam volna festeni a lábujjaim közé vett ecsettel. De pont ez a primitívség adott egy ősi erőt a vizualitásnak. Ráadásul csak később realizáltuk – néhány félig helyreállított festmény esetén – hogy a móricka képek nem azért mórickák, mert ennyire egyszerű lélek volt a festő, hanem azért, mert az idő ennyit radírozott le a képekről. Azaz volt egy réteg a megdöbbentően primitív rajzokból és volt egy réteg a felújított, meglepően hatásos festményekből és tudtuk, hogy a primitívek csak vázlatok és ha nekiugranának a restaurátorok, akkor azokból is meglepően jó képek lennének. De közben tudtuk azt is, hogy a restaurátorok jobb, ha nem ugranak neki, hiszen így, egy ilyen kevert világban egyszerre érezzük a művészetet, a szándékot és az eltelt többszáz évet.
Természetesen se fényképezni, se kamerázni nem lehetett, zöld köpenyes hölgyek figyeltek komondor erőszakossággal. Habár eszembe sem jutott fényképezni, de már pusztán az a tény, hogy volt egy masszív fotóstáska a vállamon, egyből dedikált nekünk egy állandó kísérőt.
Az udvarra történő belépéskor a biztonsági őr:
– Ponyemaju poruszki?
– Nyet.
Ekkor szánakozóan széttárta a kezét. Hogy ilyen feltételek mellett bele sem kezd annak elmagyarázásába, hogy mikor, melyik vonalkódot kell lehúznunk a későbbiekben az egyes kapuknál.
Tiszta szerencse, hogy ösztönösen eltaláltuk mindet.
Utána séta az udvaron, különös figyelemmel a klotyira. Nos, egy ilyen erősen deikus sugárzású hely bemutatása után lehet, hogy túl profán lesz, de ejtenék néhány szót a csavargások technikai problémáiról. A férfiember ugye pisil egyet reggel, aztán egyet este, közben pedig minden rendben, még ha nyomja is a kávékat és a söröket. A lányok, ők mások. Nekik óránként pisilniük kell. De a fiúk sem lehetnek olyan nagy legények, ha egy városban kétóránként betolnak egy-egy borscsot. Igen, olyan káposztás, babos, tejfölös cuccot. Mindez egy normális városban nem okozna problémát, de Kijevben – a szálláshelyünktől eltekintve – soha, sehol nem találtunk európai klotyit. Pedig rengeteg helyen próbálkoztunk, de mindenhol csak a besüllyesztett henger és a két kapaszkodó a falon. Szóval, ha arrafelé jársz, ezt mindenképpen kalkuláld be.
Innen átsétáltunk Kijev patrónusának, Mihály arkangyalnak a templomához. Ez egy üde színű monostor, az eddig megszokott zöld/fehér kombináció helyett lila/fehér. (Magyar fociszurkolók kíméljenek.)
Bejártuk mind a templomot, mind az udvarát, majd lesétáltunk a Szent András templom mellett.
Ez volt az ún. ráadás, mert eredetileg a túránk bejeződött volna a monostornál. Ehelyett már maga a templom is lenyűgöző látvány volt (ebben lehetett egyedül fényképezni), utána – iiletve már közben – jött a kedvencem, a városi zsibvásár: a monostortól egy girbegurba, durván kövezett utca tekereg le a Dnyeper partjára, ide pakoltak ki az árusok mindent, amiből bőven volt a készleten: gázálarc, Lenin fejes vörös zászlók, vörös csillagból szinte minden. Volt persze klasszikus gagyi is, de ez is kell a hangulathoz. Beszereztük az adekvát hűtőmágnest.
Odalent sétáltunk egy kicsit. Volt egy nagy tér, azt körbejártuk. Aztán találtunk egy Puzata Chata önkiszolgálót, mely étteremláncot korábban már megszerettünk. Gondoltuk, beugrunk melegedni, egy borscs kíséretében. Nem gondoltuk rosszul, csak sajnos velünk együtt többszáz ember is így kalkulált. Tömeg. Sorok. Helyezkedés a sorokban. A levesre várók beelőzhetik a tortákra várókat. Én közben kiléptem, lekamerázni a roppant hangulatos éttermet. Elsőre lefagyott a kamera. Másodikra.. szintén. Harmadikra… az meg nem volt, mert odajött egy biztonsági őr és közölte, hogy megeteti velem a kamerát, ha még egyszer bekapcsolom. Így még resetelni sem bírtam, emiatt a lefagyott kamera vagy 20 percig izzott a zsebemben.
Ekkor azért már voltam olyan hangulatban, hogy legszívesebben győzelmi táncot jártam volna a földhözvágott kamera roncsain. Ettől egyedül az tartott vissza, hogy a készüléken még csak gyári firmware van, márpedig arról kizárólag rémtörténetek keringenek a neten.
Innen elsétáltunk a siklóhoz, azzal pedig visszakeveregtünk a Szent Mihály monostorig.
Séta a parkban, udvarias ejhák a Dnyeper láttán. Nem szép. De van benne valami izgalmas. Érdekes tény, hogy Kijev hagyományosan csak a Dnyeper jobb oldalán terült el, a bal oldalt a XX. században kezdték beépíteni. Ez látszik is rajta: a part gyk. üres, a távolban lakótelepek és gyárak látszanak.
Aztán vissza a belvárosba. Meglepő módon belefutottunk egy keresztény templomba. (Szent Sándor.) Olyan síri – és most nem viccelek, szóval olyan eszeveszett – csend volt a templomban, hogy azt elmondani nem lehet. Nem is bírtuk sokáig, kimenekültünk. Még nem vagyunk megérve erre a komoly meditációra.
Természetesen a Majdan téren lyukadtunk ki. Errefelé minden út ide vezet.
Kivételesen most a föld alatt haladtunk át – két szint tömény bevásárlóközpont – és már a forgalomtól lezárt nyolcsávos Kresjatyik úton is voltunk. Míg a csajok a divatboltokat tolták, rájöttem, mi váltja ki a kamera lefagyását. Innentől már sikerült minden kép. Mondanom sem kell, megint nyomtam a felvételeket a jókedvű mamókákról.
Ahogy sétáltunk hazafelé, gyorsan konszenzusra jutottunk. Habár a bevásárlás csak egy óra pluszt jelentene, de ez szinte mindenki számára gondokat okozna. Sőt, a csajok már azt is nehezen viselték, hogy az összes népdalénekest lekameráztam előlről-hátulról a sétálóúton. Végül hazajöttünk és az európai klotyi mindenkiből boldog embert varázsolt.
Közben szólnék pár szót a szállásról. Tudom, már egy csomószor leírtam, de akkor sem értem: mit esznek az emberek a szállodákon? Mi, itt ebben a vendégházban, egy négycsillagos szállodai szoba árának a töredékéért kaptunk egy teljes lakást a város egyik legjobb helyén: hálószobával, nappalival, fürdőszobával, konyhával és étkezővel. Tökéletes felszerelés, igényes bútorok, tágas, nagy terek. (Ha van kedved, nézegesd meg a hivatalos fényképeket. Nem túloznak.) A wifi ingyen volt – bár az is igaz, hogy elég vérszegény sávszélességgel. Ehhez képest a szűk hotelszobában van ágy, van fürdőszoba és van valami fotel. Ennyi. A wifi általában fizetős, emellett se konyha, se étkező, de még csak egy nyomorult hűtő sem, a brutál árú minibárról meg ne is beszéljünk. Tényleg nem értem.
Apró nüansz: a nappali falai new-yorki képekkel voltak tele, kicsiktől egészen az óriásposzterig. Jól végig is beszélgettük Manhattant. Aztán csak a második napon esett le, hogy a hálószobánkban milyen képek vannak: muffok. Néhol erotikus képek, néhol pedig már egy kicsit többek is. Valószínűleg ez már a sztriptízbár udvarszomszédból szivárgott fel.
Aztán estefelé spontán vacsora a boltból, gyk. ugyanazok a cuccok, mint a tegnapi nagy sikerű ebédnél. Utána még kiraboltuk a lakásunk alatti Roshen csokiüzletet: borzasztó finom csoki, gyakorlatilag fabatkáért, és ezt haza lehet vinni a repülőgépen, ellentétben a vodkával. Aztán egy elbóbiskolásba hajló esti beszélgetés, vodka és sör mellett. Ez is egy fárasztó nap volt, de pont ilyenekért járunk a világ végére.
Link:
Recent Comments