Alsó-Ausztria bringával 01/09

Előkészületek
2022.07.

Az eredeti írásnak az volt a munkacíme, hogy ‘Az Elátkozott Nyaralás’, de aztán meggondoltam magamat, nem akartam, hogy ráégjen ez a név a – balszerencséktől eltekintve – egyébként remek kis túrára.

Csak a szőrszálhasogatók kedvéért jegyzem meg, a végső cím sem teljesen korrekt, hiszen Schlögen már Felső-Ausztria, Passau meg Németország, de egyszerűen nem találtam olyan címet, amely minden túrát lefedett volna

Viszont tényleg minden volt. A nyaralás előtti két hét pokolian alakult, darabokra tépte az idegrendszeremet, bőven nem tudtam úgy felkészülni, ahogy szoktam. Pedig most öten mentünk egy kifejezetten bonyolult kilenc napos túrára. Aztán magán a túrán meg sorban mentek tönkre dolgok, nem győztem kapkodni a fejemet.

Nézzük részletesen.

Magát a programot még tavasszal raktam össze. Úgy nagyjából. Hogy mindenki eldönthesse, érdekli-e, vagy sem, illetve hozzá tudja-e tervezni a szabiját. Éreztem, hogy zsúfolt lesz, de nem tudtam belőle semmit sem elhagyni. Az érintett szakaszt (Passau-Bécs) már többször végigbringáztam és minden alkalommal csorgott a nyálam, hogy milyen utak ágaznak le róla jobbra-balra, el kellene ezeken csavarogni, de sohasem volt rá idő. Most ezeket az utakat fogtam össze… és hát ennyi lett. Ahogy a matekban mondják, az ortogonális vektorok kifeszítik a teret, nem lehet velük alkudozni. Jött velünk új versenyző is: fiam barátnője (Réka) még nem járt erre, az ő kedvéért – na meg persze a miénkért is – kimazsoláztam a dunaparti rész kellemesebb túráit és hozzácsaptam azokat is a programhoz. Külön kérték, hogy jó lenne egy héten belül maradnunk, mert a fiatalságnak kevés a szabija, szóval így lett végül szombattól vasárnapig egy kilenc napos, eléggé feszített túra.
A szervezés finomhangolására az utolsó két hetet hagytam meg. Korábban nem érdemes elkezdeni: zavaros időket élünk, minden változik. Ami úgy általában igaz, de most minden sokkal gyorsabban változott. Például a forint-euró árfolyam. Kábé egy hónappal az utazás előtt a forint kilőtt és 360-ról felszáguldott 390-re. Anyád. Egy szög a koporsómba. Nem részletezem, a végén kifejezetten bravúros volt, hogy nem sokkal az utazás előtt abban a félórában sikerült váltanom, amikor 402 volt az árfolyam. Előző este még 420 körül kóválygott, aznap délután már 415 körül, de jó ritmusérzékkel sikerült elkapnom a egy bukófordulót. Ahogy a – nemlétező – kínai átok mondja: Éljél meg változatos időket.

Tudom, rendszeresen szoktam mondani, hogy nyaraláskor nem szabad foglalkozni az euró árfolyamával, mert kevés kell belőle. Azaz ha váltani akarok 400 eurót, akkor 10 forintnyi eltérés gyakorlatilag nem jelent semmit, hiszen a végösszegben ez csak 4000 forint bukó. (Ugyanez pl. kunában sokkal fájóbb, hiszen kunából 3000 darab kell ugyanennyi forinthoz, ott már 5 forint eltérés is 15000 forint bukás.) Nos, jelen esetben kábé 1500 eurót kellett váltanom és itt azért már érdemes volt figyelni az árfolyam dinamikáját, meg rágcsálni a jövendőmondó gombát.

Aztán mi történt az utolsó két hétben? Az első héten Orbán ledobta a KATA bombát. Ez kifejezetten erősen érintette az egzisztenciámat.

Mielőtt bárki jönne a kata-csalással, először is kapja be, másodszor pedig gondoljon bele, hogy több cégnél is rendszermérnökösködök, emellett más cégnél oktatok is, ezeket egyszerre, alkalmazottként képtelenség lett volna végezni.

Nyilván ez elvitte a hetemet. Beszélgetés a könyvelővel. Adótörvények alapos áttanulmányozása. Kiszámolni, mi történne az alternatív adózási módokkal. Új úzleti terv készítése. Mennyivel kellene emelnem az óradíjamat? Utána felhívogattam az ügyfeleimet és próbáltam elmagyarázni, hogy miért lesz jó nekik, ha árat emelek. Egyelőre nem tűnnek boldognak.
Majd fel sem eszméltem, amikor Orbán ledobta a rezsibombát.

Ennek kivételesen örültem. Míg a katások csesztetése nettó szopatás – gondold el, a sportolók/focisták adókedvezménye saccra az a nagyságrend, ahol a katások átkényszerítéséből remélt plusz bevétel mozog – addig az árak piacivá alakítása szvsz jó irányba tett lépés. Egy üzenet, miszerint minden arrogáns hazudozásunk ellenére látjuk a szakadékot. Sőt, még azt is el tudom fogadni, hogy a gáz piaci ára jóval magasabb, mint Európában bárhol. Ez egyszerűen matek: egy bizonyos értékig a valódinál jóval alacsonyabban adjuk, afölött viszont a valódinál drágábban kell adnunk, ha nem szeretnénk nagyot bukni. Ez egyfajta súlyozás, hogy a bukó elsősorban a nagyobb fogyasztóknál jelentkezzen. Az már más kérdés, hogy ez szociálisan rendben van-e, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a nagy fogyasztók egyben a jobb módúak is, és természetesen órákig tudnék hőbörögni az utóbbi évek mulasztásai, az ellopott támogatások miatt, de ezt már megtették mások. Nekem annyi elég volt, hogy másfél éve kondenzációs kazánunk van, a távfűtési előélet miatt télen nem csinálunk szaunát a lakásból, gázból átlag alatt vagyunk, áramból nyilván nem, de összességében kábé 10e forinttal nő a rezsiszámlánk, ennyi belefér.

Persze ez sem jött magától, megint napihírek, kommentárok, jogszabályok böngészése, az össze-vissza nyilatkozatokból kihámozni, mi a szösz van. Idő. Ideg.
Ráadásul ezen a hétvégén volt nálunk egy nagyszabású kertiparti, azzal is egy csomót kellett foglalkozni. Túraszervezésre sem idő, sem energia nem maradt.
Sebaj. Majd az utolsó héten.
Aha. Móricka.
Van egy nagy ügyfelünk, ahol van egy nagyobb Exchange projektünk. Eredetileg félév volt rá, most járunk úgy nagyjából a harmadik évben. Ahogy egy multinál ez menni szokott. Csak éppen pont ezen a héten eszmélt fel valahol egy közepes hatótávolságú főmufti, hogy veszélyben a bónusza, és hirtelen megrántotta az összes madzagot. Megbeszéléshegyek, ezekre koncepciók, tervek kidolgozása, elmagyarázni, hogy mi is van (nagyjából harmadjára), közben persze a régi emberek rotálódtak, az újak meg újak. A nap elment a megbeszélésekkel, a délután és az este meg az új anyagok elkészítésével.
A túratervezésre megint nem jutott idő.
Pedig kellett volna.
Ilyenek, hogy mikor nyit, mikor zár az adott kemping. Mikor van checkin, checkout, azaz meddig van recepció. Van-e áram? Van-e parcella? Kell-e foglalni? Igen, ne röhögj, volt olyan kemping, ahol előre kellett foglalni parcellát, melyet így sem kaptunk meg. Kedvenc kocsmáink nyitvatartása. Ez megint felfoghatatlan lehet itthon, de kint nagyon durva a helyzet. Például az egész cidervidék – Mostviertel, egy kábé 100 km hosszú, 30 km széles enyhe dombság – gyakorlatilag alig van nyitva, hétfő-kedden minden pince zárva van, de a többi napok is elég neccesek. Mikor mentünk ide bringázni? Kedden. Mikor derült ki? Közvetlenül indulás előtt. Már vezettem kifelé, amikor fejben próbáltam áttervezni az egészet, hogy jobb legyen az időzítés, de ilyenkor már nyilván eső után köpönyeg.

Mit mond a meteorológia? Ezt is már nézegetni kellett volna két nappal az indulás előtt. Hátha át kell variálni a túrák sorrendjét. Ez is elmaradt. Annyit láttam, hogy a hosszú kánikula után jön egy hidegfront, durva viharokkal, szerencsére pont szombaton, amikor utazunk, utána pedig lassú melegedés, azaz akár jó is lehet. (Nem lett.)

Miről nem írtam még? Ja, az egészség. Hát… bicegett. Az utolsó héten vagy elcsaptam a gyomrom, vagy csak a gyomorideg, de a lényeg, hogy teljesen kicsináltam a pocakomat. Minden este ülve aludtam, nehogy megtréfáljon egy éjszakai reflux. Koplalnom kellett volna pár napot, de idegileg annyira kivoltam, hogy képtelen voltam rá. Indulás előtt meg egy többnapos szorulás, pont ahogy egy kilenc napos félnomád túrára kell.

Hát így.

Már sötétben fejeztem be pénteken a pakolást a kocsiba. Egy pohár bor, félóra plafonnézegetés, közben DDT, némileg feltekert hangerőn, aztán alvás.
Rövid idő alatt sokat.

Jó estét nyár, jó estét szerelem

Ez egy Fejes Endre regény 1969-ből, amelyből film is, musical is készült nem sokkal később. Mondhatni, mindegyik várakozáson felül jól öregedett.

A történet nagyon röviden annyi, hogy van egy Viktor nevű pitiáner pszichopata szélhámos, aki igéretekkel, hazugságokkal szédít el hiszékeny csajokat, majd lelép. Aztán egy idő múlva kezdenek elhatalmasodni rajta a hazugságok, a végén pedig gyilkolni kényszerül, ami a bukásához vezet.

Finom, nem?

És akkor hallgasd meg ezt a dalt.

Privilégium

Mostanában ilyesmin jár az eszem.

A barbár törzsfőnök szólásra emelkedett:
– Mi is tehát a legnagyobb öröm, melyet az igaz férfiember az életben lelhet? – Ilyesmiket kell annak mondania, aki fenn akarja tartani a sztyeppei hitelesség imázsát barbárkörökben.
A jobbján ülő férfi elgondolkozva kiitta kancatejből és hópárducvérből kevert koktélját, és imigyen szóla:
– A puszta élesen kirajzolódó láthatára, a hajadon átsüvítő szél, friss ló alattad.
A balján üldögélő nomád azt mondta:
– A magasban szárnyaló fehér sas vijjogása, havazás az erdőn, egy remek nyílvessző az íjon.
A törzsfőnök bólintott, és így vélekedett:
– Bizonyos, hogy a legnagyobb öröm megölt ellenséged látványa, törzsének megaláztatása, s asszonyai siráma.
Ezt a vérlázító kijelentést az általános helyeslés bajusz alatt mormolt moraja fogadta.
Ekkor a törzsfőnök tiszteletteljesen a kistermetű vendéghez fordult, aki fagydaganatait melengette nagy óvatosan a tűznél, és megszólította:
– Ám vendégünk, kinek hírneve legendás, bizonyára elárulja nekünk, mi is az igazán, amit egy férfiú a legpompásabb dolognak nevezhet az életben?
A vendég szünetet tartott egy újabb – sikertelen – rágyújtási kísérlet közepén.
– Mit beséls?
– Azt kérdeztem, mi az, amit az igazi férfi a legremekebbnek talál életében?
A harcosok közelebb hajoltak. Ami most következik, azt hallani kell.
A vendég hosszasan és keményen törte a fejét, aztán megfontoltan így válaszolt:
– Meleg víz, jó fogak, ész, puha vécépapír.

– Terry Pratchett: A Mágia Fénye –

Nem, nem vagyok barbár hős és köszönöm, de egészen jól elvagyok a jelenlegi vécépapírokkal is. A mostanában rendre felmerülő kérdés bennem az, hogy mi az a maximális privilégium, melyet ebben a világban el lehet érni? Fényűző gazdagság? Totális hatalom? Igaz barátok köre? Egy ideális család? Egy izgalmas és kreatív munka? Érezni, hogy van értelme a létezésünknek?
Az én válaszom pontosan ugyanolyan lehangoló lesz, mint Cohen, a barbár hős válasza a fenti idézetben.

A létező maximális privilégium a jelenlegi világban az, hogy ha elmész, elmenekülsz két hétre a világ elől, akkor nem kell attól félned, hogy milyen világba érkezel vissza.

Álmok

Rendszeresen szoktam álmodni és a legtöbbjére ébredés után emlékezni is szoktam. Igen, arra is, ha több álmom volt egy éjszaka. Valamikor ezeket le is jegyeztem, de ma már nem érdekel az egész. Viszont néha előfordul, hogy annyira zavarbaejtő dolgok esnek ki, melyeken utána hosszabb ideig agyalok.

Most éppen az volt, hogy – hasonlóan az ébren töltött időszakhoz – az álmomban sem néztem sem tévét, sem filmeket, sem sorozatokat, tőlem aztán kitalálhattak akármit. Aztán egyszer szóltak, hogy ezt a sorozatot most mindenképpen nézzem meg, mert ez annyira, de annyira ütős, hogy nem lehet kihagyni. Addig kapacitáltak, míg végül rászántam magamat: megnézem az első két részt. Már az elsőnél gyanús volt egy kicsit, de a másodiknál végképp biztos lettem benne, hogy az alkotók az én életemből írtak sorozatot: valahogyan megtudtak rólam mindent, még azt is, amit mindezidáig sikeresen tikoltam, nem vacakoltak, teljesen őszintére vették a figurát, ráadásul Danny DeVitónak adták a főszerepet. Gyártottam egy nagy tál sajtos pirítóst, magam mellé vettem néhány sört és kiváncsian néztem a további részeket. Aztán amikor elértünk addig a pontig, ahol most is élek, azaz amikor már kezdtem tényleg kiváncsi lenni, akkor – ahogy mindig, amikor egy álom kezd igazán élvezetes lenni – felébredtem.
Ez még önmagában nem lenne érdekes. Ami azzá teszi, azaz ami miatt napokig csak bután néztem, az az volt, hogy tulajdonképpen kívülről láttam magamat egy csomó, a múltamban megtörtént jelenetben. Azaz mintha ültem volna a tévé előtt, Danny produkálta a hülyeségeket, Morgan Freeman pedig narrálta. Innen nézve teljesen máshogyan néztek ki az események, ahhoz képest, ahogyan az emlékeimben éltek.

Na most… ilyenkor mi van? Ki álmodik kit? Dsuang Dszi a lepkét, vagy mindenki egymást?