A trafikos

László végül egy trafikban kötött ki. Elege lett a nyüzsgésből a hivatalban, a munkahelyi cicaharcokból, a ‘nem csinálunk ugyan semmit, de a hibákat azért másokra kenjük’ attitüdből. Kilépett, megtakarított pénzéből vett egy kis trafikot egy forgalmas sarkon, feltöltötte áruval és várt. Egyébként is szeretett emberekkel foglalkozni.
Mindenféle dolgokat árult. Néhány újságot. Rágót. Gyerekeknek érdekes bizbaszokat, na meg csokikat. Öngyújtót töltött. Tulajdonképpen bármit elvállalt, amire kereslet volt.
Ami szép lassan be is indult. Ha valamit kerestek nála, ami nem volt, László intézkedett és a következő alkalommal már volt. Egyre többen odaszoktak. Két hét múlva már névről ismert törzsvásárlói voltak.

László mindegyiket kedvelte. Még az undokokat is. Biztosan megvan rá az okuk – gondolta. Ebben a mai világban.

– Szia, Laci. Egy doboz talpas Szimfóniát kérek! – hajolt be Pista, a harmadéves egyetemista.
– Szia Pista – nyúlt hátra László – Itt van. Nem lesz sok? Ma már ez a második.
– Tudod, vizsgaidőszak…
– Oké, de még csak fél tíz van.
– Azaz már huszonhat órája vagyok ébren.
– Koffeintabletta?
– Van?
– Osztrák.
– Adj egy dobozzal. Ne is, kettővel.
– Nem lesz sok?
– Sok? Este tutira jövök még.
– Mit tanulsz annyira?
– Parciális differenciális egyenletrendszerek az N dimenziós térben. Nemlineáris algebra, optimalizációs stratégiák.
– Ha megakadsz, kérdezz nyugodtan.
– Most szivatsz?
– Egy jó trafikos mindenhez ért.

– Kezitcsókolom, Margit néni! Fifike jól van?
– Ne is kérdezze, László kedves. Elkapott valami nyavalyát.
– Jaj, ne. Hogy néz ki?
– Nem eszik semmit, csak néz azzal a szomorú szemével. Meg hány.
– Próbálja ki ezt a féreghajtót!
– Használ?
– Ártani nem árt.
– Adjon akkor egy dobozzal.

– Lacikám – kukucskált be az ablakon Helga – Tudod a lottószámokat?
– Persze.
– Na ne! Mondjad.
– 12, 34, 56, 67, 90.

Helga belenézett a noteszébe.

– Ne csináld már, ezek a múlt hetiek.
– Nem mondtad, mikoriak kellenek.
– Ökör. Engem a jövő hetiek érdekelnének.
– Gyere vissza egy hét múlva.
– Meg vagyok én veled áldva – vigyorgott Helga – Na jó, adjál egy szelvényt.

– Szép jó napot, László! Megjött már a legújabb Mai Hazugság?
– Meg, Bandi bácsi. Itt van. Harapósan friss, a címlapon a legújabb botrány.
– Nocsak, mit írnak?
– Amikor lelőtték, még élt.
– Azannya. Adjon egyet.

Egy ideig nem jött senki. De Lászlót nem zavarta. Hátradőlt a székében. Imádott semmit csinálni. Nem, nem semmit nem csinálni. Azt mindenki tud. Ő direkt csinálta a semmit. Elengedte magát és csak úgy lebegett. Nem gondolkodott sem ezen, sem azon. Várt.
Aztán elindultak a történetek. Ez volt az ő nagy tehetsége. A levegőben mindenféle történetek keringtek, melyeket az emberek egyszerűen nem vettek észre. Ő viszont, ha ellazult, képes volt érzékelni az áramlatot. Míg más könyvekből olvasott, ő a levegőből.

Pista motyogva ment vissza a koleszba.
– Azt mondja, hogy ez például egy négydimenziós job-shop modell… vagy flop-shop modell lenne? Vajon alkalmazható rá a Jackson algoritmus? A rohadt életbe, honnan fogom én ezt megtudni?
Arra eszmélt, hogy a földön ül. Vele szemben határozottan női lábak kalimpáltak a hóból.
Megrázta a fejét. Felállt.
– Pardon. Segíthetek? – nyújtotta a kezét a kupac felé.
– Maga marha. Ha már fellökött, az a minimum, hogy segít!
– Fellöktem volna?
– Még észre sem vette? Jó ég, mekkora idióta!

Pista csak állt, kinyújtott kézzel.

– Vigye innen a kezét. Szatír.

Pista megvonta a vállát. Egy perc múlva már a zebrán ment át. Gondolataiba süppedve. Két, csikorogva fékező autó között. Helga döbbenten nézett utána.

László elmosolyodott.

Bandi bácsi leült egy padra, a kedvenc újságjával. Minden szava hazugság volt, de az öreg pont ezért szerette. Hiszen olyan kevés a biztos fogózkodó ebben a világban. Ezek legalább tutira hazudnak és ez önmagában is felszabadító.
Egy idős hölgy ült le mellé a padra. Valami kiskutya téblábolt a lábánál.
– Jó kutya – suttogta a nő.
A kutya bólintott, felmászott a nő ölébe, majd telibe hányta Bandi bácsi újságját.
– Na de kérem! – pattant fel az öreg.
– Jaj, Fifi! – kiáltott fel a hölgy.
– Az újságom!
– A kutyám!
– Kit érdekel ez a hányómasina!
– És kit a szaros újságja?
– Hányásos.
– Az már ilyenkor mindegy – mosolyodott el váratlanul a nő.
– Na de.. na de… ez már a pofátlanság csúcsa!
– Akkor maga még nem látta a pofátlanság alsó dombjait sem – legyintett a nő, majd felkapta a kutyáját és elsétált.

Bandi bácsi meglepődve nézett utána. Az újság… le van szarva, vagy hányva, mindegy is, de ebben a nőben van kurázsi.

– Gyönyörú – nyitotta fel a szemét László – Micsoda történetet írhatnék belőle!
– Persze, ha lenne időm ilyen marhaságokra – tette hozzá később.

– Izé, haver, aggy egy bélást! – nyekeregte valaki az ablak mellett.

László először nem is látta. Csak a szagát érezte. Többhetes pállott büdös.

– Osztán mit fizetsz érte, haver? – kérdezett vissza.
– Aggy egy bélást és már itt sem vagyok.
– Ilyen egy jó kuncsaft.
– Amíg itt vagyok, nem lesz vevőd.
– Tudsz te érvelni is! – lepődött meg László – Nesze, egy tizes.
– Ez több, mint egy bélás, vagy kevesebb?
– Több. Bélás már nincs.
– Ha hazudsz, visszajövök.
– Ilyen egy jó kuncsaft.

Egy tök ismeretlen, öltönyös fazon állt meg a bódé előtt.
– Ideiglenes lakcímbejelentő nyomtatványt szeretnék vásárolni – közölte.
– Már adom is – tüsténkedett László.
– Tessék. Töltött már ki ilyesmit?
– Még nem. Valójában eddig soha nem kellett másik városban hosszabban tartózkodnom.
– Akkor nagyon vigyázzon. A magyar közigazgatás legtrükkösebb nyomtatványát tartja a kezében.
– Mire céloz?
– Még nem találkoztam olyan emberrel, aki elsőre hibátlanul töltötte volna ki.
– Tényleg?
– Tényleg. Javasolnám, hogy inkább vegyen hármat. Maga okos embernek néz ki, ennyi valószínűleg elég lesz.
– De hát mi a nehézség?
– Amikor elrontja az elsőt, majd utána a másodikat, rá fog jönni.
– Nem hiszem el – csóválta a fejét a férfi – De adjon akkor hármat.
– Szívesen. Egyébként mi hozta ebbe a kedves városkába?
– Az állatorvos kollégámnak el kellett utaznia két hónapra. Addig átveszem a praxisát.
– Aha, értem. Sok sikert, doktor úr!
– Köszönöm.

Friss szellők keveregtek a levegőben. László ínyenc módjára szagolt bele.

Új nap. Már korán reggel kisütött a napocska. Határozottan üdítő volt a többnapos szürke, nyomasztó téli hangulathoz képest.
László kinyitotta az ablakját. Jöhetnek a kuncsaftok.
Pista már ott téblábolt.
– Laci, bazdmeg, baj van – kezdte.
– Tudtam én, hogy az N dimenzió gyilkos egy dolog.
– Ki a faszt érdekel az N dimenzió! – fakadt ki Pista – Laci, én hallucinálok!
– Mennyit is aludtál az utóbbi két napban?
– Semennyit. De ez ilyenkor normális.
– Meg a hallucináció is.
– Laci, én nőről hallucináltam.
– Az nem normális?
– Ha létezik valami, ami kurvára nem normális, az vizsgaidőszakban egy nőről való hallucináció!
– Biztos?
– Biztos. Ebben profi vagyok.
– Oké, mesélj.
– Visszamentem a koleszba. Összeszedtem a tankönyveimet és felmásztam a padlásra. Az az a hely, ahol senki nem zavar. Tanultam. Hajnali háromkor még minden rendben volt. Hajnali három óra egy perckor azt éreztem, hogy szerelmes vagyok.
– Az a kurva N dimenzió.

Pista ezen szemmel láthatóan elgondolkodott.

– Nem, nem lehet az – ingatta a fejét – Akármelyik fázisterét is nézem, a szerelem nem szerepel egyik koordinátatengelyen sem.
– Nemlineáris optimalizációval sem?

Pista megint elgondolkodott.

– Úgy sem – állította határozottan.
– Az baj.
– Bizony – bólintott Pista – Laci, hogyan keveredhetett bele az életembe a szerelem? Jelenleg azt sem tudom, hogyan néz ki egy nő.
– Nem olyan rossz dolog az.
– Valószínűleg nem. De jelenleg nincs rá célfüggvényem. Miért generálja ezt a zajt?
– Találkoztál valakivel?
– Én? A padláson?
– Oké. Kell még koffein tabletta?
– Adjál három dobozzal. Aztán délután még jövök.

László hosszan nézett Pista után. Igen, a szélben határozottan van valami. Még csak el sem kellett engednie magát. Elmosolyodott. Sztorik fognak születni.

Meglepő módon Bandi bácsi érkezett.
– Szép jó napot, Lacikám!
– Bandi bácsi? De hát ma nincs is agymosós újság!?
– Tudom, tudom. Van valami állatos magazinja? Olyan, amelyik kutyahányásokkal foglalkozik?
– Persze, nálam van minden. De mi történt magával? Kutyája lett?
– Hát úgy nézek ki én?
– De akkor…?
– Lacikám, én sem értem. Hazamentem, befejeztem az újságomat, kicsit bele is aludtam, aztán reggel úgy ébredtem, hogy mindent kell tudnom arról, mitől hányhat egy kutya. Érti maga ezt?
– Evett valami nehezet előtte?
– Én? Nekem már a zabpehely is nehéz.
– Akkor nem értem. De ne foglalkozzon vele, addig jó, amíg érdeklik új dolgok.
– Ebben van valami. Mi ez?
– Miért Hány Lilát A Kutya. Népszerű kiadvány.
– Adjon egyet.

László megint hátradőlt a székében. Behunyta a szemét, majd magasra emelt ujjával megkeverte a levegőt. Igen, sztorik.

Helga kóvályogva sétált haza kora reggel. Igazából néha neki is ütődött a házak falának. Istenem, mekkora buli volt! Reggelig tombolt a zene, a szomszéd ugyan üvöltött hajnalban, de aztán áthívták és reggel már ő követelte leghangosabban azt a techno mixet, melyet akkor már csak kevesen bírtak meghallgatni. De ő még igen – mosolyodott el. Egyszerűen nem tudott annyit inni, hogy kiüsse magát. Remek este volt.
Csak most már haza kellene érnie. Egy puha ágy, az kellene, de nagyon.
Aztán a parkban eléállt egy fazon.
– Csajszi, add ide a pénztárcádat.
– Ne basszál már! – mosolygott Helga – Most tényleg ilyen köcsög vagy?
– Sok a duma. Adjál pénzt.
– Én? Hát mikor láttam utoljára olyat?
Az illető meghökkent, aztán gyorsan átkulcsolta az imbolygó lányt.
– Tudod, van neked olyasmid is, amire nekem szükségem van.
Helga hirtelen felébredt. De már késő volt: a fazon szorosan fogta. Aztán valami nagyon büdöset érzett, a támadót valaki fejbevágta valamivel, földre esett. Helga várt. Nem történt semmi. Kinyitotta a szemét. Egy hajléktalan állt mellette.
– Rendben vagy?
– Mi történt?
– Fejbebasztam ezt a szatírt egy husánggal.
– Istenem… de jó arc vagy! Komolyan?
– Ja.

Feltápászkodott. Szemügyre vette a megmentőjét. Koszos, szakadt cucc. Önálló életre képes szag.

– Te nem akarsz megdugni?
– Hát, izé. Vehetem ezt ajánlatnak?
– Semmiképpen sem.
– Kár. Rendben vagy?
– Igen. Te tényleg megmentettél?
– Ja.
– Hogyan tudnám meghálálni?
– Aggyál egy bélást.

László behúnyt szemű arcán megrándult egy izom.

Margit néni aggódva nézett a kutyuskájára. Nem gyógyult. Pedig a kedvenc ananászos pizzáját sütötte neki, de Fifike csak szagolgatta, majd hálásan Margit nénire nézett… és otthagyta. Ilyet még sohasem csinált. Margit néni komolyan aggódott. Ez már nem valami egyszerű kór. Ide orvos kell. Kiskosárba rakta a kutyust és elindult.
Szerencséje volt, nem ült senki a váróban.
Bement a rendelőbe.
– Jó napot – üdvözölte az elegáns orvos.
– Jó napot – bólintott Margit néni – Maga kicsoda?
– A helyettesítő orvos.
– Géza úr…?
– Két hónapig nem lesz. Én helyettesítem.
– Óh…
– Mi a baj?
– A kutyám, Fifike, elcsaphatta a gyomrát. Mindent kihány.
– Féregűzővel próbálkozott már?
– Persze. De nem használt.

A doki kezébe vette a kutyát. Összedugták az orrukat. Az orvos forgatta, játszott vele. A kutya élvezte. Fel sem tűnt neki, hogy közben a férfi óvatosan végigtapogatja a testét. Majd egy ponton megnyomta a kutya oldalát. Az eb szeme kigúvadt, de az orvos nem hagyta abba, nyomta, nyomogatta. A kutya szemmel láthatóan egyre szarabbul érezte magát, de az orvos keményen fogta, sőt, egyre határozottabban nyomkodta, végül mindenki legnagyobb döbbenetére a kutya száján kibukott egy pingpong labda.

– Nos, erről van szó – mosolygott a doki.

Margit néni nem jutott szóhoz ámulatában. Viszont Fifi kutya boldogan csaholt és dörgölőzött hozzá.

– A kutyuska lenyelt egy pingpong labdát és emiatt romlott el az emésztése – foglalta össze az orvos – De most már minden rendben van.
– Maga… maga egy isten – nézett rá tágra nyílt szemmel Margit néni – Hogyan tudnám ezt meghálálni?
– Óh, csak a szokásos tarifa – pironkodott az orvos.

Margit néni kifizette, de végig azt érezte, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Eleve az elegáns orvos végig az ő Károlyára emlékeztette, az meg, ahogy értett Fifikéhez… ez a férfi… lehet még idős korban szerelmes az ember?

Újabb nap virradt. Szerencsére az ólmos felhők még nem jöttek vissza, vigyorgott a napocska. László vidáman húzta el a rolót, zörgött a vas, fütyürészett László. Ma jó nap lesz.

Szokás szerint Pista érkezett először.
– Laci, komplex kezelés kell.
– Azaz?
– Cigi, koffeintabletta. Koffeinnel átitatott cigid nincs?
– Túltolod.
– Mint ahogy minden vizsga előtt. De mindig működik.
– Szerelem?
– Ne is mondd. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt.
– Nocsak, van konkrét lány?
– Nem mondtam?
– Nem.
– Hát, izé, ez a legfurcsább. Van egy lány, soha nem találkoztam még vele, de tudom, hogy ő az.
– Mármint?
– Ő az, akibe halálosan szerelmes vagyok. Egy vizsgaidőszak közepén. Ez őrület! Adjál már valamit.

Ekkor érkezett oda Helga.
– Lacikám, gondban vagyok! Adjál már valamit, ami ellazít.

Pista levegőért kapkodott.
– Ő az!

Helga ránézett.
– Pardon?

Aztán összeakadt a szemük.
– Te löktél bele a hóba!
– Én? Soha!
– Nem a lófaszt!
– Istenem, hogy én mennyire szeretlek!
– Mi van!?
– Nem tudom! De egyszer csak azt éreztem, hogy szeretlek!
– Mi van!?

Mindketten büdöset éreztek.

– Aggyatok már egy bélást – sündörgött elő egy fazon az árnyékból.
– Menj a fenébe, hülye koldus – mordult rá Pista.
– Hé, te vagy a megmentőm! – fordult hozzá Helga.
– Ja, ilyenek történnek. Esetleg lefekszel velem?
– Micsoda? – ordított Pista – A szerelmemmel beszélsz!
– Tudod… – nézett egyikról a másikra Helga – Igazából nem is tudom, melyikőtökkel bújnék ágyba.
– Persze, egy nagy zuhany után – tette hozzá.

Pista kapkodta a levegőt. De mielőtt ordíthatott volna, megjelent Bandi bácsi.

– Üdvözletem, Laci.
– Viszont, Bandi bácsi. Az újabb Mai Hazugság?
– Persze, persze. Az mindig. De tudja, van valami ebben a levegőben. Valami szerelem.
– Bandi bácsi. A legocsmányabb tél van. Ne jöjjön nekem a tavasszal.
– Tudom, fiam, de akkor is. Én sem értem. De beleszerettem valakibe.
– Nocsak. Honnan ismeri?
– Sehonnan. Nem ismerem. Csak valahogy megjelent a fejemben. De ha találkozni fogok vele, meg fogom ismerni.

– Fifike, nem nyalogatjuk idegenek kezét – hallatszott a hangos parancs – Úgy van, Fifike jó kutya. Most pedig megyünk tovább. Elnézést. Ez egy ilyen barátságos kutya.

Bandi bácsinak kikerekedett a szeme. Igen. Ő az! Fogalma sincs, honnan ismeri, de ez az a nő. Már lépett is volna felé, amikor feltűnt egy öltönyös férfi.

– Üdvözlöm, hölgyem – bólintott – Látom, a kutyuska jól van.
– Óh – pirult el Margit néni – Nagyon is. Csak tudja, a gazdája bajban van.
– Ne mondja. Tudok segíteni?
– Igen, tud – sütötte le a szemét Margit néni – A gazdájának… gazdára van szüksége. Egy határozott férfira.

– Itt vagyok! – jelentkezett Bandi bácsi.
– Itt vagyok! – emelte fel a kezét az állatorvos is.

Majd csúnyán néztek egymásra.

Pista eddig bírta csendben. Majd harsányan röhögni kezdett.
Mindenki döbbenten nézett.

– Elnézést – törölte le a könnyeit Pista – Ez nem kicsit groteszk. Tisztázzuk le.

Néma csend. Vádló tekintetek.

– Szóval, te csajszi, ismersz engem? – fordult Helga felé.
– Nem.
– Találkoztunk valaha?
– Nem.
– Akkor miért vagyok szerelmes beléd?
– Tudja a hóhér.
– És ezt a büdös fazont ismered?
– Valami rémlik. De nagyon be voltam rúgva.
– Igen, vagy nem?
– Nem.
– Te, Csövi, kit ismersz itt?
– Aggyatok egy bélást és már itt sem vagyok.
– Remek.

– Bandi bácsi, találkozott már ezzel a hölggyel?
– Most, hogy rákérdeztél, elbizonytalanodtam. Úgy rémlik, mintha mindig is ismertem volna, de jobban belegondolva… most látom először. Bezzeg a fejemben..!
– Azt hagyjuk. Doktor úr! És maga?
– Mit mondjak? Nálam naponta több tíz ember fordul meg. Igen, a hölgy valahogy bekerült a fejembe, de most, hogy így rákérdezett, nem tudom, hogyan.
– Szereti?
– Ne hozzon zavarba. Valami azt súgja, hogy igen, de azt sem tudom, ki ő. Hogyan szerethetném így?

– De pontosan így vagyok vele én is! – kiabált közbe Bandi bácsi.

– És akkor maga? – fordult Pista Margit nénihez.

– Háát – nyelt nagyokat Margit néni – Nem is tudom. Az eszemmel tudom, hogy egyikőjükkel sem találkoztam soha, de az agyamban… mind a kettőnek ott van a hely. Mintha már ismerném őket. Pedig nem. Mondja, mi folyik itt?

Mindenki körbenézett. Aztán mindenki Lászlóra nézett. Aki behunyott szemmel ült a székében, időnként magasra tartott orral beleszagolt a levegőbe. Majd felállt, elmosolyodott, kilépett az ajtón és elsétált.
Élni egy kicsit a saját életét is.