Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

5 thoughts on “Mások

  1. Jó szívvel ajánlom Aurobindo-t. Nem konrkétan csak ezt az egy részletet, hanem a világnézetét is, könyveit. Úgy érzem ott van azok között, akik intellektussal a legmesszebbre jutottak és érzem benne azt, hogy (sok)mindent megvalósított abból amiről ír. Nem könnyű olvasni, de akinek Jung ott van a kedvenc olvasmánynai között az szerintem értékelni fogja és lehet, hogy szeretni is.
    http://aurobindo.hu/az-elme-es-annak-reszei/

  2. Szépen haladsz, ha egy ártatlan, tépelődő bejegyzéssel kapcsolatban egy ilyen írásra asszociáltál. :)

    Végigolvastam, de azért ez eléggé távol áll tőlem. (Pedig valamikor olvastam Jungot, egészen addig, amíg rá nem ébredtem, hogy az öreg néhol khm… kicsit átment kóklerbe.:)

    Nem csak azért áll ez az írás távol tőlem, mert fontos pontokon szanszkrit szavakat használ – hiszen ez tkp elfogadható: néhol rágugliztam ezekre és a szavak mögött olyan komplex fogalomtárat találtam, melyeket nem lehetett volna más szavakkal kifejezni – sokkal inkább az zavart, hogy nem láttam az írás mögött vázat; egy csomó fogalom, egy csomó koncepció, lazán összehajigálva. Egyszerűen nem tudtam elhelyezni az írást, pontosabban a tartalmát egy mentális térképen.

  3. Igazából az írót ajánlottam. Való igaz, hogy a fogalomrendszer amit használ azt meg kell érteni legalább alapszinten, hogy összeálljon amiről beszél. Én úgy érzem az elkövetkező években sokat fogok olvasni tőle. Én Jungnak most olvasom az “Emlékek, álmok, gondolatok” könyvét a visszaemlékezéseiről és nem tudom, mit értesz azalatt, hogy kókler – én nem ismerem ennyire, de nagyra tartom, mert utánament annak ami gyerekkora óta foglalkoztatta, hogy több vagyunk mint a fizikai életünk realitása. Nem hitt el senkinek semmit, maga akart tapasztalni. Ami engem, most már a fele könyvnél kicsit zavar, hogy évtizedes, nem vásári spirituális megtapasztalások után is magában lámpázik, keres – kutat – olvas – vizsgál. De hát írja is mennyire nagy hatást gyakorol rá a buddhizmus eszmeisége és gyakorlata. Buddhisták meg ateisták. Indiában az ottani filozófiával foglalkozó mesterek közül sokan fehér jóginak hívják, elismerik, hogy nyugati emberek között a maga idejéig az egyik legmesszebbre jutott kutató volt.

  4. Nekem a “kedvencem” a klónos filmekben, hogy az eredeti (sokszor a másolat is) teljes nyugalommal dobja el az életét. Mert hát ő nem hal meg, hiszen ott van a klón. Pedig ez biztosan nem így van. Szerintem sokkal inkább olyan ez, mint az ikreknél. Ha mondjuk lélekről beszélünk, akkor a másolatnak is lesz saját lelke, személyisége, gondolkodása, stb.. Ő egy 100%-ban külön személy. Csak éppen hasonlít is.
    Pont a szögbelépő példa mutatja. Az csak annak fog fájni, aki belelép. És csak az fogja megtanulni, hogy nem szabad belelépni. A másik nem.
    A 100%-ban egyforma emberek minden eltelt másodperccel különbözőek lesznek.

    Én a másik irányból közelíteném viszont meg a dolgot.
    Mielőtt gyerekem lett volna, egy csomó mindenről meg voltam győződve, hogy az az én egyéniségem. Hogy az vagyok én. Azért szeretem a citromot, mert ez vagyok én. Azért bal lábbal rúgom be az ajtót, mert az vagyok én. Stb…
    Most viszont, hogy látom a gyerekeknél, hogy egy csomó mindent pontosan úgy csinálnak, mint én, kissé furán jöttek a dolgok.
    Ha a gyerek is ugyan úgy szereti a citromot, akkor az mennyire az én egyéniségem, és mennyire a génemben van kódolva? Nem is én szeretem a citromot, ha a családom ilyen? Én erre lettem programozva?

    Ráadásul akkor én nem is voltam rossz gyerek az iskolában! Hiszen ha a fiam ugyan azokat a huncutságokat találja ki, akkor ez genetikailag belém van programozva. Én pedig ártatlan vagyok! Az apám tehet róla, ő adta ezeket nekem! Őt tessék a sarokba állítani, ne engemet!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *