Örök emlék

Van abban valami felemelő, amikor az ember sorra növi ki a sportórákat, majd végül elér a felső zónába. Nem akarom részletezni, de a helyzet az, hogy eldöntöttem: lecserélem a Forerunner 230-ast egy Fenix5-re. Igen, tudom, jóval drágább, hónapokig vacilláltam is rajta, mielőtt döntöttem.

Aztán szombat reggel hétkor jött az üzenet, hogy mehetek az alzadobozhoz. Kocsiba vágtam magamat, viszonylag hamar megfejtettem az automata működését, a jópofa zacskóval visszaültem a járgányba. Reggel a mérleg nagyon megdícsért (azaz visszaigazolta, hogy jó az út, amelyen járok), a parkolóban éppen kisütött a nap, az autómagnó pedig egyik kedvenc döngetős zenémet dobta ki. A főútra már csikorgó gumikkal fordultam rá és nyomtam a gázt, ahogy a csövön kifért. Éreztem, hogy ez a kora reggel egyike lesz azoknak az élményeknek, hangulatoknak, melyek örökre beleégnek a memóriámba.
Mint gyerekkorból a meggyes furé.

Aztán este, amikor már sokadjára vágtam földhöz, hol a mobiltelefont, hol az új órát, gyári reseteltem, hol a mobiltelefont, hol az órát, akkor már csak keserűen röhögtem.
Igen, tényleg örök emlék lesz.