Dreamland

A férfi unatkozott, aztán csak úgy nekiállt nézegetni a tindert. Persze mindenkit balra lökött, tényleg csak nézelődni akart. Csakhogy… hirtelen rámosolygott a világ legszebb nője. Akire állandóan várt. Döbbenten nézte. Eddig soha nem használta, de ha valamikor kell, akkor most kell: superlike. Izgatottan várt. Aztán egy óra múlva jött a válasz: like!
Azannya.
A kommunikációval már nem volt gond. Estére beszélték meg a találkozót a sarki étteremben.

A férfi félórával korábban érkezett meg. A nő is. Jót nevettek rajta. Gyöngyökként csillogtak a lány fogai.
Leültek a foglalt asztalukhoz. A pincértől elsőre csak üdítőket kértek. Mindketten rágyújtottak. Beszélgettek. Mosolyogtak. Szinte repült az idő.
Aztán egy lendületesebb mozdulat közben kiesett a cigaretta a férfi kezéből.

– Hoppá, elnézést – intett – Megkeresem.

Oldalra hajolt. Nézd már, nincs itt. Másik oldal. Ott sem. Nagyon elgurulhatott.

– Egy pillanat – állt fel – Úgy látszik komoly a probléma.

Lehajolt, de úgy sem találta. Négykézlábra ereszkedett. Benézett az asztal alá. Ott sem volt. Elindult körbe. Kicsi étterem volt, sokan ültek benne. – Elnézést, elnézést! – motyogta folyamatosan, miközben lábaktól lábakig vándorolt. Egyre több láb. Hiszen ennyien nem is lehetnek ebben az étteremben! De a lábak csak szaporodtak, szaporodtak, ő pedig ijedten eszmélt, hogy reménytelenül elveszett a lábak labirintusában, a lány már biztosan elment, de az az égő cigaretta veszélyes, meg kell találnia, miközben a lábak csak szaporodtak, szaporodtak.

~oOo~

László riadtan ébredt. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, nézte a plafont.

– Csak én lehetek ilyen balek – füstölgött – Egy ilyen jól induló álom! Minden együtt volt egy erotikus élményhez, erre az a labirintusos rémálom lett belőle. Rohadék álommanó!

Aztán lekapcsolta a lámpát és igyekezett visszaaludni.

~oOo~

A lány kíváncsiságból benézett a szexshopba.
– Segíthetek? – érdeklődött az eladó.
– Nem is tudom – húzódozott – Na jó, van vízálló vibrátoruk?
– Ördöge van, ma érkezett. Sajnos csak ilyen nagy méretben van.
– Izé, jó lesz.

Izgatottan sietett haza. Régi erotikus álma volt kádban, forró vízben, együtt egy ilyen eszközzel. Jót mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy valamikor orvosok írtak fel ilyesmit nőknek hisztéria ellen. Tudtak valamit azok az orvosok.

Otthon nem is vacakolt sokat, kicsomagolta a vibrátort, teleengedte a kádat, ledobta a ruháját. Lassan, nagyon lassan ereszkedett bele a vízbe. Majd használni kezdte az eszközt.
Úgy érezte, szétrobbant a feje a csúcsponton.
– Istenem – suttogta – De jó volt!
Egy idő után elkezdte keresni rajta a kikapcsoló gombot. Nem találta. Na, ne már. Aztán szélesen elvigyorodott. Nem is olyan nagy baj.
A következő megint hatalmasat ütött. Percekig csak nézte a plafont, igazából azt se tudta, hol van. Most már nem is vacakolt az eszközzel, ellazította magát és csak várt.
A negyedik orgazmus környékén kezdett hűlni a víz.
– Oké, most már lassan elég lesz – döntött.
Ki akarta húzni. Nem jött.
– Mi a fene?
De tényleg nem jött. Valószínűleg a sorozatos terhelésnél begörcsölt. Meg talán tényleg egy kicsit nagy volt ez az izé. Mikor fogy ki az elem ebből a vacakból? Felguggolt. Húzta, nyomta, cibálta. Semmi. Aztán egy hirtelen mozdulatnál kicsúszott alóla a lába és beverte a fejét a kád szélébe.

~oOo~

A felügyelő szótlanul nézte a halott nőt a kádban. Barna haja lagymatagon terült szét a víz felszínén. Nézte egy ideig, majd az ablakhoz sétált. A vibrátor közben még mindig duruzsolt, a hullámai szolidan csapdosták a kád falát. A felügyelő megcsóválta a fejét, ahogy tekintete rátévedt a sarki étterem üszkös, még füstölgő romjaira.

– Nincs ez jól – mormogta – Hát ide már minden perverz idiótát beengednek?

Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

Hajtunk

A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.

Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.

Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.

Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.

Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.

Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.

Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.

De nincs ez jól.

Megint jönnek, kopogtatnak

Újabb reggel. A nap betűzött a barlang előterébe. Oké, ideje felkelnem.
Befújtam egy nagyot a tűzhely alá, félig még kómásan felraktam vizet főni. Amíg nincs kávé, addig nincs semmi.

– Hé, te rusnya szörnyeteg!

Oldalra néztem. A barlang elején feltűnt egy árnyék. Valami páncélos lószar. Szurkoltam a víznek, hogy forrjon már fel.

Persze az az idióta nem hagyta abba.
– Jöttem megbosszulni azt a rengeteg lovagot!
– Jöttél – bólintottam magamban. Istenem, de korán van még.
– Gyere ki, vagy én megyek be!

Atyavilág, ez sokkal nagyobb barom, mint a többi.

– Várjál már egy kicst, legalább hadd főjjön le a kávém! – kiáltottam ki.

Ez érezhetően megfogta. Nem ilyesmire számított.

– Én Sir Archibald vagyok, a Sárkányölő! – szedte össze magát.

Na végre, már kotyog a főző. Beleborítottam a bögrémbe és kisétáltam a barlangból.

– Na, hadd lássalak, te sárkányok réme – kortyoltam a kávémból.

A Sárkányölő meghökkent. Gondolom, nem számított _ekkora_ sárkányra. Bizonytalanul hátrébb lépett.

– Nagyon helyes. Még véletlenül leejtem a kávésbögrémet és agyonüt – bólintottam.

Álltunk egymással szemben. Ahogy szétáradt bennem a kávé, úgy lett egyre jobb kedvem.

– Akkor most mi lesz, Sir?
– Megöllek. Ez nem kérdés.

Nagyjából a térdemig ért. A kardja pont jó lesz fogpiszkálónak.

– Átgondoltad ezt? Nem tudom nem észrevenni, hogy jóval nagyobb vagyok mint te. Nem, ne is ábrándozz arról, hogy ez tohonya háj. Csupa izom, barátom. A bőrömet nem fogja semmi. A szemfogam nagyobb, mint te. A farkammal ketté tudok törni egy sziklát és hidd el, ilyesmiről te még csak nem is álmodozhatsz. Mi van még? Ja, a tűz. Egy pihepuha fújással le tudnám égetni azt a ligetet ott balra. Mégis, mire számítasz?
– Nem hallottál még rólam, mi? A legnagyobb lovag vagyok! A kardom varázskard, legyőzhetetlen!

Már megint? Eh, mégsem lesz belőle fogpiszkáló.

– Na jó, akkor kezdjük el – tettem le a bögrét – Akarsz előtte bemelegíteni?
– Én mindig harcra kész vagyok!
– Ez butaság. Minden mozgás előtt kell egy kis nyújtás.

Gimnasztikáztam egy kicsit, csípőforgás, térdfelhúzás, karkörzés. Már csak pedagógiai célból is.

– Figyelj, nem gondoltad még meg? Nem tettél ellenem semmit, nem akarlak megölni.
– Beszartál mi! – kiáltott fel – Ahogy Sir Lancelot megjósolta!
– Sir Kicsoda?
– A legnagyobb lovag. Ő készített fel!

Majd mindenféle hülye mozgásokat tett a kardjával. Közben nagyokat ordított.

– Na jó, most untam meg – vontam meg a vállam és ráléptem. Csak egy véres paca maradt a nagy Sárkányölőből. A kard nyüszítve ügetett vissza az erdőbe.

– Egyszer igazán itt maradhatnál, dumálnánk egy jót! – kiáltottam utána. Itt lakik a hülye a közelben és minden lovagnak felajánlkozik. Nem tehet róla, ilyen a természete.

Kihoztam a seprőt meg a lapátot és beszórtam a maradékot a közeli szakadékba, a többi mellé. Isten látja lelkemet, nem akartam megölni egyiket sem, de csak jönnek, jönnek, mint a piaci legyek. Legalább annyira zavaróak is.

Egy kicsit sütkéreztem a napon, el is bóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy valaki szurkál.
– Na, mi a fene!
– Megöllek, te kurva bestia! – üvöltötte valaki közvetlenül mellettem.

Te jó ég, még egy. Feltápászkodtam.
– És te ki vagy? – néztem a fura lovagra.
Komolyan, láttam már sok lovagot, de olyat még nem, akinek egy meredező fallosz volt a pajzsára festve.
– Sir Trágár, a Sárkánybaszó!

Rögtön megnéztem jobban. Nem mintha manapság még érdekelnének ezek a dolgok, de akkor sem minden nap jön egy ilyen alak.

– Te, és a Sárkánynak is jó szokott lenni? – érdeklődtem – Tudod, azért a méretek…
– Ne pofázz annyit! Küzdjél!
– Miért is?
– Tudom, hogy te rejtegeted Priscilla hercegnőt!
– Komolyan, nem.
– Mindenki tudja, hogy a szűz lányok a kedvenceid!

Szűz lányok? Hát, izé. Öregszem. Az ízérzékelésem már messze nem a régi. Magunk között szólva, elég régóta meg sem tudom különböztetni az ízüket egy csapágyasra dugott, kiélt ribanc ízétől. Meg hát, ma már leginkább puha birkán élek.

– Nem mintha itt lenne, de te még hiszel abban, hogy a hercegnők szűzek?
– Megdugtad?
– Neked nem tanította a mamád, hogy nem játszunk a kajával?
– Engem nem tanított senki!

Ránéztem a pajzsára. Látszik.

– Na jó. Nézzük a listát. Varázskardod van?
– De még mennyire! Egy kurva anyabaszó varázskardom van!
– Nem szégyelled magad? – néztem csúnyán a kardra.
– Sir Trágár vagyok, soha nem szégyellem magam!
– Nem hozzád beszéltem – legyintettem – Na, jó, átgondoltad ezt az egészet?
– Ne próbálj megbabonázni! Sir Lancelot szerint el tudnál varázsolni!

Már megint ez a pacák.

– És igaza is van – bólintottam – Ez ellen hogyan akarsz védekezni?
– Kibaszott csodaamulettem is van!

Megint ránéztem a kardra. Szemrehányóan. Kicsit elpirult. Szóval elhozta a haverját is.

– Akkor kezdjük. Nézz a szemembe!
– Soha!

Belenézett.

Egy pillanat volt az egész. Sir Trágár leült a fűbe.

– Te, ez itt egy káposztalepke! De szép! A természet repkedő ékköve! – dünnyögte.
– Valóban. Kicsi és mégis komplex – bólintottam, miközben mellé ültem – Látod ott azt a kőrisbogarat?
– Micsoda izgalmas zöld!
– Ott, a torja környékén átmegy aranyba.
– Gyönyörű! Szedünk vadvirágot?
– Hülye vagy? A vadvirágnak a tisztáson van a helye. Meg akarod gyilkolni?
– Ne haragudj.
– Semmi gond. Szerintem ideje menned.
– Nem lehet. Dolgom van.
– Micsoda?
– Ki kell szabadítanom Priscilla hercegnőt. Meg kell ölnöm egy sárkányt.
– Hogyan néz ki?
– Rusnya zöld.
– Én egy ilyen hercegnőért nem törném magam.

Csúnyán nézett rám. Aztán valami derengeni kezdett neki.

– Hé, nem te vagy a sárkány?
– Hát, de.
– Óh. Ne haragudj, de meg kell öljelek.
– És ha haragszom?
– Nagyon sajnálnám. De akkor is meg foglak ölni.
– Nem mehetnél egyszerűen csak haza?
– A sárkány feje és Priscilla nélkül nem. Lancelot azonnal kinyírna.

A varázskard éledezett a kezében. Pörgött, forgott. Hátrébb léptem. Még megvág a végén.
Látszott, hogy gyűjti a bátorságot a rohamra. Nem vártam meg, egy könnyed pofonnal besöpörtem a szakadékba.

Este jött még egy.

– Mi az isten van itt? Azt hiszitek, hogy ez egy rohadt átjáróház? – kiáltottam rá.

Döbbenten nézett.

– Ja, igazad van – néztem magamra és levetettem a kötényemet – Most jobb?

Bólintott.

– Megöllek, te gaz sárkány! – szedte össze magát.
– Ma te vagy harmadik – néztem rá szemrehányóan – Áruld már el, mi folyik ott nálatok?
– Sir Lancelot… – kezdett bele.
– Ezt a nevet már hallottam – morogtam.
– Nem is csodálom, nagy hős.
– Mekkora?
– Már ölt sárkányt!
– Ő mondta?
– Bizony. És mivel soha nem hazudik, ez így is van.

Nocsak. Az a krapek is tud varázsolni?

– Na várjál. Tehát azért, mert az a Sir a saját állítása szerint ölt már sárkányt, hirtelen ti is megpróbáljátok?
– Naná. Hiszen ez azt jelenti, hogy legyőzhetők vagytok.
– Odasétálnál ahhoz a szakadékhoz?

Odasétált. A marha.

– Mit látsz?
– Egy csomó csontot és páncélt.
– Látod? Mindegyik azt hitte, hogy le tud győzni.
– És akkor most mi lesz?
– Már várnak rád – löktem be.

Fejcsóválva mentem aludni. Ez azért ritka erős nap volt.

Másnap reggel éppen a kávémat kortyoltam a barlang szájánál, amikor jött egy újabb lovag.

– Na, bazdmeg – csúszott ki a számon – Egy újabb barmot küldött az a féleszű Sir Lancelot?
– Én vagyok Sir Lancelot – közölte kimérten.

Nem tehetek róla, kiköptem a kávét.

– Hoppá. Személyesen?
– Ne mutasd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy.

Hé, ez az én szövegem! Vigyázzunk, ez tényleg nem olyan balek, mint a többi.

Néztem.
Nézett.

– Oké. Megyünk káposztalepkét lesni? – kérdeztem rá.
– Marha.
– Sárkány.
– Nem kisegér?
– Semmiképpen sem.
– Kár.
– Akkor eddig döntetlen.

Letettem a kávésbögrét. Fejvakarás.

– Varázskardod, talizmánod van?
– Arra az idiótára gondolsz a ligetben?
– Például.
– Beleszúrtam egy sziklába. Nagyjából sohanapján fogják kihúzni.
– Azt nem valami Artúr szokta csinálni?
– Az apja. De megtanítottak rá.
– Akkor mid van, ha varázskardod sincs?
– Én is sárkány vagyok.
– Miva!?
– Csak emberi testbe születtem. Most is pontosan tudom, mire gondoltál.
– Nem olyan nehéz ám kitalálni, hogy fejben káromkodom.
– Bizonytalan vagy.
– Na ne. Pszichikai terrort alkalmazol egy sárkánnyal szemben?
– Miért ne?
– A világegyetemben két dolog végtelen: az ostobaság és a sárkányok önbizalma. Te melyikben utazol?

Szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Akkor lépjünk akcióba! Ráléptem. Mint a gumi, visszanyerte a formáját. Ráfújtam egy közepes lángot. Leégett a sisakjáról a tollbokréta. De más nem történt.

– Kiszórakoztad magad? – érdeklődött.
– Izé, ezek csak ujjgyakorlatok voltak – motyogtam.
– Aha. Érzed már a halál hűvös fuvallatát?
– Ebben a melegben?
– Figyelmeztetnélek, hogy én még semmit nem csináltam.
– Lusta disznó.

Ez fájt neki. Előreugrott, belémdöfte a kardját. Visszapattant. Csapkodott. Még csak meg sem karcolt.
Újra felvettem a kávéspoharamat. Kortyoltam egy nagyot.

– Kisportoltad magad?
– Izé. Mondjuk, hogy ujjgyakorlat.
– Kell is az. Még elmacskásodik az ember.

Leültünk.

– Tényleg öltél már sárkányt?
– Majdnem.
– Azaz?
– Nekiálltam. Aztán majdnem. De nagyon közel voltam hozzá.
– Tudod, félig nem lehet megölni senkit.
– Annak a sárkánynak elment a kedve az élettől. Elbujdosott. Szerinted megöltem, vagy sem?

– Kérsz kávét?
– Ha van még…
– Persze. Mindig egy akóval főzök.

Levette a sisakját. Teleborítottam.

– Te, ez kihűlt.
– Bocs.
Ráfújtam egy kisebb lángot.

– Szintén Priscilláért jöttél?
– Ne nézz már baleknak. Nem is létezik olyan hercegnő.
– Nekem mondod? De akkor miért mondtad a lovagoknak?
– A harci morál fejlesztése. Meg a természetes szelekció.
– Ügyes.
– Kösz.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Te jöttél ide. Én élem a világom.
– Na, amilyen világ ez…
– Pont olyan, amilyen nekem kell. Én nem foglalkozom idióta lovagok betanításával. Nekem nincs királyom. És… – néztem rá féloldalasan – Nincs királyném sem.
– Mire célzol? – pirult el.
– Tudod te.
– Te most… hé! – pattant fel – Olvasol a fejemben! És megpróbálod elvenni az életkedvemet!
– Megtetszett a módszered – vontam vállat – Melyet egyébként éppen próbáltál bevetni ellenem.
– Igaz – ült vissza – Akkor megint döntetlen.

– Nincs kedved megnézni, mi van abban a szakadékban?
– Nincs.

– Tudod, ez egy elég hülye szituáció – morfondíroztam.
– Ja.
– Mindketten sérthetetlenek vagyunk. Nagyjából mindennel szemben.
– Ja.
– Mindketten pusztító fegyverekkel rendelkezünk. Fizikaiakkal is és szellemiekkel is.
– Ja.
– Ennek ellenére teljesen békésen üldögélünk. Mert mindketten sérthetetlenek vagyunk.
– Ja.
– És beszélgetünk.
– Ha gondolod, énekelhetünk is.
– Sir Lancelot, ne legyél közönséges!
– Bocs.

– Te figyelj, te miért élsz itt?
– Mert valahol élni kell. És ez jó hely.
– Végülis.
– És te miért jöttél ide?
– Hogy megöljem a sárkányt. Hogy hírnevet szerezzek.
– Miért, nincs elég?
– Most hogy mondod, még több is, mint kell. De tudod, ez egyfajta szenvedély. Egy lovagot legyőzni nekem már nem jelent semmit. Sárkányt? Na, arra még felkapják a fejüket az emberek.
– És az neked fontos?
– Mármint mi?
– Hát hogy segghülye parasztok felkapják a fejüket.
– Na de a király…
– Aki valamikor szintén segghülye paraszt volt.
– De kell, hogy valaki elismerjen!
– Legyen ez a valaki Sir Lancelot.
– Hülyeség. Én tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok!
– És ez nem elég? Szerinted én mennyit járkálok az emberek közé, virgonckodni azzal, hogy legyőzhetetlen vagyok?
– Mennyit?
– Semennyit. Itt élek a barlangomban. Nem félek semmitől. És élvezem, hogy a sárkányélet elméleti végéig fogom húzni. Tudod, sportolok.
– Na ne. Fekvőtámaszok?
– Ekkora hassal? Csak billegnék rajta. De például a birkákat jól megfuttatom, mielőtt elkapnám.
– A birka nem is olyan gyors.
– Futtatom vele a kutyát is.
– Dehát egy lépéssel is elkaphatnád.
– Pont ez benne a sport.
– Ha én nem vágnám le egyből a támadót, kinéznének a klubból.
– Nem is fogsz addig élni, amíg én.
– Ugye nem zavar, ha nem hiszem el, hogy őszintén aggódsz értem?
– Miért?
– Ellenségek vagyunk. Én még mindig ki akarlak nyírni.
– Ahogy nekem is folyamatosan ezen pörög az agyam.

Hallgattunk. A nap kezdett lebukni a távoli hegyek mögött.

– Mennem kell – állt fel Sir Lancelot.
– Gyere el máskor is.
– De addigra ki fogok találni valamit, amivel megölhetlek.
– Én is át fogom nézni a könyvtáramat.
– Oké. Kávé legyen.
– Az mindig van.

Mérnökember mér

Oké, sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel. Akkor most részletesebben.

Akit nem érdekelnek a fitnesz kütyük, meg a velük kapcsolatos eszmefuttatások, nyugodtan lapozzon. Hosszú írás következik.

Maga a folyamat kábé két évvel ezelőtt kezdődött. Akkor vettem az első, 5e forintos pulzusmérős órámat. Rég volt, meg írtam is róla eleget, mindenesetre szépen haladtam a 15e forintos órán keresztül a 40e forintos óráig, majd landoltam tavaly szeptemberben a 85e forintos Garmin Forerunner 230 HRM óránál. (A HRM azt jelenti, hogy benne van a csomagban a pulzusmérő mellpánt is.) Ez az óra annyira, de annyira tökéletes volt, hogy egyfelől masszívan megalapozta a bizalmamat a Garmin órákban, másfelől kényelmesen hátradőltem a székemben, miszerint megvan az igazi, innentől már csak használnom kell.

Jogos a kérdés, hogy ezek után miért cseréltem le öt hónappal később?

Decemberben besokalltam. Nem az órától, magamtól. Attól, hogy hiába sportolok, hogy hiába eszek keveset… semmi eredménye. Végső elkeseredésemben belevágtam abba, amibe már öt évvel ezelőtt – amikor elhatároztam, hogy rendbeszedem magam – már akkor bele kellett volna.

Mértem.

Finoman szólva is ledöbbentem. Naponta szembesültem oltári szarvashibákkal. De erről nem akarok most írni, pár hónap múlva tervezek egy részletes, minden szempontból kimerítő írást. Most legyen elég annyi, hogy először mértem, majd később a mérések alapján nekiálltam egyensúlyba, pontosabban enyhén minuszba hozni az energiamérlegemet. Februárban jutottam oda, hogy a beviteli oldal mérése, szabályozása rendbe lett rakva. A sportórával elméletileg a kimeneti oldal mérése is rendben volt. Elméletben.

Hat sportot űzök rendszeresen: futás, bringa, túrázás, kajak, kettlebell, úszás.
Nézzük, mit szól mindehhez az óra.

  • Futás: Erre a célra a Forerunner az egyik legjobb óra, amely kapható. Tényleg mindent tud. (Bár beltéri futópadnál kell egy kicsit gépészkedni vele: ki kell kapcsolni a GPS-t és ekkor a gyorsulásérzékelő szenzor méri a ‘távolságot’.)
  • Bringa: Van rá profil, végülis teljesen rendben van, de ha mindent tudni akarok, akkor venni kell hozzá két, bringára szerelhető kiegészítőt. Ez normális, a bringázást nem lehet csuklóról/mellpántról tökéletesen mérni.
  • Túrázás: Ehhez már nincs preparált profil, de az Other tökéletesen megfelel a célra.
  • Kajak: Itt már vannak gondok. Mivel ez kifejezetten futóóra, az Other profilt kell használnom, mér is valamit, de érzésem szerint az energiafogyasztást alulméri. Illetve a statisztikái sem igazán jók az evezéshez.
  • Kettlebell: Hát, igen. Ez egy kardió óra, a kettlebell meg súlyzózás. Ettől függetlenül nem rossz. Van egy gyakorlatsorom, ahol a videó folyamatosan jelzi, hány kalóriánál járunk. A végén 172-250 között kellene lennem, az óra szerint 170 jött ki. Aztán a Garmin app-ok közül (ez a Garmin infrastruktúra óriási előnye) leszedtem egy súlyzózós app-ot, az 179-et mért, ez tkp reális is volt. Szóval használható.
  • Úszás: Semmi. Használhatatlan. A víz blokkolja a rádióhullámokat, azaz nincs Bluetooth/ANT kapcsolat a mellpánttal, de nincs GPS sem. Az óra nem mér semmit. App természetesen van erre is (az iránytűt használja a fordulások érzékelésére), valamit mért is, de kalóriát speciel nem.

Nos, látható, hogy vegyes a kép. Sajnos pont azokban a sportokban, ahol az óra erős, ott a térdem gyenge. Futni maximum hetente egyszer tudok elmenni, az úszás/kajak inkább bejönne, de itt meg a Forerunner nem az igazi.

Ekkor jutottam oda, hogy nekiálltam multisport órát keresni. A Fenix5-ben van vagy harminc sportprofil és nekem pont ez kellett. Az úszást például gyorsulásérzékelővel méri, azaz jól el kell rúgnom magamat a faltól a fordulókban. De működik.

03

Bár egy kicsit viccesen. Az úszásnemet nem lehet megadni, elméletileg kitalálja. Elméletileg. A fenti képen némileg indignáltan közölte, hogy ez csak egy közepes tempójú gyorsúszás volt. Amit én dicséretnek vettem, mert mellben úsztam.
Még valami. Alaphelyzetben úszás közben továbbra sincs pulzusmérés, tehát minden ezen alapuló statisztika elbukik. Illetve elbukna. A kerékpározáshoz hasonlóan ehhez is lehet venni kiegészítőt, amellyel már megy a mérés. (Gyakorlatilag ez egy olyan mellpánt, mely képes eltárolni a mért értékeket, majd az edzés után, amikor rá tud kapcsolódni az órára/telefonra, akkor összefésüli a két mérést.)

Nem lepődök meg, ha azt mondod, hogy ez már értelmetlen precízkedés, ráadásul piszok drágán. A helyzet az, hogy – mint a lentebb hivatkozott Esőcsináló kolléga is részletezi – a Fenix5 nagyon komoly kiértékelő apparátust kapott, egy csomó, korábban csak sportorvosok által elérhető mérés, kiértékelés, riport böngészgethető a Garmin Connect felhő pultjain. De csak akkor, ha minden sportról valósak az értékek. Nyilván a teljes szervezet állapotát elemző kiértékelés csúnyán fals lesz, ha egy sűrűn letolt, erős edzésről nem kap elegendő információt. Ezért van értelme az országúti bringára mindenféle mérőt szerelni, úszáshoz külön mellpántot venni, és így tovább.
Vagy hagyni az egészet a fenébe, de akkor nincs értelme ilyen drága órát vásárolni.

Azon sem lepődök meg, ha azt mondod, kicsit cöcögve, hogy nocsak, ezt a Józsi gyereket is elkapta a kapuzárási pánik, élsportoló szeretne lenni 54 évesen. Ez csak részben igaz. Nem mennék bele, legalábbis ebben az írásban nem, de jó körzeti orvosom van, sokszor küld el mindenféle mérésekre és ezek azt mutatták, hogy nagyjából az utolsó pillanatban vagyok, ha véglegesen meg akarok szabadulni egy csomó kellemetlen működési rendellenességtől. Márpedig úgy saccolom, hogy nagyjából tíz évem van még ahhoz, hogy ha kedvem szottyan, akkor Tátra csúcsokat másszak meg, körbeevezzem a Balatont, vagy többnapos bringatúrákra menjek. Ehhez nem csak a súlyomat kell rendberaknom, hanem az edzettségemet is. Sportversenyekre viszont már nem akarok járni, egyszerűen hidegen hagy a dobogó látványa.

Vissza a sportokhoz. Az óra a kettlebell esetében érzésre alulmért, a bringával kapcsolatban meg inkább felül, de ez kezelhető. A kajakot nyilván még nem teszteltem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Fenix5 csak ennyiben tud többet. Azért a 100e forint árkülönbözetnek máshol is meg kell jelennie. Meg is jelenik, de ebbe nem mennék most bele. Akit érdekel, olvassa el DC Rainmaker kimerítő tesztjét.

Nos, ennyit a váltásról.

Mi volt akkor az a fogcsikorgatós szívás?

Nem az óra. Legalábbis nem közvetlenül. Futottam, súlyzóztam, úsztam, bringáztam, mászkáltam az erdőben és az óra úgy működött, ahogy egy… precíz óra.

02

De ott volt a szinkronizálás.

Ilyesmiből három is van.

  • Az óra a mérés adatait továbbítja a mobiltelefonra.
  • A mobiltelefon az óra adatait felküldi a Garmin Connect felhőbe.
  • A mobiltelefon mindenféle értesítéseket küld le az órára.

Az első magától értetődő.

A második már nem annyira. Legalábbis a fontossága. Az energiamérlegnél, mint minden igazi geek, én is csak abban bíztam, amit magam csináltam, azaz egy csini, ügyes excel táblában vezettem mindent. Kábé egy hónapig működött is, aztán az adathalmaz túlnőtte az excelt. Rákaptam a MyFitnessPal (MFP) alkalmazásra, melyet össze lehet szinkronizálni többek között a Garmin Connect (GC) oldallal is, és mindkét felületen tökéletesen látszik, percre pontosan, hogyan állok.

01

De ennek szigorú feltétele, hogy mind bevitel oldalon (MFP), mind kiadás oldalon (GC) aktuálisak legyenek az adatok. Azaz ne csak az jelenjen meg a Garmin felhőben, amit sportoltam, hanem minden más mozgás is. El sem hiszed, de például egy nagybevásárlás az Auchanban is bír sportértékkel. Ha megnézed a fenti képet, akkor azt látod, hogy a futás 566 kalória volt, az aktuális aktív érték viszont 887. (Az aktív érték a szervezet metabolikus működésétől megtisztított energiaérték, azaz az önfenntartás fölött elfogyasztott kalória.) Na szóval, kell az a felhőszinkron.

A harmadik még több magyarázatra szorul. Úgy tapasztaltam, hogy a neten egyre inkább terjed az az attitüd, miszerint fúj mobiltelefon, hagyjál engem békén, élni szeretnék. Ez alapvetően pozitív, de így, ilyen formában túlzás. Hiszen ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy nem megyek ki a lakásomból, az utcán emberek vannak, még képesek lesznek hozzám szólni, a munkahelyemről már nem is beszélve. Le kell tudnunk kezelni a felénk irányuló kommunikációs kisérleteket. A teljes elzárkózás, mint általában a szélsőséges megoldások, szvsz kerülendők. Itt jön képbe a fitnesz óráknak az a képessége, hogy átvesznek a mobiltelefonokról értesítéseket.
Egy – technikai szempontból – ideális világban ez úgy néz ki, hogy eleve már magán a mobiltelefonon beállítom, hogy mely alkalmazások dobálhatnak fel üzeneteket a képernyőre. Majd az óraszinkronizáló programban beállítom, hogy ezek közül melyek jöhetnek át az órára. Finomhangolásként pedig beállítom, hogy az óra ne csipogjon, csak rezegjen.
Mit raktam össze? Képzeld el, hogy színházban, csendes koncerten ülök, esetleg egy tárgyaláson, neadjisten oktatok. A mobiltelefonom le van némítva. Jön egy email/sms/telefonhívás. (Nálam csak ezek vannak engedélyezve.) Rezeg egy kicsit az órám, rá tudok pillantani és egyből el tudom dönteni (feladó/subject/hívó fél), hogy mi a fontosabb: amit éppen csinálok, vagy a kommunikációs kezdeményezés? És ha tényleg fontos dologról van szó, akkor kimentem magam és foglalkozom a telefonommal. De csak akkor.

Nos, amikor a friss vásárlás után nekiálltam összelőni az órát a telefonnal, a fentiekből semmi, de tényleg semmi nem működött. De nem úgy, hogy cseszett működni, hanem úgy, hogy teljesen sztochasztikus eredményeket dobott. Engem ezzel lehet az őrületbe kergetni. Amikor küldök magamnak egy emailt és már a mobiltelefonon sem ugrik fel az üzenet. A következő emailnél meg minden megy. Aztán a következő emailt már meg sem kapom. Őrület. Felugrik az értesítés a mobiltelcsin, de nem jelenik meg üzenet az órán. Az óra szinkronizál a telefonnal, de az már nem küldi fel az adatokat a felhőbe. Aztán újraindítok mindent és nahát, felküldte. Egy ideig. Utána megint nem. A mobilos szinkronizáló program hol látja az órát, hol nem. A Fenix5 nem szinkronizál a mobillal, de ha bekapcsolom a Forerunnert, akkor annak a hátán a Fenix5 is szinkronizál.
Na, ilyenek. Téptem a hajamat, káromkodtam, a darts táblába olyan erővel vágtam a nyilakat, hogy a hegyük kijött a hátán.

Persze, nyomoztam. Kiderült, hogy a Fenix5-nek volt egy gyermekbetegsége, a szinkronizáló program minden csatlakozáskor lenullázta a notifikációs beállításokat. De ezt már tavaly nyár elejére javították. Aztán január 20 körül kijött egy frissítés a szinkronizáló alkalmazáshoz, ez agyonvágta a legtöbb ember már működő szinkronizációját. A Play Store-on kommentek ezrei anyázzák a frissítést. Mondom, január 20. Én pedig február elején vettem meg az órát. Nem voltam nyugodt.

Hogy pontosan mi volt a hiba oka, nem tudom. De sejtem. A mobilom (Lenovo Vibe P1) két éve működött, újratelepítés nélkül. Android 6.0.1 oprendszerrel. (Mert a Lenovo, a többi gyártóhoz hasonlóan cseszik frissíteni.) Volt rajta vagy 40 alkalmazás, mindenféle. Időnként úgy belassult, hogy 10-20 másodpercig nem reagált semmire.
Aztán nagy levegő és gyári reset, mind az órán, mind a telefonon. Végképp kivettem a körből az egyébként végig tökéletesen működő Forerunner-t. Csak azokat az alkalmazásokat tettem fel a telefonra, melyeknél lassításra gyanakodtam. Nulláról építettem fel mindent és meglehetősen szikárra rendeztem be a telefont.

Mit ád az ég, ment minden. Mint ahogy a konzervdobozból kiborított olajos hal csúszik le a klotyin.

Persze jött volna az a rész, hogy visszarakok minden alkalmazást és ekkor is figyelem, hogy minden rendben megy-e. Csakhogy Nej – teljesen azonos, ugyanakkor vásárolt – mobiltelefonja végképp megadta magát, tehát neki mindenképpen kellett egy új. Én pedig éltem a tesztelési lehetőséggel.

Sorry, megint egy kitérő. Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem elmondhatatlanul elegem van a gyártók által a mobilokra nyomott, teljesen használhatatlan, ellenben erőforrásokat zabáló és eltávolíthatatlan szarjaiból. Annyira, de annyira vágytam egy puritán, sallangoktól mentes telefonra, mely tudja a fő funkciókat, a rossebb aki megeszi, nekem nem kellenek grafikus csicsamicsák, piszok jól elvagyok a komplikált gesztusok nélkül, tényleg, ne bonyolítsuk túl, KISS.
És ugyanennyire elegem van abból is, hogy megveszem a telefont, fél évig még frissítik, majd a gyártó elfelejti az egészet, én pedig beleragadok egy kőkorszaki operációs rendszerbe.
Gondolom, ezek után nem meglepetés, hogy belesodródtam az Android One világába. Csak és kizárólag az alap Android, nincs semmi gyártói f@szság, a Google pedig két évig mindig rátolja a legfrissebb operációs rendszert, sokkal hamarabb, mint ahogy azokat odaadja a gyártóknak. Mi kell még?
Egy jó telefon. Meg egy jó ár.
Ezeket találtam meg a Xiaomi Mi A1 készüléknél. 70e forint körüli ár, Android One. Ahogy beüzemeltem, rögtön megjött rá az Oreo. Azaz a 8.0. Tudomásom szerint jelenleg ez a verzió más, nem Google telefonokon még nem érhető el.

Nejnek rögtön vettem is egyet. Aztán nekiálltam tesztelni a Garmin órámmal. Szegény szerencsétlen csaj, esténként elkéri a telefonját, hogy legalább hagy simogassa meg. De a készülék tetszik. Még egyszer hangsúlyozom, a telefon az én, erősen mérsékelt igényeimhez képest szuper. Mind az órával, mind csak úgy telefonként. Annyira, hogy fel is adtam a kísérletezést a régi telefonommal. Hagyjuk a fenébe. Ennyi pénzért bőven megéri a csere.
Szóval jelenleg várom a saját telefonomat; ha megjön, minden szép és kerek lesz.
Egy ideig.

Örök emlék

Van abban valami felemelő, amikor az ember sorra növi ki a sportórákat, majd végül elér a felső zónába. Nem akarom részletezni, de a helyzet az, hogy eldöntöttem: lecserélem a Forerunner 230-ast egy Fenix5-re. Igen, tudom, jóval drágább, hónapokig vacilláltam is rajta, mielőtt döntöttem.

Aztán szombat reggel hétkor jött az üzenet, hogy mehetek az alzadobozhoz. Kocsiba vágtam magamat, viszonylag hamar megfejtettem az automata működését, a jópofa zacskóval visszaültem a járgányba. Reggel a mérleg nagyon megdícsért (azaz visszaigazolta, hogy jó az út, amelyen járok), a parkolóban éppen kisütött a nap, az autómagnó pedig egyik kedvenc döngetős zenémet dobta ki. A főútra már csikorgó gumikkal fordultam rá és nyomtam a gázt, ahogy a csövön kifért. Éreztem, hogy ez a kora reggel egyike lesz azoknak az élményeknek, hangulatoknak, melyek örökre beleégnek a memóriámba.
Mint gyerekkorból a meggyes furé.

Aztán este, amikor már sokadjára vágtam földhöz, hol a mobiltelefont, hol az új órát, gyári reseteltem, hol a mobiltelefont, hol az órát, akkor már csak keserűen röhögtem.
Igen, tényleg örök emlék lesz.

A remekmunka

Lászlónak elege lett a szakmájából, váltott. Nem ment ez olyan egyszerűen, hiszen a régi szakmájába már nagyon beleásta magát. Új szakmában, nulláról kezdeni, hát, kell hozzá akaraterő. De mit csináljon, nagyon elege lett már a rutinszerű munkákból.
Hónapokig bújta az újságokat, na meg a Linkedint, inspriációt keresett. Aztán megtalálta.
Az ember nem is gondolná, de vannak még a világnak olyan eldugott sarkai, ahol sárkányok élnek. Mit élnek, pusztítják a termést, az állatokat, időnként a helyi lakosságot is. Mely lakosság jelentős vagyonokat fizet egy-egy sárkány eltakarításáért.
László először csak mosolygott, aztán elgondolkodott. Kemény és aljas üzleti tárgyalásokon edződött, ennél semmilyen sárkány nem lehet rosszabb. És jól fizetnek.
Elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot. Süsü plüssfigurán gyakoroltak. Valahol azért érezte, hogy ennyi kevés lesz. Megrendelte az Amazonról a Killing Dragons for Dummies, illetve a Sam Teach Yourself; Dead Dragons in 24 Hours könyveket. Rendszeres látogatója lett az Állatkert hüllőházának, összebarátkozott a gondozókkal. Elméletben már egészen jól értett a sárkányokhoz. Csak hát az a gyakorlat…
Onnan érkezett az első megbízása, ahonnan egyáltalán nem számított rá. Egyik délután a nővérével csetelt, amikor a leányzó megjegyezte, hogy mostanában tűnt fel a szülőfaluja környékén egy sárkány és rengeteg bajt okoz. Nem ismer-e egy sárkányirtót? László szíve megdobbant. Itt van az első alkalom és ráadásul hazai terepen! A nővére először azt hitte, hogy hülyéskedik, de amikor László meggyőzte, hogy nem, ráadásul az első munkát féláron is bevállalja, nagy lett az öröm.
Pár nappal később megérkezett a hivatalos felkérés is. (Az az 50%-os diszkont megtette a hatását.)

László hazautazott. Az állomáson a polgármester fogadta. Szűz lányok csak azért nem, mert már nem voltak. A sárkány megette mindegyiket. Azt az egyet.

– Üdvözlöm, Pista bácsi!
– De jó, hogy jössz, fiam! Az a bestye teljesen tönkretesz minket!
– Hát, azért jöttem.
– Vigyázz vele, állítólag félelmetes ellenfél!
– Meglátjuk, meglátjuk.
– Nem leszel egyedül.
– Hogyhogy?
– Néhány gyerekkori cimborád ajánlkozott segítőnek.
– Komoly?
– Igen. Gyere velem, nálam vannak.

És tényleg ott voltak. Az ifjabbik Pista, Bandi, és Tamás, egy kicsit már piros orral.

– Hahó! – ugrottak a nyakába – A fene se gondolta volna, hogy ekkora hős lesz belőled!
– Várjatok – vigyorgott László – Még él az a dög.
– De nem sokáig! – lelkendezett Pista.
– Erre igyunk! – javasolta Tamás.
– Van valami fegyvered? – érdeklődött Bandi.
– Ez a jól megélezett fejsze – vette elő László – Látjátok, rá is van írva, hogy Fiskars for Dragons.
– Azannya. Profi.

Végül felkerekedtek Lászlóékhoz. Fel a hegyre. Lászlóék ugyanis egy korábbi erdészházban laktak, magasan az erdőben. Gyerekkorában imádta. Vizet húzni a kútból. Fát hasogatni. A nővérével versenyezni, ki találja meg az első hóvirágot. Volt, amikor őzet is tartottak. Szép is volt. Csak megélni nem lehetett belőle.

Egy órányi kaptatás után tűnt fel a jól ismert háztető. László benyomta a kertkaput, besétált. A haverjai mögötte. Nővére kidugta a fejét az ablakon, sikkantott egyet, majd kirohant és László nyakába ugrott.
– Gyertek be, még meleg a csülkös rétes!
– A kedvencem – érzékenyült el László.
– Persze, azért csináltam!

László anyja a szobában ült, tévézett. Nem jött ki a konyhába.
– Szép jó napot, édesanyám! – ment be hozzá László.
– Hazaevett a fene? – morogta az idős nő, szemét le nem véve a készülékről.
– Jöttem sárkányt ölni.
– Majd pont te – legyintett az anyja – Még csak nem is hasonlítasz ezekhez a hősökhöz. Nézd meg például azt, a kalapácsosat! Na, az félkézzel agyonütné a sárkányt.
– Anya, azok nem valódiak.
– Hogy merészelsz ilyeneket mondani! Hát ott vannak a tévében! Élnek! De még mennyire! Annak a nagy zöldnek még a cipőfűzőjét sem köthetnéd meg!
– Nincs is neki cipője.
– Eh, csak nekem van ilyen nyeszlett fiam. Látod, az ott egy szem pajzzsal legyőz mindenkit.
– Anya! Hagyja már abba! Az mind mese, az olyan agyatlanoknak, mint maga!
– Mit mondtál? – emelkedett fel anyja a fotelből – Azt mered állítani, hogy meghülyültem? Hogy nem tudom, mi a valóság?
– Azt – szedte össze magát László.
– TE! – szegezte neki anyja a mutatóujját és folyamatosan böködte – Te, azzal a nagy tanult tudományoddal!

Folyamatosan hátráltak ki a konyhába. Lászlónak egyre vörösebb lett a feje.

– Mert abban a fene nagy városban teletömték minden szarral a fejed!
– Hagyja abba! A tévé hazugság, ezt magán kívül mindenki tudja!

– Nana, fiatalember – jött elő a szobából Baló György – Ne általánosítson!

Lászlónak elakadt a szava.

– A tévének tényleg vannak vadhajtásai, elismerem – vakarta meg az állát Baló György – De minek nincsenek? Ha ezektől a médiatúlzásoktól eltekintünk, azt kell mondjam, hogy a tévéműsorok igazságtartalma meghaladja a valóságét, tehát kvázi mondhatnók azt is, hogy a tévé valóságosabb, mint maga a valóság.

Az idős nő sugárzott a büszkeségtől.

Lászlónak elkerekedett a szeme. Látszott, hogy sebesen pörög az agya. Majd lassan lenyúlt a fejszéért, felkapta és kettéhasította az ismert tévészemélyiség fejét.
Egy pillanatra megállt az idő. László nővére levegőért kapkodott. A betintázott haverok először nem is fogták fel, mi történt. Bezzeg László anyja! Hárpiaként tört ki. Éles sikollyal támadt Lászlóra, tépte a ruháját, karmolta az arcát. László ellökte magától, majd mielőtt vissza tudott volna támadni, a fejszével levágta a fejét.
A nővére ekkor kezdett sikoltozni. Valaki berúgta az ajtót. László apja állt ott. Körbenézett. Vér mindenfelé, a felesége lenyakazva, László kezében pedig a véres, hajcsimbókos fejsze.
– Aztarohadtkurvaéletbe! – hörögte és felnyúlt az ajtó fölé a puskáért.
Lászlónak nem volt sok ideje, három méterről vágta bele a fejszét a fejébe, majd egyből ugrott is érte. Nővérénél ekkor oldódott a blokk, kirántott a fiókból egy kést és Lászlóra támadt. Nem ért el hozzá, a fejsze az ő fejét is levágta.
László lassan megfordult. A haverjai döbbenten néztek rá.
– Ez… ez… mi volt? – nyögte ki Bandi.
– Dögöljek meg, ha hagyom! – ordította Pista és nekirohant Lászlónak. Megdöglött.
Majd László immár nem tétovázott, lefejezte a másik két havert is.

Lihegve állt a konyha közepén. Leengedte a fejszét. Várt. Aztán a holttestek kezdtek elhalványulni, a helyükön pikkelyes, zöld fejek tűntek fel. Zöld sárkányfejek. Hét darab. A padlót elöntő vér pedig megfeketült.

– Tudtam, hogy félelmetes ellenfél leszel – jegyezte meg, még mindig mereven nézve a fejeket – De azt nem mondták, hogy a legerősebb fegyvered a hallucinációs hipnózis lesz.

Elindult kifelé. Az ajtóból visszafordult.
– De tudod, az a Baló György, az már sok volt. Túltoltad.

A ház is kezdett elhalványulni.

Milyen érzés már?

Amikor úszás előtt elfelejtesz vécére menni és 1800 méternél már nagyon, de nagyon kell pisilned, viszont úgy vagy, hogy az utolsó 200 méteren már csak nem kellene az etapot megszakítani, aztán befejezed, kimászol, elrohansz klotyira, ahol a fürdőnadrág madzagja kioldhatatlan görcsbe csavarodik.

Agaranka

Van Paral-nak egy elég vacakul megírt nagyon jó könyve, a ‘Kísértések A-től Cettig‘ című. Nem akarom végigmondani, műfajilag scifi, valójában akár jelen időben is játszódhatna, arról van benne szó, hogy egy idegen civilizáció titkos kísérletbe von be néhány földlakót, a kisérlet pedig az, hogy ellátják őket minden jóval, cserébe meg kell tenniük mindenféle apróságot. Legalábbis eleinte. Aztán egyre jobban behúzza őket az örvény.

Az egyik ‘feladat’ az, hogy kapnak egy szakajtó pénzt és egy görög nyaralást, ha hajlandóak az idegenek bolygójára utaló Ag- szócskát a nevük elé tenni. Ezt a módosabb tesztalanyok már nem hajlandók bevállalni… de aztán a soros összejövetelükön a diáklány így mutatkozik be:
– Agaranka vagyok.
Ez persze beindítja a folyamatot, mert ha már egy bevállalta, a többi sem akar lemaradni.

Nos, ez jutott eszembe, amikor megjött a gázszámla és a Főgáz neve helyett már az virított a számlán, hogy Nemzeti Közművek zRT.