Deus notitia lusus naturae

László úgy nézett ki, mint egy disznó. Nem is, inkább, mint két disznó.

– Úgy nézek ki, mint két disznó – morogta kelletlenül a tükör előtt.

A dolog már régóta zavarta, de ez a mostani látvány végképp kiverte a biztosítékot. Ebből fogyókúra lesz. Zöldséget fog enni madzaggal és naponta órákat sportol. Ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen.
A következő nap nem evett semmit.
A rákövetkező reggel izgatottan állt a mérlegre. Hízott fél kilót.

– No, ne már! – hökkent meg – A fene sem gondolta volna, hogy ennyi kalória van a levegőben.

Akkor sport. Körbekocogta a lakótelepet. Utána már csak sétára futotta, de abból három kört tolt. Hosszú a nap, belefért. Éppenhogy. Az ennivalóval kapcsolatban lazított, már engedélyezte magának a vizet.

Újabb mérlegelés. Hízott egy kilőt.
Vakarta a fejét, majd dühösen belevágta a mérleget a tükörbe.
Kiment a konyhába és amíg sült a pizza és a hasábkrumpli, bevert egy zacskó mogyorót.

– Mindenki kapja be – dühöngött teli szájjal.

Aztán reggel lelkiismeretfurdalása támadt, elszaladt a közeli boltba tükörért, mérlegért. Otthon ráállt.
Fogyott másfél kilót.

– Mi az isten van itt? – döbbent meg. Akkor az a módszer, hogy sokat kell enni? Nos, ezen ne múljon. Aznap oldalas volt ebédre, zsíros kenyérrel, hozzá letolt egy üveg bort. Jól érezte magát.

Újabb mérlegelés. Hízott két kilót. Már emelte a mérleget, amikor a tükör ijedten félreugrott.
– Eh, igazad van – tette le a mérleget László – Nem te tehetsz róla.

Csakhogy most mi legyen? Végül úgy döntött, ez a kevés mérés nem jelent semmit. Fogyózni kell, nem vitás, de legalább egy fél évig kell gyűjtenie az adatokat, hogy valamit ki is lehessen belőlük következtetni.

Gyötrelmes fél év volt. Teljesen mérlegfüggő lett. Ha reggel a mérleg megdícsérte, akkor aznap virágosan jó napja lett. Ha a mérleg leszidta, akkor legszívesebben visszabújt volna az ágyba és aludt volna a következő mérlegelésig. Eleinte próbálta megsaccolni, mennyit fog mutatni a mérleg, de nemhogy az értéket nem találta el, de még a tendenciát sem.

Eltelt a fél év. Ott voltak a számok az Excel táblában. Ki is rajzoltatta egy diagramba. Mint az ökörhugyozás.

– Ez úgy néz ki, mint az ökörhugyozás – morfondírozott. Mintha nem csinált volna semmit. A tükör teljes összhangban volt a mérleggel, az is azt mutatta, hogy nem csinált semmit.

– Pedig végigkinlódtam ezt a fél évet! – jajdult fel – És mennyit sportoltam!

Nem, valamit kezdeni kell ezekkel az adatokkal. Egész biztosan ott van bennük a megoldás. Csak foglalkozni kell velük.

Először is átalakította az összes számot binárisra. A bájtokat nyolcasával sorbarendezte, de nem lelt semmilyen összefüggésre. Hexában kellene? Végülis, abban betűk is vannak! De úgysem kapott semmit.
Töprengett.
Végül maradt a bináris nyolcas elrendezésnél. Hirtelen ötlettel a magas biteket besötétítette, az alacsonyakat fehéren hagyta. Még mindig semmi. Elfordította az egészet kilencven fokkal. Semmi.
Hmm, mennyi is az élet értelme? 42. Az hatszor hét. Egymás mellé rakott hat bináris számot, majd mindezt hét sorig csinálta. Újabb színezés. Semmi. Elforgatta a blokkokat balra. Semmi. Elforgatta jobbra. Hoppá, ez már majdnem minta! Egymáshoz fűzte a blokkokat. Határozottan valami minta volt. Mintha valami arab írás lett volna. Vagy grúz. Vagy héber. A fene sem érti ezeket a jeleket.

A kialakult képet lekicsinyítette, hogy kiférjen egy darab A4-es papírra, majd besétált vele az ELTE arab tanszékére. Azt javasolták neki, hogy íratkozzon be az Arab Varázslástan kurzusra. Végigülte. A tükröt otthon immár akkor tüntette el, amikor csak akarta, a boltba meg repülőszőnyeggel járt, de a szövegnek nem lett értelme. Talán héber? A Duolingo-n volt héber oktatás, pár hónap után eljutott odáig, hogy megállapíthassa, a szöveg nem héber.

Kezdett begolyózni. Nem hagyta abba. Érezte, hogy nyomon van. Volt egy török nyelvész haverja, az kizárta az óottománt. Mi van még? Beoldalgott a Pázmányra. Addig ügyeskedett, amíg el nem kapott egy tanárnak kinéző férfit a sémi tanszéken.
– Maga tudja, hogy mi ez?

Az illető vetett rá egy pillantást.
– Persze. Közép-arámiul van – mondta és ment tovább.

Lászlónak kihabzott az agya a fülén.
– Addig nem tesz egy lépést sem, amíg meg nem mondja, mi van ide írva! – ragadta meg ordítva a pacák vállát.
Az oktató meghökkent.

Odalépett hozzájuk a biztonsági őr.
– Van valami probléma? – kérdezte.
– Nem, nem – mosolyodott el a tanár – Nem szokta még meg, hogy ezen a tanszéken mindig sok a dilis?
– Pardon – mosolyodott el a kopasz is.

László csak állt ott, az izgalomtól tátva maradt szájjal. Nyál csorgott az ajkán, lecsöppent a gallérjára, de észre sem vette.
– No, lássuk csak – vette át a tanár a feclit – Azt mondja, hogy… na… minden nap engedjük ki a macskát az udvarra? Nem, most látom, van itt egy módosító jel, akkor ez más lesz. Hmm, hmm. Görbe bögre, bögre görbe?
– Ne szórakozzon velem! – hördült fel László.
– Nem szórakozom – tolta le szemüvegét a tanár az orrnyergére – Tudja, ez egy arámi szöveg. Nincsenek benne mássalhangzók, így egy szövegnek több jelentése is lehet. Nekünk kell kiválasztanunk a megfelelőt.
– Elnézést. Csinálja.
– Na nézzük a következőt. Hát ennek megint semmi értelme. Azt mondja, hogy kövérnek teremtettelek, az is maradsz, törődj már bele.

László megmerevedett.
– Köszönöm – szólalt meg rekedten – Hagyjuk a fenébe. Nem fontos.
– Ahogy gondolja, fiatalember – adta vissza a papírt a professzor.

Majd elmenőben még odavetette:
– Nem mintha rám tartozna, de nem gondolt még arra, hogy sportoljon valamit?