Interjú

László munkahelyet keresett. Elment egy interjúra.

– Örülök, hogy eljött – fogadta a személyzetis hölgy.
– Örülök, hogy itt lehetek – udvariaskodott László is.
– Hagy mutassam be a kreatív vezetőnket – mutatott a mellette ülő férfira a nő – Ő István.
– István vagyok – bólintott a férfi.
– László.
– Tudja, ez egy kreatív stúdió és mi kifejezetten kreatív embert keresünk – szögezte le István.
– Ez a középső nevem.
– Nem rossz – vigyorodott el István – Megkérdezhetem, mennyire őszinte ember Ön?
– Semennyire.
– Hát, de… de… ne haragudjon, de hogy mondhat ilyet?

László ártatlanul nézett. Néha pislogott. Az interjú szemmel láthatóan megfeneklett. Néhány semleges kérdés után el is búcsúztak egymástól.

– Kreatív stúdió – vigyorgott László az utcán – Meg a faszom. Lúzerek.

Pár lépés után a Columbo szoborhoz ért. Megállt előtte.
– Te ugye simán vetted volna a lapot? – kérdezte a felügyelőtől.

Még a tacskó is elhúzta a száját. Naná.

– A hülye még csak el sem gondolkodott a válaszon – magyarázta a szobornak László – Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok őszinte, az azt jelenti, hogy mindig hazudok. Tehát az is hazugság, hogy nem vagyok őszinte, azaz őszinte vagyok. Viszont ha őszinte vagyok, akkor igaz az, hogy mindig hazudok. Akárhogy is nézzük, a válasz mindkét értelmezése feloldhatatlan paradoxonhoz vezet. Azaz a válasz pontosan ugyanolyan értelmetlen, mint a kérdés.

A kutya vigyorogva bólogatott.

– Minden athéni hazudik – szúrta közbe Columbo.
– Pontosan.
– De akkor sem járt volna jobban, ha azt válaszolod, hogy ‘mindig’ – fejtegette a felügyelő – Egyszerűen nem létezik olyan ember, aki mindig őszinte. Azaz hazudtál volna és innentől ugyanabban a paradoxonban vagytok.
– Így van – helyeselt László – És gondolj bele, ez az idióta nevezi magát kreatív vezetőnek.

Columbo a rá jellemző mozdulattal széttárta a kezeit.

– Igazad van – intett vissza László, majd továbbsétált.