Egészen kicsi gyerek voltam, olyan 4 éves óvodás. Volt egy tíz centis bohócbabám. Valami fűrészporral tömött, rombuszmintás ruhájú kisklapec. Jancsibohócnak neveztük. Imádtam. Nagyon sokat játszottam vele.
Egyik este megharagudtam rá. Nem emlékszem, miért, lehet, hogy túl sokat beszélt vissza. Nagyapámmal üldögéltünk a konyhai cserépkályha előtt, éppen széndarabokat dobáltunk a lobogó tűzre. Hirtelen mozdulattal bedobtam Jancsibohócot is. Nagyapámnak egy pillanatra kikerekedett a szeme, de aztán vállat vont. Ezzel már nem tudott mit csinálni. Ültünk, hallgattunk.
– Papó, szerintem már eléggé megbüntettem a Jancsibohócot. Kivennéd? – fordultam hozzá.
Beletelt egy időbe, mire az Öreg el tudta magyarázni, mi a helyzet. Napokig bőgtem utána.

~oOo~

Ilyenkor télen a padlás a szivarszoba. Tegnap este belenéztem odafent a műsoros kazettás dobozba és kezembe akadt a Szélkiáltó egyik lemeze, a Keserédes. Hmm, én ezt valamikor szerettem. Kazettát már nem tudok meghallgatni, de van ez a remek kincsesbánya, hátha. Nos, a Keserédes nem volt meg, de a Húsz Év összefoglaló lemez gyakorlatilag tartalmazza az összes dalt. Szuper.
Aztán felcsendült a Paprikajancsi Szerenádja. Most őszintén, szabad ezt? Ötven év után ilyen erősen, ilyen lelkiismeret-gyilkos módon emlékeztetni arra, micsoda kis hülye voltam?