Val d’Orcia
2017.10.27; péntek

Mondják, errefelé van a legtoszkánább Toszkána. Mindenképpen látni kell: nemcsak a dombok, sziklák tetején kapaszkodó kisvárosokat, hanem, sőt legfőképpen, a közöttük elterülő tájat. Ha a Chianti völgyben az volt a taktika, hogy lemegyünk a teljesen alsórendű utakra, itt még annál is jobban érdemes lemenni.
Igen, sajnos ez a terep is Siena mögött van, szóval korán kelés, rengeteg autózás.

Meg tankolás. A bevásárlóközpont mellett van kút, az árai is jók.
– Most már nem leptek meg – motyogtam, amikor beálltam a kút mellé és még a kutas kiérkezése előtt teletankoltam az autót – Tudok én magamnak is tankolni.
Aztán indultam volna be az üzletbe fizetni, amikor kirohant a kutas. Ordítva.
Nos, tudjál róla, nem akkor számolnak fel 20 centet literenként, ha a kutas tankol. Hanem ha olyan kútfejhez állsz be, ahol csak a kutas tankolhat. Gyakorlatilag megtankoltam a kutas helyett (ezért lett ideges), de ettől még a felárat ki kellett fizetnem. A többi kúthoz a kutas oda sem megy, tankolás után te fizetsz a kútba épített automatánál.

Ahogy ígértem, pár szó a közlekedésről. Már a gyorsforgalmi utak sem egyszerűek, de tempósan lehet haladni rajtuk. Barna még tempomatot is használt. (Mondjuk egyszer kifogtunk egy lerobbant kamiont. Terelőút nincs. Félórát várakoztunk álló autóban.) De amint lejöttünk a Fipiliről, na akkor indult a szenvedés. Elképesztő, ahogyan az olaszok szabályozzák a közlekedést. Habár elvileg 90-nel lehetne menni a települések között, de ilyesmi csak a gyorsforgalmi utakon lehetséges. A sima utakon töméntelen 30-as, 50-es tábla van, nagyon ritkán 70-es. Korlátozás nélküli szakasz szinte soha. És több tíz kilométeren keresztül záróvonal. Na meg telepített traffipaxok.
Eleinte próbáltam betartani. Komolyan. Egészen addig, amíg egyszer a gyönyörű táj helyet egy kamion seggét kellett bámulnunk tíz kilométeren keresztül. 50-es tábla, záróvonal. Aztán az egyik pillanatban az agyam ledobta a szíjat, habzó száj, visszakettő és ordító motorral elmentem mellette, majd pár perccel később a körforgalomban elém kanyarodó másik kamion mellett is. És csak később, amikor már lehiggadtam, néztem furcsán magamra, hogy mi volt ez a roham? Semmi. Ahogy láttam, az olaszok is így csinálják. Leszarják a sebességkorlátozást és a záróvonalat. Máshogyan nem is lehetne ebben az elborultan túlszabályozott országban közlekedni.

Siena után van egy kis falu, Arbia. Ezt adtam meg a Waze-nak és rábíztam, merre visz. Csak gyorsan ott legyünk. A kaland utána kezdődik.

DSC_4404

DSC_4405

Vedd észre, hogy teljesen más a táj. Míg a Chianti völgyben a szőlő dominált, azaz a zöld és sárga színek, addig errefelé inkább a gabonák, pontosabban a már beszántott, elboronált földek, egészen a látóhatárig. De ennek is volt némi marsbéli jellege: nálunk ez a föld fekete, itt viszont inkább pasztellsárgás-halványbarna.

DSC_4419

DSC_4420

Pienzáig csak fényképezgetni álltunk meg. Asciano-t fájó szívvel kihagytuk. Így is túlvállaltuk magunkat egy kicsit.

DSC_4427

Pienza egy hangulatos kisváros egy magas domb tetején. Gyakorlatilag uralja a tájat: bármerre is tekeregtünk a környéken, mindenhonnan láttuk távolról. Sajnálatosan pont a főteret nem tudtuk bejárni: filmet forgattak és lezárták. De úgy, hogy asszisztensek álltak a szűk utcákban és pisszegtek a turistákra.
Ami kifejezetten szimpatikus a városban, hogy lépten-nyomon pekorinó üzletekbe ütköztünk. Érted, nem sajtbolt, hanem kifejezetten pekorinó. A kedvencem. A többiek szerint olyan erős illatok voltak, hogy be sem tudtak menni. Én náthásan nem éreztem semmit. (Ugyanúgy, mint a szarvasgombás üzletekben sem.)

Visszaültünk az autóba, nagy levegő… és teljesen megőrültünk. Szándékosan. Ugye, azt írták, hogy menjünk nagyon-nagyon alsórendű utakon. Hát, menjünk. Halványsárga utakon már jártunk eddig is, de miért ne mennénk le fehér utakra is? Olyanokra, melyek csak a legerősebb nagyításban látszanak egyáltalán a Google térképein? Piensa és Montepulciano között egész labirintus volt belőlük.
Toszkán táj, megyünk!

Nos, már a lekanyarodás is eléggé kalandos volt: védett falú hajtűkanyarban volt egy lyuk, ahonnan egy másik irányú hajtűkanyarból indult egy meredek, fél autó szélességű út lefelé. De bátor voltam. Mint a vak ló. Hiszen otthon megnéztem térképen. Megnéztem Streetview-n. Vékony, de aszfaltozott. Aha. 100 méterig. Aztán először az aszfalt fogyott el, később a sóder. Akkora gödrök voltak, hogy fejre tudott volna állni benne az autó. Üveges szemekkel vezettem. Lehet, hogy a többiek próbáltak velem kommunikálni. Nem emlékszem. Barna a túra GPS alapján mondta az utat, melyet otthon rajzoltam be, de én már csak azért küzdöttem, hogy minél hamarabb térjünk vissza a két település közti országútra. Lehetőleg úgy, hogy nem töröm ketté a kocsit.
Ebből lettek ilyen beszélgetések.
– Apa, balra.
– Ehe…
– Mondom balra!
– Maradj már csendben!
– De a GPS azt mutatja, hogy…
– Bakker, én rajzoltam be a GPS-be. Hadd bíráljam már felül magam!
– Hé, fiúk, itt nem egyenesen kellett volna mennünk? A táblára az volt írva, hogy…
– Volt tábla?

Rémisztő földutakon jártunk. Áthajtottunk egy majoron.

– Mondjuk azt a gazdának, hogy felzabáljuk az összes pekorinóját, ha nem mutatja meg a kivezető utat!

Végül megláttuk az országút csíkját. Ugyan a hozzávezető földutat nem mutatta a térkép, de ott volt, láttuk. Menetközben nagy gázzal átrepültünk egy árkon. Aztán láttuk, hogy a paraszt gazda sorompóval lezárta a kihajtási lehetőséget. Remek. Visszafelé megint átrepültünk az árkon. Átmentünk egy újabb majoron. Nem uszították ránk a kutyákat. Aztán addig kavircoltunk, míg váratlanul ismét sóderes lett az út. Ezt jó jelnek értékeltük, mentünk tovább. Így jutottunk vissza a műútra.

A csapda az volt, hogy ezeken az utakon már nem járt a Google autója, azaz nem volt Streetview. Benézni viszont be lehetett a magasabb rendű útról. És addig, amíg be is lehetett látni, addig ezek a kis vackok is aszfaltozottak voltak. De utána…

Na mindegy, végre járható úton voltunk. Hamarosan Montepulcianó-ba is értünk. Itt megint felülbíráltam a GPS-t, mert az otthon kinézettnél jobb parkolót találtam. Ráadásul a parkolóórára valaki ráragasztott egy cédulát, miszerint “Örüljetek népek, ma ingyen van!”. Egyszerre értünk oda egy francia hapsival, nézegettük, aztán nemzetközi nyelven vállat vontunk és mentünk a dolgunkra.

A főtéren itt is filmet forgattak. Valószínűleg ugyanazt. A kövezet vastagon fel volt szórva homokkal, meg itthagytak egy csomó díszletet. Nem is lett volna belőle baj, hiszen csak még autentikusabb lett volna így a tér, ha nem hagytak volna ott néhány teherautót is.

IMG_20171027_140506

IMG_20171027_135230

A következő állomás egy apró, de hangulatos városka, Monticchiello. És itt, ennél a településnél kezdődik a Val d’Orcia völgy. A legtöbbet fotózott, legjellegzetesebb toszkán táj, a völgyet körbevevő hegyifalvakkal.

DSC_4441

DSC_4442

Nem sok időt töltöttünk itt, mentünk tovább. Montalcino. Ismerős? És ha úgy mondom, hogy Brunello di Montalcino? Nem hogy Toszkána, de Olaszország legdrágább prémium bora. Mondanom sem kell, ebben a városban lépten-nyomon borboltokba ütköztünk.
Egy város a pekorínóknak szentelve, egy másik a prémium boroknak… el tudnék errefelé éldegélni.

DSC_4450

Innen már soványmalacvágtában igyekeztünk haza. A GPS-t megint felülbíráltam. Ez nem volt az ő napja. (Le akart vinni a tengerpartra – plusz 50 kilométer – hogy majd a drága, de gyors sztrádán öt perccel hamarabb érjek haza.)

Szokásos bolt. Néztem Brunellót. Az alsó polcos legolcsóbb került 25 euróba, de akadt 40 felett is. Úgy döntöttem, hogy kár belénk. (Ezekhez a borokhoz fel kell nőni, de minimum nem szabad náthásnak lenni.) Vettünk egy üveg Rosso di Montalcinó-t 7 euróért.
Szokásos utolsó esti program: szárazre enni, inni a hűtőt. Megszámoltuk: a szelektívbe végül 44 üres borosüveget vittünk le. Nem rossz termés. (Mielőtt ránk küldenéd a Gyermekvédelmet: a borok több, mint a fele frizzante volt. Ezt gyakorlatilag ásványvíz helyett ittuk. Az alkoholtartalma nagyjából annyi volt, mint egy erősebb sörnek.)

Tamástól lestem el a módszert és most jó alkalom is adódott az alkalmazására. Az esti borozásnál megkérdeztem, kinek melyik nap, melyik kirándulás, melyik táj tetszett a legjobban?
Nyilván mindenkinek tetszett minden és legszívesebben többet is felsoroltak volna, de amikor ragaszkodtam az első helyhez, akkor végül a kölyköknek Cinque Terre jött be (nem tudtak róla semmit, egyszerűen csak belecsöppentek egy ilyen meseszerű tájba), Nejnek pedig a toszkán táj, a két nap, amikor fel-alá autózgattunk a dombok között. Pisára azt mondták, hogy nem rossz, de riasztó volt a tömeg. A többi város – Lucca, Firenze, Siena és a sok kicsi – meg gondolom összefolyt, nem kapott markáns arcot.

Most logikusan adódna az a búcsúmondat, hogy legalább lesz miért visszamenni… de én ebben a mondatban nem hiszek. Annyi megnézendő, felfedezendő táj van még, csak Európában is, hogy semmit nem érdemes több próbálkozással kimaxolni. A legjobb egy jó nagyot meríteni belőle, azt elraktározni… és menni a következő mesebeli vidékre.

Linkek:

Teljes kirándulás:
Fényképalbum