Annyira mégsem hamarosan

Vasárnap reggel eltalált egy náthás-taknyos-lázas-torokfájós nyavalya, élni is alig van kedvem. (Csak szomorúan nézem, milyen gyönyörű idő van odakint.) Ilyenkor legszívesebben átaludnám a hetet. Persze, hogy rengeteg dolgom van megint. Egyszerűen semmi esély sincs rá, hogy a héten bármi értelmeset írjak… nyilván a prágai írások is csúsznak.

Halálra simogatni

Picúr macska híres arról, hogy nem hagyja magát simogatni. Na jó, néha. A lányomnak. De másnak már évek óta nem.

A teraszon van egy kedvenc székem, rendszeresen abba szoktam kiülni a laptoppal. Sajnálatosan Picúrnak is ugyanez a kedvenc széke. Nyilván elzavarhatnám, de nem akarom bántani. Azt találtam ki, hogy megsimogatom. Azt utálja.

Nos, ki találja ki, mi lett a vége?

A macska a pihepuha, jó helyen lévő szék megtartásáért hajlandó elviselni a simogatást is. Csikorgó fogakkal.
Igaz, utána órákig tisztálkodik.

Müller Péter és a Republik

Kamondy Ági lemezéhez Müller Péter írt ajánlót. Fejből nem tudom idézni, de valami olyasmi volt, hogy Ági lényeges, fontos mondanivalójú dalokat válogatott össze, bezzeg a Republik meg csak a semmit csomagolja.

Ez nekem nem esett túl jól. Szeretem azokat a dalokat, melyeket Ági feldolgozott, szeretem Ági lemezét is (rongyosra hallgattam, amikor húsz évvel ezelőtt Pestre költöztem), kifejezetten nagyra tartom Müller Péter munkásságát… de szeretem a Republikot is. (Ne kérdezd, hogyan lehet ez. Sokkal vadabb kombinációkat is tudnék mondani.)

Megpróbálom elmagyarázni, hol tévedett Péter.

Ő ugyanis elsősorban mondani akar valamit. A művészete három rétegből áll:
– Van egy erős mondanivalója: részben filozófia, részben misztikum, részben életérzés. (Paródia.)
– Hogy ez rögződjön a hallgató fejében, költészetet használ: szójátékokat, kicsavart kifejezéseket, erős költői képeket kapcsol össze, hogy a vizuális ingerek segítsék a mondanivaló rögzülését.
– Mindezt zenével teszi fogyaszthatóvá: gyakorlatilag a zenéje az a vazelin, amellyel a mondanivalója könnyebben csúszik be.

Nem veszi észre, hogy a Republik ugyanezen a pályán, de teljesen más sportágban versenyez.

Cipő, amíg élt, elsősorban hangszerelő volt. Nála a szöveg egyike volt a hangszereknek. Nem akart mondani vele semmit. Belekomponálta a hangzásba az emberi hangot, úgy, hogy a dallamhoz illő hangzású szavakat, félmondatokat hajigált egybe. Persze, nincs olyan, hogy egy szónak el tudjunk tekinteni a jelentésétől, és ezzel valamennyire vissza is élt, de a Republik szövegeit soha nem volt szabad összerakni, értelmezni, történetet, konzekvens mondanivalót várni tőlük. Sokkal inkább az operára hasonlított a hozzáállásuk: szöveg ugyan van, de csak a hangzás miatt. A lényeg a zene. (Megjegyzem, ez az egész a 2000 utáni lemezeikre vonatkozik. Határozott minőségi változás következett be, miután kiadták a Cseh Tamással közös lemezüket. A korábbi lemezeik, khmm, stilszerűen, futottak még.)

Örökölni veszélyes

Ez egy tapasztalat. Leírom, hogy ha ilyen szituációba kerülsz, okosabban járjál el, mint mi.

Anyósom kábé fél éve szenderült jobblétre. Megvolt a hagyatéki tárgyalás, Nej vett rajta részt.

Tavasszal kapott egy hivatalos levelet. Azt kérdezték, hogy örököse-e a keresztanyjának?

Itt egy kicsit részletezném a családi viszonyokat. Nej keresztanyja az anyja testvére volt. A hölgyet anno Karcsi bácsi még valamikor a hetvenes években szöktette meg. (Vagány pacák volt.) Karcsi bácsi 1988 körül hunyt el. Nej keresztanyja pedig 2003-ban. Anyósomnak nem volt másik testvére, Nej pedig egyedüli gyerek.

Nej értelemszerűen azt válaszolta a hivatalos levélre, hogy igen.
Hiba volt.

Május végén kapott egy levelet a közjegyzőtől, hogy mint egyedüli örökös, örökölt valami 90m2 földterületet a világ végén. Nej akkoriban piszkosul nem ért rá. Amikor meglátta a 3 oldalnyi jogász bikkfanyelven írt levelet, rémülten tette félre. Majd.

Pár nappal később felhívta egy ügyvéd. Hogy az a földdarab olyan, amelyiken már egy ház van. Az ügyfele meg szeretné rendezni a tulajdoni viszonyokat. Mivel már 29 éve senki felé sem nézett, így elbirtokolható. Rajtunk áll, hogy perrel, vagy békésen. Nej közölte, hogy vigyék azt a földet, ahová akarják, nekünk nem kell. Az ügyvéd azt javasolta, hogy akkor fogadja el a hagyatéki végzést, aztán majd megállapodunk.

Nos, az egyes számú szabály: soha, hangsúlyozom soha ne fogadd el az ellenfél ügyvédjének tanácsát anélkül, hogy ne gondolnád végig a következményeket. Neadjisten, megbeszélnéd a saját ügyvédeddel. (Mert ezek az ügyvédek sikeresen kifejlesztettek egy olyan nyelvet maguknak, melyet rajtuk kívül más nem ért.)

Nej belement. Örült, hogy ennyivel letudja. Nem akart foglalkozni vele. Júliusban kaptunk egy levelet az adóhivataltól, miszerint fasza, akkor fizessünk be 52e forint örökösödési illetéket. Mert elfogadtuk az örökséget. Az ügyvéd erről valahogy megfeledkezett. Meg arról, hogy megemlítse, miszerint ha Nej nem fogadja el, akkor a tulajdonhányad az államra száll és az ügyvéd vért pisálhat, mire évek alatt elbirtokolja az államtól.

Ekkor jött a riasztás Nejtől. Houston, we have a problem. Megkerestük egy ügyvéd barátunkat, de már nem tudott segíteni. Ha elfogadtuk, akkor jogos az illeték. Az adóhivatalt meg rohadtul nem érdekli, mit csinálunk a földdel. Hogy éppen elveszítjük, akár perrel, akár szerződéssel.

Kínunkban még írtunk egy méltányossági kérvényt az adóhivatalnak, de visszaírták, hogy nekik csak szociális alapon van joguk mérlegelni, szóval küldjünk egy fizetési igazolást és majd eldöntik. A kis robinhood-ok.

Ez volt az a pillanat, amikor átvettem Nejtől az ügyet. Neki ideje sincs, meg türelme sem ehhez a szőrszálhasogató baszkuráláshoz.

Hát, elég cifra volt a helyzet. Eleve nagyon el lett cseszve. Amikor anyósom testvére elhunyt, elfelejtették ezt az ingatlanrészt hagyatékolni. Nem jött elő a hagyatéki tárgyaláson, nem született róla végzés, anyósom hivatalosan nem örökölte meg. Emiatt, amikor anyósom hunyt el, az ő hagyatéki tárgyalásán elő sem került ez a földdarab. Abszolút nem tudtunk róla. Az ingatlan 14 évig egy halott nevén volt. Vedd észre, hogy ez tette lehetővé, hogy az ügyvéd nyeregben érezze magát: az elbirtokláshoz 15 zavartalan év kell, márpedig ha 2003-ban átírják a tulajdont anyósomra, akkor sehogy sem jött volna ki a 15 év. Így, hogy nem írták át, így viszont megvan a 29. Másfelől ha átírják, akkor Nej már egyeneságon örökölt volna, nem kellett volna illetéket fizetni. De nem írták át.
Szóval a lényeg, hogy a per messze nem lett volna annyira egyértelmű, mint az ügyvéd sugallta, de nem is lett volna egyszerű. Az adóhivatal még megemlítette, hogy a pernek lehet olyan végeredménye is, hogy a bíróság visszavonja a hagyatéki rendelkezést (mert kiderül, hogy nem is tőlünk kellene elbirtokolni, hanem már korábban, azaz mi nem is örökölhettük volna meg) de groteszk módon, ekkor gyakorlatilag veszítjük a pert, azaz az egyik oldalon visszanyerjük az örökösödési illetéket, a másik oldalon viszont bukjuk a perköltséget.

A végeredményt az ügyvéd ismerősünk jósolta meg, még a nyár közepén: egyezzetek meg az ügyvéddel peren kívül és kérjetek annyi kompenzációt, amennyit tudtok. Ez meg is történt, végül a közjegyzői díjat fizetik nekünk vissza, az illetéket bukjuk. (Hozzáteszem, ha Nej előre elmeséli a teljes sztorit, beleértve, hogy az ügyvéd hogyan húzta csőbe, valószínűleg a hapsi nem ússza meg ennyivel. Most korrekt voltam, de tudok én seggfej is lenni.)

Nagyjából ennyi. Vége még nincs, de szóban már megegyeztünk, innentől csak a papírmunka van hátra.

Recece

Vasárnap déltájban autóztunk haza Tiszafüredről. Álmos napsütésben, közepesen lassú tempóban. Mint az őszi legyek. Hangulathoz illő zenét kerestem a pendrive-on: Blondie, Autoamerican.

The tide is high but I’m holding on
I’m gonna be your number one

Ennél a résznél azért elvigyorogtam magamat. Hogy is mondjam… gyorsan eszkalálódott a mondanivaló.

Pont úgy, ahogy a magyar népdalokban szokás.

A malomnak nincsen köve,
Mégis lisztet jár, mégis lisztet jár
Tiltják tőlem a rózsámat, mégis hozzám jár,

Hogy mást ne mondjak.
Itt is elég gyorsan eljutottunk a malomtól a rózsámig.

Jut eszembe, belegondolt már valaki, hogy ha a kökény nem feketére érne be, hanem sötétbarnára, akkor az a szegény pásztorlegény kénytelen lett volna ilyetén módon rímet faragni:

Kék a kökény röcécacca,
Ha megérik sötétbarna

Tiszta szerencse, hogy a természet tudja a dolgát.

Kajakos évadzáró

De jó is lenne egy üveg borral kiülni a teraszra és kellemesen gördülő mondatokat fűzni egymásba ironikus megjegyzésekkel a hétvégi kajakos akcióról, az őszi színeket éppen felvevő tájról.
Na, ez az, amire most nincs időm.

Pedig ez volt az első nagyobb túra, ahol a narancssárga kajakkal vettem részt.

Lehet, hogy átkeresztelem. Ugye időközben Pali eladta a licenszet Kabainak, aki Mistral néven dobta forgalomba. Én pedig belefáradtam, hogy válaszolgassak: nem, ez nem Mistral. Hogy micsoda? Hát, hosszú. Szóval most a Premistral M07 néven gondolkodom. Nem mondom, hogy szép név, de legalább egyből tisztázza a helyzetet.

És idén először végre nem tört ki az orkán, nem jelent meg a Béla nevű közveszélyes hurrikán, amint meglátták a kajakomat. Szépen végig tudtam evezni a 26,4 kilométeres távot.

Tiszafüredről indultunk, a Kormorán kikötőnél mentünk ki a Tiszára, a VI-os öblítőcsatornán be a Tisza-tóra, aztán Poroszlón ebédszünet, végül a Kis-Tiszán vissza Tiszafüredre.
Térkép,
Animáció.

Fényképek is készültek. (Vízből nem, a fejkamerát még nem mertem felvenni.)

DSC00686

DSC00650

DSC00656

DSC00655

DSC00653

P1030593

DSC00658

DSC00661

DSC00666

DSC00669

DSC00675

DSC00682

DSC00681

Hétköznapok

Ahogy céloztam is rá az utolsó albán írásban, az élet nem állt meg. De nagyon nem.
Szerdán elkapott mindkettőnket a fosós vírus. Nem foglalkoztunk vele. Nem volt rá időnk. Nekem eleve rengeteg melóm volt az albán anyagokkal (képek, videók, track-ek, blogszöveg), dolgozni is kellett valamit, hétvégén pedig egy fél éve egyeztett kerti parti volt terítéken. Nyilván nem lehetett elhalasztani. Naná, hogy csütörtökön purcant ki a mosogatógép. Szerelő. Ha istent ismer, jöjjön ki. Ha nem ismer, akkor is. Kijött. Közölte, hogy a mosogatógép menthetetlen. Tud varázsolni egyet (10e forintért), akkor még képes lesz mosni négyet. Aztán megint varázsolni kell. Nem lesz jó biznisz nekünk. Megkértük, hogy varázsoljon. Legalább a hétvégi felfordulást éljük túl.
Pénteken egy huszáros hajrával elpakoltam a nappaliból minden, Albániához köthető cuccot. Nej még takarított egyet, hiába mondtam neki, hogy itt – remélhetőleg – egy csomó részeg disznó fog röfögni, tök felesleges puccba vágni a lakást.
Aztán péntekről szombatra kerti parti. Készült egy hatalmas adag lecsó, mangalica zsírral, szalonnával, zsíros kolbásszal. Onnantól már szineset fostunk. Nem, nem használt a pálinka sem. Szombat délben elmentek a legények. Szerencsére a hétvégi velencei kajaktúrát lemondta a vendéglátónk. Szerencsére, mert egyébként nekünk kellett volna. Szombaton nagytakarítás. Vasárnap irány mosogatógépért. Megtaláltuk. Megvettük. Hétfőn hozzák.
Már otthon kaptam a fejemhez. A csengő, bakker. Futás új csengőért. Csere.

Aztán ránéztem a naptárra. Hoppá, lejár a jogsim. Na, ami ezután történt, az keményen sokkolt. Nem tudom, mennyire közismert, de nemrégóta szigorították meg az orvosi vizsgálatot. Az egy dolog, hogy nyilatkozni kell, van-e apnoém. (Ha azt mondom, hogy valami gyanús, akkor fél évig tart a vizsgálat, addig nem kapsz jogsit. Most őszintén, ki az a marha, aki bevallja?) Nekem, mint cukorbetegnek külön el kell mennem a diabetológiára, ahol megállapítják, kaphatok-e jogsit. De oda vinnem kell laboreredményt. Beutalóm van. Szeptember 27-én jár le. Ezt 25-én vettem észre. Futás. Persze, parázva. Amióta a fosós vírus van, nem szedem a szénhidrátot kifosató gyógyszert, ráadásul csak a pirítóskenyér marad bent, gondolhatod, hogy a vércukor-szintem az egekben van. És ez alapján dől el, hogy kapok-e jogsit. Nem voltam nyugodt.
Meg kipihent sem. Úgy kezdődött a hét, hogy a vírustól begyulladtak az izmaim deréktől lefelé: a derekam, a seggem, a combom és a vádlim. Pokolian szar érzés, ne tapasztald meg. Akár állsz, akár ülsz, ordítóan fáj minden. Aludni ne is próbálj meg, feküdni reménytelen. Éjszaka a fotelban ülve próbáltam aludni, a karórám szerint volt kétszer 8 perc mélyalvásom. Aztán hajnalban eszembe jutott, hogy van a fiókban Voltaren Dolo, na az segített. Aludtam három órát. És így mentem a mindent eldöntő laborvizsgálatra.
Este persze megint csak Voltarennel tudtam aludni. Á, egyáltalán nem éreztem magamat nyomorultul. Napi négy fosás, úgy, hogy a vécére is csak a kilincsbe kapaszkodva tudtam leülni. Nyilván ekkor már komolyan vettem a vírust, Normaflore, ami mellé már nem lehetett inni, és semmi, ami meghajthat: se kávé, se tea, se szivar. Komolyan elgondolkodtam, hogy ilyen állapotban minek egyáltalán élni.

Az élet meg csak nyomta tovább a gázpedált. Hétfőn megkaptuk a mosogatógépet, kedd délben jött a szerelő, hogy bekösse, én hajnalban gyorsan elszaladtam laborba, nyilván a vizeletesüveg kiborult a táskámban, elúszott a pénztárcám, a forgalmi, meg maga a bőrtáska, de mire jött a szerelő, rendeztem a helyzetet. (Meg egyébként is, úgy tudom, a bőrt vizelettel puhítják.) Este bedobtuk a régi mosogatógépet a kocsiba, szerdán elvittem a Szemléletformáló Központba. Mosogatógép projekt letudva.

Jogsi. Maga az őrület. Felhívtam a diabaetológiát. Kellene időpont. Leghamarabb november 11 késő délután szabad. Egyből égnek állt a hajam. Ez egy pénteki nap, nekem 13-án, hétfőn jár le a jogsim. És a diabetológia papírjával még el kell mennem a körzeti orvoshoz, aki ad egy igazolást és ezzel kell elmennem a kormányablakhoz. Kész, reménytelen. Arról nem is beszélve, hogy a körzeti orvosnál október közepére van időpontom. Az asszisztens ráadásul fokozta a tempót: közölte, hogy négy hétnél nem régebbi leletet kell vinnem. Ekkor már sikoltottam: most voltam laboron, hát az én hibám az, hogy 7 hétre adnak időpontot? (Igen, most demagóg leszek: Vietnámban bezzeg kórházat építünk.) Nem részletezem, mennyit sírtam, meg könyörögtem, de végül kaptam november 6-ra időpontot, kegyesen megengedték, hogy hat hetes leletet vigyek, a körzeti orvossal átrakattam az időpontot november 7-re, így van esély, hogy 11-re meglesz az új jogsim. Nej döbbenten figyelte a folyamatot és nem győzött hálálkodni, hogy ő még a szigorítás előtt hosszabbította meg a sajátját tíz évvel.

Nem, még nincs vége. Ugyanis belefutottunk egy csúnya örökösödési ügybe, Nejt meg elkapta az a bizonyos projekt így nem tudott foglalkozni vele, de erről külön írok majd.

Hétvégén pedig kajakos szezonzáró. A hét elején kínomban röhögtem. Voltaren nélkül járóképtelen voltam. A vécétől nem mertem tíz méternél messzebb menni. Kajaktúra? 5-6 óra folyamatos evezés egy szűk kajakban? Vécé nélkül? Vicc. Aztán szép lassan helyére fordult minden. Csütörtöktől már elmúltak az izomfájdalmaim. Péntek reggel még bevettem az utolsó ampulla probiotikumot, este már mehetett rá a pálinka és sör. Szombaton ugyan extrém korán keltem, de elrendeztem az összes dolgomat a vécével, simán lement az egész nap.

Hétfőn pedig újra elkezdtem a rendszeres sportolást.

Albán körút 07/07

Vlore
2017.09.18; hétfő

Reggelre kiderült, hogy túl is teljesítettük a tervet: a 16 fős társaság több, mint fele elhullott. Valami enyhe hasmenésem nekem is volt már pár napja, de én úgy vagyok ezzel, mint Bruce Banner: az én titkom az, hogy állandóan enyhe gyomorrontásom van.
Mindenesetre ijedten néztünk össze Nejjel.
– Van elég rakink?
– Hát létezik ilyen helyzetben elég raki?

A biztonság kedvéért átszaladtam a kisboltba feltölteni a készleteinket.

Meglehetősen mordori tájon vezetett az utunk. Ez a vidék lett áldozata az iparosításnak: bányák, olajkutak. Mindenféle tárolók, sőt volt valami olajfinomító is. Egy völgyben.

IMG_1656

Körülöttük pedig csupa lepukkant iparváros, annak megfelelő kinézettel. Ráadásul, miközben kerestük az egykori illír város, Byllis romjait, többször is eltévedtünk, így volt szerencsénk végigélvezni a környéket, előlről, hátulról és oldalról is. Ahogy a 3D animáción is látszik: Berat – Vlore.
Mondjuk, volt némi irónia a tájban: mindenfelé olajfúró tornyok, némelyikben még bólogatott is a keljfeljancsi. Körülöttük pedig rengeteg olajfa. Lent is olaj, fent is olaj. De micsoda különbség.

Már a romok között vettem észre, hogy Timurlenket dúdolok magamban. Hogyan juthattam idáig? Aztán beugrott. Valószínűleg az alábbi, a helyzetünkhöz illő klasszikus sorok indították el a magnót a fejemben:

A pálinka szétmarja a torkom,
A fos kieszi a picsám.
Tipusblúz

Innen már egyszerű lépés volt a Sajtot Evett Józsika.

A biztonság kedvéért megkérdeztem Tamást, meddig kell izgulnunk.
– Az előző turnus alapján aki eddig megúszta, az már megnyugodhat.

Hah! (Utólagos bejegyzés egy héttel későbbről.)

Végül csak megtaláltuk Byllist. Pontosabban a romjait.

DSC_3967

DSC_3969 Stitch

Fura volt sétálgatni a hegy platóján. A romok alapján itt valamikor egy sűrűn beépített, nagy település volt. Olyan igazi görögös, szűk utcás település.
– Miből élt itt annyi ember, egy ennyire eldugott hegy tetején?
– Bányásztak. Aranyat, vasércet. Aztán feldolgozták, eladták. Gazdag település volt, jól ment a biznisz.

És ebből mára szinte semmi sem maradt. A romok kövei szokás szerint már csak bokáig értek, a mozaikpadlókat elvermelték télire. (Vastagon beszórták homokkal.) Ahogy elsétáltunk egyik romtól a másikig, nekünk kellett hozzáképzelnünk a tömérdek házat, szűk utcákat.

A büfében egy sör. A lábadozók összeszedése. Aztán ismét a mordori út. Fier város különösen ijesztő volt. Utána sztráda. Rögtön egy virslis óriásplakáttal. Ölni tudtam volna egy virsliért. (Ekkor már napok óta nem ettünk húst.)

Habár az úticél Vlore volt, de magából a városból keveset láttunk. Az albán tengerparti városok nem túl kellemesek: Durres-t a koszovói újgazdagok szállták meg (Ndreke sztorizott is róluk), Vlore-t pedig a görögök. A szállásunk mondhatni bizarr volt: egy csilivili, modern hotel, nagyjából a semmi közepén, a várostól olyan 20 kilométerre. Jelöletlen murvás út vezetett odáig, néhányszor el is tévedtünk.

Megint én mentem be először az ajtón és vidáman felkiáltottam:
– Tehénre néző szobánk van!
Nej meg örült, mert úgy értette, hogy tengerre.

DSC_3977

Sikerült megkapnunk a legrosszabb tájolású szobát, ráadásul ment a betonkeverő, meg egy albán melós egy cölöpöt ütögetett nem túl nagy meggyőződéssel, de különösebben nem zavart egyik sem. Alig voltunk otthon, este meg mindegy volt. A tengerpartra meg le lehetett sétálni.

Befigyelt egy kis logisztika. Eredetileg úgy volt, hogy autózunk vagy 40 kilométert a Llogara úton, mely állítólag egy gyönyörű hegyi út, közvetlenül a tengerpart mellett. De sok elgyengült ember volt a csoportban, ők minél előbb a szálláson szerettek volna lenni, meg a tengerben pancsolni. Emiatt mentünk először a szállásra, utána a Zvernec félszigeten fekvő kolostorba, majd csak azok mentek volna tovább autókázni, akik azt választották. A ‘volna’ nem véletlen: a félszigetről gyönyörűen ráláttunk a csúcsra és a hágóra; teljesen ködben volt az egész. Llogara Path törölve.

DSC_4004

Pár szó a kolostorról. Ez egy romos épület, mely valamikor kolostorként működött, aztán elhagyták, később pedig lelkes hippik költöztek be és lakhatóvá tették. De lehet látogatni és mindenképpen egy élmény, már csak a romantikus táj miatt is.

DSC_3987

DSC_3988

DSC_3999

DSC_3997

Vacsora előtt lementünk a tengerhez és megnyugodtunk. Nem vesztettünk semmit. Hiába volt a szállodának saját strandja, eléggé elcseszték. Az erdetileg homokos öblöt feltöltötték, aztán lebetonozták, majd az oldalába köveket szórtak. A vízbe betonlépcsőn lehetett bemenni. Még akkor sem lett volna hozzá sok kedvem, ha nem fújt volna erős szél.

DSC_4032

Vacsorára végre hús; még ha valami nem túl szofisztikált csirkemell került is a tányérra, de a grillezett zöldségek szokás szerint mindent vittek.

Este még biztonsági raki.

Hazafelé
2017.09.19; kedd

A mediterrán kakas kilenckor kukorékol. A tehenek meg délig alszanak.

Nem mentünk egyből Tiranába, először ismét egy kis Mordor Fier, ráadásul most elég sokat tekeregtünk is a városban. Hát, ez is egy élmény. De muszáj volt, mert innen lehet felmenni Apolloniába. Igen, egy újabb illír/görög város romjai. De ezt mindenképpen látni kell. Elég, ha annyit mondok, hogy ezekkel a romokkal vannak tele az albán idegenforgalmi prospektusok.

A szokásos 3D útvonal: Vlore – Tirana.

A város sémája hasonló volt Byllis-éhez: fent valami isten háta mögötti hegy tetején, egy valamikori nagy város. Csak itt a romok mellett épületek is maradtak épen.

DSC_4044

DSC_4045

DSC_4047

Én még továbbmentem az akropoliszba.

DSC_4051

DSC_4052

Ezért a tűzhellyé alakított bunkerért megérte.

A büfében búcsúsör, aztán Tirana, ott is. A repülőtéren van egy normális árú közért, kihasználtuk. A boarding halál laza volt, a gép késett vagy 40 percet, de kiírva az volt, hogy on time, az indulási időn már túl voltunk, de a beszállítók még oda sem jöttek a boarding pulthoz. Végülis igazuk volt, nekünk is jobban esett a váróteremben ücsörögni, mint egy buszban álldogálni.

2017-09-19 14.55.19

És ennyi.

Mi maradt ki? Minden ellenkező híresztelés ellenére leket váltani kell odakint. Nem mindenhol lehet euróval fizetni és sok helyen botrányosan váltják.

A címválasztásról. Eredetileg a Szkipetár Tűzhely lett volna, de az ugye kiesett. Adódott még a Végigfostuk Albániát, de végül nem vállaltam be. Öregszem.

A repülőtéren van wifi. Nej egyből kapott is egy emailt, miszerint indul egy projekt és szerdán már azzal is kezd.
– Könyörgöm, menjünk vissza hegyekbe!
– Birkát terelni?
– Mi bajod van a birkákkal?
Kemény projekt lehet.

Utóirat

Elég későn érkeztünk haza. Gyrost rendeltünk. Valami botrányos vackot hoztak ki, de éhesek voltunk. Másnap mind a ketten fostunk. Most vagy az van, hogy a gyros volt romlott, vagy az, hogy miután abbahagytuk a rakit, az albánok bosszúja utolért és aktiválódott a vírus. (Nem lettünk volna egyedül, az egyik túratársunkat is szerdán kapta el, immár itthon.) Mindenesetre elég kellemetlen a dolog. A többiek 2-3 nap alatt átestek rajta – igaz, utazás közben – nálam viszont immár egy hete nincs javulás, sőt, két napja olyan izomfájdalmaim vannak, hogy tegnap csak ülve tudtam aludni.
És az élet persze nem áll meg, de erről majd később.

Függelék track mániákusoknak

Autóval:

Tirana – Shkodra
Térkép
Animáció

Shkodra – Theth
Térkép
Animáció

Vaskat Nderlysaj – Tethi Paradise
Animáció

Shkodra – Valbona
Térkép
Animáció

Valbona – Tirana
Térkép
Animáció

Tirana – Berat
Térkép
Animáció

Berat – Vlore
Térkép
Animáció

Vlore – Tirana
Térkép
Animáció

A teljes kör
Térkép

Gyalog:

Shkodra séta 1
Térkép

Theth vízesés
Térkép
Animáció

Blue Eye tengerszem
Térkép
Animáció

Shkodra séta 2
Térkép

Valbona séta
Térkép

Prizren séta
Térkép

Tirana séta
Térkép

Berat séta
Térkép
Animáció

Byllis séta
Térkép

Apollonia séta
Térkép

Albán körút 06/07

Tirana és Berat
2017.09.17; vasárnap

Reggel megtaláltuk azt a boltot, melyet tegnap délután javasolt Tamás. Ötven méterre a szálloda bejáratától. Mi meg mentünk vagy két kilométert, de csak kis szatócsboltokat találtunk. Gyorsan be is szaladtam még buszindulás előtt a napi rakiért.

Délelőtt Tirana, városnézés.
– Tamás, mi történt azzal a hollywood-i stílusú Enver Hodzsa felirattal a domboldalon?
– Megcserélték az első két betűt.

Fura hely. Amikor megláttuk a parkolót, elméletileg a legbelsőbb belvárosban, azt mondtuk, hogy ez egy vicc. Aztán maga a főtér is inkább az volt.

DSC_3881

DSC_3883

Munkásmozgalom elegyítve az olasz fasizmus stílusával. Enver Hodzsa helyén Szkander bég.
Fűszerként egy rokokó mecset. Kicsit olyan bazári, illetve nem is, inkább olyan vidámparki hangulata volt az egész térnek.

DSC_3875

DSC_3893

Meg egy modern bevásárlóközpont.

Valószínűleg az egyetlen az országban. A bejárati ajtóra ki volt rakva a fényképezni tilos tábla. Szerinted?

Katari ultramodern szálloda, a sarka alatt egy középkori oszmán kút.

DSC_3897

Hangulatos sétány. A színház mellett bunker. (Bunkerekbe lépten-nyomon belefutottunk, egy idő után már fel sem tűntek.)

DSC_3898

DSC_3903

Aztán az Enver Hodzsa piramis. Habár nevezik mauzóleumnak is, de ez téves: a diktátor holttestét nem itt helyezték nyugalomra. Emlékmúzeumnak szánták, aztán később konferenciaközponttá alakították át, ma pedig leginkább züllik lefelé. A márványborítása rég eltűnt, kívül-belül nyers beton. Jelenleg ez az épület is politikai csatározások áldozata: sorra adják be a petíciókat mind az elbontására, mind a felújítására.

DSC_3905

Utána megnéztük az egykor elzárt kommunista blokkot. Ez egy villanegyed, ahol az uralkodók laktak.

DSC_3911

Ez itt például Enver Hodzsa villája.

A főtér melletti murvás parkolóban kidőlt a hányós-fosós vírus első áldozata. (A parkolóőr empatikus kommentje: nem kellett volna annyit inni.)
Berat felé haladva a buszon kidőlt a második áldozat is.

Miközben az elesettekre emlékezünk, tekintsük meg a Tirana – Berat utat 3D-ben.

A Hotel Beratban átvettük a szobáinkat, a közeli boltban gyorsan vettem is egy üveg rakit. Az a biztos.

Gyülekező a hallban.
– Nem akarok pánikot kelteni – kezdte Tamás – De az előző túrán is pont ugyanígy történt. Mire Beratba értünk, addigra lett rosszul két ember.
– És?
– Estére még négyen dőltek ki.

Drámai zene. Lapos pillantásokkal méregettük egymást. Tíz kicsi néger Beratban.
– Vajon van-e elég rakink? – villant a fejembe – És ittunk-e ma eleget?

Aztán nekiindultunk a várnak. Először azt hittem, Tamás csak viccelt, hogy felmegyünk oda.

DSC_3914

De felmentünk. Így: Berat vár, 3D-ben.

Berat egyébként része a Világörökségnek. A fenti képen is látszik, hogy kis fehér házak húzódnak fel a vár oldalába. Ezek öreg oszmán házak, nagyjából eredeti formájukban megőrizve. Az óváros a vár felé vezető tekergős út két oldalán alakult ki. Ma ezen házak jelentős részét meg lehet tekinteni, a tulajdonosok minimális összegért beengedik az érdeklődőket.

DSC_3918

Valamikor ez az épület volt a karavánszeráj. Mostanra kapott egy szobrot, meg egy kosárlabda-palánkot.

DSC_3926

DSC_3925

Az alsó kép nem csak egy öreg ház, hanem berendezték néprajzi múzeumnak is. Mindenféle faköcsögök, persze, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a házon végigkövethető, hogy ki meddig mehetett be. Azaz volt egy tornác, odáig jöhettek be a melósok. Aztán eggyel feljebb mehettek a vendégek. Utána eggyel beljebb a közeli vendégek. Mármint a férfiak. A nőknek külön szobájuk volt a padláson, ahonnan minden terembe nyílott egy rácsos ablak. Ők innen vettek részt a társalgásban. Ettől beljebb már csak a család tagjai tartózkodtak. Ez volt a hárem.

DSC_3929

DSC_3931

Mielőtt elhagytuk volna az épületet, kaptunk egy rögtönzött jelenetet. A helybéli hölgy, aki vigyázott az épületre, éppen fentről könyökölt ki a teraszról, Tamás pedig elkapva a hely szellemét, elkezdte szavalni Rómeótól azt a bizonyos erkélyjelenetet. Olaszul. A csaj vette a lapot és mondta Júlia szövegét. Olaszul. Majd a produkció után a leányzó elénekelt egy dalt valami várról és a védőiről. Törökül. Mire Tamás is elénekelt egy dalt valami várról és védőiről. Görögül.
– Kész – mondtuk Tamásnak kifelé – Ez a csaj már megvan. Senkinek nem fogsz hiányozni, ha nem alszol velünk.

Kérdezheted, hogy mi is volt ez a bábeli nyelvkeveredés? Nos, a helyzet az, hogy Albániában meglepő módon sokan beszélnek idegen nyelveket. Mivel az ország volt török terület is, olasz terület is, ezek a nyelvek megmaradtak. Emellett délen a görög is teljesen természetes. Az angolt is sokan ismerik. Ehhez add még hozzá a két hivatalos albán nyelvet (geg és toszk; elméletileg nyelvjárások, de annyira nem hasonlítanak, hogy simán tekinthetők külön nyelvnek is), és megkapod, hogy errefelé éppen az egynyelvűség ritka.
Tamás meg már csak ilyen.

Aztán mentünk tovább a várba. Felértünk. Lihegtünk. Jól esett a sör a vendéglőben.
Utána elvesztünk a kis utcákban.

DSC_3939

DSC_3938

DSC_3940

Volt fent egy orthodox templom. (Valójában ikonmúzeum.) Természetesen a Fényképezni Tilos bácsi itt is aktivizálta magát. Elég sokszor lecsapott, de egy ártatlan ‘Ó jaj, véletlen volt’ pillantással le lehetett szerelni, aztán fényképezni tovább. A személyzet valahogy megtudta, hogy informatikus vagyok, gyorsan be is rángattak a szobájukba és lelkesen magyaráztak az asztalukon fekvő Cisco routerről. Udvariasan helyeseltem.

DSC_3950

Egy gyors kipislantás a völgyre, majd mentünk vissza a várkocsmába vacsorázni. Az utcai részen ültünk le. A tulaj kijött, ölelgették egymást Tamással, aztán a hapsi gyorsan összetolt három asztalt, hozott egy adag sört, majd eltűnt. Valamelyik gyerek jött ki felvenni a rendelést, de mindenre csak húzta a száját. Nincs. Van, de sokára lesz kész. Kiderült, hogy az emeleten van egy nagy német csoport, ők viszik el a kapacitást. Tamás bepöccent, hívatta a tulajt és közölte, hogy ha 10 percen belül nem kapunk ehető vacsorát, akkor már itt sem vagyunk. Majd elindított egy stoppert. Nyolc perc múlva érkezett az első adag. Végighordtak nekünk egy klasszikus albán menüt. (Egyedül a hús maradt el a végéről.) Gondolom, a tulaj mérlegelt: a német csoport egyszer van itt, Tamás meg visszatérően hoz vendégeket. Van egy gyanúm, hogy a németeknek szánt vacsorát hordta ki nekünk, ők meg vártak egy kicsit.

Igencsak éjszakába nyült a vacsora és még le is kellett sétálni a nem igazán kivilágított úton. Mire leértünk, jól esett volna a szálláson egy sör az elalvás előtti szivarhoz. De hol találok egy ilyen kisvárosban vasárnap éjfélkor nyitvatartó boltot? Mindenhol. A folyóparton még ezerrel pezsgett az élet, a párhuzamos utcában meg még nyitva voltak a boltok. Kaptam sört. Meg vérszemet. Úgyis kevés a szivarom, nézzünk be a dohányboltba. Nem vagyok egyszerű eset, az olasz szivarokat kedvelem, konkrétan a Toscano-t, illetve a feleméretű Toscanello-t. Nem sok esélyt adtam, hogy ebben a kicsi koszos lyukban lesz. Volt. Három fajta is. Köztük a grappa ízesítésű Toscanello, mely Olaszországban már nem is kapható. (Bianco van helyette.) Árban alig volt drágább, mint az olaszoknál.
Mondjuk úgy, hogy a leesett államat magam előtt tolva gyalogoltam a szálláshoz.

Később fel lettem világosítva, hogy muszlim vidéken a vasárnap egyszerű hétköznap.

Még hajnalig tartó blogolás (mobiltelefonba) és a kialakult vészhelyzetre való tekintettel bőségesen raki.