Albán körút 02/07

Theth
2017.09.13; szerda

Reggel hideg zuhany, mert itt meleg van. Felfrissültem.
Utána egy pohár pálinka. Elzsibbadtam.
Reggeli előtt kávészivar. Felrázott.
Mindez fél órán belül.
Majd reggeli után két kávé, újabb szivar. Mindent az egészséges bioritmusért.

Időben útnak indultunk Theth falucskába, mely a Theth-i Nemzeti Parkban található, az Albán Alpokban. (A Dinári hegység keleti vége.) Nem a faluban volt a szállásunk, hanem a szerpentines út egyik oldalágában, a Thethi Paradise telepen.

De mielőtt felérnénk a hegyekbe, beszélek egy kicsit Albániáról. Nem az ősi múltjáról – legalábbis most nem – hanem csak a XX. századról. A XIX. század vége felé az albán öntudat már ébredezett, a XX. században pedig többször is nagyon közel álltak hozzá, hogy egy független, önálló államot alapítsanak. Csak aztán közbejöttek mindenféle dolgok, úgymint az I. világháború, a II. világháború, na meg Enver Hodzsa.
A II világháború után a szovjetek jó érzékkel vették észre, hogy Albánia annyira szegény, hogy gyakorlatilag mindenkivel lefekszik, így felajánlották a barátságukat, a szkipetárok pedig kapva kaptak rajta. Lehet, hogy nem kellett volna. Albánia bekerült a szovjet érdekeltségek közé. A sztálinizmus annyira bejött nekik, hogy amikor Sztálin meghalt és Hruscsov bejelentette, hogy stornó, minden vissza, az albánok megmakacsolták magukat. Sztálin forever. Ez teljesen logikusan sodorta őket Kína irányába. Miután egy moszkvai pártkongresszuson határozottan deklarálták is az álláspontjukat, a szovjetek leléptek, megjelent viszont Kína. Nekik minden pénzt megért egy európai hídfőállás. Albánia pedig átvette a kínai módszereket: brutális kegyetlenség, az ellenzék lemészárlása, kulturális forradalom segítségével az értelmiség kinyírása… és tökéletes elzárkózás. Gyakorlatilag egy Észak-Korea jellegű totalitárius állam alakult ki a Balkánon. Ez volt Enver Hodzsa uralma.
A diktátor 1983-ban halt meg. A rendszer még egy ideig elketyegett, de aztán jöttek a nagy európai változások, sorra buktak meg a nevükben kommunista/szocialista, valójában bolsevik pártok. Amikor 1989-ben Ceausescu-t kivégezték, az albán kommunista párt remek tempóérzékkel váltott. Azt mondták, hogy oké, legyen demokrácia. Akkor válasszunk. Kit? Hát, az ellenzéknek még nem volt ideje megszerveződni, így csak a kommunista párt maradt. Meg is választották őket. A ciklusukat viszont nem tudták kitölteni. Az ellenzék észhez tért, megalakult a Demokrata Párt, kiharcolták az időközi választást, melyet meg is nyertek. Csakhogy eddigre kiderült, hogy nagy a baj. Az ország elképesztően csóró volt. Sőt, még annál is csóróbb. Nemhogy Európa legszegényebb országa voltak, de még Afrikában sem emelkedtek volna ki a mezőnyből. Gazdaság? Volt valami erőltetett ipar, de minek. Aztán beütött a tragédia, egy külföldről szervezett piramisjáték formájában. Mindenkinek gyors meggazdagodást ajánlottak, a Demokrata Párt teljes mellszélességgel beleéállt, a derék albánok pedig nem csak az összes pénzüket ölték bele, de még a házaikat is eladták. A vége természetesen óriási bukás lett. Az utána következő időszak egy éhséglázadással kezdődő polgárháborúba torkollott 1995-97 között. A Demokrata Párt ezzel nyilván lehúzta magát a vécén, a konszolidációban pedig kik maradtak? Az egykori kommunisták.
Nem hangzik túl jól, mi?
Pedig nem lett annyira rossz. Egyfelől a megerősödött kommunista párt, a politikus elit és a hozzájuk kapcsolódó nagycsaládok (mi oligarcháknak neveznénk őket) kiegyeztek. Mindannyian az albán maffia szekerét tolják és leginkább kábítószercsempészetből élnek. (Ne becsüld le az albán maffiát, nagyon durvák. Egy időben ők mentették meg a szicíliai maffiát és jelenleg vállt vállnak döntve tevékenykednek. Európát gyakorlatilag uralják és Észak-Amerikában is elég jó pozíciójuk van.) Mivel a politika gyakorlatilag független a néptől, így nem is foglalkoznak velük. A nép pedig él.
Viszonyításképpen gondolj bele, mi van nálunk. Orbán retteg attól, hogy elveszít egy választást, vagy egyáltalán csak csökken a népszerűsége. A Fidesz – az ország kormányzása helyett – rettenetesen sokat költ propagandára, mert már csak így tudják eltorzítani a rájuk nézve kellemetlen tényeket. Az értelmiségről régóta lemondtak, pár éve már a köznépről is, ma már csak a könnyen befolyásolható, látens szektahívőket célozzák, akiknek segítségével – és a megbuherált választási rendszer illetve a kilóra megvett ellenzék segítségével – hatalmon tudják tartani magukat. Az ocsmány, hazug, gyűlöletre építő propaganda pedig folyamatosan mérgezi a közhangulatot. Ahogy nézem, jelenleg az ország depressziós, és ez meglátszik mindenen: az emberek viselkedésén, a motivációjukon, a jövőképükön, a beletörődésen, na meg az emigráción.
Ehhez képest az albánok jókedvűek, derülátók. Van jövőképük. Oké, szarban vannak, de hagyják őket dolgozni, hagyják őket boldogulni. Törökországban, Egyiptomban döglődik a turizmus, Horvátország szemmel láthatóan túlcsordult, az albánoknak meg van egy remek tengerpartjuk és nagyszerű hegyeik. Idővel minden rendben lesz.
És van itt még egy dolog. Amikor Albánia bezárkózott, rengetegen léptek le külföldre. Amikor a kilencvenes évek elején megnyíltak a határok, akkor szintén. Ezek az emberek odakint vagyont gyűjtöttek és most, hogy rendeződni látszik a helyzet, jönnek vissza. (Albániában hagyományosan erős a családon belüli összetartás.) Vállalkoznak. Építenek valamit. Próbálják meglovagolni a beinduló vendéglátási hullámot. Szinte mindenhol épületek emelkednek, utak épülnek. Ez mind-mind visszaszivárgó tőkéből történik.

Egy kicsit hosszú kitérő lett, de mindjárt érthető lesz, miért volt rá szükség. A hely, ahová megyünk, pontosan így keletkezett. Ndreke (magyarul András) tavasszal jött haza Ausztráliából. Kint halálra dolgozta magát, bányában kezdte, aztán nehézgépkezelő lett. Összeszedett valamennyi pénzt és hazajött a családjához, Theth-be. Itt pedig kiépített egy faházas üdülőtelepet, munkát adva a családnak és a helybélieknek.

Oké, nézzük meg az útvonalat 3D-ben: Shkodra – Tethi Paradise.
Tényleg érdemes megnézni: remekül látszik, hogyan kapaszkodik fel az út a hágóra, majd milyen meredek, szerpentines úton ereszkedik le a Theth völgyébe. És ha arra tippelsz, hogy a szakadék szélén egyensúlyozó murvás utakon voltak korlátok, tippelj még.

DSC_3507

A képen Jimmy látható, Ndreke bátyja, aki sofőrként dolgozik a vállalkozásban. Van róla pár sztori, de majd később.

DSC_3514

DSC_3547

DSC_3633

Az útról túl sok fénykép nem készült. Egyfelől a tegnapi váratlan esőzések után szinte minden ködben volt, másrészt annyira rázott az út, hogy esély sem volt a kocsiban egyenesben tartani a fényképezőgépet. Videókat viszont vettem ezerrel, remélem azokból át fog jönni az élmény.

Megérkeztünk, átvettük a faházat. Egy lámpa sem égett odabent. Megkerestem a tulajt. A válaszát elsőre nem is igazán értettem. Szóval az van, hogy Albániában nem annyira acélos az áramellátás, ezért minden házban fontosság szerint vannak bekötve a fogyasztók. A konnektorokban mindig van áram és a fürdőszobában is. A nappali/konyha világítása már másodlagos, azaz külön körön van. Az éjjeli lámpa meg már a harmadikon, azaz ha kezd elfogyni az áram, ez a kör kapcsol ki először.
Ez persze nem magyarázta meg, nálunk miért nem működött semmi, de aztán kijött a személyzet és sorra kicserélte az égőket.

A következő attrakció: Ndreke elkurjantotta magát, hogy jönnek a medvék! És jöttek.

DSC00555

DSC00557

Igen, a telepen medvék élnek. Két bocs. Valamikor nyár elején találták őket az erdőben, az anyjuk magukra hagyta őket. Az emberek meg befogadták. Azóta itt élnek, kedvesek, barátságosak. Megtanulták, hogyan kell kinyitni az ajtókat, hogyan lehet megnyitni a vízcsapokat. Nincs előlük védve semmi. Egy apróság utal arra, hogy nem emberek: amikor meglátnak valakit, rögtön szopni kezdik az ujjait. Mert hiányzik az anyamedve.

Ettől függetlenül nem ültünk sokat a hátsónkon. Hegyekben vagyunk, túrázunk. Jimmy levitt minket a faluba, ott szétnéztünk egy kicsit, majd irány egy vízesés.

DSC_3556

DSC_3560

Beszéljünk egy kicsit a vérbosszúról. Ahol erős a családi összetartás, ott szinte magától alakul ki a vérbosszú intézménye. Az albánoknál ez már többszáz éves hagyomány. Nem derült ki számomra, hogy még mindig él-e, de ha nem, akkor csak pár tíz éve szűnhetett meg.
Az elv egyszerű: aki megölt valakit egy másik családból, azt meg kell ölni. Ha az illető elmenekül, akkor a rangsorban utána állót kell megölni. Most majdnem azt írtam, hogy egy emberért egy embert, de ez már egy modern szabály. Régebben komplett családokat irtottak ki egy ilyen akcióban. Sőt, ha belegondolsz, ez egy lánc, melynek soha sincs vége. Hiszen az, aki bosszúból ölt, az szintén ölt, tehát őt is meg kellett gyilkolni. Egy hegyekbe feltelepülő szerzetes kezdte el ezt az egészet rendberakni és azóta vannak “szolídabb” szabályok. De láncok így is kialakulnak, melyeket valahogy kezelni kell.
Első körben a gyilkos, mielőtt bosszúból megölnék, kap 30 napot. Hogy elrendezze a dolgait, ne hagyjon maga után elvarratlan szálakat. Ez alatt az idő alatt sérthetetlen. A 30. nap után sem biztos, hogy egyből megölik, hiszen az illető bezárkózhat a családja által üzemeltetett védekező toronyba. Sejthető, hogy ez csak időnyerésre szolgál, hiszen egy életet leélni egy ilyen toronyban elég necces. De itt jönnek képbe a közvetítők. Megpróbálnak megegyezni az áldozat családjával. Hány kecske, hány birka válthatná ki a vérbosszút? Ha sikerül, az mindenképpen jó, mert megszakad a lánc – és ebben mind a két fél érdekelt. De persze a büszkeség nem ritkán írta felül a józan észt.

DSC_3572

DSC_3574

Így néz ki egy torony belülről. A felső kép a gyilkos szobája, az alsó az őrszemélyzeté.

A vízesés felé vezető útról szintén csináltam egy 3D animációt: Theth vízesés.

Megfigyelhető, hogy mielőtt felkapaszkodnánk a meredekre, van egy kunkor jobbra. Nos, itt az történt, hogy holt térbe kerültünk. Szétszóródott a csoport, nem láttuk sem az előttünk haladókat, sem a mögöttünk lévőket, így nem vettük észre, hogy egy ponton le kell váltani a szekérútról egy eléggé jelentéktelen ösvényre. Az sem segített sokat, hogy pont ezen a kritikus szakaszon hívtak a cégtől, így esélyem sem volt észrevenni az ösvényt. (Az előttünk lévők felmentek egy másik társasággal, a mögöttünk lévőket Tamás vezette, minket meg a lelkesedés.) Neki is indultunk Montenegrónak, de aztán egy öt ösvényes elágazóban elfogyott a tudomány. Próbálgattunk, próbálgattunk, végül véletlenül megláttam fent a hegyoldalban a vízesést. Jócskán mögöttünk.

DSC_3604 Stitch

Séta vissza.
A falu egyébként tipikus szórványfalu, itt egy 4-5 házas telep, ott egy másik, némelyik kifejezetten fent a magasban. Nagyjából 50-60 ház lehetett.
Mellettük pedig egy röplabdapálya, melyen éppen akkor is ott játszott a falu apraja-nagyja.
– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejemet – Miért pont röplabda?
– Mert nincs víz pólózni – tippelt Nej.
– Oké, de akkor miért focilabdával csinálják?
– Hogy erősödjenek.
– Akkor miért nem medicinlabdával?

Este félelmetes vacsora. A szisztéma ugyanaz, mint tegnap este. Mutatom.

DSC_3624

Az étel viszont fenséges volt. Vezetőnknek szöget is ütött a fejébe.
– Te, Ndreke – hívta magához a tulajt – A múlt héten sokkal vacakabb volt az étel. Hogyan van ez?
– Észrevetted? – húzta fel a szemöldökét Ndreke.
– Persze.
– A rendes séfem beteg. Viszont meglátogatott a haverom, aki történetesen 3 Michelin csillagos séf a tiranai Sheraton-ban, így be tudott ugrani.

Nos, nagyjából ez volt az a pont, ahol az udvariasság tartott vissza attól, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. Kezdjük ott, hogy Ndreke jó arc, de szereti kiszínezni a dolgokat. Ez viszont akkora lódítás volt, hogy akár már marketingnek is nevezhetjük. Talán nincs mindenki teljesen képben (engem a lányom edukál), szóval 3 csillagos helyből a világon összesen olyan 50-60 darab van, nagy részük Franciaországban. Nálunk, az albán szintnél jóval fejlettebb Budapesten, négy darab egycsillagos hely van és ezekre rettenetesen büszkék lehetünk, hiszen ez a legtöbb a régióban. (Prágában három, Varsóban egy van.) Két csillagban eddig egyedül a Costes reménykedhetett, de nem jött nekik össze. Három csillag? Albániában?
Itthon azért utánanéztem. A tiranai Sheraton semmilyen Michelin csillagot sem említ, annyit írnak a séfjükről, hogy tehetséges. Persze, lehet, hogy akad olyan séf, aki hazatért és odakint Michelin csillagos étterem séfje volt. Nos, egy ilyet találtam, de az illető odakint nem séf volt, hanem egy séf keze alatt dolgozott, három csillagról meg szó sem esett.
Szóval maradjunk annyiban, hogy aranyos lódítás volt. A kaja viszont tényleg kiemelkedően jóra sikerült, messze a legfinomabb menü jellegű étel volt odakint.

Vacsora után hárman ott maradtunk az asztalnál, Ndreke odaült mellénk. Én szivarral kínáltam, ő meg levett egy Metaxás üveget a polcról és hajnalig sztorizgattunk.

A legtöbb sztori arról szólt, mennyire máshogyan mennek a dolgok Albániában, mint máshol. Ndrekét gyerekkorában kivitték a szülei Görögországba, onnan pattant le Ausztráliába, az albán viszonyokkal nem is találkozott. Milyenek ezek a viszonyok? Amilyenek egy túlélésre berendezkedett, egykor bolsevik elnyomás alatt sínylődő, kelet-európai, balkáni mediterrán országban lehetnek. Neki ezek fantasztikus sztorik voltak, nekünk hétköznapiak.
Viszont mesélt Jimmyről. Mivel akkor nem tudtam jegyzetelni, így csak két sztori maradt meg. Jimmy valamikor nemzetközi buszsofőr volt, utána tagozódott be a családi vállalkozásba. Jól vezet, de időnként elképesztően laza. A Theth völgybe vezető út, illetve a völgyben fel-alá tekergő utak viszont… hát, eléggé kalandosak. Murva. Kő. Gödrök. Szakadékok. Na most, Jimmy szereti az albán zenét. Ha pedig úgy veszi észre, hogy a kisbusz utasai vevők rá, akkor feltekeri a potmétert. És táncol. Vezetés közben. A szakadékok szélén.
Egyszer bajba került. Éppen lopott fát szállított (mondom, számunkra természetes környezet), amikor elkapták a rendőrök és felültek a fa tetejére. Jimmy többször is mondta nekik, hogy ez nem lesz jó, szálljanak le. A rendőrök nem szálltak le. Legalábbis nem úgy. Jimmy egy meredek kanyarban beborította a rakományt az erdőbe. A rendőrök szanaszét törték magukat, elég komolyan. Természetesen bírósági tárgyalás lett belőle. Jimmy azzal védekezett, hogy a rendőrök jelenlététől annyira ideges lett, hogy remegett a keze, ezért nem tudta rendesen bevenni a kanyart. Felmentették. Azóta a rendőrök inkább nem állítják meg.