Albán körút 02/07

Theth
2017.09.13; szerda

Reggel hideg zuhany, mert itt meleg van. Felfrissültem.
Utána egy pohár pálinka. Elzsibbadtam.
Reggeli előtt kávészivar. Felrázott.
Mindez fél órán belül.
Majd reggeli után két kávé, újabb szivar. Mindent az egészséges bioritmusért.

Időben útnak indultunk Theth falucskába, mely a Theth-i Nemzeti Parkban található, az Albán Alpokban. (A Dinári hegység keleti vége.) Nem a faluban volt a szállásunk, hanem a szerpentines út egyik oldalágában, a Thethi Paradise telepen.

De mielőtt felérnénk a hegyekbe, beszélek egy kicsit Albániáról. Nem az ősi múltjáról – legalábbis most nem – hanem csak a XX. századról. A XIX. század vége felé az albán öntudat már ébredezett, a XX. században pedig többször is nagyon közel álltak hozzá, hogy egy független, önálló államot alapítsanak. Csak aztán közbejöttek mindenféle dolgok, úgymint az I. világháború, a II. világháború, na meg Enver Hodzsa.
A II világháború után a szovjetek jó érzékkel vették észre, hogy Albánia annyira szegény, hogy gyakorlatilag mindenkivel lefekszik, így felajánlották a barátságukat, a szkipetárok pedig kapva kaptak rajta. Lehet, hogy nem kellett volna. Albánia bekerült a szovjet érdekeltségek közé. A sztálinizmus annyira bejött nekik, hogy amikor Sztálin meghalt és Hruscsov bejelentette, hogy stornó, minden vissza, az albánok megmakacsolták magukat. Sztálin forever. Ez teljesen logikusan sodorta őket Kína irányába. Miután egy moszkvai pártkongresszuson határozottan deklarálták is az álláspontjukat, a szovjetek leléptek, megjelent viszont Kína. Nekik minden pénzt megért egy európai hídfőállás. Albánia pedig átvette a kínai módszereket: brutális kegyetlenség, az ellenzék lemészárlása, kulturális forradalom segítségével az értelmiség kinyírása… és tökéletes elzárkózás. Gyakorlatilag egy Észak-Korea jellegű totalitárius állam alakult ki a Balkánon. Ez volt Enver Hodzsa uralma.
A diktátor 1983-ban halt meg. A rendszer még egy ideig elketyegett, de aztán jöttek a nagy európai változások, sorra buktak meg a nevükben kommunista/szocialista, valójában bolsevik pártok. Amikor 1989-ben Ceausescu-t kivégezték, az albán kommunista párt remek tempóérzékkel váltott. Azt mondták, hogy oké, legyen demokrácia. Akkor válasszunk. Kit? Hát, az ellenzéknek még nem volt ideje megszerveződni, így csak a kommunista párt maradt. Meg is választották őket. A ciklusukat viszont nem tudták kitölteni. Az ellenzék észhez tért, megalakult a Demokrata Párt, kiharcolták az időközi választást, melyet meg is nyertek. Csakhogy eddigre kiderült, hogy nagy a baj. Az ország elképesztően csóró volt. Sőt, még annál is csóróbb. Nemhogy Európa legszegényebb országa voltak, de még Afrikában sem emelkedtek volna ki a mezőnyből. Gazdaság? Volt valami erőltetett ipar, de minek. Aztán beütött a tragédia, egy külföldről szervezett piramisjáték formájában. Mindenkinek gyors meggazdagodást ajánlottak, a Demokrata Párt teljes mellszélességgel beleéállt, a derék albánok pedig nem csak az összes pénzüket ölték bele, de még a házaikat is eladták. A vége természetesen óriási bukás lett. Az utána következő időszak egy éhséglázadással kezdődő polgárháborúba torkollott 1995-97 között. A Demokrata Párt ezzel nyilván lehúzta magát a vécén, a konszolidációban pedig kik maradtak? Az egykori kommunisták.
Nem hangzik túl jól, mi?
Pedig nem lett annyira rossz. Egyfelől a megerősödött kommunista párt, a politikus elit és a hozzájuk kapcsolódó nagycsaládok (mi oligarcháknak neveznénk őket) kiegyeztek. Mindannyian az albán maffia szekerét tolják és leginkább kábítószercsempészetből élnek. (Ne becsüld le az albán maffiát, nagyon durvák. Egy időben ők mentették meg a szicíliai maffiát és jelenleg vállt vállnak döntve tevékenykednek. Európát gyakorlatilag uralják és Észak-Amerikában is elég jó pozíciójuk van.) Mivel a politika gyakorlatilag független a néptől, így nem is foglalkoznak velük. A nép pedig él.
Viszonyításképpen gondolj bele, mi van nálunk. Orbán retteg attól, hogy elveszít egy választást, vagy egyáltalán csak csökken a népszerűsége. A Fidesz – az ország kormányzása helyett – rettenetesen sokat költ propagandára, mert már csak így tudják eltorzítani a rájuk nézve kellemetlen tényeket. Az értelmiségről régóta lemondtak, pár éve már a köznépről is, ma már csak a könnyen befolyásolható, látens szektahívőket célozzák, akiknek segítségével – és a megbuherált választási rendszer illetve a kilóra megvett ellenzék segítségével – hatalmon tudják tartani magukat. Az ocsmány, hazug, gyűlöletre építő propaganda pedig folyamatosan mérgezi a közhangulatot. Ahogy nézem, jelenleg az ország depressziós, és ez meglátszik mindenen: az emberek viselkedésén, a motivációjukon, a jövőképükön, a beletörődésen, na meg az emigráción.
Ehhez képest az albánok jókedvűek, derülátók. Van jövőképük. Oké, szarban vannak, de hagyják őket dolgozni, hagyják őket boldogulni. Törökországban, Egyiptomban döglődik a turizmus, Horvátország szemmel láthatóan túlcsordult, az albánoknak meg van egy remek tengerpartjuk és nagyszerű hegyeik. Idővel minden rendben lesz.
És van itt még egy dolog. Amikor Albánia bezárkózott, rengetegen léptek le külföldre. Amikor a kilencvenes évek elején megnyíltak a határok, akkor szintén. Ezek az emberek odakint vagyont gyűjtöttek és most, hogy rendeződni látszik a helyzet, jönnek vissza. (Albániában hagyományosan erős a családon belüli összetartás.) Vállalkoznak. Építenek valamit. Próbálják meglovagolni a beinduló vendéglátási hullámot. Szinte mindenhol épületek emelkednek, utak épülnek. Ez mind-mind visszaszivárgó tőkéből történik.

Egy kicsit hosszú kitérő lett, de mindjárt érthető lesz, miért volt rá szükség. A hely, ahová megyünk, pontosan így keletkezett. Ndreke (magyarul András) tavasszal jött haza Ausztráliából. Kint halálra dolgozta magát, bányában kezdte, aztán nehézgépkezelő lett. Összeszedett valamennyi pénzt és hazajött a családjához, Theth-be. Itt pedig kiépített egy faházas üdülőtelepet, munkát adva a családnak és a helybélieknek.

Oké, nézzük meg az útvonalat 3D-ben: Shkodra – Tethi Paradise.
Tényleg érdemes megnézni: remekül látszik, hogyan kapaszkodik fel az út a hágóra, majd milyen meredek, szerpentines úton ereszkedik le a Theth völgyébe. És ha arra tippelsz, hogy a szakadék szélén egyensúlyozó murvás utakon voltak korlátok, tippelj még.

DSC_3507

A képen Jimmy látható, Ndreke bátyja, aki sofőrként dolgozik a vállalkozásban. Van róla pár sztori, de majd később.

DSC_3514

DSC_3547

DSC_3633

Az útról túl sok fénykép nem készült. Egyfelől a tegnapi váratlan esőzések után szinte minden ködben volt, másrészt annyira rázott az út, hogy esély sem volt a kocsiban egyenesben tartani a fényképezőgépet. Videókat viszont vettem ezerrel, remélem azokból át fog jönni az élmény.

Megérkeztünk, átvettük a faházat. Egy lámpa sem égett odabent. Megkerestem a tulajt. A válaszát elsőre nem is igazán értettem. Szóval az van, hogy Albániában nem annyira acélos az áramellátás, ezért minden házban fontosság szerint vannak bekötve a fogyasztók. A konnektorokban mindig van áram és a fürdőszobában is. A nappali/konyha világítása már másodlagos, azaz külön körön van. Az éjjeli lámpa meg már a harmadikon, azaz ha kezd elfogyni az áram, ez a kör kapcsol ki először.
Ez persze nem magyarázta meg, nálunk miért nem működött semmi, de aztán kijött a személyzet és sorra kicserélte az égőket.

A következő attrakció: Ndreke elkurjantotta magát, hogy jönnek a medvék! És jöttek.

DSC00555

DSC00557

Igen, a telepen medvék élnek. Két bocs. Valamikor nyár elején találták őket az erdőben, az anyjuk magukra hagyta őket. Az emberek meg befogadták. Azóta itt élnek, kedvesek, barátságosak. Megtanulták, hogyan kell kinyitni az ajtókat, hogyan lehet megnyitni a vízcsapokat. Nincs előlük védve semmi. Egy apróság utal arra, hogy nem emberek: amikor meglátnak valakit, rögtön szopni kezdik az ujjait. Mert hiányzik az anyamedve.

Ettől függetlenül nem ültünk sokat a hátsónkon. Hegyekben vagyunk, túrázunk. Jimmy levitt minket a faluba, ott szétnéztünk egy kicsit, majd irány egy vízesés.

DSC_3556

DSC_3560

Beszéljünk egy kicsit a vérbosszúról. Ahol erős a családi összetartás, ott szinte magától alakul ki a vérbosszú intézménye. Az albánoknál ez már többszáz éves hagyomány. Nem derült ki számomra, hogy még mindig él-e, de ha nem, akkor csak pár tíz éve szűnhetett meg.
Az elv egyszerű: aki megölt valakit egy másik családból, azt meg kell ölni. Ha az illető elmenekül, akkor a rangsorban utána állót kell megölni. Most majdnem azt írtam, hogy egy emberért egy embert, de ez már egy modern szabály. Régebben komplett családokat irtottak ki egy ilyen akcióban. Sőt, ha belegondolsz, ez egy lánc, melynek soha sincs vége. Hiszen az, aki bosszúból ölt, az szintén ölt, tehát őt is meg kellett gyilkolni. Egy hegyekbe feltelepülő szerzetes kezdte el ezt az egészet rendberakni és azóta vannak “szolídabb” szabályok. De láncok így is kialakulnak, melyeket valahogy kezelni kell.
Első körben a gyilkos, mielőtt bosszúból megölnék, kap 30 napot. Hogy elrendezze a dolgait, ne hagyjon maga után elvarratlan szálakat. Ez alatt az idő alatt sérthetetlen. A 30. nap után sem biztos, hogy egyből megölik, hiszen az illető bezárkózhat a családja által üzemeltetett védekező toronyba. Sejthető, hogy ez csak időnyerésre szolgál, hiszen egy életet leélni egy ilyen toronyban elég necces. De itt jönnek képbe a közvetítők. Megpróbálnak megegyezni az áldozat családjával. Hány kecske, hány birka válthatná ki a vérbosszút? Ha sikerül, az mindenképpen jó, mert megszakad a lánc – és ebben mind a két fél érdekelt. De persze a büszkeség nem ritkán írta felül a józan észt.

DSC_3572

DSC_3574

Így néz ki egy torony belülről. A felső kép a gyilkos szobája, az alsó az őrszemélyzeté.

A vízesés felé vezető útról szintén csináltam egy 3D animációt: Theth vízesés.

Megfigyelhető, hogy mielőtt felkapaszkodnánk a meredekre, van egy kunkor jobbra. Nos, itt az történt, hogy holt térbe kerültünk. Szétszóródott a csoport, nem láttuk sem az előttünk haladókat, sem a mögöttünk lévőket, így nem vettük észre, hogy egy ponton le kell váltani a szekérútról egy eléggé jelentéktelen ösvényre. Az sem segített sokat, hogy pont ezen a kritikus szakaszon hívtak a cégtől, így esélyem sem volt észrevenni az ösvényt. (Az előttünk lévők felmentek egy másik társasággal, a mögöttünk lévőket Tamás vezette, minket meg a lelkesedés.) Neki is indultunk Montenegrónak, de aztán egy öt ösvényes elágazóban elfogyott a tudomány. Próbálgattunk, próbálgattunk, végül véletlenül megláttam fent a hegyoldalban a vízesést. Jócskán mögöttünk.

DSC_3604 Stitch

Séta vissza.
A falu egyébként tipikus szórványfalu, itt egy 4-5 házas telep, ott egy másik, némelyik kifejezetten fent a magasban. Nagyjából 50-60 ház lehetett.
Mellettük pedig egy röplabdapálya, melyen éppen akkor is ott játszott a falu apraja-nagyja.
– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejemet – Miért pont röplabda?
– Mert nincs víz pólózni – tippelt Nej.
– Oké, de akkor miért focilabdával csinálják?
– Hogy erősödjenek.
– Akkor miért nem medicinlabdával?

Este félelmetes vacsora. A szisztéma ugyanaz, mint tegnap este. Mutatom.

DSC_3624

Az étel viszont fenséges volt. Vezetőnknek szöget is ütött a fejébe.
– Te, Ndreke – hívta magához a tulajt – A múlt héten sokkal vacakabb volt az étel. Hogyan van ez?
– Észrevetted? – húzta fel a szemöldökét Ndreke.
– Persze.
– A rendes séfem beteg. Viszont meglátogatott a haverom, aki történetesen 3 Michelin csillagos séf a tiranai Sheraton-ban, így be tudott ugrani.

Nos, nagyjából ez volt az a pont, ahol az udvariasság tartott vissza attól, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. Kezdjük ott, hogy Ndreke jó arc, de szereti kiszínezni a dolgokat. Ez viszont akkora lódítás volt, hogy akár már marketingnek is nevezhetjük. Talán nincs mindenki teljesen képben (engem a lányom edukál), szóval 3 csillagos helyből a világon összesen olyan 50-60 darab van, nagy részük Franciaországban. Nálunk, az albán szintnél jóval fejlettebb Budapesten, négy darab egycsillagos hely van és ezekre rettenetesen büszkék lehetünk, hiszen ez a legtöbb a régióban. (Prágában három, Varsóban egy van.) Két csillagban eddig egyedül a Costes reménykedhetett, de nem jött nekik össze. Három csillag? Albániában?
Itthon azért utánanéztem. A tiranai Sheraton semmilyen Michelin csillagot sem említ, annyit írnak a séfjükről, hogy tehetséges. Persze, lehet, hogy akad olyan séf, aki hazatért és odakint Michelin csillagos étterem séfje volt. Nos, egy ilyet találtam, de az illető odakint nem séf volt, hanem egy séf keze alatt dolgozott, három csillagról meg szó sem esett.
Szóval maradjunk annyiban, hogy aranyos lódítás volt. A kaja viszont tényleg kiemelkedően jóra sikerült, messze a legfinomabb menü jellegű étel volt odakint.

Vacsora után hárman ott maradtunk az asztalnál, Ndreke odaült mellénk. Én szivarral kínáltam, ő meg levett egy Metaxás üveget a polcról és hajnalig sztorizgattunk.

A legtöbb sztori arról szólt, mennyire máshogyan mennek a dolgok Albániában, mint máshol. Ndrekét gyerekkorában kivitték a szülei Görögországba, onnan pattant le Ausztráliába, az albán viszonyokkal nem is találkozott. Milyenek ezek a viszonyok? Amilyenek egy túlélésre berendezkedett, egykor bolsevik elnyomás alatt sínylődő, kelet-európai, balkáni mediterrán országban lehetnek. Neki ezek fantasztikus sztorik voltak, nekünk hétköznapiak.
Viszont mesélt Jimmyről. Mivel akkor nem tudtam jegyzetelni, így csak két sztori maradt meg. Jimmy valamikor nemzetközi buszsofőr volt, utána tagozódott be a családi vállalkozásba. Jól vezet, de időnként elképesztően laza. A Theth völgybe vezető út, illetve a völgyben fel-alá tekergő utak viszont… hát, eléggé kalandosak. Murva. Kő. Gödrök. Szakadékok. Na most, Jimmy szereti az albán zenét. Ha pedig úgy veszi észre, hogy a kisbusz utasai vevők rá, akkor feltekeri a potmétert. És táncol. Vezetés közben. A szakadékok szélén.
Egyszer bajba került. Éppen lopott fát szállított (mondom, számunkra természetes környezet), amikor elkapták a rendőrök és felültek a fa tetejére. Jimmy többször is mondta nekik, hogy ez nem lesz jó, szálljanak le. A rendőrök nem szálltak le. Legalábbis nem úgy. Jimmy egy meredek kanyarban beborította a rakományt az erdőbe. A rendőrök szanaszét törték magukat, elég komolyan. Természetesen bírósági tárgyalás lett belőle. Jimmy azzal védekezett, hogy a rendőrök jelenlététől annyira ideges lett, hogy remegett a keze, ezért nem tudta rendesen bevenni a kanyart. Felmentették. Azóta a rendőrök inkább nem állítják meg.

Albán körút 01/07

Shkodra
2017.09.12; kedd

Sok dolog van, melyekről gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy teljesen valószerűtlen a bekövetkezésük. Az egyik ilyen az, hogy Albániában nyaraljunk. Albánia akkor a vicc kategóriába tartozott nálunk. (Scott Adamsnél még ma is). Hiszen olyan jó volt nekünk itt, a világ seggluk csakrájában arra gondolni, hogy van nálunk is nyomorultabb ország.
Persze ha az ember ránézett a térképre, akkor láthatta, hogy adottságai éppen lennének Albániának. Hiszen a tengerpartja pont olyan, mint a jugóké vagy a görögöké. Csak hát Enver Hodzsa túltolta. Nem kicsit. Nagyon.
Aztán mi történt most? Megyünk Albániába. És még csak nem is a tengerpartra, ahová már beindult a turizmus, hanem fel a hegyekbe, a vad vidékre. Soha ne mondd semmire, hogy teljesen valószerűtlen.

Előkészületek. Ahogy az RSD túránál is írtam, őrület. Kedden indult a repülőgép, erre bevállaltuk hétvégére a kajaktúrát. Mivel a kajaktúrára készülés elvitte a pénteket, látható, hogy csak az előző heti szerda, illetve csütörtök jöhetett szóba. Na, ekkor esett be egy sürgős meló. Írtam már, hogy őrület? Aztán végül csak összejött minden. Kissé idegesen.

Ferihegy. Túrabakancs helyett túraszandál, műanyag öv, a táskában semmi necces cucc. Úgy gondoltam, simán átsuhanok a biztonsági ellenőrzésen. Ja.
Kifogtam egy szuperbuzgó alakot. Kezdte azzal, hogy kirakatta a zsebemből az útlevelet. Miért? Papírra is bejelez a kapu? Aztán félreirányította a csomagomat. Miért? Semmi gyanús nem lehetett benne. Csak éppen félreirányított még vagy tíz másikat. Csúcsidőben. Szegény kollégája meg izzadt, mert neki kellett szétszedetnie minden csomagot. Aztán a tíz csomagban volt összesen egy üveg nutella, amit ki kellett dobni. A többi vakriasztás volt. Az enyémet már meg se nézte, csak intett, hogy mehetek. Kösz, bazmeg. Elraboltatok egy negyedórát az életemből tök feleslegesen. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha sietek.
Szvsz ez az egész biztonsági szolgálati cécó túlnőtte magát. Egyre inkább önmagáért van, hogy szuperbugris házmesterszabályok alapján szopatni lehessen a jónépet. Gyakorlatilag joguk van bármit, hangsúlyozom, bármit elvenni, neked viszont a repülőgép indulása miatt nincs időd harcolni az igazadért, ezért csak a fogadat tudod csikorgatni. És amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek. (Jelzem, ebből a szempontból Ferihegy kifejezetten durva hely. Hiába, házmesterkedésben mindig jók voltunk.)

Az sem dobta fel a kedvemet, hogy a repülőtér információs képernyőjéről szószerint csorgott a vér. Rengeteg gép késett. Ki fél órát, ki akár 3-4-et is. A miénk konkrétan egy órát. Voltak törölt gépek is. Mi a franc van itt?
A francia légiirányítók sztrájkja.

Ehhez képest a repülés teljesen rendben volt, a pilóta nyomta a gázpedált rendesen.

Tamás, a túra vezetője a tiranai repülőtéren várt ránk.
– Ha most indulunk, pont elérjük a shkodrai várban az arany naplementét – javasolta.
– Remek időzítés – bólintottam – De hogyan tudtad elintézni a franciákkal, hogy pont egy órát késsen a gép?

Ez ránézésre egy egyszerű, nem is túl szellemes zrikálásnak tűnhet, de aki utazott már Tamással, pontosan tudja, hogy mindent, de mindent képes elintézni. Akár ezt is.

Itt van egy remek 3D animáció az útról: Tirana repülőtér – Shkodra vár.

A várban tényleg csodálatos fényviszonyokat kaptunk el. Szépen látszottak a horizontot lezáró hegyek, a shkodrai tó és természetesen maga a város is. Alattunk volt az Ólom mecset, távolabb pedig már egy modern dzsámi.

DSC_3413

DSC_3412

Megjegyzés a fényképalbummal kapcsolatban. Nemrég laptopot cseréltem és az egyik fényképfeldolgozó program már nem működött az új gépen. A helyette használt másik viszont elbaltázta az eredeti dátumokat, így az albumban nem működik a sorbarendezés. Gyakorlatilag fényképezőgép szerint lettek rendezve a képek, emiatt teljesen összekavarodtak a helyszínek. (Konkrétan egy csomó olyan képpel indul az album, amelyeken én vagyok; ez abból jön, hogy Nej képeit dolgoztam fel először.)

A szállás… minimum meglepő. Ránézésre egy régi karavánszeráj lehetett. Aztán a keményvonalas elzárkózás idejében körbeépítették panelházakkal. Manapság, amikor kezd fellendülni az idegenforgalom, észrevették a fogadóban rejlő értéket és felújították. Nyilván nem teljesen autentikusan, nekem egy kicsit olyan öreg épületbe oltott romkocsma jelleg jött le, de emészthető.

DSC_3426

DSC_3439

DSC_3440

DSC_3442

DSC_3447

DSC_3451

DSC_3458

A vacsora pedig… egyből megvett magának az albán konyha. Nyilván volt étlap, nyilván lehetett is róla választani, de felajánlották, hogy kérhetünk menüt is. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom. Olyan tapas jellegű a dolog. Sorban kihordanak egy csomó mindent, melyek az étlapon előételként szerepelnek. Saláta, feta jellegű sajttal. (De nem annyira sós és valami egészen markáns íze van. Először szokni kellett, aztán már csak szeretni.) Jöttek grillezett zöldségek, fűszeres sült, illetve főtt krumpli és kemencében sütött sajt fokhagymás, fűszeres olajban. Ehhez kaptunk valami lepényszerű kenyeret, melyet mártogatni kellett az olajba. Nagyon ott volt a szeren. Aztán jöttek krémek a kenyérhez. Végül amikor már mindenki tele volt, megérkeztek öntöttvas serpenyőben a sült húsok. Valószínűleg arra számítottak, hogy így kevesebb hús fog fogyni, de nem hagytuk magunkat.
A mellé felszolgált bor egyelőre nem győzött meg.

Vacsora után elugrottunk a sarki közértbe. Eddig olyan olasz-török keverék hangulatom van a városról. Egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy Albániában vagyunk. A boltban vásárolt raki viszont finom. Mi másért is mentünk volna boltba? Oké, Nej samponért, de ő még kispolgár.

Egy kis alkohológia. Aki esetleg nem tudná, a raki gyakorlatilag törkölypálinka. Ez nálunk a pálinkák alsó kategóriája, de érdekes, hogy nagy borkultúrájú helyeken a törkölynek is komoly kultúrája van, hogy mást ne mondjak Grúzia (csacsa), Olaszország (grappa) és most Albánia (illetve a Balkán) a rakival. Viszont az is érdekes, hogy a törkölypálinkát mennyire kifinomították, miközben a többi gyümölccsel egyáltalán nem foglalkoztak.

Tekintve, hogy az egy héttel ezelőtti csoportot elkapta valami hányós-fosós nyavalya, nem bíztuk a véletlenre: lefekvés előtt impregnáltuk magunkat rakival.

A halogatás bája

Ilyen rádiós csengőnk van. Pár hónapja feltűnt, hogy a kettővel arrébb lakó szomszéd csengője ugyanazt a frekvenciát használja, mint mi. Így ha hozzájuk csengetnek, akkor nálunk is cseng. Elméletileg át kellene bökni valami izét, aztán összefütyültetni a két ketyerét, de valahogy mindig elmaradt. Mostanra már megtanultam, mikor érkeznek a szomszédhoz látogatók, elviselhető.
Igenám, de tegnap délután szólt a kajafutár, hogy hiába nyomja a csengőt, nem szól. Megnéztem és tényleg. Hát, majd ha lesz időm, megszakértem.
Aztán ma délelőtt megszólalt a csengő. Nocsak, megjavult? Nos, nem. A szomszédhoz jöttek.

Azaz most ott állunk, hogy a csengőnk néma, ha hozzánk jönnek és csenget, ha a szomszédhoz. Vagy megjavítom, vagy kiteszek egy táblát a látogatóinknak, hogy csengessenek a szomszédnál.
Vagy hagyom a fenébe.

Keresztelő

Na jó, de mi legyen a neve a macskának?

Lehetne Grafit, de nem egyenletesen szürke. Magától adódik, hogy legyen Cirmos, azaz Cirmi. Vagy Mirci. Csak hát ezek elég fantáziatlan nevek, ráadásul nekem volt egy Cirmi nevű haverom, fura lenne az ő nevén hívni a macskát. (Oké, van Picúr nevű haverom is, de ebben az esetben az egyik névadó sem én voltam.)

Végül abban maradtunk, hogy a viselkedése alapján nevezzük el. Így lett Rambó.

Felhívás szabálytalankodásra

Tegnap későn értünk haza, fáradtak is voltunk, nem raktuk el a kajakokat. Ott figyegtek a kocsi tetején. Csakhogy nekem ma el kellett mennem egy csomó helyre. Jobb híján vittem a kajakokat is.
Érdekes tapasztalat volt.
Azt már írtam korábban, hogy amikor sztrádán megyünk kajakokkal, még a 10 köbcentis Maruti vezetője is megvadul és áttolja a gázpedált a vízpumpához, csakhogy kisajtoljon annyi erőt a kocsijából, hogy le tudjon előzni. De nem gondoltam volna, hogy ugyanez a szindróma működik városban is.
Működik. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy én a kajakokkal valami mozgássérült vagyok, aki bármelyik pillanatban beszorulhat a sarkon, kidől alóla az autó és egyébként is csak véletlenül megy ötvennel, de hamarosan vissza fog lassulni húszra. És előznek. Vadul. Szabálytalanul. A mellékutakról pánikszerűen kivágnak, nem foglalkozva azzal, hogy bele kell állnom a fékbe. A lényeg, hogy elém kerüljön. Mert akkor biztosan nem tartom fel.

Egyedül amiatt nem pusztult ki teljesen a hitem az emberiségben, mert a legtöbbje azért a vészvillogóval jelezte utána, hogy bocs.

Megint Soroksári Duna

Cimkézz!
Mert ha nem cimkézel, berúgsz.

Szombaton és vasárnap kajaktúra. A jól ismert Ráckeve-Soroksári Dunán (a továbbiakban RSD). Az extra most a jó társaság. Itt lesz Minden Kocsmánál Kiszállunk László és Nehogy Már Csak Egy Vicét Igyunk János. Hogy a többiekről ne is beszéljek.

Az előzmények? Őrület. De erről majd később. A péntek esténk maradt az összepakolásra, éppenhogy elég lett. Igaz, későn feküdtünk le, korán keltünk, de már egy hete ez megy, megszoktuk.

Egy ilyen társaságba nem illik üres kézzel menni. Dobtunk be sört és egy laposüvegben pálinkát. Na, itt kezdődtek a gondok. A pálinkahűtőt kábé egy hónapja nem nyitottuk ki.
– Iszunk egy páleszt? – kérdeztem Nejt – Ha már úgyis kinyitottam az ajtót.
– Meggyőztél.
Glugy.
– Viszek a meggyből. Melyik lehet az? Ez a kis darab?
– Te tudod.
– Megkóstolom.
– Hajrá.
Glugy.
– Ez tényleg a meggy. És még jó is. Csak kevés van az üvegben. Na mindegy, átöntöm a laposüvegbe, aztán keresek még meggyet.
– Ez akár az is lehet. Meg kellene kóstolni, hogy jó-e?
Glugy.
– A kurva életbe. Ez vodka volt. Na nézzük ezt a másik üveget.
Glugy.
– Ez az. A meggy. Nem is rossz.
– Megkóstolhatom? – érdeklődött Nej.
– Naná.
Glugy.
– Ez acetonos.
– Ne hülyéskedj már! Az előbb kóstoltam meg.
– Márpedig az.
– Akkor megint megkóstolom.
Glugy.
– Nem is acetonos.
– Csak egy kicsit.
– Egy kicsit sem. Na, akkor kiöblítem a laposüveget.
Lötty.
– Te, nem most borítottál ki belőle egy deci pálinkát?

Tassi zsilip – Aporka
2017.09.09; szombat

Találkozó kora reggel Lászlónál. A nyolc kajakot felszórtuk egy zárt fülkés kisteherautóra, mi pedig beültünk a fülkébe és lezötyögtünk Tassig. Már ez is egy élmény volt. Olyan katonaságos. Meg egy kicsit menekültes. (Érkezés. Ajtónyitás. Első mondat: Főnök úr, ez már Ausztria? Meg Ich liebe Angela…)

DSC00489

DSC00487

Pakolás. Már annyira rutin, hogy behunyott szemmel is ment. Még csak figyelni sem kell semmire, fél óra múlva kocsma, azaz kiszállás. Lehet korrigálni.

Barna pont ekkor csörgött rám valami marhasággal, amíg telefonáltam, a többiek elhúztak, utána viszont felszívtam magam és egy remek hajrával utolértem a csapatot. 8,5-es átlag, csak mondom. Na, az útnak ezt a 2%-át értékelte a fitnesz óra, a többi szerinte említésre sem volt méltó. Ez a bizonyos ‘többi’ aznap 26 kilométer evezés volt.

Na, mindegy. Makád. Kiszálltunk a homokos strandon és elsétáltunk a kocsmáig. Másfél órát ücsörögtünk. Jogos lehet a kérdés, hogy hé, milyen túra ez? Ilyen. (Azt azért tudni kell, hogy egész nap, megismétlem, egész nap, csak ez az egy kocsma volt nyitva. És én ezt már tudtam. A többiek még reménykedtek.)

Persze kiszálltunk Dömsödön is, regisztrálni, hogy tényleg nincs nyitva a büfé. Jobb híján ökörködtünk.

Van, aki nézi…

DSC00494

És van, aki állja…

DSC00492

Enni is, inni is, mindenki megoldotta a kajakjából.

Ráckevén már ki sem szálltunk, látszott, hogy nincs értelme. Nejjel és Ferenccel előrementünk, mert nem akartunk várni, megbeszéltük, hogy találkozunk a lacházai strandon, csak éppen a többiek nem arra mentek, később félrevezető üzenetet küldtek, végül amikor már kezdtünk embervérre szomjazni, akkor jött egy telefonhívás a szigetszentmártoni strandról, hogy mi már itt vagyunk, ti meg hol? A hátralévő háromnegyed órában az hajtott, hogy elképzeltem, hogyan trancsírozom fel a többieket, de aztán érkezéskor láttam, hogy dolgoztak a makádi unikumok, a parton lévők ölték egymást nélkülem is.
Hogy hol aludjunk. Mert Joe Papa kocsmája ugyan nem volt nyitva, ellenben esküvő, az volt, szóval simán benne volt a pakliban, hogy a jókedvű vendégek hajnalban lehányják a sátrakat. Szigetcsép még egy-másfél óra, de már a harapós lónak sem volt kedve evezni, ráadásul még ha nyitva is van a büfé, mire odaérünk, biztosan bezár, a sátrakat meg állíthatjuk fel sötétben.

Végül László ötlete nyert. Lakik a közelben egy gyerekkori ismerettségű idős házaspár, essünk be hozzájuk. Este hétkor. Sötétedés előtt nem sokkal. Nyolc koszos, büdös kajakos. Egyik-másik félig részeg, netán egészen az. Mi bajunk lehet?

Semmi. Andrea és László odavoltak az örömtől, hogy ilyen népes társaságuk akadt, hordták kifelé a pogácsát, a pattogatott kukoricát és elbűvölőek voltak. Gyorsan felvertük a sátrakat a vízparton és ellazultunk.

Én konkrétan kilenc órát aludtam éjszaka. A héten összesen nem volt ennyi.

DSC00496

DSC00497

DSC00499

DSC00500

DSC00501

DSC00503

A túra útvonala 3D videóban.

Aporka – Kvassay zsilip
2017.09.10; vasárnap

Annyira jól aludtam, hogy úgy kellett kikényszerítenem magamat a hálózsákból. Míg a többiek aludtak, gyorsan körbefényképeztem a környéket. (Lásd fent.) Aztán ébredeztek a népek, ébredeztek a házigazdák és egy komplett reggelit toltak ki a teraszra. Nem tudom, Lászlónak ez hány sörébe fog kerülni, de olyan ellátásban részesültünk, melyet tegnap este a szentmártoni civakodásban el sem tudtunk képzelni.

A reggel második meglepetése, hogy mindössze félórás késéssel sikerült elindulnunk. Úgy, hogy voltak, akik legszívesebben egész nap ott maradtak volna.

A mai nap másolta a tegnapit. Az első kocsma Szigetcsépen, 40 percre. És valószínűleg ez lesz nyitva egyedül. Végülis, nem így történt. Ez sem volt nyitva. (Pontosabban délben nyitott, mint az a helyben táborozó kajaktúrás társaság közölte. Mondjuk, vicces lett volna, ha felevezünk és egyesítjük erőinket az éjszakai feladatokra. Ránézésre vevők lettek volna rá.)

Szóval Szigetcsép. Messziről minden rendben, emberek a strandon, emberek a kocsma előtt. Csak éppen a roló volt lehúzva.

DSC00507

Jobb híján házikoszt kajakból. László emlékezett egy hamburgeresre Szigethalmon. Becéloztuk.

DSC00508

Nyitva volt. Felzabáltuk a szezonvégi készletet. Meg végre sör. (Mi Nejjel ugyanis elfogytunk.) Gyorsan ittam is kettőt, mert amikor vezetek, akkor a taksonyi híd után már tilos. (Ja, a hamburgeres bódé a híd tövében volt, De még innen.)

A hamburgerrel annyira nem laktam jól, ezért kifejezetten örültem, hogy a következő kiszállóhelyünkön (Szigetszentmiklós, teniszpályák) nyitva volt a büfé és adtak lángost is. Tulajdonképpen ekkor már semmi bajom nem volt. Csak éppen a napi távnak még a felénél sem jártunk. A terep pedig… az RSD legkellemetlenebb formája. Olyan 10-15 km/h oldalszél, a nagy Duna meg árad, ilyenkor a Kvassay zsilipnél rányitják a vizet ezerrel, hadd termeljen az az erőmű egy kicsi áramot. Mi ebből azt érzékeltük, hogy az oldalszél miatt kormány kell, a szembesodrás meg annyira durva, hogy 5-5,5 között tudtunk maximum felfelé haladni. A 6-os értékhez már bele kellett feszülnünk. Én ráadásul megmakacsoltam magam és nem hagytam, hogy a teniszpályák mellett betegyenek a vízbe, beszálltam magamtól. Végülis sikerült, de annyi időt csesztem el vele, hogy mire kivergődtem a nádasból, a többiek már valahol a horizonton jártak. Annyira azért nem bántam, végre lehetett egy kicsit sprintelni. Olyan 6,2-es átlaggal értem utól őket, kábé 40 perc után. (A fitnesz óra értékelte is, ezen a napon már 10 százaléknyi teljesítményt regisztrált. Ja, amikor azt mondom, hogy regisztrált, az azt jelenti, hogy egyáltalán megjelent valami a skáláján. A rekreációs zónában. Az evezés nem egy kardió sport.)

Felfelé olyan túl sok már nem történt.

Ja, hirtelen ötlettel bementünk a Molnár-sziget belső oldalára. Évek óta nem jártam arra, mert nagyon koszos, nagyon csúnya arrafelé a víz. (Ez egy olyan szennyvízgyűjtő oldalág.) Volt meglepetés. Konkrétan kikaptunk egy olyan szakaszt, ahol hangosan felsikoltottam: már megint a Blizna! Úgy kellett áttörnünk, átverekednünk magunkat egy masszívan benőtt szakaszon. Mint valami vízitankok. Lászlóval ketten el is akadtunk, ahogy kell, intenzív csípőmozgásokkal tudtunk egyáltalán visszahátrálni a vízre. Szerencsére Szilviának sikerült az úttörés, mi meg mentünk utána.

Aztán masszív, monoton evezés fölfelé. Elhúzott velünk szemben egy sárkányhajó. Borzasztóan sajnáltam, hogy lemerült a fejkamerám (a tartalékelem otthon maradt a töltőben), mert az egész, ahogy mindenki egy ütemre hajlongott, annyira, de annyira montypython-os volt, tök jó kép lett volna a valamikori videóban. Aztán később elmentek mellettünk, mi pedig Ferenccel úgy döntöttünk, hogy rájuk ijesztünk. Beleálltunk a farvízükbe és toltunk egy olyan 7,9-es tempót. Úgy otthagytak, hogy még a kondenz párájukat is alig láttuk.

Érkezés a Kvassay zsiliphez. Még csak kerestem a kiszállási pontot, amikor László elkapta a kajakot és kirántott, mint egy méretes pontyot. Elképesztő, hogy ezek a kajakok mi mindent kibírnak.

Aztán ennyi. Pakolás, meg pakolás, hazavezetés, na meg pakolás. Jelenleg a száradó cuccok miatt úgy nézünk ki, mint egy menekülttábor.

Ja, ki fogadott minket itthon? Picúr macska ólálkodott ki a kapun és mondania sem kellett, ott volt a szemében a méltatlankodás: hé, humánok, tegnap mintha kiment volna a fejetekből az étkezés!
Most mondtam volna neki, hogy figyelj, te dög, szinte az összes kocsma zárva volt, mi is alig ettünk valamit?
Úgyse értette volna.

A túra útvonala 3D videóban.

De mi van a macskákkal?

A rossz hír az, hogy az egyik eltűnt. A jó(?), vagy nem is tudom milyen hír az az, hogy jelenleg van hat.

Sztracsi nagyjából egy hónappal ezelőtt tűnt el. Persze vigasztalhatnánk magunkat, hogy biztos csak új gazdát talált, de ekkor még csak-csak hazalátogatna némi plusz falatért. (Jártunk már így egy másik macskával.) Szóval eltűnt. Körbenéztem az udvaron, a környéken, de semmi. Mondjuk, ő volt a legmerészebb a csapatban; lehet, hogy egyszer valahol ráfaragott.

Na most, mi vagy tíz éve belőttük, hogy maximum három macskára vagyunk hitelesítve, több nem lehet. Beletörődtünk, hogy kettő maradt. Bár az is tény, hogy eddig mindig úgy alakult, hogy a macskahíradóban bemondták az üresedést és hamarosan jelentkezett is egy macsek a helyre.

Most négy jelentkezett.

Mondhatod, hogy semmi gond, válasszuk ki a legszimpatikusabbat, a többit meg zavarjuk el a pébe. Erre én meg azt mondom, hogy látszik, hogy sohasem foglalkoztál macskákkal.

Esélyünk sem volt választani. A macskáink választottak. Egy – ránézésre – fél éves cirmos kandúrt. Gondolom, szükségük volt egy jó nagy… hímre. Ez a cirmos nem is akármilyen macska. Erőszakos, határozott, nyomulós. Amikor leteszem a teraszon a macskakaját, mindenkit elzavar, beleértve a sajátjainkat is. Ha arrébbrugdosom, akkor a mieink is elmenekülnek. Azaz elismerik a cirmost és ha megtámadom, azt úgy veszik, mintha őket is megtámadnám. Ezt a zavart szokták kihasználni a sztracsatella macskák.
Igen, az ingyenkaja idevonzott még három macskát. Mindhárom nagyon hasonló mintázattal: alapvetően fehér, de sűrű fekete foltokkal. Olyanok, mint az eltűnt macskánk. Az egyik ráadásul megszólalásig hasonlít, egyedül a viselkedése más, de az nagyon. Közöttük is van egy kandúr, de az messze nem annyira rámenős, mint a cirmos. Ettől függetlenül elég nagyokat küzdenek a teraszon.

Mi meg vakarjuk a fejünket Nejjel. Már egészen beletörődtünk, hogy kettő macska marad. A hat… az határozottan sok. Végül abban maradtunk, hogy a szürke cirmosra tesszük a tétjeinket. Egyrészt őt fogadták be a macskáink, másrészt meg ő tűnik a legerőszakosabbnak. Talán elzavarja a másik hármat.
Hogy mennyire nyomulós? Először is már nem kóborol, beköltözött az udvarba. Az előző tulajdonos kialakított egy kutyaólat, ez már legalább tíz éve lakatlanul állt. Eddig. Beköltözött. Másfelől ugyanúgy jön az etetésre, mint a többi. És ha azt hiszed, hogy akár csak egy kicsit is tart tőlem, akkor van még egy dobásod. Hiába jelzem, hogy menjen arrébb, hiába kergetem az udvaron, az arcára van írva, hogy rohadtul unja ezeket a felesleges köröket, hiszen a végén úgyis ő fog először enni.
Ma reggel konkrétan belenyomta a fejét a tányérba, miközben szedtem ki a konzervet. Kétszer jól fejbesomtam a villával, de csak méltatlankodva nézett vissza: ember, ezt most minek? És evett tovább. Finoman oldalba rúgtam kétszer. Ugyanannyi eredménnyel. A másik két macska meg tisztes távolból nézte. Az új vezért.

Ma délután már ideült mellém a padra.

Lassan kereshetünk nevet neki.

Fehérnemű

A férfiak már régóta vigyorognak azon – jobb híján, mert érteni nem értik – hogy a nők miért pánikolnak be, ha hirtelen fehérneműben látja meg őket valaki idegen. Hiszen a fehérnemű felülete nagyjából akkora, mint a bikinié, abban meg még meg is sértődnek, ha valaki nem nézi meg őket.

Pedig, dacára a négyzetcentiknek, van különbség.

Ugyanis minden fejben dől el. Már megint.

Ha katonai egyenruha van rajtad, akkor feltételezik rólad, hogy harcolni fogsz. Még akkor is, ha az éppen öltöny-, vagy szabadidőruha-szabású. Mert más a ruha. Mert beöltöztél egy akcióra.

A fehérneműnek is megvan a célja. A praktikus dolgokon kívül az, hogy levetik. És a levételnek jelentős része szexuális természetű. Azaz a hétköznapi gondolkodásban a fehérneműs hölgy képe azt sugallja, hogy ez a nő minimum könnyen megkapható, ha nem éppen konkrétan szexre készül. Azaz ha egy nőt idegenek kapnak rajta fehérneműben, akkor nem az zavarja, hogy mennyi látszik ki a testéből – hiszen az ugyanannyi, mint bikiniben – hanem az, hogy abban a pillanatban úgy fognak rá tekinteni, mint aki éppen szexre kapható. Akár bárkivel is. Nyilván a megijedés abból jön, hogy a nőnek eszében sem volt szexulás hívóüzenetet küldeni, és beparázik attól, hogy a környezete annak értékelheti a balesetet.

Ehhez képest a bikininek pusztán annyi az üzenete a külvilág felé, hogy figyelj öreg, milyen dögös vagyok! Konkrét szexuális aktusra történő előkészületről szó sincs. Ez egy elfogadott társasági viselet egy bizonyos helyen.
A fehérnemű sokkal intimebb. Nem a nagyközönségnek szól, hanem a kiválasztottnak.

Vallás

A vallás nem más, mint a kollektív tudat képzelt barátja. És ahogyan az egyénnél is pszichés rendellenességnek számít a képzelt barátba vetett hit, a vele való beszélgetések és a neki való megfelelés, ugyanúgy, ugyanolyan mértékben rendellenesség ez a kollektíva számára is.

#nemanépszerűségethajszolom

Órateszt folytatódik

Aki már unja, nyugodtan ugorja át. Úgyis hétvége van, ilyenkor beleférnek a keveseket érdeklő írások is.

Nos, az első új tapasztalat, hogy az órát nem véletlenül nevezik Forerunner-nek. Igazából akkor van elemében, akkor teljesedik ki, amikor futok. Olyan statisztikát tolt a képembe egy egyszerű Cooper teszt után, hogy csak pislogtam. Például a cadence érték. Ez futásnál a lépésszám, kerékpározásnál a pedál fordulatszáma. Csak éppen bringázásnál külön szenzor kell hozzá 60e pénzért. Futásnál viszont beépített. (Plusz jelzi, hogy mennyire vagy távol az optimálistól.)
Vagy amire már régóta kíváncsi vagyok: a VO2max érték. Ez a maximális oxigénfelvétel ml/kg/perc értékben. Kerékpározásnál hiába kerestem, csak futásnál méri.
Na, mondjuk… nem voltam elájulva. Kezdjük ott, hogy először Nej órájával mértük meg magunkat mindketten, mivel az övé képes ellazított, fekvő állapotban tesztelni. Nekem 28 jött ki, neki 29. Ami több okból is durva. Egyrészt abszolút értékben is nagyon gyatra, másrészt meglehetősen nonszensz, hogy ezek szerint Nej edzettebb, mint én. Nem bántani akarom, két éve, amióta rendszeresen jár edzőterembe, sokat fejlődött, de azért így is legalább egy nagyságrendnyi különbség van közöttünk. Némi nyomozás után meg is találtam, hol van a mérésben az elvi hiba. Azt mondja feküdjünk le, lazítsunk el, indítsuk el a mérést, aztán majd kiadja az eredményt. Egészen biztos, hogy az alábbi képlettel becsül:
VO2max= (HRmax/HRrest)x15
Csakhogy a HRrest az nem egyenlő azzal a pulzusértékkel, amit akkor kapok, amikor napközben éppen ledőlök. Nálam ez például 74 lett. A nyugalmi pulzus, definíció szerint, az az érték, amit rögtön ébredés után mérünk, ez pedig nálam 54. Ezzel számolva már 49 a VO2max, ami az alábbi linken található táblázat alapján kiveri a felső határt. (Az 50-54 éves férfiaknál az excellent kategória 46 fölött kezdődik.)
Akkor nézzük a mai mérést. A manuálban azt írják, hogy a pontos értékhez futni kell 10 percet. Úgy voltam vele, hogy akkor már legyen Cooper, azaz 12 perc. Erre is van becslés:
VO2max= (t-505)/45
A teszt eredménye 1710 méter lett, ezzel az értékkel és a fenti képlettel számolva a VO2max értéke 27 lenne. Egyre szebb, nem? A táblázat alapján ez a poor kategória.
Csakhogy az óra nem ezzel a képlettel számolt, hanem figyelembe vette az összes ilyen-olyan mérését és kidobta a frankót: 36. A táblázat alapján ez már nem annyira rossz, az average (átlagos) kategória plafonja. (Persze nem is jó. Ha abból indulok ki, hogy pénteken 51 kilométert bringáztam két óra alatt, 75 percet töltöttem az ‘anaerob’ zónában (151-163), úgy, hogy nem igazán voltak levegővételi problémáim, szóval ez alapján az átlagos kategória inkább sértő. De az óra kerékpározást nem mér. Pedig a VO2max ebben a sportban is fontos paraméter.) Ja, és a kegyelemdőfés: a Garmin Connect szerint ez az érték csak fair. Azaz jócskán átlag alatti. Kapják be.

Nagyjából ugyanez a probléma az aktivitásfigyeléssel is. Az óra számára a kerékpározás nem létezik. Bringázhatok órákat, eshetek haza hullafáradtan, úgy veszi, mintha nem léptem volna egyet sem. Azaz nekiáll sikoltozni, hogy mozogjak már. Meg hát… alapértelmezésben az elvárt lépésszám 10000. Az én esetemben ez 8,4 kilométer. Azért ez durva. Különösen úgy, hogy nem ismer a futáson kívül más mozgást. Ráadásul ha egész nap házon belül tartózkodok, ott aztán gyalogolhatok kilommétereket is, a GPS nem érzékeli, azaz számára nem léptem egyet sem. Csak kíváncsiságból kapcsoltam vissza tegnap este, de nem hiszem, hogy sokáig így marad.
Illetve… van itt valami, amit nem értek. Mint írtam, tegnap este visszakapcsoltam az aktivitásfigyelést. Aztán ma reggel ránéztem… és részletes alvásstatisztikát kaptam. Mennyi volt a mély alvás, mennyi a könnyű és mennyit voltam ébren. Ezt most hogyan? A szíj nem volt rajtam. A lakásban nem működik a GPS. Akkor honnan szedte azokat az értékeket, amelyek alapján ki merte jelenteni a fenti statisztikát? A vége az lesz, hogy még azt is kitalálja, mikor üldögélek úgy, hogy ráadásul még bort is iszom. Fúj.

Órateszt

Naná, hogy meg kellett hajtanom. Tegnap még csak bóklásztam a környéken, de aztán este behangoltam mindent, ma meg elővettem a legkeményebb edzőterepemet: Pestlőrinc – Rákoskert – Ecser – Maglód – Gyömrő – Üllő – Vecsés – Gyál – Pestlőrinc. 51,76 kilométer, 170 méter szint. Ha jól csinálom, akkor egyetlen hatalmas rohanás. Ha jól csinálom, akkor a bejárati ajtón már csak fókamászásban tudok betekeregni.

Azt hiszem, elégedett lehetek. Az új órát egy brutális rekorddal avattam fel. 2 óra 3 perc. Azaz majdnem két órán belül. 25 km/h feletti átlag. Úgy, hogy öt sorompóból háromnál elkaptam a vonatot. A régi rekordra nagyjából húsz percet vertem rá. A négy éves rekordra. Amikor 8 kilóval voltam könnyebb. Meg négy évvel fiatalabb.

Mondjuk, megdolgoztam érte. Az óra az 1-5 Aerobic TE skálán simán hozzámvágta a ‘tenagyonbarom, hagyod azonnal abba!’ jelentésű 5-ös értéket. Piszkosul kíváncsi vagyok, lesz-e holnap izomlázam. Az óra szerint 74 percet töltöttem az anaerob zónában (max 45 percet lehetne), ehhez képest végig rendesen kaptam levegőt. Vagy a zóna határa rossz, vagy én. Amikor megérkeztem és leállítottam a rögzítést, azt mondta, hogy ebből a bringázásból 72 óra kell, hogy regenerálódjak. (Majd fél óra múlva rámszólt, hogy túl régóta ülök, álljak fel és sétáljak. Mert el vagyok punnyadva. Ez volt az utolsó akciója a lépésszámlálónak. Kinyírtam.)

Még valami. Senkinek nem kell aggódnia, nem gyilkolom magamat. A Garmin van eltévedve. Csak azt látja, hogy 53 éves férfi, 180 centi magas, 108 kiló. Úristen, 33 feletti BMI! Óvatosan a mozgással, haver! Emiatt sikoltozik annyit. A valóság az, hogy én egy eléggé izmos pacák vagyok, olyan medve típus, a testzsír-százalékból számolt ideális súlyomhoz 29,5-es BMI tartozik. Ennyit a testtömeg indexről.

Az útvonal 3D animációban:
Relive

Itt pedig azt láthatja, aki érdeklődik, akár az óra, akár a Garmin világa iránt, hogy milyen elemzéseket ad a Connect:
Garmin Connect, a gyömrői pályán

Az óra pedig nemcsak jó, de maximálisan hozza a geek faktort is. Még csak a szélfogóban toltam be a bringát, de már pittyent az óra (feltolta az adatokat a mobiltelefonon keresztül a Garmin felhőbe), aztán pittyent a mobil (az Endomondo beszinkronizálta magához az adatokat, majd emailben értesített, micsoda rekord született), utána megint pittyent a mobil, mert a Relive észrevette, hogy van új track az Endomondón és szeretne belőle 3D videót gyártani. Mire letettem a bringát és ledobtam a cipőt, már minden el volt rendezve mind a gépen, mind a felhőkben. Nekem már csak nézegetnem kellett.