Balaton-felvidék 03/07

Csakazértis kajak
2017.08.08; kedd

Az időjárásban alapvető változás állt be. Eddig nagyon durva északi, észak-nyugati szél volt, emiatt szorgalmasan pakolták kifelé a viharjelzéseket. Szomorúan néztük, hiszen ez pont az a szél, mely nem nálunk hat a vízre, hanem a déli parton. Itt egészen sima volt a víz. Ma reggelre lecsillapult a szél… csakhogy megváltozott az iránya. Észak-keletire váltott. Képzeld magad elé a Balatont. Észak-kelet, dél-nyugat tájolás. Az észak-keleti szél végig tud gyorsulni az egész tó felületén és itt Akaliban már armageddon erősségű hullámokat produkál a strandon. És még csak erős szél sem kell hozzá. A 20-30 km/h sebességű szél messze nem éri el még az egyes viharjelzést sem, ennek ellenére túlélő túrává változtatja a kajaktúrákat.
Természetesen belevágtunk. (Én a Kodiakkal.)
Már a beülés halálos volt. Az akali kempingben a vízreszállási lehetőségek nem igazán barátságosak. Sziklás part, a hullámok pedig folyamatosan a köveknek csapdosták a kajakokat. De valahogy bekinlódtuk magunkat. Úgy terveztük, hogy a szembe- illetve oldalhullámokkal elevickélünk szorosan a part mellett, gyakorlatilag kinyaljuk a tihanyi öblöt. Elmegyünk a fokig, de a csövön már nem megyünk át. Arrafelé brutál idő lehet, mind szélben, mind hullámban. (Nem véletlenül hívják a szorost csőnek.) Visszafelé pedig hazaszörfözünk a hátszéllel.
Nagyjából ez is történt.
Nem volt egy élménykajakozás. Amikor oldalba kaptak a hullámok, azért kellett riszálni a csípőinket. Az meg naív elképzelés volt, hogy a tihanyi öbölben szélárnyékban leszünk: olyan erős volt a szél, hogy jobbról is, balról is megkerülte Tihany dombját és az öbölben egyszerre kaptuk meg mind a kettőt. Rohadt kellemetlen ám olyan vízen kajakozni, ahol a hullámok sem tudják, merre menjenek.
Végül elvergődtünk Sajkodig. Ez egy kellemes strand, ki is kötöttünk.

DSC00453

Kajáltunk, söröztünk. (Csapolt barna Kozel, csak mondom.) Aztán visszaszálltunk a kajakba. Olyan tükörvíz fogadott, hogy nem hittem el. Az az igazi élménykajakozás.
500 méterig. Utána megkaptuk mind a két irányból a hátszelet. Sóhaj. Güzü.
Persze járt az agyam is. Hogy el kellene engedni a másik nagy kajaktúrát. Mert ez az idő nem alkalmas túrázásra. Ellenben nagyon is alkalmas arra, hogy a strandon ökörködjünk. Hiszen nagyon durvák a hullámok. Hiszen a strandon biztonságosan lehet forgolódni a vízen, lehet gyakorolni a szörfözést, a gennyes 45 fokos hátsó hullámokat, mindent. És ha belefordulunk, nagy ügy. Leér a lábunk. Hiszen valójában erre vártam az M7 kajakkal: biztonságos környezetben kipróbálni, mit tud viharos körülmények között. Erre lehetne dedikálni egy teljes napot. Meg is beszéltük Nejjel. Nem örült neki. Jogosan. Úgy jöttünk a Balcsi mellé, hogy kajakozunk. Oké, hogy én négyszer körbeeveztem a tavat és ismerem minden zugát, minden zsombékját, de neki ez az egész hiányzik. Balaton-elvonása van. Azért ha nehezen is, de meg tudtam győzni.

Túraútvonal: Akali – Sajkod – Akali

Mire visszaértünk Akaliba, megint változott a terv. Ne vigyen el a játszadozás egy teljes napot, Ennek már Nej is örült. Kiszálltam, kivonszoltam a Kodiakot és behoztam az M7-et. Nej, mint egy úszómester, a partról figyelt. És nekiálltam forgolódni. Olyan fél óráig csalingáztam fel-alá, kipróbáltam minden elképzelhető igazán vacak szituációt. Egyszer fordult csak elő, hogy kritikusan megbillentem, de abból is visszajöttem. Kérem, megy ez. Szóltam Nejnek, hogy szálljon vízre. Átmegyünk Zánkára. Ebben a szar vízben. Az M7-tel.

Igazából odafelé nem is volt baj. Pontosabban, annyi gikszer volt, hogy az erős szél bekeverte a parlagfű pollent a víz fölé és akkorákat tüsszögtem, hogy meg-megbillent a kajak. Masszív hátsó hullámokat kaptunk, szörföztünk, eveztünk. Mindent elmond, hogy különösebb megerőltetés nélkül meglett a 7.5-es átlag. (Ja, pontosítok: csak Zánka úttörővárosig Erzsébet-táborig mentünk, az nagyjából 4 kilométer oda, meg ugyanannyi vissza.) Kiszálltunk, ujjongtunk – én egészen biztosan – utána elmentünk lángosozni, meg sörözni. Az egész talán 40 perc lehetett. Mire visszasétáltunk a kajakhoz, teljesen elhűltem. Armageddon. Egyrészt brutálisan megerősödött a szél. Az idefelé elfogadható méretű hullámokból vad, tarajos hullámok lettek. Másrészt meg is fordult az iránya: az észak-keleti szélből – mely hazafelé menet kezelhető szembeszél lett volna – átváltott kelet, dél-kelet irányából fújóba, azaz kaptunk egy nagyon viharos oldalszelet. Talán emlékszel, írtam már, az M7 nagyon nem kedveli az oldalszelet. Én sem.
És akkor képzeld el. A strandról csak lépcsős stégről tudtunk beszállni, azaz hátrafelé kellett elindulnom. Aztán a viharos szélben, tarajos hullámok között kellett megfordulnom. Kábé négyszer billentem meg annyira, hogy azt mondtam, kampó, ebből nem lehet visszajönni. Visszajöttem. Nej az egészet végignézte és többször is elkapált. Ő lepődött meg legjobban, amikor végül sikerült irányba állnom. (Na jó, én is.)
Aztán elindultunk. Négy kilométer. Kábé ötven perc. Folyamatos élet-halál harc. Nej, akinek nagyon stabil kajakja van, igazából csak eveznie kellett benne, még ő is szétparázta az agyát. (A pulzusmérő órája alapján a maximális pulzusa 181(!) volt. Ez egyértelműen az adrenalin.) Én viszont ténylegesen végigküzdöttem az egészet. Minden csapásnál el kellett döntenem, hogy kibírom az adott oldalhullámot, vagy rá kell fordulnom. Ha ráfordultam, akkor később valahogy apró, sunyi irányváltásokkal vissza kellett nyernem a szöget. Ha éppen lankadt egy kicsit a szél, akkor soványmalacvágtában menekültem vissza a part felé, hogy legyen szögtartalékom. Nemhogy az életemben, de az összes előző életemben összesen sem lapáttámaszoltam annyit, mint ezen a visszaevezésen.
Nem is hittem el, hogy vissza tudok érni. Abban reménykedtem, hogy elvergődök valahogy az Akali kikötőig, ott kisodortatom magam és akár kézben, akár kocsival hazaviszem a kajakot. Nem sikerült. A kikötőnél akkora szögdeficittel bírtam, hogy teljesen befelé kellett eveznem a Balaton közepe felé és esélyem sem volt megközelíteni a partot. Még a strand mellett is nagy ívben mentem el, de a kempingnél valahogy sikerült a part mellé sodródnom. Aztán amikor öt méterre voltam a stégtől és láttam, hogy az iszonyatos hullámverésben esélyem sincs a kajakot uralva kiszállnom, hanyag eleganciával beborultam. A víz kiborítása a kajakból két mozdulat volt és már a parton is voltam. Utána pedig kiszedtem Nejt is.

A nap utolsó nagy dilemmája a szálláson: először pisilni menjek, vagy pálinkát igyak? Vagy húzzam meg az üveget a klotyin? Nej harsányan tiltakozott a háttérben. Mert nehogy már egyedül.

De ez már a szálláson történt. Ülni a teraszon messze több volt, mint amiről 30-40 perccel korábban álmodoztam. Valami ritka szédült állapotba kerültem. Megcsináltam valamit, amiben biztos voltam, hogy nem tudom megcsinálni. Igen, tudtam – és tudom most is – hogy ez valami olyasmi volt, melyet nem lehet hosszútávon produkálni. Úgy jöttem haza, hogy folyamatosan ezerrel koncentráltam és minden hullámot egyedileg kezeltem le. Csakhogy egy idő után elfogy a koncentráció és elég csak egy hullámot benézni.
De akkor is, most megcsináltam.

Elképesztő, de idén – úgy, hogy sokkal többet voltam vízen, mint más években – egyetlenegy túrán tapasztaltam csak viharos széltől mentes időt. Mindezt abban az évben, amikor szintet terveztem ugrani az új kajakkal.
A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok haladni a tanulással.

Kajakos videó, fénykép… nincsenek. Ember, a homlokomat sem tudtam megtörölni.

A túra útvonala: Akali – Zánka.

Este a szálláson mindenesetre megbeszéltük, hogy a mai nap bőven elég volt kajakos élményből. Ha nem fog javulni az időjárás, akkor a kajak felejtős. Aztán beszélgettünk még a komfortzónáról és annak folyamatos tágításáról, de nem akarom magam túlságosan ismételgetni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *