Balaton-felvidék 06/07

Még magasabbra
2017.08.11; péntek

Mára már viharközeli időt jósolt a meteorológia (illetve tegnap este már be is köszönt egy viharocska), így erre a napra tettük a legrövidebb bringatúrát. Persze a rövidség nem minden: ma megyünk fel a legmagasabbra. A cél a Nivegy-völgy felső bejárata, Mencshely. De ezt sem csak úgy simán érjük el. Persze, felmehetnénk végig a völgyben, de inkább megcifrázzuk: Zánka után átmegyünk a hágón a Káli-medencébe, majd egyből ki is jövünk egy másik hágón, fellihegünk Monoszlóig, aztán még tovább.

A túra adatai:
Útvonal
– Távolság: 30 kilométer.
– Szint: 380 méter.

Zánka után volt némi félreértés. Nej lemaradt, aztán meglátta a hágót és nem volt biztos benne, hogy fel kell-e mennie rajta. Így megállt és várt. Arra, hogy felvegyem a telefonomat. Én meg, immár a hágó tetején, leraktam a bringát és visszamentem a kilátási pontig, hogy lássam, hol késik a Kedves. Majd amikor visszasétáltam a kerékpáromig és fel akartam hívni, akkor láttam, hogy volt vagy hat nem fogadott hívásom.
Rendeztük a sorainkat.

Monoszlóig nem is volt semmi baj. Utána… át is kereszteltük a helyet GonoszLóra. Láttam, hogy emelkedő jön, visszaváltottam, nagy lendület… és vesekő műtét. Az aszfaltozott útból a létező legdurvább, köves, sóderes, gödrös út lett. Olyan 10% körüli emelkedéssel. Egy ideig bíztam benne, hogy csak elfogy, mentem, lihegtem, rázkódtam, aztán azt mondtam, hogy kösz. Innentől gyalogtúra.
Ezek voltak Nej percei. Az ő bringája ugyanis bírta a terepet. Először csak utolért, majd azt követően ő kezdte el magyarázni, hogy hol fog bevárni. Kaján vigyorral az arcán.

DSC00484

DSC00485

A táj egyébként gyönyörű volt. Ez a szakasz, Monoszló és Balatoncsicsó között, már a Nívegy-völgyhöz tartozik, láthatóan rengeteg is a szőlő.
Na meg a parlagfű. Bárhol. Mintha valami íratlan megegyezés lenne, hogy a földek határait parlagfűvel kell jelezni. Akkora erdők vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Simán akadtak két méter körüli példányok is. Nej, ha nem is látott, de a tüsszögéseimből pontosan tudta, merre járok.

A durva terep kábé másfél kilométerig tartott, utána újra aszfaltot tapodtak a kerekek. (Ja, csak szólok, hogy ez jelzett kerékpárút, része az úgynevezett panoráma útnak. A földúton láttunk is egy elágazást, ahol Városlőd volt kitáblázva. Azért ezen nem kicsit röhögtem. Ha te is akarsz, akkor nézd meg térképen.)

Hamarosan begurultunk Balatoncsicsóra. Elmeséltem Nejnek, hogy amikor gyerekként gyalogtúráztunk, itt is megaludtunk, a helyiek pedig kihívtak minket egy focimeccsre. Azaz 11 évesen én már fociztam nagypályán egy bizonyos válogatottban, és az eset jelentőségét csak minimálisan csökkenti, hogy a focipályán több volt a kecskeszar, mint a fű.

Végül a nagy mumus emelkedő. A völgy kijárata, Óbudavár, több okból is érdekes falu. Nekem ehhez a kaptatóhoz kapcsolódik minden idők kerékpáros sebességrekordja, 74 km/h. Azaz nem kicsi emelkedő. (A környékbeli leghíresebb mumuson, a Nosztori lejtőn csak 62 km/h jött össze.) Ráadásul hosszú is. A másik érdekesség, hogy Óbudavár az ország egyik legkisebb falva. Konkrétan több a kecske, mint a lakos. Hivatalosan 71 ember él a faluban és ha elolvasod a méltán népszerű óbudavári kecskesajt manufaktúra történetét, láthatod, hogy 100 fölötti az állomány. (Egyébként a sajt is finom, az akali Fék boltban lehetett kapni, Nej nagy örömére. Meg állítólag Pesten is van, a Klauzál téri piacon.)

De egyelőre ott járunk, hogy végeláthatatlanul hosszú, meredek emelkedő. Kánikula. Lihegés a négyzeten. A faluban meg is álltam a templom előtt.
– Huh, eh, öhöhöh, nem tudja, huh hol van valahol eh nyomóskút? – érdeklődtem egy bácsikától.
Kicsit furcsán nézett rám.
– Ott áll mellette – mutatott rá udvariasan.
És tényleg. Valami nagy kődarab, kijött belőle egy vízcsap és mellé volt téve egy márványlap, miszerint Szent Márton forrása. Apasztottunk rajta egy derekasat.

A java ekkor még hátra volt. A kellemetlenül meredek emelkedő gyakorlatilag Mencshelyig folytatódik. A falusi kocsma hozza a kötelezőt, reggel 6-10 között és este 17-20 között van csak nyitva. Pedig egy sör nem esett volna rosszul. Közben befutott egy bringás csapat, dumáltunk. Aztán megérkezett Nej, nem kicsit szétzilálva. Az egy dolog, hogy neki ez nagyon erős volt, de igazából akkor akart eret vágni magán, amikor ez a kerékpáros társaság elszáguldott mellette az emelkedőn. Mosolyogva. Éppenhogycsak tekerve. Nem kínoztam, megsúgtam neki, hogy mindegyik bringán volt elektromos rásegítés.

Csak az adatok kedvéért: két kilométeren 120 méter szint.

Mencshelyről hazáig már csak egy őrült száguldás volt hátra. Sajnos a sebességrekord elmaradt, akkora szembeszél volt, hogy néhol még a lejtőn is rá kellett tekerni.

Dörgicsén beugrottam a madáritatóba. A Madaras borászat a falu határában található és a községben lévő borboltban – Dörgicsei Borház Madáritató – rendeztek be egy helyes kis szobát. A borokat már kóstolgattuk, a Fék boltban lehetett kapni, nem voltak rosszak. Itt fent már csak a választékra és az árszínvonalra voltam kíváncsi.

Egy kis elmélkedés a helyi borokról. Már önmagában az, hogy helyi bor, megér egy külön misét, hiszen meglehetősen különböző vidékek érnek itt össze. Délről haladva ott van a Badacsony, rögtön utána a Káli-medence, majd a Nívegy-völgy, Dörgicsétől észak-keletre pedig a balatonfüred-csopaki borvidék húzódik. Badacsony, Csopak meglehetősen ismertek, sajnos a szocialista érában rendesen le is lettek járatva, az én bizalmamat még nem nyerték vissza. És itt vannak az üdvöskék, a káli köves borok meg a Nívegy-völgy. Határozottan azzal a céllal (is) jöttünk ide, hogy megismerkedjünk a helyi specialitásokkal. Nos, választék, az van. Egyszerűen nem tudsz a környéken úgy eldobni egy követ, hogy ne találjál el egy pincészetet sem. És ez jó. Ami kevésbé jó, hogy nagyon elszaladtak az árak. Az ismerkedés pont olyan, hogy találomra leveszel egy-egy palackot a boltban. És már itt szembesülsz vele, hogy 1700 alatt nincs bor, de a többség 2500-3500 között mozog. Ami találomra vásárlásnál nem hangzik túl jól. Nyilván el lehet menni borboltokba, minden faluban van legalább egy, de ahhoz kocsi kell, meg ott van a választék kérdése is: egy borbolt egy borászat termékeit árulja, igaz, attól a borászattól mindent, de más termelőtől semmit. Most akkor körbeautózod a vidéket, hogy mindenkitől vehessél kóstolót, vagy elmész a boltba, ahol minden drágább?
Végül nekünk az jött be, hogy első nap vettünk boltban a Madaras borászattól egy üveg Sauvignon Blanc-t (1700) meg egy kékfrankost (2300). Mindkettő jó volt, így megszavaztunk egy nagyobb kontingest is, de ehhez már autóval mentünk fel Dörgicsére.

DSC_3409

Aztán itthon kisérletezgetünk.

Vissza a kiránduláshoz. Ledöngettünk a kempingbe. Olyan hamar megjártuk az utat, hogy még mindig árnyékban volt a teraszunk. Ki is használtam a lehetőséget. Aztán még egy hullámfürdő. Délutánra annyira beerősített a szél, hogy rajtunk kívül kevés őrült volt a vízben. Utána elkövettünk egy durva hibát: átmentünk a strandra ebédelni.
A szokásos hőbörgés. Hogy mikor fogja már elsöpörni a népharag ezt a végtelenségig elpofátlanodott fabódés, strandétkeztetős vircsaftot? Hogy külön ablaknál kell sorbaállni az italért meg az ételért. Hogy húsz percig kell sorbaállnod megalázó körülmények között, olajszagban, izzadt emberekkel körülvéve csak azért, hogy közölhesd, két lángost kérsz. Miközben az ételt pincérkölykök hordják ki. Hát mi a búbánatos lóalkatrészért nem tudnák felvenni a rendelést is? Mert nem. És ez még egy fejlett hely volt, mert máshol csak a pultos óbégat, hogy készen van a két lekváros palacsinta.
A Balaton környékén akárhol jártunk, mindenhol óriásplakátok: fedezzük fel a Balaton gasztronómiáját! Hát bakker, aki ezt kitalálta, annak fingja sincs az egészről. Addig tök felesleges gasztronómiáról beszélni, amíg nem tudjuk kiszolgálni a vendéget. Mert jelenleg csak flancos, lenyúlós helyek vannak és a vérig alázós, olajszagú büfék. Tökmindegy, milyen az étel. Mire odáig jutunk, hogy eszünk, már ezer a vérnyomás, gőz sivít ki a füleken. És ahogy korábban írtam, a horvátok miért tudják megoldani kulturáltan a strandbüféket? Leülsz, kiszalad egy faszi és felveszi a rendelést. Majd neki fizetsz. Ezt úgy hívják, hogy pincér. És nem kell három embernek sürgölödni a pult mögött, elég egy. A másik kettő meg menjen ki az asztalokhoz.
Itt konkrétan Nej állt be a sörökhöz, én a kajás sorba. Húsz perc múlva, mire tudtam közölni, hogy két lángost kérek, és leülhettem az asztalunkhoz, várni, hogy mikor készül el, a söröm már ihatatlanná melegedett. Én pedig annyira felhúztam magam, hogy nem is emlékszem, mit ettem.
Most gondold végig, mik a lehetőségek. Első nap elmentünk étterembe. 700-ért kaptunk vizes sört. Mindenki tócsit evett, mert az ‘csak’ 1800 körül volt. A többi étel ára elszállt valahová az egekbe, mint ahogy a vizes sör után az én bizalmam is. Marad a strandbüfé és a lángos, ami rendben is lenne, hiszen elég intenzíven bringáztunk, kajakoztunk, kellett a benne lévő szénhidrát és kalória. Csak éppen ahhoz, hogy hozzájussál, szarrá szopatnak. És nem, senki nem gyújtja rájuk a bódét. Mindenki bebirkul. Mert mindenhol így mennek a dolgok, miért is kellene változtatni bármin.
Az lett a vége, hogy nyaralás ide vagy oda, legtöbbször inkább főztünk magunknak valami egyszerűt, illetve ettünk hideget.

Megint vissza a kiránduláshoz. Habár már sokminden nem volt hátra, lévén szombat reggel cuccolunk és megyünk. A villanyszerelő nem jött se másnap, sem utána, nagy ügy, hazamegyünk rendszámpanel nélkül.

Bolt. Rózsaszín Luminarc pohár. Meg szalámi nagy tételben. A kecskesajt sajnos elfogyott.

Az idő viszont csúnyán bevadult. Megjött az überbrutál észak-nyugati szél, de most olyan erővel, hogy a parttól száz méterre már tarajosak voltak a hullámok. A mély vízben. Aztán megjött a felhőszakadás és megjött a villámcsapkodós tüzijáték is.

Vihar előtti pillanatok, a lapos fény játékaival.

DSC_3406

DSC_3393

DSC_3396

De a legrosszabb, hogy megjött a mellettünk lévő büfébe a táncos-zenés buli is. A lakodalmas zenén edződött énekes képes volt bármilyen zenét eltörni, a tömeg pedig élvezte. Jobb híján mi is poénra vettük. Meg egyébként is, az orkán erősségű szél elnyomta az akkordokat.

Balaton-felvidék 05/07

Arács – Lovas panorámaút
2017.08.10; csütörtök

A reggel fél hetes úszás a Balatonban. Amikor ember még alig látható, a természet pedig éledezik. Ez nagyon fog hiányozni otthon.

Reggel jött egy szaki, hogy ki szeretné cserélni a mobilház elektromos csatlakozóját, mert szétolvadt. Pedig nem is használtuk annyira intenzíven a klímát. Majd amikor végzett, megmutattam neki a kocsin az elektromos csatlakozót. Ő ugyan nem ért hozzá, de a kollégája igen. Kolléga megérkezett, hümmögött, hogy a bekötési ábra otthon van, holnap elhozza és megjavítja.
Halvány fény a sötétben,

Az időjárásnál még mindig bent maradt az indigó. Az előrejelzés ugyanazt mutatja és ez összhangban is van azzal, amit látok. Durva észak-keleti, keleti hullámok. Ami mára más, az az, hogy napközben erősödést jósol a leveli béka, 30-35-ös lökésekkel. Illetve délutánra megfordul a szél és délkeleti lesz, azaz a tervezett révfülöpi (pontosabban pálkövei) kajakkiránduláson lefelé is rusnya nagy 45 fokos hátsó hullámok lennének, meg visszafelé is. Nem hangzott jól.
Ettől persze még belevághattunk volna, hiszen nagyon jó jellemfejlesztő túra lehetett volna belőle, de a lónak a farát. 29 kilométer kinlódás. Miközben nyaralunk.
Azaz megint bringa. Erre már nem volt tervünk, de nagy úr a kényszer. Mini usb kábelért úgyis be kell mennünk Füredre (meg Nejnek algoflex a gyógyszertárból, hiába, óriási tehetségem van a túrák ütemezésében), szóval Füred adott, akkor meg menjünk el a kedvenc panoráma utamra, az Arács – Csopak – Palóznak – Lovas útra, fent a domboldalon.

A terv hátulütője az, hogy kábé 30 kilométert megyünk a 71-es melletti kerékpárúton. Nem akarok róla beszélni.

Füreden a Teszkóban volt minden. A mobiltelefon üzletben csak nekem, csak most, utolsó darab mini usb kábel, piszok drágán. Szerintem nekem vannak a legdrágább usb kábeleim az országban.

A kikötőnél a rendőrök leszállítottak a bringáról.
– Itt nem lehet kerékpározni. Szálljon le.
– Ez nem a kerékpárút?
– De. De nem lehet rajta kerékpározni. Szálljon le.
– Ja, akkor jó.

Szerencsére nem sokat akartunk rajta menni, hiszen a cél a vörös templom, ahhoz meg úgyis fel kell lihegnünk egy emberes kaptatón.
Fellihegtünk.
Aztán további fellihegések, végül rajta voltunk a panorámaúton. Hozta a kötelezőt.
Palóznakon étterem hatalmas terasszal. Néztem a borárakat. A Homola pince borait mérték ki, ha jól láttam messziről a táblát, egy deci bor 550 forinttól indult és valahol 1700 forintnál tetőzött. Ki a franc fog ennyit fizetni ezekért? Még ha jók is…
A sör viszont emberi árban volt, szóval nem morgok. Illetve, de. Most vagy én maradtam le, vagy hirtelen csúnyán változott a világ. Csapolt söröket (Dreher, Borsodi, Soproni) akár a Balaton partján, akár fentebb a felvidéken, olyan 550-700 között lehet kapni. Nekem ez egy kicsit sok. Szerencsére hoztunk otthonról két tálcával bolti áron, így a klímás mobilházban tobzódtunk, de elég durva volt szembesülni a piaci árakkal.

Aztán beléptünk Alsóőrsre, az Európa a Pelso kemping előtti kedvenc Suba éttermünkbe, ahol garantáltan házi pizzát sütnek, finomat. (Tavaly voltunk itt szezonon kívül és nem volt pizza. Amikor megkérdeztük a pincért, hogy miért, azt válaszolta, hogy minden reggel ő gyúrja meg a pizzatésztát, méghozzá annyit, amennyit saccolnak, hogy el fog fogyni. Aznapra nullát saccoltak.)

DSC00483

Utána rövid kerülővel megnéztük a sajkodi strand nagyon hangulatos kocsmáját immár a partról is, majd egy hosszú futam haza.

A túra adatai:
Útvonal.
– Távolság: 60 kilométer.
– Szint: 400 méter.

Én ennyire leamortizálódva még sohasem érkeztem meg. 37 fok, tűző napon tekerés, emelkedők, lejtők. Bevettem magam a 22 fokos klímába, de így is kellett egy félóra – na meg két sör – mire temperálódtam.
Beüzemeltem az usb kábelt.
Utána nagy levegő és kirohantunk az armageddonba. Először úszkáltunk egy félórát, utána – kihasználva a pillanatnyi lehülést – átsétáltunk a strandra egy lángos vacsorára, majd újabb félóra temperálási célú úszkálás, így el tudtam szívni egy szivart a teraszon. de közben folyamatosan éreztem a benti klíma szívó hatását. Gyere be szép szőke herceg, itt 22 fok van, nem pedig a kinti ocsmány 37.

Ami teljesen megdöbbentő, az az, hogy nincsenek szúnyogok. Este ki lehet ülni, éghet a lámpa, semmi. A kempingben parlagfű sincs. Nem is értem, miért mászkálunk el mindenfele.

Este megjött a vihar. Melyet péntek estére vártunk.

Balaton-felvidék 04/07

Káli Medence
2017.08.09; szerda

Az időjárás betette az indigót. Keleti, dél-keleti szél, váratlan megélénkülésekkel. Erőben nem nagy (20-as alapszél, max 35-ös lökésekkel), azaz még csak elsőfok sem lesz, de az iránya miatt az északi parton már jelentősek a hullámok.

szerdareggel2

Bringa.

Szerencsére elég sok túratervet raktam össze. Ezek közül is a mai a kedvencem. Gyakorlatilag a Káli-medencében csavargunk, majd a végén kibújunk Badacsony felé és valahogy hazajövünk. Vagy vissza a medencében, vagy a Balaton partján.

Ez lett belőle:
Útvonal
– Szint: 400 méter.
– Távolság: 60 kilométer.

Kezdjük egy visszaemlékezéssel. 11 éves voltam, amikor egy általános iskolai szervezésű gyalogtúrán vettem részt. Tapolcáról indultunk, fel-alá csatangoltunk a Káli-medencében, majd Zánkánál értük el a Balaton partját. Elméletileg a túra tovább is tartott volna, de Szöcske (az iskola úttörővezető pajtása, egyébként egy nagyjából 200 éves, elképesztő vitalitású hölgyemény, mellékesen rajztanár) úgy döntött, hogy innen már jó lesz a vonat is. Nem akarok sztorit írni a sztoriban, mai szemmel felfoghatatlan dolgok történtek ezen a túrán, de a lényeg, hogy napokig bolyongtunk fel-alá ebben a gyönyörű völgyben – és ez nekem ma is meghatározza a hozzáállásomat a Káli-medencéhez.
Naná, hogy teljesen fel voltam spannolva a kerékpáros bejárás lehetőségén.
Kicsit sajnálatos volt, hogy Nej ilyen élményekkel nem rendelkezett, így amikor én az országúti bringával csapongtam föl-alá, hogy menjünk be ide is, meg oda is, hiszen nem is olyan sok a szint, ő azért nem annyira élvezte. Végül egyfajta kompromisszum lett belőle.
Zánka után feltekertünk a Hegyes-tű mellé.

DSC00464

Így néz ki közelről.

DSC00473

Így távolabbról.

DSC00465

Ez pedig Köveskál, Kővirág. Nem bírtam ellenállni a vizuális szóviccnek.

De az élmény. Megállni Köveskál és Kővágóőrs között félúton, a Káli medence közepén… leírhatatlan. Körben látod a hegyeket – Ábrahámhegy, Badacsony, Gulács, Csobánc, Nagy-Kopasz, Hegyes-tű – az általuk körbezárt völgy pedig tényleg olyan, mint egy pici Toszkána. Illetve, ez egy marketing hülyeség. Ez a Káli-medence, a maga, saját jogon megérdemelt szépségében. Ne keverjük bele se Toszkánát, se Provánszt. Mások. Máshogy szépek.
A medencét körülölelő hegyek tövében pedig rengeteg a szőlő.

DSC00472

Nyilván megnéztük a Theodora forrást is Kékkút mellett.

DSC00470

Itt azért voltak igazi nagypályások. Végül is, nem tilos, de azért elég fura volt, amikor a forrásra rátolatott egy autó és nekiállt hordószámra vizet vételezni. A fene tudja. Ha a közelben laknék, lehet, hogy én is ezt csinálnám.

Kékkút után döntési ponthoz érkeztünk. Én eredetileg a völgy felső szegélyén terveztem a hazautat, de remek alternatíva volt az is, hogy a Gulács mellett lecsorgunk Badacsonyig, kajálunk valamit és a part mellett megyünk haza. Ez is lett.

Ebéd a badacsonyi gagyisoron. Meglepően rendben volt. 400-ért iható sör.. ilyet a balcsiparton sehol sem láttunk, sokkal jellemzőbb 700-ért a vizes vacak. A kaja is rendben volt, ízben is, árban is. Nej megjegyezte, hogy ez ugyanolyan gagyi, mint a Szépasszonyvölgy… és bár nem így gondolta, de találó a hasonlat, hiszen a Völgy is kezd feljönni mostanában.

A balatoni kerékpárút? Eddig nem mondtam véleményt róla, mert nem ismertem. Nos, most megismertem. Milyen? Három szó: szar, szar és szar. Valószínűleg pár embert most fel fogok bosszantani, de nekem az a véleményem, hogy a Balatont körbebringázni eléggé lúzer dolog. (Mindjárt elmagyarázom.) De ezen belül is a szuperlúzer megoldás az, ha valaki mindezt a bringautakon teszi. Elképesztő. Kezdjük ott, hogy az utat beviszik mindenféle település belsejébe. Strandoló gyalogosok, parkolóhelyet kereső, tolatgató autósok közé. Folytatva ott, hogy egy csomó helyen semmilyen formában sem jelzik, hogyan tovább. Bevittek egy útra, melyből egyszer csak peron lett a balatonrendesi vasútállomáson(!), majd a peron után egy lépcső. Aztán vége. Semmi jelzés, hogy mi van. Vagy Szepezdnél: váratlanul felvittek a domboldalba egy 30 méter magas emelkedőn. Tudod mennyi 30 méter? Valamivel magasabb, mint egy tízemeletes ház. Aztán mindenféle kis utcákban terelgettek, majd visszaengedtek a 71-es útra. Úgy, hogy a szintesésből nem tudtunk lendületet nyerni, mivel egy meredek (12%-os) dűlőn kellett tövig behúzott fékkel ráengednünk a bringát a főútra. Az egész szakasz kábé két kilométer volt. A 71-esen haladva nagyjából 6 perc alatt abszolválhattuk volna a távot. Így, hogy felzavartak a picsába, majd terelgettek a kis utcákban, így húsz percet töltöttünk hegymászással és útkereséssel. De ugye nem tartóztattuk fel a nagyságos autósokat azon a nyomorult két kilométeres szakaszon, nem kényszerítettük őket arra, hogy kegyesek legyenek egy apró kormánymozdulattal kikerülni minket.
De a legdurvább nem ez. Hanem az út minősége. Akkora gödrök, kátyúk és fagyökér okozta hepék és hupák voltak, hogy máig nem értem, hogyan bírta ki az országúti bringám. Mész egy településen kívüli szakaszon, egyenes terep, végre lehet egy kényelmes 25-ös tempóval menni (kényelmes, mert ha megpörgetem, akkor ez a bicaj megy ötvennel is), aztán jön egymás után 5 akkora dudor meg gödör, hogy kirántja a kormányt a kezemből, de legalábbis szétrázza a bringát. És ilyenből nem egy van, nem is öt, ilyenek elég sűrűn vannak. Ha meg eleged van és kimész az autók közé, akkor a sok idióta dudál, meg leszorít, mert hogy merészelsz te az Ő útjukon menni, amikor neked külön utad van. Kíváncsi vagyok, ha az autósokat törvény kötelezné, hogy a műút helyett tankcsapdákkal telített földutakon kellene járniuk, akkor hányan tartanák be és hányan szarnák telibe az idióta jogalkotók által kitalált idióta szabályt és merészkednének vissza a sima aszfaltos útra.
Na, szóval ez a kerékpárút így, ahogy van, még alibinek is rossz. Maximum arra használható, hogy egyik faluból átkarikázzunk a másikba egy papóka bringával, vagy falun belül lemenjünk a strandra. Mi olyan 35 kilométert tekertünk rajta és a végén már habzott a szám. El sem tudom képzelni, milyen lehet ezen hosszabb távot, neadjisten teljes kört menni. (Ha nekem nem hiszel, itt van Balázs monológja.)

Oké, akkor amit ígértem. Látható, hogy a Balaton körbebringázása a jelenlegi körülmények között mindenképpen szopás. Ha a főúton mész, akkor erős autóforgalomban haladsz, nem sokat látsz és el kell viselned a házmester-mentalitású hülyéket. Ha a kerékpárúton mész… ne menj a kerékpárúton.
Akkor mi is benne a jó? Semmi. Mert az, hogy adott esetben eldicsekedhetsz vele, az valójában semmi. Ha bringázni akarsz, és úgy, hogy élmény is legyen, vannak sokkal jobb lehetőségek. A Kis-Balaton körbebringázása. Hévíz körbetekerése. A teljes Balaton-felvidék, beleértve a Káli medencét, a Nivegy-völgyet és Veszprémet is. Elképesztő mennyiségű út, szebbnél szebb terepek, mindegyik út mellett tábla, miszerint támogatott a kerékpáros forgalom. Mi kell még? Oké, nincsenek kilométerenként lángossütő bódék. Oké, vannak szintek. De a szint egyben remek kilátást is jelent, éhen meg még soha nem haltam ezeken a túrákon.

Na, kimorogtam magam. Persze végül simán hazaértünk, a puffogások is elszálltak a levegőbe. Bevásároltunk a boltban (narancssárga Luminarc pohár), aztán nekiálltam rendezni az elektronikus adatokat.

A mini USB kábel bosszúja.

Nem, nem fogod elhinni. Én sem hittem el. Tiszafüreden óriásit szoptam azzal, hogy elfelejtettem mini USB kábelt csomagolni, a túraútvonalakat pedig egy rossz GPS-re töltöttem fel. De hatalmas szerencsém volt, megoldottam.
Természetesen erre a mostani túrára már csomagoltam kábelt. És mi történt? Az első csatlakoztatás után, amikor ki akartam húzni, a kábel beleszakadt a készülékbe. Döbbenten meredtem a darabokra. A kábel természetesen használhatatlan lett, de azzal is küzdöttem egy félórát, míg a csatlakoző darabjait kiműtöttem a GPS-ből. És ekkor még csak ott jártam, hogy zéró. Minden használható, feltéve, ha van egy jó kábelem. Körbeérdeklődtem, de közölték, hogy maximum Füred. Az viszont elvinne egy fél napot, annyink meg nincs.
Megint kábel-hajótöröttek lettünk.

Ami különösen vacak, hogy fullra visszajött a kánikula. A terasz teljesen felejtős. Teljesen. Este tizenegykor szerettem volna kimenni a teraszra egy szivarra, de két levegővétel után menekültem is vissza a klímába. Erősebb a meleg, mint a nikotinéhség.

Balaton-felvidék 03/07

Csakazértis kajak
2017.08.08; kedd

Az időjárásban alapvető változás állt be. Eddig nagyon durva északi, észak-nyugati szél volt, emiatt szorgalmasan pakolták kifelé a viharjelzéseket. Szomorúan néztük, hiszen ez pont az a szél, mely nem nálunk hat a vízre, hanem a déli parton. Itt egészen sima volt a víz. Ma reggelre lecsillapult a szél… csakhogy megváltozott az iránya. Észak-keletire váltott. Képzeld magad elé a Balatont. Észak-kelet, dél-nyugat tájolás. Az észak-keleti szél végig tud gyorsulni az egész tó felületén és itt Akaliban már armageddon erősségű hullámokat produkál a strandon. És még csak erős szél sem kell hozzá. A 20-30 km/h sebességű szél messze nem éri el még az egyes viharjelzést sem, ennek ellenére túlélő túrává változtatja a kajaktúrákat.
Természetesen belevágtunk. (Én a Kodiakkal.)
Már a beülés halálos volt. Az akali kempingben a vízreszállási lehetőségek nem igazán barátságosak. Sziklás part, a hullámok pedig folyamatosan a köveknek csapdosták a kajakokat. De valahogy bekinlódtuk magunkat. Úgy terveztük, hogy a szembe- illetve oldalhullámokkal elevickélünk szorosan a part mellett, gyakorlatilag kinyaljuk a tihanyi öblöt. Elmegyünk a fokig, de a csövön már nem megyünk át. Arrafelé brutál idő lehet, mind szélben, mind hullámban. (Nem véletlenül hívják a szorost csőnek.) Visszafelé pedig hazaszörfözünk a hátszéllel.
Nagyjából ez is történt.
Nem volt egy élménykajakozás. Amikor oldalba kaptak a hullámok, azért kellett riszálni a csípőinket. Az meg naív elképzelés volt, hogy a tihanyi öbölben szélárnyékban leszünk: olyan erős volt a szél, hogy jobbról is, balról is megkerülte Tihany dombját és az öbölben egyszerre kaptuk meg mind a kettőt. Rohadt kellemetlen ám olyan vízen kajakozni, ahol a hullámok sem tudják, merre menjenek.
Végül elvergődtünk Sajkodig. Ez egy kellemes strand, ki is kötöttünk.

DSC00453

Kajáltunk, söröztünk. (Csapolt barna Kozel, csak mondom.) Aztán visszaszálltunk a kajakba. Olyan tükörvíz fogadott, hogy nem hittem el. Az az igazi élménykajakozás.
500 méterig. Utána megkaptuk mind a két irányból a hátszelet. Sóhaj. Güzü.
Persze járt az agyam is. Hogy el kellene engedni a másik nagy kajaktúrát. Mert ez az idő nem alkalmas túrázásra. Ellenben nagyon is alkalmas arra, hogy a strandon ökörködjünk. Hiszen nagyon durvák a hullámok. Hiszen a strandon biztonságosan lehet forgolódni a vízen, lehet gyakorolni a szörfözést, a gennyes 45 fokos hátsó hullámokat, mindent. És ha belefordulunk, nagy ügy. Leér a lábunk. Hiszen valójában erre vártam az M7 kajakkal: biztonságos környezetben kipróbálni, mit tud viharos körülmények között. Erre lehetne dedikálni egy teljes napot. Meg is beszéltük Nejjel. Nem örült neki. Jogosan. Úgy jöttünk a Balcsi mellé, hogy kajakozunk. Oké, hogy én négyszer körbeeveztem a tavat és ismerem minden zugát, minden zsombékját, de neki ez az egész hiányzik. Balaton-elvonása van. Azért ha nehezen is, de meg tudtam győzni.

Túraútvonal: Akali – Sajkod – Akali

Mire visszaértünk Akaliba, megint változott a terv. Ne vigyen el a játszadozás egy teljes napot, Ennek már Nej is örült. Kiszálltam, kivonszoltam a Kodiakot és behoztam az M7-et. Nej, mint egy úszómester, a partról figyelt. És nekiálltam forgolódni. Olyan fél óráig csalingáztam fel-alá, kipróbáltam minden elképzelhető igazán vacak szituációt. Egyszer fordult csak elő, hogy kritikusan megbillentem, de abból is visszajöttem. Kérem, megy ez. Szóltam Nejnek, hogy szálljon vízre. Átmegyünk Zánkára. Ebben a szar vízben. Az M7-tel.

Igazából odafelé nem is volt baj. Pontosabban, annyi gikszer volt, hogy az erős szél bekeverte a parlagfű pollent a víz fölé és akkorákat tüsszögtem, hogy meg-megbillent a kajak. Masszív hátsó hullámokat kaptunk, szörföztünk, eveztünk. Mindent elmond, hogy különösebb megerőltetés nélkül meglett a 7.5-es átlag. (Ja, pontosítok: csak Zánka úttörővárosig Erzsébet-táborig mentünk, az nagyjából 4 kilométer oda, meg ugyanannyi vissza.) Kiszálltunk, ujjongtunk – én egészen biztosan – utána elmentünk lángosozni, meg sörözni. Az egész talán 40 perc lehetett. Mire visszasétáltunk a kajakhoz, teljesen elhűltem. Armageddon. Egyrészt brutálisan megerősödött a szél. Az idefelé elfogadható méretű hullámokból vad, tarajos hullámok lettek. Másrészt meg is fordult az iránya: az észak-keleti szélből – mely hazafelé menet kezelhető szembeszél lett volna – átváltott kelet, dél-kelet irányából fújóba, azaz kaptunk egy nagyon viharos oldalszelet. Talán emlékszel, írtam már, az M7 nagyon nem kedveli az oldalszelet. Én sem.
És akkor képzeld el. A strandról csak lépcsős stégről tudtunk beszállni, azaz hátrafelé kellett elindulnom. Aztán a viharos szélben, tarajos hullámok között kellett megfordulnom. Kábé négyszer billentem meg annyira, hogy azt mondtam, kampó, ebből nem lehet visszajönni. Visszajöttem. Nej az egészet végignézte és többször is elkapált. Ő lepődött meg legjobban, amikor végül sikerült irányba állnom. (Na jó, én is.)
Aztán elindultunk. Négy kilométer. Kábé ötven perc. Folyamatos élet-halál harc. Nej, akinek nagyon stabil kajakja van, igazából csak eveznie kellett benne, még ő is szétparázta az agyát. (A pulzusmérő órája alapján a maximális pulzusa 181(!) volt. Ez egyértelműen az adrenalin.) Én viszont ténylegesen végigküzdöttem az egészet. Minden csapásnál el kellett döntenem, hogy kibírom az adott oldalhullámot, vagy rá kell fordulnom. Ha ráfordultam, akkor később valahogy apró, sunyi irányváltásokkal vissza kellett nyernem a szöget. Ha éppen lankadt egy kicsit a szél, akkor soványmalacvágtában menekültem vissza a part felé, hogy legyen szögtartalékom. Nemhogy az életemben, de az összes előző életemben összesen sem lapáttámaszoltam annyit, mint ezen a visszaevezésen.
Nem is hittem el, hogy vissza tudok érni. Abban reménykedtem, hogy elvergődök valahogy az Akali kikötőig, ott kisodortatom magam és akár kézben, akár kocsival hazaviszem a kajakot. Nem sikerült. A kikötőnél akkora szögdeficittel bírtam, hogy teljesen befelé kellett eveznem a Balaton közepe felé és esélyem sem volt megközelíteni a partot. Még a strand mellett is nagy ívben mentem el, de a kempingnél valahogy sikerült a part mellé sodródnom. Aztán amikor öt méterre voltam a stégtől és láttam, hogy az iszonyatos hullámverésben esélyem sincs a kajakot uralva kiszállnom, hanyag eleganciával beborultam. A víz kiborítása a kajakból két mozdulat volt és már a parton is voltam. Utána pedig kiszedtem Nejt is.

A nap utolsó nagy dilemmája a szálláson: először pisilni menjek, vagy pálinkát igyak? Vagy húzzam meg az üveget a klotyin? Nej harsányan tiltakozott a háttérben. Mert nehogy már egyedül.

De ez már a szálláson történt. Ülni a teraszon messze több volt, mint amiről 30-40 perccel korábban álmodoztam. Valami ritka szédült állapotba kerültem. Megcsináltam valamit, amiben biztos voltam, hogy nem tudom megcsinálni. Igen, tudtam – és tudom most is – hogy ez valami olyasmi volt, melyet nem lehet hosszútávon produkálni. Úgy jöttem haza, hogy folyamatosan ezerrel koncentráltam és minden hullámot egyedileg kezeltem le. Csakhogy egy idő után elfogy a koncentráció és elég csak egy hullámot benézni.
De akkor is, most megcsináltam.

Elképesztő, de idén – úgy, hogy sokkal többet voltam vízen, mint más években – egyetlenegy túrán tapasztaltam csak viharos széltől mentes időt. Mindezt abban az évben, amikor szintet terveztem ugrani az új kajakkal.
A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok haladni a tanulással.

Kajakos videó, fénykép… nincsenek. Ember, a homlokomat sem tudtam megtörölni.

A túra útvonala: Akali – Zánka.

Este a szálláson mindenesetre megbeszéltük, hogy a mai nap bőven elég volt kajakos élményből. Ha nem fog javulni az időjárás, akkor a kajak felejtős. Aztán beszélgettünk még a komfortzónáról és annak folyamatos tágításáról, de nem akarom magam túlságosan ismételgetni.

Balaton-felvidék 02/07

Up!
2017.08.07; hétfő

A szomszéd sátorban apuka lakik két gyerekkel. (A macskaduettes csöppségek.) Ma reggel megérkezett anyuka is.
– Apa tegnap úgy nézett ki, mint aki másnapos – árulkodott rögtön az egyik.
– De Apa mindig úgy néz ki, mint aki másnapos – próbálta védeni a másik.

Felső szomszéd. A három kisgyerek megérkezett a boltból.
– Apa kérsz joghurtot?
– Mennyit vettetek?
– Hármat.
– Á, most annyira nem kívánom.

A tegnapi vihar utózöngéi még mindig pusztítottak, szóval bringa. Elővettük a leginkább magashegyi túrát. (Az ilyesmin jobb egyből túlesni.) Balatonakali – Dörgicse – Vászoly – Pécsely – Balatonszőllős – Balatonfüred – Tihany – Balatonakali.

A track adatai:
Útvonal
– Szint: 440 méter.
– Távolság: 50 kilométer.

Ugyan közöltem Nejjel, hogy közvetlenül indulás után lesz egy bemelegítős szakasz, de arra egyikünk sem számított, hogy nyolc kilométerrel később már kétszáz méterrel magasabban leszünk. Nem kispályás terep.

DSC00436

Gondolom, látszik, hogy gyönyörú tájakon tekertünk. Dombok, köztük hosszan elnyúló hangulatos völgyek. (Sebességrekord egy lejtőn: 58 km/h. Az Endomondo irigy volt, levágott belőle.)
Nem tudom, mennyire ismered a környéket, de Balatonszőllős felől beérkezni Füredre, az valami elmondhatatlan élmény. Amíg Úrkúton laktunk, többször is lebringáztam ezen az úton és minden egyes alkalommal elaléltam a szépségtől. Fent tekersz, nagyon magasban, a lábaid előtt Füred, kicsit távolabb Tihany, melynek mind a két oldalát látod és persze jobbra-balra a Balaton. Megállsz, kigyönyörködöd magad, aztán elrúgod a bringát és az elképesztő lejtőn bezúgsz ötvennel a városba.

Egy kis elkalandozás. Mostanában társaságban többször is szóbakerült, hogy mennyire extrém életet élünk Nejjel. Kajak, kerékpár, edzőterem, futás. Nyilván el lehet ütni azzal, hogy kapuzárási pánik, de van rá életszerűbb magyarázat is: negyven fölött az embernek megváltozik a tápanyag-szükséglete. Azaz ha nem akarunk elhízni, de nem akarunk koplalni sem, akkor mozogni kell. Meg egyébként is, a mozgás mindig hasznos, szóval ez egy jó csere. Nálam egészen odáig fajult a dolog, hogy ötven felettiként jobb erőnlétben vagyok, mint fiatalkoromban voltam. Ami azért nem kicsit bizarr.
Ez onnan jutott eszembe, hogy itt van ez a szakasz Balatonszőllős után, Füred felé. Úgy élt az emlékeimben, mint egy cudar emelkedő. Most pedig úgy jöttem fel rajta, hogy még csak le sem kellett váltanom elől az alsó lánckerékre. A mai emelkedőkkel összehasonlítva sehol sem volt.

Balatonfüredet igazából kihagytuk. Van rá esély, hogy jövünk még erre, így a hátsó úton eltekertünk Aszófőre, onnan pedig Tihanyba. Itt sem vacakoltunk, fellihegtük magunkat a hegy tetejére. Apátság.

DSC00438 Stitch

A kikötőben toltunk egy lángost és élcelődtünk azon, hogy holnap ugyanebben a büfében fogunk kajálni, csak a túlsó oldalról. (Kajaktúrát terveztünk, melynek végcélja a tihanyi strand.)

Hazafelé már a part mellett mentünk. Akaliig nem is történt semmi különös, eltekintve a tanktól, mely kivágtatott a szőlők közül.

DSC00450

Megérkeztünk. Csuron izzadtan. Szerencsére a mobilszálláson reggel nem kapcsoltuk ki a klímát, így bevettük magunkat a hűtőgépbe.

Aztán később bolt. Meglepően jó bolt. A tegnapi vacak Fék étterem mellett van egy Fék bolt (Tóth Béla), elképesztően jó dolgokkal. Helyi borok, bő választékkal, helyinek tűnő kolbászok és helyi (óbudavári) kecskesajtok. Dőzs. Fizetéskor kaptunk ajándékba egy Luminarc színátmenetes poharat. A lilát választottam.

A kolbászokról kiderült, hogy békésiek, de valami elképesztően finom házi kreálmányok voltak.

Séta hazafelé a faluban.
– Jé, egy kis posta – csodálkozott rá Nej – Ilyen még van?
– Kiirthatatlan. Mint a rák.

Estefelé sokminden már nem volt. A szállásunk tájolása nem túl kedvező, délelőtt vagyunk árnyékban (de ekkor ugye túrázunk), délután háromtól pedig este nyolcig totálisan a teraszra ver a nap. Strandoltunk, amiben az a jó, hogy félóráig kibírható a tűző nap, utána viszont menekülés klíma anyácska jéghidegen ölelő karjaiba.

DSC00457

DSC00458

DSC00460

Ez pedig lentebb a kísértés maga. Egy olyan autó, amelytől elolvadtam. Annyira, de annyira brutál jól nézett ki, hogy nem csak az én nyálam csorgott, hanem Nejé is, pedig ő kifejezetten rühelli a nagy autókat.

DSC00459

Egy Volkswagen Amarok, matt keki színben, durván nagy kerekekkel, megemelt karosszériával. Brutális. Ha nagy leszek, ilyen autóm lesz.

Balaton-felvidék 01/07

Leutazás Balatonakaliba
2017.08.05; szombat

Úgy alakult az élet, hogy egyikünknek sem sikerült előre pakolnia bármit is, így szombaton keltünk korán és raktunk össze mindent. Ezt élvezem a magyarországi nyaralásokban: ha délután háromtól lehet elfoglalni a szállást, akkor ráérünk délelőtt is pakolni.

2017-08-05 13.31.45

A szokásos felszerelés. Immár szürke rendszámmal. (Esetleg feltűnhet, hogy Nej túrabringája mellé egy országútit csomagoltunk. Nos, a fiam elkérte a túrabringámat erre a hétre. Nem mondom, hogy nem lettek ettől egzotikusak a túráink. Én nem tudtam lassan menni, Nej meg nem tudott elég gyorsan követni.)

Mondjuk a szürke rendszám nem bírta túl sokáig. Megérkezés után szétszedtem a cigánykaravánt és a csatlakozó (melyre már morogtam, hogy mennyire szoros) megadta a nyaralás alaphangját.

DSC00429

Igen, tövestől kiszakadt. Hazafelé megint BMW üzemmódban fogunk menni.

Más nem is igazán történt. Sör. Fürdés. Sör. Vacak pizza. Bolt. Sör. Szivar. Sör. Terveztük, de később már nem maradt idő bevizezni a kajakokat. Sör. Szivar. Beszélgetés. Éjszakába nyúlóan.

Kajakozás helyett döglés a teraszon
2017.08.06; vasárnap

Nekem kempingekben ősellenségeim a gyerekek. De ma reggel mindent helyrehoztak. A mellettünk lévő sátor előtt két kiskölyök, olyan 4-5 éves formák, végigénekelték kórusban a macskaduettet. Feküdtem.
Aztán elmentek a büfébe kávéért apukának. Jó nevelés.

Egy kedves ismerőst vártunk, akivel közösen toltunk volna egy enyhe kajaktúrát. Volna.
Már reggel fellőtték a kettes viharjelzést. A meteorológia alapján egyest vártam, de hát ugye balatoni előrejelzés. Obi van Bekaki.

Ez nagyjából az a hozzáállás, mintha egy új zsarolóvírus feltűnésekor az informatikusok kitiltanák az összes felhasználót a cég hálózatából, függetlenül attól, hogy éppen negyedéves zárás van. Természetesen a felhasználók érdekében.

Mit tehettünk volna? Beszélgettünk négyesben, aztán elmentünk ebédelni egy közeli étterembe. (Hiba volt.) Utána megint üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk.

Délután már jogos volt a kettes. Szélvédett helyen mértem 10-20-as alapszelet, 30-as lökésekkel. A tavon simán megvolt a duplája. De ez jóval eltörpült az este előtt, akkor érzésre lehettek százas rohamok is. A látvánnyal meg nem bírtunk betelni. Fölöttünk alig volt valami, csak a szél rombolt, de balra a Balaton fölött, jobbra a felvidék fölött elképesztő tüzijátékot produkált a vihar, gyakorlatilag folyamatosan villogtak a villámok.

Evidenciák

Mindenki meghal valamikor.

Számít, hogy holnap, vagy tíz év múlva? Azon múlik, hogy abban a tíz évben a jó, vagy a rossz történések lesznek-e túlsúlyban.

Létezik jó, vagy rossz? Nem igazán. Valójában a fejünkben dől el minden.

Azaz ha mindenben a rosszat látod meg, akkor felesleges kinlódnod. Ha viszont zömében a jót, akkor hajrá. Ameddig tart.

PS.
Ez egy régi írás. Időközben jutott eszembe, hogy ezt a gondolatot Shakespeare is feszegette. Hja, nem könnyű manapság eredetit írni.