Tiszafüred 07/07

Az Univerzum bekeményít
2017. július 15; szombat

Jó, tudom, ez most kívételesen a saját hülyeségem volt, de olyan jól esik másra kenni.
Szóval tegnap este összepakoltunk mindent. Korai kelés. Reggel még bolt, kényelmes reggeli, utána nyitottam volna a kocsiajtót, hogy bepakolunk. Volna.
Az akksi elhalálozott.

Csak hogy képben legyél, felidézem, hogyan néztünk ki.

2017-07-09 10.12.59

Kezdjük ott, hogy ilyenkor nincs központi zár. A csomagtartó ajtaját pedig kulccsal nem lehetett kinyitni, mert pont ott volt előtte a bringatartó oszlopa. A kerékpártartót zárt ajtónál nem lehet leszerelni. Hol is vannak a szerszámok? A csomagtartóban, a süllyesztett pótkerék mellett. Nyilván az üléseket előre tudom dönteni és előlről be tudok mászni a csomagtartóba, de ennek az egésznek azért már van némi pikáns bája. Kajakot meg nem tudunk feltenni, mert akkor nem nyílik a motorháztető.

A magyarázat sajnos eléggé egyértelmű. Nemrég írtam, hogy egy nyitva felejtett ajtó miatt csontra lemerült az akkumulátor, többen írtátok is, hogy akkor ez kuka, bele is törődtem, hogy le kell cserélnem, de halogattam. Hiszen az autó szépen működött. Normál terhelés mellett. Csakhogy ide fitt akkumulátor kellett volna. A strand még kerülő úton sem volt egy kilométer, reggel kimenni autóval, este hazajönni, de az Amúr is csak három kilométer volt, szóval a sok apró út fogyasztotta az amúgy is béna akkumulátort és semennyit sem töltötte. Szombat reggelre purcant ki.

Jól feladva a leckét.

A tiszta munka az lett volna, ha tudok szerezni vagy egy gyorstöltőt, vagy egy töltött akkumulátort. Ekkor egyszerűen bepakolunk és elindulunk. Ha viszont bikázni kell… akkor eleve ki kell tolnunk a kocsit, mert az orra benne volt egy áthatolhatatlan bozótban. Aztán ha beindul, akkor járó motor mellett kell mindent bepakolnunk, na most egy üdülőhelyen szombat délelőtt az ilyesminek senki nem örül. Azaz arrébb kell állni, ekkor viszont cipelhetünk mindent kézben a kocsiig és vannak rendesen nehéz jószágaink, hogy a kajakokről ne is beszéljek.

Elindultam kerékpárral megoldást keresni. Nem kellett messzire mennem, a recepción rögtön átérezték a helyzetemet. Kaptam egy töltőt és egy ígéretet: ha a töltővel 1-1,5 óra töltés után sem indul el az autó, addigra visszaér az alkalmazottjuk a terepjáróval, arról bebikázzák.
Kiműtöttem az összes szóbajöhető szerszámot. Rádugtam a töltőt. Ígéretes volt, hogy a 6 amperes töltő csak 3 ampert vett fel, ezek szerint most nem merültünk le csutkáig. Félóra pihenő (szivar) után úgy döntöttem, hogy mivel úgyis buktuk a hátsó ajtót, bepakolunk belülről, aztán felrakom a bringákat. Annyival is előrébb vagyunk. Másfél óra múlva levettem a töltőt. Túlzottan nem voltam boldog, mert továbbra is 3 ampert mutatott, szóval mintha nem is töltődött volna. Próba. Naná, hogy nem indult be. Ráadásul amikor visszaraktam a töltőt, immár 6 ampert mutatott.
Oké. Keressük meg a bikát.
A recepción megígérték, hogy küldik a hapsit. Mire visszaértem, a töltő még durvábbat mutatott: nulla ampert. Feltöltődött volna 10 perc alatt? Nyilván nem. Ez az akksi úgy szar, ahogy van. Nejjel ketten kitoltuk az autót a tisztásra. (Erősek vagyunk. Aki 35 kilométert evez szélviharban, az nem ijed meg egy autótól.) Meg is jött a terepjáró, harmadik kísérletre bepöccent az autónk. Remek. Kiálltam egy néptelen útszakaszra. Ekkor már csak a kajakokat kellett felraknunk. A recepciónál járó motor mellett fizettünk. Így utólag is elnézést kérek mindenkitől, aki akkor éppen ott ebédelt. (Annyira siettem, hogy el is felejtettem Jagermeister hamutartót venni.) Útközben jutott eszembe, hogy nem teszteltem le, hogy a szürkerendszámos táblán jól működik-e a világítás. A Tisza-híd utáni parkolóban félreálltam. Naná, hogy nem működött rendesen. Innen is üdvözlöm annak a mérnökcsapatnak a kollektív anyukáját, akik az utánfutó elektromos csatlakozóját kitalálták, rohadt nehezen lehetett kihúzni is, bedugni is, naná, hogy kétféleképpen is belement. Csak úgy tudtam megcsinálni, ha hasra feküdtem. Az arcomtól tíz centire tolta kifelé a kipufogó a szutykot, de a motort leállítani nem lehetett. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg kiégett az égő. Tartalékégő? A csomagtartó aljában fekvő pótkerék mellett. Habár már működik a hátsó ajtó, de a kajakok és a bringák miatt felejtős.
– Akkor most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– Semmi. Hazamegyünk.
– Így?
– Nézd, a béemvések az egész életüket leélik irányjelző nélkül. Mi is kibírunk 150 kilométert.

Persze még ott volt Eger. Régen láttuk a szülőket, terveztük, hogy beugrunk. Bíztam benne, hogy 50 kilométer alatt töltődik valamennyit az akksi.
Nem töltődött.
Szerencsére egy nyugdíjas autóvillamosságisnál mindig van a sufniban egy töltött akkumulátor, arról bebikáztunk.

Most már csak haza kellett érni a motor leállítása nélkül.
Tudom, ez rénézésre nem olyan nehéz feladat, különösen 35 éves autóvezetői rutinnal. Csakhogy. Biztosan ismered a példázatot a tét okozta bizonytalanságokról. Menjél végig egy félméter széles csíkon. Simán megcsinálod. De menjél végig akkor, ha ez egy félméter széles, kapaszkodó nélküli híd egy többszáz méter mély szakadék fölött. Ugye, hogy nem ugyanaz?
Na, ilyen állapotban vezettem haza. Tudtam, hogy az akksink totálisan szar, nem vesz fel töltést, azaz addig megy az autó, amíg pörög a generátor. Olyan finoman, óvatosan vezettem, mintha vizsgáznék. Nejnek pedig folyamatosan célozgattam rá, hogy otthon melyik pálinkásbutykost fogom megbontani.

A kedvem? Köszönöm a kérdést. Ahhoz képest, hogy tönkrement a számítógépem, elpusztult az autó akksim és pengeélen autózunk, hátsó irányjelzők nélkül, szóval mindehhez képest kösz, jól vagyok.

Végül hazaértünk. Járó motor mellett becuccoltunk mindent, beálltam az udvarra (muszáj, mert csak így ér ki a töltő), aztán leállítottam a motort. Pusztán csak hogy leellenőrizzem a teóriámat – miszerint az akksi nem vesz fel töltést – visszaindítottam. A kocsi beröffent. Tutira azért, hogy bosszantson.
Akkor is lecserélem.
(Másnap reggel már nem indított.)

A teljes fényképalbum.