Defekt.

Ugye, milyen régen volt már?

Annyira nem is, a váci túrán Nej szedett össze egyet, de az mégsem az enyém volt. Még ha nekem is kellett megszerelnem.

De ez a mostani mondhatni klasszikus: országútival… és úgy, hogy fájjon.

Ma lazább napra számítottam, így bevállaltam az egyik nagy edzőkört: 17ker, Ecser, Maglód, Gyömrő, Üllő, Vecsés. A befejezéstől függően 45-50 kilométer, 2-2,5 óra. Nyolc óra körül neki is indultam, bízva abban, hogy a nagy meleg előtt már haza is érek.

Maglód végéig vitt a lendület. Ott találta meg a hátsó gumi azt a rusnya nagy szöget az út szélén.

– Jézusmária – néztem rá. Már teljesen el is felejtettem, hogyan kell ezt a kereket szerelni.

Behúzódtam az árnyékba. Azért a rutin pár perc után előbújt. Kirángattam a szöget. Akkora lyukat ütött a külső gumiban, hogy le kellett csiszolnom a sorját mellőle. Visszaraktam a tartalékbelsőt, a zsebpumpával felerőlködtem valami elfogadható keménységre és éppen a kerék dőlésszögét állítottam be, amikor hopp, megint leeresztett a gumi. Mifasz? Kézzel eléggé alaposan átvizsgáltam előtte a külsőt, nem maradt benne semmi.
Ebből viszont klasszikus szerelés lesz, több tartalékgumim nincs. Szétszedtem. Lyukkeresés. Meg is lett. Vajon mitől? Megcsiszoltam megint a lyuk peremét a külsőn. Jobb ötletem nem volt. Megragasztottam a belsőt.
Na, itt kezdtem el izgulni. Olyan régen kellett klasszikus módon defektet szerelnem, hogy nem is foglalkoztam azzal, milyen állapotban van a gumijavító kit. Nem volt jó állapotban. Volt benne négy kicsi folt, ez több is, mint elég, csakhogy a ragasztós tubusból eltűnt a ragasztó. Csak nyomtam, meg tekertem és éppenhogy csak a végén buggyant ki egy kevés trutymó. Ez így elég kemény lesz. Amíg száradt, elgondolkodtam. Valami kilyukasztotta a friss gumit, de mi az isten lehetett az? Megnéztem alaposabban is a külsőt. Hmm. Az a nyomorult szög durva nagy lyukat vágott bele. Mintha lenne is benne valami. Megpróbáltam csavarhúzóval kipiszkálni… és csak utána jöttem rá, mi is az. A gumiban lévő fém betét. Lehet ez a bűnös? Lehet. Amikor felpumpálom nagy nyomásra a belsőt, betüremkedik a lyukba, a fém meg kiszúrja. Frankó. Hogyan fogok én így hazamenni? Nagyjából 22 kilométer, pont a félút, azaz a legtávolabbi pont. Nézzük a lehetőségeket. Lezárom valahol, hazabuszozok, aztán visszajövök érte kocsival. Van nálam pénz? Nincs. Oké. Telefonálok Nejnek, hogy ha hazaér, dobja be a kocsiba a bringatartót és jöjjön ki értem, én meg addig elleszek valami kocsmában. Van nálam mobiltelefon? Nincs. Tudom fejből a számát? Nem. Sovány vigasz, hogy pénz sincs nálam beülni egy kocsmába. Hát, elég szűk a lehetőségek tárháza. Hazatolom. Oszt jól van. Ha rövidítek, akkor olyan 20 kilométer, kerékpárt tolva négy-öt óra. A szikrázó napsütésben. Alföldi kisvárosok közötti végtelen utakon.
Vagy kitalálok valamit.
Aztán beugrott: rakok foltot a külső gumi belső oldalára is! Már persze ha lesz annyi ragasztó a tubusban. Kifacsartam. Volt. Megragasztottam ezt is. Vártam. Aztán összeszereltem. Újra pöffentés a minipumpával. Visszaraktam a kereket.

Emlékszel még a Nagy Kalandom Északon filmsorozatra? Abban volt egy rész, amikor egy idősebb fazon elkószált, baleset érte, végül behúzódott egy fa alá és megpróbált tüzet rakni. Volt nála három szál gyufa. Az élete múlott azon, hogy valamelyikkel be tudja-e gyújtani az összekapart ágakat. Na, ő koncentrálhatott annyira, mint én most.

Vártam. Vártam, mi lesz. Ugye nagyon nem mindegy. Nem ereszt. Szuper. Elkezdtem összeszedni a szerszámokat. Újabb gumiellenőrzés. Mintha… mintha egy kicsit puhább lenne. Na, várjunk még egy kicsit. Vártam. Aztán egyszercsak teljesen leeresztett a gumi.
Kész. Tolhatom haza. Se pénz, se telefon, se gumiragasztó.

Közjáték. Arról, hogy mennyire szétszakadt a város és a “falu”. (Tudom, papíron Maglód város. Papíron.) Ekkor már több, mint egy órája szerelgettem a bringát, ez bőven elég idő ahhoz, hogy odajöjjenek emberek ismerkedni.
Klasszikusan öltözött idősebb fazon (keki rövidnadrág, V nyakú galléros póló), nagyjából apám korabéli. Utcai kerékpárt tolt.
– Hát, ez tönkrememt.
– Ugyan már, csak egy defekt – morogtam.
– Aztán mennyit ér egy ilyen bicigli, amíg nem ment tönkre?
– Nincs ennek semmi komolyabb baja. Defekt.
– Aha. Aztán mennyiért adnak egy ilyet a boltban?
– Százezer.
– Szűzmáriaszentjózsefmiatyánkkivagyamennyekben! Hát hogy kerülhet egy kerékpár ilyen sokba! Aztán még tönkre is megy.

Én meg csak néztem. Maglód nem a világvége, nem egy kelet-borsodi település. Gyakorlatilag Budapest közvetlen vonzáskörzete, az M0 tövében, két kilométerre a XVII. kerület szélétől. És százezer forint ma már nem kiemelkedő ár egy jó bringáért. Sőt. Országútiban ez kifejezetten baráti ár (link1, link2, link3), ennél már csak néhány egyszerűbb Csepel olcsóbb. És mégis: az öreg teljesen elkészült attól, hogy valakinek ilyen “elképesztően” drága kerékpárja van. Nem, mint írtam is az elején, az öreg nem valami lepukkant falurongya volt; egy átlagos idősebb ember.

Na, vissza a tönkrement kerékpárhoz. Ha azt mondom, hogy teljesen le voltam taglózva, még nem mondtam semmit. Kínomban megint szétszedtem. Legalább tudjam, mi lehetett a baj. Ránézésre semmi. Felfújtam a belsőt, kézzel, orral kerestem, hol ereszt… de nem találtam semmit. Csak éppen megint leeresztett. Végül amikor nekiálltam füllel is keresni, akkor találtam meg: az előző ragasztás alól sziszegett ki vékonyan a levegő. Elég hülyén néztem magam elé. Elfelejtettem volna, hogyan kell gumit ragasztani? Azért húsz évnyi defektisten múlt nem párologhat el ilyen könnyedén. Letéptem a foltot. Lejött. Már ettől meglepődtem. Ennek a ragasztóval együtt bele kellett volna épülnie a belső gumi anyagába. Aztán le tudtam tépni a ragasztót is. Na, ilyet sem láttam még. De legalább már sejtettem, mi történt. A tubusból elpárolgott az oldószer, a ragasztó összeszottyadt, én meg ugye ragasztás előtt – ahogy kell – vártam tíz percet, hogy elpárologjon az oldószer, az, amely ekkor már bőven nem volt ott, na ennyi idő alatt a ragasztó vígan megdöglött.

Lecsiszoltam a lyukról a ragasztó maradványait. Imádkozás minden Istenhez. Hátha valamelyik éppen vonalban van. Összepréseltem a tubust. Hátha kicseppen még belőle két csepp ragasztó. Kicseppent. Gyorsan rá is nyomtam az utolsóelőtti foltot és szorítottam, szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta. Hogy nem csak valami Isten figyelt rám, azt abból következtettem ki, hogy amíg a belsőt szorongattam, jött egy erősebb széllökés (volt belőlük rengeteg) és a gumiszerelős dobozomat lefújta a kerítésalapról. Be. Egy vadidegen ember kertjébe. Hétköznap délben. Gyors számvetés, mit buktam. Csiszólóvászon. Tartalék kupak. Egy üres ragasztós tubus. Az utolsó folt. Háát… több lehetőségem tényleg nem lesz. Vagy sikerül ez a ragasztás, vagy tolhatom haza a bringát. Írtam már, mennyire szorítottam a foltot?

Végül megint összeszereltem a bringát. Pumpa. Aztán meredten szuggeráltam a gumit. Mintha puhább lenne. Nem. Még ugyanolyan. Puhább. Mégsem. Ekkor már az érzékeim is szórakoztak velem. Végül negyedórányi várakozás után mertem elhinni, hogy ez a ragasztás jól sikerült. Mehetek haza.

A többi már rutinmunka volt. Nem mertem gyorsan menni, de nem is igazán tudtam volna, a 30 km/h szembeszél korlátozott rendesen. Azóta itthon nyalogatom a sebeimet, szivar és eddig három liter sportfröccs. (1 deci bor, hat deci szóda egy üres borosüvegbe.)
Ja, meg félóránként visszarakom a szúnyoghálót a konyhaablakra, mert a szélvihar rendszeresen letépi. De ez már jó. Itthon vagyok.