A fájdalom vezérel

Csütörtök. Hosszú idők óta az első olyan nap, amikor azt mondta a meteorológia, hogy nem, öreg, nem lesz szél. Bízzál bennem.
Bíztam benne. Hajnalban keltem, reggel kilenckor már kajakban ültem a dunaharaszti stég mellett. Start.
Az első pár méter még mindig stresszes. Nem tudom, ez mikor múlik el. Hiszen már átéltem ezzel a kajakkal durva szélvihart a Velencei-tavon, ugyanott hullámokat is, tudom, hogy kezelhető, még az én tudásommal is. De valahogy az első tíz-húsz méteren ezt mindig újra, meg újra el kell hitetnem magammal.
Aztán persze beindult a gépezet. Szószerint. Nekiálltam húzni, ahogy nekem kényelmes volt. 6.5 km/h. Jól nézett ki, különösen sodrással szemben.
Ja. Hogy miért csak így, kvázi illegálisan. Azért, mert szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor egyedül vagyok. Nincs senki, akire figyelnem kell. Ember, ez egy gyors kajak: hadd menjek már úgy, ahogy tudok.
A Kvassay zsiliphez pont 2 óra alatt értem fel. Ez döbbenetesen jó eredmény. Korábban már sokszor lenyomtam ezt a távot a Kodiakkal, általában 2,5 óra volt a felfelé menet és olyan 2 óra körüli a lefelé. Elszédültem. Mekkora rekord lesz ebből!
Persze ehhez kellett a lefelé menet, az áramlás hozzáadott értékével. A zsilip alatt megfordultam. Egyből 7,5 km/h lett a sebességem. Tetszett. Hajrá. Süvítsünk.
Nos, most kell beszélnem az új kajak egyik tulajdonságáról. Rendkívül erősen bünteti, ha nem jó technikával evezek. Finoman szólva sem voltam ehhez szokva. A Kodiakkal nyomtam már le egészen nagy távokat is. Hogy mást ne mondjak, itt van a négy Balaton kerülés, olykor 50-56 kilométeres távokkal. Igen, az első pár kilométernél szarul eveztem. Mert mindig így kezdek. Aztán elkezdenek fájni a bicepszeim, melyek figyelmeztetnek arra, hogy rossz a stílus. Én pedig elkezdem előre beszúrni a lapátot és hamarosan minden rendbe jön.
Nos, itt ez nem működött. Szarul kezdtem. Megfájdult a bicepszem. Oké, tudomásul vettem. Stílust váltottam. Ránézésre rendben volt minden. Aztán három óra múlva minden elfogyott. A bicepszem sikított. Egyszerűen képtelen voltam még a saját kezemet is megemelnem. Persze, váltsunk stílust. Egy ideig működött is. De ekkor a vállam kezdett el hasogatni. Pokoli volt.
Oké, tudom. Evezéskor a hát és a derék dolgozik. Ezek masszív izmok, szorgalmasan teszik a dolgukat, akár napokon keresztül is. A bicepsz, a váll nem ilyenek: egy idő után besokkalnak.
Istenemre, próbálkoztam. Még volt hátra durván egy óra evezés, amikor befuccsoltam: mind a bicepszem, mind a vállam megadta magát. No way. Semmi. De komolyan: az evezőlapátot sem tudtam megemelni. Kimentem stéghez pihenni. Nem használt. Ezt az írást két nappal később írom, de még mindig csak fájdalommal tudom fejem fölé emelni a kezemet.
És itt jött képbe a fájdalom. Hiszen adott esetben pontosan mutatta, mi a jó evezés. És mi a rossz. Szépen átterheltem mindent a vállamra. Ránézésre ez nem egy nagy deal, de a vállfájdalmat tudtam pihentetni, a bicepszfájdalmat viszont nem. És miközben mindenem fájt és legszívesebben üvöltöttem volna, rájöttem, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom: közvetlen visszajelzésem van arról, hogy mikor evezek jól és mikor rosszul. Fáj? Akkor túl sokat dolgozik a váll, vagy a bicepsz. Lécci, terhelj a derékra és a hátra. Mi kell ennél szemléletesebb a jó evezési technikára?
Aztán végül megérkeztem. Elgyötörve. Azért becsúsztam a 4 óra alá, de nem örültem neki: ennél jóval nagyobb idő volt ebben az evezésben. Csak éppen még van mit tanulnom.

Ja, és imhol a track.

This entry was posted in Kajak.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *