Már hiányzott

Defekt.

Ugye, milyen régen volt már?

Annyira nem is, a váci túrán Nej szedett össze egyet, de az mégsem az enyém volt. Még ha nekem is kellett megszerelnem.

De ez a mostani mondhatni klasszikus: országútival… és úgy, hogy fájjon.

Ma lazább napra számítottam, így bevállaltam az egyik nagy edzőkört: 17ker, Ecser, Maglód, Gyömrő, Üllő, Vecsés. A befejezéstől függően 45-50 kilométer, 2-2,5 óra. Nyolc óra körül neki is indultam, bízva abban, hogy a nagy meleg előtt már haza is érek.

Maglód végéig vitt a lendület. Ott találta meg a hátsó gumi azt a rusnya nagy szöget az út szélén.

– Jézusmária – néztem rá. Már teljesen el is felejtettem, hogyan kell ezt a kereket szerelni.

Behúzódtam az árnyékba. Azért a rutin pár perc után előbújt. Kirángattam a szöget. Akkora lyukat ütött a külső gumiban, hogy le kellett csiszolnom a sorját mellőle. Visszaraktam a tartalékbelsőt, a zsebpumpával felerőlködtem valami elfogadható keménységre és éppen a kerék dőlésszögét állítottam be, amikor hopp, megint leeresztett a gumi. Mifasz? Kézzel eléggé alaposan átvizsgáltam előtte a külsőt, nem maradt benne semmi.
Ebből viszont klasszikus szerelés lesz, több tartalékgumim nincs. Szétszedtem. Lyukkeresés. Meg is lett. Vajon mitől? Megcsiszoltam megint a lyuk peremét a külsőn. Jobb ötletem nem volt. Megragasztottam a belsőt.
Na, itt kezdtem el izgulni. Olyan régen kellett klasszikus módon defektet szerelnem, hogy nem is foglalkoztam azzal, milyen állapotban van a gumijavító kit. Nem volt jó állapotban. Volt benne négy kicsi folt, ez több is, mint elég, csakhogy a ragasztós tubusból eltűnt a ragasztó. Csak nyomtam, meg tekertem és éppenhogy csak a végén buggyant ki egy kevés trutymó. Ez így elég kemény lesz. Amíg száradt, elgondolkodtam. Valami kilyukasztotta a friss gumit, de mi az isten lehetett az? Megnéztem alaposabban is a külsőt. Hmm. Az a nyomorult szög durva nagy lyukat vágott bele. Mintha lenne is benne valami. Megpróbáltam csavarhúzóval kipiszkálni… és csak utána jöttem rá, mi is az. A gumiban lévő fém betét. Lehet ez a bűnös? Lehet. Amikor felpumpálom nagy nyomásra a belsőt, betüremkedik a lyukba, a fém meg kiszúrja. Frankó. Hogyan fogok én így hazamenni? Nagyjából 22 kilométer, pont a félút, azaz a legtávolabbi pont. Nézzük a lehetőségeket. Lezárom valahol, hazabuszozok, aztán visszajövök érte kocsival. Van nálam pénz? Nincs. Oké. Telefonálok Nejnek, hogy ha hazaér, dobja be a kocsiba a bringatartót és jöjjön ki értem, én meg addig elleszek valami kocsmában. Van nálam mobiltelefon? Nincs. Tudom fejből a számát? Nem. Sovány vigasz, hogy pénz sincs nálam beülni egy kocsmába. Hát, elég szűk a lehetőségek tárháza. Hazatolom. Oszt jól van. Ha rövidítek, akkor olyan 20 kilométer, kerékpárt tolva négy-öt óra. A szikrázó napsütésben. Alföldi kisvárosok közötti végtelen utakon.
Vagy kitalálok valamit.
Aztán beugrott: rakok foltot a külső gumi belső oldalára is! Már persze ha lesz annyi ragasztó a tubusban. Kifacsartam. Volt. Megragasztottam ezt is. Vártam. Aztán összeszereltem. Újra pöffentés a minipumpával. Visszaraktam a kereket.

Emlékszel még a Nagy Kalandom Északon filmsorozatra? Abban volt egy rész, amikor egy idősebb fazon elkószált, baleset érte, végül behúzódott egy fa alá és megpróbált tüzet rakni. Volt nála három szál gyufa. Az élete múlott azon, hogy valamelyikkel be tudja-e gyújtani az összekapart ágakat. Na, ő koncentrálhatott annyira, mint én most.

Vártam. Vártam, mi lesz. Ugye nagyon nem mindegy. Nem ereszt. Szuper. Elkezdtem összeszedni a szerszámokat. Újabb gumiellenőrzés. Mintha… mintha egy kicsit puhább lenne. Na, várjunk még egy kicsit. Vártam. Aztán egyszercsak teljesen leeresztett a gumi.
Kész. Tolhatom haza. Se pénz, se telefon, se gumiragasztó.

Közjáték. Arról, hogy mennyire szétszakadt a város és a “falu”. (Tudom, papíron Maglód város. Papíron.) Ekkor már több, mint egy órája szerelgettem a bringát, ez bőven elég idő ahhoz, hogy odajöjjenek emberek ismerkedni.
Klasszikusan öltözött idősebb fazon (keki rövidnadrág, V nyakú galléros póló), nagyjából apám korabéli. Utcai kerékpárt tolt.
– Hát, ez tönkrememt.
– Ugyan már, csak egy defekt – morogtam.
– Aztán mennyit ér egy ilyen bicigli, amíg nem ment tönkre?
– Nincs ennek semmi komolyabb baja. Defekt.
– Aha. Aztán mennyiért adnak egy ilyet a boltban?
– Százezer.
– Szűzmáriaszentjózsefmiatyánkkivagyamennyekben! Hát hogy kerülhet egy kerékpár ilyen sokba! Aztán még tönkre is megy.

Én meg csak néztem. Maglód nem a világvége, nem egy kelet-borsodi település. Gyakorlatilag Budapest közvetlen vonzáskörzete, az M0 tövében, két kilométerre a XVII. kerület szélétől. És százezer forint ma már nem kiemelkedő ár egy jó bringáért. Sőt. Országútiban ez kifejezetten baráti ár (link1, link2, link3), ennél már csak néhány egyszerűbb Csepel olcsóbb. És mégis: az öreg teljesen elkészült attól, hogy valakinek ilyen “elképesztően” drága kerékpárja van. Nem, mint írtam is az elején, az öreg nem valami lepukkant falurongya volt; egy átlagos idősebb ember.

Na, vissza a tönkrement kerékpárhoz. Ha azt mondom, hogy teljesen le voltam taglózva, még nem mondtam semmit. Kínomban megint szétszedtem. Legalább tudjam, mi lehetett a baj. Ránézésre semmi. Felfújtam a belsőt, kézzel, orral kerestem, hol ereszt… de nem találtam semmit. Csak éppen megint leeresztett. Végül amikor nekiálltam füllel is keresni, akkor találtam meg: az előző ragasztás alól sziszegett ki vékonyan a levegő. Elég hülyén néztem magam elé. Elfelejtettem volna, hogyan kell gumit ragasztani? Azért húsz évnyi defektisten múlt nem párologhat el ilyen könnyedén. Letéptem a foltot. Lejött. Már ettől meglepődtem. Ennek a ragasztóval együtt bele kellett volna épülnie a belső gumi anyagába. Aztán le tudtam tépni a ragasztót is. Na, ilyet sem láttam még. De legalább már sejtettem, mi történt. A tubusból elpárolgott az oldószer, a ragasztó összeszottyadt, én meg ugye ragasztás előtt – ahogy kell – vártam tíz percet, hogy elpárologjon az oldószer, az, amely ekkor már bőven nem volt ott, na ennyi idő alatt a ragasztó vígan megdöglött.

Lecsiszoltam a lyukról a ragasztó maradványait. Imádkozás minden Istenhez. Hátha valamelyik éppen vonalban van. Összepréseltem a tubust. Hátha kicseppen még belőle két csepp ragasztó. Kicseppent. Gyorsan rá is nyomtam az utolsóelőtti foltot és szorítottam, szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta. Hogy nem csak valami Isten figyelt rám, azt abból következtettem ki, hogy amíg a belsőt szorongattam, jött egy erősebb széllökés (volt belőlük rengeteg) és a gumiszerelős dobozomat lefújta a kerítésalapról. Be. Egy vadidegen ember kertjébe. Hétköznap délben. Gyors számvetés, mit buktam. Csiszólóvászon. Tartalék kupak. Egy üres ragasztós tubus. Az utolsó folt. Háát… több lehetőségem tényleg nem lesz. Vagy sikerül ez a ragasztás, vagy tolhatom haza a bringát. Írtam már, mennyire szorítottam a foltot?

Végül megint összeszereltem a bringát. Pumpa. Aztán meredten szuggeráltam a gumit. Mintha puhább lenne. Nem. Még ugyanolyan. Puhább. Mégsem. Ekkor már az érzékeim is szórakoztak velem. Végül negyedórányi várakozás után mertem elhinni, hogy ez a ragasztás jól sikerült. Mehetek haza.

A többi már rutinmunka volt. Nem mertem gyorsan menni, de nem is igazán tudtam volna, a 30 km/h szembeszél korlátozott rendesen. Azóta itthon nyalogatom a sebeimet, szivar és eddig három liter sportfröccs. (1 deci bor, hat deci szóda egy üres borosüvegbe.)
Ja, meg félóránként visszarakom a szúnyoghálót a konyhaablakra, mert a szélvihar rendszeresen letépi. De ez már jó. Itthon vagyok.

Sej szellők, fényes szellők, a morva anyátok

Elképesztő. Ahhoz, hogy kiüljek egy szivarral a teraszra, előtte meg kell néznem az Időkép radarját. Hogy ne járjak úgy, mint tegnap este. Éppen összejött – hosszú idő után – egy pihenősebb nap, én pedig úgy terveztem, hogy ezt egy különleges (szülinapi) szivarral ünneplem meg. Kiültem a teraszra, rágyújtottam… aztán tíz perc múlva pofánvágott a vihar, de úgy, hogy még a fedett teraszról is be kellett jönnöm.

Ezt csak magunk között mondom el, a szivart nem volt lelkierőm kidobni, így végül kinyitottam a lenti összes ablakot, és mint egy suttyó gimnazista a klotyiban, úgy szívtam el a szivart a konyhában. Mondjuk gond nem lett belőle, akkora kereszthuzat volt, hogy a konyhaablakról konkrétan letépte a szúnyoghálót. (Éjfél, fejlámpa, visszaraktam.)

Aztán jött a mai nap, amikor már dolgoznom kellett. Volna. A kora reggeli/délelőtti vihar egyrészt elmosta a reggeli bringásedzést, másrészt tönkrevágta az ebédemet…

… ilyen az, amikor a konyha full elektromos és az ötödik áramszünet után végleg összedől az áramszolgáltatás és amikor félóra múlva visszajön az áram, az olajban sütött krumpliból olajjal töltött szivacs lesz és amikor el akarom távolítani a gonosz anyagot, akkor az egész odaég, persze megettem így is, legfeljebb egy kicsivel több bor kellett hozzá, viszont remekül ropogott… na mindegy, legalább a szerverek szünetmentesei fényesen vizsgáztak, azt a kis füstöt meg hamar kivitte a kereszthuzat a konyhából…

… harmadrész kinyírt minden munkavégzési szándékot, hiszen amikor visszajött az áram, akkor sem voltam kisegítve, mivel net, az akkor sem volt.

Igazából nem emlékszem, a korábbi években hogyan is álltunk a széllel. Nem zavart, így nem is érdekelt. Idén viszont tűkön ülök, legszivesebben rohannék le a folyókhoz, tavakhoz, meghajtani, megtanulni az új kajakot. Emiatt valószínűleg túl érzékeny is vagyok, de tény, hogy az utóbbi három hónapban _nem volt_ enyhén szeles nap. Még azok a napok is, amelyekre a meteorológia azt mondta, hogy nem lesz szeles, nos, durván szelesre fordultak. Oké, az áprilistól nem várunk csodákat, az szeles hónap. Május? Cöcö. Na de a június! És nem. Túl vagyunk ezen a hónapon is, én pedig három “életveszélyben” végigstresszelt evezésen. Mert azt mondták, hogy nem lesz szél, az időjárásfelelős meg csak vigyorgott és tolta a légnyomás-gradienst.

Meséljek még? Van ez a kihajtogatható/kitekergethető teraszfedő napernyő. A miénk az utóbbi egy évben gyakorlatilag tönkrement, a szél cafatokra tépte. A szomszéd tavaly ősszel újrahúzatta a magáét (csillió pénzért), és az utóbbi két hónapban nem merte kitekerni. Mert féltette a beleölt pénzt. Inkább feladta a teraszt. (Ilyen időben ugye az árnyék nélküli terasz az egy meglehetősen fura módja az öngyilkosságnak.) Nekünk is cserélni kellene lassan, de nem merek.

Egy évvel ezelőtt ültettem a kocsibeálló kapuja mellé két cserszömörcét. Az egyik nagyon eltalálta a talajt, egy év alatt olyan 3-4 métert nőtt. Tudod, hogyan néz ki? 45 fokban ferdén áll. Mert a karót hamar kinőtte, a folyamatos durva szél meg elnyomta a még zsenge törzset.

Én meg csak pislogok. Normális?

Megvette már az ehetit?

Meglep, ha azt mondom, hogy a lottó az egykori békekölcsön utódja?

Meredek, mi? Pedig igaz.

A békekölcsön arról szólt, hogy az ötvenes években az emberek valami minimális összeget befizettek az államnak. Hogy ebből a pénzből építse a békét. (Békeharc, ugye.) Kötelező ugyan nem volt, de az emberek akkoriban általában gyanúsan méregették egymást, szóval inkább befizették. Morogva. Aztán néhány szerencsés egyén nyert valami tárgynyereményt, olyan dolgokat, melyeket akkoriban boltban nem lehetett megvásárolni. A többit meg lenyúlta az állam és vagy zsebrerakták a politikusok, vagy valami marhaságra költötték. (Lsd gumipitypang, acélváros és társai.)
Mindenki utálta. Mert álságos volt és kvázi-kötelező.

Aztán egyszer megszűnt. És kitalálták a lottót.

Vizsgáljuk ezt meg alaposabban. Havonta befizetsz egy minimális összeget. Nem kötelező, de valami marha nagy (és egyébként nagyon kicsi valószínűséggel megnyerhető) nyereménnyel elvakítanak és magadtól fizeted be. Már nem is morogsz annyit. A Szerencsejáték RT ugyan nem az állam, de… hány éves is vagy, Királyfi? Én mindenesetre nem ismerek másik olyan esetet, amikor egy szerencsejátékkal – azaz matematikailag megalapozott, biztosan nyerő stratégiával – foglalkozó cég veszteséges lenne. Szóval nyugi, lenyúlják ezt is és lesz belőle kisvasút Felcsúton meg stadion Bivalybasznádon.

A zseniális az az egészben, hogy ezt az adót mindenki önként és dalolva fizeti – pedig semmiben nem különbözik a békekölcsöntől. Talán a körítés egy kicsit más. De nem nagyon.

Oké, az ember másképpen működik. Hiába tudom én is, amit tudok, ha elolvasok a Totalcar-on egy autótesztet, mindig eszembe jut, hogy vennem kellene egy lottószelvényt. És van amikor meg is veszem. Mert a nulla és a majdnem nulla (0,000000002275350752144495) között van egy pici különbség. Pont annyi, amennyi a vásárláshoz kell.

Gyerekkori vágyak

Jó, ha az ember még emlékszik rájuk. Némelyiken nagyokat lehet vigyorogni, némelyikre meg még mindig azt mondja az ember, hogy hű, de jó lenne. És van olyan, amelyik egészen furcsán teljesült.

Felsős koromban kifejezetten jó utcai bringám volt, egy orosz Fecske. Akkoriban ez nagy szó volt, a gagyi Darut messze verte. Más meg nem volt. De akármennyire is örültem neki, 13-14 évesen már felfelé kacsingattam. Eger azért annyira nem sík város, sokszor fárasztó volt a bringázás. Egyre többször játszottam azzal, hogy időnként azt mondtam, hogy vrmmm, majd megtekertem a kormány végén lévő műanyag markolatot és beletapostam a pedálokba. Mintha kismotoron ülnék. Nagyon vágytam már rá. Hogy lesz egy kismotorom, aztán egyre nagyobbak, majd felnőtttkoromban már olyan, amelyiknek annyit mondok, hogy vrmmm-vrmmm és már a Holdon is vagyok.

Felnőttem. A kismotoros időszakon átestem, nagymotorom már nem lett. Lehetne: meg kellene csinálnom az A jogsit és anyagi csődbe sem döntene egy középkategóriájú motor megvásárlása.

De máshogy teljesült a vágyam. Olyan formában, mely akkor. a hetvenes években meg sem fordult a fejemben.

Most ugyanis van egy közepes kategóriájú, de így is piszok könnyű és piszok gyors országúti bringám. Ha játszásiból tekerek egyet az ökörszarv kormány burkolatán és azt mondom, hogy brumm, már 25-ön vagyok, ha pedig azt mondom, hogy brumm-brumm, akkor már negyvenen. Őszintén szólva, ezt még a Komár mopedem sem tudta.
A 20 kilométerenként kötelező gyertyapucolásról már nem is beszélve.

Beszélgetünk

– Na, ezzel készen volnék – álltam fel az asztaltól – Beleírtam a doksiba mindent, amit akartam.
– És akkor most mit csinálsz? – kérdezte Nej.
– Kiülök a teraszra és átolvasom mind a 215 oldalt.
– Honnan van neked erre energiád?
– Perfekcionista vagyok.
– Micionista?
– Perfekcionista.
– Tökéletes? Na ne már.
– Nem, ez egy szándék: tökéletességre törekvés. Egy perfekcionistát nem is sérthetnél meg jobban annál, mint hogy tökéletesnek nevezed.
– Aha.
– Hogy jobban megértsd: te például nem vagy az.

Nej nagy levegőt vett.

– Nyugi – intettem – Te nem vagy az, mert tudom, hogy képes vagy kiadni munkát a kezedből úgy, hogy ezer sebből vérzik, de a határidő szorongat, aztán vannak a prioritások meg hasonlók, egyébként is, úgyis visszadobják és másodikra, harmadikra majd megcsináljuk tökéletesre… ismerős?
– Ja. De néha azért rosszul alszom, nem robban-e fel az az üzem.
– Úgysem vagy ott, amikor robban.
– Na jó, de azért kiirtani Pétet…
– Nem olyan szép hely az.
– Oké, de akkor is, rosszul mutat a cévében.

PS.
Ja, ha még nem mondtam volna: mindketten pszichopaták vagyunk.

Nagy lelkek ha találkoznak

Szokásos bringás edzőkör. Kertvárosi utca. Éppen egy autó próbált leelőzni, én pedig igyekeztem lehúzódni, ami ezeken a vacak, elhanyagolt utcákon nem is olyan egyszerű. Aztán olyan 40 méterre előttünk egy autó kitolta a seggét a kapun. A sofőr egy ideig felmérte a terepet, majd úgy gondolta, belefér még ez – és kifordult elénk. Mind én, mind az engem előző autó beleálltunk a fékbe.
A kiforduló autó komótosan elindult.
Az előző autó utasa pedig, kihasználva, hogy éppen állunk, az ablakon keresztül kiborította elém a szemetet a hamutartóból.

Valószínűleg troll vagyok

Kora hajnalban kelek és kábé tíz-tizenegyig tudok dolgozni. Majd este nyolc után kiülök a teraszra és tizenegyig-éjfélig nyomom. A kettő között csorgó nyállal, bambán ülök a forgószékben, a hőségtől olvadozva. Nem nekem való környék, nem nekem való időjárás.

PS.
Aki nem érti a ‘troll’ hivatkozást: Pratchett regényeiben a trolloknak szilícium agyuk van, mely annál jobban működik, minél hidegebb van. Egyszer egy troll beszorult egy hűtőházba és mire kimentették egyrészt keményre fagyott, másrészt a falat teleírta olyan matematikai levezetésekkel, melyeket senki nem bírt megfejteni. Természetesen a később kiolvasztott troll sem.

A szügyönlőtt útvonal esete

Úgy várok mostanság a szélmentes napokra, mint a kitikkadt rózsáim az esőre.
Mindannyian frusztráltak vagyunk.
A meteorológia azt mondta, hogy valami véletlen folytán kedden nem lesz szél. (Utána megint napokon keresztül szélvihar.) Oké, kedd. Hajnali ötkor keltem, fél kilenckor már a kajakot szerelvényeztem a Velencei-tó partján.

DSC00348

Igen, az M007-et. Mert addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Az izmaim begyógyultak, most pedig megfogadtam, hogy erősen figyelek az evezési stílusra. Ne purcanjak már ki három órányi evezés után. Szép, enyhe szeles időt jósolt a meteorológusok békája, én pedig a Google Earth-ben megrajzoltam egy ideális tókerülő kört: lefelé strandok, aztán hatalmas nádasbéli tekergés, végül a tó közepén vissza, szlalomozva egy kicsit a középső nádasokban. Hiszen nem lesz szél.

A beszállással voltak gondok.

Kezdve azzal, hogy kora reggel egy horgász úgy telepedett le a gyerekpancsolóhoz – mely két tökéletes beszállót jelent – hogy mind a kettőt lezárta. Kiválasztottam azt, ahol még volt esélyem kimenni.
Maga a gyerekpancsoló sem volt éppen egy matyóhímzés. Az utóbbi napok viharai, szelei kihordtak minden szemetet. Valami fehér hab, zöld békanyál, egyáltalán nem volt gusztusos.
Az első beszálláskor finnyáskodtam, meg is lett az eredménye: kiestem a kajakból. Szerencsére egy bátor oldallépéssel korrigáltam, így sem én nem estem el, sem a kajak nem borult fel. Egy napig pucolhattam volna.
A horgász érdeklődve figyelt.
Aztán beültem rendesen és akkor vettem észre, hogy nem hoztam magammal a korábban gondosan kifaragott szivacs GPS tartót. Anélkül sehová. Ugyanis csak úgy a deckre fektetve nem látok semmit a GPS-ből, márpedig a nádaslabirintusban anélkül nem megyek át.
Kiszálltam. Kerestem egy lapos, de ék alakú követ. Betuszkoltam a GPS alá. Visszaszálltam.
Ekkor vettem észre, hogy nem tűrtem be a pólómat a nadrágba. Ez is esszenciális: ha kilóg a derekam, a háttámla véresre dörzsöli.
Kiszálltam. Betűrtem. Visszaszálltam.
Elindultam… de éreztem, hogy valami nem stimmel. A lábam beleakadt a madzagokba és nem tudtam kiszabadítani. Mentem egy tíz méteres kört és visszaeveztem a pancsolóba. Kiszálltam. Megigazítottam a madzagokat.
A horgász arcán elismerés tükröződött. Hogy ez mennyire bonyolult dolog. Én pedig nem adom fel.
Visszaszálltam. Elindultam. Pár méter után check: megvan minden? Nincs. Az előző kiszállásnál letettem a napszemüvegemet egy farönkre, az ott maradt. Visszaeveztem.
– Segítene? – kérdeztem a horgászt.
– Persze. Mit?
– Ott van egy napszemüveg. Ideadná? Nem akarok megint kiszállni.
– Megértem.

De végül elindultam. Némi ficergés azért még kellett, mire komfortosan éreztem magamat.

A vállam 20 perc után kezdett fájni. Bakker. Ez még a régi, vagy már az új? Hogyan lesz ebből négy órányi evezés? Nyilván úgy eveztem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán hamarosan elmúlt a fájás, szóval ez csak a múltkorinak a mellékhatása lehetett.
Picike szél. Éppenhogy sütő nap, de azért már érezhető, hogy pár óra múlva perzselni fog. Abszolút ideális viszonyok. Az első tíz kilométerrel nem is volt baj.
Utána jött a nádas. A nagyobb belső tavaknál éreztem, hogy feltámadt a szél, de egyelőre a vízfelületet még éppen elviselhetően borzolta. Nagyon reménykedtem, hogy ezt nevezte a meteorológia a szél alkalmankénti megerősödésének.

Na és akkor a durva valóság.

Kezdjük ott, hogy az írott előrejelzés szélcsendet és időnként megerősödő szelet jelzett… ezzel szemben a széltérkép teljesen bevadult.

velence

Ez egy animgif, ha mozog, még ijesztőbb. Tudod mi számít élénk szélnek? A 25-40 km/h tartomány.
Szűzmáriaszentjózsef.

Minden további bevezetés helyett nézd meg az útvonalat.

powered by EndomondoWPlogo

Ezt kérem szépen deréktájon szügyön lőtték. Nem is akárhogyan.

Kezdtem kikeveredni a nádasból. Jött az a szakasz, amelytől már az elejétől kezdve tartottam. A szél ugyanis dél-délnyugati, azaz pont a tó hossztengelyében fúj. A Velencei-tó pedig pont ebben az irányban nyílt. Azaz a szélnek 8-10 akadálymentes kilométer áll rendelkezésére, hogy bazi nagy hullámokat neveljen ki. És meg is teszi.
Ez az a sáv, melyet szeles időben egy még izgága kajakkal mindenképpen kerülni kell.
A gond csak az, hogy eljött egy olyan döntési helyzet, ahol nem szerepelt a lehetőségek között a sáv ignorálása.

Megpróbálom illusztrálni. Felhívom a figyelmedet, hogy a döntésre kevesebb, mint egy másodpercem volt.

velence1

velence2

Az első ábránál vagyunk. A szél és a durván erős hullámok irányát a piros nyíl jelöli. Megpróbáltam sunnyogni. Elindultam a sárga nyíl irányába és próbáltam a hullámokkal szögben evezve eljutni a nádas fedezékig. Ez nem jött össze. A hullámok ugyanis egyáltalán mem voltak stabil irányúak, összevissza keveregtek, így időnként kaptam olyan oldallökéseket, hogy alig bírtam bennemaradni a kajakban. Be is húztam egy nádsziget mögé.

A döntést a sárga pontban kellett meghoznom.

  • A terv: Kurva jó lenne, ha a sukorói szabadstrand végén lenne kiút a nádasból. Mert akkor át tudnék jutni a part melletti evezőspályához, mely védett. Sajnos a körülmények nem kedveztek a kisérletezésnek. (Már itthon jutott eszembe, hogy egyszer én átevickéltem azon a nádason, szóval be lehetett volna vállalni.)
  • B terv: Kimenni a vad vízre és egy hatalmas szörfözéssel besuhanni az evezőpályára. Ez tuti módszer. Először emellett is döntöttem, de aztán eszembe jutott, hogy és akkor mi van?
    Nézd meg a második ábrát. Az evezőspályának is vége van egyszer és ott, a szélcsatorna végében, ahol a legerősebbek a hullámok, ott kellett volna olyan három kilométer hosszan oldalhullámban eveznem. No way.
  • C terv: Az egy másodpercnyi döntési idő végén hirtelen mozdulattal szembefordultam a hullámfronttal. A szembehullám sem egy leányálom, nagyon megfogja a kajakot, de ha az artista elég erős, akkor akár a végtelenségig tud evezni benne. Nyilván a szembehullám sem egységes, időnként jönnek mindenféle sunyi oldalhullámok, ezeket kezelni kell. A magam részéről nem is az erőnléttől tartottam, hanem attól, hogy a tó közepén érezhetően fordult a szél- és hullámirány, márpedig ha én mindig szembe akartam evezni, akkor a végén visszajutok Agárdig. Ami azért elég égő.

Értelemszerűen megpróbáltam sunnyogni itt is. Nem teljesen szembeeveztem, hanem olyan 30-40 fokos szögben. Csak éppen ezt a fel-feltámadó széllökések és a kóbor hullámok erősen büntették. Ebből lett a track-en látható ívelt vonal.
Aztán megérkeztem a déli partra. Csak összehasonlításképpen: ott volt a korábbi velencei kaland második napja, amikor telesírtam a blogot, hogy mekkora durva körülmények között értem haza. Nos, akkor az 1, azaz egy kilométer volt, biztosító kísérettel; most ugyanolyan durva körülmények között három kilométert szenvedtem végig, mindenféle biztosítás nélkül. Úgy, hogy a vége felé megijedtem, hogy az állandóan változó szélirány miatt ki sem fogok kecmeregni ebből a helyzetből.

velencepulzus

Gyönyörűen mutatja a helyzetet a bordó pulzusgörbe. Az első tíz kilométer enyhe szélben zajlott. Utána a nádas már egy kicsit mozgékonyabb volt, be-befújt a szél. Aztán 17,5 kilométernél indult az armageddon és ki is tartott végig. Miért végig? Mert hiába kaptam hátba a hullámokat, attól még nem lett élményevezés a kalimpálásból. Szörfözni ugyanis úgy kell, hogy amikor megemel a hullám, akkor rásprintelsz egy kicsit, hogy ne forgasson be. Aztán ez két méterenként.
A tó tele volt szörfösökkel. Nem véletlenül.

Kurvára örültem, amikor üdvözölhettem a horgászomat.

Kihúztam a kajakot, elblattyogtam vécére, majd sörlángos.

DSC00350

DSC00351

Aztán tulajdonképpen véget is ért a kaland. Túléltem. Szoktam mondogatni, hogy ami nem öl meg, az megerősít és komolyan is gondolom, de azért mindennek van határa. Idén, a korábbi évekhez képest, sokkal többet vagyok vízen és jellemzően az M007 kajakkal. Mert meg kell szoknom. Csak éppen eddig nem volt egy olyan alkalom sem, amikor nem kellett agyonstresszelve az életemért küzdenem. (Oké, tudom én is, hogy annyira azért nem élet-halál harc, de amikor teljesen ki vagy szolgáltatva az elemeknek és ránézésre reménytelen, hogy épp bőrrel megúszod, akkor az emberben azért beindulnak a túlélő mechanizmusok.)
Na mindegy, túléltem ezt is. Nőtt az önbizalmam.
De egyszer úgy szeretném már élvezni is az evezést az új kajakban.

Pisa és Firenze 04/03

A szokásos idióta számozás. Mert a videó mindig olyan, mint a kutya vacsorája: vagy lesz, vagy nem lesz. Aztán ha mégis lesz, akkor kapjuk ezt az idétlen számozást, miszerint negyedik rész a háromból.

Ez egyben a Sony RX100 kamera debütálása is. Alapvetően elégedett vagyok vele. Fényképezőgépként nem egy dslr, érezhetően gyengébb, de kamerának abszolút jó. Egyedül azt sajnálom, hogy repülőgépen nem merem elvinni a monopodot, így még mindig rázkódik egy kissé a kezemben.


Pisa és Firenze 2017.05 by jozsef-petrenyi

A fájdalom vezérel

Csütörtök. Hosszú idők óta az első olyan nap, amikor azt mondta a meteorológia, hogy nem, öreg, nem lesz szél. Bízzál bennem.
Bíztam benne. Hajnalban keltem, reggel kilenckor már kajakban ültem a dunaharaszti stég mellett. Start.
Az első pár méter még mindig stresszes. Nem tudom, ez mikor múlik el. Hiszen már átéltem ezzel a kajakkal durva szélvihart a Velencei-tavon, ugyanott hullámokat is, tudom, hogy kezelhető, még az én tudásommal is. De valahogy az első tíz-húsz méteren ezt mindig újra, meg újra el kell hitetnem magammal.
Aztán persze beindult a gépezet. Szószerint. Nekiálltam húzni, ahogy nekem kényelmes volt. 6.5 km/h. Jól nézett ki, különösen sodrással szemben.
Ja. Hogy miért csak így, kvázi illegálisan. Azért, mert szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor egyedül vagyok. Nincs senki, akire figyelnem kell. Ember, ez egy gyors kajak: hadd menjek már úgy, ahogy tudok.
A Kvassay zsiliphez pont 2 óra alatt értem fel. Ez döbbenetesen jó eredmény. Korábban már sokszor lenyomtam ezt a távot a Kodiakkal, általában 2,5 óra volt a felfelé menet és olyan 2 óra körüli a lefelé. Elszédültem. Mekkora rekord lesz ebből!
Persze ehhez kellett a lefelé menet, az áramlás hozzáadott értékével. A zsilip alatt megfordultam. Egyből 7,5 km/h lett a sebességem. Tetszett. Hajrá. Süvítsünk.
Nos, most kell beszélnem az új kajak egyik tulajdonságáról. Rendkívül erősen bünteti, ha nem jó technikával evezek. Finoman szólva sem voltam ehhez szokva. A Kodiakkal nyomtam már le egészen nagy távokat is. Hogy mást ne mondjak, itt van a négy Balaton kerülés, olykor 50-56 kilométeres távokkal. Igen, az első pár kilométernél szarul eveztem. Mert mindig így kezdek. Aztán elkezdenek fájni a bicepszeim, melyek figyelmeztetnek arra, hogy rossz a stílus. Én pedig elkezdem előre beszúrni a lapátot és hamarosan minden rendbe jön.
Nos, itt ez nem működött. Szarul kezdtem. Megfájdult a bicepszem. Oké, tudomásul vettem. Stílust váltottam. Ránézésre rendben volt minden. Aztán három óra múlva minden elfogyott. A bicepszem sikított. Egyszerűen képtelen voltam még a saját kezemet is megemelnem. Persze, váltsunk stílust. Egy ideig működött is. De ekkor a vállam kezdett el hasogatni. Pokoli volt.
Oké, tudom. Evezéskor a hát és a derék dolgozik. Ezek masszív izmok, szorgalmasan teszik a dolgukat, akár napokon keresztül is. A bicepsz, a váll nem ilyenek: egy idő után besokkalnak.
Istenemre, próbálkoztam. Még volt hátra durván egy óra evezés, amikor befuccsoltam: mind a bicepszem, mind a vállam megadta magát. No way. Semmi. De komolyan: az evezőlapátot sem tudtam megemelni. Kimentem stéghez pihenni. Nem használt. Ezt az írást két nappal később írom, de még mindig csak fájdalommal tudom fejem fölé emelni a kezemet.
És itt jött képbe a fájdalom. Hiszen adott esetben pontosan mutatta, mi a jó evezés. És mi a rossz. Szépen átterheltem mindent a vállamra. Ránézésre ez nem egy nagy deal, de a vállfájdalmat tudtam pihentetni, a bicepszfájdalmat viszont nem. És miközben mindenem fájt és legszívesebben üvöltöttem volna, rájöttem, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom: közvetlen visszajelzésem van arról, hogy mikor evezek jól és mikor rosszul. Fáj? Akkor túl sokat dolgozik a váll, vagy a bicepsz. Lécci, terhelj a derékra és a hátra. Mi kell ennél szemléletesebb a jó evezési technikára?
Aztán végül megérkeztem. Elgyötörve. Azért becsúsztam a 4 óra alá, de nem örültem neki: ennél jóval nagyobb idő volt ebben az evezésben. Csak éppen még van mit tanulnom.

Ja, és imhol a track.

Teszt? Az mi?

Az itthoni gépeken a Comodo Internet Security csomag Premium változatát használom. De most azért elgondolkodtam.
Pár nappal ezelőtt jelezte a szoftver, hogy telepítene egy kiegészítőt, Comodo Internet Security Essential néven. Nem vitatkoztam vele.
Aztán két nappal később jött egy újraindítás, mely után meghülyült a gépem. A Chrome-ból konkrétan nem lehetett elérni a Google szolgáltatásokat. Minden más böngészőből igen. Szerencsére eszembe jutott az a CIS Essential, kikapcsoltam. Megjavultak az elérések. De nem minden jött rendbe. Amikor például az Endomondo-ba be akartam importálni egy track-et, a böngésző feldobta a talpát. Szószerint. Kiírta, hogy crash, majd úgy is csinált. Firefox-ból ment rendesen. Ezek után uninstall CIS Essential… és azóta béke van.

Ebben a történetben nem az az ijesztő, hogy kijött valami frissítés/kiegészítés, melyről később kiderült, hogy hibásan működik. Meglehetősen sokszor találkozunk ilyesmivel. Az ijesztő a teszt milyensége. Már ha egyáltalán volt. El tudod képzelni, hogy egy biztonsági – azaz meglehetősen kritikus – szoftverhez kipublikálnak a teljes világra egy kiegészítést, gyakorlatilag teszt nélkül? Mert ne mondja nekem senki, hogy volt teszt. Gondolj bele, mit kellett volna elcsípniük: elindítják a Chrome-ot, aztán megpróbálják elérni a Google keresőt(!), a Youtube-ot(!), a Google Maps-t, a Google Translator-t, stb. Szóval bármelyik Google szolgáltatást – és hopp, egyből megvan a hiba. Ez nem történt meg. Akkor mi mást tesztelhettek?

Nem tetszik

Egy kicsit visszaugrok az időben.
Amikor hazajöttem március végén Prágából, hirtelen nyertem tíz napot. Mármint blogírás szempontjából. Hiszen a történéseket még odakint megírtam, itthon csak a fényképeket meg a track-eket kellett belevágnom és megvolt előre egy csomó tartalom.
Ez alatt az idő alatt bármit írhattam volna. Egy új alkotmányt mobiltelefonon. Kidolgozhattam volna a világbékét. Bármit.
Nem ez történt. Egyszerűen elkaptak a hétköznapok és egy idő után leginkább ordítani szerettem volna.

Ebben a tíz napban – mármint a visszatérés utáni tíz napban – csupa fekete írások születtek. Nem sok, három. De ezek olyanok lettek, hogy nem mertem elsőre kipublikálni egyiket sem. Mert oké, hogy én szarul érzem magamat, de miért kellene ezzel másokat is megmérgeznem?

Eltelt három hónap. Azóta egy kicsit sokat tompítottam az írásokon, kettőt össze is faragtam, kivágtam belőlük a frusztrált üvöltéseket és igyekeztem csupa olyan gondolatot bennük hagyni, melyek emészthetőek, továbbgondolhatóak. Ezek közül jön most az egyik írás.

~oOo~

Akárhogy is nézem, 28 éve vagyok a szakmában. 28 éve szívok folyamatosan azzal, hogy olyan dolgok, melyeknek _így_ kellene működniük, nem így működnek, hanem máshogyan. 28 éve próbálom kideríteni, hogy miért, 28 éve próbálok, ha mást nem is, de valami workaround-ot kitalálni, hogy az az izé működjön. 28 éve azzal töltöm az időmet, hogy ha véletlenül/ösztönösen/impulzívan sikerül megjavítanom valamit, akkor utólag kinyomozzam, mi is történt és elraktározzam a tudást.
És ez az egész egyre kevésbé érdekel.
Szeretek rejtvényt fejteni. Szeretem a logikai fejtörőket. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jó is vagyok ezekből.
De ami itt, a szakmában megy, piszkosul messze van a logikától.

Nézzük például ezt. Idén összeraktam itthon egy Hyper-V clustert, szépen muzsikált is. Van rajta vagy harminc virtuális gép, ilyen-olyan célból, persze egyszerre maximum 10 működik. A cluster szuper, live migration, quick migration korrekten megy, ha leáll az egyik node, átmegy minden a másik node-ra, szóval svájci óra.
Elmentem két hétre, nyilván lekapcsoltam az egészet.
Visszajöttem… és csak néztem ki a fejemből. Újraindítottam mindent, és ránézésre minden működött is. A tartomány élt, a node-ok virultak, iSCSI működött. Egy kísérlet miatt létrehoztam 5 virtuális gépet. Úgy csináltam, ahogy a korábbiakat: legyártottam őket az egyik node-on, majd utána terítettem.
Volna.
Kezdődött ott, hogy a cluster egyáltalán nem működött, sőt, még csak nem is látszott. Ezt még megfejtettem: visszakapcsoláskor szétesett az időszinkron a fizikai és a virtuális DC között (az egyik vette a két hét leállást, a másik nem), azaz szétesett a DC-k közötti kapcsolat. Rendberaktam a DC2-t, helyreállt a tartomány, volt cluster. Csak éppen a node1 felől nem működött a live migration a node2 felé, csak a quick migration. Visszafelé ment mind a kettő. Hibaüzenet gyakorlatilag semmi, attól eltekintve, hogy LM esetén a node1 azt mondja, hogy nem látja a node2-t. QM esetén faszán látja.
Nem csináltam semmit, csak leállítottam egy jól működő rendszert, majd két múlva visszakapcsoltam.

Nos, ez egy úgynevezett utolsó csepp a pohárban. Mert itthon mindegy, QM vagy LM, leszarom. (Pontosabban nyilván nem, ha rá akarok húzni egy SCVMM-et, akkor rohadtul nem mindegy.) De ha ugyanez egy ügyfélnél fordul elő, akkor meg kell oldanom a problémát. Valamikor azt mondtam volna, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a probléma itthon fordult elő, megoldom és azzal a tudással is gazdagodtam. Csakhogy ilyen tudással már tele a padlás. Hogy valami valamiért nem úgy működik, ahogy minden józan megfontolás alapján működnie kellene. 28 éve ilyenekkel szívok. Az összes időm azzal megy el, hogy a józan ész ellen küzdök kecskeáldozással, vajákolással, szenteltvízzel – és legtöbbször a megoldás tényleg ebbe a kategóriába esik.

Öregszem. Ez nem csak abból látszik, hogy már 6 kilométer futás után kipurcan a térdem, hanem abból is, hogy egyre erősebben érzem, hogy ketyeg az órám. Egyre erősebben érzem, hogy az időm véges, viszont a terveim, az álmaim, a bakancslistám még hosszú. És egyre inkább frusztrált vagyok, ha ezt a kevés maradék időmet értelmetlen dolgokra pazarolom. Mint például egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan cluster hiba felfejtése. Vagy bármi, ami rejtélyes dolog egy ügyfélnél előfordulhat. Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy öntsétek le benzinnel, gyújtsátok fel és menjetek ki a természetbe vadvirágot szagolni. Mert amikor vissza fogtok gondolni az életetekre, ezek fognak számítani, nem a szerverszobában eltöltött éjszakák.

Nos, ezt nevezem én kiégésnek. A cluster problémát nyilván meg fogom oldani. Nyilván ezzel gyarapodni fog a tapasztalatom. De végigfut a hátamon a hideg, ha belegondolok, hogy az értékes időmet ilyesmivel fogom tölteni még legalább 12 évig. És amíg ezeket a dolgokat valamikor élveztem – hiszen minden megoldott probléma egyben bravúros győzelem is volt – ma már ez az egész nem fontos. Elbaszott rendszerek hibáit javítgatjuk mások helyett. Miért kellene ennek örülnöm?

Akit esetleg érdekel a megoldás, az lett a vége, hogy át kellett neveznem a registry.pol fájlt majd forszolni a group policy-t. Kecske.

Jó, persze, ez a kiégés dolog azért ennyire nem egyszerű. Mert az is kiégés, ha én sokallok be, de az is kiégés, ha érdekmúlás következik be. Azaz továbbra is én vagyok a legokosabb, legügyesebb ugrifüles, csak éppen meguntam azt, amit valamikor imádtam. Mert megváltozott.

Valamikor veszettül IT buzi voltam. Kérdezz meg bárkit, mindenki azt mondja, hogy igen, a szakmai kihívások, meg a karrier, ezek tényleg fontosak… de azért a család, a gyerekek, hát izé, azok csak fontosabbak. Nos, nálam nem így működött. Ha meg kellett oldanom valamit, akkor nem érdekelt semmi. Nem érdekelt a két kicsi gyerek, akik vártak otthon, a feleség, aki idegileg zokni volt és némi támogatást várt. Ebben az időszakban simán előfordult, nem egyszer, hogy bent maradtam a munkahelyemen egész hétvégén. Padlószőnyegen aludtam, pénteken, szombaton, vasárnap… és csak hétfőn mentem haza. Egyszerűen ez volt az életem.

Nos, ezt érzem most elveszőben. De nem biztos, hogy kiégtem. Hiszen egy csomó mindenben célratörő és határozott vagyok. Akarok bizonyos dolgokat az élettől és küzdök is értük, ha kell.
Elég szomorú, hogy az informatika kezd kikerülni ebből a körből. Pedig szép időszakot élünk meg. Talán nem mindenkinek egyértelmű, de óriási informatikai forradalom kellős közepén vagyunk. Az alapoktól kezdve fordul fel minden, a publikus felhők csak tünetek, igazából a konvergált infrastruktúrák leginkább az on-premise környezetekben fognak pusztítani, sőt, már pusztítanak is, miközben az ipar 70%-a még csak értetlenül pislog.
Ez mind szép és jó. Csakhogy. Ha meg akarod lovagolni a hullámot… akkor dobd ki a francba a mérnöki diplomádat. Nem lesz rá szükséged. Ez az egész változás a sales-ről szól. Az ügyfeleid nem azzal keresnek meg, hogy hé, van itt egy munka… a francokat. Azzal fognak, hogy számold már ki lécci, mi éri meg nekem? Felmenni az ezerrel marketingelt felhőbe, vagy maradni kussba (ugye a laza licensztechnika) vagy esetleg hibrid? És ha ez, vagy az, akkor hogyan? Netán lehet nekem saját felhőm is? Mennyiért? Bazdmeg, az kurva sok. Nem lehetne-e valahogy okosba?
Ez mind sales munka. Többszáz oldalas licensz szerződéseket kell átbogarászni, excel táblákat vezetni, hogy milyen konstrukciókban mi mennyibe kerül, a konstrukciók nyilván hetente változnak, pontosabban ravasz változtatásokon keresztül drágulnak, na meg persze az ügyféligények, amelyek viszont akár naponta is változnak, mint nálam a képzeletbeli autóvásárlás. Naprakésznek lenni, hogy meg tudd mutatni, hogyan manipulál az egyik, hogyan manipulál a másik és késznek lenni megvédeni magad, hogy te aztán nem manipulálsz.

Nem, ez nem mérnöki munka. Ez egy undorító iszapbírkózás a büdös disznóval, ahol a disznó ráadásul élvezi is. Mert ebből él.

Nem, ez nem az a munka, melyet élvezettel végeznék. Értek hozzá? Végülis… mindent meg lehet tanulni. Csak hát ez nem ugyanaz. Ezért a munkáért már nem dobnám félre a családot, a gyerekeket, ezért a munkáért már nem aludnék éjszakákat padlószőnyegen. Ez már nem érdekel. Nem érdekel jobban, mint megélhetési forrás.

Ez is kiégés… és ez a rosszabb. Ha elfáradtál, kifolyt az agyad a füleden keresztül, semmi gond, egy-két hónap kikapcsolódás, feltöltődés után már újra a fedélzeten vagy. De ha a szerelem múlt el, akkor megette a fene.

Hajó a vége

Azaz Edigital feljövőben.

Előljáróban annyit, hogy elég sokat vásárolok a neten keresztül. Műszaki cuccot – néhány kivételtől eltekintve – az Aquá-tól és az Extreme Digital-tól. Van egy szempontrendszerem és ennek ők ketten felelnek meg.
Ezért is esett annyira rosszul az a múltkori eset. Nem csak egyszerű kisiklás volt, hanem egy nagyon kellemetlen helyzetbe hozó nonszensz.
De már ahogy zárult az eset, az is reménykeltő volt. Amikor betelefonáltam és elsírtam, elordítoztam a bánatomat, az beindított valamit, mert a belengetett újabb több napnyi csúszás helyett már a következő napon megjött a csomag.

És akkor a sztori. Van egy tíz éves fűnyíróm, mely már a vásárlása pillanatában is egy noname gagyi készülék volt, de működött. Benzines, fűgyűjtős, minimálkonfig. Tíz éven keresztül gyűrtük egymást. Csoda, hogy kibírta. Csoda, hogy kibírtam. A legutóbbi alkalommal a másfél órás etap során négyszer esett ki a kereke, kétszer a tartórúdja. Az utóbbit nem is lehetett rendesen visszarakni, átváltott lötyögősbe. Ráadásul a benzintartály évek óta szivárgott valahol és miközben birkóztam vele, folyamatosan állt a nafta a motor alatt, bármikor begyulladhatott volna az egész. Vegyük hozzá, hogy már csak full gázon működött, a szomszédok nagy örömére. (Nem is mertem vele hétvégén dolgozni.)
Szóval csere.
Nem mondom végig a kiválasztási algoritmust. Maradjunk annyiban, hogy először benzinest néztem, aztán meglepődve láttam, hogy mekkorát fejlődtek az akkumulátoros fűnyírók. Ez kell nekem. (A benzines is azért kellett, mert bonyolult a terep, vezeték szóba sem jöhet. Viszont ezeknél zavart a zaj és a töcskölés az üzemanyaggal.) Jó. Csak éppen az akksis technológia cefettül drága. Mit ád az ég, az Edigital-nál éppen fűnyíró akció volt: 20-30e forinttal árazták le a készülékeket. (Valós leárazás volt, ellenőriztem az árvadász portálokon.)
Oké, adjunk egy újabb esélyt.
Hozzátartozik, hogy teljesen véletlenül szúrtam ki egy óriásplakáton, hogy a közeli Kikában nyitottak egy új üzletet, így nem kell kinlódnom a házhozszállítási rendszerükkel.
Megrendeltem. Két napot jeleztek vissza.
Nem tartották be. Másnap már jött a levél és az sms, hogy mehetek érte.

És imhol, itt van a fűnyíró. Összeraktam, működik. Nem is reméltem, hogy még a pénteki nagy buli előtt rendbe tudom rakni az udvart.

Szóval, a magam részéről visszaállt a bizalom.
De házhozszállítással biztosan nem rendelek tőlük semmit.

Egyszer ez okozza majd az emberiség vesztét

Hajtós hét, hajtós napok. Hozzám képest korai fekvés, hajnali kelés; mutatja, hogy komolyan gondolom.

Este tíz, kezd leragadni a szemem. Oké, mára ennyi. Csak még ezt a doksit kinyomtatom, mert holnap szükségem lesz rá. File, print… azt mondja, hogy nincs nyomtató. Hjaj, megint kezdi. Van egy fapados Asus X541SA laptopunk, jelenleg ez a médialejátszó, egyben nyomtatószerver és szkennelős gép is. A nyomtató egy öreg HP, szar a drivere, időnként megadja magát. Uninstall, restart, install.
Általában. Most viszont teljesen megdöglött a laptop. A led ég, de nem reagál semmire. Nemhogy a ctr+alt+del, de a kikapcsológomb sem működik.
Pedig én már aludni akartam. Nagyon.
Na, mindegy. Kihúzogattam a csatlakozókat, megfordítottam. Gondoltam, lepattintom az akkumulátor fedelét, kiszedem, visszarakom, oszt jól van. Ahogy azt Móricka elképzeli. Az egész alja egybe volt öntve.
Ekkor hangzott el az első vaskos káromkodás. Ezt szét kell szedni. Miközben a rengeteg kajaktúra között úgy néz ki a nappali, hogy annyi szabad felületem sincs, hogy le tudjam fektetni a laptopot. Lesöpörtem a dohányzóasztalt. A csörömpölés még jót is tett az idegrendszeremnek. Törcsi. Mert anélkül nem szerelünk. 10, azaz tíz nyomorult csavar tartja a hátlapot. Kikapkodtam. Nem történt semmi. Nekiálltam papírvágó késsel feszegetni, de akkor sem. Rohadjon meg, aki a pattingatós műanyag alkatrészeket kitalálta. Youtube. Hogyan robbantsunk szét egy Asus laptopot? Az első videóban a pacák közölte, hogy a csavarok kiszedése után finoman nyúljunk be a monitor és a ház közé és pattintsuk le a fedelet. Hát, nekem se finoman, se vadállati brutalitással sem sikerült. A második videó már valószerűbb volt, ott egy késsel feszegette szét a krapek, az elején kezdve. Kerestem a konyhában egy vékony, de erős pengéjű kést. Na, azzal megindult. Körbefeszegettem. Mindkét videó kifejezetten figyelmeztetett, hogy nézzem meg alaposan, hogyan kapcsolódnak a szalagkábelek, mert azokat a fedél leszedése után később ugyanúgy kell visszarakni. Nos, ezt elböktem, mert a vastagabb kábel egyből leesett. De nem foglalkoztam vele. Ez egy későbbi probléma lesz.
Most éppen amiatt vakartam a fejemet, hogy a feltáruló gépbelsőben tkp melyik darab az akkumulátor? Erről már nem volt videó. Életemben láttam néhány laptop akksit, de olyasmi itt nem volt. Végül kizárásos alapon arra az izére tippeltem, mely úgy nézett ki, mintha ceruzaelemeket szigetelőszalaggal erősítettek volna össze.
Nem örültem neki. Ennek ugyanis csak a fele látszott ki, a másik fele rendesen be volt építve valami műanyagba. Mely direktben csatlakozott az alaplaphoz, egy tizenvalahány tűs csatlakozóval. Alulról. Azaz az alaplap aljához. Magát a műanyagot is két csavar fogta. Kiszedtem. Aztán kiszedtem az alaplap egyik csavarját is, hogy legalább feszegetni tudjam. Addig rángattam, erőltettem az akksit, míg végül sikerült kitépnem, úgy, hogy az alaplap sem tört el. Kialudt a led.
Oké. Eddig megvagyunk. Most ugyanez vissza.
Tíz perc pihegés. Nehogy maradjon valami kóbor áram a masinában.
Innentől, ha ki szeretném hagyni a káromkodásokat, akkor nem is írhatnék semmit. Vagy egy negyedóráig kinlódtam, mire vissza tudtam erőltetni az akksit az alaplap alá, úgy, hogy rá is csatlakozzon. Még egyszer biztosan nem sikerülne. A fedél felső részét be kellett illeszteni, majd jött az extra szívás: a szalagkábelek. A vékonyabbal nem is volt baj, azt be lehetett úgy rakni, hogy a fedél és az alaplap között volt vagy öt centi távolság. De a vastagabb kábelt annyira rövidre hagyták, hogy kábé két centire le kellett engednem a fedelet, hogy elérje a kábel a csatlakozót. Na most, nekem az ujjaim simán vastagabbak, mint két centi. Belátni meg persze ekkor már nem lehet. Legalább félórán keresztül kinlódtam. Ehhez képest a nőgyógyász templombelsőben dolgozik. Itt már gyakorlatilag jedi módjára éreznem kellett az erőt. Aztán egyszer csak megsejtettem, hogy helyére csusszant a kábel, gyorsan lenyomtam a kábelrögzítőt, és rátehénkedtem a fedélre. Pattanj be, te mocsok.
Pihegés.
Főpróba. Bekapcsoltam. Működött. Én így még Windows ikonnak nem örültem.
Visszaraktam a helyére a laptopot. A nyomtatás első kísérletre kijött. Végeztem.

Terasz. Három szivarka. Két deci whisky. A holnapi nap le van szarva, még akkor is, ha nagyon fog fájni.

Ja, és vedd észre, hogy a gyártónak az, hogy egybeöntette a készülék alját és nem rakott rá külön kezelhető kis panelt, melyen keresztül el lehet érni az akkumulátort, körülbelül 0,1 cent költségmegtakarítást jelentett egy 100e forintos laptopnál. Az, hogy én elcsesztem másfél órát és stresszeltem, idegeltem magamat, az nem jelenik meg az üzleti könyvelésében. És ez, ez a rövid távú gondolkodás, mely jelen van az emberiség életének minden szintjén, kezdve a filléres tételeken, végezve a környezetvédelem globális elkefélésén, ez fogja végül a vesztünket okozni.
A dinoszauruszok legalább tudtak mutogatni a meteorra. Mi… csak magunkra.

Betörtem

Parti túra
2017.06.03; szombat

Hogy mennyit agyaltam ezen a főcímen: egyszerre fejezi ki, hogy be lettem törve valami által, de ugyanakkor jelenti azt is, hogy én törtem be valamit.
A valóság az, hogy mind a két folyamat megtörtént. Egyszerre.

Megvan az éves túranaptár. Erre a hosszú hétvégére a Velencei-tó lett beírva. Érdekes felállás volt: M (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az utóbbiban nem vagyok teljesen biztos) még csak most ismerkedik a kajakozással, nincs is saját járgánya, így ő kapta meg a Kodiakot. Én pedig mentem az M007 kajakkal. Először hosszú túrán, társasággal.

DSC00341

– Mindannyian el fogtok húzni mellettem és lemaradok – aggódott M.
– Ez így lesz – vígasztaltam – Csakhogy én százméterenként bele fogok borulni és akkor utól tudsz majd érni.

Szóval a négyből ketten valamilyen módon kezdők voltunk. Szerencsére a végtelenül jámbor Velencei-tavon: kicsi is, alacsony is, meleg is… mi bajunk lehet?

Agárd, vasúttállomás. Pont akkor érkeztünk meg, amikor M vonatja is. Ha azt hiszed, hogy a belső úton lehet parkolni, akkor tévedsz. A vasúti aluljárónál ugyan van parkoló, de amikor beálltam, rögtön rámtámadt egy szalmakalapos biorobot, miszerint nyócszáz. Hiába mondtam neki, hogy max tíz perc, aztán megyünk tovább, csak ezt a nyócszázat hajtogatta. Ezenkívül sehol máshol nem lehetett megállni, mindenhol tábla volt. Végül ravaszul hekkeltem meg a helyzetet: beálltam a leeresztett sorompó elé. Ott nem csak lehet, de kötelező is parkolni. Két vonat ment el, aztán átengedtek, rögtön megfordultam, de már újra leengedték a sorompót. Így kénytelen voltam tovább parkolni. Mire visszajutottam az eredeti oldalra, addigra Nej már összeszedte a negyedik társunkat. A parkoló bejáratánál lehúzódtam és mire Nyócszáz bácsi odaért, már mentünk is tovább. (Hazafelé derült ki, hogy az állomás túloldalán ingyenes parkoló van. De abban nincs semmi sportérték.)

A kemping sem volt sima. Sajnos a kedvenc Drótszamárunk már megtelt, így kisérleteztünk. Háát… végül megoldottunk mindent, de ezek nem voltak annyira maguktól értetődő dolgok. Nem is akarok belemenni, utólag már engem sem nagyon érdekelnek ezek a kavarások, nemhogy téged.
A lényeg, hogy délben már vízen voltunk. A narancssárga kajakban ketten ültünk: én és a majré. Szeptember óta van nálam a jószág, de az ülésprobléma miatt igazából csak tavasztól tudtam vele próbálkozni és akkor sem annyira bátran, mivel nem szándékoztam beleborulni a hatfokos vízbe. Emiatt finoman szólva sem voltunk összeszokva. Az első tíz percben hangosan kocogott a fogam, miközben karót nyelve eveztem. Nem mertem se hátranézni, se megállni. Azt azért sejtettem, hogy nagyon lehagytam a többieket, hiszen erős húzásokkal igyekeztem stabilizálni magam, és ez egy gyors kajak. Végül összeszedtem a bátorságomat és fordultam egy 360 fokosat. Pánikolva. Utol is értek, de aztán megint elszakadtam tőlük, megint forduló, megint utolértek. Elég fura koreográfia volt. Viszont, ahogy telt az idő és mégsem borultam, kezdtem megérezni a kajakot. Riszáltam a csípőmet. A kajak engedelmeskedett. Megpróbáltam élezéssel kanyarodni. Sikerült. Ugye ilyesmikbe nem mertem belevágni tavasszal a hideg vízben. Végül már odáig jutottam, hogy szlalomoztam, azaz minden evezőcsapásnál éleztem egyet. Aztán beleszúrtam a lapátot a vízbe és fordultam egy nagyot. Szóval cifráztam, cifrázgattam… és mire elértünk Agárdról a velencei homokos strandra, már eltűnt a pánik. Kezdtem élvezni a kajakot.
M-nek is jól alakultak a dolgai. B (büntetlen előéletű, nagykorú, bár az előbbiben nem vagyok teljesen biztos) tanítgatta útközben evezni, kanyarodni. Nem sokkal utánam mindenki megérkezett. Lángos, sör, kávé.

DSC00333

Idefelé a part mellett jöttünk, visszafelé a tó közepén terveztem. Szépen át is osontunk a nádas átjárón, aztán amikor kibukkantunk, elkapott a szél. Az összes önbizalmam elpárolgott. Mert bár a Velencei-tó tényleg jámbor egy fajta, de ha erős szél van, akkor piszkosul kellemetlen tud lenni. Mivel a víz alacsony (átlagos vízmélység 1,5 méter), így már a közepes szél is erős hullámokat tud kinevelni, különösen a nagyobb vízfelületeken. Meg a tó közepén.
Nos, erre azért lelkileg még nem voltam felkészülve. Apró kellemetlenség, hogy ekkor bent voltunk a tó közepén, 8 kilométerre a szállástól, azaz nem volt más választási lehetőségünk, mint ilyen körülmények között is hazakecmeregni. Pánikszerűen bújtam vissza a nádasba és a legrövidebb úton visszanavigáltam a part közelébe. Ahol ugyan sekélyebb a víz, de azért mégiscsak barátságosabb a szél. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett középen, amikor szélen is igen durvára váltott, olyan 10-15 km/h sebességgel nyomta, szerencsére szemből. (Kodiakban észre sem vettem volna, de az M007-et még csak most szokom.) Mentünk, mentünk, káromkodtam, mentünk… és azt vettem észre, hogy újabb szintet ugrottam. Ugyanúgy, mint idefelé, ahogy realizáltam, hogy tulajdonképpen nincs is semmi baj, elkezdtem élvezni a dolgot. Igaz, erős a szembeszél, masszívak a hullámok, de a kulcs a ‘szembe’ kifejezés: ez nem forgat sehová, nem akar beborítani, csak lassít és hullámoztat. M-nek mondjuk már sok volt, B inkább vonókötélre vette. Lobogott is a haja. M-nek. Mert neki még volt.
Minden gond nélkül megérkeztünk. A narancssárga kajakból egy másik ember szállt ki. Nemhogy megszoktam a kajakot, de még erős hullámban is mentünk és nagyon jól viselte magát. This is the beginning of a beautiful friendship.

A túra útvonala.

A táborban végre átvettük a faházat, berendezkedtünk, ettünk, ittunk. Meg szivaroztunk. Meg ittunk.
Nem túl bonyolult a kajakos élet.

Nádas túra
2017.06.04; vasárnap

Mára tettük a nádasbéli bolyongást, mert erre a napra a meteorológia már záport, zivatart, viharokat igért. Agárdban pont az a jó, hogy a nádas itt van mellettünk, azaz baj esetén gyorsan haza tudunk jönni, vagy ha muszáj, akkor el tudunk rejtőzni a susnyásban.
Nem indult jól. A szél már kora délelőtt úgy fújt, mintha tegnap óta gyúrt volna még egy kicsit. Nem voltam boldog. Oké, az első kilométeren még szembe megyünk vele, de utána fordulunk és oldalba fog kapni. Jó, ez a nádasban lesz, de ott is vannak nagyobb belső tavak. Utána pedig a Szúnyog csárdától visszafelé nyílt vizen fog oldalbakapni a viharos erejű szél. Na, az lesz az igazi rakkenroll. Rendben, hogy tegnap sokat szoktuk egymást a kajakkal, de rögtön egy durva oldalszél, durva hullámokkal… szerintem erre még nem vagyok felkészülve.
Szóval ezek jártak a fejemben, miközben összeszorított szájjal eveztem. Legszívesebben egyből visszafordultam volna, de belegondoltam, hogy ha túlélem borulás nélkül, az mekkora királyság lesz.

Mondjuk úgy, hogy nem élveztem. A nádas egy nagyon nehezen áttekinthető labirintus, az előzőleg otthon berajzolt útvonal az én GPS készülékemen volt meg, csak hát más a térkép, más a valóság, arról nem is beszélve, hogy amikor ebben a kajakban táncol az ember alatt a víz, nem igazán ér rá GPS-t nézegetni. Az oldalszéltől pedig jogosan tartottam. Néhányszor keresztül kellett kavircolni nagyobb belső tavakon, oldalszélben. Folyamatosan soroltam a varázsigéket, mint Python a kviddicsmeccsen. Olyan háromszor mondtam azt, hogy vége, innen már nem lehet visszajönni, ez borulás… aztán valami elkeseredett kapálózással csak visszajöttem.
Miközben hallottam, hogy mögöttem a többiek kellemesen társalognak. Nej lehet, hogy észre sem vette a hullámokat. Látott ő már ennél cudarabb vizet is.
Aztán beugrott a mentőötlet: a tó felső szélén elég sokáig tart a nádas, annak fedezékében elmegyünk olyan messzire, hogy amikor ráfordulunk a déli partra, akkor ne merőlegesen, azaz tiszta oldalszélben menjünk, hanem szembeszélben. Így éltem túl. Egyszerűen, amikor kibújtunk a nádasból, akkora szelet és hullámokat kaptunk, hogy nagyon sokáig levegőt sem kaptam. Később pedig már csak azt mantráztam, hogy asztakurvaasztakurva. A szélvihar szemből jött, de a hullámok… egyszerűen nem volt irányuk. Abban a kis medencében összevissza pattogtak a nádas és a part között, minden méteren csak csípőriszálással lehetett túljutni. Az egész út negyedóra volt, de csak tíz perc után hittem el, hogy meg tudom csinálni. A helyzetre jellemző, hogy B otthagyta a többieket a nádasban, végigkisért engemet, majd amikor már biztonságban voltam, akkor visszament, megint kötélre vette M-et, Nej pedig valahogy visszaevickélt velük.
A strandon az egészből semmit nem lehetett érezni. Egy kicsit fújt a szél. Én meg úgy szálltam ki a kajakból, mint aki megjárta a pokol bugyrait. De ahogy Nietzsche mondta, ami nem öl meg, az megerősít. Maradjunk annyiban, hogy kiszállás után bivalyerősnek éreztem magamat.

Nem is sokat cicóztunk, hárman bevettük magunkat a kocsmába. B még visszament élvezkedni a vízre. Hívott engem is, és maximálisan igaza volt, de nekem ennyi fejlődés egy hétvégére bőven elég volt. Ember, két nap alatt odáig jutottam a kajakkal, ahová valamikor év végére vártam magamat. Nem kell sok neki és hamarosan annyira biztonságban fogom magam érezni magam benne, mint a Kodiakban.

A túra útvonala. (A track különösen hasznos, hiszen egy járható útvonalat ábrázol a nádasban. Ami viszont több, mint mulatságos, hogy az Endomondo szerint 3 km/h-s szél volt. Aha.)

A gyógysör után felpakoltuk a kajakokat a kocsira. Evezésből ennyi volt. A faháznál lecsúszott még egy gyógysör, utána átvonultunk a konyhára paprikás krumplit főzni. B annyira jól érezte magát a vízen, hogy megkerülte a tavat. Pont akkor érkezett meg, amikor a vihar is. Egyikőjük sem volt kispályás. (Ahogy olvastam, ugyanez a vihar rendesen letarolta a Balatont is.) Kaja után beültünk az eresz alá, sorban, mint a verebek a dróton és számolgattuk, milyen messze csapkodnak a villámok. Nem sokszor használtunk kétjegyű számokat. Nej ekkor pánikolt be: kaja előtt ittunk pálinkát, kaja után is, közben meg sört, ő pedig rosszul lett. Teljesen megijedt, hogy a szervezete nem bírja a szeszt és többet nem ihat. Másnapra derült ki, hogy egyedül ő ivott a krumplihoz uborkalevet és az lehetett a könyörtelen gyilkos.
Ahogy elült a vihar, B kocsiba vágta magát és hazament, Nej bevonult az ágyába szenvedni (ittunk az egészségére pálinkát), mi egy kicsit még beszélgettünk a sötétben, aztán szunya.

Összességében jól sikerült a túra. Mind a két ‘kezdő’ gyűjtögetett valahol önbizalmakat. Lesz ebből valami.

Bakker

Nem, nem káromkodom: ez egy csomagküldős kertészeti áruház

Érdekes kísérlet volt. Egy hónappal ezelőtt megkaptam a Conrad katalógust és éppen olyanom volt, hogy átnéztem. (Páramérőt kerestem, meg valami egzotikus USB fordítót.) A műszaki katalógusban elrejtettek egy Bakker katalógust, tele mézesmadzaggal. Elképesztően profi kiadvány volt, még engem is behúzott, pedig az ilyeneket olvasás nélkül szoktam kukába vágni. Azt mondta, kaparj és kiderül mekkora szerszámkészletet nyersz. Kapartam… és kiderült, hogy a főnyereményt: a 100 elemes szerszámkészletet. Már majdnem ujjongtam, amikor a bennem lakozó Ron Swanson azt mondta, hogy ácsi, teszteljünk egyet. Nej is kapott egy ilyen prospektust, ott is kapartam, ott is főnyeremény. Hmm… vagy piszkosul szerencsés család vagyunk, vagy itt valami bűzlik.
Olvastam tovább. Ahhoz, hogy megkapjam a nyereményt, vásárolnom kell legalább 5000 forintért.
Mivel kertészeti áruház, nekem pedig tavasszal mindig vannak terveim a kerttel, átlapoztam a katalógust. Aszongya 2*6-os csomag levendula, meg is van az 5000 pénz. Nocsak, van itt egy citromfa, őrült nagy akcióban: 7500 helyett 1700. De csak ha 7500 felett vásárolok. Oké, vegyünk még egy citromfa tápoldatot. Ezzel már 8000, szállítással 10.
Tudtam, éreztem, hogy átvágnak, de kíváncsi voltam, hogyan. Hiszen ránézésre ez egy átlagos vásárlás: 12 tő levendula, egy citromfa, tápoldat, kiszállítással… még akkor is elfogadható ennyi pénzért, ha a nyeremény 100 elemes szerszámkészlet valójában csak egy százas csomag fogpiszkáló. Szóval oké, oké… csak éppen a körülményekről ordított, hogy ez bizony lehúzás.
Megrendeltem. Egyszer élünk. Yolo.

Olyan 3 hét múlva csöngettek. A futár egy meglepően kicsi csomagot adott át.
– Citromfa…? – néztem rá kérdően.
A kezével mutatta, hogy miniatűr.
– Aha, matchbox – nyugtáztam.
– Majd megnő – vigyorodott el.

Kicsomagoltam. A citromfa… hát, izé. A legmagasabb állásba állított fűnyíróm még le sem vágná. (Ezen a fényképen már nőtt 5 centit.) De majd megnő. A levendulák? Ölég picik, de ami furább, mintha mindegyik penészes lenne. Ezt meg hogyan? Na mindegy, kitettem a napra. Szerszámkészlet? Na, ez tényleg vicc. Valami gagyi csípőfogó, hasonlóan gagyi csavarhúzószerűség egy csomó bittel és egy csomó szeméttel: 1 méteres mérőszalag, picike tekercs szigetelőszalag meg egy kicsi doboz, tele kárpitosszöggel és tiplivel. Biztos megvan a 100 darab. Megy a süllyesztőbe. (A fogpiszkálónak jobban örültem volna.)

Aztán pár nappal később megoldódott a levendulák rejtélye is. A csomagolóanyagot ugyanis eredetileg csak félredobtam a teraszon, aztán amikor később összefogtam, hogy kidobom a kukába, sűrű felhőben rebbentek fel belőle a molylepkék. Aha. Szóval nem penész, hanem molyháló. A csomagolással együtt a levendulák is mentek a kukába.

Tanulság? Ha úgy vásárolsz csomagküldő cégtől, hogy azt hiszed, nem fognak átvágni – akkor átvágnak. Ha úgy vásárolsz, hogy tudod, át fognak vágni – akkor kurvára átvágnak.